"(...) a népbíróságok összetétele szerencsés. Szerencsés tudniillik azért, mert az összes pártokból tevődik össze. Szerencsés azért, mert az összes pártok jelen lévén, nem érheti az a vád, hogy egy pártbíróság bosszúeljárásának vannak kitéve azok, akik a népbíróság előtt állnak. Minthogy minden párt szerepel a népbíróság tagjai között, joggal mondhatjuk, hogy a nép ítél, bizonyos megkötött formák és jogszabályok keretein belül. Ezért hálásak lehetnek a háborús bűnösök, mert végtelen szerencse részükre, hogy nem közvetlenül a nép ítél, hanem csak a népbíróság."[1]
"Iskolákban fogják tanítani a magyar háborús főbűnösök perét" - hirdette a vezércikk főcíme 1946. január 5. napján.[2] Dr. Ries István igazságügyminiszter ígérte ezt ezelőtt több mint fél évszázada. Nem így történt. Dr. Major Ákos, a legelső népbírósági tanács vezetője így emlékszik erre, és a miértekre: "1946 elején mind a Kis Újság, mind a Szabad Szó megemlítette, hogy az igazságügyminiszter javasolja a háborús főbűnösök peranyagának kötelező tantárgyként való tanítását a középiskolákban, mert a fiatalság azzal sincs tisztában, vajon miért és miként sodródott Magyarország a második világháborúba. Ez az intézkedés elmaradt. Azok az idők nem voltak alkalmasak a tárgyalásokon feltárt történelmi összefüggések hiánytalan érzékeltetésére - ősokként az 1920. évi trianoni békeszerződésig. A háborúba sodródásunkért politikailag felelős miniszterek a trianoni igazságtalanságok orvoslásának vitathatatlanul jogos nemzeti igényével védekeztek, a további országcsonkítással fenyegető újabb béketárgyalások kezdete előtt. Ezt a védekezést a sajtónak és a rádiónak határok közé kellett szorítani - a tárgyaláson, a tanácsvezetés törvényes eszközeivel nem lehetett. Én legalábbis nem tudtam. Nem is akarhattam."[3]
Mára már a jogászok többsége sem ismeri se a II. világháború magyar bűnösei felett ítélkező népbírósági rendszerünket, se a vádképviseletet ellátó népügyészséget, sem pedig azok működését, mint ahogy a népbírósági jogunkat sem. Laikus körökben még rosszabb a helyzet, és a történészeken kívül az embereknek tulajdonképpen fogalmuk sincs ezekről az intézményekről.
A témakörrel már az egypártrendszerben sem foglalkoztak kellően. Gárdos Miklós így figyelmeztetett kötetében - 1971-ben - "Mennyit tudunk róluk?" címszó alatt: "Az általános iskolák nyolcadik osztálya számára - 185 000 példányban - 1966 őszén megjelent történelemkönyvben nincs szó a háborús bűnösökről és pereikről. Az új könyv beszámol ugyan a fasizmus rémtetteiről, a magyarországi fasiszták bűntetteiről, de a bűnhődésről nem esik szó. Az 1964-ben megjelent kétkötetes "Magyarország története" című munkában az 1945-ös évnél ez olvasható: 'A baloldal kényszerítő nyomására ... a kormány ... februárban rendeletet hozott a népbíróságok felállításáról, amelyek feladata a háborús és népellenes bűnösök felelősségrevonása volt.' De ez a mű sem beszél részletesebben a háborús bűnösök pereiről. Aki pedig az Új Magyar Lexikonból akarna tájékozódni, tájékozatlan marad. A "háborús bűnösök" címszó alatt (38 sorban) megtalálja a fogalom pontos - nemzetközi érvényű - meghatározását; a magyar múltra egyetlen mondat utal. 'A magyar háborús főbűnösök felett a magyar népbíróság ítélkezett: Bárdossy Lászlót, Szálasi Ferencet, Imrédy Bélát több más háborús bűnös vezető politikussal együtt halálra ítélte.' A "népbíróság" címszó sem mond (öt és fél sorban) sokat: '. a második világháború után szervezett különbíróság, amely főleg a háborús és népellenes bűncselekményeket tárgyalta. Hivatásos bíró tanácsvezetőből és a politikai pártokat képviselő laikus bírókból alakult tanácsban ítélkezett.'"[4]
Tanulmányom a magyar népbíráskodással összefüggésben igyekszik néhány elméleti kérdést tisztázni, a tanulmánynak nem célja a népbírósági rendszerünk részletes bemutatása.[5]
"A magyarországi népbíráskodás tehát bemutatkozott. Ennek a jogtörténeti újszülöttnek a szülei a Magyar Kommunista Párt budapesti bizottsága és a BNB voltak, én bábáskodtam, mégpedig a jövevényért a szülők előtti teljes fe-
- 201/202 -
lelősséggel. Sem torzszülött nem lett, sem életképtelen. Kissé koraszülött volt, nélkülözte a debreceni Ideiglenes Nemzeti Kormány közreműködését. Mégis a legegészségesebb lett a kormány által később nehezen megszervezett összes népbíróság között."[6]
A háborúval kapcsolatban felelős személyek elleni eljárás említésre érdemes annál inkább is, minthogy visszaható erőt tulajdonított magának, illetve ezt az elvet értelemszerűen megfogalmazta, óhatatlanul is áttörve ezzel a nullum crimen sine lege - nulla poena sine lege elvét.[7] Eddig a pontig ugyanis a Csemegi-kódex megfogalmazása egyértelmű volt: "Bűntettet vagy vétséget csak azon cselekmény képez, melyet a törvény annak nyilvánít. Bűntett vagy vétség miatt senki sem büntethető más büntetéssel, mint amelyet arra elkövetése előtt a törvény megállapít."[8] Az eljárás nem a bírósági szervezetben folyt volna, és a perbefogást is csak a Nemzeti Tanács Intéző Bizottsága rendelhette volna el. A vizsgálatot ugyan egy kijelölt szakbíró végezte volna, de ő nem határozhatott a vizsgálat megszüntetéséről vagy befejezéséről. Minden fontos kérdésben - így például a vád alá helyezés feletti határozathozatalban is - pedig a Nemzetgyűlés döntött volna, és az ítélkezés joga is ezt a szervet illette a tervek szerint. Viszont az egész Károlyikorszak alatt nem alakult meg a Nemzetgyűlés.
Az 1919:XXIII. Néptörvény deklarálta: "a nemzetgyűlés összeülése előtt is meg kell tenni a felelősségre vonás előkészítése végett szükséges intézkedéseket azokkal szemben, akik ellen nyomatékos gyanú merül fel, hogy mint magyar vagy közös miniszterek a világháború előidézésében vagy annak vétkesen könnyelmű továbbfolytatásában akár szándékos, akár gondatlan cselekményük vagy mulasztásuk által részesek voltak." E törvényt 1919. március 2. napján hirdették ki, a versaillesi békeszerződést - aminek 227., 228. és 231. cikkelyei először foglalkoztak a bűnös támadó háború, és a felelősségrevonás gondolatával: "először jelent meg az agresszióért, vagyis a támadó háborúért viselt felelősség jogi következményének a fogalma"[9] - pedig 1919. június 28. napján írták alá, és csak 1920. január 10-én lépett hatályba.
Az 1919. évi versaillesi békeszerződés egyértelműen deklarálta Németország, valamint szövetségesei (a központi hatalmak) felelősségét azokért a veszteségekért és károkért, amelyeket az általuk elkövetett, "agresszióval kikényszerített" háború során okoztak. A békeszerződés azonban nem állt meg ennél az általános megfogalmazásnál, hanem a történelem során első ízben bevezette az agresszióért viselt személyes jogi felelősség fogalmát is. A versaillesi békeszerződés 227. cikke így tehát nagy jelentőségű rendelkezést tartalmazott. Szabó Imre azt írta erről: "(...) tételes jogi megfogalmazást adott a nemzetközi büntetőbíráskodás gondolatának."[10] Azonban már korábban, az első világháború alatt is voltak bizonyos olyan törekvések (figyelemmel a háború kitörésének körülményeire), hogy egyes háborús cselekményekkel szemben a nemzetközi jogi szankciók szigorodjanak. Hugh Bellot londoni professzor már 1916-ban felvetette egy nemzetközi büntetőtörvényszék gondolatát. A törvényszék feladata annak megállapítása lett volna, hogy kit terhel a felelősség a háborúért és a hadviselési szabályok megsértéséért.[11]
Tulajdonképpen ezen az irányvonalon haladt a békeszerződés 228. cikkelye is, amely egyrészt a háború törvényeivel és szokásaival ellenkező cselekményeket nemzetközi deliktummá nyilvánította, másrészt pedig e cikkelyben Németország elismerte a szövetséges hatalmaknak azon jogát is, hogy katonai bíróságaik elé állíthatják az antant hatalmak mindazon személyeket, akik az I. világháború idején érvényben lévő hadijogot vagy hadiszokásokat sértő cselekményeket követtek el. Ezzel megjelent tehát a személyes felelősség intézménye is. Ez alapján, a békeszerződés 229. cikkelyében II. Vilmos német császárt vád alá helyezettnek nyilvánították.[12]
E cikkek voltak az első kísérletek arra nézve, hogy a háborúért, mégpedig a "támadó" háborúért, mint nemzetközi jogsértésért egyes felelős beosztású személyeket tegyenek felelőssé. E rendelkezések alapján II. Vilmos német császár felett kellett volna először ítélkeznie egy öttagú, a szövetséges és társult hatalmak képviselőiből álló nemzetközi törvényszéknek. Azonban a császár, Hohenzollern Vilmos Hollandiába menekült, ahol pedig megtagadták a kiadását, arra való hivatkozással, hogy holland területen a politikai bűncselekményeket elkövető politikai menekültek (így!) menedékjogot élveznek. Ezután a győztes hatalmak sorra eltekintettek a háború bűnöseinek megbüntetésétől, felelősségre vonásukat az erre a célra létrehozott lipcsei bíróságra bízták, ahol pedig mindössze 9 (!) elmarasztaló ítélet született. Gárdos a saját kutatásai alapján így ír erről: "A hadijog ellen vétő személyek nemzetközi jellegű felelősségre vonása pedig azért maradt el, mert Németország 1919 decemberében belső törvényt hozott, és ebben a saját állampolgárai által elkövetett háborús bűncselekményeket a német birodalmi törvényszékek hatáskörébe vonta. Az ilyen jellegű 901 eljárásból azután 888 ügy felmentéssel vagy az eljárás megszüntetésével végződött, 13 esetben elmarasztaló ítéletet hoztak ugyan, de a végrehajtás mindannyiszor elmaradt."[13]
E tények miatt elgondolkodtató Lukács Tibor szerint az, hogy nem a versaillesi békeszerződés 228. cikkelye az első kísérlet az emberiség történelmében a háborúért felelős személyek elleni eljárás megindítására. Véleménye szerint a párizsi béketárgyalások és az azok előkészítése során megfo-
- 202/203 -
galmazott elvek bizonyára hatottak az 1919:XXIII. Néptörvény létrejöttére[14], de szerinte: "kétségtelen tény tehát, hogy a mi törvényünk az első tételes jogi megfogalmazása annak, hogy a háború előidézése és vétkesen könnyelmű folytatása: bűncselekmény."[15] Ez a megállapítás véleményem szerint is helytálló, és tényként kezelendő. Mindenképpen érdekes és elgondolkodtató ez a megállapítás, ami tükrözi mind a korabeli, mind az általánosságban értendő magas magyar jogászi színvonalat, hagyományokat és haladást egyaránt.
