"A fasizmust fel kellett számolni már a fegyverszüneti egyezmény alapján, de kialakuló demokráciánk legelemibb életigénye alapján is. A fasizmus felszámolása igazságszolgáltatási úton történt. A felszámolást egy e célból alakult népi szerv, a népbíróság végezte el..."[1]
Hetven évvel ezelőtt, ilyentájt, a második világháború sokkjából és pusztításából éppen csak ébredező Magyarországon már javában ítélkeztek a népbíróságok. Mára a jogásztársadalom is alig-alig tud valamit erről a különös igazságszolgáltatási fórumról, a "nép bíróságáról", ámbár az érdeklődés is mégoly csekély iránta. Nem úgy hét évtizeddel ezelőtt, mikor a népbíróságok bíráit és ügyészeit félelemmel vegyes csodálat övezte a társadalom szinte minden szintjén. Meggyőződésem, hogy a politika játékszerévé is eme társadalmi elfogadottság tette.[2] Felfigyeltek rá a hatalomért küzdő pártok vezetői, felfigyeltek a népbíróságokban rejlő lehetőségre - már ami a politikai ellenfelekkel való leszámolást illeti -, és később így szennyeződött be ez a kezdetben tisztának tűnő és szánt, külön igazságszolgáltatói fórum. Feltett szándékom, hogy egyetemem tudományos lapjának hasábjain, hét évtized távlatából megpróbáljam elfogulatlanul bemutatni a magyar igazságszolgáltatás eme elfeledett darabkáját.[3] Jelen tanulmányom konkrétan a népbíróság szervezetrendszerének ismertetésével, elemzésével foglalkozik.
A népbíróság nemcsak a háborús bűnösök felelősségre vonásának volt a legfőbb eszköze, de a lerombolt országban egyfajta társadalmi feszültségcsökkentő "eszközként" is funkcionált.
Szükség volt-e erre? Egyértelmű válasz helyett - amelyre bárki, aki fellapozza a történelemkönyveket, meggyőződésem, hogy igenlő válasszal fog felelni - álljon itt néhány száraznak tűnő statisztikai adat, amelyet megpróbálok nem "unalmasan" elbeszélni. Fontosnak tartom, mert ha valaki figyelmesen átolvassa, megláthatja, megértheti, miért volt szükség a népbíróságokra. Tehát következzen a magyarság számára a tatárjáráshoz, a mohácsi vészhez, vagy Trianonhoz hasonlatos történelmi katasztrófa, számokban, a teljesség igénye nélkül.
"Magyarország embervesztesége 600 ezer ember, a gazdasági kár 22 milliárd pengő volt 1938-as értéken számítva, ami a 38'-as nemzeti jövedelemnek kb. ötszöröse volt. Teljesen megsemmisült, kiégett vagy erősen megrongálódott és lakhatatlanná vált 120 ezer lakóház. Lerombolták a hídjaink 99%-át (1704 közúti hidat), elpusztult az állatállományunk 50%-a, a gépparkunk 30%-a. A vasútvonalaink vágányainak 36%-a rongálódott meg. A magyar államvasutak 68 ezer vasúti járművéből, személy és tehervagonjaiból 48 ezer járművet vesztettünk el, valamint elpusztult vagy elvitték a 2800 mozdonyunk többségét."[4]
Markóczy János altábornagynak, a Magyar Királyi Honvédség gyalogsági felügyelőjének (1944. november 1. napjától), valamint a kitelepülési ügyek osztályvezetőjének (1945. január végétől) 1945. március 29-én, a belügyminiszterhez írt jelentése szerint, a német és a magyar hatóságok 1944. október 20. és 1945. március 13. között 1167 vonattal 55 000 vagon árut vittek ki az országból, amelynek nagy része sosem került vissza. És ebben a számadatban nincs bent a gépkocsikon és a hadsereg által kivitt anyag.[5]
A Pénzügyminisztérium 1946-ban készített egy összegző kimutatást, miszerint a Harmadik Birodalom fennhatósága alá tartozó területekre hurcoltak 26 ezer személygépkocsit, 5600 tehergépkocsit, 30 ezer motorkerékpárt, 793 mozdonyt, 2058 személy- és 33 481 tehervagont, továbbá 13 személyhajót, 111 uszályhajót, 3 tengerjáró hajót, 28 vontatóhajót és 66 csavargőzöst. 415 gyár berendezéseit és nyersanyagkészletét szerelték le és vitték nyugatra. Az Állami Pénzverdéből 59 kilogramm színarany, 8 vagon ezüst, a Nemzeti Bankból 42 kilogramm rúdarany került ki. 570 uszályhajón 135 ezer tonna, míg vasúton 60 ezer vagonnyi áru és nyersanyag tűnt el az országból.[6] A zsidó vagyonok kormánybiztosa, dr. Toldi Árpád csendőrezredes pedig 1945 áprilisában - 200 ezer pengő kivételével - az összes rábízott valutát magához vette, és avval megszökött.[7]
Vajna Gábor nyilas belügyminiszter a Budapesti Népbíróság előtt elmondott, vádlotti vallomásában előadta, hogy hivatalosan 116 kiló arany, rudakban; 5 mázsa arany, súlyban; 8 mázsa briliáns kövek; 1360 ládányi ezüstóra és töltőtoll; 22 ezer perzsaszőnyeg és még 8 vagonnyi különböző érték került a zsidók-
- 268/269 -
tól lefoglalásra és lett Németországba kiszállítva. Ezen kívül azonban jelentős vagyon tűnt el a nyilas pártszolgálatosok rablásai során is.[8] Nem maradt el tőlük azonban a pártvezérük sem, a budai királyi palota szinte minden értékét magával vitte nyugat felé menekültében. Azonban a magyar koronázási ékszereken, és egyéb értékeken kívül Szálasi még a királyi étkészleteket sem kímélte, a sajátjaként használta fel azokat is. Ugyanis 1945. április 28. napján a Salzburghoz közeli Mattseeben házasságot kötött menyasszonyával, a 38 éves Lutz Gizellával. A jegyeseket Anton Strasser prépost adta össze a helyi alapítványi templomban. Az esküvőt követő ebédet a "Kapitalwirt" fogadóban tartották. A nyilas fasiszta vezetők I. Ferenc József királyunk nehézezüst, monogramos királyi étkészletéből ették az ünnepi lakomát...[9]
Nézzünk még néhány adatot. Összességében az ország lakóházainak mintegy egynegyede szenvedett háborús károkat, a legnagyobb volt a pusztulás Budapesten és Székesfehérváron, amely a harcok során háromszor cserélt gazdát, valamint Győrben, különösen a légitámadások miatt. Az 1944. évi nemzeti vagyonnak mintegy 40 %-a ment veszendőbe. Mint látható, a legnagyobb károkat a közlekedés, azon belül is a vasúthálózat (36 %), a hidak (99 %) és az embereket különösen súlyosan érintve, a lakóházállományunk (25 %) szenvedte el.[10]
Érdemes górcső alá venni Gárdos Miklós kutatásának adatait is. "Az anyagi veszteségről is csak szerény becslés készült: közgazdászok úgy számították ki, hogy a fasizmus háborús kiadásai, a háborús pusztítás - és a nemzeti vagyon egy részének a vesztett háború utolsó perceiben Németországba és Ausztriába való kihurcolása - mintegy 22 milliárd 1938. évi értékű pengőre tehető. (Mivel például az 1938-as nemzeti jövedelem valamivel több, mint négymilliárd pengő volt, a 22 milliárd annyit jelent, hogy a második világháború legalább öt teljes év nemzeti jövedelmét rabolta el a magyar néptől.)"[11]
Gárdos további érdekes adatokra is lelt. 1947. május 28-án terjesztette be dr. Wensky Károly, a legfőbb állami számvevőszék elnöke az 1944-es évről készített "zárszámadást". A jelentés egy "hűvös", számszaki jellegű bevezetővel van ellátva, majd következnek a számok. Ezek szerint a háború költségeiből a honvédelmi minisztérium 1944-ben 6 793 641 077 pengőt számolt el. Magyarország náci megszállásának "bevallott", azaz hivatalosan is kifizetett költsége a pénzügyminisztérium kiadásai között volt szerepeltetve: "A Magyarországon tartózkodó német katonai alakulatok és egyéb szervek pénzellátására" 1 569 000 000 pengőt, a "német katonai alakulatok részére végzett bérmunkákra" 301 055 316 pengő 53 fillért, a "Magyar exportőrök kompenzációs szállításokból eredő márkaköveteléseinek kiegyenlítésére" 117 363 863 pengő 50 fillért, míg a "Német tulajdonban levő magyarországi kibocsátású részvények felvásárlására" 107 304 061 pengő 50 fillért költöttek, ezen összegek szerepelnek a kimutatásokban, a kiadások között. Ugyanekkor a Kereskedelem- és Közlekedésügyi Minisztérium egyik előirányzat nélküli tételének címe: "Németországnak háború utáni áruszállításokra előleg" 42 502 456 pengő 43 fillért számoltak el, amit a Sztójay-kormány ki is fizetett. A most felsorolt tételek 2 137 225 697 pengő 96 fillért tesznek ki, kizárólag a német megszállás költségeit jelentve az 1944-es évben.[12]
Ebben az 1944-es "zárszámadásban", a zsidók deportálását előkészítő elkülönítésnek is fel vannak tüntetve egynémely számadatai, mégpedig "A magyarhonos zsidók áttelepítésével kapcsolatos költségekre" 1 398 915 pengő 80 fillér. Az 1944-es költségvetésben erre eredetileg előirányzott összegnek pedig több mint tizenötszörösét, 17 048 062 pengő 76 fillért költöttek - elsősorban a deportálásokkal összefüggésben - a csendőrségre, "Átmeneti kiadások - A csendőrség felszerelésének kiegészítésére" címszó alatt. A rendőrség ugyane címen 414 157 pengő 97 fillért kapott.[13] Ehhez kell hozzászámolni, hogy a deportálás németeket érintő költségeit - elsősorban a vasúti szállításokét - a fasiszta megszállók az utolsó fillérig bevasalták rajtunk, méghozzá oly módon, hogy a Magyarország felé fennálló márkatartozásukból milliókat írtak le e címen...[14] Egyébként, ettől függetlenül, a németeknek Magyarországgal szemben fennálló tartozása 1944. március 19-től, azaz hazánk náci megszállásának napjától az 1944-es év végéig 977 millió márkáról 2224 millió márkára növekedett.[15]
Látható, hogy az 1944. év - minden szemszögből - a magyar nemzetgazdaságnak az egyik legnagyobb károkat okozó éve lett, méghozzá elsősorban is a megszálló nácik "jóvoltából". A németek októbertől decemberig talán a MÁV-nak okozták a legnagyobb kárt: "793 első osztályú mozdonyt, 20 modern motorost, 2058 vasúti személykocsit, 33 481 vasúti tehervagont, 617 kalauzkocsit és 191 postakocsit hurcoltak el. Egyébként még a kora télen német vizekre vontattak 13 személygőzöst, 28 vontatógőzöst, 66 csavargőzöst, 111 uszályhajót, igen sok állóhajót és csőpontont, három magyar folyam-tengerjáró hajót, 14 dunai hadihajót, 100-nál több úgynevezett katonai géphajót és ladikot, továbbá két nagyobb emelődarus hajót. December végéig elhurcoltak 26 000 személyautót, 5600 teherautót és 30 000-nél több egyéb motoros járművet. " - sorolja a magyar gazdaság veszteségeit Gárdos Miklós, majd így folytatja: "A magyar ipar kirablása során elhurcolták négyszáztizenöt gyár teljes vagy majdnem teljes gépi felszerelését és raktári készletét. A kifosztott gyárak névsora az Adria Selyemszövővel, az Albertfalvai Textilipari Vállalattal és az Alumínium-ércbánya és Ipar Rt.-vel kezdődik és a Weiss Manfréd Konzervgyárral, a Weiss Manfréd Acél- és Fémművek Rt.-vel végződik. Különféle kereskedelmi cégektől 510 millió aranypengő értékű árut
- 269/270 -
raboltak el: elvitték még a platina és iridium ötvözetéből készült mintamétert és mintakilogrammot is, az Állami Pénzverde arany- és ezüstkészletét, és még a zálogházak raktárait is kiürítették." - fejezi be az összegző felsorolását Gárdos.[16]
Dombrády Lóránd és Tóth Sándor kutatásai is a most ismertetett adatokat támasztják alá: "A hadseregfejlesztésre költött milliárdok mellett az országot háborúba sodró politika, a jelenlegi országterülettel számolva több mint 600 000 emberélet értelmetlen, bűnös feláldozásához, a nemzeti vagyon negyven százalékának megsemmisüléséhez vezetett. A visszavonuló német csapatok és hazai cinkosaik kirabolták és javarészt romokba döntötték az országot. Tönkretették a közlekedési hálózatot: fölszaggatták a vasúti síneket, szétrombolták az irányítóberendezéseket, a 68 000 vasúti járműből 48 000-et elszállítottak. Felrobbantották az összes Duna-és Tisza-hidat, 1704 közúti hidat. Csupán vasúton 55 000 vagon gépet, félkész- és készárut, valamint nyersanyagot hurcoltak el a gyárakból és üzemekből, melyek kilencven százaléka (3602) szenvedett háborús károsodást. Teljesen megsemmisült vagy súlyosan megsérült 120 000 lakás. Katasztrofális károk sújtották a mezőgazdaságot. A szarvasmarha-állomány megközelítőleg 1,5 millióval (44 százalék), a sertésállomány 2,2 millióval (79 százalék), a juhállomány 1,4 millióval (80 százalék), a lóállomány 500 ezerrel (56 százalék) csökkent a pusztulás és elhurcolás következtében. A háborús károk összértéke elérte az 1938. évi nemzeti jövedelem ötszörösét: 21,9 milliárd 1938. évi értékű pengőt."[17]
A Statisztikai Hivatal 1945. júliusi felmérése szerint, amit az akkor uralkodó közállapotok miatt csak tájékoztató jellegűnek lehet tekinteni, Magyarországon a harci cselekmények következtében 44 490 fő polgári lakos vesztette életét, ebből 30 721 a vármegyei, 13 769 pedig a városi törvényhatóságokban.
A nyugati és a keleti eredetű adatokat figyelembe véve és egymással egyeztetve, a Magyar Királyi Honvédség teljes emberveszteségét 410 - 420 ezer fő körülire lehet becsülni. Ebben benne van már a szovjet hadifogolytáborokban elpusztult katonáink száma is, amelyeket Korom Mihály 40 ezer, Gosztonyi Péter azonban 60 ezer főre becsül.[18]
A magyar területen harcoló román, bolgár és jugoszláv csapatok 1945 nyarán elhagyták az országot, de az itt maradt, adatok hiányában pontosan meg nem határozható létszámú szovjet csapatok ellátási költségeit nekünk kellett fedezni. A szovjetek ellátása, valamint a Magyarországon tartózkodó SZEB (Szövetséges Ellenőrző bizottság) tagjainak ellátása, működési és működtetési költségei a háborút követő 1-2 évben, a hazai, hivatalosnak tekinthető dokumentáció szerint az akkori nemzeti jövedelem kb. 10 %-át emésztette fel.[19]
Sem az USA, sem pedig Nagy-Brittania nem igényelt tőlünk jóvátételt. A szovjetek, a jugoszlávok és a csehszlovákok viszont igen. Moszkva 200 millió dollárt, Belgrád 70 milliót, Prága pedig 30 millió dollár kártérítést és jóvátételt követelt. A fegyverszüneti egyezmény szerint ezeket az összegeket 6 év alatt, egyenlő részletekben kellett volna teljesíteni. A háború alatt tönkrement hazánk azonban erre nem volt képes.
1946 tavaszán sikerült az oroszokkal megegyezésre jutni, miszerint a 6 évet 8 évre módosították. 1948-ban aztán a szovjetek elengedték a tartozásunk egy részét, így Magyarország az 1945. évi elszámolási kulcs szerint összesen 131 millió dollár értékű jóvátételt teljesített a szovjeteknek, a legutolsó részletet 1952-ben. A csehszlovákok a nekik járó kártérítést az utolsó fillérig bevasalták rajtunk.
A Jugoszláviának járó jóvátétel kifizetése azonban - tekintettel a mind jobban kiéleződő szovjet-jugoszláv kapcsolatokra - 1948-tól megszűnt. Viszont az 1955. májusi Hruscsov - Tito megbékélés után Budapestnek ismét fizetnie kellett. Mind az elmaradt jóvátételt, mind az elmaradás okozta további károkat, mind pedig a kamatokat. Az így felduzzadt mértékű jóvátételt egészen az 1960-as évek elejéig fizetnünk kellett.
Az 1945. augusztusi, potsdami szovjet-amerikaiangol csúcstalálkozón a nagyhatalmak abban állapodtak meg, hogy a Vörös Hadsereg által megszállt országokban valamennyi német tulajdon és követelés szovjet tulajdonba megy át. Ez azt jelentette, hogy a hazánkban lévő összes külföldi magánérdekeltség több mint a fele (!) lett szovjet tulajdon. A szovjetek viszont ragaszkodtak hozzá, hogy az 1945 tavaszán - a fegyverszüneti egyezmény 1945. január 20. napi megkötése után - megsérült ilyen ingatlanokért plusz kártérítést fizessünk. Hosszú alkudozás után a szovjetek megelégedtek a jóvátétel összegén kívül fizetendő kb. 150 - 180 millió dollárnyi pénzel, értékkel, áruval. Az ötvenes években aztán a Szovjetunió eladta ezeket a tulajdonokat a magyaroknak, nagyjából 45 millió dollárért.
Ki kellett fizetni a szovjeteknek a Németország felé fennálló tartozásunkat is, persze a sokkal tetemesebb német tartozást (kb. 280 millió dollár) nekünk senki sem fizette meg. Az oroszoknak ezért további 30 millió dollárt kellett megfizetni. A háború után fizetett összes magyar jóvátétel így biztosan meghaladta az 500 millió dollárt!
Rákosi Mátyás megpróbálkozott egy minimális területi kiigazítást elérni Magyarország számára, de nem járt sikerrel. Magyar területi igényekről a győztes hatalmak hallani sem akartak. Kertész István idéz az egyik írásában egy amerikai külügyi iratot: "A jelenlegi Magyarországnak, mint ellenséges országnak, amely 1938 óta Németország agressziójával szövetkezett, és utolsó szatellitaként hagyta el a tengely-
- 270/271 -
hatalmakat, semmilyen érvényes igénye nincs elnéző bánásmódra a szövetséges hatalmak részéről."
Az 1947. február 10. napján aláírt és még ugyanabban az évben a magyar országgyűlés által ratifikált békeszerződés visszaállította Magyarország 1938. január 1. napján érvényes határait.[20] Azaz mégsem teljesen, ugyanis Csehszlovákia javára határkiigazítás történt, és 3 tiszta magyar ajkú községünket, Horvátjárfalut, Oroszvárt és Dunacsúnt elcsatolták Magyarországtól.[21]
"Nem segíti a közönség a háborús bűnösök üldözését."[22]
A népbírósági rendszer működésének bemutatásánál - sajátosan - a fellebbezések elbírálására jogosult fórum, a Népbíróságok Országos Tanácsa működésének ismertetésével fogok kezdeni. Ezután a jogorvoslati lehetőségekről, majd az ügyvédekről és a népügyészségről lesz szó. Utolsóként szeretném részletezni az elsőfokon eljáró népbírósági tanácsok, vagyis a klasszikus értelemben vett népbíróságok működését.
A népbíráskodásról szóló első jogszabály, a 81/1945. (II. 5.) ME sz. rendelet (a továbbiakban Nbr.) volt.[23] A népbíráskodásról szóló alaprendeletet aztán 1945. április 27-én módosította az 1440/1945. (V. 1.) ME sz. rendelet (a továbbiakban Nbr.nov), amely május 1. napján lépett hatályba. A népbíráskodással összefüggésben deklaráltak további rendelkezéseket az 5900/1945. (VIII. 5.) ME[24], valamint a 6750/1945. (VIII. 16.) ME sz. rendeletek[25] is.
Ezen rendeleteket az Ideiglenes Nemzeti Kormány hozta, és az Ideiglenes Nemzetgyűlés az 1945. évi VII. törvénnyel emelte törvényerőre[26], méghozzá 1945. szeptember 16. napi kihirdetéssel.
