A kulturális javak védelme mindannyiunk közös érdeke. A műtárgyak piaca hatalmas forgalmat generál, az eladások évente körülbelül 45 milliárd dollár értékű összeget mozgatnak, mely szám évről évre egyre nő.[1] A műkincsek iránti hatalmas kereslet azonban azok integritását is veszélyezteti. A területen virágzik a feketekereskedelem, mely ellen a küzdelmet az egyes államok kulturális javakra vonatkozó igencsak differenciált szabályozása - a tendenciák tükrében[2] - csak hátráltatja. Az egyes országokon belül a kulturális javakat védő szabályok szintén szerteágazók. Ez azonban szükségszerűen van így: a jog egy komplex területéről beszélünk, melyben többek között a nemzetközi jognak, polgári jognak és a nemzetközi magánjognak is meghatározó szerepe van.[3]
Az írás a nemzetközi magánjog szemszögéből kíván a tisztázatlan eredettel rendelkező, illetve lopott műtárgyak jogi sorsának egy mozzanatával foglalkozni, mégpedig a szemben álló két peres fél jogi helyzetének alakulásával. A kollíziós jognak ti. 'Iustitiához méltó' feladata van a műtárgyak visszaszolgáltatását célzó perekben: olyan helyzetben is igazságot kell szolgáltatnia, amikor 'be van kötve a szeme', hiszen a pontos körülmények sokszor ismeretlenek: a műtárgyak tekervényes múltjának felgöngyölítése az esetek nagy részében lehetetlen. Kardot kell adnia az eredeti tulaj-
- 199/200 -
donos kezébe, aki - legyen magánszemély vagy az állam - bűncselekmény áldozata, s polgári perben próbálja visszakövetelni ellopott tárgyát. Ez a kard azonban nem vághat olyan élesen, hogy megcsorbítsa a tárgy későbbi, jóhiszemű vevőjének jogait. Hiszen, akár illegális ásatás útján forgalomba kerülő, akár ellopott műtárgyról van szó, a helyzet hasonló képet mutat: kellő idő elteltével, esetleg egy másik földrészen a tárgyat értékesítik, megvásárolja egy - adott esetben - jóhiszeműen eljáró vevő.[4]
Mérlegre kerülnek tehát a tárgy feletti tulajdonjogért kardoskodó két fél érdekei, jogosítványai. Ismerve a kulturális javak, mint sajátos tulajdonságokkal bíró ingók természetét,[5] valamint a velük jellemzően kapcsolatba kerülő országok szabályozási megoldásait, a kollíziós jog feladata, hogy a kapcsolóelvek olyan rendszerét szabja, mely kiegyenlíti a mérleg két serpenyőjét.
A következőkben górcső alá vesszük, mely tényezők azok, melyek megmérettetésre kerülnek. Az eredeti tulajdonosi és a jóhiszemű vevői minőség definiálása után foglalkozunk az eredeti tulajdonossal szemben fennálló gondossági követelményekkel, a jóhiszemű vevő számára biztosított védelmi eszközökkel, az egyes jogrendszerek kérdéskörhöz viszonyuló differenciált hozzáállásával, esetjogával.
A common law országok közül az Egyesült Királyság és az Amerikai Egyesült Államok szabályozásának alakulását mutatjuk be, tekintettel arra, hogy "London és New York a műkereskedelem talán a két legnagyobb célpiaca."[6] A kontinentális jogrendszerrel bíró országok jeles képviselőiként pedig hazánkat, Németországot, illetve a leginkább végletes szabályokat érvényben tartó Olaszországot vizsgáljuk meg.
A kulturális javak visszaszolgáltatása terén kialakult szabályozási sokféleség egyik fő eredője a jóhiszemű vevőhöz történő eltérő viszonyulás. Tudniillik két olyan nagyobb terület van a polgári jog rendszerén belül, amelyben a common law és a civiljogi országok szabályozása gyökerestül eltérő megoldást követ. Az egyik a leszármazók öröklésének szabályozási rendje, a másik a - témánk szempontjából releváns - jóhiszemű vevő helyzetéhez való hozzáállás.[7]
- 200/201 -
A visszaszolgáltatási per résztvevői adott esetben az eredeti tulajdonos, aki szeretné visszakövetelni jogellenesen elvett tárgyát, valamint a vevő, aki a tárgyat birtokolja.[8] Ez a vevő sok esetben jóhiszemű a tárgy eredetével kapcsolatban. A jogrendszerekben eltérés tapasztalható azon a téren, hogy a vevőtől a körültekintés milyen mértékét várják el egy műtárgy vásárlásakor, de ha tekintettel vagyunk arra, hogy a piacon lévő tárgyak 80-90 százaléka azonosítatlan eredetű,[9] megérthetjük, hogy a vevőtől elvárt gondosság mértéke a legtöbb esetben nem túl magas - nem terjed ki a műtárgy előéletének hosszadalmas (és bizonyára költséges), tüzetes felderítésére.[10]
Az eredeti tulajdonos, legyen az magánszemély vagy állam, bűncselekmény áldozata, aki polgári perben próbálja visszakövetelni ellopott tárgyát. A tulajdonossal szembeni elvárásként merülhet fel a bűncselekmény megelőzése érdekében tett intézkedések sora, valamint a tárgy eltulajdonítását követően annak felkutatása, s e tény bejelentése. A tulajdonostól elvárt gondosság mértékével kapcsolatban, mint azt látni fogjuk, teljesen objektív mérce még nem született.[11]
Az imént vázolt érdekkonfliktus gócpontjában a lopott dolgon történő tulajdonszerzés dologi jogi problematikája áll, amelyet különböző módon szabályoznak az angolszász és a kontinentális jogrendszerek.
A 'nemo plus iuris' elvét, a jóhiszemű vevő kivételével ugyan mindkét jogrendszer képviselői alkalmazzák, azonban a tulajdonból bűncselekmény által kikerült dologgal kapcsolatban már megoszlanak a nézetek.[12] A common law rendszerek anyagi jogi szabályai szerint ilyen esetben nem történik tulajdonszerzés,[13] míg a civiljogi országok szabályozása szerint igen - bizonyos feltételek megléte esetén. E jogok működésének alaptétele, hogy a jóhiszemű vevő jogcímet szerezhet, s az eredeti tulajdonos elveszti a tárgyhoz fűződő jogait, akármekkora gondosságot is tanúsított annak megőrzése, felkutatása terén. Így általánosságban elmondhatjuk, hogy a common law rendszere - a bűncselekmény bizonyítása esetén - a kulturális javakat érintő, az eredeti tulajdonos
- 201/202 -
és a jóhiszemű vevő között fennálló jogvitában az eredeti tulajdonosnak kedvez,[14] míg a kontinentális rendszer adott esetben a jóhiszemű vevőt részesíti erősebb védelemben. A helyzet azonban ennél árnyaltabb.