A nemzetközi büntetőbíráskodás, illetve a háború(k)ért felelős személy(ek) felelősségrevonásának gondolata azonban a versaillesi szerződés sikertelen kísérletét követően sem tűnt el. A Nemzetek Szövetségének (Népszövetség) 1920. december 18. napi közgyűlése foglalkozott legközelebb az intézménnyel, de felállítását végül időszerűtlennek ítélték meg. A kérdés újból, csak Sándor jugoszláv király Franciaországban történt meggyilkolása után került elő ismét. Genfben, 1937. november 16. napján egyezményt kötöttek a terrorcselekmények megelőzésére és megbüntetésére. Az aláíró 13 állam hozzájárult az Állandó Nemzetközi Bíróság szervezeti keretében létesítendő nemzetközi büntetőbíróság felállításához. Az erről szóló kiegészítő megállapodást azonban egyetlen állam sem erősítette meg, a megvalósulás a második világháború végéig váratott magára.[16]
A nemzetközi büntetőbíráskodás, az igazságos és igazságtalan háború, valamint az ezekért való felelősség kérdése ebben a korszakban még egészen gyermekcipőben járt. Accioly például még 1942-ben is emígy vélekedett: "Nem feladata a nemzetközi jognak, hogy elbírálja, vajon valamely háború jogos-e vagy sem, csak a hadviselés módja és a háború visszahatásai képezhetik a jogi szabályozás tárgyát."[17] Ez a felfogás, mint azt Hajdu Gyula is megfogalmazta, erővel helyettesítette a jogot: "Azt tartalmazza, hogy a számuk, vagy egyéb tényezők folytán gyengébb népek szabad prédái a hatalmasabbaknak, amelyek háborúk útján uralmuk alá vonhatják, akaratuk végrehajtására szoríthatják, vagy akár megsemmisíthetik azokat."[18]
"A nyilasok elleni harcban mi kommunisták helyeseljük és üdvözöljük a demokratikus népbíróság alakítására irányuló, alulról, a nép mélyéből jövő kezdeményezést. Üdvözöljük a szegedi szakszervezetek erre vonatkozó követelését és teljes mértékben helyeseljük a szegedi nemzeti bizottságnak a népbíróság felállítására vonatkozó határozatát. Meg vagyok győződve róla, hogy a demokráciának minden igaz híve velünk együtt helyesli ezt. Nem akarunk anarchiát az igazságszolgáltatásban, de igazságot akarunk! Éppen ezért valljuk, hogy most már magának a kormánynak kell vezetnie a demokratikus népbíróságok felállítására irányuló népmozgalmakat. Neki magának kell kézbe vennie a hazaárulók feletti ítélkezésre hivatott népbíróságok szervezését."[19]
Először tehát a versaillesi békeszerződés 227. és 228. cikkelyei nyilvánították a háború törvényeivel és szokásaival ellenkező cselekményeket nemzetközi deliktumoknak. Majd Molotov 1942 januárjában nyilatkozatot tett közzé, miszerint a második világháború az emberiség történetének rendkívüli háborúja, ugyanis a békeszerető népek kiirtását célozza, és oly mértékben tapad a náci, fasiszta rendszerhez, hogy annak megbüntetését és a háborús bűnösök felelősségre vonását az egész józanul gondolkodó világ helyesli és kívánja.[20]
a) Az ebbe az irányba tett első fontos, közös elhatározású, nemzetközi lépés az 1942. december 17. napján kiadott közös proklamáció volt, amelyben a szövetségesek 12 állam támogatásával kiadott közös nyilatkozatban ünnepélyes keretek között erősítették meg abbéli elhatározásukat, miszerint megbüntetik az "emberirtásért" felelős személyeket.
b) Majd a következő fontos, mérföldkőnek számító deklaráció az amerikai-angol-kínai-szovjet négyhatalmi konferencián megfogalmazott Moszkvai Nyilatkozat[21] volt, 1943 októberében. A szovjet kormány javaslatára hívták össze az angol, amerikai és szovjet külügyminiszterek értekezletét Moszkvába, 1943. október 19. és október 30. között. Elsősorban a háború megrövidítésének lehetőségeivel foglalkoztak, így azzal a főkérdéssel is, hogy mikor nyílhat meg az újabb európai front. A külügyminiszterek azonban egy deklarációt is elfogadtak, melyben említést tettek Hitler és csatlósai kegyetlenkedéseiről, és figyelmeztették a náci párttagokat, tiszteket, katonákat, SS egységeket, miszerint, akit a megszállt területeken elkövetett rablásokban, fosztogatásokban és gyilkosságokban felelősség terhel, azt bűncselekményei elkövetésének színhelyén bíróság elé fogják állítani, és az illető ország törvényei szerint fogják megbüntetni. Deklarálta a nyilatkozat, hogy össze kell állítani a földrajzi helytől független háborús bűnösök listáját is. A külügyminiszterek az Egyesült Nemzetek 32 állama nevében jártak el, a konferencia utolsó napján pedig külön nyilatkozatot fogadtak el az egyetemes biztonságról is, amelyhez immár Kína is csatlakozott.
c) Az 1943. november 28. és december 1. között zajló teheráni konferencián is szó esett a háborús bűnösök megbüntetéséről, éppúgy, mint az 1945. február 4. és február 11. között zajló jaltai, valamint az 1945. július 17. és augusztus 2. között megrendezésre került potsdami konferenciákon is.[22]
- 203/204 -
d) A moszkvai nyilatkozatban kifejtett elvek végrehajtásáról a Londoni Egyezmény keretében döntöttek a szövetséges hatalmak, amit 1945. augusztus 8. napján írtak alá.[23] Londonban, az USA, Nagy-Britannia, Franciaország és a Szovjetunió által megkötött egyezmény (amelyhez további 19 állam csatlakozott), az európai tengelyhatalmak háborús főbűnöseinek felelősségre vonásáról és megbüntetéséről szólt. A 7 cikkből álló egyezmény fenntartotta azt az elvet, hogy minden háborús bűnöst abban az országban kell felelősségre vonni, ahol a cselekményét elkövette, illetve a felelősségre vonás az adott ország törvényei szerint kell, hogy történjen.[24] Azoknak a háborús főbűnösöknek pedig, akiknek cselekményeit nem lehet földrajzi helyhez kötni - mert bűnös magatartásuk több országra, globálisan is kihatott -, nemzetközi katonai törvényszék előtt kell felelniük tetteikért. Az egyezmény aláírásával egyidejűleg elfogadták a felállítandó nemzetközi büntetőtörvényszék szabályzatát is (Charter[25]). Az egyezmény azért volt óriási jelentőségű, mert ugyan nem először fordult elő, hogy nemzetközi bíróság felállítására született egyezmény, de először fordult elő az, hogy bűnös, támadó háború okozói felett egy bíróság, a Nürnbergi Nemzetközi Katonai Törvényszék ítélkezett. 1945. november 20-án ült össze először, elnöke Robert H. Jackson bíró lett.[26] Az egyezményt megkötő hatalmak (Szovjetunió, USA, Nagy-Britannia és Franciaország) kormányai egy-egy közvádlót jelöltek ki a vizsgálatok lefolytatására, és a vádiratok elkészítésére.[27] Az ítélőbíróságba is szintén egy-egy személyt, mint bírót, illetve szintén egy-egy szakembert, mint helyettes bírót delegáltak e hatalmak.[28]
A Moszkvai Nyilatkozat, illetve a Londoni Egyezmény alapján, a Charter szervezésében és eljárási szabályai szerint a Nürnbergi Nemzetközi Katonai Törvényszék 1945. november 20. és 1946. október 1. között ülésezett, 1946. augusztus 31. napjáig 403 nyilvános tárgyalás volt az ügyben.[29] A nürnbergi per során 218 ülést tartottak, a jegyzőkönyv pedig mintegy 16 ezer oldal terjedelmű volt. Csak a vádlók 2630 dokumentumot és iratot nyújtottak be. Összesen 240 tanút hallgattak ki, és 300 ezer, eskü alatt tett írásbeli vallomást tanulmányoztak át a bírák. Számos filmet tekintettek meg a per alatt, magáról a tárgyalásról pedig 27 kilométernyi hangos filmszalag készült.
A japán kapituláció után felállított távol-keleti, Tokiói Nemzetközi Katonai Törvényszék szintén a londoni egyezmény alapján ítélkezett a japán háborús főbűnösök felett, akik közül 7 embert ítéltek halálra (köztük két miniszterelnököt).[30] De a Távol-Keletre is érvényes volt az az alapelv, hogy a háborús bűnöst ott kell felelősségre vonni, ahol a bűncselekményeit elkövette. Így került sor például a habarovszki perre is, ahol azon japánok felett ítélkeztek, akik a baktériumfegyverek használatával figyelmen kívül hagyták a nemzetközi jog előírásait.