A törvény sajátos kodifikációs technikája szerint a jogszabály az alaprendeletet nem foglalta egységes szerkezetbe az utóbbi módosításokkal és kiegészítésekkel, hanem a törvényerőre emelés külön-külön, tudniillik az 1945. évi VII. törvénycikk I-IV. mellékleteiként történt.
Lényeges módosításokat tartalmazott még a népbíráskodással kapcsolatos egyes rendelkezésekről szóló 1947. december 31. napján kihirdetett 1947. évi XXXIV. törvény (a továbbiakban: T.)[27] , valamint az ezt módosító, a katonai titok tekintetében elkövetett hűtlenségre vonatkozó hatásköri rendelkezésekről szóló 1948. évi XLVII. törvény[28] is.
Az illetékes népbíróság ítélete ellen (ami tulajdonképpen az elsőfokú ítéletként fogható fel) az Nbr. 53. §-a szerint jogorvoslatra, tudniillik fellebbezésre (ami itt perorvoslatot jelent[29]) volt lehetőség, ami jogosultság, mint alább látni fogjuk, nem volt automatikus és teljes körű. A fellebbezéseket, és a kegyelmi kérelmeket a Népbíróságok Országos Tanácsához (Nbr. 56 - 62. §), mint az egyfokú fellebbezési lehetőség elbírálására jogosult szervhez kellett benyújtani.
A NOT tulajdonképpen a népbíróságok másodfokú, fellebbviteli szerve volt, és öttagú tanácsokban (amely tanácsok az öt koalíciós párt országos vezetősége által delegált, bírói és ügyvédi képesítéssel is rendelkező, állandó tagságú hivatásos szakbírákból álltak), legtöbbször a Parlamentben ülésezett, székhelyeként is a Kossuth teret lehet megjelölni. A Budapesti Népbíróság központja pedig kezdetben a Conti utcában, a volt Legfelsőbb Honvédtörvényszék épületében volt, majd pedig átköltözött a Markó utcába, csakúgy, mint a Budapesti Népügyészség.
Mind a NOT, mind pedig általában véve a népbírósági tagság társadalmi előnyökkel is járt, mind a lakhatást, mind a fizetést, az élelmezést vagy például a közmunka alóli kötelezettséget tekintve.[30]
Lényeges, hogy míg az Nbr.nov 19. §-a a Szakszervezeti Tanács küldöttjével bővítette ki a népbírósági tanácsokat, addig viszont a NOT tanácsokban ők nem kaptak helyet. A NOT tanácselnökeit az öt kiküldött közül az igazságügyminiszter bízta meg. A NOT elnöke egyben a Választási Bíróság elnöke is volt. Alapvető jelentőséget ez 1947-ben kapott, az országgyűlési választások idején, a "kékcédulák időszakában".[31]
Másodfokon tehát a NOT hat tanácsa működött.[32] 1947-ben az I. számú tanács élén dr. Bojta Béla /SZDP/ (1945-ben és 1946-ban államtitkári rangban), a II. élén dr. Sarlós Márton /MKP/, a III. élén dr. Téglás István /parasztpárt/, a IV. élén dr. Boglutz László /FKGP/, az V. élén dr. Szabó Zoltán, míg a VI. tanács élén pedig dr. Várady Sándor állt.
Dr. Bojta Béla, NOT tanácselnök, majd 1948 és 1950 között NOT elnök, utána pedig a Legfelsőbb Bíróság tanácselnöke (az első elnök dr. Simándi Tamás kúriai bíró volt, majd utóda dr. Major Ákos lett) arra az újságírói kérdésre, hogy kik is tulajdonképpen a háborús bűnösök felett ítélkező legfelsőbb bírák, ekképp válaszolt: "A NOT tagjai hivatásos bírák, kúriai bírói rangban. Jogászok mind, erre a tisztre alkalmasnak látszó ügyvédek és kiválónak bizonyult régi bírók. A hatalom, ami a kezünkben van, nem fejezhető ki életmódban és pénzértékben: azt hiszem, hogy ma egyikünk fizetése sem éri el egy vállalat főkönyvelőjének a javadalmazását. Ez a tény azonban nem érdekes: aki ennek a bíróságnak tagja lett, az tudta, hogy rövid vagy akár hosszú időre nem a karierrel (sic!) jegyezte el magát, hanem az Igazsággal, amely legtöbbször nem jár autón és nem visel bíbort."[33] A NOT tanácstagok megbízatása, ellentétben a népbírák megbízatásá-
- 271/272 -
val, nem volt visszavonható, vagyis a NOT tanácsok delegáltjait nem lehetett visszahívni.
Dr. Major Ákos azonban ezt (is) írja visszaemlékezésében: "Az a tény, hogy a népbíráskodásban számszerűen túlsúlyban voltak a zsidó származásúak - még a szakbírák között is, elsősorban a NOT-nál, mert a hivatásos bírák nemcsak az induláskor, hanem később is igyekeztek távol tartani magukat az újfajta ítélkezéstől -, tápot adott a lappangó antiszemitizmus újjáéledésének. Nem alaptalanul. Az 1947 őszén meghozott 1947:XXXIV. tc. 12. § harmadik bekezdése a bírói 'passzív rezisztenciával' szemben már a következőket tartalmazta: 'Az első fokú bíróságnál működő azt az ítélőbírót, aki a hivatali székhelyén alakított népbírósághoz a népbírósági tanács elnökévé, vagy helyettes elnökévé való kijelölésének elfogadható indok nélkül nem tesz eleget - közhivatali állásáról lemondottnak kell tekinteni. Az indok elfogadhatósága tekintetében az igazságügyminiszter a jogorvoslat kizárásával dönt.' Előfordult, hogy egy-egy keretlegény ügyének tárgyalásakor a tanács tagjainak zöme és esetleg a tanácsvezető, valamint a népügyész is zsidó származású volt."[34]
Az Országos Tanácsot az eljáró népbíróság (itt értsd mindig elsőbíróságként) ítéletében foglalt tényállások elvileg kötötték[35], tehát nem módosíthatta a népbíróság ítéletében megállapított tényállást, további bizonyítást sem folytathatott le, és a bizonyítékokat sem mérlegelhette az eljáró népbíróságtól eltérően. Maga a másodfokú eljárás elvi lépései, egy ügy felülvizsgálata pedig megegyezett a korábbi hasonló fellebbezési eljárásoknál tapasztaltakkal, azaz egy korábbi másodfokú ítélőtáblai vagy kúriai eljárással: az Nbr. is ekként rendelkezett, sőt, nem eléggé egyértelműen, ami, mint az mindjárt látható lesz, egy eldöntendő helyzetet teremtett, tudniillik, hogy az ítélőtáblai, vagy pedig a kúriai eljárási szabályok alkalmazandók e megfelelően? Ha azonban a népbíróság ténymegállapításai olyanok voltak, hogy azok alapján a felülvizsgálat nem volt eszközölhető, mert a népbíróság tévedésből vagy jogi állásfoglalása következtében mellőzte olyan körülmények megállapítását, melytől anyagi jogi büntetőtörvények megfelelő alkalmazása függött, akkor a II. Bn. 35. §[36] a NOT részére is biztosította a megsemmisítés jogát anélkül, hogy ehhez anyagi semmiségi ok előzetes megállapítása vált volna szükségessé.
A Népbíróságok Országos Tanácsára vonatkozó eljárási szabályokról jól tájékozódhatunk két NOT végzés kapcsán is: Sz. W. J. ellen a népügyészség háborús és népellenes bűncselekmények miatt emelt vádat. A népbíróság felmentő ítéletet hozott, mert úgy látta, hogy a vádlott által alapított egyesület nem folytatott fasiszta jellegű tevékenységet. A népügyész által bejelentett fellebbezés folytán az ítéletet a NOT bírálta felül. Vagyis a NOT mint fellebbviteli (fellebbezési) bíróság járt el. Mivel azonban a hatályos eljárásjog mind az ítélőtáblát, mind pedig a Kúriát egyaránt fellebbezési bíróságnak ismerte, eldöntendő kérdés volt, hogy a NOT -ra az ítélőtáblai, vagy a kúriai eljárási szabályok vonatkoznak-e? Az említett ügyben a NOT végzése az Nbr. 62. §-ára utalt, amely az ítélőtáblai eljárási szabályokat ismerteti, következésképp a NOT is a táblai szabályok szerint volt köteles eljárni. A végzés szerint ezzel szemben az Nbr. 56. § szerint a Népbíróságok Országos Tanácsa 5 tagú tanácsokban jár el, felülvizsgálati körébe tartozik az ország összes népbíróságainak ítéletei, a tanács tagjai a kúriai bírák részére megállapított állami fizetési osztályba soroztattak, következésképp "nyilvánvalóan külön utalás nélkül is jogosult a kúriai szabályok szerint eljárni." Azonban az Nbr. 60. § kifejezetten hivatkozik az 1928. évi X. törvénycikk (II. Büntetőnovella) 33. § -ára, azzal a táblai eljárásra jellemző kiegészítéssel, hogy a bizonyítást a másodfokon eljáró tanács maga is felveheti.[37]
Az így nyitva maradt, eldöntendő kérdés megválaszolásában egy másik NOT végzés lehet a segítségünkre: "Az Nbr. 60. § intézkedéseiből és az Nbr. 62. § és 64. §-ából okszerűleg és nyilvánvalóan következik, hogy a Népbíróságok Országos Tanácsának eljárására vonatkozólag a táblai és kúriai eljárási szabályok vegyesen, megfelelően és értelemszerűen alkalmazandók. A II. Bn. 33. §-ára hivatkozás pedig kifejezetten biztosítja az Országos Tanács részére a ténykérdésben való cassatórius hatáskört, s így figyelemmel az Nbr. 64. §-ára, a Bpn. 35. §-ának alkalmazhatási lehetőségét."[38]
A NOT ítélkező tanácsainak csak egyik feladata volt a konkrét bűnügyekben való másodfokú eljárás. Elvi jelentőségű, a népbíróságok számára iránymutató döntések meghozatala volt a másik jelentős feladata, amely döntéseket rendszeresen közzétették a hivatalos lapban (Népbírósági Közlöny), ezzel biztosítva azt, hogy arról az összes népbíróság tudomást szerezzen. Így a NOT rövid időn belül túlnőtte a számára az Nbr. által előírt szerepet, tudniillik, hogy "a népbíróságok jogorvoslattal megtámadott ítéleteit a Népbíróságok Országos Tanácsa bírálja felül" (Nbr. 56. §), és egyszersmind az ítélkezési gyakorlat irányítójává is vált. Mondhatjuk azt, hogy hasonló szerepet töltött be a népbírósági rendszerben, mint ma a Kúria a magyar igazságszolgáltatás rendszerében.[39]
A népbíráskodással kapcsolatos egyes rendelkezésekről szóló törvény - miután a jogszabály megszüntette a fellebbviteli korlátozásokat - a népbírósági eljárásban is meghonosította a perorvoslatot a jogegység érdekében, a NOT pedig jogegységi és teljes ülési döntvényeket hozhatott. Jogegységi döntést a NOT jogegységi tanácsa akkor hozhatott, ha a rendes tanácsok elvi kérdésben eltérő határozatokat hoztak, és a NOT elnöke vagy az igazságügy miniszter
- 272/273 -
a vitás elvi kérdés egyöntetű eldöntését a jövőre nézve szükségesnek tartotta. Rajtuk kívül még a népfőügyész volt az, aki bármely népbíróságnak jogerős határozata vagy egyéb intézkedése ellen - ideértve a NOT rendes tanácsa által hozott határozatokat vagy tett intézkedéseket, úgyszintén az igazolási ügyekben a fellebbviteli eljárás során hozott határozatokat is -, amely jogszabályt sértett, a Népbíróságok Országos Tanácsánál a jogegység érdekében perorvoslattal élhetett. Ez a perorvoslat nem volt határidőhöz kötve és nem volt felfüggesztő hatálya. Igazolási ügyekben hozott határozat ellen azonban ily perorvoslatnak csak abban az esetben volt helye, ha a határozat az igazoló eljárás alá vont személyt állásától vagy jogosítványaitól megfosztotta, illetőleg foglalkozásától eltiltotta (abból elmozdította).[40]
A jogegységi tanács elnöke tehát a NOT elnöke volt, tagjai pedig a NOT elnöke által kijelölt két tanácselnök és nyolc bíró. A kijelölés a szerint történt, hogy a bírósági tanácsokat alakító négy párt 22 tagja képviselve legyen. Ha valamelyik tanács a jogegységi döntvénytől el kívánt térni, vagy a NOT elnöke, a népfőügyész, illetve az igazságügyminiszter valamely jogegységi döntvény megváltoztatását tartotta szükségesnek, akkor a teljes ülés határozott. A jogegységi döntvényeket és a teljes ülési határozatokat közzétették a Magyar Közlönyben, és annak követése kötelező volt. Azonban csak a NOT tanácsainak kellett e döntvényeket követniük, az alsóbíróságokra (azaz a népbíróságokra) nem voltak kötelezőek, viszont nyilvánvalóan hatottak azok ítélkezési gyakorlatára.
Az Országos Tanáccsal kapcsolatban egyetlen fontos momentum említendő még meg, tudniillik, hogy amennyiben az Országos Tanács a halálraítéltet egyhangúlag nem találta kegyelemre javaslatba hozhatónak, akkor joga volt a kegyelmi kérvényt továbbterjesztés nélkül elutasítani. Ez történt Szálasi Ferenc és társai esetében is. A kegyelmezés tárgyában egyébként az igazságügyminiszter javaslatára a Nemzeti Főtanács határozatban döntött (Nbr. 7. §), 1946. február 1. napjától pedig az államfő.
"Az igazságszolgáltatás soha nem tévedhetetlen. Ezt a törvényhozói bölcsesség napjainkban is elismeri, amikor módot ad arra, hogy az elsőfokú bíróság döntését fellebbezéssel támadják meg az arra illetékesek; a jogerős ítélettel szemben pedig lehetővé teszi a perújítást, illetve a törvényességi óvást. Az a megállapítás, hogy az igazságszolgáltatás nem tévedhetetlen, különösen érvényes a tömeges felelősségre vonások idejére, az olyan helyzetre, amelyben a magyar népbíróságok működtek."[41]
"... a Budapesti Népbíróság kezdeti lendülete megakadt a paragrafusok között. Követeljük, hogy a népbíróság jogi megkötöttség nélkül, az ésszerű önvédelem parancsa szerint ítélkezzen."[42]
"A reakció elleni harc egyik legfontosabb fegyvere a népbíróság. A reakció sikere, hogy vidéken még mindig nem működik a népi igazságszolgáltatás és Budapest (.) népének győzelme, hogy itt elkezdődött a leszámolás a fasiszta bitangokkal (.) Ezt meg kell szívlelnie a népbíróságok hivatásos és laikus tagjainak egyaránt és akkor a nép nem kritikus szemmel, hanem úgy fog rájuk tekinteni, mint a szabadságért harcoló katona a fegyverére."[43]
A népbíróság elsőfokú ítélete jogerős volt, ha mindegyik népbíró egyetértett az ítélet mértékével. Ha a népbírák között nem volt egyetértés, akkor az ügy automatikusan a NOT elé került. A vádlott kezdetben csak a halálbüntetést[44], a teljes vagyonelkobzást vagy az állásvesztést kimondó, a háromévi szabadságvesztés büntetést, illetőleg a 20 ezer pengő pénzbüntetést meghaladó ítélet ellen fellebbezhetett. A védőt önálló fellebbezési jog, a szökésben lévő terhelt ellen folyamatban levő eljárás kivételével, nem illette meg.[45] A népügyész mind a felmentés miatt, mind pedig a büntetés súlyosbítása végett minden esetben fellebbezhetett, a vádlott által bejelentett fellebbezéshez pedig annak terhére csatlakozhatott.[46]
Az Nbr.nov tovább szűkítette a fellebbezési jogosultságokat, ugyanis a 21.§-ával hatályon kívül helyezte az Nbr. 53. §-át. Így 1945. május 1. napjától megfosztotta az elítéltet a fellebbezés jogától a legsúlyosabb bűncselekmények (az Nbr. 11. § (1)-(6) pontjába ütköző háborús bűncselekmények) miatt indult eljárásban, illetve egyéb esetekben is korlátozta a jogorvoslati lehetőségeket (például a 3 évi szabadságvesztés büntetés fellebbezési minimumát 5 évre növelte).[47] Ezen kívül a védő csak védence hozzájárulásával, és csak ugyanolyan korlátok között fellebbezhetett, mint a védence. Nézzük meg egy példán keresztül, hogy is működött ez a gyakorlatban.
B. S. ügyében a népügyész fellebbezést jelentett be súlyosbításért. A vádlott és a védője a fellebbezéshez csatlakozott, az ő fellebbezésük az enyhítésre irányult. A másodfokon eljáró NOT ítélete rámutatott arra, hogy az Nbr.nov ilyen csatlakozási jogot nem ismer, csak a népügyésznek engedi meg, hogy a vádlott által bejelentett fellebbezéshez - méghozzá annak terhére - csatlakozzék: "(.) miért is a vádlott és védőjének csatlakozási kérelmét a Bp. 401. § (3) bekezdése alapján vissza kellett utasítania." A NOT ítélet ennek ellenére hozzátette: "Bár a védelem fellebbezésének, illetve csatlakozásának törvényes akadálya van, azonban az Országos Tanács mégis az Nbr. 62. § (2) bekezdésének jogkörében az elsőbírói ítéletet egész terjedelmében felülvizsgálati körébe vonta."[48]
- 273/274 -
Egyes korabeli vélemények szerint a fellebbezés intézménye a népbírósági jogban alapvetően hibás döntés volt. Például: "jogi és politikai rövidlátás volt a népbíróság ítélete ellen fellebbezést engedni."[49] Lukács Tibor szerint viszont az ilyen kijelentések nem átgondoltak. Véleménye szerint a népbírósági eljárások lassúsága ötlött a kritizálók szemébe, mert a háborús és népellenes bűnösök felelősségre vonásában a múlttal való leszámolást látták és éppen ezért sietették. És a lassúság miatt a fellebbezési eljárást (lehetőséget) okolták. Lukács szerint ezek az emberek úgy gondolták, hogy a fellebbezési lehetőség megszüntetésével meggyorsulnak az eljárások[50] (ami persze legfeljebb csak az ítéletek végrehajtására igaz, magára az eljárásokra semmiféleképpen sem): "A Népbíróság olyan ábrándos lassúsággal folytatja munkáját, mintha a legnagyobb béke idején tárgyalna jelentéktelen csirkepöröket."[51]
A kritikus hangok azonban nem törődtek azzal, hogy a népbírósági tanácsok valóban tárgyaltak, tehát értékelték, elemezték a bizonyítékokat, tanúkat hallgattak ki, stb., hiszen általában véve is szerettek volna minden szempontból megalapozott ítéletet hozni. Jól példázza az általam leírtakat, ha megvizsgáljuk a bulgár népbíróságok statisztikai összegzését. Bulgáriában a népbíróságok 1944. október 6. napján kezdtek működni, és 1945. április 30. napjára már be is fejezték tevékenységüket. 11 122 embert állítottak bíróság elé, ezek közül 9420 személyt ítéltek el. 2730 embert ítéltek halálra, 1350-et pedig életfogytiglani fegyházra.[52]
Ha a magyar vonatkozásokat vizsgáljuk: "Az 1945. szeptember 16.-án kihirdetett 1945. évi VII. törvény a 81/1945. és az azt módosító 1440/1945. M. E. számú rendeletet törvényerőre emelte. Az ezzel a jogszabályi háttérrel működő népbíróságok elé 1945. és 1949. között 59 429 fő került, ebből 55 322 fő (93,08%) ügye befejezést nyert, 3307 fő (5,56%) ügye áthúzódott későbbre, 26 997 főt (45,42%) marasztaltak el, 14 727 főt (24,78%) felmentettek, 12 644 személynél (21,27%) az ügy egyéb módon zárult."[53]
Valamint: "A mintegy 9 milliós lélekszámú országban három év alatt 87 417 személyt fogtak perbe, közülük 26 997 főt - a megvádoltak mintegy 30%-át - marasztalták el első fokon."[54]
Illetve: "A népbíróságok a háborús és népellenes bűnökkel vádolt személyekre 477 esetben mondták ki a halálos ítéletet. A Budapesten hozott 384 halálos ítéletből 1950-ig 146 darabot hajtottak végre. Vidéken ugyaneddig az időpontig 43 személyt végeztek ki."[55]
Befejezésül annyit kell még ide, a jogorvoslatok tárgyalásához megállapítanunk, hogy a T. 19. §-a[56] megszüntette a fellebbezést és helyette - a törvény lényeges rendelkezéseinek megsértése esetén -semmisségi panaszt engedélyezett. Ténykérdésben azonban semmisségi panasznak nem volt helye.[57] A semmiségi panasz lényegében fellebbviteli perorvoslat volt, amivel az alsófokú bíróságok törvénysértőnek vélt határozatai ellen lehetett élni. Ha a bíróság megállapította a törvénysértést, az alsófokú bíróság határozatát megsemmisítette (cassatio).
