Ingó dolgok tulajdonjogának nem tulajdonostól való megszerzése, illetve meg nem szerzése vonatkozásában az új Ptk. koncepció nem tervez változtatásokat a hatályos szabályozás tekintetében. Megítélésem szerint azonban a Ptk. kérdéses szabályai és az azok alapján kialakult joggyakorlat nem felel meg a forgalom és hatékony piaci mechanizmus követelményeinek, közgazdasági értelemben nem hatékonyak, és ezért módosításra szorulnak. A jelen írásban amellett érvelünk, hogy a jóhiszemű vevő ingók felett akkor is szerezzen tulajdonjogot, ha az átruházó nem volt tulajdonos. Ha a kérdést közgazdasági szempontból vizsgáljuk, akkor arra jutunk, hogy társadalmi léptékkel mérve ez a szabályozás vezet a leghatékonyabb megoldáshoz, mert a tulajdonos mindig a legköltséghatékonyabban tudja elkerülni a jelen probléma által felvetett kockázatot. Nevezetesen, hogy az ingó dolog birtokából ok nélkül ne kerüljön ki (lopás, jogtalan eltulajdonítás, érvénytelen szerződéses kötése stb.), vagy, ha kikerült, mindez úgy történjen, hogy az elvárhatósági mércét teljesítő, bonus et diligens harmadik személyek számára ne keltse azt a látszatot, hogy a birtokos a dolog felett rendelkezési joggal rendelkezik. Ha pedig ezt a látszatot nem is tudja elkerülni, olyan személynek adja birtokába, akiben megbízik, akitől biztosítékot kapott, vagy akitől a dolgot más okból vissza tudja követeim (megbízott, képviselő birtoklása).
A nem tulajdonostól való szerzés tekintetében három esetkört különböztethetünk meg. Ezt a csoportosítást a fenti tétel indokolása során rendezőelvként szem előtt tartottuk.
Ad 1. A nem tulajdonos átruházó a tulajdonos tudta, illetve akarata ellenére kerül a dolog birtokába. Mindez praktice azt jelenti, hogy az eladó lopás vagy más bűncselekmény útján jutott a dolog birtokába.
Ad 2. A tulajdonostól a dolog olyan módon származik el, hogy arra a tulajdonos létező és érvényes akaratnyilatkozatot tett, illetve valamely személlyel ilyen szerződést kötött. A tulajdonos valaki, mondjuk a későbbi eladó, birtokába adja a dolgot valamilyen céllal (megbízás, kaució, bérlet stb.), de semmiképpen sem jogosítja fel arra, hogy azt elidegenítse. Ebben az esetben az igazi tulajdonos kiléte rejtőzködik.
Ad 3. Előfordulhat, hogy a tulajdonos ugyan létező akarattal, tulajdon átruházás céljával ruházta át a dolgot, de akaratnyilatkozata, illetve az átruházásra irányuló szerződése nem konstituál érvényes jogcímet, mert az érvénytelen: semmis vagy megtámadható. Ilyenkor létrejön egy existens szerződés, amely azonban érvénytelen. A legproblémásabb, ha a szerződés csak megtámadható, hiszen ilyenkor a megtámadásra jogosult diszkrécióján múlik nemcsak a szerződés, hanem a további tulajdonátruházások jogi sorsa is.
Az alábbiakban röviden bemutatom a hatályos magyar jog megoldását, ezt követően a háború előtti magyar magánjog álláspontját, továbbá néhány fontosabb külföldi magánjog koncepcióját. Végül részletezem az általam a bevezetőben javasolt tételt.
A Ptk. 117. § (1) bekezdésének értelmében átruházással - főszabály szerint - csak a dolog tulajdonosától lehet a tulajdonjogot megszerezni. Ez a rendelkezés követi a nemo plus iuris ad alium tranferre potest quam ipse haberet elvét. A magyar polgári jog bárom kivételt állapít meg ez alól a szabály alól. A 118. § (1) bekezdése értelmében kereskedelmi forgalomban eladott dolgon a jóhiszemű vevő akkor is tulajdonjogot szerez, ha az átruházó nem volt tulajdonos. A második kivételt ugyanennek a paragrafusnak a (2) bekezdése tartalmazza, amelynek értelmében kereskedelmi forgalmon kívül is tulajdonjogot szerez az, aki a dolgot jóhiszeműen és ellenszolgáltatás fejében olyan személytől szerzi meg, akire azt a tulajdonos bízta. A tulajdonos azonban a dolgot az első szerzéstől számított egy éven belül az ellenszolgáltatás megtérítése fejében visszaválthatja. A felek jogviszonyára egyébként a jogalap nélküli jóhiszemű birtoklás szabályai irányadók. Végül az ügylet tárgyára tekintettel állapít meg a 119. § kivételt a pénz és a bemutatóra szóló értékpapír tekintetében.