Szerte Európában, így a Magyarországgal szomszédos államokban is működtek azonban a háborús bűnösöket felelősségre vonó népbíróságok. Romániában Antonescu marsallt 1946. június 1-én végezték ki, a jugoszlávok a szökésben lévő horvát "nemzetvezetőt", Ante Pavelicet csak távollétében tudták halálra ítélni, Csehszlovákiában Josef Tiso szlovák miniszterelnök, későbbi köztársasági elnök 1947. április 18. napján került hóhérkézre, míg Vojtech Tuka-t, Szlovákia 1939 és 1944 közötti miniszterelnökét 1946. augusztus 20. napján végezték ki. Emil Hácha, a Cseh-Morva Protektorátus elnöke a börtönben halt meg, 1945. június 1-én.[31]
A nemzetközi büntetőbíróságokról szólva Szabó Imre emígy értékelt: "Mindnyájan tudatában vagyunk annak, hogy a nemzetközi jog és a nemzetközi büntetőbíráskodás gyenge fegyver a béke megvédésére és a háború megakadályozására. Gyenge fegyver, mert csak bizonyos keretek között érvényes; ha az indulatok egyszer elszabadulnak, a nemzetközi jog, vagy a nemzetközi büntetőbíróság képtelen gátat vetni az áradatnak. De egyrészt olyan szegények vagyunk az emberi együttélést biztosító eszközökben, hogy minden lehetőséget meg kell ragadnunk a népek közötti béke tartósítására; másrészt viszont a nemzetközi büntetőbíráskodásnak legfőbb jelentősége talán nem is abban van, hogy megtorol bizonyos, a béke ellen elkövetett bűnöket, hanem abban, hogy kiemeli, az emberiség elé tárja ezeket a bűnös cselekedeteket."[32]
"... célja, hogy a nép a vele szemben elkövetett háborús és népellenes bűncselekményekért minél gyorsabban és minél teljesebb elégtételt nyerjen. A nemzet pere megrontóival szemben (.) olyan igazságügyi feladat, amelynek végleges nyugvópontra jutásától népünk demokratikus újjászületése, az ország demokratikus átalakulása függ."[34]
"A Rotyitsék elleni gyakorlat és jogalkalmazás egyedülálló maradt. Mind a népbírósági tanácsok kialakításánál, mind az érdemi munkánál irányadóvá azok a szempontok váltak, amelyek egy debreceni petróleumlámpa fénye mellett 1944-1945 fordulóján a népi igazságszolgáltatás érdekében megfogalmazódtak. A civis városban megalkotott 81/1945. M. E. sz. rendelet születését - közel négy évtizeddel később - egyik létrehozója, dr. Tímár István mondotta el nekem. A főkodifikáló, dr. Réczei László mellett
- 204/205 -
a tragikus sorsú (a Rajk-ügy egyik mellékperében kivégzett) dr. Villányi András, valamint egy negyedik, dr. Tímár emlékezetéből kiesett nevű jogász vett részt a munkában."[35]
A szövetséges hatalmak és Magyarország között 1945. január 20-án, Moszkvában jött létre a fegyverszüneti egyezmény.[36] Az egyezményt 1945. január 20. napi visszamenőleges hatállyal az 1945. évi V. törvény cikkelyezte be, amelyet az Ideiglenes Nemzetgyűlés 1945. szeptember 13-án fogadott el. A vizsgált téma szempontjából különösen fontos a fegyverszüneti egyezmény 14. pontjának rendelkezése: "Magyarország közre fog működni a háborús bűncselekményekkel vádolt személyek letartóztatásában, az érdekelt kormányoknak való kiszolgáltatásában és az ítélkezésben e személyek felett".[37]
Az alap, amelyre népbírósági joganyagunk felépült, a fegyverszüneti egyezmény volt. A fegyverszüneti egyezmény aláírása után az Ideiglenes Nemzeti Kormány - az Ideiglenes Nemzetgyűléstől kapott felhatalmazás alapján - 1945. január 25-én bocsátotta ki a népbíráskodásról szóló 81/1945. (II. 5.) ME sz. rendeletet (a továbbiakban Nbr.), amely 1945. február 5-én lépett hatályba. A magyarországi népbíróságok és népügyészségek tehát e jogszabály értelmében alakultak meg.[38] Annyit ide megjegyeznék, hogy a gyorsaság ellenére meglehetősen alapos munkát végeztek, hiszen az Nbr.-ben megfogalmazottakat még évtizedekkel később is felhasználták.[39]
a) Az Nbr. első - alapvető és lényeges szabályokat tartalmazó - paragrafusai a következőket deklarálták. Kifejezték, hogy az Ideiglenes Nemzetgyűlés által 1944. évi december hó 21. és 22. napjain a Debrecenben adott felhatalmazás alapján az Ideiglenes Nemzeti Kormány attól a szükségtől vezettetve, hogy mielőbb elnyerjék büntetésüket mindazok, akik a magyar népet ért történelmi katasztrófa okozói, illetve részesei voltak, rendeletet bocsát ki az esküdtbíróságnak törvényhozás útján való visszaállításáig a népbíráskodás megvalósítása tárgyában.[40] Rendelkeztek arról, hogy a népbíráskodásról szóló rendeletben körülírt bűncselekmények az esetben is büntethetők voltak, ha a cselekmény a rendelet életbeléptekor már befejeztetett s a cselekmény befejezésének időpontjában fennállott törvényes rendelkezések alapján az egyébként büntethető nem volt.[41] A rendelet szerint a népbíróság jogköre kiterjedt a polgári egyénekre és a fegyveres erő tagjaira, ideértve a rendőrséget és a csendőrséget is, valamint a magyar állam területén elfogott vagy a magyar államnak kiadott egyénekre, tekintet nélkül azok állampolgárságára. A magyar állam területén kívül elkövetett bűncselekmények tekintetében, valamint a netán kiadatás alá kerülő bármely bűntettessel szemben pedig, a népbíróság jogköre mindaddig fennállt, amíg a tettes kiadásának elrendelése be nem következett.[42]
b) A népbíráskodásról szóló alaprendeletet aztán 1945. április 27-én módosította az 1440/1945. (V. 1.) ME sz. rendelet (a továbbiakban Nbr.nov), amely május 1. napján lépett hatályba. Az új rendelet kiterjesztette a háborús és népellenes bűnösök körét, bevezette a büntetési nemek között a kényszermunkát, a népbírósági tanácsokban pedig az 5 koalíciós párt kiküldöttei mellett helyet biztosított a szakszervezetek kiküldötteinek is. Ez a rendelet azonban már szűkítette a nemzeti bizottságok befolyását a népbírósági tanácsok személyi összetételére. Megmaradt ugyan a javaslattételi joguk a népügyész személyére, de eztán a népbírákat már a nemzeti bizottságok és a főispán kikapcsolásával közvetlenül a pártok jelölték.
Az Nbr.nov módosította és kiegészítette a népellenes deliktumok körét is, valamint engedélyezte a halálbüntetés kiszabását fiatalkorúak esetében, ha a tettük elkövetésekor már betöltötték a 16. életévüket (Nbr.nov 15. §). Másrészt kibővítette a halállal is büntethető háborús bűntettek körét (Nbr.nov 7. §), valamint módosította és kiegészítette a népbíróságok eljárására vonatkozó processzuális szabályokat is. Mindezeken kívül az Nbr.nov 6. §-ának (2) bekezdése egy új, 6. pontot iktatott be az Nbr. 11. §-ának felsorolásába.[43]
c) A népbíráskodással összefüggésben deklaráltak további rendelkezéseket az 5900/1945. (VIII. 5.) ME sz.[44] valamint a 6750/1945. (VIII. 16.) ME sz.[45] rendeletek is. A most bemutatott rendeleteket az Ideiglenes Nemzeti Kormány hozta, és az Ideiglenes Nemzetgyűlés az 1945. évi VII. törvénnyel emelte törvényerőre[46], méghozzá 1945. szeptember 16. napi kihirdetéssel. A törvény sajátos kodifikációs technikája szerint a jogszabály az alaprendeletet nem foglalta egységes szerkezetbe az utóbbi módosításokkal és kiegészítésekkel, hanem a törvényerőre emelés külön-külön, tudniillik az 1945. évi VII. törvénycikk I - IV. mellékleteiként történt.
d) Lényeges módosításokat tartalmazott még a népbíráskodással kapcsolatos egyes rendelkezésekről szóló 1947. december 31. napján kihirdetett 1947. évi XXXIV. törvény[47] (a továbbiakban T.), valamint az ezt módosító, a katonai titok tekintetében elkövetett hűtlenségre vonatkozó hatásköri rendelkezésekről szóló 1948. évi XLVII. törvény[48] is.
Az Alkotmánybíróság a nagybirtokrendszer megszüntetésével kapcsolatos jogszabályok alkotmányellenességéről szóló 66/1992. (XII. 17.) AB határozatban állapította meg, hogy az "államnak nemzetközi szerződésen is alapuló kötelezettsége a háborús és az emberiség elleni bűncselekmények
- 205/206 -
üldözése, konkrét gyanú esetén a bűnösök vád alá helyezése, és bírói eljárásban azok elítélése."
Majd a 2/1994. (I. 14.) AB határozatban az Alkotmánybíróság külön is megvizsgálta, van-e (volt-e), és mennyiben, nemzetközi jogi kötelezettség az Nbr. 11. és 13. §-aiban[49] megfogalmazott magatartások bűncselekménnyé, méghozzá háborús bűncselekménnyé nyilvánítására. Megállapította, hogy jogi értelemben vett kötelezettséget a moszkvai fegyverszüneti egyezmény 14. pontja tartalmaz. Vagyis az, hogy Magyarország közre fog működni a háborús bűncselekményekkel vádolt személyek feletti ítélkezésben, feltételezte - minimálisan - a tényállások és büntetési tételek meglétét, illetve megteremtését. Már az Nbr. előkészítése folyamán, majd megszületését követően szakmai körökben vita folyt a tekintetben, hogy a háborús bűnösök felelősségre vonásának kötelezettsége igényli-e a nullum crimen sine lege, nulla poena sine lege elvének feladását, a visszaható hatályú jogalkotást és jogalkalmazást, vagy a hatályos büntetőjogi szabályok, illetve a miniszterek felelősségét meghatározó és felelősségre vonását lehetővé tevő, akkor hatályos 1848. évi III. tc., továbbá az 1920. évi X. tc. rendelkezései elegendő és megfelelő alapot szolgáltattak volna-e az ítélkezéshez.
Anélkül, hogy az Alkotmánybíróság e kérdésben állást foglalt volna, megállapította, hogy az Nbr. megalkotására, ezen belül a visszaható hatályú büntető jogalkotásra a magyar államnak nem volt nemzetközi jogi értelemben vett kötelezettsége, az jogilag szuverén döntés eredményeként született. A fegyverszüneti egyezményből, mint önmagából fakadó jogi kötelezettség csupán a háborús bűnösök büntetőjogi felelősségre vonására vonatkozott, azonban a felelősségre vonás mikéntje: a visszaható hatályú büntető jogalkotás, a tényállási elemek és a büntetések meghatározása, valamint a különbíróságok felállítása formailag már a magyar állam szuverén döntése volt.[50]
"... A népbírósági tanácsok a nemzeti frontba tömörült pártok s a Szakszervezeti Tanács kiküldött laikus bíráiból alakulnak meg. Ezért az a meggyőződésem, hogy a pártok által delegált bírák szavazata a pártokra kötelező, az pedig semmiképpen sem ismétlődhet meg, hogy valamelyik pártnak esetleg nem tetsző ítélet esetén kétségbe vonják, hogy az ítélet a magyar nép nevében hozatott-e. A magyar népet a népbírósági tanács képviseli. (...) Ez az új bíróság (népbíróság) nem forradalmi törvényszék, mert hiszen szigorúan megállapított eljárási szabályok szerint és anyagi jogi szabályok alapján ítélkezik (...) de határozottan politikai jellegű."[51]
"Ami pedig az új államrend védelmét illeti, nekünk is lesz olyan törvényünk, mint az 1921:III. tc. volt, amit mi, illegális kommunisták a bőrünkön ismertünk meg. Előre megmondom nektek, hogy ez a bíráskodás is a ti megtisztelő feladatotok lesz és remélem, hogy majd kisebb hibaszázalékkal csináljátok, mint a háborús bűnösök felelősségre vonását."[52] 1945 januárja és májusa közt a Budapestin kívül 24 népbíróságot állítottak fel[53] (időben az első a Szegedi Nemzeti Bizottság január 9. napi rendeletére felállított szegedi volt), de például a Berettyóújfalui Népbíróság csak létrejött, de nem működött. Makón és Hódmezővásárhelyen pedig egy ideig népbírósági kirendeltségek tevékenykedtek. Az igazságügy miniszter feladata volt annak eldöntése, nyilván elsősorban az ügyek számától függően, hogy egy-egy népbíróságon belül hány népbírósági tanács működjön. Az Nbr. szerint minden törvényszéki székhelyen népbíróságot kellett felállítani. Az igazságügyminiszter ugyanazon népbíróság keretén belül több tanács felállítását is elrendelhette. A konkrét népbírósági tárgyalásokra azonban mindig az adott törvényszék vezetője jelölt ki alkalmas helyiségeket.[54]
Minden népbíróság mellé (ha csupán egy tanács is működött) egy népügyészséget kellett szervezni. Így a népbírósági tanácsok száma országosan 50-60 lehetett, azonban pontos adat erről nem maradt fenn. A Budapesti Népbíróság hivatalosan 1945. március 6-án kezdte meg a működését.[55] Debrecenben, tehát az akkori kormányszékhelyen csak 1945. március 29-én, a Déri Múzeum előadótermében tárgyalt először a Debreceni Népbíróság.[56] 1945. március 14. napja a Szegedi Népbíróság első tárgyalási napja[57], Kecskeméten március 26. napján ültek össze először a népbíróság tagjai[58], a Népbíróságok Országos Tanácsa (NOT) pedig március végén alakult meg, dr. Bojta Ernő Béla miniszterelnökségi államtitkár szervezésével, aki előbb a NOT tanácsvezető bírája, majd később pedig a NOT elnöke lett.