"Teljes könyörtelenséggel kell lesújtani azokra, akik pénzkereseti
forrásnak tekintik a fasiszta bűnösök mentését."[58]
A vádlottak védelmét ügyvéd látta el, ugyanis a népbírósági jog is kimondta a védőkötelezettséget (az Nbr. 36. § szerint a védelem tekintetében a Büntető perrendtartás V. fejezete volt alkalmazandó), azonban a védelem korlátozott jogokat élvezett. Nem volt önálló, abban a jogkörben mozoghatott csak, amit a terhelt is élvezett. Az Nbr. 53. § szerint a védőt önálló fellebbezési jog nem illette meg, kivéve, ha az eljárást szökésben lévő terhelt ellen folytatták. Ezt az elvet az Nbr.nov 21. § is megismételte annak hangsúlyozásával, hogy a védő csak az elítélt hozzájárulásával jelenthetett be fellebbezést, egyébként ugyanolyan korlátok között élhetett a fellebbezés jogával, mint az elítélt. Ez a korlátozott jogkör sértette az ügyfélegyenlőség elvét[59], a vád képviselőjének ugyanis szélesebb körű jogai voltak, mint a terheltnek, illetőleg a terhelti jogosultság alapján eljáró védőnek.
A NOT mégis arra törekedett, hogy érvényt szerezzen a törvénynek és biztosítsa a védelmet a népbírósági eljárásokban. Erre mutat elvi jelentőségű határozata, amely szerint a népbírósági főtárgyaláson a védő jelenléte kötelező, és ez még akkor sem volt mellőzhető, ha arról a vádlott kifejezetten lemondott.
A népbíróságok előtti védelem problematikájával többször foglalkozott a legfelsőbb államhatalmi szerv is. 1945. szeptember 11. napján került megtárgyalásra az Ideiglenes Nemzetgyűlés elé a népbíráskodásról szóló miniszterelnöki rendelet. Dr. Kovács Kálmán államtitkár előadói beszéde után vita következett, amely során Dulin Jenő a FKgP nevében szólalt fel: "Ott van Tisztelt Nemzetgyűlés, egy másik kérdés, a védelem kérdése. Méltóztassék elhinni, nem a legkellemesebb foglalkozások közé tartozik. A védelem azonban éppen olyan fontos és lényeges a büntető igazságszolgáltatásban, mint a vád. A védelem az, amely az ártatlan érdekében síkraszáll, a védelem az, amely a büntetési tételeket, a büntetési nemeket igyekszik a bűnösség fokához arányosítani. A vád és a védelem egybevetése után mondja ki a bíró az ítéletet. Ostoba bíró volna az, aki a védelemnek minden szavát készpénznek venné. A védelem nem annyit jelent, hogy a bíró a védelem álláspontja szerint hozza meg az ítéletet. A bíró a szabad mérlegelés alapján hoz ítéletet. Amint azonban a vádra, a vádszempontok előadására feltétlenül szükség van, éppen úgy szükség van az igazság szempontjából a védelem által előtárt védelmi körülményekre. A népbíráskodásban tehát ne méltóztassék a védelmet bizonyos
- 274/275 -
animozitással tekinteni. Hiszen maga a rendelet intézményesen gondoskodik a védelemről, maga a rendelet kimondja a védőkötelezettséget. Nyilvánvaló, hogy magát a törvényalkotót is ez a mentalitás irányította. Ennélfogva helytelen az a tendencia, amely a védelem ellen hangulatot igyekszik támasztani."
A népbíráskodással kapcsolatos egyes rendelkezésekről szóló törvény aztán az Nbr. 24. §-át azzal egészítette ki, hogy az az ügyvéd, aki az ügyvédek névjegyzékébe való felvétele előtt népügyészi állást töltött be, e hivatali működésének megszűntétől számított három éven át nem képviselhetett feleket sem az előtt a népügyészség előtt, amelynél működött, sem pedig az előtt a népbíróság előtt, amely mellé rendelve volt az a népügyészség, amelynek korábban tagja volt.[60]
A vád képviseletében a népbíróság előtt népügyész[61] (mint közvádló), valamint politikai ügyész (azaz laikus ügyész, ő nem a vádat, hanem a "magyar népet" képviselte a tárgyalásokon, ugyanis sértettnek tekintették az egész magyar népet is, tehát a magyarságot, mint közösséget[62]) járt el. A Budapesti Népügyészség vezetője a Rákosi-féle tisztogatások alatt kivégzett dr. Szebenyi Endre, majd pedig dr. Molnár Sándor lett. Ismertebb népügyészek voltak dr. Fenesi Ferenc, dr. Krasznai Antal, dr. Ambrus József, dr. Somogyi Ödön és dr. Szabó Ferenc.
Az Nbr. 24. - 36. §-ai foglalkoztak a népügyészekkel, valamint a népügyészségekkel. A népügyészeket és azok vezetőit az igazságügy miniszter nevezte ki a bírói és ügyvédi vizsgával vagy szükség esetén jogtudori oklevéllel rendelkező egyének közül, a helyi nemzeti bizottság ajánlása, illetve meghallgatása után. Ez általában távirat vagy levél útján történt, nézzünk meg egy példát. Baranya Vármegye és Pécs Város Nemzeti Bizottsága levélben fordult az igazságügy miniszterhez a Pécsi Népügyészség népügyészeinek kinevezése tárgyában: "Igazságügyi Miniszter Úr! Pécs város és Baranya vármegye Nemzeti Bizottsága az Ideiglenes Nemzeti Kormány 81/1945. M.E. számú rendelet 24. §-a értelmében Dr. Fischer Gyula pécsi Majos Imre utca 2. szám alatti lakós okleveles ügyvédet és Dr. Hilfrei (a név végére kézzel egy ch lett odaírva - P. A.) István pécsi Rákóczi út 56. szám alatti lakós okleveles ügyvédet hozza javaslatba a Miniszter Úrnak a népügyészi kinevezésre, mégis azzal, hogy Dr. Fischer Gyula személyét hozza javaslatba, mint vezetőnépügyészt. Nemzeti Bizottságunk tisztelettel kéri a Miniszter Urat, hogy kinevezést soron kívül eszközölni szíveskedjék, hogy a népbíróság városunkban mielőbb megkezdhesse működését. Tisztelettel kérjük továbbá, hogy a pécsi törvényszék illetékességi területére két tanács felállítását elrendelni méltóztassék. Pécs, 1945. évi március hó 16-án."[63] A beadványt az elnökhelyettes és a jegyző írta alá.
Az igazságügy miniszter azonban a népügyészeket bármikor felmenthette. A népügyész más kereső foglalkozást nem folytathatott. A népügyész alkalmazása ideiglenes volt. Felmentésekor, amennyiben az igazságügy miniszter ügyésszé nem nevezte ki, háromhavi fizetést kapott végkielégítésül. A népügyész az általa aláírt határozatokért a felelősséget saját személyében viselte. A törvényszék és az ügyészség vezetője együttesen jelölték ki a népügyészség segédszemélyzetét a bíróságok és az ügyészség segédszemélyzetének tagjai közül. A nyomozás tekintetében a Büntető perrendtartás (1896:33. tc., a továbbiakban Bp.) 83-86. §-ai voltak alkalmazandók.
A Bp. XII. fejezetében a vizsgálóbíróra megszabott jogok (kötelességek) a népügyészt illették (tehát a következő esetekben, úgymint: I. Lefoglalás: a) Általános rendelkezések (169-170. §); b) Levelek, táviratok és egyéb küldemények lefoglalása (171-172. §). II. Házkutatás és személymotozás: 173-176. §. III. A lefoglalás, a házkutatás és a személymotozás elrendelése: 177-179. §. IV. A lefoglalás, a házkutatás és a személymotozás foganatosítása: 180-191. §.
Az Nbr. 31. §-a szerint a népügyész feljelentést csak abban az esetben vehetett figyelembe, ha abban a feljelentő pontos lakcímét feltüntette és azt alá is írta. A hiányos vagy hamis név alatt tett, illetve nyilván alaptalan feljelentést figyelembe venni nem volt szabad. Szóbeli feljelentésről a népügyész jegyzőkönyvet vett fel, amely a feljelentő nevét és lakcímét, a feljelentés alapját képező tényeket, és a vonatkozó bizonyítékokat tartalmazta. A jegyzőkönyvet a feljelentővel alá kellett íratni.
Az előzetes letartóztatást a népügyész rendelhette el a Bp. 141. §-ában felsorolt esetekben. Az előzetes letartóztatás elrendelése ellen az Nbr. 33. §-a szerint felfolyamodásnak nem volt helye. Amennyiben a népügyész nem állította a terheltet 30 nap alatt ügyének letárgyalása végett a népbíróság elé, vagy ugyanezen idő alatt nem nyújtott be vádiratot a népbírósághoz, az előzetes letartóztatást meg kellett szüntetni, vagy az iratokat haladéktalanul a népbíróság elé kellett terjeszteni. A népbíróság az előzetes letartóztatás fenntartása tárgyában három nap alatt határozni volt köteles. A népbíróság az előzetes letartóztatást a népügyész indítványára 30 nappal meghosszabbíthatta. Érdemleges tárgyaláson az előzetes letartóztatás a népbíróság érdemi határozatának hozataláig is meghosszabbítható volt. Az előzetes letartóztatás azonban a népbírósági ítélet meghozataláig összesen a 6 hónapot nem haladhatta meg.[64] Amennyiben azonban a népbíróság a vád tárgyává tett valamely bűncselekmény tekintetében a vádlott bűnösségét megindokolt közbenszóló határozattal megállapította, úgy az előzetes letartóztatás további 6 hónappal volt meghosszabbítható. A népbíróság ítéletének kihirdetése
- 275/276 -
után meghosszabbított előzetes letartóztatás pedig az ügyben hozandó jogerős határozat meghozataláig tartott. A népügyésznek lehetősége volt arra is, hogy vagy vádiratot nyújtott be, vagy csekélyebb jelentőségű ügyekben a Te. 107. valamint 108. §-ainak megfelelő alkalmazásával a terheltet a népbíróság elé állította, de közbenső eljárásnak helye nem volt.[65]
Itt említendő meg, hogy a NOT Téglás-féle tanácsa elvi éllel állapította meg az előzetes letartóztatás meghosszabbításáról a következőket:
1) Az Nbr. 33. §-nak (3) bekezdésébe foglalt azon rendelkezése, miszerint az előzetes letartóztatás a népbírósági ítélet meghozataláig összesen 6 hónapot meg nem haladhat, csakis az érdemleges tárgyaláson elrendelt előzetes letartóztatásra, illetve azoknak meghosszabbított tartamára vonatkozik.
2) Az Nbr.nov 17. § -ának az a rendelkezése, hogy az előzetes letartóztatás meghosszabbításának több ízben is helye lehet, a vád előtti nyomozati szakra vonatkozik.
3) Az Nbr. 33. és 48. § - aiban foglalt az a rendelkezés, hogy "amennyiben a népbíróság a vád tárgyává tett valamely bűncselekmény tekintetében a vádlott bűnösségét megindokolt közbenszóló határozattal megállapítja, úgy az előzetes letartóztatás további 6 hónappal hosszabbítható meg", továbbra is hatályában fennáll, miután azt az Nbr.nov 17. § -a kifejezetten hatályon kívül nem helyezte.
4) Vádirat be nem adása esetén 6 hónap elteltével a Bp. 147. és 157. § értelmében a bíróság hivatalból köteles az előzetes letartóztatás anyagi előfeltételeit felülvizsgálni - indítvány bevárása nélkül, annak vélelmezése mellett, hogy a védelem bizonyítékai mellett és a vád bizonyítékai hiányában a vádirat elkészíthető nem volt, így előre láthatóan a gyanúsítottal szemben nem várható olyan súlyos büntetés, amelynél fogva szökésétől tartani lehet. Ez esetben azonban mérlegelhető, hogy szabadlábra helyezése a Bp. 161. §-ában írt előfeltételek mellett alkalmaztassék-e?[66]
A népügyészségekkel foglalkozó paragrafusokat az 5900/1945. M. E. számú rendelet 2. § egészítette ki, ami létrehozta a népügyész mellett a megbízott közvádló intézményét. Ez a közvádlói funkció a népügyészség szervezetén kívül állt, ugyanolyan jogokat biztosítva számára, mint a népügyésznek.[67]
A politikai ügyész hatáskörére nem volt jogszabály, azt a gyakorlat alakította ki. Jogállása megegyezett a sértett jogállásával, hiszen az egyetemes sértettet, a magyar népet képviselte, amelynek jogai minden egyes háborús vagy népellenes bűncselekmény sértettje révén külön is sérültek.[68] A közvádló a népügyész volt, őt illették meg a váddal kapcsolatos jogok, a politikai ügyészt, mivel nem volt vádhatóság, csak annyi jog illette, mint ami a sértettet általában megillette. A politikai ügyészi tisztségre esetenként kértek fel olyan személyeket, akik ellenállási múltjuk, munkásságuk, politikai-közéleti tevékenységük miatt köztiszteletnek örvendtek.
Jól mutatja a politikai ügyész jogosultságait és feladatát a népbírósági büntetőeljárásban gróf Pálffy Fidél volt országgyűlési képviselő és miniszter büntetőügye. Itt a politikai ügyész az egyik vádpont tekintetében vádat ejtett, majd a népbírósági ítélet felmentő részét a népügyészhez csatlakozva megfellebbezte. A NOT ítélete külön is kitérve a politikai ügyészi tisztségre kifejtette, hogy a háborús és népellenes bűntettek sértettje maga a magyar nép. Tehát sértett nemcsak a tényleges sérelmet elszenvedet természetes személy, hanem az egész magyar nép is, így a politikai ügyész is. A politikai ügyész szerepe megvilágítani azt a történelmi hátteret, mely országunkat a vesztes háborúba és a bekövetkezett katasztrófába sodorta. Feladata feltárni azokat a történelmi, társadalmi, hadászati, jogi, politikai, személyi és pszichológiai okokat, amely magyarok százezreinek halálát, millióinak nyomorúságát és hazánk lerombolását valamint nem utolsósorban a szégyenét okozták. Végül, e történelmi perek leszűrt tanulságai alapján köteles utat mutatni a jövőre, a nemzet demokratikusan érző tagjainak irányt jelölni, és fel kell tárnia mindazon okokat is, amelyeknek követése a jövőben is csak a teljes bukáshoz vezethetik a nemzetet. Tehát ezekből következik, hogy nem jogosult olyan jognyilatkozatokat tenni, amelyek ellenkeznek a vádat tulajdonképpen képviselő népügyész nyilatkozataival, nem tehet olyan kijelentést, amely az eljárás céljával ellenkezik, így különösen nem diszponálhat a vád felett. A NOT ítélet kifejtette, hogy a politikai ügyész túllépett a hatáskörén, vádelejtése és fellebbezése semmis, és a büntető ügy eldöntése szempontjából nem létezőnek tekintendő.[69]
A népügyészekkel kapcsolatban Lukács még kifejtette: "A népügyészek és a népbírák - mint az eddigi dokumentumokból is kitűnt - letették a hivatali esküt. Ennek jogi alapját a népbírósági jog adta. Az NBR 24., illetve 45. §-ai szerint a népügyészeknek, valamint a népbíráknak hivatalba lépésük előtt esküt vagy fogadalmat kellett tenniük. Azt tapasztaltam, hogy a legtöbb esetben esküt tettek, és ez nemcsak az első időszakra volt jellemző."[70]
Ezt igazolja például a Budapesti Népügyészség vezetője előtt az 1945. július 2. napján öt népügyész által letett eskü jegyzőkönyve is, ami módot adott mind eskü, mind pedig fogadalom tételére. Az eskü szövege a következő volt: "Én ... esküszöm a mindenható és mindentudó Istenre, hogy Magyarországhoz, annak alkotmányához, az Ideiglenes Nemzetgyűléshez és az Ideiglenes Nemzetgyűlés által választott ideiglenes nemzeti kormányhoz hű leszek - Magyarország törvényeit, törvényes szokásait, az Ideiglenes Nemzetgyűlés határozatait, az ideiglenes nemzeti kormány rendeleteit megtartom -, hivatali elöljáróimnak engedelmeskedem, a hivatali titkot megőrzöm és hivatali kötelességeimet pontosan, lelkiismeretesen, a nép érdekeinek szem előtt tartásával teljesítem. Isten engem úgy segéljen." A kineve-
- 276/277 -
zett öt népügyész aláírással igazolta az eskü letételét.[71]
Ez a gyakorlat viszont jogszabálysértő volt véleményem szerint. Hiszen az Nbr. csak a népbíráknak engedett meg ilyen választási jogosultságot, ugyanis az Nbr. 45. §-a szerint a népbírák az első tárgyalás előtt esküt (fogadalmat) voltak kötelesek tenni. Az esküt a vezető bíró vette ki tőlük, egyébiránt az eskü szövegére a 45.010/1945. IM rendelet 1. §-a volt az irányadó, fogadalomtétel esetén pedig az esküszöveg a 15/1945. ME számú rendelet 8. §-a 3. bekezdésének megfelelően volt helyesbítendő. Ezzel szemben az Nbr. 24. §-ának 5. fordulata szerint a népügyésznek, amennyiben még ügyészi esküt nem tett, akkor a 17/1945. ME számú rendelet 2. §-ában írt esküt kellett az ügyészség vezetője előtt letennie. Tehát az Nbr. rendelkezéseihez képest az ügyészi fogadalom jogszabálysértő volt.