A kérdéses szabályt értelmező 2-es számú PK. kiemeli, hogy a Ptk. 118. §-a a nem tulajdonostól való tulajdonszerzést illetően különbséget tesz a kereskedelmi forgalomban eladott és a kereskedelmi forgalmon kívül értékesített dolgok között. Az előbbi esetben nagyobb teret enged a nem tulajdonostól való tulajdonszerzésnek, az utóbbi esetben pedig egészen szűk körben teszi ezt lehetővé. A Ptk. 118. §-ának (1) bekezdése szerint ugyanis a kereskedelmi forgalomban eladott dolgon a jóhiszemű vevő akkor is tulajdonjogot szerez, ha a kereskedő nem volt tulajdonos. Ilyen esetben tehát két feltétele van a tulajdonjog megszerzésének: a kereskedelmi forgalomban történő vétel és a vevő jóhiszeműsége.
Kereskedelmi forgalmon kívül is tulajdonjogot szerez az, aki jóhiszeműen és ellenszolgáltatás fejében olyan személytől szerzi meg a dolgot, akire azt a tulajdonos bízta. A kereskedelmi forgalmon kívüli tulajdonszerzésnek tehát három együttes feltétele van: a vevő jóhiszeműsége, a dologért ellenszolgáltatás adása és a dolognak olyan személytől megszerzése, akire azt a tulajdonos bízta. Az ilyen vásárlásokra a Ptk. 118. §-ának (2) bekezdésében foglalt rendelkezéseket kell alkalmazni. Ezek szerint pedig az is feltétele a nem tulajdonostól való tulajdonszerzésnek, hogy a vevő olyan személytől szerezze meg a dolgot, akire azt a tulajdonos bízta. Minthogy a bűncselekménnyel szerzett dolog eladása esetén a vevő nem ilyen személytől vásárolja a dolgot, ezért a tulajdonjogot nem szerzi meg. Ez egyben azt is jelenti, hogy a tulajdonos a tulajdonjogát nem vesztette el, s éppen a tulajdonjoga alapján követelheti a dolog kiadását.
A szóban levő esetben valójában arról van szó, hogy ki viselje a bűncselekményt elkövető személytől való vásárlás kockázatát. A Ptk. 118. §-ában foglalt - a kereskedelmi forgalomban és a kereskedelmi forgalmon kívül történő vétel között különböztető - szabályozás jogpolitikai célja éppen az volt, hogy a kereskedelmi forgalmon kívül vásárlókat fokozott körültekintésre, gondosságra nevelje, s lehetőleg megakadályozza a nem tulajdonostól való vásárlásokat. A hátrányos következményeket tehát az ilyen szerződések körében kell megállapítani, mert ez az a terület, ahol a hátrányos jogkövetkezmények megállapításával az állampolgárok magatartását megfelelően befolyásolni lehet. Ennek egyik eszköze az is, hogy a kereskedelmi forgalmon kívüli vétel esetén a jogkövetkezmények a vevőre nézve súlyosabbak. A bűncselekmény útján szerzett dolog megvételével járó kockázatot tehát a kereskedelmi forgalmon kívül a vásárlónak kell viselnie. Lehetősége van viszont arra, hogy a dologért kifizetett vételárat visszakövetelje attól, akivel az adásvételi szerződést megkötötte, vagyis aki olyan dolgot adott el neki, amelyet bűncselekmény útján szerzett meg, s amelynek nem volt tulajdonosa.
Látható, hogy a kérdés eldöntése szempontjából kardinális jelentősége van annak, hogy hogyan definiáljuk a kereskedelmi forgalom fogalmát, hiszen míg az előbbi esetben a polgári jog a forgalom biztonsága jegyében védi a bona fidei vevőt, addig kereskedelmi forgalmon kívül csak szűk körben teszi ezt meg, gyakorlatilag csak a képviseleti jogosultság túllépése esetén. A kérdéses rendelkezés nyilvánvaló célja, a jóhiszemű vevő védelme mellett, a forgalom, tehát az áruk rendszeres adásvételének számító olajozott piaci mechanizmus védelme. Annak ellenére, hogy a Ptk. Kérdéses szabálya egyértelmű jogpolitikai választást jelent, a bírói gyakorlat a 118. § (1) bekezdését meglepően és túlzottan szűken értelmezte.