Alaptételünk szerint tehát a civiljogi országokban a bona fide szerző számára kedvező jogszabályi környezet él. Ezt a kontinentális jogrendszerű országok azon jellemzőjével lehet indokolni, hogy a kereskedelmi forgalom zavartalan rendjének biztosítása a polgári jogi szabályozás egyik elsődleges célja.[15]
Hazai, jellegzetesen kontinentális szabályozásunkban a lopott dolgon történő, jóhiszemű vevő általi tulajdonszerzést a Polgári törvénykönyv[16] 5:39. és 5:40. szakaszai szabályozzák. A tulajdonostól történő tulajdonszerzés főszabályának[17] kimondása után találhatók a nem tulajdonostól való tulajdonszerzés kivételszabályai. Két ilyen esetkör kap helyet a magyar szabályozásban: egyrészről az ingó jóhiszemű vevő által, kereskedelmi forgalomban és ellenérték fejében történő szerzés esete,[18] másrészről a pénz és értékpapírok nem tulajdonos által történő átruházásának kivétele.[19] A nem tulajdonostól szerző jóhiszemű vevő tulajdonosi pozíciójának megállapítására tehát a magyar anyagi jog lehetőséget ad. A Ptk. 5:39. § (4) bekezdése kifejezetten rögzíti, hogy a jóhiszemű vevő általi tulajdonszerzés esetén "megszűnnek a harmadik személynek a dolgot terhelő olyan jogai, amelyek az átruházás előtt keletkeztek, és amelyek fennállása tekintetében a tulajdonjogot megszerző fél jóhiszemű volt", tehát a tulajdonjog eredeti szerzésmódjának egyik esetéről van szó. A szabályozás célja a kereskedelmi forgalom biztonságának garantálása[20] és az ellenérték fejében jóhiszeműen szerző fél érdekeinek védelme. A vevő jóhiszeműségének megállapítására szolgáló mérce egy objektivizált, rugalmas mérce. Kiindulópontként elmondható, hogy "[j]óhiszeműnek a szerző akkor minősülhet, ha nem tudott és a körülményekre tekintettel nem is kellett tudnia arról, hogy az átruházó kereskedő nem tulajdonos és nincsen joga az eladott dolog felett a saját nevében rendelkezési jogot gyakorolni".[21] A jogalkalmazónak esetről esetre kell mérlegelnie az adott helyzetben elvárható magatartást. Ezen a ponton ki kell térnünk a Budai Központi Kerületi Bíróság 2017-es döntésére.[22] Figyelemmel kell lenni ugyanis arra a tényre, hogy a bírósági gyakorlat finomított a jogszabály bona fide vevőt erős
- 202/203 -
pozícióba helyező állásán és úgy alakította ki a kivételszabályok értelmezését, hogy adott esetben az eredeti tulajdonossal szemben is méltányos eredményre vezessenek.
Az eset tényállása szerint a felperes múzeum 1937-ben vásárolta meg az 1911-ben készült 'Virágcsendélet' című festményt, mely a második világháború ideje alatt tisztázatlan körülmények között eltűnt. A több tízmilliós összegre becsült festményt a múzeum háborús veszteségként bejelentette, s azt hivatalos jegyzékbe vették. A festmény ezt követően csak 2015-ben bukkant fel, amikor is egy aukciósház árverési tételként hirdette azt. A múzeum felszólította a festményt az aukciósházon keresztül eladni kívánó, birtokban lévő alperest a festmény kiadására, aki e felhívást megtagadta. A múzeum bírósághoz fordult a műtárgy visszaszolgáltatása érdekében. Érvelésében arra hivatkozott, hogy őt mint tulajdonost a háborús események során jogalap nélkül fosztották meg a festmény birtokától, amely így a tulajdonából jogszerűen sosem került ki. Az alperes vevő előadta, hogy a műtárgyat egy melbourne-i aukciósház 1992-es nyilvános árverésen szerezte, azóta a műtárgyat lakásában kiállítva tartotta. A szerzésről bizonyítékként egy számlát (amelyen a kép árát eltakarta) és egy aukciósházzal váltott emailt csatolt. Érvelésében hivatkozott a tényre, miszerint az ausztrál aukciósház egy kifejezetten műtárgyak adásvételével foglalkozó kereskedő cég, amely rendszeresen árveréseket szervez, így a képet kereskedelmi forgalomban szerezte meg. Az aukciósházzal kötött szerződés hiányát a szektorban szokásos eljárás[23] követésével indokolta. Továbbá megjegyezte, hogy 1992-ben még semmilyen olyan adat nem merült fel, amely arra utalt volna, hogy a kép eredetével kapcsolatban a jogellenesség, vagy bármilyen rosszhiszeműség felmerülhet.
A bíróság döntésében a nem tulajdonostól való tulajdonszerzés kivételszabályát alkalmazta, mely során kifejtette, hogy
"[a] kialakult bírói gyakorlat a kereskedelmi forgalomban való szerzés fogalmát szűken értelmezi. Az irányadó bírói gyakorlat alapján csak akkor állapítható meg kereskedelmi forgalomban történő szerzés, ha a szerződést eladói pozícióban engedéllyel bíró, és saját nevében, például tulajdonosként vagy bizományosként eljáró természetes vagy jogi személy, jogszerűen végzett üzleti tevékenysége keretén belül köti olyan dologra, amelyet a kereskedő a normális, üzletszerű és jogszerű gazdasági tevékenységének a körében értékesít."
Az alperes azonban - olvasható a döntésben - az eljárás során nem bizonyította, hogy a festményt kereskedelmi forgalomban szerezte, vagyis hogy "a szerződést eladó pozícióban, engedéllyel bíró és saját nevében eljáró Aukciósház jogszerűen végzett üzleti tevékenysége keretén belül kötötte a festmény átruházására az [...] alperessel". A szerződés kereskedelmi forgalomban kötöttségének minősége így a bíróság döntése szerint nem volt megállapítható, ennek hiányában pedig az alperes jóhiszeműségének
- 203/204 -
faktorait nem volt szükséges vizsgálni. [24] Az eredeti tulajdonos tehát semmiképpen nem nevezhető eszköztelennek polgári jogi szabályozásunk alapján. A kivételszabály szűk értelmezésén túl a jogszabály az eredeti tulajdonos védelmének biztosítását úgy oldja meg, hogy az kártérítési igénnyel léphet fel az eladóval szemben.
Az ingó esetleges lopott voltának polgári jogi szabályozásunk nem tulajdonít megkülönböztetett figyelmet, a problémakör kezelése azonos módon történik a nem tulajdonos általi átruházás egyéb aleseteivel. Ez tovább erősíti a jóhiszemű vevő védelmét, amely fogyasztóbarát megoldás ellenpontjaként a bűnözés visszaszorításának érdeke jelenik meg, s amelyre tekintettel egy külön kivételszabály megalkotása megfontolandó lehet.[25]
Egy ilyen kivételszabály létrehozása nem lenne példa nélküli. Nem is szükséges 'messzire mennünk'[26] hasonló megoldás után kutatva, hiszen ilyen szabályt találhatunk a tulajdonszerzés terén a magyar Ptk.-hoz hasonló tematikával rendelkező német Polgári Törvénykönyvben.[27] A jóhiszemű vevő tulajdonszerzésére vonatkozó szabályok természetesen itt is a dologi jogot szabályozó részben találhatók,[28] amellyel kapcsolatban azonban több elkülönített esetkör kerül kiemelésre.