Tehát látható, hogy - elsősorban a szervezési nehézségek miatt - nem egyszerre, nem egy időben kezdték meg működésüket a népbíróságok. De mivel a népbíróságok felállítása a fegyverszüneti egyezmény alapján Magyarországnak nemcsak joga, hanem egyenesen a kötelessége is volt, ezért még a SZEB (Szövetséges Ellenőrző Bizottság) is besegített az indulásnál, egyrészt logisztikai, de főként anyagi értelemben. Ahol pedig nem kezdték meg időben a működésüket a népbírósági tanácsok, ott a SZEB minden esetben sürgette ezek felállítását, amihez teljes mértékben joga volt, hiszen a fegyverszüneti egyezmény szerint a háború bűnösei felett ítélkeznie kellett hazánknak. Jó példa ide Heves vármegye főispánjának levele az igazságügyminiszterhez, 1945. április 16. napján. A
- 206/207 -
főispán megírta, hogy az Egri Népbíróság megszervezésének késése miatt a SZEB elnöke - hivatkozva a fegyverszüneti egyezményre - személyesen sürgette nála a népbíróság mielőbbi felállítását. A levélből megtudhatjuk a konkrétan felmerült nehézségek okát is, amit a főispán elsősorban abban jelölt meg, hogy az Egri Nemzeti Bizottság nem talált a feladatra alkalmas személyeket. Két személy kinevezése táviratilag lett kérve ugyan az Igazságügyminisztériumtól, de az érintett személyek a megbízatást végül mégsem vállalták el. A hevesi főispán ezért azt kérte az igazságügyminisztertől, hogy hivatalból rendeljen ki alkalmas személyeket a feladat ellátására: "Nem lehet megengedni azt, hogy amikor mindenkinek áldozatot kell hozni a hazáért, akkor a bírák és ügyészek ne vállalkozzanak ilyen rendkívüli fontosságú szolgálat ellátására. Itt a fasisztáknak a társadalomból való megnyugtató módon való eltávolításáról van szó, ami szerződésbeli kötelességünk is. Ügyvédet kényszeríteni erre a szolgálatra nem lehet, de közalkalmazottat igenis lehet."[59]
A súlyos szervezési nehézségek ellenére az ország 24 városában kezdték meg mégis a népbíróságok a munkát, úgymint: a Tiszántúlon - Nyíregyházán, Debrecenben, Szegeden és Gyulán; a Duna-Tisza vonala között - Balassagyarmaton, Egerben, Miskolcon, Sátoraljaújhelyen, Szolnokon, Kecskeméten, Kalocsán és Baján; a Dunántúlon pedig Sopronban, Győrben, Esztergomban, Székesfehérváron, Veszprémben, Szombathelyen, Zalaegerszegen, Nagykanizsán, Kaposváron, Pécsett és Szekszárdon, valamint természetesen - az országban a legtöbb népbírósági tanáccsal - Budapesten is.[60]
A népbíróságok nem tartoztak a rendes bírósági szervezetbe, a törvényszéki székhelyeken a rendes bíróságok mellett működő külön bíróságokként, helyesebben tanácsokként állították fel őket[61], így egy ideiglenes különbíróságnak tekinthetők inkább, létrehozásuk egyetlen célja a háborús bűnösökkel, fasisztákkal, nyilasokkal, a régi rend híveivel való leszámolás, illetve azok elszámoltatása volt. Az Nbr. emígy fogalmaz: "az ideiglenes nemzeti kormány attól a szükségtől vezettetve, hogy mindazok, akik a magyar népet ért történelmi katasztrófa okozói, illetve részesei voltak, mielőbb elnyerjék büntetésüket, - az esküdtbíróságnak törvényhozás útján való visszaállításáig a népbíráskodás megvalósítása tárgyában a következőket rendeli."[62]
Az "ideiglenes" jelzőt is emiatt találom megfelelőnek: a megalakításának időpontjában a népbíráskodás a háború magyar bűnöseinek, illetve a zsidóság elleni gyalázatos tettek szintén hazai felelőseinek elszámoltatására szolgáló "eszköz" volt. Egyébként ezt, a preambulumban is kitűzött célt a népbíráskodás 1946 márciusáig kizárólagosan követte. Ekkortól azonban a demokratikus államrend és a köztársaság büntetőjogi védelméről szóló 1946. évi VII. törvény értelmében - az ítélőtáblák székhelyén - felállított népbírósági különtanácsok (azaz tehát a népbírósági szervezeten belül felállított külön, "ötös" tanácsokról volt itt szó) már egészen más szerepet töltöttek be. Egyre jobban a Magyar Kommunista Párt eszközeivé váltak a politikai ellenfelekkel való leszámolás szolgálatában. Dr. Major Ákos, a Budapesti Népbíróság, majd később a Népbíróságok Országos Tanácsa elnökének erre utaló megfogalmazásával élve: "a népbíráskodás malter volt a politikai építés téglái között."[63]
a) A témával foglalkozó kevés jogász szakember is megosztott a népbíróságok pontos definiálása, a bírósági rendszerünkben való elhelyezésének megfogalmazása kérdésében, pláne úgy, hogy némelyikük az egypártrendszer árnyékában fogalmazta meg álláspontját. Fűrész Klára szerint a népbíróság egy rendkívüli bíróság: ". a népbíróság rendkívüli bíróság volt."[64] Lukács Tibor, a témakör egyik legjobb ismerője, rendkívüli különbíróságokként említi őket. Moór Gyula, 1945. június 17-én tartott, "A népbíróságról és az esküdtszékről" című előadásában - figyelemmel elsősorban az Nbr. preambulumára[65] - azt fogalmazta meg, hogy a népbíróság nem esküdtbíróság. A két intézményt összehasonlítva a különbséget abban látta, hogy a népbíróság tulajdonképpen egy igazságügyi intézménynek politikai célra való felhasználása, míg az esküdtbíróság - esküdtszék egy politikai gondolatnak (tudniillik annak, hogy a bírói hatalomban a nép is részesedni tudjon) az igazságszolgáltatás céljaira való hasznosítása.[66] Lukács szerint ez a megállapítás tetszetős ugyan, de nem kellően alapos. Szerinte ugyanis bizonyos mértékig az esküdtbíróságról is elmondható ugyanaz, amit Moór a népbíróságról mondott, vagyis egy igazságügyi intézménynek politikai célra való felhasználása. Viszont a népbíróságra is érvényes az esküdtbíróságról tett megállapítása, azaz egy politikai gondolatnak az igazságszolgáltatás céljaira való hasznosítása.[67] Lukács szerint a népbírósági jog arra az elvi álláspontra helyezkedett, hogy a népbíróság rendkívüli különbíróság.[68]
b) A magam részéről dr. Major Ákos, a Budapesti Népbíróság bírája okfejtését érzem a legtalálóbbnak, vagyis a preambulum helyett inkább magában a rendeletben, annak paragrafusai között, illetve azok elemzésével kell keresni a megoldást. Major, aki több háborús főbűnös bírája is volt, az 1945. november 2. napján, dr. Bárdossy László volt miniszterelnök büntetőügyében meghozott és kihirdetett halálos ítélet indokolásában a lényeget tekintve a következőket fejtette ki. A magyarországi népbíróságokat a fentebb már említett, Moszkvában megkötött fegyverszüneti egyezmény 14. pontja
- 207/208 -
alapján, e szerződésben vállalt nemzetközi kötelezettség teljesítése céljából kellett megvalósítani.[69] A törvényerőre emelt Nbr. 20. §-a szerint a 11., 13., 15. és 17. §-okban meghatározott bűncselekmények feletti ítélkezés a népbíráskodás elé tartozik. A 2. § szerint pedig a népbíróság jogköre kiterjed a polgári egyénekre és a fegyveres erő tagjaira is, ideértve a rendőrséget és a csendőrséget is, valamint a magyar állam területén elfogott, vagy a magyar államnak kiadott egyénekre, tekintet nélkül azok állampolgárságára. Major megfogalmazta, hogy a törvényhozó intenciója szerint az összes háborús és népellenes bűncselekmény elbírálása, függetlenül a tettes személyétől, beosztásától vagy rangjától, kizárólag (!) a népbíróság hatáskörébe tartozik. Vagyis jogköre kiterjedt a miniszterekre is, szemben az 1848. évi III. tc. rendelkezéseivel, ami ekkor egyébként még hatályában fenntartott volt.[70]
Azaz a népbírósági rendeleteket törvényerőre emelő jogszabály (1945. évi VII. törvény) kivételes erejű és speciális (amely kivételes történelmi időben, helyzetben és módon keletkezett) volt, amely specialitása révén különleges hatásköri szabályokat állapított meg. Ezért az általa konstruált sui generis bűncselekményekre (azaz a háborús és népellenes bűncselekmények) nézve az 1848. évi III. tc. kivételező szabályai nem voltak alkalmazhatók.
c) A háborús vagy népellenes bűncselekményt elkövető bármely személy fölött csak és kizárólag a népbíróság ítélkezhetett. Vagyis az elkövető személye, vagy bármely más szempont egyáltalán nem jött figyelembe akkor, ha az elkövetett bűncselekmény háborús vagy népellenes bűntett volt. Ugyanis ebben az esetben minden az 1945. évi VII. törvénynek volt alárendelve.[71] A népbírósági jog és ítélkezési gyakorlat mindvégig következetes volt abban, hogy a háborús és népellenes bűncselekményeket elkövető miniszterekre a kivételes szabályok nem vonatkoztak e bűncselekményeik elbírálása tekintetében, ugyanis ők éppen a háborús és népellenes bűncselekményeik okán (értsd: miatt) tartoztak a népbíróságok hatáskörébe, hiszen az e bűncselekmények elkövetői felett kizárólag a népbíróságoknak volt hatásköre és illetékessége.[72] Vagyis az egységes népbírósági álláspont szerint a volt kormánytagok esetében valóban él az 1848. évi III. törvénycikk, kivétel az általuk elkövetett háborús és népellenes bűncselekmények eseteit. A hatályos népbírósági jog is egyértelműen megfogalmazta, hogy az összes háborús és népellenes bűntettesek, akár polgári, akár katonai személyek, a népbíróság ítélkezési körébe vonattak (Nbr. 11. § 2. pont). Nem kivétel tehát ez alól az az eset sem, ha a mondott cselekményeket valaki, mint a kormány tagja követte el, annál kevésbé, mert a népbírósági jogban a háborús és népellenes bűntettek alanyaként több esetben szerepelt a kormány tagja. A tekintetben is részletes volt a népbírósági rendelet, hogy megjelent "a nyilas kormányzatban" (Nbr. 11. § 4. pont) meghatározás is, holott valójában a nyilas hatalomátvételt nem tekinthetjük legitimnek, sőt, már a német megszállás után megalakuló kormányokat sem.