A bírói gyakorlatból ugyanis az tűnik ki, hogy annak eldöntésére, hogy az ügylet megkötésére a kereskedelmi forgalomban került-e sor vagy sem, az eladó személyi minősége meghatározó. Amennyiben az eladó kereskedő, akkor a szerződést kereskedelmi forgalomban kötötték, amennyiben az eladó nem tekinthető kereskedőnek, az ügylet nem vonható a kereskedelmi forgalom körébe. Az ügylet jogi sorsát, legalábbis ebből a szempontból, az határozza meg, hogy áruk adásvételével rendszeresen foglalkozó személytől vásárolnak-e vagy sem.
Irreleváns a szerződéskötés helye, jellege, körülményei, a kérdés eldöntése egyes egyedül az eladó kereskedői minőségétől függ. Nem tekinthető a kereskedelmi forgalomban való tulajdonszerzésnek, ha a vevő az autópiacon kereskedelmi tevékenységet nem folytató magánszeméllyel köt adásvételi szerződést, akkor sem, ha a szerződés a kereskedő közreműködésével jött létre. A bírósági gyakorlat szerint a Ptk. a nem tulajdonos kereskedővel vagy a tulajdonos megbízottjával való ügyletkötéshez fűzi a tulajdonjog megszerzésének jogkövetkezményét. Nem tulajdonítható azonban ilyen jogi hatás önmagában annak, hogy a felek megállapodásukat az autópiacon mint szerződéskötésre kijelölt helyen hozták létre. A vizsgált tényállást az sem meríti ki, ha a vevő kereskedő közvetítésével, de nem a kereskedővel, hanem magánszeméllyel köt adásvételi szerződést.1
Ezen felül követelmény az is, hogy a vevő a kereskedői minőséggel rendelkező eladótól mint tulajdonostól vagy pontosabban tulajdonosként fellépő személytől vegye meg a dolgot. Nem elegendő tehát, ha a kereskedő csak közvetítőként vagy megbízottként, az eladó képviselőjeként van jelen a szerződéskötésnél. A kereskedőnek tulajdonosként is kell fellépnie. A kereskedelmi forgalomban nem tulajdonostól csak akkor lehet tulajdonjogot szerezni, ha a szerződést engedéllyel bíró természetes vagy jogi személy köti (eladóként, bizományosként, lízingbe adóként stb.) üzleti körén belül. Nem tulajdonos megbízottól kereskedelmi forgalomban nem lehet tulajdonjogot szerezni. Általában azok a megállapodások sorolhatók a kereskedelmi forgalom körébe, amelyeket engedéllyel bíró természetes vagy jogi személy üzleti körén belül köt eladóként, bizományosként, lízingbeadóként stb. a másik féllel, aki így szerez - származékos módon - tulajdonjogot. Ebből következően nem lehet kereskedelmi forgalomban tulajdonjogot szerezni megbízottól, mert ő a szerződésben csak képviselőként vesz részt, így a vevő stb. a tulajdonjogát nem tőle származtatja. Még inkább vonatkozik ez arra az esetre, ha az egyébként kereskedelmi tevékenységet kifejtő személy csupán közvetítőként vagy ügynökként jár el, és a szerződő feleket - közvetítői (ügynöki) díj ellenében - csupán összehozza az ügyletkötésre, akik azután a szerződést a saját nevükben, önállóan kötik meg, s emellett a közvetítő (ügynök) a saját felelősségét teljes körűen ki is zárja.2
A bírósági gyakorlat szerint a nem tulajdonostól szerzés jogpolitikai indokai a következők. A vásárlók biztonságát nagymértekben csökkentené, ha nem lehetnének bizonyosak abban, hogy a kereskedelmi forgalomban vett dolog jogszerű tulajdonosai lesznek, illetve, ha a jog arra kényszerítené őket, hogy minden esetben győződjenek meg az eladó tulajdonosi minőségéről. Ha azonban a vevő tudja, vagy legalábbis tudnia kell, hogy a kereskedelmi forgalomban eladó az eladott dolognak nem tulajdonosa, akkor a védelme nem indokolt. Ezért illeti meg a Ptk. 118. §-a szerinti kedvezmény csak a jóhiszemű vevőt. A jóhiszeműséget nem érinti, ha a vevő nem kételkedett az eladó jogosultságában, nem tett lépéseket a tényleges tulajdonos kikutatására. Ha azonban az eladás körülményeinek a vevőben alapos kétséget kellett kelteniük (például a kereskedelmi eladó feltűnően alacsony árat szabott meg stb.), akkor a vevő jóhiszeműsége már nem állapítható meg.3
Nem vonható a Ptk. 118. §-ának (1) bekezdése alá az az eset, amikor a kereskedelmi tevékenységet kifejtő szervezet vásárol dolgot eladás céljára magánszemélytől az üzlete körében.4
