A Seuso kincs[1], vagyis a mostanáig jegyzett második legnagyobb[2] késő antik kori leletegyüttes nem kizárólag régészeti szempontból egyedülálló felfedezés. Az ezüst története jól példázza a jogellenesen feltárt, majd lelőhelyéről elszállított régészeti leletek, műkincsek sorsát. A történet a díszes ezüst tárgyak 4. századi, jókívánságokkal meghintett megkovácsolásával kezdődik, s pár száz éven átívelve torkollik véres emberi katasztrófákba; múzeumok, műtárgykereskedők, aukciósházak és országok közötti jogi csatába a múlt eme nemes darabkájának érvényes jogcímmel megalapozott tulajdonjogáért.
A történet ismertetése előtt szükséges a kincslelet darabjainak rövid jellemzése, tekintve, hogy nem csupán régészettörténeti érdekességről van szó: a tárgyakon fellelhető feliratok és minták azok származási helyének bizonyításakor hatalmas jelentőséggel bírnak.
A leletegyüttes eredeti rendeltetése szerint étkező és tisztálkodó készlet, mely ma ismert formájában[3] tizennégy ezüst tárgyból és egykori elrejtésüket szolgáló, korabeli rézüstből áll.[4] A tárgyak először a Sotheby's aukciósház 1990-es katalógusában[5] kaptak nyilvánosságot. A kincs különböző darabjai feltehetően nem egy műhelyben készültek, de a készletet együtt használták és később együtt rejtették el.[6]
A kincslelet legjelentősebb eleme a vadász-tál, más néven Seuso-tál. Ez a hatalmas, 70,5 cm átmérőjű és 8,8 kg nehézségű tálalásra szolgáló edény a kincslelet névadó darabja.[7] Széleit gyöngysor díszíti, közepén kör alakú, vadászati jeleneteket ábrázoló díszítés helyezkedik el. Jelentőségét az adja, hogy az azon található feliratozásából következtetések vonhatók le a készlet egykori tulajdonosával, valamint eredetével kapcsolatban. A vadász jelenetet gyűrű alakú felirat[8] fogja körül: HAEC SEUSO TIBI DURENT PER SAECULA MULTA / POSTERIS UT PROSINT VASCULA DIGNA TUIS ("Maradjanak meg neked sok évszázadon át ezek az edények, Seuso, és utódaidnak is méltón a hasznára váljanak.").[9] A hasonló római kori leleteket rendszerint a felfedezésük helyszíne szerint nevezik el, azonban a tárgyakat később megvizsgáló angol kutatók a felfedezési helyről való tudomás híján, az ezüsttálon szereplő 'SEVSO' személynév alapján adtak nevet a kincseknek.[10] A tulajdonosra utaló szöveg mellett figyelmet érdemel a medalionban elhelyezkedő, az ábrázolt vizet meghatározó ‘PELSO' felirat. Pelso ugyanis közismerten a Balaton latin elnevezése,[11] melyből következtethetünk a tálat díszítő jelenet - valamint a tulajdonos életterének - földrajzi elhelyezkedésére.
A vadásztálhoz hasonlóan tálalásra szolgált a geometrikus tál, mely nevét szimmetrikus díszítő mintájáról kapta. A tálat a Római Birodalom nyugati részén elterjedt stílusban készítették, csak úgy, mint az állatjelenetekkel díszített fedeles kancsót, a két geometrikus kancsót és a
- 38/39 -
rézüstöt.[12] Az Achilles-tál 11,786 grammjával a lelet legsúlyosabb, s a késő császárkor második legsúlyosabb ezüstlelete.[13] Az edény valószínűleg dísztálként funkcionált, a gazdagon díszített Meleagrosz-tálhoz hasonlóan.[14] Az előbbiektől eltérően, feltehetően tisztálkodásra szolgált az amfora, a Dionüszosz-kancsó, a Hippolytus-készlet és az illatszeres doboz.[15]
A rézüst kizárólag a rejtés körülményei miatt[16] kapcsolódik a kincslelethez. Az edényeken található karcolások arra engednek következtetni, hogy azokat huzamosabb ideig az üstbe rejtve tárolták. Az üst meglehetősen egyszerű kivitelezése ellenére különleges régészeti jelentőséggel bír Magyarország számára, mivel formája és elkészítésének módja alapján ezt a jellegzetes tárgyat minden bizonnyal Pannóniában, a Balaton környékén készítették el.[17]
A tárgyak értéke - hatalmas méretük és ezüsttartalmuk ellenére - mégsem nemesfém-tartalmuk alapján ítélendő meg. Azok ritkasága és egyedisége, valamint azon tulajdonsága, hogy készletet alkot, megsokszorozza piaci értékét.[18]