A népügyész az ügyben, vagy azon kívül szereplő személyeket, legyen az védő, tanú, sértett, stb., fegyelmi felelőssége terhe mellett csupán jegyzőkönyvvezető jelenlétében fogadhatta, és minden szóbeli közlésről jegyzőkönyvet kellett felvennie. A népügyészségek legalább annyi, ha nem több szervezési gonddal küszködtek, mint a népbíróságok, mind a működéshez szükséges alapvető eszközök (papír, írószerszám, asztalok, székek, írógépek stb.), helyiségek illetve alkalmas emberek terén is. Az Egri Népügyészség megbízott vezetője 1945. május 2. napján arról tett például jelentést, hogy teljesen egyedül van, és emiatt a tevékenysége sokszor fizikailag elháríthatatlan nehézségekbe ütközik. Viszont jelentkeztek nála "menekült" igazságügyi alkalmazottak, akiknek az igazolása még folyamatban van. Így javaslatot tett egy újvidéki ügyészségi alelnök, egy járásbíró valamint egy marosvásárhelyi ügyészségi elnök kinevezésére is.[72]
A Népbíróságok Országos Tanácsa előtt a vádat kizárólag a népfőügyész vagy helyettese képviselhette.[73] Népfőügyész vagy helyettesei csak bírói és ügyvédi vizsgát tett egyének lehettek, akiket az igazságügy miniszter javaslatára a kormány nevezett ki. A népfőügyész a népügyész által bejelentett fellebbezést vagy csatlakozást bármikor visszavonhatta. A népfőügyészre és helyetteseire tekintettel a főügyészre és helyettesére egyébként vonatkozó jogszabályok megfelelően alkalmazandók voltak (Nbr. 55. §). A kormány az első népfőügyészt 1945. március 29. napján nevezte ki.[74] Groteszk, és egyben a kor kezdeti zavaros közállapotát tükrözi az a tény, hogy ezt a személyt hamarosan beosztásából elmozdították, mert kiderült, hogy korábban a Sztójay-kormány propagandaminisztériumában dolgozott.[75]
Említésre méltó még, hogy 1945 júliusától az Igazságügyminisztérium X. számú népbírósági osztálya elrendelte, hogy a népügyészség minden megszüntető határozatot, a népbíróság pedig minden felmentő ítéletet juttasson el az állambiztonsági szervekhez. 1946-tól fokozatosan gyakorlat lett, hogy a rendőrség bírált felül egyes népbírósági ítéleteket.[76]
"A népbíróságok összetétele is tükrözte a régi és az új harcát. Az osztályharc a bíróságokon belül is folyt, de még élesebben az üzemekben, a földeken, a hivatalokban, a sajtóban és az élet valamennyi területén. Osztályharc folyt gyakran az utcákon, a népbíróságok folyosóin, az épületek előtt, az ítélkezési gyakorlat hivatalos, félhivatalos, vagy csak "morgással" történő értékelésében. Vizsgálódásom azonban meggyőzött arról, hogy a politikai és jogi hibák ellenére népbíróságaink valóban a szó teljes és nemes értelmében igazságszolgáltató szervek voltak. Ragaszkodtak a törvénytelenség évei után a törvényességhez, az embertelenség évei után az emberséghez. Ha kellett szigorúak voltak, ha kellett felmentő ítéletek ezreit hirdették ki. Érvényre jutatták későbbi jogrendszerünknek még csak csírázó elveit. Működésük biztosította, hogy a bűnösök felelősségre vonásában ne a szenvedélyek és az indulatok uralkodjanak. Ebben oroszlánrésze volt annak a sok száz laikusnak, munkásnak, parasztnak, kispolgárnak, értelmiséginek, akikből az ítélkező tanácsok állottak. Részük volt azonban a jogászoknak is, akik talán a legtöbb támadást kapták."[77]
Az Nbr. 39. §-a alapján a népbírósági büntetőtanácsok általában állandó tagokkal, kezdetben ötös tanácsokban ítélkeztek. Nagyon lényeges, hogy az öt fő népbírót a koalíciós pártok delegálták (mindegyik egyet-egyet), és ezen felül az Nbr. 42. §-a értelmében minden népbírósági tanács mellé az igazságügy miniszter által egy tanácsvezető jogász-bíró is volt kirendelve, aki tehát nem volt népbíró! Míg a népbírák az igazságszolgáltatási tapasztalatukat és képzettségüket tekintve laikusok voltak, addig a tanácsvezető bíró szakképzett jogász volt, viszont ő nem (!) rendelkezett szavazati joggal (mivel nem volt népbíró), csak a tárgyalás vezetése, a jogszabályok betartatása, a népbírák jogi felvilágosítása és kioktatása volt a feladata. Mind a bűnösségről, mind pedig a büntetésről és annak mértékéről kizárólag a népbírák dönthettek.[78]
Vagyis amikor népbírósági tanácsról beszélünk, akkor azon csak a népbírókat értjük, de a tanács további, elengedhetetlen része volt a tanácsvezető jogász-bíró is (csak 1948-tól rendelkezett szavazati joggal), aki viszont, mint olyan, nem volt a népbírósági tanács tagja, azaz nem úgy, mint a népbíró. Azonban, amikor a vádlott a népbírósági büntetőtanács elé állt, akkor ő ott egy komplett tanácsot láthatott, ahol általában középen ült a tanácsvezető jogász-bíró, aki azonban - jogi értelemben véve - nem volt tehát a népbírósági tanács tagja, csak fizikális értelemben. A népbírósági tanácsok a tanácsvezető jogász-bíróról kapták "beceneveiket" is, így például a Budapesti Népbíróság legismertebb bün-
- 277/278 -
tetőtanácsai a Tutsek-, a Major-, a Jankó-, a Pálosi- és az Ortutay- tanácsok voltak. A Budapesti Népbíróság tanácsainak száma az évek folyamán egyre nőtt, a végén már megközelítette a húszat.[79]
A népbírósági büntetőtanácsok kezdetben csak akkor tanácskozhattak és ítélkezhettek, ha minden tagjuk jelen volt, és ez a momentum számos ügy elhúzódását eredményezte, ugyanis a laikus népbírák sokszor hiányoztak: "Az elmúlt héten öt tárgyalási napon kellett az ügyeket leállítani a népbírák távolléte miatt. (...) Szeptember 10 - 15-e között 5 napra 102 ügy tárgyalását tűzték ki, ezenkívül 30 igazolási fellebbezési ügyet."[80]
Itt meg kell jegyezni, hogy jogász-bíróból nem volt hiány, hiszen e szakemberek többsége a háború előtt és alatt nem kompromittálódott, nem lett nyilassá, nem szennyezte be magát, tehát elmondható, hogy túlnyomórészt pártatlanul ítélkeztek. Aki bűnös volt, az általában a német-nyilas csapatokkal együtt elmenekült. Az a tény pedig, hogy a bíráknak a Horthy-rendszer alatt az akkor hatályban lévő jogszabályokat kellett alkalmazniuk, nem az ő bűnük volt, hanem a politikai vezetésé. Tehát a bírák, ügyészek, jogászok többsége a helyén maradt, nem gondolt menekülésre. Így ír erről Csizmadia Andor: "Azok a bírák tehát, akik igyekeztek hűvös objektivitással az egyes peresetekre a polgári állam törvényeit alkalmazni, nem érezték szükségét pozíciójuk elhagyásának, hanem a harcok lecsillapulta után régi helyüket újból elfoglalták, és folytatni akarták a 'fennálló törvénynek és jogszabályoknak' az eléjük kerülő egyes esetekre alkalmazását. A régi bírói szervezet tehát, a felsőbb bíróságok egyes kompromittált vezetőit nem tekintve, nagyjában, egészében továbbra is fennállott és működött."[81] Kiválóan látszik ebből is a valódi bíró, illetve jogász igazi, jogalkalmazói volta.
A népbírósági büntetőtanácsokba kezdetben a Magyar Nemzeti Függetlenségi Frontba tömörült öt politikai párt delegálhatta tehát a népbírókat.[82] Ők valóban népbírák voltak, hiszen a legtöbbször egyszerű ácsokról, asztalosokról, kőművesekről, földművesekről, napszámosokról volt szó.[83] A népbírók megbízatása 3 hónapra szólt, ami azonban megismételhető volt. A kijelölt népbíró a kijelölést nem utasíthatta vissza. A népbíróság tagja vagy póttagja három hónapi működés után felmentését kérhette a főispántól. A népbírák a folyamatban lévő ügyekben a felektől, képviselőiktől vagy harmadik személytől magánértesítést, információt nem fogadhattak el, ugyanis ellenkező esetben az igazságügy miniszter a népbíró megbízásának a megszüntetése felől intézkedhetett. Ezen kívül a népbíró minden illetéktelen befolyásolási kísérletről haladéktalanul tartozott jelentést tenni a büntetőtanácsa vezetőjének.
Nem volt kinevezhető népbírónak az, akit bűntett, nyereségvágyból elkövetett vétség, vagy fasiszta jellegű cselekmény miatt már elítéltek. A népbírósági rendelet alkalmazása szempontjából nem volt büntetett előéletűnek tekinthető az, akit fasisztaellenes cselekmény vagy a zsidótörvényekben meghatározott valamely cselekmény miatt ítéltek el. A politikai pártok által beterjesztett névsorhoz csatolni kellett a jelöltek írásbeli nyilatkozatát, amelyben büntetőjogi felelősségük mellett kijelentették, hogy e rendelkezések értelmében büntetlen előéletűnek minősülnek. Az ítélethozatal, melyben minden tagot egyenlő jog illetett meg, két szakaszból állt. Az első szakaszban döntöttek (egyszerű szótöbbséggel) a bűnösség kérdésében, illetve abban, hogy ha a vádlott bűnös, akkor pontosan milyen bűncselekmény róható a terhére. A terhelt bűnössége esetén a második szakaszban pedig (ugyancsak egyszerű szótöbbséggel) arról döntöttek, hogy vele szemben milyen szankciót kell alkalmazni. A rendelet szerint a szavazást kötelezően a legidősebb népbíró kezdte, és a legfiatalabb fejezte be.[84]
Az Nbr.nov 19. §-val a népbírósági tanács tagjainak száma hatra módosult, ugyanis az Országos Szakszervezeti Tanács helyi szervei is népbíróküldési jogot kaptak, a tanácsvezető jogász-bíró azonban továbbra sem rendelkezett szavazati joggal. Ez a helyzet 1948-tól változott csak meg, ugyanis a T. 12. § (2) -vel ekkor ötre redukálódott a népbírósági tanácstagok száma. Tudniillik megszűnt ekkor a szakszervezetek, valamint a koalícióból kivált Polgári Demokrata Párt népbíróküldési joga, amivel a népbírósági tanács tehát öttagúvá vált, ugyanis a négy politikai párt küldötte mellett ekkor már a szakbíró is teljes jogú, ítélkező tag lett.[85]
A T. 14. § (1) bekezdése az Nbr. 57. §-a első és harmadik bekezdésében is változásokat eszközölt. E paragrafus értelmében, ezentúl csak a Független Kisgazda- Földmunkás- és Polgári Pártnak, a Magyar Kommunista Pártnak, a Nemzeti Parasztpártnak és a Szociáldemokrata Pártnak lett joga arra, hogy a NOT minden tanácsába egy-egy bírói (ügyvédi) képesítéssel rendelkező, büntetlen előéletű (az Nbr.nov 19. §-ának harmadik bekezdéséhez képest), állandó tanácstagot delegáljon.[86] A beküldő párt a tanács tagjának (póttagjának) megbízatását új tag (póttag) egyidejű beküldése mellett bármikor visszavonhatta. A NOT tanácsainak elnökét - a bírói (ügyvédi) képesítésű személyek sorából - hat hónap tartamra az igazságügy miniszter jelölte ki.
"Non omnis possumus omnes"[87]
". A népbírósági tanácsok a nemzeti frontba tömörült pártok s a Szakszervezeti Tanács kiküldött laikus bíráiból alakulnak meg. Ezért az a meggyőződésem, hogy a pártok által delegált bírák szavazata a pártokra kötelező, az pedig semmiképpen sem ismétlődhet meg, hogy valamelyik pártnak esetleg nem tetsző ítélet esetén kétségbe vonják, hogy az ítélet a magyar nép nevében
- 278/279 -
hozatott-e. A magyar népet a népbírósági tanács képviseli. (...) .ez az új bíróság (népbíróság) nem forradalmi törvényszék, mert hiszen szigorúan megállapított eljárási szabályok szerint és anyagi jogi szabályok alapján ítélkezik ... de határozottan politikai jellegű."[88]
Ha a vezető bíró meggyőződése szerint a népbírák határozatukat a törvények, illetve a népbírósági rendelet lényeges intézkedéseinek megsértésével hozták és a határozat ellen fellebbezésnek helye nem volt, a vezető bíró borítékba zárt, indokolt előterjesztéssel fordulhatott a Népbíróságok Országos Tanácsához a vádlott javára. A vezető bírónak ezt az elhatározását kinyilvánítania nem volt szabad s az előterjesztésnek halasztó hatálya sem volt [Nbr. 50. § (A vezető bíró előterjesztése)].
A NOT zárt ülésen vizsgálta meg a vezető bíró előterjesztését, és azt figyelmen kívül hagyhatta, bizonyítást rendelhetett el, illetve a népbíróság ítéletét a vádlott javára megváltoztathatta. A bizonyítás felvételére tárgyalást tűzhetett ki, kiküldhette saját bíráját, vagy ezen okból megkereshette valamelyik bíróságot is (Nbr. 61. §). A vezető bíró előterjesztése tartalmában rendkívüli perorvoslat volt. Jellegéből következően csak akkor kerülhetett sor az előterjesztésére, ha fellebbezés hiányában az ítélet egyébként felülvizsgálatra nem kerülhetett, vagy azért, mert fellebbezésnek nem volt helye, vagy akár azért, mert fellebbezési jogukkal a jogosultak nem éltek. Amikor aztán a törvény a védelem fellebbezési jogát kiszélesítette és a tanácsvezető bírót is az ítélethozatal részesévé tette, ez a sajátos intézmény megszűnt.
"Én tárgyi és személyi adalékoknak a hiányában szálltam vitába Bárdossyval az előbbi negyedszázad revíziós magyar politikájának a helytelenségéről, aminek történelmi szükségéről magam is meg voltam győződve. Eközben mindennap a bírói emelvény felett balra a proszcéniumpáholyban ültek a SZEB képviselői, velem szemben az első vagy második sorban a miniszterem és a legfőbb államügyész, egyetlen esetben pedig Rákosi Mátyás is. Vannak, akik Rákosi egyetlenegyszer történt megjelenésére sem emlékeznek. Bennem azonban feledhetetlen emléket hagyott, annál inkább, mert ugyanaznap este magához hívatott. Ezek a meghívások naponta variálódtak: megjelentem a SZEB angol és szovjet vezetője előtt, voltam Szakasits Árpádnál is, természetesen mindenhol más aspektusból fűztek véleményt a tárgyaláson történtekhez."[89]
A népbíróság a bizonyítási eljárás teljes lefolytatása előtt a már bebizonyítottnak látszó bűncselekmények tekintetében közbenszóló határozattal állapíthatta meg a vádlott bűnösségét (vagyis egy előzetes ítéletként volt ez felfogható tulajdonképpen!). Ilyen határozatot - amely meghozatala az ítélethozatalra megállapított eljárással történt - a népbíróság csak abban az esetben hozhatott, ha a vádlott fogva volt és előreláthatónak ígérkezett, hogy a letartóztatás leghosszabb tartamának (6 hónap) lejártáig az összes vád tárgyává tett cselekmények tekintetében a főtárgyalás le nem lesz folytatható. A közbenszóló határozatot a népbíróság indokolni volt köteles. A közbenszóló határozat alapján a vádlott előzetes letartóztatása csak abban az esetben volt meghosszabbítható, ha feltehető volt, hogy az ügyben hozandó ítélet a vádlottat legalább egy évi szabadságvesztés büntetéssel fogja sújtani.
A közbenszóló határozat ellen fellebbezésnek nem volt helye. Egyébként az ügyben hozandó ítéletet a népbíróság a közbenszóló határozatra tekintet nélkül hozhatta meg.[90] Vagyis hiába látszott a közbenszóló határozat meghozatalakor a bűnösítés valószínűnek, amennyiben a későbbiek folyamán megváltozott a tényállás vagy a jogi minősítés, úgy akár a közbenszóló határozattal teljesen ellentétes ítélet is meghozható volt. A közbenszóló határozatot a népbíráskodással kapcsolatos egyes rendelkezésekről szóló T. 15. § (4) bekezdése helyezte hatályon kívül.
A népbíróságok gyakorlata azonban még egy másik célra alkotott közbenszóló határozatot is ismert és használt is. Ezt jogrendszerünkben egy, még az Osztrák-Magyar Monarchia idejéből származó törvénycikk honosította meg. E szerint a bíróság közbenszóló határozattal elrendelhette az eljárás kiegészítését, ha az ügynek bővebb felderítését tartotta szükségesnek.[91]
"1946 elején mind a Kis Újság, mind a Szabad Szó megemlítette, hogy az igazságügyminiszter javasolja a háborús főbűnösök peranyagának kötelező tantárgyként való tanítását a középiskolákban, mert a fiatalság azzal sincs tisztában, vajon miért és miként sodródott Magyarország a második világháborúba. Ez az intézkedés elmaradt. Azok az idők nem voltak alkalmasak a tárgyalásokon feltárt történelmi összefüggések hiánytalan érzékeltetésére - ősokként az 1920. évi trianoni békeszerződésig. A háborúba sodródásunkért politikailag felelős miniszterek a trianoni igazságtalanságok orvoslásának vitathatatlanul jogos nemzeti igényével védekeztek, a további országcsonkítással fenyegető újabb béketárgyalások kezdete előtt. Ezt a védekezést a sajtónak és a rádiónak határok közé kellett szorítani - a tárgyaláson, a tanácsvezetés törvényes eszközeivel nem lehetett. Én legalábbis nem tudtam. Nem is akarhattam."[92]
Az ideiglenes nemzeti kormány az 5.900/1945. ME számú rendelettel szabályozta a népbíráskodás körében a távollevő terhelt ellen folyó eljárást. A népbíráskodásról szóló Nbr. 6. §-a a következőkről rendelkezett: deklarálta, hogy a bűnvádi eljárás a szökésben levő terhelt ellen is lefolytatható az 1921:III. tc. 12. § 2. bekezdésében foglalt korlátok kö-
- 279/280 -
zött, azzal, hogy a terheltet nem kell hirdetmény útján megidézni, de a tárgyalás kitűzését a terhelt utolsó lakhelyén 30 nappal előbb szokásos módon meg kell hirdetni. Viszont kimondta azt is, hogy ennek elmulasztása az eljárás megsemmisítésének okául nem szolgálhat.
Ezt a szabályt az 5.900/1945. ME számú rendelet 1. §-a a következő rendelkezésekkel egészítette ki. Kimondta, hogy ha a főtárgyalás adatai szerint a terhelt olyan cselekményt követett el, amelyre a hatályos jogszabályok halálbüntetés kiszabását állapították meg, akkor a terhelt távolléte e halálbüntetés kiszabását és a megfelelő mellékbüntetések megállapítását nem akadályozta. A terhelt távollétében hozott halálos ítélet ellen az ítélet meghozatalakor fellebbezés bejelentésének (védő által) nem volt helye, továbbá az ítélet pénzbüntetést, illetőleg vagyonelkobzást megállapító része azonnal végrehajthatóvá vált. Azonban a terheltet (halálraítéltet) jelentkezése vagy kézre kerülése után haladéktalanul az ítéletet meghozó népbíróság elé kellett állítani.
A népbíróság a terheltet nyilvános tárgyaláson kellett, hogy kihallgassa és a kihallgatás eredményéhez képest határozott a halálos ítélet fenntartása vagy a Bp. 460-462. §-ai szerint tartandó új főtárgyalás elrendelése iránt. Ha a népbíróság a halálos ítélet fenntartása mellett döntött, akkor az ítéletet a terhelt előtt haladéktalanul és nyilvánosan ki kellett hirdetni. Az ítélet kihirdetését követő eljárásra már ugyanazok a szabályok voltak irányadók, mint a terhelt jelenlétében tartott tárgyalás alapján hozott ítélet esetében.
Érdekességként említeném, hogy a kihallgatott tanúkat meg kellett esketni az elmondott vallomásukra, a hamis eskü következményeire való figyelmeztetés után. A megesketést indítványozni kellett az ügyészeknek vagy az ügyvédeknek, de lehetet a megesketést ellenezni is. A népbíróságon gyakran hangzottak el a tekintetes népbíróság, méltóságos, vagy tekintetes népbíró úr, méltóztasson megengedni stb. kifejezések.
"Itt térek vissza Rákosi tárgyalási jelenlétére, mert este gépkocsi jött értem. Magához rendelt. Röviden tárgyalt velem. Figyelmeztetett - nem utasított -, hogy ne vitatkozzam Bárdossyval, rövid kérdésekre rövid válaszokat követeljek, vagy vonjam meg tőle a szót. És még egyet: 'Ön a bírói emelvényen nem társaságbeli vitatkozó, hanem a hatalom képviselője. Ennek megfelelően keményen viselkedjen.' Rákosi Mátyásnak ezekkel a javaslatokkal - miként abban az időben annyiszor - teljesen igaza volt."[93]
Az Ideiglenes Nemzeti Kormány bocsátotta ki a közalkalmazottak igazolásáról szóló 15/1945. ME sz. rendeletet, amelyet 1945. január 19. napján követett a 77/1945. ME sz. rendelet. A rendeletek azzal a célkitűzéssel születtek, hogy alkalmazásuk folytán csak olyan emberek maradjanak az államapparátusban, akik alkalmasak arra, hogy a "demokratikus népi Magyarországban közszolgálatot teljesítsenek."[94]
Az igazolási eljárás tulajdonképpen egy "nélkülözhetetlen politikai szükségszerűség" volt a II. világháború után, hiszen ki kellett szűrni, el kellett távolítani a végrehajtó hatalomból, a közigazgatási és más - elsősorban vezetői - pozíciókból azokat, akik korábban a Horthy-rendszer, illetve a Szálasi-rezsim politikáját teljes mértékben kiszolgálva azon rendszerek működését nagymértékben elősegítették, fenntartották. Vagyis itt az volt a lényeges kérdés - 1945-ben - hogy az igazolási eljárás alá vont a hivatali kötelesség körében megkövetelt ténykedésénél többet is megtett-e? Tisztázni kellett az igazolás alá vont felszabadulás előtti magatartását, hogy az sértette-e a magyar nép érdekeit, valamint azt is, hogy az illető egyébként alkalmas-e arra, hogy az új, immár demokratikus Magyarországon közszolgálatot teljesítsen, hivatalt viseljen.