A tulajdonos birtokából bűncselekmény folytán kikerült dolog tulajdonjoga kereskedelmi forgalmon kívül további eladások esetén sem szerezhető meg, mert nincs alap annak megállapítására, hogy valamelyik vevő olyan személytől vásárolta meg a dolgot, akire azt a tulajdonos bízta.5
Nem hagyható figyelmen kívül, hogy a bírósági gyakorlatban kialakult különbségtétel, nevezetesen, hogy a kereskedő eladóként, tulajdonosként vagy megbízottként adja-e el az árut, túlzottan is formális, és ellentétben áll a kérdéses rendelkezés céljával. A 118. § (1) bekezdésének jogpolitikai célja a forgalom biztonságának védelme, illetve a forgalomba vetett bizalom védelme, és annak előmozdítása, hogy a jogalanyok kereskedelmi forgalomban vásároljanak, és ne viseljék annak a kockázatát, hogy általuk nem ismert személlyel kötnek szerződést. A piaci működés lényege ugyanis, hogy a gazdasági tranzakciók személytelen ügyletek során történnek, annak gazdasági-piaci determinánsai vannak, és nem a személyes-családi kapcsolatok határozzák meg. Ha a vásárlók bizalmatlanok az eladóval szemben, nem ismerik őt személyesen, akkor úgy értékelik, hogy az ügylet megkötésének van egy bizonyos kockázata, amely vonatkozik egyrészt a dolog belső tulajdonságaira, másrészt annak jogi helyzetére. Ez a kockázat pedig számos potenciális vásárolót visszatart attól, hogy a szükségletei kielégítéséhez szükséges árukat a piacon megvegye, illetve, hogy az árakról való tájékozódás után a piacon a legjobb ajánlatot megtevő eladótól vegye meg. Ehelyett azt preferálja, hogy egy vele személyes vagy családi kapcsolatban lévő személytől vásárolja meg azt. Ennek társadalmi értelemben az a hátránya, társadalmi költsége, hogy a személyes ismertség okán kiválasztott eladó nem biztos, hogy a leghatékonyabb eladó, aki a legkisebb költségekkel, a legalacsonyabb áron tud eladni. Ezzel a piacon nem kizárólag az jelenti a siker zálogát, hogyha valaki költséghatékonyan termel és alacsonyak az árai. Márpedig ezzel a piaci verseny hatékonysága sérül. Az emberek nagy része ugyanis kockázatkerülő, szereti távol tartani magát a kockázattól. Másrészt a kockázatot beépíti a saját költségei közé, így a piacon kínált ára árának jelentősen alacsonyabbnak kell lennie egy ismerős személy által kínált áru áránál, hogy a kockázatnak a költségek közötti beszámítása mellett is megérje a piacot választani.
Ezért van szükség arra, hogy a piaci működésbe vetett bizalmat a jog is védje. A fenti bírósági gyakorlat azonban nem ennek a jogpolitikai célnak a jegyében értelmezte a 118. § (1) bekezdését, hiszen a piaci működés ennek értelmében egy tevékenységre, egy bizonyos jellemzőkkel rendelkező áru-elosztási rendszerre utal, és nem egy alanyi szempontból meghatározott jelenségre, nevezetesen, hogy csak az kereskedelem, amiben legalább egy kereskedő van. Az személyek, elsősorban a fogyasztók szempontjából irreleváns, hogy a számukra a szerződéses ajánlat megtevőjeként, a szerződés letárgyalását és adminisztrálását végző személy tulajdonosként, vagy esetleg megbízottként értékesíti az adott dolgot. Az ő szemükben mindkettő kereskedelmi forgalom. A kereskedő és a tulajdonos azért döntenek a képviselő/meghatalmazott konstrukció mellett, mert a kereskedő nem akarja viselni annak kockázatát, hogy nem tudja a dolgot értékesíteni. Ez az oka annak, hogy nem megveszi dolgot, csak képviseli a tulajdonost. Ez azonban miért kellene hatással legyen arra, hogy tevékenységére a kereskedelmi forgalom körén belül vagy azon kívül kerül sor. A jog úgy tesz különbséget két esetkör között - tulajdonos viszonteladó és megbízottként eljáró közvetítő hogy azok a jogintézmény célja szempontjából azonos jelentőségűek. Ezzel gyakorlatilag növeli azoknak a vevőknek a kockázatát, és így következésképpen a költségeit, akik megbízottól vásárolnak, szemben azokkal, akik viszonteladóktól, illetve kevésbé vonzóvá teszi az előbbiek által árusított árukat az utóbbiakkal szemben, már amennyiben a vásárlók racionálisan járnak el.