A vonatkozó fejezet az ingók tulajdonjogának megszerzésével és elvesztésével foglalkozik,[29] s hasonlóan a magyar Ptk. felépítéséhez, az első szakaszokban a tulajdonátruházás rendes módját szabályozza. Ez, jellegzetes kontinentális szabályozás lévén, a német polgári jogi rend szerint is jogcímes-tradíciós rendszeren alapszik. A kivételszabályok ezt követően kaptak helyet, melyek egyike a jogcímmel nem rendelkező személytől történő jóhiszemű szerzés. A BGB 932. § szerint a nem tulajdonostól szerző fél is megszerzi a dolog tulajdonjogát, ha a szerzés időpontjában jóhiszemű volt. Látható, hogy a jóhiszemű vevő a német rendszer alapján is erős védelmet élvez. A jóhiszeműség megállapításával kapcsolatban a törvényi kitétel szerint "a szerző fél nem tekinthető jóhiszeműnek, ha tudatában van, illetve súlyos gondatlanság eredményeként nincsen tudatában annak, hogy az átruházó nem tulajdonos."[30] Külön szabályhely foglalkozik azonban az 'elveszett ingók'[31] jóhiszemű szerzésével. A 935. szakasz (1) bekezdése kimondja, hogy a jóhiszemű vevő nem szerzi meg a tulajdonjogot, ha a dolog lopás útján került ki az eredeti tulajdonos birtokából, vagy más hasonló módon tűnt
- 204/205 -
el.[32] A harmadik személyek esetleges dolgot terhelő jogai a német szabályozás szerint is megszűnnek.[33] A német rendszer tehát úgy kívánja garantálni a piaci forgalom biztonságát és a jóhiszemű vevő védelmét, hogy azt lehetőleg ne lehessen jogellenesen szerzett ingók továbbadására felhasználni. Ezzel egy időben az eredeti tulajdonos számára is erősebb védelmet biztosít, aki nem csak az eladóval, hanem a jóhiszemű vevővel szemben is felléphet.[34]
A jóhiszemű vásárló védelmének kiemelése összhangban van a modern szabályozási tendenciákkal és összességében pozitívumként hathat, azonban fel kell hívni a figyelmet a kontinentális szabályozás esetleges visszásságaira is.
A legradikálisabb 'műtárgy-vonzó' szabályozást Olaszország vezette be, ahol a jóhiszemű vevő minden további követelmény nélkül tulajdonossá válik. A Codice Civile 1153. cikke értelmében ugyanis az a vevő, aki jóhiszeműen jár el, a nem tulajdonos eladótól is tulajdonjogot szerezhet.[35] A Stato francese v. Ministero per i beni culturali ed ambientali e De Contessini, Il diritto di autore ügyben például a francia kormány indított pert Olaszországban De Contessini alperessel szemben. De Contessini két darab olyan faliszőnyeget vásárolt meg, mely korábban Franciaország nemzeti tulajdonban lévő múzeumából loptak el. A római székhelyű bíróság annak ellenére ítélte a tulajdonjogot a jóhiszemű vevőnek, hogy az érvényes jogcím nélkül szerezte meg a faliszőnyegeket - melyek a francia jog szerint 'kiemelkedő művészeti jelentőséggel' bírtak, s így elidegeníthetetlenek voltak.[36] A jogirodalom által számon tartott, az olasz jog nyújtotta 'kiskapukat' bemutató klasszikus eset mégis a Winkworth v. Christie Manson and Woods Ltd. ügy. Az eset főszereplője egy japán netsuke gyűjtemény, amelyet a felperes egyesült királyságbeli otthonából loptak el 1980-ban. A műtárgyak ismeretlen úton Olaszországba jutottak, ahol egy olasz kereskedő eladta azokat egy jóhiszemű vevőnek, egy olasz gyűjtő személyében. Az eredeti tulajdonos akkor talált rá tárgyaira, amikor az olasz gyűjtő a Christie's aukciósház egyik londoni árverésén kívánta értékesíteni azokat. Ezt követően bírósághoz fordult a tárgyak visszaszerzése érdekében. Az ügyben az olasz jog került alkalmazásra, s mivel az olasz gyűjtő adásvétel során tanúsított jóhiszeműségéhez kétség sem fért, a bíróság elutasította az eredeti tulajdonos igényét a gyűjteményre.[37]
- 205/206 -
A common law országokban a tárgyunkat érintő teljes szabályozási környezet eltérően alakul, ugyanis a műtárgyakat érintő perek kimenetele sokszor az eljárási szabályok alakulásán múlik. Az anyagi jogi szabályok a bona fide vevőknek nem adnak számottevő védelmet,[38] az eljárásjogi rend azonban lehetővé teszi érdekeik érvényesítését.
Ami az Egyesült Államokat illeti, általánosságban elmondható, hogy minden állam rendelkezik önálló kereskedelmi jogi szabályozással, amelynek alapja az Egységes Kereskedelmi Kódex.[39] A jogcím jóhiszemű vevőre történő átruházásával a 2. könyv 403. szakasza foglalkozik. Előbbi alapján az áru vevője megszerzi azon jogokat, amellyel az átruházó rendelkezett, vagy amelyet hatalmában állt átruházni. Nem tulajdonostól tulajdonjogot szerezni a szabályozás alapján nem lehet. A tárgyak tulajdonjoga ilyenformán az eredeti tulajdonost illeti.[40] A jóhiszemű vevő tulajdonszerzése azonban az amerikai jogrendszerben sem teljesen kizárt. Ugyanis, ha az eredeti tulajdonos vissza kívánja kapni műtárgyát, megfelelő gondosságot kell tanúsítania annak felkutatása során és a visszakövetelésre nyitva álló - jogvesztő - határidőn belül lépnie kell.[41]
A jóhiszemű vevő tulajdonszerzésének lehetőségét ilyenformán az eredeti tulajdonostól elvárt gondosság mértékének alakulása, illetve az eljárásra nyitva álló határidő számításának módja erőteljesen befolyásolja. A határidő számításánál meghatározó a kezdő időpont meghatározása. Ennek során az első lényeges szempont a tárgy eltulajdonításának időpontja. Ha az időtartam számítása ennek az eseménynek a megtörténtekor indulna, az a jóhiszemű vevőt hozná számottevően előnyösebb helyzetbe - az eredeti tulajdonosnak ugyanis a pár éves eljárásjogi határidőn belül kellene megtalálnia az addigra akár a világ másik felére elvándorolt tárgyat.[42] A dilemmát az amerikai bíróságok jogfejlesztő tevékenysége oldotta fel, azonban még az Egyesült Államokon belül sem létezik egy egységes rendszer a kérdés kezelésére.[43]
Kezdetben a bíróságok az ingatlanokra kifejlesztett elévülési szabályokat alkalmazták a lopott műtárgyakra irányuló jogvitákban is. A New Jersey bíróság az O'Keeffe v. Snyder esetben[44] dolgozta ki a 'felfedezés szabályát'[45], mely alapján a jogellenesen elvett kulturális javakkal kapcsolatos visszaszolgáltatási perekben az elévülés kezdő időpontja az az időpont, amikor az eredeti tulajdonos a tárgy hollétéről tudomást szer-
- 206/207 -
zett.[46] Az eset tényállása szerint 1946-ban Georgia O'Keeffe három darab kisméretű olajfestményét ('Cliffs', 'Seaweed és 'Fragments') eltulajdonították egy New York-i galériából, amely lopásokat a hatóságoknak nem jelentették be,[47] a festmények biztosítva nem voltak. A tárgyalás során kiderült, hogy a festmények valamikor a lopást követő években a Frank család birtokába kerültek, akik harminc éven át szakadatlanul, magánrezidenciájukon kiállítva birtokolták azokat. A műtárgyakat végül 1974-ben Ulrich Frank, a Frank család egy tagja adta el Barry Snyder részére. O'Keeffe először 1972-ben jelezte bárkinek is a festmények eltűnésének tényét, amikor azt a nem sokkal korábban megalakult ADAA[48] nyilvántartásba vette.[49] A festmények 1975 szeptemberében bukkantak fel először nyilvánosan egy New York-i galériában, tulajdonosukként pedig Barry Snyder volt megjelölve.