Az első fokú igazoló bizottságok az eléjük kerülő egész magatartását megvizsgálták, majd pedig a szabad belátásuk szerint dönthettek, döntöttek. Az igazoló bizottságok a felszabadulás után tulajdonképpen rögtön megkezdték a működésüket, csak "Nagy-Budapesten" több mint 600 bizottságot állítottak fel.[95]
Az igazolási eljárások első időszakában egy-egy igazoló bizottság összetétele hasonlóan alakult, mint az első fokú népbírósági tanácsoké, azzal, hogy az igazoló bizottságokba plusz egy-egy tagot delegálhatott az adott személy eljárásában érintett, illetékes nemzeti bizottság, hivatal vagy üzem, stb. Az igazoló bizottság azonban már 3 fő jelenléte esetén is határozatképes volt, feltéve, hogy e három tag a politikai pártok és a szaktanács delegált tagjai közül került ki.
E bizottságok működése ellen egyre több és több kifogás érkezett, és tulajdonképpen e helyzet megoldására, orvoslására vezette be az Ideiglenes Nemzeti Kormány az igazolási fellebbezési eljárást, ami kétfokúvá tette magát az igazolási eljárást, oly módon, hogy a másodfokú, fellebbezési fórum az adott közigazgatási terület illetékességgel rendelkező Népbírósága, pontosabban népbírósági tanácsa lett.[96] Az igazolási ügyekben így, másodfokon eljáró népbírósági tanácsok az elsőfokú igazoló bizottságok határozatait tehát bármely módon megváltoztathatták, azaz, akár egy marasztaló határozat hatályon kívül helyezésére, és az igazolás utólagos megadására is volt hatásköri jogosultságuk. Csak mintegy "mellékesen" jegyzem meg, hogy ez a hatásköri jogosultság aztán a későbbiek során megint csak a politikai támadások kereszttüzébe állította a népbíróságokat.[97]
- 280/281 -
Tehát 1945. június 27-én Dálnoki Miklós Béla aláírta a 4080/1945. ME. számú rendeletet (1945. július 1.
napján jelent meg a Magyar Közlönyben), és ezzel a népbíróságok lettek az igazolási eljárások másodfokú hatóságai, és így például a Budapesti Népbíróság, mint igazolási fellebbezési hatóság csak az 1945. évben már 5625 ilyen ügyben hozott határozatot.
Érdekeségként megemlíthetjük, hogy e rendelet az igazolási ügyekben eljáró népbírósági tanács összetételén egy módosítást vezetett be. Ha a megfellebbezett igazolási eljárás egyetemi nyilvános rendes tanár és nyilvános rendkívüli tanár vagy magántanár ellen folyt, akkor a népbírósági tanácsot ki lehetett egészíteni. A népbíróság értesítette ugyanis az illető egyetem tanácsát, és az a bírósági tanácsba egy, már igazolt egyetemi tanárt delegálhatott.[98]
Az igazolási fellebbezési eljárások komoly munkaterhet jelentettek a már amúgy is leterhelt népbírósági tanácsok számára, nézzünk meg egy számadatot: "Szeptember 10 - 15-e között 5 napra 102 ügy tárgyalását tűzték ki, ezenkívül 30 igazolási fellebbezési ügyet."[99]
1945 végére egy kommunista párti felmérés szerint az igazoló bizottságok elé került köztisztviselők 3,1%-át távolították el. Ez egy országos adat, Budapesten ennél "radikálisabb" határozatok is születtek, már csak a százalékos számarányok tekintetében (közel 2000 alkalmazottat mozdítottak el valamilyen módon eredeti állásából) is. Az igazoló bizottságok marasztalásai következtében sokan vesztették el állásukat vagy iparengedélyüket, a szerencsésebbeket csak kényszernyugdíjazták.
A következő évben életbe lépett az államháztartás egyensúlyának helyreállítása érdekében alkotott 5000/1946. ME. sz. rendelet, amely egy teljesen újfajta bizottságokat is felállított, méghozzá a már igazolt személyek magatartásának felülbírálására annak tisztázása végett, hogy vajon az ismételten vizsgálat alá vont - egyszer már igazolt - személy hivatali működése "Magyarország demokratikus szellemű újjáalakítását" ténylegesen és tevőlegesen szolgálja-e vagy éppen ellenkezőleg, a hivatali kötelességét és feladatait - például a szükséges rátermettség vagy szorgalom hiánya miatt - nem tudja a megfelelő, megkívánt mértékben ellátni. Ezeket az újfajta szűrőbizottságokat nevezték "B-lista" - bizottságoknak.
A "B-lista" - bizottságok 3 tagból álltak, egy tagot a Szaktanács (szakszervezet), egyet a miniszterelnökség és egyet pedig a szakminisztérium küldött ki. Itt már egyértelműen a politikai szempontok domináltak, a "B-listázás" célja az igazolt, de politikailag mégis megbízhatatlan, vagyis a régi, Horthy-rendszer hívének tekintett személyek közigazgatásból való eltávolítása volt.[100]
Dr. Major így emlékszik: "Az igazolási eredmények a delegáltak pártpolitikai állásfoglalásán múltak. A munkáspártok igyekeztek megszabadulni a Horthy-rendszert kiszolgáló államapparátus tagjaitól, a polgári pártok viszont hatalmi bázisként igyekeztek ebből a rétegből minél nagyobb részt megmenteni. A B-listázások után, 1948 őszén az igazolt közalkalmazottak nyugdíját megvonták, majd az új káderek gyors kiképzése után a BM, a HM és az IM vonalán igazolt, majd a B-listázás során is visszatartott dolgozókat alkalmatlanság címén elbocsátották. Ugyanakkor az 1949. május 6-án megjelent rendelet megszüntette az igazolási eljárás során megállapított hátrányos megkülönböztetéseket. Engem 1945. május 10-én igazoltak. Az Igazságügyi Igazoló Bizottság elnöke dr. Ries István, tagjai kiemelkedő szerepet játszó kommunista jogászok: dr. Feri Sándor, dr. Kádár Miklós, dr. Zolnay Kálmán voltak."[101]
"A politika folytonos küzdelem a nyíltan jelentkező és a rejtett erőkkel. Ebben a küzdelemben a helyes utat felismerni, arra idejében rálépni, a kínálkozó móddal élni, a megfelelő eszközöket felhasználni - ez a politika."[102]
"... minden politika helyességét a következményei igazolják."[103]
"Ami pedig az új államrend védelmét illeti, nekünk is lesz olyan törvényünk, mint az 1921:III. tc. volt, amit mi, illegális kommunisták a bőrünkön ismertünk meg. Előre megmondom nektek, hogy ez a bíráskodás is a ti megtisztelő feladatotok lesz és remélem, hogy majd kisebb hibaszázalékkal csináljátok, mint a háborús bűnösök felelősségre vonását."[104]
A magyarországi népbíróságok működési gyakorlatának kialakításában nem kis szerep jutott a koalíciós pártoknak, de külön is igyekeztek a pártok - főleg a kisgazdapárt, illetve a Magyar Kommunista Párt vezetősége - a politikai céljaiknak az elérésére felhasználni a népbíróságokat. Főleg a demokrácia és a köztársaság védelme érdekében alkotott 1946. évi VII. törvény adott aztán lehetőséget arra, hogy a népbíróságok koncepciós pereket is tárgyalhassanak az eddigi háborús és népellenes bűnügyek mellett. Tehát előtérbe került immár a politikai jelleg, megjelentek a politikai deliktumok, és ez egyértelműen - összekapcsolódva az egyre éleződő pártpolitikai harcokkal, a kommunisták egyre nagyobb és erőszakosabb térnyerésével - rossz fényt vetített a népbíróságokra, hiszen mindenképpen eltértek ezzel az eredeti irányvonaluktól. Pedig már a Horthy-rendszer alatt világossá vált, hogy "az anyagi büntetőjognak nincs kényesebb, bizonytalanabb és tisztázatlanabb kérdése, mint a politikai bűncselekmény fogalma."[105]
1946. március 23. napján hirdették ki tehát az 1946. évi VII. törvényt "a demokratikus államrend és köztársaság büntetőjogi védelméről".[106] A hatályába eső eseteket az ítélőtáblák székhelyén működő[107] népbíróságokon belül alakuló külön tanácsokhoz utalták.
- 281/282 -
Ezek a tanácsok ötös beosztásokban ítélkeztek. A törvény kihagyta a külön tanácsokból a Polgári Demokrata Párt és a Szakszervezeti Tanács küldöttjét is[108], így tehát a népbírósági különtanács elnöke egy, az igazságügyminiszter által kinevezett ítélőbíró, tagjai pedig a négy koalíciós párt képviselői voltak. Egyre jobban éleződtek ekkorra már az ellentétek a pártok között, úgyhogy e törvény vitája kapcsán közvetlenül támadták már a népbíróságokat is. Pedig itt tulajdonképpen nem a már megismert népbíróság, hanem az annak a kebelében alakuló külön (ötös) tanácsok ítélkeztek. És nagyon lényeges az a tény is, hogy népbíróságokkal kapcsolatban előfordult koncepciós perek is mind ezekhez a külön népbírósági tanácsokhoz voltak köthetők.
Dr. Major is megemlíti kötetében, hogy nem minden összeesküvés-elmélet volt koncepciós, léteztek valódi, tényleges szervezkedések is a demokrácia, az új rend ellen, ezek kezdeményezői nyilván a Horthy-korszakhoz inkább "húzó" személyek közül kerültek ki. Ilyen volt Major szerint a dr. Kádár Mihály és Bilkey Papp Zoltán vezetése alatt indult szervezkedés, amiben volt - az ekkorra már feloszlatott, fasiszta kötődésű - MONE tagok és orvostanhallgatók vettek részt[109], aztán a Kis Szaléz és Lukács Pelbárt páterek által vezetett, ún. "mátraaljai" összeesküvés[110], amely ügybe - a munkáspárti sajtó szerint - két kisgazdapárti országgyűlési képviselő, Fillér László és Gyulai László is belekeveredtek. 1946 június elején tartóztatták le Unden Miklós joghallgatót röpcédulázásért ("Íme kiáltom, íme üvöltöm, halld meg magyar nép!" címmel röplapozott), míg például június 17-én, délben az Oktogonon egy szovjet őrnagyot lőttek agyon, az elkövető a környező házak egyikének padlásablakából tüzelt. A nyomozók még aznap megtalálták az egyik ház padlásán Pénzes István felsőipari iskolai tanuló felgyújtott hulláját, mellette az elkövetéshez használt puskával. Az eset megoldatlan maradt annyiban, hogy gyilkosként, majd ez miatt öngyilkosságot elkövetőként Pénzest jelölték meg, holott nyilvánvaló, hogy ennél jóval több történhetett...
Major "első kézből" írt még e témakörben a Budapesti Ítélőtábla területén az első "ötöstanácsi" népbírósági büntetőügyről, az 1946. május 21. napján történt kunmadarasi pogromról. Itt egy előző napra kitűzött népbírósági tárgyalással, illetve "a középkori vérvád meséjével" felizgatott piaci tömeg helybeli zsidókra támadt rá. Két halottja, illetve két súlyos és 13 könnyű sérültje lett a véres incidensnek, lincselésnek. A véres történet előzménye, hogy a Szolnoki Népbíróság 1946. május 20. napjára tűzte ki Karcagra Nagy János kunmadarasi tanító, volt leventeoktató megismételt népbírósági tárgyalását.
Itt egyébiránt jó példát láthatunk egy abszolút semmisségi okra is. A népbírósági tárgyalás megismétlésére azért volt szükség, mert az egyik meg nem jelent polgári párti népbíró helyett az eljáró tanács elnöke egy munkáspárti pótbírót ültetett, ami pedig abszolút semmisségi oknak minősült. Ezért a NOT a meghozott ítéletet hatályon kívül helyezte, és új eljárás lefolytatására utasított.
Az 1946. május 20. napi tárgyalás elmaradt, mégpedig azért, mert a kisgazdapárti szervező titkár, Takács Gergely a kunmadarasi lakosokkal azt oly módon akadályozta, hogy Kunmadaras határából visszaterelték a községbe az éppen Karcagra tartó vádlottat, illetve a tanúkat is. Este Takács már aláírásgyűjtést folytatott a vádlott érdekében, és itt került szóba a zsidókérdés, negatív felhanggal. Az indulatok fokozódtak, majd másnap reggel a kunmadarasi piacon az elmebeteg Kabai Tóth Eszter felvetette a "tiszaeszlári vérvád" történetét, és telekiabálta a piacot, hogy napokkal korábban Kunmadarasról is eltűnt egy gyermek. Erre a helyi lakosok rátámadtak a zsidókra, először a piacon, utána pedig az egész községben.
A Budapesti Népbíróság különtanácsa - dr. Nagy Károly elnökletével - 3 hétig tárgyalta az ügyet, majd 1946. július 25-én az első, másod és harmadrendű vádlottakat - köztük Takácsot - halálra, két vádlottat életfogytiglani fegyházra, míg további 52 személyt öt évtől tizenöt évig terjedő szabadságvesztésre ítéltek, két főt pedig felmentettek a vád alól.[111] Az ítélet természetesen politikai vihart kavart, ami a parlamentbe is eljutott. Persze a kisgazda képviselők támadták elsősorban az ítéletet, arra hivatkozva, hogy a Belügyminisztérium - illetve a kommunisták - beavatkozott az igazságszolgáltatás menetébe, ugyanis ezt az ügyet statáriális bíróságnak, és nem pedig a népbíróságnak kellett volna elbírálnia. Az interpelláló dr. Reicher Endre szerint a "megtorlás gyorsasága nem indokolhatja a jogtalanságot". Dr. Reicher szerint az eset másnapján az illetékes bíróság székhelyére érkező dr. Szebenyi Endre kommunista belügyminisztériumi tisztviselő tett lépéseket a rögtönítélő eljárás leállítására, amivel a végrehajtó hatalom bírói jogkörbe avatkozott. Az interpellációját azzal zárta, hogy az ügy el fog jutni a NOT elé, és a kisgazdáknak lesz még szavuk az esethez.[112]
A NOT 1946. november 30. napján hirdetett ítéletet a kunmadarasi pogrom ügyében. Az eljáró NOT tanácsot a híres jogász, dr. Sarlós Márton (korábbi budapesti ügyvéd) vezette. Dr. Sarlós tanácsa alapjaiban - mind a bűnösség, mind a minősítés, mind pedig a büntetés kiszabása kérdésében - változtatta meg az elsőfokon eljáró különtanács ítéletét. A három halálra ítélt közül a közvetlen tettes elsőrendű vádlott büntetését életfogytiglani fegyházra, a kisgazdapárti szervező titkár - Takács - büntetését, akit összeesküvés helyett izgatásban mondott ki bűnösnek a NOT, kettő év hat hónapi börtönre, a társtettesi minőségben változatlanul - immár jog-
- 282/283 -
erősen is - bűnösnek kimondott V. - X. rendű vádlottak büntetését pedig 5 és 8 év közötti börtönre enyhítette. A halálra ítélt tanítót, Nagy Jánost pedig a NOT bűncselekmény hiányában felmentette. Dr. Major szerint egyértelműen a politikai befolyásolás hatására változtatta meg az ítéletet a NOT, méghozzá úgy, hogy a parasztpárti szakbíró a kisgazda és a polgári demokrata párt által delegált bírókkal együtt szavazott, és így az elsőfokú ítélet helybenhagyásához ragaszkodó munkáspárti szakbírák kisebbségben maradtak.
Említést tesz még Major az 1946 nyarán történt miskolci zavargásokról. 1946 júliusának legvégén, augusztus elején ipari munkások támadtak rá két -feketézés gyanújával korábban internált - zsidóra, Rejtő Sándorra és Jungreisz Ernőre. Utóbbit a helyszínen agyonverték, és Rejtőt is csak szovjet katonák segítségével sikerült kimenekíteni és kórházba szállítani. Az ügyben intézkedő - a lincselőket letartóztató - politikai rendőrség helyi vezetőjének a helyettesét, Fogarasi Artúr rendőr századost néhány órával később szintén megtámadták és agyonverték a miskolci munkások a dolgozótársaik őrizetbe vétele miatt.
A miskolci kedélyek lenyugodása után a letartóztatottakat a Miskolci Népügyészség - dr. Ries intézkedésére - a Budapesti Népügyészséghez továbbította, amely pedig a Budapesti Népbíróság (elnöke dr. Major után dr. Nagy Károly, elnökhelyettese pedig dr. Jankó Péter lett) dr. Gálfalvy István vezette "ötös" különtanácsa előtt emelt vádat. A különtanács 1947. február 20. napján rendelte el a - gyilkossággal és a demokratikus államrend elleni szervezkedéssel - vádlottak szabadlábra helyezését, mert "a kiszabható büntetés előrelátható nagysága miatt szökésüktől tartani nem kell".[113] A Budapesti Népügyészség e végzés ellen jogorvoslattal nem élt. Az ügyre pontot az 1848-as centenárium kapcsán hirdetett közkegyelem tett. A Budapesti Népbíróság V. számú tanácsa 1948. június 17-én a vádlottak ellen indított büntetőeljárást, "büntethetőséget megszüntető ok" fennforgása miatt megszüntette, viszont érezhető, hogy a munkások érdekében itt a "nagypolitika" is megmozdult.[114] Nem úgy 1956 végén, 1957 elején, amikoris az októberi események alatt, több miskolci rendőrtisztet is agyonverőket rögtönítélő bíróság elé állították, és a közvetlen tetteseket egytől-egyig felakasztották.
A népbíróságokat a továbbiakban még két (!) további hatáskör-telepítés "fenyegette". A kormány 1945. október 18-án kelt 9600/1945. ME. számú rendeletével - elsősorban a tömegesen jelentkező, erőszakos jellegű bűncselekmények megfékezése érdekében az egész ország területére, elrettentésként - kihirdetett rögtönbíráskodást is szerették volna először a népbíróságok hatáskörébe utalni. Az Igazságügyminisztérium Népbírósági Osztályának heves tiltakozása után azonban döntéshozók elálltak ettől a tervtől. Az ezután felállított budapesti és más illetékességű rögtönítélő tanácsok - a már megismert, "klasszikus" öttagú szaktanácsok -a köztörvényes erőszakos ügyekben bizony egyre-másra hozták meg a halálos ítéleteket, ami viszont - viszonylag - rövid időn belül a közbiztonsági helyzet javulását eredményezte.[115]
A másik hatásköri "fenyegetés" az új magyar fizetőeszköz, a forint bevezetése után jelentkezett. Elsősorban a kommunisták szerették volna a hatályba eső eseteket a népbíróságok hatáskörébe utalni. A kisgazdák tiltakozása nyomán azonban a forint védelme, illetve a hasonló esetek elbírálása az uzsorabíróságok hatáskörébe került, pontosabban az újonnan felállított uzsorabírósági különtanácsok, az ún. "munkásbíróságok" hatáskörébe.[116]
Fontos ide még megemlíteni, hogy - már az 1945. évi választójogi törvény szerint is - a NOT elnöke egyben a Választási Bíróság elnöke is volt, és ez fontos szerepet elsősorban az 1947. évi országgyűlési képviselőválasztások során jelentett a népbíráskodásban - mintegy ahhoz kapcsolódó jelleggel - "ismét".[117] ■
JEGYZETEK
* Szerző 2004 és 2007 között a Pécsi Tudományegyetem Állam és Jogtudományi Kar Igazságügyi Ügyintéző Főiskolai Szakán szerzett jeles diplomát, majd 2007 őszétől pedig a PTE ÁJK Jogász Szakának volt a levelezős hallgatója. Az államvizsgák sikeres teljesítése után (2011 ősz-tél, 9. szemeszter), 2012 januárjában szerezte meg cum laude minősítésű, jogász diplomáját. A Szerző e helyütt szeretné megköszönni a két kiváló oktatójának, dr. Tilk Péter (PhD) és dr. Kocsis Miklós (PhD) tanár uraknak a tanulmány elkészítéséhez nyújtott segítségüket, javaslataikat, illetve a bizony nem egy esetben megnyilvánuló, építő jellegű kritikájukat is.