Másrészt ugyancsak kereskedelmi, piaci forgalomként jelenik meg a vevő számára egy bármilyen személytelenedett piac, mint például egy autópiac, attól függetlenül, hogy az azon részt vevők nem kereskedők. Ezzel a jog a piaci forgalomban részt vevő magánszemélyek és kereskedők között tesz értelmetlen különbséget, és jobb helyzetet teremt azoknak, akik autókereskedőn keresztül vásárolnak, azokkal szemben akik általuk nem ismert magánszemélytől. Ezzel megint csak relatíve olcsóbbá teszi a kereskedők által forgalmazott árukat a magánszemélyek által, piaci viszonyok között eladottakkal szemben.
A régi magyar magánjog is több helyen áttörte a nemo plus iuris elvét. Az első és legfontosabb kivételt régi kereskedelmi törvényünk, az 1875: XXXVII. tc. "99-300. §-a tartalmazta.
Ennek értelmében "azon áruk vagy egyéb ingóságok, melyeket a kereskedő üzleti körében elárusított és átadott, az esetben is a jóhiszemű vevő tulajdonába mennek át, ha az eladó tulajdonos nem volt. A korábban szerzett tulajdon megszűnik; megszűnik továbbá a korábban szerzett zálog- és más dologi jog is, ha a vevő az elárusítás alkalmával arról tudomással nem bírt. Ha a kereskedő üzleti körében árukat vagy egyéb ingóságokat elzálogosított és átadott, e tárgyakra a korábban szerzett tulajdon-, zálog-, vagy más dologi jogot a jóhiszemű zálogbirtokos vagy ennek utódai hátrányára érvényesíteni nem lehet." Ezeket a rendelkezések "a bemutatóra szóló és a forgatható papíroknál az esetben is alkalmazást nyernek, ha azok eladása vagy elzálogosítása nem kereskedő részéről történik."
Látható, hogy a Ptk. mai 118. §-ának (1) bekezdése közeli rokonságot mutat míves kódexünk 299. §-ával. Bár a megszövegezés nem azonos - tehát a régi magyar jog nem a kereskedelmi forgalom kifejezést használja, hanem úgy fogalmaz, hogy a jóhiszemű vevő azon áruk vagy egyéb ingóságok tekintetében szerez tulajdonjogot, melyeket a kereskedő üzleti körében elárusított és átadott -, a bírói gyakorlat értelmezése gyakorlatilag azonossá tette a két norma élő tartalmát, hiszen azáltal válik kereskedelmi forgalomban kötötté egy vétel, hogy egy kereskedő szerepel az eladói oldalon. A kereskedelmi kódex kimondottan úgy rendelkezik, hogy a jóhiszemű vevő csak akkor szerez tulajdonjogot, hogyha kereskedőtől vásárol. Bár hozzáteszem, hogy ez is csak a rendelkezés szűk értelmezése, mert a törvény nem írja elő, hogy a kereskedőnek tulajdonosként és nem megbízottként kell a dolgot eladnia, elegendő, hogy a kereskedő üzleti körében elárusította és átadta az árut.
Emellett kivételt tett a régi magyar magánjog az átverésen vett ingó dolgok tekintetében, amennyiben a vevő jóhiszemű volt, továbbá a jóhiszemű vevő akkor is tulajdont szerzett, ha az ingó dolgot olyan személytől vette, akire azt a tulajdonos bízta.6
Volt azonban a régi magyar magánjognak egy olyan szabálya, amelyet a hatályos magyar jog nem ismer. Ugyanis jóhiszemű szerzés esetén sem szerzett tulajdonjogot a vevő, ha a dolgot annak tulajdonosától erőszak vagy fenyegetés alkalmazásával, vagy beleegyezése nélkül, jogtalanul vonták el7 Ezt az elvet követte az Mtj. 565. §-ának (1) bekezdése is.
A BGB 929. §-a értelmében ingó dolgok feletti tulajdonjog átszállásához a dolog átadása és a felek arra irányuló konszenzusa szükséges. Amennyiben a tulajdonjogot megszerezni kívánó személy már a dolog birtokában van, akkor csak a feleknek az erre irányuló megegyező akarata szükséges.
A 932. § értelmében azonban a jóhiszemű vevő akkor is tulajdonjogot szerez, ha az, aki a dolgot átruházta, nem volt tulajdonos. A jóhiszeműségnek abban az időpontban kell fennállnia, amikor a vevő a dolog tulajdonjogát amúgy megszerezné. Amennyiben a tulajdonjogot megszerezni kívánó személy már a dolog birtokában van, ez a szabály csak akkor alkalmazható, ha a vevő a dolog birtokát az átruházótól kapta.