O'Keeffe 1976-ban jelentette be a festményekre vonatkozó igényét, melyet a birtokos elutasított. A tárgyalás során Snyder az ingókra vonatkozó általános hat éves elbirtoklási határidő (lopástól számított) leteltére hivatkozott, melyet a bíróság első fokon a hatályos jogszabályok és bírósági gyakorlatnak megfelelően helyben is hagyott. A döntést a fellebbviteli bíróság változtatta meg. Érvelése szerint a kulturális javak ('személyes ingók') visszaszolgáltatását célzó perekben az elévülési idő megindulását méltánytalan lenne a szokásos módon számítani. A hat éves elévülési idő ezekben az ügyekben akkor indul meg, amikor az eredeti tulajdonos a tárgy hollétét felfedezte, illetve megfelelő gondosság mellett fel kellett volna fedeznie.[50] A precedenst teremtő döntés jelentősége nem csak abban áll, hogy a felfedezés szabályát a lopott műtárgyak vonatkozásában irányadóvá teszi, hanem abban is, hogy eligazítást nyújt a doktrína alkalmazása tekintetében. A felfedezés szabálya alapján ugyanis a tulajdonostól elvárt, hogy kellő gondosságot tanúsítson a tárgy felkutatása során, ennek a kitételnek a megvalósulását pedig szigorúan kell vizsgálni. Az eredeti tulajdonostól elvárt erőfeszítéseknek aránylania kell az ellopott műtárgy értékéhez. Ezen kívül figyelembe kell vennie a bíróságnak a döntés során a műalkotás jellegét, tulajdonságait és az eredeti tulajdonos erőfeszítéseinek észszerű és folyamatos jellegét.[51] Ezek a faktorok vitán felül teret adnak a rugalmasságnak. Az eredeti tulajdonossal szembeni elvárásokat úgy lehet
- 207/208 -
összefoglalni, hogy az ő feladata bizonyítani, hogy megtett erőfeszítései alapján érdemes a határidő számításának eme 'kedvezményes' módjára, így annak alkalmazását az ügyben a bíróság méltányosnak véli.[52] Így a jóhiszemű vevő érdekeinek figyelembevétele is megtörténik, hiszen a tulajdonos, aki nem teszi meg a megfelelő lépéseket a tárgy visszaszerzése érdekében, később nem követelhet védelmet. Az eredeti tulajdonos számára pedig nyitva áll a lehetőség, hogy követelését előadhassa még abban az esetben is, ha eltűnt műtárgyát évtizedekre szem elől is vesztette.
New York állam esetjoga ettől eltérő úton haladt. A visszakövetelésre nyitva álló időtartam kezdő időpontjának számításánál a jóhiszemű vevőnek kedvezőbb 'követelés és megtagadás' szabályát[53] dolgozta ki. Ez alapján nem elegendő az eredeti tulajdonos tudomásszerzése - annak követelnie is kell a jóhiszemű vevőtől műtárgyát, s az csak a visszaszolgáltatás megtagadása után vonható perbe. Ez a variáció nyilvánvalóan kedvezőbb az eredeti tulajdonosra nézve, hiszen több időt biztosít számára a tárgy későbbi vevőjével szembeni fellépésre.[54] A szabály alapján a jóhiszemű vevő jogcíme mindaddig érvényesnek tekintendő, míg a visszaszolgáltatás vevő általi megtagadása meg nem történik.[55] Gerstenblith szavaival élve, "[...] a 'követelés és megtagadás' szabályának célja, hogy lehetőséget adjon a jóhiszemű birtokos számára arra, hogy értesülve az eredeti tulajdonos igényéről, felhagyjon a tárgy birtoklásával, mely visszaadásának elutasítása létrehozza a megtagadást."[56] Az igény benyújtására nyitva álló időtartam csak ezzel az időponttal kezdődik meg. A bírósági gyakorlat ebben az esetben is megkívánja - akár csak a 'felfedezés szabálya' alkalmazásának esetében - az eredeti tulajdonostól a tárgyak hollétének felfedése során tanúsított 'megfelelő gondosságot'. Ennek megkövetelését pedig hívhatjuk a 'legerősebb fegyvernek' a jóhiszemű vevő kezében az amerikai bíróságok előtt folyó perek során.
Az előbbiekre bizonyítékul szolgál a neves De Weerth v. Baldinger ügy[57], amely azért mondható úttörőnek, mert az első olyan nagy esetnek nevezik, ahol az amerikai bíróság nem az eredeti tulajdonos javára döntött. Az ügy tárgyát a francia impresszionista Claude Monet a második világháború végén eltulajdonított egyik több mint egy millió dollárt érő festménye ('Champs de Ble a Vetheuil') adta. A művet Gerda DeWeerth eredeti tulajdonos követelte vissza, amelyet, állítása szerint, annak idején az ott állomásozó szövetségesek németországi kastélya előteréből vittek el. A mű 1956-ban tűnt fel a műtárgyak nemzetközi piacán, amikor egy New York-i galéria értékesítette azt. A vevő egy svájci műtárgykereskedő volt, aki a következő évben tovább értékesítette a festményt egy jóhiszemű vevőnek, Edith Marks Baldinger New York-i lakosnak. A vevő a szóban forgó festményt folyamatosan és háborítatlanul birtokolta az
- 208/209 -
elkövetkező évtizedekben, mely adat Monet munkásságával foglalkozó katalógusokban is elérhető volt.[58] A mű visszaszolgáltatását célzó per megindulása egészen 1981-ig váratott magára. Az eljárás eredményeként a bíróság kimondta, hogy
"DeWeerth erőfeszítései nem voltak elegendőek ahhoz, hogy elérjék a megkívánt gondosság mértékét, amelyet egy olyan személynek kell tanúsítania, aki lopott kulturális tárgy jóhiszemű vevője ellen visszaszolgáltatási pert indít. [...] A Fellebbviteli Bíróság megállapítja, hogy DeWeerth "minimális vizsgálódása", valamint ellopott tárgya hollétének felderítésére tett egyéb intézkedések és a tárgy eltűnéséről szóló rendőrségi bejelentés elmaradása okán kijelenthető, hogy nem tanúsított kellő gondosságot és ez a körülmény Baldinger javára értékelendő."[59]
A bíróság döntése alapján a jóhiszemű vevőt illette a festmény tulajdonjoga,[60] a visszaszolgáltatási kérelem elutasításra került.