Egy népbírósági ítélet ezek alapján vonta le a következő megállapításokat: "A népbíróság tehát törvény által felállított külön (kivételes) bíróság, melynek hatáskörét, időbeli és területi hatályát új jogszabályok határozzák meg, úgy azonban, hogy csak az ezekkel ellenkező anyagi jogi és eljárásjogi szabályok helyeztettek hatályon kívül a népbíráskodás körében, míg az egyéb törvényes rendelkezések megfelelően alkalmazandók. (.) Az 1880. évi XXXVII. törvénycikk 6. §-ától eltérőleg a 81/1945. M. E. számú rendeletben a miniszterek büntetőjogi felelősségre vonásáról szóló 1848. évi III. törvénycikk 32 - 36. §-ai nem tartattak fenn, ebből is arra kell következtetni, hogy a népbíróság a háborús és népellenes bűntettek tekintetében a minisztereket illetően is hatáskörrel bír."[73]
Tehát a vádlottak azon kétkedésére, hogy a népbíróságoknak van-e illetékességük velük szemben eljárni, a büntetőtanácsok általános érvénnyel fogalmazhatták meg, hogy a háborús és népellenes bűntettesek ügyeinek elbírálása kizárólag a népbíróság hatáskörébe tartozik. Vagyis nem az elkövető személye volt a döntő, hanem az elkövetett cselekmény. Ha az ugyanis háborús vagy népellenes bűntett volt, akkor az elkövetője felett csakis a népbíróság ítélkezhetett.[74] Ezen indokok miatt volt a népbíróságoknak hatásköre minden háborús és népellenes bűntettes vádlott felett.
Ehhez a következő megjegyzést fűzöm. Az 1945. évi VII. törvénnyel törvényerőre emelt Nbr. illetve az azt módosító és kiegészítő rendeletek egyértelműen, és kivételt nem tűrően a népbíróság ítélkezése alá vonták az e rendeletekben szabályozott háborús és népellenes bűntettek elkövetőit. Hogy e háborús és népellenes bűntetteket a terheltek mily minőségben követték el, az véleményem szerint már abszolút közömbös, és ez szerintem vitás annál kevésbé sem lehet, minthogy az Nbr. 11. § 2. pontjában meghatározott háborús bűntettnek, de ugyancsak a 15. § 1. pontjában részletezett népellenes bűntettnek tényállási eleme éppen az, hogy tudniillik az elkövető a magyar kormány tagja kellett, hogy legyen. Vagyis a rendelet megalkotói úgy döntöttek, hogy a népbíróság útján vonnak felelősségre mindenkit, aki háborús vagy népellenes bűntettet követett el, arra tekintet nélkül, hogy mi volt az elkövető elkövetéskori közjogi állása.
A témakör lezárásaként idézném még dr. Major Ákos nagyon érdekes megjegyzését arra a vádlotti kijelentésre nézve, hogy a bíróság tagjai nem tagjai a Nemzetgyűlésnek, ezért szintén nem lehetnek illetékes bírái a vádlottnak, méghozzá a már ismer-
- 208/209 -
tetett 1848. évi III. törvénycikk értelmében. Major először a vádlott észrevételére reagálva ismételten kifejtette, hogy a háborús bűnösök felett csak a népbíróság jogosult ítélkezni a népbírósági jog szerint, ezért itt az 1848. évi III. törvénycikk egyáltalán nem eshet latba. De utána azt is kifejtette, hogy mivel az ítéletet kimondó népbírák a Nemzetgyűlésben és a kormányzatban képviselt öt koalíciós politikai párt kiküldöttjei, ezért tulajdonképpen jelen van a tárgyalóteremben a törvényhozó Nemzetgyűlés is.[75]
Ezek után valóban elmondható, hogy a népbíróság a törvény által felállított külön, illetve kivételes bíróság volt, amelynek hatáskörét és illetékességét új jogszabályok határozták meg oly módon, hogy a népbíráskodás körében az ezekkel ellenkező anyagi és eljárási szabályok hatályon kívül helyeztettek, míg az egyéb törvényes rendelkezések megfelelően alkalmazandók voltak.[76] Ehhez képest a népügyészség pedig tehát, egy csak a népbíróság mellett működő, illetve csak ahhoz, mint viszonyítási alaphoz képest vizsgálandó, különös, kivételes és ideiglenes vádlói szerv volt.
A vizsgált kérdést tovább kutatva nézzünk meg az alábbiakban a népbíróságok jellegéről is egy tetszetős, korabeli jogászi okfejtést a Magyar Jogászok Szabad Szakszervezetének Büntetőjogi Bizottságától, amely bizottság a megállapításait 1945. november 2. napi ülésén határozatba is foglalta. Az ülés napirendjén elsősorban a Bárdossy perben előtérbe került miniszteri büntetőjogi felelősség, valamint a népbíróságok hatáskörének problematikája szerepelt ugyan, de ezzel párhuzamosan helyet próbált keresni a népbíróságoknak a magyar jogrendszerben, és amelynek résztvevőiben, szerkesztőiben az Nbr. preambulumának ellenére fel sem merült az esküdtbíróság gondolata, fogalmi problematikája.
A határozat a lényegét tekintve a következőket állapították meg a jogász bizottság tagjai. A népbíróság a nemzetközi büntetőhatalom delegált fóruma. Figyelemmel a krími és a potsdami konferenciák megállapodásaira, valamint a moszkvai fegyverszüneti egyezményre, megállapítható, hogy a népbíróság természetesen magyar bíróság, de nemzetközi kötelezettségeinek teljesítése körében, mint az államközi büntetőhatalom delegált fóruma végzi működését. Nemcsak a magyar háborús bűnösök ügyében ítélkezhetik, hanem a forum delicti commissi elve alapján mindazok ügyében is, akik magyar területen követtek el háborús vagy népellenes deliktumot, akiket itt fogtak el, vagy akiket a Szövetséges Hatalmak nekünk kiszolgáltattak. Érvként fogalmazták meg azokat a lényeges különbségeket, ami a háborús bűncselekmény és a politikai bűncselekmény klasszikus fogalma között felismerhető. A korabeli, illetve a régi értelemben vett politikai bűncselekmény valamely állam fennálló politikai rendjét, alkotmányos, társadalmi berendezkedését, állami főszerveit támadta, illetve akarta megváltoztatni. Ebből következik, hogy ez a bűncselekményfajta más államokat nem érintett. Ezért is szoktak a politikai bűncselekmények elkövetőinek más államok politikai menedékjogot adni. A háborús bűncselekmények viszont nemzetközi jellegűek, amelyeknek kollektív jogtárgya az emberiség békés együttélésének rendje, amelyet a támadó háború alapjaiban rendít meg. Mivel e bűncselekmények kriminális tartalma abszolút és univerzális, valamennyi államot érinti közvetve vagy közvetlenül, ezért tehát a politikai menedékjogosultság helyébe az ilyen bűntettesek elleni közös küzdelem, a kölcsönös kiadatási kötelezettség lép.[77]
Lukács ezt az okfejtést tévesnek tartja. Szerinte kétségtelen - mivel a határozat államközi büntetőhatalomról szól - hogy a Londoni Egyezmény alapján felállított nemzetközi törvényszékek ilyen államközi büntetőhatalmat testesítettek meg, azonban a magyar népbírósági jogra és népbíráskodásra ez nem állítható. Kifejti, hogy a háborús és népellenes bűncselekmények valóban nemzetközi jellegűek, és az ellenük való fellépés jelentősége is messze túlmutat egy-egy állam érdekein. A magyar népbírósági jog azonban a fiatal magyar állam belső joga volt, és az is maradt. Jogalapját és hatékonyságát az új rend és az új állam erejében kell keresni, és nem szabad azokat valamiféle államközi, vagy nemzetközi büntetőhatalomból származtatni. Egészen más kérdés az, hogy a magyar népbírósági jog megalkotásával és a népbírósági gyakorlattal nemzetközi kötelezettségeinket is teljesítettük. A magyar népbíróság így tehát nem a nemzetközi büntetőhatalomnak, hanem a népi demokratikus forradalom során megszületett néphatalomnak, illetőleg e néphatalom államának volt "delegált fóruma".[78]
Lukács gondolatmenete természetesen tetszetős, de véleményem szerint nem mindenben pontos. Hiszen súlyt, egy általános keretet, és elsősorban kötelezettséget a népbíráskodáshoz (maga a megfogalmazás is szerintem irreleváns annyiban, hogy bárhogy hívhatták volna ezeket a büntetőtanácsokat, a tevékenységük, vagyis a háborús bűnösök felelősségre vonása a lényeges) a moszkvai fegyverszüneti egyezmény 14. pontja adott. Hiszen ezáltal a jogszerűen megkötött, nemzetközinek minősülő - és mint legyőzött, békét kérő országra egyértelműen kötelező - szerződés által kötelezővé vált Magyarország számára a háborús bűnösök felelősségre vonásában való, minimálisan a közreműködés. Vagyis a nemzetközi szerződés - ami, mint általában a nemzetközi szerződések, a "rebus sic stantibus"[79] és a "pacta sunt servanda"[80] klauzulák mellett (szerint) jött létre - kötelező ereje miatt kellett Magyarországnak eljárnia a háborús bűnösökkel szemben, ami értelemszerűen jelentette ezek
- 209/210 -
után jogszabályok megalkotását (akár visszaható hatállyal is, hiszen máshogy nehéz lett volna a felelősségre vonás egyes esetekben), valamint az azok alapján eljáró, e büntetőügyekben ítélkező bírósági szervezet megteremtését is.
Azaz én úgy látom, hogy pont a fordítottja igaz annak, amit Lukács megfogalmazott, azaz nem másodsorban volt jelentős az, hogy a népbíráskodás megvalósításával eleget tettünk nemzetközi kötelezettségeinknek is, hanem a nemzetközi szerződés által született (születhetett) meg a jogszabály a népbíráskodásról, ami eztán államunk belső joga lett, valamint jöttek létre a népbíróságok, amik ezután ítélkeztek a háborús bűnösök felett. És a nemzetközi szerződés elsőssége volt az oka annak, hogy az ekkor hatályos nemzeti jogszabályok, a belső jogunk csak annyiban volt alkalmazható, amennyiben ezek nem ütköztek a vállalt nemzetközi kötelezettségeinkkel, jelen esetben a moszkvai fegyverszüneti egyezmény 14. pontjával. Ezért volt eleve bukásra ítélve minden olyan próbálkozás, ami a joghatóság-hatáskör-illetékesség hármasát kérdőjelezte meg, vagy próbálta cáfolni valamilyen értelemben.