[1] Dr. Lukács Tibor: A magyar népbírósági jog és a népbíróságok (1945-1950). Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó - Zrínyi Kiadó, Budapest 1979. 486. o. Idézet Sztodolnik Lászlónak az 1948. évi hévízi jogász vándorgyűlésen elmondott beszédéből.
[2] Dr. Papp Attila: A politika játékszerei voltak. Zalai Hírlap, 2013. január 5. napi sz.
[3] Dr. Papp Attila: 70 éves a népbírósági jogszabályunk - még mindig "aktuális"... JURA 2014. 2. szám; Dr. Papp Attila: A népbíráskodás az Alkotmánybíróság mérlegén - egyensúlyban? JURA 2015. 1. sz.; Dr. Papp Attila: Esküdtbíróság vagy pártbíróság, avagy a pártok bírósága? Gondolatok a magyar népbíráskodás elméletéről és gyakorlatáról. JURA 2015. 2. sz.
[4] Pethő Tibor: A háborúk ára. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1966. 280 - 282. o.
[5] Karsai Elek - Karsai László: A Szálasi per. Reform Lap- és Könyvkiadó RT. 1988. 460. o.
[6] Karsai Elek: Ítél a nép. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1977. 262. o.
[7] Karsai Elek - Karsai László: i.m. 462. o.
[8] Karsai Elek - Karsai László: i.m. 413. o.
[9] Lásd erről bővebben: Gosztonyi Péter: A Magyar Honvédség a Második Világháborúban. Európa Könyvkiadó, Budapest 1992. 265. o.
[10] Pethő Tibor: i.m. 282. o.
[11] Gárdos Miklós: Nemzetvesztők. Magyar háborús bűnösök a népbíróság előtt. Táncsics Könyvkiadó, Budapest 1971. 15. o.
[12] Gárdos Miklós: i.m. 16. o. Csak összehasonlításképpen, ugyane zárszámadásban feltüntetve: ugyanekkor az ország gyermekvédelmére 10 692 216 pengő 77 fillért (Belügyminisztérium, 1944-es zárszámadás, 5. cím, 1-9. rovat), míg ún. "Aggkori segély" címén pedig 220 040 pengő 44 fillért fizettek ki. Lásd uo.
- 283/284 -
[13] Lásd a Belügyminisztérium 1944-es szárszámadásának 1. cím 4. rovatát. Idézi Gárdos Miklós: i.m. 16. o.
[14] Gárdos Miklós: i.m. 17. o.
[15] Gárdos Miklós: i.m. 161. o.
[16] Gárdos Miklós: i.m. 53. o. Lásd "A német vendégszeretet" című fejezetet.
[17] Papp Tibor - Farkas Márton - Józsa Antal - Liptai Ervin - Dombrády Lóránd - Tóth Sándor - Györkei Jenő - Gazsi József - Godó Ágnes - Kis András - Mucs Sándor - Kovács Jenő: Magyarország Hadtörténete II. Zrínyi Katonai Kiadó, 1985. 437. o.
[18] Gosztonyi Péter: i.m. 287. o.
[19] Gosztonyi Péter: i.m. 289. o. illetve ide lásd még Korom Mihály: A Szövetséges Ellenőrző Bizottság Magyarországon. Magyar Nemzet, 1989. január 14.
[20] 1947. szeptember 15. napján lépett hatályba.
[21] Gosztonyi Péter: i.m. 290-292. o.
[22] Népszava. Lásd az 1945. június 13. napi számot. A napilap a népbírósági tárgyalások és a kivégzések egyre elmérgesedő néphangulatát jellemezte így. Például Szálasi és bűntársai akasztásánál a rendőrségnek figyelmeztető lövéseket kellett leadnia a Markó utcai börtön vesztőhelyéről kiszorult tömeg megfékezésére. A népharag általánosan jellemző volt a népbírósági tárgyalások többségére is, ami általában szidalmazásokban nyilvánult meg. Némely esetekben volt jellemző a tettlegesség, de ezt a karhatalom mindig becsülettel igyekezett megakadályozni. Muray (Metzl) Lipót nyugállományú alezredes, a hírhedt nagykátai haláltábor parancsnoka, Spóner Rudolf karpaszományos őrmester és dr. Herczeg Tibor orvos főhadnagy ügyét a Zeneakadémián tárgyalta a Budapesti Népbíróság dr. Major Ákos elnöklete alatt, 1945. március 29-től április 1. napjáig. A vádlottakat - akiket mindennap a Conti (majd Tolnai Lajos) utcából kísértek át gyalogosan a tárgyalásra - két esetben is a karhatalom mentette meg a lincseléstől. Dr. Major így emlékszik vissza: "A vádlottak másnap látható sérülésekkel álltak a bíróság elé." Dr. Major Ákos: Népbíráskodás - forradalmi törvényesség. Egy népbíró visszaemlékezései. Sajtó alá rendezte és az előszót írta: Zinner Tibor. Minerva, Budapest 1988. 162. o. A Sztójay-kormány belügyminiszterének és két államtitkárának (Jaross Andor, Baky László, Endre László) esetét is érdemes megemlíteni. Ügyüket 11 napon keresztül, 1945. december 18. és 1946. január 4. között tárgyalta a Budapesti Népbíróság Jankó-féle tanácsa (tanácselnök: dr. Jankó Péter, népügyész: dr. Matiszfalvy István, politikai ügyész: dr. Újhelyi Szilárd), ítéletet 1946. január 8. napján hirdettek. A Népszava jelentette 1945. december 20. napján, szerdán: "A Sztójay-kormány hírhedt belügyi triumvirátusát a keddi tárgyalás után, amikor erős rendőri és fegyőri fedezettel gyalogosan visszakísérték a Markó utcai fogházba, az utcai járókelők felismerték, és alaposan helybenhagyták. Nehogy ilyen megismétlődhessék, ma már némi késéssel, de autón szállították a vádlottakat a tárgyalásra." De még Szálasit is érte támadás. A főtárgyalásának 8. napján, 1946. február 14-én a tárgyalás végeztével, 14 óra 30 perc körüli időben, mikor Szálasit kifelé vezették a zeneakadémiai tárgyalóteremből, az első sorban ülő hallgatók egyike a bal lábát ököllel megütötte. Szálasi naplójegyzete szerint zsidó volt az illető, akit az eset után dr. Frank László népügyész közlése szerint letartóztattak (Frank 1946 januárjának végén, mint a Kaposvári Népügyészség vezetője kapott megbízást a népügyészi teendők ellátására Szálasi Ferenc és társai népbírósági büntetőügyében). Karsai Elek -Karsai László: i.m. 357. o. Nagyon kevés lincselésre, "népítéletre" került sor az ország felszabadulásának kezdetétől, 1944. szeptember 23. napjától. Ilyen ritka kivétel volt a borsodi főispán, vitéz Borbély-Maczky Emil esete, amikoris őt Miskolcon, a szovjetek bevonulása után a feldühödött járókelők a Népkertben elfogták és agyonverték. Karsai Elek: i.m. 14. o.
[23] A kész rendelet "kibocsátatott Debrecenben az 1945. évi január hó 25. napján, hatálybalépett az 1945. évi február hó 5. napján." Lásd: Két év hatályos jogszabályai, 1945 - 1946. Grill Károly Könyvkiadó Vállalata, Budapest 1947. 18. o. Kihirdetve: Magyar Közlöny. Rendeletek Tára. 1945. évi 3. szám. Hogy a "kodifikátorok" meglehetősen alapos munkát végeztek, azt az is bizonyítja, hogy az Nbr.-ben megfogalmazottakat még évtizedekkel később is felhasználták. Például az 1971. évi 28. számú törvényerejű rendelet az Nbr. egyes rendelkezéseit a Btk. 134/A. §-ként iktatta be az akkor hatályos büntetőtörvénykönyvbe. Aztán az 1978. évi IV. törvény már a legelső formájában, kifejezetten utalt az Nbr.-re, és első módosítására, méghozzá a 165. §-ában. A jelenleg hatályos Btk., a 2012. évi C. törvény pedig a 158. §-ában rendelkezik az egyéb háborús bűntettekről és az azok elkövetése esetén kiszabható büntetésekről, méghozzá oly módon, hogy a hatályába eső deliktumokat konkrétan is az Nbr.-hez utasítja.
[24] Ez a rendelet 1945. augusztus 5. napján lépett hatályba, és pusztán a távollévő terhelt elleni eljárást szabályozta. Ennek értelmében az ilyen vádlott ellen is le lehetett folytatni az eljárást, és ki lehetett szabni az ügyben akár halálbüntetést is. Azonban, ha az illető kézre került, nyilvános tárgyaláson mindenképpen ki kellett hallgatni, és ennek eredményéhez képest a továbbiakban már a korábbi (tehát az elítélt távollétében tartott) főtárgyaláson hozott (akár halálos) ítéletet (külön tárgyalás tartása nélkül is) is jóvá lehetett minden további nélkül hagyni, vagy új főtárgyalást is el lehetett rendelni.
[25] A közhivatalnokok munkafegyelmének fokozottabb biztosítása tárgyában kibocsátott rendelet.
[26] 1945. évi VII. törvény 1.§ (1)
[27] A népbíráskodással kapcsolatos egyes rendelkezésekről szóló 1947. évi XXXIV. törvény (T.) például tovább tágította a népbíróság hatáskörébe tartozó egyes bűncselekmények körét, szervezeti változásokat is eszközölt a népbírósági tanácsok összetételében, valamint a kivégzések módjáról rendelkező Nbr.nov 1. §-a szerint meghatározottakhoz képest ("a halálbüntetést kötél vagy golyó által, zárt helyen, de a nyilvánosság kizárása nélkül kell végrehajtani") is alkalmazott néhány kisebb változtatást. Így például egyrészt előírta, hogy a halálbüntetést elsődlegesen kötél által, ha pedig a kötél általi végrehajtás akadályokba ütközik, golyó által [T. 1. § (1) bek.] kell végrehajtani, vagyis a kivégzés két megengedett módja közül a népügyész tetszőleges indítványozási, valamint a népbírósági tanács tetszőleges választási lehetőségét korlátozta, és az akasztás metódusának primátusát mondta ki. Másrészt pedig a kivégzésről kizárta a nyilvánosságot, bár lehetővé tette, hogy a népügyészség bármely felnőtt személynek, konkrétan megnevezett és igazolt okból, engedélyezze a kivégzésnél való jelenlétet. A törvény a fellebbezést ugyan továbbra sem engedte meg, ám rendkívüli perorvoslatként jogszabálysértés esetén lehetőséget biztosított a vádlott számára semmisségi panasz benyújtására, amelyet a NOT bírált el [T. 19. § (2) bek.]. Végül a T. 30. § (1) bekezdése kimondta, hogy a kegyelmi kérvények elbírálására és az egyéni (eljárási és végrehajtási) kegyelem megadására a köztársasági elnök jogosult az igazságügy miniszter előterjesztése alapján (azaz ilyen előterjesztés nélkül nem).
[28] Az említett törvény 1. §-a értelmében a T. 9. §-ának (1) bekezdése akként módosítatott, hogy a hűtlenségnek a katonai büntetőtörvénykönyv életbeléptetéséről és a közönséges büntetőtörvények egyes rendelkezéseinek ezzel kapcsolatos módosításáról és kiegészítéséről szóló 1930:III. törvénycikk 60-64., 66. és 68. §-aiban (a hűtlenség szigorúbb büntetéséről szóló 1934:XVIII. törvénycikk 2-4. §-aiban) meghatározott büntettek, illetőleg vétségek miatt, amennyiben azokat katonai titok tekintetében követték el, úgyszintén az ennek a hűtlenségnek tettese vagy részese által a hűtlenséggel összefüggésben, különösen annak előmozdítása, vagy leplezése végett elkövetett egyéb bűncselekmény miatt a bűnvádi eljárás az egyébként polgári büntetőbíráskodás alá eső személyek tekintetében is a katonai büntetőbíráskodás körébe vonatott. Az idézett törvény
- 284/285 -
2. §-a szerint az előbb említett bűncselekményeknek mind a katonai, mind pedig a polgári személy elkövetői - amennyiben e deliktumok a büntetőbíráskodás körébe vonattak - kizárólag a budapesti honvédtörvényszék illetékességébe tartoztak.
[29] Perorvoslatoknak a bírósági szakban érvényesülő jogorvoslatokat nevezzük. A bíróság valódi vagy vélt, jogi vagy ténybeli hibáinak kiküszöbölésére szolgálnak. A perorvoslat tehát szűkebb fogalom a jogorvoslathoz képest, ugyanis minden perorvoslat jogorvoslat, de nem minden jogorvoslat perorvoslat. Példának okáért, napjainkban a nyomozások során általában panasszal lehet élni, például egy valamilyen okból sérelmezett nyomozati cselekmény ellen. A panasz ilyenkor jogorvoslat, de mivel nem a bírósági, hanem a nyomozási szakban érvényesül, ezért nem perorvoslat. Egyébként az elsőfokú bíróság eljárása során előfordulhatnak: 1. error in iure (anyagi törvénysértések), 2. error in procedendo (alaki, azaz eljárási szabálysértések) illetve 3. error in facto (ténybeli hibák). Erről bővebben lásd Herke Csongor: Büntető eljárásjog. Dialóg Campus Kiadó, Budapest - Pécs 2010. 283-332. o. "A perorvoslatok" című fejezetet.
[30] Ez utóbbi a 4000/1945. ME. sz. rendelet 3. § 4. b. pontja alapján.
[31] Lásd ide még: Földesi Margit - Szerencsés Károly: Halványkék választás. Kairosz, 2001. illetve Szerencsés Károly: Kékcédulás hadművelet. IKVA, 1992.
[32] A népbíróságokba beosztott bírák és ügyészek névsorának egy részét közli Szerencsés Károly "Az ítélet: halál." Magyar miniszterelnökök a bíróság előtt. Batthyány Lajos, Bárdossy László, Imrédy Béla, Szálasi Ferenc, Sztójay Döme, Nagy Imre. Kairosz Kiadó, Budapest 2002. című műve 46-47. oldalán, valamint egy nem teljes lista a Magyar Országos Levéltár (a továbbiakban MOL) XX-4-a-I.a-1946. (1.d.) szám alatt is található.
[33] Haladás. A Magyar Radikális Párt hetilapja. 1946. február 14. Lásd "Az ember, aki a bűnösöket halálra ítéli" című cikket.
[34] Dr. Major Ákos: i.m. 187. o.
[35] Ez ma is hasonlóan működik a bírósági rendszerünkben. A másodfokú bíróság határozatát az elsőfokú bíróság által megállapított tényállásra alapítja, vagyis a tényálláshoz kötöttség elve érvényesül. Főszabályként a másodfok tehát csak jogkérdésekkel foglalkozik, nem módosíthatja az elsőfokú bíróság ítéletében megállapított tényállást, bizonyítást sem folytathat le és a bizonyítékokat sem mérlegelheti az elsőfokú bíróságtól eltérően. Két esetben van lehetőség az elsőfokú bíróság által megállapított tényállás módosítására. Akkor, ha az elsőfokú bíróság ítélete megalapozatlan, vagy ha a fellebbezésben új bizonyítékra hivatkoztak. Lásd Herke Csongor: i.m.
[36] 1928. évi X. törvénycikk (II. Büntetőnovella)
[37] Esztergomi Népbíróság Nb. 190/1946. (1946. július 26.) ~ NOT. I. 5869/1946/9 (1946. szeptember 14.). Itt jegyzem meg, hogy a levéltári irattárazási szám nélkül közölt népbírósági ítéletek dr. Lukács Tibor idézett művéből valók.
[38] NOT. II. 3539/1946/8 (1947. május 2.)
[39] Akár a felülvizsgálat, akár a jogegységi határozatok tekintetében, persze e megnevezések oda nem adekvátak.
[40] T. 22. § (1). A jogegységi perorvoslatot a Népbíróságok Országos Tanácsának evégből alakított jogegységi tanácsa intézte el. A jogegységi tanács elnöke a NOT elnöke volt, akit akadályoztatása esetében az általa kijelölt tanácsvezető helyettesített. A tanácsnak az elnökön felül tíz tagja volt. A tanács két tagját a tanácselnökök közül, többi tagjait pedig a NOT bírái sorából a Népbíróságok Országos Tanácsának elnöke jelölte ki akként, hogy a tanácsban az idézett törvény 12. §-ában említett politikai pártok mindegyike két-két taggal legyen képviselve [T. 22. § (2)].
[41] Dr. Lukács Tibor: i.m. 488. o.
[42] Szabadság. 1945. április. Idézi: Dr. Major Ákos: i.m. 172. o.
[43] Szabadság. 1945. március 13. napi szám. Lásd az 1. oldalon a "Népbíróság vagy gyermekbíróság" című cikket.
[44] Halálbüntetést akkor lehetett kiszabni, ha a cselekmény tárgyi súlyával és a vádlott alanyi bűnösségének fokával egyedül csak a halálbüntetés állt arányban.
[45] A Budapesti Népbíróság Major-féle tanácsa számos tanú meghallgatása után 1945. november 3. napján hirdette ki az ítéletet dr. Bárdossy László volt miniszterelnök büntetőügyében. A vádlottat bűnösnek találta az Nbr. 11. § 2.-3.-4. pontjába, és a 13. § 1. pontjába ütköző háborús, valamint az Nbr. 15. § 1. pontjába és úgyszintén a 17. § 1. pontjába ütköző népellenes bűncselekmények elkövetésében, és ezért kötél általi halálra ítélte. Bárdossy nem kért kegyelmet. Az ügyész fellebbezéséhez dr. Berend György ügyvéd is csatlakozott, méghozzá a vádlott javára. Berend védő kegyelmi kérvényt is intézett a Nemzeti Főtanácshoz. A NOT az ügyet a Parlament egyik ép állapotban maradt kongresszusi termében, a nyilvánosság kizárásával, de a sajtó nyilvánossága előtt tárgyalta le. Az Országos Tanács dr. Bojta Béla vezetésével az ítéletet helybenhagyta, azzal, hogy a vádlottat felmentette az Nbr. 11. § 4. pont szerinti háborús bűncselekmény vádja alól is. Ez a bűncselekmény a nyilas lázadáshoz való segítségnyújtást jelenti a hatalom megszerzése érdekében. A NOT a Budapesti Népbíróság véleményét nem osztotta, szerinte a vádlott cselekményei kifejezett segítségnyújtásként nem értékelhetők, így anyagi halmazat sem létesülhetett, ezért a vádlottat föl kellett menteni. Védő fellebbezéshez való csatlakozását azért zárta ki, mert az ügyvéd csak az elítélt hozzájárulásával jelenthet be fellebbezést és ugyanolyan korlátok között, mint az elítélt /lásd Nbr.nov 21. § (5)/. Az elítélt pedig fellebbezni nem kívánt és kegyelmet sem kért. Megállapította a NOT továbbá azt is, hogy a népügyész fellebbezésének - az Nbr. 11. § 5. pont szerinti háborús bűncselekmény elkövetésének megállapításáért (bácskai razzia), ami helyesen az Nbr.nov 6. § szerinti háborús bűntett - nincs alapja. Lásd: Budapesti Népbíróság Nb. I. 3557/1945/30. (1945. november 2.) valamint NOT. I. 2946/1945/53. (1945. december 28.) A Nemzeti Főtanács, kegyelemből, a kötél által való halálbüntetés végrehajtását golyó általival történőre módosította. Bárdossyt 1946. január 10. napján lőtték agyon.