A gondossági követelmények meghatározása azonban összetett kérdés. A legerősebb bizonyíték erre a területen született döntések közt felfedezhető ellentmondásosság. A neves Solomon R. Guggenheim Found v. Lubell ügyben[61] született döntést olvasva ugyanis az eredeti tulajdonossal szemben az előbbiektől teljesen ellentétes elvárások fedezhetők fel a bíróság részéről. A tényállás szerint Jules és Rachel Lubell 1967-ben vette meg az ügy tárgyát képező értékes Chagall festményt ('Menageries'/'Le Marchand de Bestiaux') a tekintélyes Robert Elkon Galériától Manhattan-ben, mely ezt követően évtizedekig díszítette New York-i otthonukat. Az 1980-as évek végén azonban a Solomon R. Guggenheim Múzeum a műtárgy visszaszolgáltatását célzó keresetet indított a megözvegyült Rachel Lubell ellen, azt állítva, hogy azt a hatvanas évek elején lopták el a galériából. A Múzeum nem vitatta az özvegy jóhiszeműségét. Az alperes hiába hivatkozott arra a körülményre, hogy a Múzeum annak idején nem jelentette a lopást, valamint az elkövetkező több mint húsz évben sem tette meg a meg-
- 209/210 -
felelő lépéseket a tárgy felkutatására. "[A] New York-i Fellebbviteli Bíróság végső döntésében úgy találta, hogy [...] nem kell tekintettel lenni arra, hogy a múzeum mint eredeti tulajdonos kellő gondosságot tanúsított-e tárgyának felkutatása során."[62] A bíróság ennek megfelelően az eredeti tulajdonos javára döntött, hozzátéve, hogy a jóhiszemű vevőnek a vásárláskor nagyobb körültekintéssel kellett volna eljárnia. Ezt az esetet tekinthetjük az egy jogrendszeren belül uralkodó, a kulturális javak visszaszolgáltatását körül lengő bizonytalanság árulkodó jelének, vagy a jóhiszemű vevő védelmére hozott jogfejlesztő tevékenység kudarcának is. Az ügyben ugyanis a nem vitatott módon bona fide vevő és a legkisebb gondossággal eljáró eredeti tulajdonos közti eljárás is csak az eredeti tulajdonos végsőkig menő védelmével végződhetett.[63] Döntésében az eredeti tulajdonos ilyen kiemelt helyzetbe állítását egyébként a bíróság azzal indokolta, hogy "bármely alacsonyabb szintű védelem [az eredeti tulajdonos részére] a jogellenesen elvett kulturális javak fekete kereskedelmét ösztönözné."[64]
Hasonló logikával bír a common law család tagjaként az angol jog is. Az eredeti tulajdonos a hatályos szabályozás alapján keresetet indíthat a vevővel szemben a tárgy visszaszolgáltatását követelve annak tudati tartalmától függetlenül (tort of conversion). A tulajdonos előnyösebb helyzetben van abban az esetben is, ha a vevő jóhiszeműségéhez nem fér kétség, hiszen utóbbi nem rendelkezhet érvényes jogcímmel a vonatkozó kivételszabály nélkül érvényesülő nemo plus juris doktrína okán. Emellett az angol jog biztosítja az eredeti tulajdonos számára, hogy az elévülési időre tekintet nélkül lépjen fel a tolvajjal, és bármely olyan személlyel szemben, akik a tárgy jogellenes eltulajdonításában szerepet játszottak.[65]
A jóhiszemű vevő a tárgy megtartása érdekében - a feltételek fennállása esetén -tulajdonképpen csak az elévülési idő leteltére hivatkozhat. Az 1980-as Elévülési törvény[66] második szakasza alapján az általános elévülési idő hat év. A lopott dolog szerzésére vonatkozó speciális szabályok a negyedik szakaszban kapnak helyet. Ez alapján a lopott dolog eredeti tulajdonosa bármikor megindíthatja a dolog visszaszerzésére irányuló pert, az általános határidőtől függetlenül. Az elévülési idő tehát nem indul meg a 'tolvaj javára', és senki más számára sem kedvez, aki jóhiszeműségét nem tudja később bizonyítani.[67] Ugyanis a szakasz azt is kimondja, hogy főszabályként minden vonatko-
- 210/211 -
zó aktusról feltételezni kell, hogy a lopáshoz kapcsolódik, kivéve, ha ennek ellenkezője bizonyítást nyer. A per megindítható a tolvajjal, illetve azzal szemben, akihez a dolog a lopáshoz kapcsolódó aktussal került. Az elévülési idő számításának kezdő időpontjaként a törvény az első jóhiszemű szerzés időpontját határozza meg. Tehát, ha a birtokos bizonyítani tudja a szerzés ilyen minőségét, az elévülési idő a szerzés időpontjától a javára számítandó.
Egy műalkotás vásárlójának tehát az angol jogszabályi környezetben ajánlatos az eladó jogcímét alaposan megvizsgálni. Ha a vevő szakmájából kifolyólag közelebbi ismeretekkel rendelkezik a műtárgypiacról, például egy aukciósház, vagy múzeum alkalmazottja, a brit rendszer még az átlagosnál is magasabb gondossági követelményeket támaszt vele szemben. Erre kitűnő példa a neves 1997-es De Preval v. Adrian Alan Ltd ügy. Az eljárás felperesének állítása szerint 1986-ban elloptak tőle egy antik gyertyatartót Franciaországban. A tárgy 1995-ben tűnt fel a Sotheby's aukciósház egyik katalógusában, amikor is a felperes keresetet nyújtott be annak visszaszerzése érdekében. Az alperes műtárgykereskedő védekezése alapján ő a gyertyatartót 1984-ben vásárolta meg egy jó hírű New York-i viszonteladótól, az állítólagos lopás előtt két évvel.
A bíróság által lefolytatott bizonyítás alapján az alperes a tárgyat az 1980-as évek végén szerezte meg. Az angol jog szabályai az esetben úgy érvényesültek, hogy ha az alperes 1989 előtt jóhiszeműen vásárolja meg a tárgyat,[68] a vásárlás és a per megindítása közötti eltelt idő elegendő lett volna, hogy az alperes a tárgyat elbirtoklás útján megszerezze. Így a felperes elvesztette volna a visszaszolgáltatási pert, mégpedig az eljárásjogi szabályok alapján. Fontos kitétel azonban a szerző jóhiszemű voltának megkövetelése. Adott ügyben az alperes, miután megvásárolta a gyertyatartót, kétszer is megpróbálta azt nagyobb aukciósházakon keresztül értékesíteni. Ezt a bíróság a jóhiszeműség bizonyítékának vélte, amely azonban nem érte el a megkívánt mértéket. A bíróság érvelése szerint a gyertyatartó egyedisége és az alperes műkereskedő tapasztalt volta megkövetelte volna a műtárgy eredetének behatóbb vizsgálatát az alperes részéről.[69] Az alperes nem kérte az eladótól jogcíme igazolását és arra sem állt rendelkezésre bizonyíték, hogy az alperes számítógépes nyilvántartásokban vagy más források által kutatta volna a tárgy eredetét. A jóhiszeműség bizonyítása tehát nem volt sikeres, a pert az eredeti tulajdonos nyerte meg.[70]
Érdemes azonban megjegyezni, hogy az angol szabályozás sem volt mindig ennyire szigorú a jóhiszemű vevővel szemben. A kulturális javakkal kapcsolatos belső szabályozások jellemzője világszerte, hogy a megfelelő egyensúly keresése során időről időre különleges kivételszabályok bukkannak fel a 'nemo plus juris' doktrína alól.