Összegezve tehát, a moszkvai fegyverszüneti egyezmény 14. pontja, és ennek a nemzeti jogban való kihirdetése[81] volt az alapja minden további népbírósági eljárásnak, háborús és népellenes bűnelkövetők felelősségre vonásának, ami pedig imígyen jogszerű volt, és egyben nemzetközi kötelezettség is volt, aminek az elvi alapját a nemzetközi szerződés - ebben az esetben ráadásul egy fegyverszüneti egyezmény, amiben a fegyverszünetet, a totálisan legyőzött pozíciójából Magyarország kérte a Szövetséges Hatalmaktól, közelebbről pedig a gyakorlati katonai tevékenységeket kifejtő Szovjetuniótól - elsődlegességének elve teremtette meg.[82]
"A népbíróságok is osztálybíróságok, pontosabban: osztálykoalíciós bíróságok voltak."[83]
"... demokráciánk komoly eredményei között van kétségtelenül a népbíróságok felállítása is."[84]
". immanens volt a forradalom (.) megvolt annak belső magyar motorja is, amely olyként működött, hogy a szétesett társadalom és annak csődöt mondott vezetői helyén új társadalmi osztályok jelentkeztek, amelyeknek eddig nem volt szavuk az ország irányításában."[85]
Lukács munkája során arra a következtetésre jutott, hogy a Horthy-rendszer bíróságai egyértelműen osztálybíróságok voltak, de véleménye szerint a népbíróságok is osztálybíróságok, pontosabban osztálykoalíciós bíróságok voltak. Hiszen az ellenforradalmi rendszer bíróságai egy bizonyos osztály (az "úri rend"), míg a forradalom új típusú bíróságai osztályok koalíciójának (munkásság, parasztság, értelmiség) az érdekeit volt hivatott szolgálni.[86] Vagyis Lukács szerint az egyes népbírósági tanácsokba népbírákat adó pártok - kommunisták, kisgazdák, szociáldemokraták, parasztpártiak, polgári demokraták - népbírósági tanácsokon belüli "együttműködése", azaz együtt ítélkezése, mint az általuk (egyenként) képviselt társadalmi osztályok koalícióját is jelentette.
Nemes György "Osztálybíróság és népbíróság" című munkájában már foglalkozott a kérdéssel, pontosabban a népbíróságok "helyének" a meghatározásával. Azt ő is egyértelműen megfogalmazta, hogy a Horthy-rendszer bíróságai osztálybíróságok voltak. Példaként hozta fel Sallai Imre és Fürst Sándor perét, illetve Bajcsy-Zsilinszky Endre és Kiss János tárgyalását, amely pereket egyértelműen politikai bírói gyilkosságoknak tekintett. Kifejtette, hogy "a Horthy-rendszer bíráskodása igazi osztálybíráskodás volt." amely "mindenképpen népellenesen, osztályérdekből cselekedett." Nemes szerint a népbíróságok ezzel szemben a nép bíróságai voltak, mert "az osztálybíróságok az uralkodó úri osztály érdekeit védték, a népbíróságok a nép, vagyis az egész dolgozó magyarság, az egész ország érdekeit védik." Vagyis Nemes szerint a népbíróságok nem osztálybíróságok voltak, hanem ".a népbíróságok valóban a nép bíróságai. Nem ártatlan embereket állítanak ítélőszékei elé, hanem olyanokat, akiket országos bűn, a nemzetárulás bűne terhel. Nem egyszerűen ideológiai bűnösök ezek, hanem olyanok, akik aktív részesei voltak az országpusztító politizálásnak, akiknek működése eredményeképpen egy ország omlott majdnem feltámaszthatatlanul a sírjába. Nem hamis paragrafusok csűrés-csavarásával kerülnek a bíróság elé, hanem a nép képviselőiből alkotott nemzetgyűlés hozta törvény alapján. Nem egyik vagy másik osztályt védi ez a törvény, hanem a megsértett nép érdekeit, az egész ország egyetemesen megsértett jogát. Nem zárt ajtók mögött komor palástba öltözött bírák mondják ki az ítéletet, hanem országvilág előtt folytatják le a tárgyalást a népből jött bírák. A nyomozási eljárás alatt a vádlottak nem kényszerből, fenyegetésre és ütlegelésre, hanem a maguk elhatározásából vallhatnak vagy tagadhatnak. Rendelkezésükre állnak védők és mentő tanúk. Feltárhatják bizonyítékaikat és elmondhatják érveiket. Órákon át védekezhetnek az utolsó szó jogán, és bűnügyük tárgyalása teljesen nyilvános. Nemcsak a jelenlevők, hanem a sajtó és rádió útján az ország, sőt az egész világ ellenőrzésével folytatódik le minden egyes per. Nem a bosszú vezeti ítéleteikben - mint azokat -, hanem a jogos önvédelem a nép ellenségeivel szemben."[87]
Nézzük meg dr. Major gondolatait, aki a Horthy-rendszer bíróságainak, és a népbíróságok összefüg-
- 210/211 -
géseinek - és különbségeinek - vizsgálatáról írta a következőket: "Dr. Gálfalvy István pedig még emlékezett az elnöke, dr. Töreky Géza által megszabott hírhedt ítélkezési irányelvre, miszerint 'a törvényeket akként kell alkalmazni, hogy a vezetésre predesztinált tömegek védve legyenek a feltörekvő osztályokkal szemben...' Ennek éppen az ellentéte volt új eskünk szövegének utolsó mondata: 'Tisztemhez híven, serényen, a nép érdekeinek a szem előtt tartásával járok el.' Napokkal azelőtt írtuk ezt alá. Ez tehát a vízválasztó - a dolgozó nép érdekeit szolgáló megingathatatlan törvényesség."[88]
Azt megállapíthatjuk tehát, hogy az antifasizmus "talaján" egybekovácsolódott erők, a pártkoalíció abban többé-kevésbé, de egyetértett, hogy a háborús és népellenes bűnösöket felelősségre vonó népbíróság nem szakbíróság (mint olyan), illetve többször is hangsúlyozták, hogy a háborús és népellenes bűncselekmények elbírálása elsősorban nem jogi, hanem politikai kérdés, ezért kaptak hát helyet abban mindazon pártok képviselői, amelyek együtt küzdöttek és tevékenykedtek a demokratikus Magyarország megszületéséért. De koalíciós szinten ennél többet kinyilatkoztatni nem akartak, az ennél messzebbmenő következtetések levonását meghagyták az egyes politikusoknak illetve a jogászoknak.
Ide annyit jegyeznék meg, hogy én inkább Nemes Györggyel, mintsem Lukáccsal értek itt egyet, viszont én egyértelműen megfogalmazom azon nézetemet is, miszerint a népbíróság éppen, hogy szakbíróság volt. Ugyanis a rá vonatkozó jogszabályokat, az összetételét és működését, valamint eljárási gyakorlatát megfigyelve teljesen megegyezett a korszak más külön (szak) bíróságaival, példának okáért az uzsorabírósággal. A különbséget csak abban lehet felfedezni, hogy a népbíróságokat már eleve határozott időtartamra, tudniillik csak a háborús és népellenes bűntettesek felelősségre vonására állították fel. De ettől eltekintve, a működésük időtartama alatt - véleményem szerint - mindenképpen szakbíróságként funkcionáltak, méghozzá pont a háborús és népellenes bűncselekmények elbírálására tekintettel. Kiegészíteni ezt még csak annyival lehet, hogy nemcsak egy "átlagos" szakbíróságról, hanem egy ideiglenes és különös szakbíróságról beszélhetünk a népbíróságok esetében, amelyek tehát nem osztálybíróságok voltak, mégha oly tetszetős is Lukács "osztálykoalíciós bíróság" megfogalmazása. Az pedig, hogy a népbírák nem voltak szakemberek, természetesen igaz, hiszen a népbíráskodás egyik célja éppen ez volt, hogy az egyszerű, puritán, "klasszikusnak" nevezhető nép tagjai, képviselői ítéljenek. Azonban - éppen azért, mivel egy szakképzett jogász-bíró vezette a nép bíráit - emiatt még nem lehet azt állítani, hogy nem szakbíróságról lett volna szó. Persze az is igaz, hogy én a népbíróság, mint szakbíróság jelleget kimondani az általa vizsgált (elé került) és letárgyalt ügyekre nézve igyekeztem.
"A népbíróság alapjában véve pártbíróság (.) A népbíróságok tagjainak ítélkezésében az általuk képviselt pártok szempontjai óhatatlanul is latbaesnek és így nem biztosítható a teljes elfogulatlanság az ítélkezésben oly ügyekben, amelyek esetleg velük szemben álló párt tagjainak ügyei, holott a vádpontok tisztázása a törvény szellemében lennének elbírálandók."[89]
A mondandó, véleményem szerint, általánosságban véve nem egy alaptalan aggályt, félelmet fogalmazott meg, hiszen el kell ismerni, hogy a pártoknak (az összes pártnak!) egyre erősödött a törekvése a társadalom irányítására, a hatalom megszerzésére, aminek pedig egyik eszköze volt az igazságszolgáltatásba való beleszólás is. Az a gondolat, hogy a népbíróság egy pártbíróság, sarkítva, azaz csak magát a szavak értelmét vizsgálva ugyan, de megint csak igaz, hiszen a népbírósági büntetőtanácsok a pártok kiküldötteiből, delegáltjaiból álltak, sőt, dr. Majortól az első néptörvényszéki perrel kapcsolatban még ezt is olvashatjuk: "... a BNB pedig engem bízott meg az újfajta politikai bíróság megalakításával."[90] De álljunk itt meg egy pár gondolat erejéig!
A Nemzeti Számonkérő Szék valóban egy speciális nyilas pártbíróság volt, vagyis egy radikális, szélsőséges, a választásra jogosultak valóban csak egészen kis százalékát tömörítő pártnak a (magán) bírósága. Ez viszont ilyen értelemben a népbíróságokra egyáltalán nem volt igaz. Ugyanis a népbírósági tanácsokban a koalícióba tömörült pártok képviseltették magukat. Ez a koalíció pedig az 1945. november 4. napi választások adatai alapján, a szavazásra jogosultak 92,4 % -át jelentette, vagyis valóban az egész országot, a választópolgárok, a magyar emberek döntő többségét képviselték ekkor e pártok. Az 1945-ös választások részvételi adatait azóta sem tudta felülmúlni egy választási részvételi arány sem, és ami a legfontosabb, a legitimitásához nem férhet kétség, hiszen az eredményeket azóta sem kérdőjelezte meg senki, azt valóként fogadták el mind akkor, mind pedig később. Így csak abban az értelemben - tehát sarkítva - beszélhetünk pártbíróságról, helyesebben pártok bíróságáról, hogy tudniillik, valóban (csak) pártok delegáltjaiból állt össze a népbíróság (kivéve a tanácsvezető jogász bírót, de ő 1948-ig csak kivételes alkalmakkor szavazhatott).
A gondolatmenetet tovább folytatva, egy, az 1945. évben választásra jogosultak 92,4 %-át tömörítő pártkoalíció kiküldötteiből megalakult bírósági tanács méltán hívhatta magát népbíróságnak. Hiszen
- 211/212 -
nem csak a nép különböző "rétegeit", tagjait tömörítette ez a koalíció, hanem az akkori magyar - választásra feljogosított - emberek elsöprő többségét is. Így a szinte teljes magyarságot képviselő e pártok delegáltjait, kiküldötteit méltán hívhatjuk a nép kiküldötteinek. Hiszen a pártok parlamentbe delegált képviselőit, és így az emberek, a nép képviselőit is tulajdonképpen a nép kiküldötteinek, képviselőinek tekinthetjük, persze fontos momentum a választáson való részvételi arány, valamint a választások tisztasága is. Mivel ebben az esetben e momentumok fölényéhez és tisztaságához nem férhetett kétség, okfejtésemet megcáfolni aligha lehet. E pártok által kiküldött bírák, mint népbírák, valóban a nép akaratából, a nép ítéletét közvetítették.