[46] Nbr. 53. § (vö. 1928. évi X. törvénycikk 29.§)
[47] Nbr. 53. § illetve Nbr.nov 21. §
[48] NOT. I. 7621/1946/15 (1946. december 28.)
[49] Jogtudományi Közlöny. 1947. évi 8-9. szám. 47. o. (idézet Bajor László: A NOT probléma című cikkéből)
[50] Dr. Lukács Tibor: i.m. 304. o.
[51] Világ. Lásd az 1945. június 8. napi szám vezércikkét (a Polgári Demokrata Párt lapja).
[52] Az adatokat a szófiai magyar követ 391/1948. számú jelentésére hivatkozással Berend György tette közzé A népbíráskodás (Acta Universitatis Szegediensis, Szeged 1948) című munkájában.
[53] Zinner Tibor: Háborús bűnösök perei. Internálások, kitelepítések és igazoló eljárások 1945-1949. Történelmi Szemle, 1985. évi 1. szám. 135. o.
[54] Zinner Tibor: Adalékok az antifasiszta számonkéréshez és a népi demokrácia védelméhez, különös tekintettel a budapesti népbíróságra. In: Budapest Főváros Levéltára Közleményei '84. Budapest 1985. 150. o.
[55] Zinner Tibor: Adalékok... i.m. 151. o.
[56] Ennek értelmében az Nbr. 53. §-a, illetve az Nbr.nov 21. §-a helyébe az a rendelkezés lépett, hogy a népbíróság ítélete ellen semmisségi panasznak lett helye a törvény lényeges rendelkezésének megsértése miatt, mégis azzal, hogy ténykérdésben semmisségi panasszal élni nem lehet. A vádlott által az ítélet ellen bármilyen formában vagy elnevezéssel bejelentett jogorvoslat semmisségi panasznak volt tekintendő. A népfőügyész a vádlott által bejelentett semmisségi panaszhoz csak a vádlott terhére csatlakozhatott (vö. 1928:X. tc. 29. §).
[57] Dr. Lukács Tibor: i.m. 293. o.
[58] Kádár Jánost a Szabad Nép 1945. szeptember 12. napi száma idézi.
- 285/286 -
[59] Ma az ún. "fegyverek egyenlőségének elveként" emlegetjük, ami tulajdonképpen azt jelenti, hogy a vádnak és a védelemnek a büntetőper során egyenlő "fegyverekkel", azaz perbeli eszközökkel és lehetőségekkel kell rendelkezniük, ideértve mind az ügy megismerésével (jelenlét, iratbetekintés, kérdezés), mind pedig az ügy előbbre vitelével (észrevételek megtétele, bizonyítási és jogorvoslati indítványok, felszólalások) kapcsolatos jogokat. Erről bővebben lásd Herke Csongor: i.m. 29. o.
[60] T. 10. §. Érdemes megismerni egy, a népbírósági büntetőügyekben aktív védő, dr. Varga László visszaemlékezéseit is a témában. Lásd: Varga László: Kérem a vádlott felmentését! Püski, 1981.
[61] Nbr. 24. § 4. fordulata szerint a népügyész alkalmazása ideiglenes. Többek között ez is a népbírósági rendszer ideiglenes jellegére és specialitására utalt.
[62] Ezt általánosságban az Nbr. preambulumából vezették le, ami a magyar népet ért történelmi katasztrófából indult ki. Elsősorban ez miatt, az egész népet ért tragédia miatt alakították ki külön a politikai ügyészi posztot is. Major említi meg visszaemlékezésében: "Dr. Szücs János kezdeményezésére új miniszterünk elrendelte, hogy a népügyész mellett, kiemelkedő képességű keresztény politikusok mint politikai ügyészek képviseljék a sértett nép nevében a vádat. Az első politikai ügyész dr. Ortutay Gyula 1945 szeptemberében a már említett páter Kun András - tömeggyilkos - volt szerzetes népbírósági tárgyalásán szólalt fel. Dr. Ortutay remek beszédében a krisztusi eszmék árulójává lett papnak, a keresztény egyház tagjának a homlokára sütötte a Kain-bélyeget. Ez a keresztény-nemzeti Magyarországon oly sok mindent átélt tömegeknek nem tetszett." Dr. Major Ákos: i.m. 186. o.
[63] A levél fényképmásolatát dr. Lukács Tibor az idézett művének a 119. oldalán közli.
[64] A T. 15. §-a az Nbr. 33. §-a hatályon kívül helyezésével úgy rendelkezett, hogy a népügyész által elrendelt vagy fenntartott előzetes letartóztatás miatt felfolyamodásnak volt helye a népbírósághoz, amely a felfolyamodás tárgyában három nap alatt határozni volt köteles. A népbíróság által elrendelt vagy fenntartott előzetes letartóztatás az új rendelkezés értelmében rendszerint a tárgyalás kitűzéséig, a tárgyalás kitűzésekor elrendelt vagy fenntartott előzetes letartóztatás pedig a tárgyaláson hozandó érdemleges határozat kihirdetéséig tartott. A népbíróság azonban az előzetes letartóztatást a letartóztatás okának megszűnése esetében kérelemre vagy hivatalból bármikor megszüntethette. A népbíróságnak az előzetes letartóztatás tárgyában hozott határozata ellen perorvoslatnak csak a T. 15. § (2) bekezdésben foglalt esetben, úgyszintén akkor volt helye, ha az előzetes letartóztatás elrendelése, fenntartása vagy megszüntetése az ítélet kihirdetése után történt. Mihelyt az előzetes letartóztatás tartama három hónapot elért anélkül, hogy az ügyben a népbíróság érdemleges határozatot hozott volna, a népbíróság tizenöt nap alatt köteles volt az előzetes letartóztatás további fenntartása kérdésében hivatalból határozni. Ha az ügyben vádiratot még nem nyújtottak be, akkor a népügyész köteles volt az iratokat az előbb ismertetett rendelkezés értelmében való határozathozatal céljából haladéktalanul a népbíróság elé terjeszteni. A népbíróság határozata ellen felfolyamodásnak volt csak helye a NOT-hoz. Ezt az eljárást mindannyiszor meg kellett ismételni, valahányszor az előzetes letartóztatás tartama újabb három hónapot ért el.
[65] Nbr. 34. § - 35. §
[66] NOT. III. 1533/1945.
[67] 5.900/1945. ME számú rendelet 2. §: "A 81/1945. ME számú rendelet 24. §-a az alábbi rendelkezésekkel egészíttetik ki: A közvádló tennivalóinak ellátásával az igazságügy miniszter egyes ügyekben a népügyészség szervezetén kívül álló személyt is megbízhat. A megbízott közvádlót e megbízatása körében ugyanazok a jogok illetik, mint a népügyészt. A megbízott közvádló díjazása iránt az igazságügy miniszter a pénzügyminiszterrel egyetértve esetenként intézkedik."
[68] A politikai ügyész tehát laikus volt, legalábbis jogi értelemben véve mindenképpen (de nem minden esetben!), és a magyarságot, az egyszerű magyar embert képviselte a népbíróságon, de gyakran konkrétan is segédkezett a vádat képviselő népügyésznek a vádlói teendők ellátásában. Például dr. Bárdossy László büntetőügyében a népügyész dr. Fenesi Ferenc, a laikus (politikai) ügyész pedig dr. Szalai Sándor hírlapíró volt, akik közösen készítették el az 1945. NÜ 5552/I. számú vádiratot (Szabad Nép 1945. október 16. szám). Hain Péter háborús bűnös esetében a politikai ügyész szintén a sajtó képviselője, méghozzá Losonczy Géza újságíró, a Szabad Nép munkatársa volt. Ebben az ügyben dr. Ambrus József ügyvéd, megbízott népügyész készítette el a vádiratot, melyről a Népbírósági Közlöny 1946. március 2. napi száma a 11. oldaltól kezdve számolt be "A népügyész összeállította Hain Péter és pribékjei teljes bűnlajstromát" című, több mint egy oldal terjedelmű írásában. Az Állambiztonsági Rendészet (a magyar Gestapó) volt vezetőjét halálra ítélték és fölakasztották, melynek tényét a Népbírósági Közlöny 1946. szeptember 19. napi száma publikálta a 7. oldalon, "190 háborús bűnöst ítélt halálra a népbíróság" című, egy oldal terjedelmű írásában. 1945. november 28. napján kezdte tárgyalni a Pálos-féle népbírósági tanács Rajniss Ferenc nyilas miniszter büntetőügyét. Itt szintén közösen készítették el a vádiratot dr. Erőss János népügyész valamint dr. Katona Jenő politikai ügyész. Eredményes munkájuknak köszönhetően 1945. december 7. napján bűnösnek mondta ki a vádlottat a népbíróság többrendbeli háborús és népellenes bűncselekmény elkövetésének bűntettében, és ezért kötél általi halálra ítélte. Rajniss - a korabeli sajtóbeszámolók szerint - mozdulatlanul, mélyen elgondolkozva hallgatta az ítélet indokolását, majd csatlakozott a védője által bejelentett fellebbezéshez. A NOT a fellebbezést 1946. február 28. napján elutasította, és "a háborús főbűnösök között is a legalantasabbak egyikén" a halálos ítéletet 1946. március 12-én végrehajtották (lásd: NOT. I. 1348/1946/9.). Dr. Imrédy Béla népbírósági büntetőpere 1945. november 14. napján kezdődött el a Zeneakadémia nagytermében, dr. Nagy Károly népbírósági tanácsvezető elnökletével. A Budapesti Népügyészség részéről dr. Sulyok Dezső népügyész az egykori miniszterelnököt öt fejezetbe foglalt részletes vádiratban több háborús bűntettel, népellenes bűntettel és hűtlenség bűntettével vádolta, amely vádiratot Horváth Zoltán politikai ügyésszel együtt készített el (lásd az 1945/Nü.5569/1. számú vádiratot). A vádlottat 1945. november 23. napján halálra ítélték. Imrédy halálos ítéletét a NOT Bojta-féle tanácsa is helybenhagyta 1946. február 4. napján, így kegyelmi kérvényének elutasítása után, 1946. február 28-án a vádlottat agyonlőtték (lásd: Budapesti Népbíróság Nb. 3953/1945-11 valamint Népbíróságok Országos Tanácsa 304/1946. 18.).
[69] Budapesti Népbíróság Nb. I. 4418/1945/2 (1945. december 15.) ~ NOT. I. 365/6/1946 (1946. február 1.). A NOT helybenhagyta az első fokú bíróság által kiszabott és "egyedül megfelelő, jogszabálysértés nélkül kiszabott kötél általi halálbüntetést". Pálffyt 1946. március 2. napján akasztották fel a Markó utcai fogház udvarán.
[70] Dr. Lukács Tibor: i.m. 131 - 132. o.
[71] Lásd a Budapesti Népügyészség 1945. Eln. IV/A. 32. számú jegyzőkönyvét. Feltalálási helye: 005772/1945. IM. - 1945. július 7.
[72] Egri Népügyészség 1945. El. 1/6. szám
[73] Nbr. 54. §. Az Nbr. 24., 25. és 26. §-ai a népfőügyészre és helyetteseire is megfelelően alkalmazandók voltak.
[74] Lásd: Néplap. 1945. március 30. napi szám
[75] Lásd: Néplap. 1945. április 12. napi szám
[76] Palasik Mária: A politikai rendőrség háború utáni megszervezése. In.: Államvédelem a Rákosi-korszakban. Szerkesztette: Gyarmati György. Történeti Hivatal, Budapest 2000. 42. o.
- 286/287 -
[77] Dr. Lukács Tibor: i.m. 488. o. Az idézet Lukácsnak, a magyar népbíróságok működésére vonatkozó, összegző értékeléséből való.
[78] Kizárólag egy esetben volt mégis szavazati joguk, méghozzá csak a népbírák szavazategyenlősége esetén.
[79] Itt említeném még meg a dr. Kiss Endre által vezetett tanácsot, aki Omelka Ferenc nyilas államtitkárt halálra, míg például Deák Ferencet 10 év kényszermunkára ítélte. Dr. Lukácsy Sándor tanácsa ítélkezett Grassy József és Zöldy Márton felett, mindkettejüket halálra ítélve. Periratok erre a MOL XIX-E-1-i szám alatt találhatók. Dr. Gálfalvi István tanácsa ítélkezett Budinszky László nyilas igazságügyi miniszter felett, az ítélet halál volt. Basch Ferenc magyarországi Volksbund vezért szintén halálra, míg Hóman Bálint korábbi kultuszminisztert életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélte az általa vezetett tanács. De ítélkezett "kisnyilasok" ügyében is, Kelemen Irén nyilas párttagot például 5 év fogházra ítélte Gálfalvi tanácsa. Ugyanez a tanács ítélte el 10 év fegyházra Berend Béla szigetvári főrabbit is, akit besúgással, illetve a németekkel és a nyilasokkal való együttműködéssel vádolt a Népügyészség. A másodfokon eljáró, dr. Szabó Zoltán vezette NOT tanács azonban 1947. június 11-én felmentette a vádlottat, aki szabadon eltávozhatott Magyarországról. Az esetről bővebben lásd: Schmidt Mária: Kollaboráció vagy kooperáció? A Budapesti Zsidó Tanács. Minerva, 1990. 339. o. Dr. Nagy Károly népbírósági büntetőtanácsa ítélkezett az Imrédy-perben, de például Illés II. István rendőr ügyében is, aki 4 árva gyermeket adott át a nyilasoknak, amiért a Népbíróság 5 év börtönre ítélte. Dr. Jankó Péter tanácsa Szálasiék perén kívül ítélkezett például Endre László, Baky László és Jaross Andor büntetőügyében, a halálba küldve a százezrek gyilkosait, szintén a halálos ítélet kihirdetése után 2 órával már a bitóra "rendelte" Kun András "pátert", nyilas tömeggyilkost, 1945. szeptember 30. napján, akit már egyszer az ostromlott Budapesten az I. hadtest tábori bírósága is halálra ítélt az általa vezényelt tömeggyilkosságok és kínzások miatt. Szálasi azonban távirati úton kegyelmezett meg neki, és a büntetését életfogytiglani fegyházra változtatta. De dr. Jankó tanácsa ítélkezett például Gál Lajos református lelkész ügyében is, akit háborús uszítás vádjával illettek, és szabott ki rá a Népbíróság emiatt 4 év börtönt. Ez a tanács ítélkezett Koppány György házfelügyelő és felesége ügyében is, akik több zsidót is feljelentettek a házukból, akiket aztán elhurcoltak a nyilasok. Koppány 5 év, míg a felesége 3 év fegyházbüntetést kapott. Dr. Pálosi Béla tanácsa a Sztójay-per mellett intézte például Kraválcsik Mária ügyét, akit kötélre ítéltek, mert baloldali munkásasszonyokat gyilkoltatott meg, de ugyanígy halálra ítélte Dövényi Nagy Lajost írásaiért, akinek ítéletét aztán a Nemzeti Főtanács változtatta meg - kegyelemből - életfogytiglani kényszermunkára. Erről a Világ 1946. január 8. napi száma is tudósított, Dövényi egyébként a börtönben hunyt el. De aktív tevékenységet fejtett ki ezeken kívül a dr. László Dezső által vezetett népbírósági tanács, csakúgy, mint a Gerenday-, a Téchy-, a Palásthy-, a Késmárky-, a Gátay-, a Dékány-, a Mező-, a Keresztes-, a Roósz-, a Rátay-, a Kató- és a Rigó-féle tanácsok is. Népbírósági tanácsvezetők voltak még dr. Dán András, dr. Krajcsa Andor, dr. Aradi István, dr. Sághy Imre és dr. Egyed Lajos. A dr. Horváth László vezette tanács ítélte Demény Pált 4 év kényszermunkára, míg a Bartha-féle népbírósági tanács a nyilas Gömbös Ernőt 10 év fegyházra.
[80] Szabad Nép. 1945. szeptember 16. 3. o. Lásd dr. Major Ákos nyilatkozatát.
[81] Csizmadia Andor: A nemzeti bizottságok állami tevékenysége 1944-1949. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1968. 176. o.
[82] A népbírósági rendelet hatálybalépésétől számított 8 nap alatt (ami azonban a gyakorlatban kivitelezhetetlen volt) a Magyar Nemzeti Függetlenségi Frontba tömörült öt politikai párt (Demokratikus Polgári Párt, Független Kisgazdapárt, Magyar Kommunista Párt, Nemzeti Parasztpárt, Szociáldemokrata Párt) helyi szervezetei annyiszor 5 tagot hoztak javaslatba, ahány tanács felállítását az igazságügy miniszter az illető helyre elrendelte. A főispán a tagnévsorok beterjesztésétől számított további 8 napon belül egy-egy rendes és egy-egy póttagot jelölt ki mindegyik névsorból a helyi nemzeti bizottság javaslata alapján. Ekképp a népbíróság tanácsában a felsorolt politikai pártok mindegyike egy rendes és egy póttaggal lett képviselve. Amennyiben a tanács valamelyik rendes tagja akadályozva volt, úgy azon párt póttagja volt behívandó, amely pártnak tagja az akadályozott tag volt. Az Nbr.nov ezt a rendelkezést változtatta meg akképpen, hogy az Országos Szakszervezeti Tanács helyi szervezetét, mint plusz egy jelölő szervezetet rendelte, és most már két-két póttagot kellett kijelölni. A népbírósági tanács a kijelölt rendes tagokból alakult meg. A tanács valamelyik rendes tagjának akadályoztatása esetében a vezető bíró annak a pártnak (szakszervezetnek) az első póttagját hívta be, amely pártnak (szakszervezetnek) tagja az akadályozott személy volt. A póttag akadályoztatása esetében a második póttag behívására került a sor; ha pedig ez is akadályozott volt, új beküldésnek volt helye.
[83] A Soproni Népbíróság tagjainak névsora jellemzően mutatja meg egy korabeli, átlagosnak tekinthető népbírósági tanács összetételét. Sopronban tanácsvezető jogász-bíró volt dr. Pitner Árpád törvényszéki tanácselnök, tanácsvezető-helyettes pedig dr. Hofhauser Béla járásbíró. Rendes tagok (népbírák) voltak Tóth István munkás, dr. Márai Lajos tisztviselő, Józsa István asztalos, Juhász Jenő asztalosmester és Lesenyi Ferenc műegyetemi tanár. Póttagok voltak Bodnár Alajos tisztviselő, Balogh János munkás, Heuwald Károly földműves, Rujavecz Ferenc lakatosmester, Radó Ferenc tanító, Becska Ferenc építési vállalkozó és Kovács András cipészmester. A Soproni Népügyészségen a népügyész dr. Kynsburg Béla, a népügyészhelyettes pedig dr. Kovács Ferenc Géza volt. Lásd: 001310/1945. IM. - 1945. május 12.
[84] A vezető bíró /a tanácselnök, aki mindig (de csak ő egymaga!) jogász szakbíró volt/ feladata e körben annyiból állott, hogy véleményt kellett nyilvánítania először abban a kérdésben, hogy a megállapított tényállás alapján milyen bűncselekmény elkövetése látszik valószínűnek, majd (ha van ilyen bűncselekmény) abban, hogy a népbírák által megállapított bűncselekményre milyen nemű és mértékű büntetések szabhatók ki. A tanácskozáson tehát a vezető bíró összefoglalta a tárgyalás eredményét, szakszerű felvilágosítást nyújtott az alkalmazható törvény-, illetve rendelethelyekről, a kiszabható büntetésnemekről és azok mértékéről. A vezető bíró köteles volt indokolt véleményt nyilvánítani ugyanakkor abban a kérdésben is, hogy a tárgyalás bizonyítási anyagához képest milyen bűncselekmények elkövetése látszik bizonyítottnak. Tilos volt azonban véleményt nyilvánítania a tekintetben, hogy mint ítélőbíró, milyen nemű és mérvű büntetést szabna ki. Szavazásra a vezető bíró egyetlen esetben volt jogosult tehát: ha valamilyen oknál fogva nem alakult ki három (azaz többségi) egybehangzó vélemény (szavazat), akkor csatlakozhatott bármely két bíró egybehangzó véleményéhez. Végül ugyancsak ő látta el a törvényesség őre szerepét is; ha ugyanis megítélése szerint a népbíróság jogszabálysértő ítéletet hozott, és fellebbezésnek egyébként nem volt helye (ez tehát a halálbüntetés kiszabásának esetére nem vonatkozott), akkor ennek orvoslása érdekében a NOT-hoz fordulhatott.