- 211/212 -
Ilyen volt a briteknél az 1994-es eltörlése előtt sokat kritizált 'nyílt piac' szabály[71] is, mely egy többszáz éves londoni kereskedelmi szokáson nyugodott. A doktrína a ma is hatályban lévő 1979-es Adásvételi törvényben[72] foglaltatott. A törvény 22. cikkének egykori szövege szerint, a helyben érvényes szokások alapján, amennyiben az árut a nyílt piacon értékesítik, a vevő megfelelő jogcímet szerez az árura. Ennek feltétele, hogy az árut jóhiszeműen szerezte, s az eladó őt semmilyen hibáról, illetve jogcímmel kapcsolatban fennálló követelésről nem tájékoztatta. A szabály a gyakorlatban egyértelmű kivételt adott a nemo plus juris szabály alól,[73] vagyis azon vevők, akik a London területén belül működő piacokon napkelte és napnyugta közt lopott árut vásároltak, megfelelő tulajdonszerzési jogcímmel rendelkeztek.[74] A doktrína célja a kereskedelem rendes működésének biztosítása, illetve a jóhiszemű vevő védelme volt. Az Adásvételi törvény 1994-es reformja eltörölte a rendelkezést, ezzel az eredeti tulajdonos védelmének irányába billentve a mérleg nyelvét.
Az eredeti tulajdonos szinte végletesen erős védelme mellett azt az érvet szokás felhozni, hogy a jóhiszemű vevő pozíciójának erősítése segíti a tolvajok ténykedését - hiszen, ha a lopott dolgon történő tulajdonszerzés nem ütközik különösebb nehézségekbe, a vevőnek sem kell végletekbe menően körültekintőnek lenni. Lopott dolgot vásárolni így akár 'meg is éri', ha csak a feltételezhetően alacsonyabb árakra gondolunk is. Érdemes azonban a témakör egyik legnagyobb szakértője, Merryman gondolatait is számításba venni, aki ezzel ellentétes álláspontot tett magáévá. Tanulmányában kifejti, miszerint a 'veszteség' eredeti tulajdonosra történő hárítása arra sarkalja őt, hogy a lehető legjobban bebiztosítsa a helyzetét. Ezt pedig a következő módon teszi az eredeti tulajdonos: minden tőle telhetőt megtesz műtárgya védelme érdekében - lopásbiztos körülményeket teremt, vagyontárgyaira megfelelő biztosítást köt. Ezen intézkedések pedig a lopások számának csökkenéséhez vezetnek.[75]
Az egyes országok lopott dolgon történő tulajdonszerzéssel kapcsolatos rendelkezéseit vizsgálva láthattuk, hogy a jóhiszemű vevő helyzete még az azonos jogcsaládba tartozó jogok alapján is merőben eltérően alakul. A témakör mozgatórugója nyilvánvalóan a tulajdonjog védelmének elve. Ez azonban mind a tulajdonos, mind a vevő szempontjából megközelíthető. A római jogi gyökerű, szigorúan vett és zárt logikai rendszerrel
- 212/213 -
működő 'nemo plus juris' szabálynak lenne létjogosultsága? Ebben az esetben az eredeti tulajdonos védelme az elsődleges szempont. A másik megközelítés alapján viszont a jóhiszemű vevő tulajdonszerzésének is ugyanekkora létjogosultsága van, és nem elhanyagolható szempont annak a félnek a védelme, aki az ügylet tisztaságában joggal bízhatott.
A szabályozási sokféleség azt jelenti, hogy nincsen a témakörben egy kézenfekvő, egyetlen helyes megoldás.[76] A kulturális javak az ingó dolgok egy különleges csoportját alkotják. Különlegességük egyediségükben rejlik, melyet minden jogrendszer felismer és védelmezni igyekszik. A fentiekben megismerhettük az egyes jogrendszerek válogatott képviselőinek e nemes célra hivatott magánjogi szabályait, egyúttal tapasztalhattuk azt is, hogy a védelem igen eltérő foka és struktúrája jelenik meg egyetlen jogrendszeren belül is.[77] A bemutatott esetek tanúbizonyságot adnak arról, hogy ez a heterogén szabályozás a hasonló tényállással bíró jogvitákban a legkülönbözőbb döntésekhez vezet.
A speciális szabályok megalkotása ezen a téren mindenképpen megfontolást érdemel. Egyrészről az anyagi jogszabályok közelítése kívánatos, ha ez a különböző történeti-fejlődési háttérrel bíró jogrendszerek közt nem is jelent egyszerű feladatot. A jogegységesítés ingoványos útjait kikerülendő, a kulturális javakra vonatkozó speciális nemzetközi magánjogi tényállások kialakítása is megoldást jelent, hiszen ezen az úton is legyőzhető a forum shopping káros jelensége.[78] Ha a nemzeti jogszabályok unifikációja nem is várható egyik napról a másikra, a harmonizációra irányuló törekvésnek, illetve a sajátosságokat figyelembe vevő dologkategória kialakításának mindenképpen a kulturális javak védelméről történő elmélkedés homlokterében kell állnia. ■
JEGYZETEK
[1] Marc-André Renold: The Legal and Illegal Trade in Cultural Property to and Throughout Europe: Facts, Findings And Legal Analysis. Joint European Commission-UNESCO Project: "Engaging the European Art Market in the fight against the illicit trafficking of cultural property" (2018) 3.
[2] Uo.
[3] Szabó Sarolta: A kulturális javak (és a lopott dolgok) speciális védelme az új Nemzetközi magánjogi törvényben. In: Berke Barna - Nemessányi Zoltán (szerk.): Az új nemzetközi magánjogi törvény alapjai. Kodifikációs előtanulmányok. Budapest, HVG-ORAC, 2016. 160.
[4] Burke szavaival élve, mindkét fél érdeke kétségkívül elismerésre és védelemre méltó, mindkettő azonban egy időben nem kielégíthető. A szabályozásnak az egyik fél irányába kedvezni kell, elismerve azt, hogy a másik fél saját hibáján kívül szenved ebből kifolyólag hátrányt. Ugyanis vagy az eredeti tulajdonos veszti el a műtárgyat, amelyet a jóhiszemű vevő megtart, vagy a jóhiszemű vevő kénytelen visszaadni a tárgyat és lemondani az árról, amelyet azért az eladónak fizetett. Karen Theresa Burke: International Transfers of Stolen Cultural Property: Should Thieves Continue to Benefit from Domestic Laws Favoring Bona Fide Purchasers. Loyola of Los Angeles International and Comparative Law Journal, vol 13. (1990) 442-443.
[5] Ld. Csehi Zoltán: A kulturális javak fogalmáról - egy univerzális dologkategória születésének történetéhez. In Faludi Gábor (szerk.): Liber Amicorum Studia P. Gyertyánfy dedicata. Ünnepi dolgozatok Gyertyánfy Péter tiszteletére. Budapest, ELTE ÁJK PJT, 2008. 153-185.
[6] Patty Gerstenblith: Schultz and Barakat: Universal Recognition of National Ownership of Antiquities. Art Antiquity and Law, vol 14. (2009) 22.