A népítélet kifejezés mára egyenlő lett a lincseléssel, de egyfajta pozitív töltetet is kapott, legalábbis véleményem szerint. Ugyanis a népítéletnek, dacára annak, hogy egyszerűen emberek agyonverését jelenti, van egy olyan kicsengése, hogy a nép, az egész nép így ítélt. Pedig ez nem igaz, és éppen ezért nem szabadna ezt a kifejezést a lincselés szinonimájaként használni. Ezért azt gondolom, hogy hagyjuk meg a népítélet kifejezést a népbíróságok számára, mert az ő ítéleteik valóban népítéletek voltak. Az utcai lincseléseket pedig nevezzük nevén: 1. "pogrom or a lakosság más nemzetiségű v. vallású része (főleg zsidók) elleni, gyilkolással, erőszakoskodással járó hajsza (a. m. elpusztítás)"[91] 2. "lincsel ang bírói ítélet nélkül, önhatalmúan kivégez (tömeg, csoport); erőszakos önbíráskodást gyakorol" ~ "lincselés, lincs ang vmely nekivadult tömeg v. csoport által végrehajtott erőszakos önbíráskodás (W. Lynch amerikai bíró nevéből)"[92]
Egy párton kívüli képviselő interpellációjában elmondta, hogy a népbíróság kezdetben a pártok bíróságának tűnt és ez helyes is volt, mert a pártok vették át az ország vezetését is. De aztán emígy fogalmazott: ". nép körében az a hiedelem, az a meggyőződés alakult ki, hogy ez az intézmény már nem a pártok bírósága, hanem a marxista pártnak a bírósága. Mindenki úgy tekint - nem felelek arra, hogy joggal vagy jogtalanul - erre az intézményre, hogy az már csak a munkáspártnak intézménye (.) Akkor tehát, amikor ebben a bíróságban már nem a polgári gondolat uralkodik teljes egészében, a nép és a nemzet nagy többsége kétségtelenül joggal hiheti azt, hogy ez a bíróság már nem százszázalékosan az a dédelgetett bíróság, amelyről eredetileg szó volt."[93]
Nem volt igaz Dubay felvetése, legalábbis 1946 augusztusában még egyáltalán nem.[94] Ugyanis a koalícióban résztvevő pártok mindegyike (plusz a szakszervezetek) 1-1 képviselőt küldhetett a népbírósági tanácsokba. Így egyszerűen fogalmilag kizárt a munkáspárt bíróságának tekinteni a népbíróságokat.
Hiszen 2 baloldali párt (kommunisták és szociáldemokraták) delegáltjaival szemben 3 jobboldali vagy konzervatív (Kisgazdapárt, Nemzeti Parasztpárt, Polgári Demokrata Párt) párt delegáltjai álltak. Ha a szakszervezetek 1 kiküldöttjét is baloldalinak tekintjük, az arány még mindig csak 3-3, azaz egyenlő.
A népbírósági ötös, külön tanácsok esetében pedig, mivel a törvény kihagyta a Polgári Demokrata Pártot és a szakszervezeteket, az arány 2 baloldalira és 2 jobboldalira változott, vagyis így újból csak egyenlő lett.
A NOT esetében pedig egyenesen jobboldali fölényről beszélhetünk, amire az ún. "kunmadarasi pogrom" másodfokú, NOT által meghozott, immár jogerős ítéleténél eszmélhetünk rá.
Eme ítélet után az immár NOT elnök dr. Major emígy nyilatkozott: "A peranyagot első fokon ismertem, és nem tudok róla, hogy a tényállás a NOT-nál változott volna. Ez röviden a következő: a demokratikus Magyarország kellős közepén másfél napig nyilas terror uralkodott, és ennek halálos áldozatai voltak. Ezt a sajnálatos ügyet ellenünk a béketárgyalások során felhasználták. Most a magyar demokráciát egyik saját bírósága úgy állította a világ közvéleménye elé, hogy nem tud a saját háza táján rendet tartani, sőt talán nincs is szándékában gyökeresen kiirtani az ilyen fasiszta cselekményeket. Ismét leszögezem: az első és másodfokú ítéletek között hallatlan aránytalanság mutatkozik. Amíg az első fokon három polgári párti bíróval szemben három munkáspárti bíró ül a tanácsokban, addig itt, a NOT-nál három polgári pártival szemben csak két munkáspárti. Ez a törvénykezés hibája, amelyen segíteni kell."[95]
Főleg a demokrácia és a köztársaság védelme érdekében alkotott 1946. évi VII. törvény adott aztán lehetőséget arra, hogy a népbíróságok majd koncepciós pereket is tárgyalhassanak az eddigi háborús és népellenes bűnügyek mellett. Ezzel indultunk el a Rákosi-diktatúra "irányába". A törvény hatályába eső eseteket az ítélőtáblák székhelyén működő népbíróságokon belül alakuló ötös, külön tanácsokhoz utalták: Budapesten (elnöke dr. Major Ákos), Debrecenben (elnöke dr. Eőry Kálmán), Győrött (elnöke dr. Horváth Endre), Pécsen (elnöke dr. Kocsis Mihály) és Szegeden (elnöke dr. Bozsó Ferenc).[96] Összesen 10 878 fő került az ötös tanácsok elé. 5 861 marasztaló, 2 304 felmentő ítélet született, 713 ügyet pedig egyéb módon fejeztek be. A marasztaló ítéletek közül 11 halálbüntetést mondott ki.[97]
- 212/213 -
Dr. Major így emlékezik: "A Budapesti Népbíróság különtanácsainak első vezetőivé dr. Nagy Károlyt, és dr. Jankó Pétert jelöltem ki. Megjegyzem, hogy dr. Nagy Károly kúriai tanácselnöki, dr. Jankó, dr. Pálosi és dr. Gálfalvy kúriai bíró, az 1945 őszétől népfőügyész dr. Szücs János ugyancsak kúriai tanácselnöki, dr. Piri Gábor pedig 1945 nyarán őrnagyi kinevezést kapott. Gábor később velem egyidőben lépett elő, én egyelőre hadbíró ezredes maradtam."[98]
Ezek a tanácsok ötös beosztásokban ítélkeztek. A törvény kihagyta a külön tanácsokból a Polgári Demokrata Párt és a Szakszervezeti Tanács küldöttjét is[99], így tehát a népbírósági különtanács elnöke egy, az igazságügyminiszter által kinevezett ítélőbíró, tagjai pedig a négy koalíciós párt képviselői voltak. A népbíróságokkal kapcsolatban előforduló koncepciós perek mind ezekhez a külön népbírósági tanácsokhoz voltak köthetők. Kezdődtek a röplapozó diákok elleni perekkel, majd a kunmadarasi és miskolci pogromok elkövetőinek felelősségre vonásával, majd jöttek a nagyobb ügyek: MAORT-per, Mindszenty, Rajk, Szőnyi Tibor, Szalai András, Pálffy György. ■
JEGYZETEK
* A Szerző 2004 és 2007 között a Pécsi Tudományegyetem Állam és Jogtudományi Kar Igazságügyi Ügyintéző Főiskolai Szakán szerzett jeles diplomát, majd 2007 őszétől pedig a PTE ÁJK Jogász Szakának volt a levelezős hallgatója. Az államvizsgák sikeres teljesítése után (2011 ősz-tél, 9. szemeszter), 2012 januárjában szerezte meg cum laude minősítésű, jogász diplomáját. A Szerző e helyütt szeretné megköszönni a két kiváló oktatójának, dr. Tilk Péter (PhD) és dr. Kocsis Miklós (PhD) tanár uraknak a tanulmány elkészítéséhez nyújtott segítségüket, javaslataikat, illetve a bizony nem egy esetben megnyilvánuló, építő jellegű kritikájukat is.
[1] 1945. szeptember 11. Az Ideiglenes Nemzetgyűlés 6. ülése. Idézet Dulin Jenő kisgazdapárti képviselő beszédéből. Az általam vizsgált és idézett nemzetgyűlési iratok - az Ideiglenes Nemzetgyűlés Naplója valamint a Nemzetgyűlés Naplója - feltalálási helyei az Országgyűlés Könyvtára, illetve a Magyar Országos Levéltár. A jegyzőkönyvek forrása volt: Dr. Lukács Tibor: A magyar népbírósági jog és a népbíróságok (1945-1950). Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó - Zrínyi Kiadó, Budapest 1979; valamint A magyar parlament 1944 - 1949. Gulliver Lapés Könyvkiadó Kereskedelmi Kft., Budapest 1991
[2] Népbírósági Közlöny. Az Igazságügyminisztérium hivatalos lapja. II. évfolyam, 1. szám (1946. január 5.). A közlöny 1945. november 8. napján (I. évfolyam 1. szám) jelent meg először. A hetenként megjelenő szaklap ismertette az ítélkezési gyakorlatot, foglalkozott az első fokon eljáró népbíróságok és a Népbíróságok Országos Tanácsa (NOT) ítéleteivel, valamint a Népügyészség vádirataival is, illetve a NOT elvi jelentőségű állásfoglalásainak közzétételével igyekezett az egységes népbírósági ítélkezési gyakorlat kialakítását elősegíteni. A Népbírósági Közlöny a Magyar Igazságügyminisztérium sajtóosztálya gondozásában, illetve Hajdu Endre felelős szerkesztésében és kiadásában jelent meg. A közlöny 1946. október 3. napjától kezdve Ítélet címmel jelent meg, II. évfolyam 38. számú lajstrommal. Az új néven megjelenő szaklapnak sem a kiadója, sem pedig a felelős szerkesztője nem változott, és az első számban közzétett nyilatkozat szerint a lap "programja", célkitűzése is változatlan maradt, azonban nemcsak a háborús és népellenes bűnösök ügyeivel foglalkozott most már, hanem lakásbírósági, polgári peres bírósági, valamint kúriai döntéseket is ismertetett és kommentált.
[3] Dr. Major Ákos: Népbíráskodás - forradalmi törvényesség. Egy népbíró visszaemlékezései. Sajtó alá rendezte és az előszót írta: Zinner Tibor. Minerva, Budapest 1988. 196. o.
[4] Gárdos Miklós: Nemzetvesztők. Magyar háborús bűnösök a népbíróság előtt. Táncsics Könyvkiadó, Budapest 1971. 248-249. o.
[5] Szerző ezt a következő munkákban igyekezett elvégezni: Papp Attila: "A magyar nép nevében!" A népügyészségek felállításának 66. évfordulójára. Jogi Fórum, Publikációk, 2011. július 11. (www.jogiforum.hu); Papp Attila: Néptörvényszék, Népbíróság és népbírósági jog Magyarországon. E-tudomány, 2011/4. szám (www.e-tudomany.hu); Dr. Papp Attila: Nemzeti bizottságok - kormányzati vagy önkormányzati szervek? Új Magyar Közigazgatás 2012. 2. sz.; Dr. Papp Attila: Ügyészség, Népügyészség, 20. század. Magánkiadás, Nagykanizsa 2012
[6] Dr. Major: i.m. 127. o.
[7] Az 1919:XXIII. Néptörvényt "a háborúval kapcsolatban felelős személyek elleni eljárás előkészítéséről" 1919. március 2. napján hirdették ki.
[8] 1878. évi V. törvénycikk 1. §. A kódexet és a kor büntetőjogát részletesen elemzi: Király Tibor: A büntetőjog a dualista és az ellenforradalmi korszakban. In: A magyarországi polgári államrendszerek. Szerkesztette: Pölöskei Ferenc és Ránki György. K. n., Budapest, 1981. Ugyancsak a korszak büntetőjogának módosításaival is foglalkozik: Pölöskei Ferenc: A magyar parlamentarizmus a századfordulón. História, MTA TTI, 2001
[9] Gárdos: i.m. 8. o.