A 935. § azonban kizárja a jóhiszemű vevő tulajdonszerzését az elkallódott, elveszett dolgok tekintetében. Így nem lehet alkalmazni a bona fidei vevőre vonatkozó szabályokat, amennyiben a dolgot a tulajdonostól ellopták, azt a tulajdonos elvesztette, vagy egyéb módon elkallódott tőle (abhanden gekommen war). Ez a kivétel azonban nem vonatkozik A pénzre, a bemutatóra szóló értékpapírokra és a nyilvános árverésen elidegenített dolgokra.
A ZGB 7 14. §-a értelmében átruházással történő tulajdonszerzéshez a dolog átadása is szükséges. A jóhiszemű vevő akkor is tulajdonjogot szerez, ha az átruházó nem volt jogosult a tulajdonjog átruházására, mihelyt a birtok szabályai szerint birtokvédelmet élvez.
A common law-ban főszabály szerint senki sem ruházhat át jobb jogcímet a dologra vonatkozóan, mint amilyennel ő maga rendelkezik. Ez alól vannak kivételek, de a főszabály minden esetben alkalmazásra kerül, ha a dolog eladója vagy valamelyik jogelődje ellopta a dolgot, tehát ha a dolog lopás folytán került ki a jogos tulajdonos ellenőrzési köréből.
A főszabály alól két fontos kivétel van. Az egyik az érvényteleníthető jogcím (voidable title) esete. Ez kontinentális jogi fogalmaink szerinti megtámadhatósághoz hasonló esetet jelent. Szemben a lopással, amely semmis jogcímet eredményez, vannak esetek, amikor a jogcím csak érvényteleníthető, azaz megtámadható. Ha például a vevő megtévesztéssel vagy egyéb csalárd módon szerzi meg a dolgot, és ezután azonnal továbbadja azt, az eredeti eladó nem követelheti vissza azt az utolsó vevőtől.8
A második fontos kivétel az estoppel elve. Ha a dolog tulajdonosa explicit vagy implicit magatartásával azt a benyomást keltette harmadik személyekben, hogy az átruházó a dolog tulajdonosa vagy fel van jogosítva arra, hogy a dolgot elidegenítse, nem hivatkozhat a tulajdonjogára annak érdekében, hogy azokat egy jóhiszemű vevőtől visszakövetelje.9 Emellett a UCC § 2-402(2) értelmében, ha valaki felhatalmaz egy kereskedőt, hogy értékesítse valamely értéktárgyát, akkor a kereskedő korlátlan tulajdonjogot fog ruházni a jóhiszemű vevőre.
A BW, a Holland Polgári Törvénykönyv 3:86. §-a értelmében a jóhiszemű vevő akkor is tulajdonjogot szerez az ingó dolog felett, ha az azt elidegenítő nem volt tulajdonos. Ha azonban az eredeti tulajdonostól a dolgot ellopták, akkor három évig visszakövetelheti azt, kivéve, ha azt egy fogyasztó vásárolja meg egy kereskedőtől. Ez a kivétel nem alkalmazható, ha a dolgot árverésen vette. Pénzen és bemutatóra szóló értékpapíron tulajdonjogot szerez a vevő akkor is, ha az lopott.
Az új Ptk. koncepciója nem kíván változtatni a hatályos megoldáson. Megítélésem szerint azonban nagyon sok szempont miatt érdemes lenne kiterjeszteni a jóhiszemű jogvédelem elvét, illetve a jóhiszemű vevő védelmének elvét. Másrészt a kialakult hibás bírsá-gi gyakorlatot is korrigálnia kellene a jogalkotónak az új kódex elfogadásával.
Ad 1. Semmi sem indokolja, hogy miért tegyen különbséget a jog a kereskedelmi forgalom tekintetében annak alapján, hogy a kereskedői minőségben eljáró eladó tulajdonosként vagy a tényleges tulajdonos képviselőjeként adja cl a dolgot.
Ad 2. Azt sem indokolja semmi, hogy miért alanyi alapon, tehát az eladó személyi minősége alapján kellene eldönteni azt, hogy mi a kereskedelmi forgalom, hiszen a szándékolt jogpolitikai célnak számos más, tömeges és személytelen ügyletek megkötésére alkalmas olyan piac megfelel, ahol tranzakciók köttetnek.
Ad 3. Nem indokolt az, hogy a jóhiszemű vevő védelmét a magyar polgári jog a kereskedelmi forgalomban eladott dolgokra korlátozza, tekintet nélkül arra, hogyan definiáljuk a kereskedelmi forgalmat.