[85] A T. 12. §-a értelmében a tanács elnökét (helyettes elnökét) a bírói (ügyvédi) képesítésű személyek sorából az igazságügy miniszter jelölte ki, egy-egy tagját (póttagját) pedig a Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Párt, a Magyar Kommunista Párt, a Nemzeti Parasztpárt és a Szociáldemokrata Párt helyi szervezetei küldték ki. Csak olyan személy volt kiküldhető, aki magyar állampolgár volt, harmincadik életévét már betöltötte, írni, olvasni tudott, szülői hatalom, gyámság, gondnokság, vagy csőd alatt nem állt és bűntett, nyereségvágyból elkövetett, vagy az 1946. évi VII. törvényben meghatározott
- 287/288 -
vétség miatt büntetve nem volt. A T. hatálybalépésétől (1948. január 1. napjától) számított harminc nap elteltével a népbírósági tanácsokba addig beküldött tagok (póttagok) megbízatása megszűnt, tehát a T. szabályozói szerint kellett immár újból megalakítani a népbírósági tanácsokat. A beküldő párt a népbírósági tanács tagjának (póttagjának) megbízatását új tag (póttag) egyidejű beküldése mellett bármikor visszavonhatta. Ezentúl pedig, ahol valamely jogszabály népbírósági tanácsvezető bírót (vezetőbírót) vagy helyettes bírót említett, ahelyett tehát a népbírósági tanács elnökét, illetőleg helyettes elnökét kellett érteni, aki teljes jogú, szavazattal rendelkező népbíróvá vált most már.
[86] Ha valamely párt kiküldési kötelességének egyáltalán nem, vagy nem a kellő időben, vagy mértékben tett eleget, akkor a hiányzó tagot (póttagot) az igazságügy miniszter jelölte ki. A kijelölésen alapuló megbízás mégis hatályát vesztette, ha a mulasztó párt kiküldési kötelességének utóbb eleget tett.
[87] "Nem vagyunk mindenre képesek"
[88] Dr. Major Ákos: i.m. 138. o. illetve 148. o. Dr. Major 1945. május 11. napján kifejtett álláspontját lásd: Dr. Ries István: A népbíráskodásról szóló 81/1945. M. E. számú és az azt kiegészítő 1440/1945. M. E. számú rendelet szövege és magyarázata. Az előszót írta: dr. Major Ákos. Politzer Zs. és fia Kiadó, Budapest 1945.
[89] Dr. Major Ákos: i.m. 203. o.
[90] Nbr. 48. § (A közbenszóló határozat)
[91] 1896. évi XXXIII. törvénycikk 322. §: "A bíróság, ha az ügynek bővebb felderítését tartja szükségesnek, közbenszóló határozattal az eljárás kiegészítését rendeli el."
[92] Dr. Major Ákos: i.m. 196. o.
[93] Dr. Major Ákos: i.m. 215. o.
[94] Beér János: A magyar bürokrácia és a reakció. Társadalmi Szemle 1946. 91. 1. Idézi: Csizmadia Andor: A nemzeti bizottságok állami tevékenysége 1944-1949. i.m. 330. o.
[95] A Budapesti Nemzeti Bizottság már a főváros ostroma alatt -1945. február 2. napján - napirendjére vette a kérdést, majd kinyilvánította: "minden politikai magatartást vizsgáló ügy a BNB hatáskörébe tartozik." Lásd ezt: Dr. Major Ákos: i.m. 266. o.
[96] Például: "Budapesti Népbíróság Igazolási Fellebbezési Tanácsa"
[97] Például a Budapesti Nemzeti Bizottság Igazoló Bizottságának Titkársága, a fővárosi, "igazolási csúcsszerv" körlevélben utasította a főváros igazoló bizottságainak az elnökeit, hogy az általuk nem igazoltakról a határozat indokolásának rövid kivonatával együtt értesítsék a politikai rendőrséget, ezzel véve elejét annak, hogy a másodfokú, népbíróság előtti eljárás végén meghozott esetleges jogerős igazolás esetében az eredetileg nem igazolt eltűnhessen a politikai vezetés (és a politikai rendőrség) látóköréből. Dr. Major Ákos: i.m. 267. o. Major a következő oldalon megjegyzi: "Arról nem hallottam, hogy a fellebbezési tanács az eljárás alá vont terhére is megváltoztatta volna az első fokú határozatot." Dr. Beér János, a főváros tiszti főügyésze az igazolásokat bírálva kijelentette: "... az igazolási eljárás teljesen zátonyra futott (...) a régi bürokrácia beékelődött a nép és a demokratikus vezetés közé (...) várakozásra nincs idő." Lásd ezt és Beér további megállapításait: Beér János: A magyar bürokrácia és reakció. Társadalmi Szemle. I. évfolyam 2. szám, 1946. február, 87-93. o.
[98] Dr. Lukács Tibor: i.m. 116. o. A vallás- és közoktatásügyi miniszter, valamint az egyetemek, hivatkozva az egyetemi autonómiára, azt akarták, hogy az egyetemi tanárokat ne a közalkalmazottakra vonatkozó rendelkezések alapján vonják igazolás alá, hanem velük kapcsolatban egyszerűen hagyják jóvá az autonómia által eszközölt minősítéseket (azaz kizárásokat vagy eltávolításokat). A Budapesti Nemzeti Bizottság (BNB) rögvest visszautasította a vallás- és közoktatásügyi miniszternek "ezt a jogtalan beavatkozását", illetve tiltakozott a minisztérium igazolási eljárásokba való beavatkozása ellen, és megállapította, hogy ragaszkodik az egyetemi igazoltatásoknak az eddig megállapított keretek közt való lebonyolításához, mind első, mind pedig másodfokon. Ehhez azt a megjegyzést fűzte, hogy felszólítja az igazoló bizottságokat, hogy a minősítések, illetve ítéletek meghozatalánál legyenek tekintettel az egyetemen betöltött funkciók speciális mivoltára is (például egyetemi tanárt nem lehetett áthelyezésre ítélni). Ezen kívül felhívta őket a Budapesti Nemzeti Bizottság, hogy nyújtsanak módot arra, hogy azok, akik politikailag kompromittálva vannak, vagyis az ifjúság nevelésére és közfunkciók betöltésére immár alkalmatlanok, továbbra is folytathassák tudományos kutató munkájukat (XXIX/6. - 1945. BNB. sz.). A vita további megnyugtató eldöntése végett a BNB - az egyetemek 3, valamint a pártok 1-1 képviselőjéből álló - albizottságot szervezett. Ezen albizottság úgy döntött, hogy egyetemi vagy főiskolai tanár ügyének tárgyalásakor a népbíróság fellebbezési tanácsában az egyetem képviselője tanácskozási joggal részt vehet, egyébiránt pedig az igazoló bizottság a rendeletnek megfelelő összetételben működik. A BNB az albizottság ezen elgondolását tudomásul vette. Vagyis a vallás- és közoktatásügyi miniszter eredeti álláspontjával szemben végül mégiscsak a BNB határozata érvényesült, hiszen e határozat elvi lényege belekerült a 4080/1945. ME sz. rendeletbe is. E jogszabály elrendelte, hogy egyetemi nyilvános rendes és nyilvános rendkívüli tanárral, valamint egyetemi magántanárral szemben e minőségéből kifolyólag folytatott igazolási ügyben a tárgyalás határnapjáról az illető egyetem tanácsát értesíteni kell azzal a megkereséssel, hogy az eljáró bíróság tanácsában való részvétel céljából küldje ki az egyetemnek egy olyan tanárát, akit igazolás során jogerős határozattal már igazoltnak jelentettek ki (4080/1945. ME. sz. rendelet 5. § (4) bekezdés).
[99] Szabad Nép. 1945. szeptember 16. 3. o. Lásd dr. Major Ákos nyilatkozatát.
[100] Major a kötetében több mint 62 ezer, a B-listázások során eltávolított személyt említ. Dr. Major Ákos: i.m. 269. o. Fontosnak tartom azonban hangsúlyozni, hogy ekkor a parlamentben abszolút kisgazdapárti többség tevékenykedett, tehát a B-listázás "felelősségét" elsősorban a FKGP, és nem a kommunisták soraiban kell keresni.
[101] Dr. Major Ákos: i.m. 269. o. A nemzeti bizottságoknak a népbíráskodásban, illetve az igazolási eljárásokban betöltött szerepéről lásd még: Dr. Papp Attila: Nemzeti bizottságok - kormányzati vagy önkormányzati szervek? Új Magyar Közigazgatás 2012. 2. sz. 34-37. o.
[102] Dr. Major Ákos: i.m. 201. o. Major Bárdossy László gondolatait idézte, lásd ezt: Bárdossy László: Magyar politika a mohácsi vész után. Egyetemi Nyomda Kiadó, Budapest 1943. 24. o.
[103] Dr. Major Ákos: i.m. 214. o.
[104] Dr. Major Ákos: i.m. 262. o. Major emlékezett így vissza Péter Gábornak a dr. Szücs Jánoshoz és hozzá intézett szavaira, 1946. január 31-én, a Parlamentben, miközben az Országgyűlés elfogadta az új államformáról rendelkező törvényjavaslatot, és megszületett a II. Magyar Köztársaság.
[105] Finkey Ferenc: A politikai bűncselekmények és a büntetőtörvénykönyv. Budapest 1927. 1. o.
[106] Egy ilyen jellegű törvény szükségessége először a Tildy-kormány programjának vitája során, 1945. november 30. napján merült föl Varga Béla kisgazdapárti politikus felszólalásában, aki a Nemzetgyűlési Napló tanúsága szerint kijelentette: "itt törvény fog születni a demokrácia védelméről". Majd a Kis Újság 1946. január 22. napi számában jelent meg egy cikk "Törvényjavaslat készül a köztársaság védelméről" címmel. A cikk szerint: ".az emberi szabadságjogokat maga az államformáról szóló törvényjavaslat biztosítja, ez a törvényjavaslat pedig az államfő személyének és a köztársasági államforma sérthetetlenségét van hivatva megóvni." A törvény halálbüntetés kiszabását rendelte arra, aki "az 1946: I. törvénycikkben megalkotott demokratikus államrend vagy demokratikus köz-
- 288/289 -
társaság megdöntésére irányuló cselekményt követ el, mozgalmat vagy szervezkedést kezdeményez, vezet, vagy azt lényeges anyagi támogatásban részesíti", vagy a köztársaság alapintézményeivel szemben lép fel, illetve arra is, aki a köztársasági elnök életére tör, vagy meg akarja gátolni alkotmányos hatalma gyakorlásában. A törvény különböztetett bűntettek és vétségek között. Bűntettet követett el például az, aki "a demokratikus államrend vagy annak alapintézményei ellen gyűlöletre izgat." Érdekes, hogy vétségnek számított az akár 3 személy között zajló magánbeszélgetés is, amennyiben az ott elhangzottak alkalmasak voltak arra, hogy azáltal valaki "olyan valótlan tényt vagy való tényt olyan módon állít vagy híresztel, amely alkalmas arra, hogy az (.) államrend vagy köztársaság iránt megvetést keltsen, vagy nemzetközi megbecsülését csorbítsa." A törvényjavaslat tárgyalása során a legnagyobb vitákat a demokráciát "kizárólagosan védeni jogosult", újonnan felállítandó, öttagú népbírósági különtanácsok összetétele váltotta ki, hiszen az abból kimaradt pártok érthetően támadták a törvényjavaslat e pontját. A PDP részéről Szent-Iványi Sándor azzal érvelt, hogy "egy törvény, amely hosszú lejáratra készül, nem helyezkedhetik a ma erőviszonyaira, következésképpen nem tartom a törvénybe beiktathatónak a mai állapotokat." A Demokrata Néppárt részéről Bálint Sándor magát a népbírói fórumot nem tartotta megfelelőnek az ilyen ügyekben való ítélkezésre, ezért azoknak a rendes bíróságok elé való utalását javasolta az esküdtbíróságok visszaállításáig. Slachta Margit képviselőasszony is hasonló véleményen volt. Az Országgyűlés az összes módosító indítványt elutasította, Orbán László, a Magyar Kommunista Párt képviselője, egyébként a napirend előadója pedig azzal hárította el a javaslatokat, hogy tudniillik "a demokrácia védelmét a mai viszonyok között a szakbíróságokra bízni annyit jelentene, mint kecskére bízni a káposztát." Bővebben lásd: A magyar parlament 1944 - 1949. Gulliver Lap- és Könyvkiadó Kereskedelmi Kft., Budapest 1991. 82 -104. o. (Palasik Mária: A törvényhozás demokratizáló jogalkotása.)
[107] Budapesten (elnöke dr. Major Ákos), Debrecenben (elnöke dr. Eőry Kálmán), Győrött (elnöke dr. Horváth Endre), Pécsen (elnöke dr. Kocsis Mihály) és Szegeden (elnöke dr. Bozsó Ferenc). MOL XX-4-a (2.d) (26.399/1946.I.M.X. szám alatt) Összesen 10 878 fő került az ötös tanácsok elé. 5 861 marasztaló, 2 304 felmentő ítélet született, 713 ügyet pedig egyéb módon fejeztek be. A marasztaló ítéletek közül 11 halálbüntetést mondott ki. A MOL-ban fellelhető statisztikai adatokat Zinner Tibor több munkájában is közli. Dr. Major így emlékezik: "A Budapesti Népbíróság különtanácsainak első vezetőivé dr. Nagy Károlyt, és dr. Jankó Pétert jelöltem ki. Megjegyzem, hogy dr. Nagy Károly kúriai tanácselnöki, dr. Jankó, dr. Pálosi és dr. Gálfalvy kúriai bíró, az 1945 őszétől népfőügyész dr. Szücs János ugyancsak kúriai tanácselnöki, dr. Piri Gábor pedig 1945 nyarán őrnagyi kinevezést kapott. Gábor később velem egyidőben lépett elő, én egyelőre hadbíró ezredes maradtam." Dr. Major Ákos: i.m. 273-274. o.
[108] 1946. évi VII. törvény 11. §
[109] Lásd ezt: Dr. Major Ákos: i.m. 276-278. o.
[110] Ebben az ügyben a politikai rendőrség Gyöngyösön egy komoly fegyverraktárt is felszámolt, és a szervezkedés - legalábbis ilyen szinten - mindenképpen valósnak bizonyult.
[111] "A Budapesti Ítélőtábla területén ez az első ötöstanácsi ítélet. Benne a demokrácia ökle sújt le azokra, akik tébolyult eszméktől űzve, gaz lélekkel támadtak a fizikai és szellemi dolgozók boldogulását célzó és biztosító népi köztársasági rend ellen. Így kell eljárni mindaddig, amíg ebben az országban a fasiszta szellemű, országrontó, hitvány emberek ki nem pusztulnak. Ez így lesz, mert a demokrácia és annak népi bírósága elég erős ahhoz, hogy a nép érdekeit szolgáló akaratukat érvényre juttassák." Az elsőfokú ítélet azt is megállapította, hogy a vádlottak - elsősorban Takács felbujtására - a népbíróság tárgyalását és ítélkezését egy tömegmozgalommal hiúsították meg: "aki pedig a népi állam ilyen jelentős szerve működésének lehetetlenné tételét tűzi célul maga elé, az kétségkívül tudatosan a demokratikus államrend megdöntésére tör." Részletek az ítéletből, lásd ezt: Dr. Major Ákos: i.m. 286-287. o.
[112] Dr. Reicher Endre 1946. július 31. napi interpellációját lásd: Az 1945. november 29-re összehívott Nemzetgyűlés naplója. II. kötet. Athenaeum, Budapest 1948. 689 - 694. o.
[113] A Budapesti Népbíróság döntése miatt természetesen negatív kritikák is érkeztek, holott nyilvánvaló, hogy a miskolci "népítélet" nem azonosítható a kunmadarasi pogrommal: "A miskolci véres tömegzendülés ügyében a Népbíróság valamennyi vádlott szabadlábra helyezését rendelte el (.) Nem érkezett hír a szabadlábra helyezett vádlottak rendőrhatósági őrizetbevételéről (internálásáról) sem (.) súlyos és megmagyarázhatatlan mulasztások egész sorozatával állunk szemben, amelyhez súlyban alig hasonlítható, igazságszolgáltatási rendellenességek esetén a bíróságok egyeteme ellen, drákói intézkedéseket szokott sürgetni a napisajtó. Ezúttal magunkévá tesszük a kívánságot; azonnali és példás megtorlást kívánunk azokkal szemben, akik ennek az igazságszolgáltatási botránynak részesei, vagy okozói voltak." Lásd ezt: Jogtudományi Közlöny. 1947. április 5. 105. o. Dr. Villányi Pál: Szemle.
[114] A Miskolcon történteket részletesen elemzi: Varga János: A miskolci népítélet, 1946. Medvetánc, 1986. című tanulmányában. Említést tett róla a Népszava is, az 1946. augusztus 7. napi számának 3. oldalán. Zsolt Béla pedig egy nagyon érdekes, sőt mi több, "kötekedő" stílusban, a lincselő munkásokat egyértelműen elítélően megfogalmazott írással jelentkezett a Haladás hasábjain: "Szétfoszlott egy politikai illúzió, melynek sugallatától sokan azt hitték, hogy a negyedszázados ellenforradalomban megrontott magyar társadalom proletár- és paraszttömegei másfél év alatt teljes egészükben demokratikus néppé változtak át (.) attól, hogy a fasizált tömeg két év előtti pártigazolványát mai pártigazolványra cserélte fel." Lásd a Haladás 1946. augusztus 8. napi számának 1. oldalán a "Miskolc vagy a vesztett illúziók" című írást. Az esetről természetesen a Szabad Nép is említést tett, lásd Révai József cikkét "Páris és Miskolc" (1946. augusztus 4. napi szám, 1. oldal) címmel. Személy szerint annyit tennék hozzá, hogy egyrészt a miskolci munkások elégedetlensége - ami később Diósgyőrről Ózdra is átcsapott - mögött nem zsidókérdés állt, hanem a feketézőkkel szembeni ellenszenv. Azonban a feketézők itt történetesen zsidók voltak. Másrészt pedig, utólag kiderült, hogy a letartóztatott munkásokat valóban súlyosan bántalmazták a politikai rendőrségen a kihallgatások alatt.
[115] Ezekről, a lényeges és jellemző adatokról és összefüggésekről dr. Huszti Rezső legfelsőbb bírósági bíró írt. Lásd ezt: Dr. Huszti Rezső: A fővárosi közbiztonság alakulása 1945 - 1975 között. Budapest, 1980.
[116] "Az uzsoratanácsok felállítását az 1947:XXIII. tc. rendelte el, ez volt az országgyűlés által meghozott első törvény. S ellenpontként: a törvény meghozatalának a hetében ítélte el a Budapesti Népbíróság népellenes bűntett címén dr. Dorosi Miklós törvényszéki tanácselnököt, aki 1945 előtt vezette a Budapesti Büntetőtörvényszék uzsoratanácsát." Dr. Major Ákos: i.m. 275- 276. o. Az uzsorabíróságokról lásd bővebben dr. Papp Attila: Uzsorabíróságok Magyarországon. JURA 2012. 2. sz.
[117] 1848 után először a képviselőház szervezési hatáskörébe tartozott a megválasztott képviselők jogosultságának hivatalból történő vizsgálata, amely jogosultság egészen 1901-ig megmaradt. Az 1899. évi XV. tc. a taxatíve felsorolt érvénytelenségi okok esetében való eljárást a Kúria hatáskörébe utalta. A Horthy-rendszer elején ismét a képviselők - akkor a Nemzetgyűlés - döntöttek, majd az 1925. évi XXVI. tc. utalta a választási bíráskodást a Közigazgatási Bíróság hatáskörébe, amely érvényben a második világháború befejezésének évéig maradt, utána a hatásköri jogosultság kérdésében - meghatározó tényezőként - a NOT következett. Az 1947. évi választási küzdelmekhez kapcsolódó népbírósági részvétel sajátos nézőpontbeli leírását lásd: Dr. Major Ákos: i.m. 334-359. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző növendékügyi előadó, Nagykanizsai Javítóintézet.
Visszaugrás