A LELET EREDETE
A származási hely - és ha a magyar jogi szabályozást figyelembe vesszük, a tulajdonos - beazonosítása szempontjából három helyszín meghatározása szükséges: az elkészítés, a használat, és a felfedezés helye.[19]
A készítés helyszíne és ideje az edények stílusa, mérete, díszítése és a többi ókori lelettel történő összehasonlítása által határozható meg.[20] Tudjuk, hogy a kincs darabjai feltehetően nem ugyanabban a műhelyben készültek, azonban mindegyiket a Kr. u. 4. században, a Római Birodalom területén kovácsolták.[21] A rejtés helyéről leginkább a kincsek tárolására használt, egyszerű rézüst árulkodik. Mint már említésre került, ez a fajta üst a római korban kizárólag Pannónia területén volt fellelhető - számos ilyen edény került elő a Balaton környékéről.[22] Miután a tárgyak kora és használatának helyszíne beazonosításra került, alappal feltételezhetjük, hogy az elrejtés apropójául a Pannóniát sújtó 4. század végi barbár betörés szolgált. A régészeti érvek meggyőzően bizonyítják a kincs magyarországi, dunántúli használati, valamint az azzal megegyező rejtési helyét[23] - ez a hely pedig minden bizonnyal megegyezik a találás helyszínével.
A FELTÉTELEZETT MEGTALÁLÁSTÓL A NEW YORK-I PERIG
A tárgyak modern kori története mind a mai napig tisztázatlan, de feltételezhetően az 1970-es években kezdődött el, a magyarországi Polgárdi területén.[24] A Balaton környéke, a Római Birodalom által örökségül hagyott pénzérmék és egyéb antik tárgyak miatt népszerű hely volt az önjelölt kincsfeltárók körében. A Seuso tárgyak megtalálója az amatőr kincsvadász, ismerősök bevallása alapján gyakorta régiségekkel üzletelő huszonéves polgárdi fiú, Sümegh József lehetett, akinek a műkincsekkel összefüggő, titokzatos halálával kapcsolatban a rendőrség több mint húsz éve nyomoz.[25] Sümegh a feltételezések szerint 1978-ban, egyik amatőr ásatása alkalmával bukkant a Seuso kincset rejtő rézüstre, melyet később a feketepiacon próbált értékesíteni.[26] Ezüstlelete a korabeli tanúk szerint hozzávetőlegesen negyven darabból állt, a Seuso készlet tényleges mérete azonban egyes szakértők becslése alapján akár a kétszázötven darabot is elérheti.[27]
A tárgyak sosem álltak a magyar állam tulajdonában.[28] A kincsek ismeretlen úton[29] Polgárdiból egy libanoni kereskedőhöz Bécsbe, majd Londonba és Kaliforniába kerültek, végül azokat libanoni eredetpapírokkal az 1980-as évek elején vásárolta meg Spencer Douglas David Compton, Northampton hetedik grófja. A tárgyak így messzire ke-
- 39/40 -
rültek származási országuktól, mely származás valódi eredetpapírok híján bizonytalanná vált. A feketekereskedelem által bevett módszer, vagyis a tárgyak minél több országon át történő minél gyorsabb szállítása annak érdekében, hogy az eredet később megállapíthatatlanná váljék, felbecsülhetetlen károkat okoz a tárgyak régészeti jelentőségét illetően. A lelet, elszakítva eredeti lelőhelyétől - valamint esetleg szeparálva egyes alkotórészeitől - az eredeti használatról, környezetről és a többi lelethez kapcsolódó viszonyáról árulkodó értékes információkat veszít el, és sok esetben egyszerű pénzügyi befektetéssé válik a műkincspiac szereplői kezében. A Seuso tárgyakat a Lord, immár mint befektetést[30] kamatoztatni kívánva még az 1980-as években vételre ajánlotta fel a Los Angeles-i J. Paul Getty Múzeumnak, amely azonban az eredetpapírok hamisságát gyanítva elállt a tárgyak megvételétől.[31] Az esetet követően a Lord és befektetési csoportja állítólag felvette a kapcsolatot a libanoni hatóságokkal és a tárgyak fotóit bemutatva új, hiteles kiviteli engedély beszerzésére tettek kísérletet - sikeresen.[32]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