A nem-tulajdonostól való vétel kockázatot jelent a vevő számára, amelynek elkerülésére erőfeszítéseket tehet. Nem szabad azonban megfeledkezni arról, hogy a tulajdonos is tehet és tesz erőfeszítéseket arra vonatkozóan, hogy elkerülje azokat a helyzeteket, ahol a tulajdonába tartozó dolog tekintetében nem ő jelenik meg tulajdonosként. Csak olyan személynek adja birtokába a dolgot, akitől biztosítékot kapott arra, hogy ha a dolgot nem kapja vissza, akkor más módon igényét kielégítheti, vagy olyan személyt enged a dolog birtokába, akiben megbízik, illetve akinek a birtoklását ellenőrzi. Tájékoztatja a dolog felől érdeklődőket, hogy ő a tulajdonos. Védi a dolgot, hogy el ne lopják vagy jogtalanul el ne tulajdonítsák. Az, hogy a dolog kikerül az ő birtokából, illetve ismeretlen személy birtokába kerül - vagy úgy, hogy ő ruházza át a birtokot, vagy úgy, hogy ellopják tőle a dolgot - mind kockázatot jelen a tulajdonos számára.
Ami a kereskedelmi forgalomban és azon kívül kötött ügyletek közötti különbségtételt, illetve a vevőnek az egyes esetekben tanúsítandó különböző mértékű körültekintését illeti, kétségtelen, hogy amennyiben valaki kereskedőtől, kereskedelmi egységben vásárol, nem várható el tőle, hogy a dolog tulajdonjogi viszonyait vizsgálja. Míg ha ugyanezt magánszeméllyel teszi, ott fokozottabb körültekintést kell tanúsítania, ez azonban a jóhiszeműség fogalmába tartozik, és annak konkrét esetben való alkalmazására vonatkozik, és nem indokolhatja a fenti különbségtételt.
Ha a kérdést ex post közelítjük meg, akkor úgy fogalmazhatunk, hogy a jognak választania kell, hogy két legitim érdek közül melyiket részesíti védelemben. Ha azonban ex ante közelítjük meg a kérdést, és társadalmi perspektívában gondolkozunk, azt a kérdést kell feltennünk, melyik szabályozási koncepció a leghatékonyabb. Ha a kérdést mikroökonómiai szempontból vizsgáljuk, akkor arra jutunk, hogy közgazdasági értelemben az a leghatékonyabb, ha arra telepítjük a kárt, illetve annak kockázatát, aki a legkisebb költséggel, tehát a legköltséghatékonyabban el tudja kerülni a kár bekövetkezését. Ez pedig egyértelműen a tulajdonos. Ő tudja a legköltséghatékonyabban őrizni a dolgot, biztonsági berendezéssel ellátni, ügyelni arra, hogy kinek adja birtokába, illetve kit és milyen körülmények között bíz meg a dolog értékesítésével, illetve hasznosításával. A személytelen ügyletek alanyaként résztvevő jóhiszemű vevő aligha tudja kideríteni, hogy ki a tulajdonos, ha annak személye a naturalis possessor-tól eltér. Hatalmas, sőt, irreális költségeket kellene viselnie annak érdekében, hogy kellő bizonyossággal kiderítse a tulajdonos személyét, és elkerülje azt, hogy nem tulajdonostól vagy rendelkezési joggal fel nem ruházott személytől vásároljon.
A jog közgazdasági elemzésének az egyik alapaxiómája, hogy a kockázatot, mármint a kár kockázatát annak kell viselnie, aki a legköltséghatékonyabban, tehát a legkisebb vagyoni és nem vagyoni ráfordítással, el tudja azt kerülni. Az így telepített kockázat költségei aztán szétterülnek a társadalomban, hiszen például a jelen esetben a tulajdonos kalkulál ezekkel a költségekkel, amikor megveszi a dolgot, tehát azt csak alacsonyabb áron hajlandó megvenni, mintha nem rá lenne telepítve ez a kockázat. Az eladó az ilyen módon keletkezett bevételcsökkenés egy részét áthárítja a beszállítóira vagy a termelési inputok eladóira stb. Társadalmi léptékben nézve tehát ez nem jár társadalmi költségekkel, de olyan személyre telepít egy kötelezettséget, aki azt a leghatékonyabban tudja teljesíteni.