[7] John Henry Merryman: The Good Faith Acquisition of Stolen Art. Stanford Law School. Research Paper, No. 1025515 [http://ssrn.com/abstract=1025515] (2007) 2.
[8] A két résztvevő közé beékelődő harmadik szereplő (esetleg többen is), aki a tárgyat az eredeti tulajdonostól jogellenesen elvette, illetve továbbadta. Ez a szereplő azonban "dolga végeztével" általában eltűnik a színről - a visszaszolgáltatási perben nem vesz részt.
[9] Patty Gerstenblith: Controlling the International Market in Antiquities: Reducing the Harm, Preserving the Past, Chicago Journal of International Law, vol. 8., no. 1. (2007-2008) 178.
[10] Ahogy Schwartz és Scott kifejtette összehasonlító gazdasági elemzésében: "[...] a vevő számára kevésbé költséges megteremteni jóhiszeműsége látszatát, mint hogy ellenőrizze a tárgy esetleges jogellenes eredetét". Alan Schwartz - Robert E. Scott: Rethinking the laws of good faith purchase. Columbia University School of Law, Columbia Law and Economics Working Paper, No. 398 (2011) 10.
[11] ????????
[12] Szabó Sarolta: Elkobzott műalkotások és állami immunitás az amerikai bíróságok előtt. In: Csehi Zoltán - Raffai Katalin (szerk.): Állam- és magánjog - Törekvések és eredmények az Európai Unió joga, a nemzetközi magánjog, polgári jog és polgári eljárásjog keresztmetszetében. Budapest, Pázmány Press, 2014. 416-417.
[13] A 'nemo dat qui non habet' elve szerint az áru nem ruházható át érvényesen, ha az eladó nem rendelkezett érvényes jogcímmel.
[14] A megoldást a jogirodalomban a hangzatos 'tolvaj-szabály' elnevezéssel illetik.
[15] Bővebben ld. Mara Wantuch-Thole: Cultural Property in Cross-border Litigation. Turning Rights into Claims. Berlin, De Gruyter, 2015.
[16] 2013. évi V. törvény a Polgári törvénykönyvről (Ptk.)
[17] Ptk. 5:39. § (1) "Átruházással a dolog tulajdonosától lehet a tulajdonjogot megszerezni." Rögzítésre kerül a főszabály, a 'nemo plus iuris' elve.
[18] Ptk. 5:39. § (2)-(4).
[19] Ptk. 5:40. §.
[20] A fentiekből logikusan következik, ha a vevő a kereskedelmi forgalmon kívül szerzi meg a lopott tárgyat, a szerzés kockázatát maga viseli.
[21] Vékás Lajos: A Polgári Törvénykönyv magyarázatokkal. Budapest, CompLex, 2013. 392.
[22] 19.P. 20062/2017/10.
[23] "[...] egyetlen árverezőház sem készít szerződést az árverésen szerzett ingóságok eladása alkalmával, ez a hazai árverési gyakorlatból is ismert és köztudott. Megtörténik az árverésen tartott licit, a legmagasabb árat kínáló árverező megszerzi a jogot a kép neki történő kiadására, feltéve, ha kifizeti a vételárat. Az árverőház a kép eladásáról számlát állít ki [...]." 19.P. 20062/2017/10.
[24] A bíróság döntésében utalt rá, hogy a bizonyítékként benyújtott számlán a kitakart vételár ténye szerepet játszhatott volna a jóhiszeműség értékelése során.
[25] Ld. Nagy Csongor István polgári jogi kodifikáció kapcsán megfogalmazott gondolatait. Nagy Csongor István: Ingók tulajdonjogának nem tulajdonostól való megszerzése: omnes plus iuris... Polgári Jogi Kodifikáció, 2005/1.
[26] A Ptk. kodifikációja során a német Bürgerliches Gesetzbuch (BGB) sok megoldása került átvételre a dologi jog területén is (ld. zálogjogi szabályok).
[27] Bürgerliches Gesetzbuch 1900.
[28] BGB 3. könyv.
[29] 'Erwerb und Verlust des Eigentums an beweglichen Sachen'
[30] BGB 932.§ (2).
[31] 'abhanden gekommenen Sachen'
[32] A szakasz második bekezdése kivonja az első bekezdés hatálya alól a pénzt, a bemutatóra szóló értékpapírt és az - akár internetes - nyilvános árverésen elidegenített dolgokat.
[33] BGB 936. §.
[34] Természetesen az elbirtoklási időn belül. A jóhiszemű szerzés és a vindikációs igény elévülésével kapcsolatban ld. Fuglinszky Ádám - Menyhárd Attila: Európai jogalkotás és nemzeti törvényhozás. (II. rész) Polgári jogi kodifikáció, 2002/5-6. 44.
[35] A jóhiszeműség elvének eleve kiterjedt alkalmazandósága van az olasz polgári jogrendben, mely a Codice Civile számos rendelkezésében megjelenik, s a közrend szerves részét képezi. Ld. bővebben Emanuela Iftime: Good Faith in Domestic Sales Law. AGORA International Journal of Juridical Sciences, 2014. 7-8.
[36] Lawrence M. Kaye: The Lydian Hoard and Its Progeny: Repatriation and the Statute of Limitations. In: Elizabeth Simpson (ed.): The Adventure of the Illustrious Scholar. Leiden, Brill, 2018. 90-91.
[37] Valentina Vadi: Art, Cultural Heritage and the Market. Ethical and Legal Issues. Heidelberg, Springer, 2014. 157.
[38] A jóhiszemű vevő számára, veszteségeit csökkentendő, az anyagi jogi szabályozás adta keretek között egy út marad: azzal szemben tud fellépni, aki a tárgyat jogellenesen megszerezte, illetve számára eladta. Ez az út azonban a legtöbb esetben járhatatlan.
[39] Uniform Commercial Code (UCC), 1952.
[40] A jóhiszemű vevő bármiféle kompenzáció nélkül köteles visszaszolgáltatni a tárgyat.
[41] Stephanos Bibas: The Case Against Statutes of Limitations for Stolen Art. University of Pennsylvania Law School, Penn Law: Legal Scholarship Repository, Paper 827. (1994) 2440.
[42] Paula A. Franzese: "Georgia on my mind" - Reflections on O'Keeffe v. Snyder. Seton Hall Law Review, (1989) 13.
[43] A jogfejlesztő folyamatról részletesen ld. Vadász Vanda: A Seuso eset tanulságai a jogellenesen külföldre vitt kulturális javak visszaszolgáltatása kapcsán. Magyar Jog, 2017/1.
[44] O'Keeffe v. Snyder 83 N.J. 478, 416 A.2d 862 (1980).
[45] 'discovery rule'
[46] John Henry Merryman - Stephen K. Urice - Albert E. Elsen: Law, Ethics and the Visual Arts. New York, Kluwer, 2007. 996.
[47] A bejelentés hiánya elsőre visszásnak tűnhet, azonban a tulajdonosok hasonló jellegű reakciója nem egyedi eset. Sokszor elmulasztják a lopások bejelentését azon megfontolásból, nehogy veszélyeztessék gyűjteményük többi darabját azzal, hogy a nyilvánosság elé tárják értékes darabjaik egyes adatait. A jövőbeli lopásoktól való félelem mellett ilyen esetben félő, hogy a műtárgy végképp alásüllyed a tárgyak feketepiacának tengerében, esetleg a tolvaj, tudomást szerez a bejelentésről, megrongálja a tárgyat az eladhatóság érdekében. Utal rá: Tarquin Preziosi: Applying a Strict Discovery Rule to Art Stolen in the Past. Hastings Law Journal, vol. 49. (1997) 231.