Ez a megállapítás mindenképpen érvényes akkor, amikor a tulajdonos rábízta a dolgot valakire, aki aztán értékesíti. Ebben a kontextusban a tulajdonos a leghatékonyabban tudja elkerülni, hogy egy harmadik személy abban a hiszemben vásárolja meg a dolgot, hogy az, akire azt bízták, tulajdonos. Hasonló a helyzet, amennyiben a tulajdonos átruházza a dolgot, azonban az alapul fekvő jogcím érvénytelen, mondjuk tévedés vagy megtévesztés miatt. Sajnos ezt az esetkört a Ptk. nem szabályozza, pedig nagyon nagy lenne a gyakorlati jelentősége, hiszen egy érvénytelen kötelmi ügylet a dominóelv mintájára boríthatja fel az azt követő átruházások érvényességét.
A legtöbb jogrendszer külön kezeli azt az esetet, ha a tulajdonos lopás miatt került ki a dolog birtokából és ezt követően ruházzák át azt egy jóhiszemű vevőre. A BGB és a common law szerint ebben az esetben a vevő nem szerez tulajdonjogot, még akkor sem, ha jóhiszemű. A BW szerint a fogyasztó, tehát a szakmai és gazdasági tevékenységi körén kívül eljáró személy ilyenkor is tulajdonjogot szerez, ha kereskedőtől vásárol. Kérdéses, hogy érdemes-e hagyni, hogy a lopás elleni erkölcsi megfontolások befolyásolják ennek a szabálynak a kialakítását. Ebben az esetben is a tulajdonos tudja a legköltséghatékonyabb módon elkerülni a kárt, és nem várható el a vevőtől, hogy a jóhiszeműség elvárhatósági mércéjén túl is elővigyázatos legyen. A tulajdonos széfbe, garázsba stb. teheti a dolgot, de a vevőtől nem várható el, hogy magánnyomozóval figyeltesse potenciális eladóit, illetve annak jogelődjeit, annak érdekében, hogy visszavezesse tulajdonszerzésüket addig a pontig, amikor biztosan történt érvényes tulajdonátszállás és az azt követő lánc is megszakítatlan.
A lopott dolgokkal kapcsolatos különös szabály célja az, hogy nehogy előmozdítsa az orgazdaságot, illetve a bűnözést.10 A lopott dolgokkal kapcsolatos fenntartás az lehet, hogy mivel csökkenti az ilyen dolgok vételével járó kockázatot, nevezetesen, hogy visszaperlik őket, olcsóbbá teszi őket a vásárolók számára. Ezzel nő irántuk a kereslet, ami maga után vonja, hogy a lopott dolgok kínálata is nőni fog, praktice nő a lopások száma. Ezzel kapcsolatban érdemes kiemelni, hogy a vevőnek jóhiszeműnek kell lennie, tehát elméletileg ilyen hatás nem várható. A vevőnek teljesítenie kell az adott helyzetben általában elvárható gondosságot. Ez nem áll fenn, ha egy aluljáróban vásárolok egy értékes ékszert a piaci ár töredékéért. Amennyiben gyakorlati problémák vannak ezzel az alesettel, azt sokkal egyszerűbben meg lehet oldani az alábbi eszközökkel. Egyrészt meg lehet fordítani a jóhiszeműség bizonyítási terhét, tehát ilyen esetben a vevő csak akkor szerezne tulajdonjogot, ha bizonyítja, hogy nem tudta, és az eset körülményei alapján nem is kellett tudnia, hogy a dolog lopott. Másrészt lehet limitálni a jóhiszemű vevő tulajdonszerzését abban az értelemben, hogy a tolvajtól közvetlenül vásároló bona fidei vevő nem szerez tulajdonjogot, de ha a dolgot továbbadja, akkor a második vevő már igen. Végül pedig lehet limitálni azt az idő, amin belül az eredeti tulajdonos egy jóhiszemű vevőtől visszakövetelheti a dolgot. ■
JEGYZETEK
1 BH 1996. 418.
2 BH 1997. 119.
3 BH 1996. 419.
4 BH 1980. 239.
5 BH 1978. 197.
6 A magyar magánjog. 5. kötet. Dologi jog. Szerk.: Szladits Károly, Grill Károly Könyvkiadóvállalata, Budapest, 1942. 247.
7 K. 25. sz. polg. Jogegységi határozata.
8 Black's Law Dictionary (8th ed. 2004), Purchaser címszó; Emerson Hills Realty, Inc. v. Mirabella. 633 N.Y.S.2d 196;
9 Porter v. Wertz. 416 N.Y.S.2d 254; Smith v Clews. 114 N.Y. 190, 194; New York Jurisprudence, (2d ed. 2004), Estoppel címszó; Zendman v. Harry Winston, Inc. 305 N.Y. 180; American Jurisprudence, (2d ed. 2004), Sales § 463, Reasonableness and conclusiveness of third person's decision.
10 Posner, Richard: Economic Analysis of Law. Aspen Law & Business, New York, 1998. 80-81.
Visszaugrás