[48] Art Dealers Association of America. A szervezet magánjegyzéket vezetett a lopott festményekről.
[49] Az elveszett és lopott műtárgyak nyilvántartását szolgáló adatbázisok jóhiszeműség bizonyításában játszott szerepéről ld. Nina M. Neuhaus - Sophie Balay: Databases on Lost and Stolen Art Is Consulting a Database an Inherent Requirement of Good Faith. Art Antiquity and Law, vol. 19. (2014).
[50] A döntést elemzi: Franzese i. m. 9-14.
[51] Linda F. Pinkerton: Due Diligence in Fine Art Transactions. Case Western Reserve Journal of International Law, vol. 22. (1990) 7.
[52] Patricia Youngblood Reyhan: A Chaotic Palette: Conflict of Laws in Litigation between Original Owners and Good-Faith Purchasers of Stolen Art. Duke Law Journal, vol. 50., no. 4. (2001) 988.
[53] 'demand and refusal rule'
[54] Szabó (2014) i. m. 419.
[55] Mary K. Devereaux: Battle over a Monet: The Requirement of Due Diligence in the Lawsuit by the Owner against a Good Faith Purchaser and Possessor. Loyola of Los Angeles Entertainment Law Journal, vol. 9. (1989) 62.
[56] Patty Gerstenblith: International Art and Cultural Heritage. The International Lawyer, 2011. 404.
[57] 658 F. Supp. 688 (S.D.N.Y. 1987).
[58] Schwartz-Scott i. m. 1333.
[59] Mary K. Devereaux: Battle over a Monet: The Requirement of Due Diligence in the Lawsuit by the Owner against a Good Faith Purchaser and Possessor. Loyola of Los Angeles Entertainment Law Review, 1989. 61.
[60] Az amerikai esetjog kifejlesztette a 'hanyagság elvét' (principle of laches), mely eszközként funkcionál a jóhiszemű vevő kezében hasonló eljárások során. A tanra a vevő olyan esetben hivatkozhat, amikor "[...] nyilvánvaló, hogy a felperes indokolatlanul késleltette a kereset megindítását, és az alperest igazságtalanul sújtotta e késedelem." (Meghan A. Sherlock: A Combined Discovery Rule and Demand and Refusal Rule for New York: The Need for Equitable Consistency in International Cases of Recovery of Stolen Art and Cultural Property. Tulane Journal of International and Comparative Law, vol. 8. (2000) 495.) A jóhiszemű vevőnek, aki a hanyagság elvére hivatkozik, a definíció mindkét elemét bizonyítania kell: az eredeti tulajdonos fellépése késedelmének indokolatlan voltát és az őt emiatt ért hátrányt is, mely tény adott esetben súlyos terhet ró a vevőre. Megjegyzendő, hogy az elvnek eltérő természete van az elévülési idő számításához képest, tekintettel arra, hogy az nem köti a bíróságokat. A doktrína működéséről ld. bővebben: Emily A. Graefe: The Conflicting Obligations of Museums Possessing Nazi-Looted Art. Boston College Law Review, vol. 51. (2010) 486-491.
[61] 77 N.Y.2d 311, 567 N.Y.S.2d 623 (1991).
[62] Schwartz-Scott i. m. 4.
[63] "Míg a cél a lopás áldozatainak erős védelme volt, a bíróság, a 'követelés és megtagadás' szabályának kifejlesztésével, a jóhiszemű vevőnek kevéske útmutatást, ezáltal pedig gyenge védelmet nyújt." Christopher D. Cutting: Protecting Cultural Property through Provenance. Seattle University Law Review, vol. 32. (2009) 958-959.
[64] Ashton Hawkins - Richard A. Rothman - David B. Goldstein: A Tale of Two Innocents: Creating an Equitable Balance Between the Rights of Former Owners and Good Faith Purchasers of Stolen Art. Fordham Law Review, vol. 64., issue 1. (1995) 60.
[65] Adrian Parkhouse: The Illicit Trade in Cultural Objects: Recent Developments in the United Kingdom. In: Barbara T. Hoffman (ed.): Art and Cultural Heritage: Law, Policy and Practice. Cambridge, Cambridge University Press, 2006. 178. Vö. Az eltulajdonított tárgy jóhiszemű vevője nem tekintendő olyan személynek, aki a tárgy jogellenes eltulajdonításában szerepet játszott. Limitation Act 1980. 4. cikk (2).
[66] Limitation Act 1980.
[67] Katharine Mason: Limitation Periods and Good Faith. Art Antiquity and Law, vol. 19. (2014) 99. A jóhiszeműség bizonyításának terhe egyébként szintén a vevő vállát nyomja, s közismert, hogy a bizonyítás legtöbbször majdhogynem lehetetlen. Hoffman i. m. 178.
[68] Az adásvétel pontos időpontját nem sikerült a perben bizonyítani, csak annyit, hogy az biztosan korábban történt a vízválasztó 1989-es dátumnál.
[69] A műtárgypiacon jártas féllel szemben támasztott magasabb gondossági követelményekről ld. Linda F. Pinkerton: Museums Can Do Better: Acquisitions Policies Concerning Stolen and Illegally Exported Art. Villanova Sports & Entertainment Law Journal, vol 5. (1998).
[70] Andrew Kenyon - Simon Mackenzie: Recovering Stolen Art - Australian, English and US Law on Limitations of Action. The University of Western Australia Law Review, 2002. 241-242.
[71] 'market overt rule'
[72] Sale of Goods Act 1979.
[73] Egy érzékletes példa alapján 1993-ban két rendkívül értékes, lopott festmény (Gainsborough és Reynolds művei) egy nyílt piaci színtéren kerültek megvételre 145 fontos vételáron, melyet ezt követően a vevők a Sotheby's aukciósházon keresztül 65.000 fontért adtak tovább. A 'nyílt piac' doktrínája okán a vevők jóhiszeműsége az alacsony ár ellenére vélelmezve volt, velük szemben a jogcím vizsgálatának követelményét nem állították. Simon Halfin: The Legal Protection of Cultural Property in Britain: Past, Present and Future. DePaul Journal of Art, Technology & Intellectual Property Law, vol. 6., issue 1. (1995) 25.
[74] Halfin i. m. 24.
[75] Merryman i. m. 10-11.
[76] Merryman i. m. 17.
[77] Már a kulturális javak definiálása is nagyon nehéz feladat, s országonként, sőt akár jogi alrendszerenként eltérő kört ölel fel. Ld. Buzinkay Péter: A kulturális javak fogalomhasználatához. Örökség, 2007/2.
[78] Ezért is példaértékű az új Kódex, a Nemzetközi magánjogról szóló 2017. évi XXVIII. törvény megoldása, mely külön kollíziós szabályokat állapít meg a "kulturális javai közé tartozónak tekintett dolog" vonatkozásában (46-47. §).
Lábjegyzetek:
[1] A szerző tudományos segédmunkatárs (TK JTI).
Visszaugrás