[10] Szabó Imre: A Nürnbergi per és a nemzetközi büntetőjog. Officina, Budapest 1946. 8. o.
[11] Lásd: uo.
[12] Bővebben lásd erről: Gárdos: i.m. 7-10. o.
[13] Gárdos: i.m. 9. o. Azonban - persze még nem "háborús", hanem inkább a mai fogalmaink szerinti, "emberiesség elleni" bűncselekmények elkövetése miatt - már a középkorból is hozhatunk példát "az emberi és isteni törvények" megsértőinek felelősségre vonására. A Hagenbach-ügy (1474) tényállása szerint Peter von Hagenbach zsoldosai - a burgundiai BREISACH város kormányzójának katonái - a breisachi lakosság sérelmére valósítottak meg sorozatos emberöléseket és rablásokat, fosztogattak, valamint számos nő sérelmére pedig nemi erőszakot követtek el. Amikor az osztrák, francia és svájci csapatok, illetve a Rajna menti városok alkotta együttes haderő Burgundia ellen vonult és elfoglalta Breisach városát, a kormányzót foglyul ejtették, majd pedig egy 28 tagú - több nemzet képviselőiből álló - törvényszék elé állították. Hagenbachot "az emberi és isteni törvények megsértésével" vádolták, és halálra ítélték. A volt kormányzó elöljárója, a burgundiai herceg parancsára hivatkozott, amely szerint ő csak utasításokat teljesített, és nem volt választása, ugyanis köteles volt e parancsokat végrehajtani. A törvényszék a védekezését nem fogadta el, és kivégezték. Lásd ezt: Sántha Ferenc: Az emberiesség elleni bűncselekmények. Miskolci Jogi Szemle 2008. 1. sz. 50. o.
[14] "Sokkal nagyobb megbecsülést érdemelnének haladó jogi hagyományaink, a Magyar Népköztársaság XXIII. Néptörvénye pedig különösen! Abban népbírósági jogunk korai, halvány előképét kell látnunk." Beér János - Csizmadia Andor: Történelmünk a jogalkotás tükrében. Sarkalatos honi törvényeinkről. 1001-1945. Gondolat Kiadó, Budapest 1966. 457-458. o.
[15] Dr. Lukács: i.m. 42. o.
[16] Sándor jugoszláv királyt és a szovjetbarát Louis Barthou francia külügyminisztert 1934. október 9. napján gyilkolták meg Marseilleben a fasiszta olasz kormány szolgálatában álló és a magyarországi Jankapusztán kiképzett horvát nacionalista (usztasa) fegyveresek, macedón terroristák közreműködésével. E gyilkosság hatására került megkötésre a genfi egyezmény, amely a szerződő felek választására bízta, hogy a terrorcselekményeket saját bíróságaik útján, vagy a felállítani tervezett nemzetközi büntetőbíróság útján kívánják-e megbüntetni. A nemzetközi bíróságról szóló egyezmény hatálybalépése a terroregyezmény hatálybalépésétől függött volna, de aztán erre sem került sor. Lásd: Dr. Lukács: i.m. 42. o.
- 213/214 -
[17] Dr. Lukács: i.m. 29. o.
[18] Nemzetközi Jog. Egyetemi Tankönyv. Szerkesztette: Hajdu Gyula. Tankönyvkiadó, Budapest 1954. 365. o. A nemzetközi jogi kérdések tekintetében a fejezet forrása volt még: Bruhács János: Nemzetközi jog I. Általános rész. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs 2009; Bruhács János: Nemzetközi jog II. Különös rész. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs 2010; Diplomáciai és Nemzetközi Jogi Lexikon. Szerkesztette: Hajdu Gyula. Akadémiai Kiadó, Budapest 1967; Halmosy Dénes: Nemzetközi szerződések. 1918-1945. K. n., Budapest 1983; Haraszti György - Herczegh Géza - Nagy Károly: Nemzetközi Jog. Tankönyvkiadó, Budapest 1976
[19] 1944. december 22. Az Ideiglenes Nemzetgyűlés 2. ülése. Idézet Révai József hozzászólásából.
[20] Hasonló, nyomatékos hangvételű nyilatkozatokban figyelmeztették a náci vezetőket és katonákat a háború utáni felelősségre vonásukra Roosevelt és Churchill, valamint De Gaulle is. Lásd: Gárdos: i.m. 9. o.
[21] Ismertebb nevén az 1943. október 30. napi Moszkvai Deklaráció.
[22] Erről lásd: Teherán - Jalta - Potsdam. Dokumentumgyűjtemény. Második kiadás. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1972
[23] "A tengely európai háborús főbűnöseinek üldözése és megbüntetése tárgyában."
[24] Ehhez képest különleges volt Adolf Eichmann pere, hiszen ő bűncselekményeit a zsidóság ellen, de nem Izraelben követte el, mégis ott vonták tetteiért felelősségre. A per 1961. április 11. napján kezdődött Jeruzsálemben. Az izraeli bíróság bűnösnek találta a zsidó nép és az emberiség elleni háborús bűnökben, ezért 1961. december 15. napján, másodfokon is halálra ítélték. Ramlában akasztották fel, 1962. május 31. napján, a hamvait pedig a Földközi - tengerbe szórták. Az Eichmann-perről, annak 50 éves évfordulóján részletes előadást tartott Budapesten Gabriel Bach, az Izraeli Legfőbb Bíróság nyugalmazott bírája, aki a per helyettes főügyésze volt.
[25] A Charter 6. cikke állapította meg, hogy mely bűncselekmények elkövetői felett ítélkezik a nemzetközi bíróság. Alapvetően három, nemzetközi, a háborúval vagy fegyveres összeütközésekkel összefüggő bűncselekményt állapított meg: a) Béke elleni bűncselekmény. Ilyen az agresszív, a nemzetközi egyezmények megsértésével kezdeményezett, támadó háború megszervezése, előkészítése, kirobbantása vagy viselése, továbbá ilyennek számít az olyan tervben vagy összeesküvésben való részvétel is, amely béke elleni bűncselekmény elkövetésére irányul. b) Háborús bűncselekmény. Ezt a deliktumot az követi el, aki a háborúnak nemzetközi egyezményekben rögzített törvényeit és szokásait megsérti. Ide sorolható a megszállt területek polgári lakosságának legyilkolása, elhurcolása vagy kínzása, hadifoglyok megölése vagy kínzása, túszok meggyilkolása, a társadalmi (állami) vagy magántulajdon elrablása, fosztogatás, városok és falvak céltalan rombolása, és ide tartoznak a katonai szempontból indokolatlan és szükségtelen, egyéb rombolások és pusztítások is. c) Emberiség (azaz pontosabban megfogalmazva emberiesség, hiszen nem az egész emberiség ellen irányuló cselekményekről van itt szó, hanem sokkal inkább - a nemzetközi jogban elfogadott elnevezés szerint - a humanitárius jogot sértő deliktumokról) elleni bűncselekmény. Ide pedig a háború kitörése előtt vagy alatt, a polgári lakosság sérelmére elkövetett gyilkosságok tartoznak, illetve a polgári lakosság kiirtása, rabságba vitele vagy túszként felhasználása, valamint a lakosság üldözése politikai, faji vagy vallási okokból.
[26] A témakörrel részletesen foglalkozik Schmidt Mária, lásd ezt: Schmidt Mária: Politikai igazságszolgáltatás a háború utáni Európában. In: Diktatúrák ördögszekerén. Magvető, Budapest 1998
[27] Az amerikai főügyész az a dr. Kempner lett, aki egykor a weimari Németország egyik vezető jogásza volt, majd emigrációba kényszerült Hitler uralma idején. Ő tette azt a megállapítást az 1960-as évek végén, miszerint "valószínűnek látszik: legkevesebb 27 000, de talán 100 000 eddig még felelősségre nem vont náci bűntettes él az NSZK területén." Gárdos: i.m. 11. o. Ehhez a megállapításhoz kapcsolódó, magyar vonatkozású adat, hogy 1969-ben kezdődött el Frankfurt am Main-ban két volt SS tiszt pere, akik aktív résztvevői voltak a magyarországi zsidódeportálásoknak és gyilkosságoknak. Ők Hermann Krumey SS-Obersturmbannführer és Otto Hunsche SS-Hauptsturmführer voltak. Lásd: Gárdos: i.m. 13. o. A magyarországi zsidók deportálását intéző, ún. "Sondereinsatzkommando" két vezetőjét bűnösnek találták és elítélték 443 351 zsidó származású magyar állampolgár náci megsemmisítő táborokba való elhurcolásáért és jó részük azonnali meggyilkolásában - bűntársként, azaz bűnrészesként - való részvételéért. Az NSZK vádhatósága nevében dr. Schoreit főügyész 1969. augusztus 19. napján nyújtotta be a végleges vádindítványt, de a per még 1969 őszén is folytatódott. Krumey életfogytiglani, míg Hunsche 15 évnyi fegyházat kapott. Lásd ezt bővebben: Gárdos: i.m. 151. o.
[28] A perről részletesen lásd: G. M. Gilbert: Nürnbergi Napló. Magvető Kiadó, Budapest 1967, illetve A. Poltorak: Nürnbergi Epilógus. Magvető Kiadó, Budapest 1967
[29] A. Poltorak: i. m. 14. o. A nürnbergi pert élénk érdeklődés kísérte hazánkban is. Erről lásd elsősorban: Szabó Imre: A Nürnbergi per és a nemzetközi büntetőjog. Officina, Budapest, 1946. valamint Szabó Imre: A nürnbergi per jelentősége. Társadalmi Szemle, I. évfolyam, 10. szám, 1946. október. E történelmi per jelentős hatást gyakorolt a magyar népbíróságokra is. Az egykori hivatalos lap, a Népbírósági Közlöny is sokszor visszatért a nürnbergi perre. Beér János és Csánk Béla többször is publikált a Közlönyben, e témában. Utóbbi például az 1946. február 23. napján megjelent számban "Nürnberg és az új nemzetközi jog" címmel, aztán az 1946. március 16. napján megjelent számban "A nürnbergi nemzetközi bíróság és az angol parlament" címmel, illetve az 1946. augusztus 18. napi számban "A háborús bűnösök és az új nemzetközi jog" címmel írt tanulmányt.
[30] Hideki Tojo 1941 és 1944 között, míg Kuniaki Koiso 1944 júliusa és 1945 áprilisa között volt a Japán Császárság miniszterelnöke.
[31] Erről lásd: Ceskoslovensti politici. 1918-1991. Praha 1991. 32. o.
[32] Szabó Imre: A Nürnbergi per és a nemzetközi büntetőjog. Officina, Budapest 1946. 48-49. o.
[33] Részletesen lásd: Papp Attila: 70 éves a népbírósági jogszabályunk - még mindig "aktuális"... Jura 2014. 2. sz. 225-235. o.; valamint Papp Attila: A népbíráskodás az Alkotmánybíróság mérlegén - egyensúlyban? Jura 2015. 1. sz. 251-264. o.; illetve Tóth J. Zoltán: A halálbüntetésre vonatkozó magyarországi szabályozás a rendes és a rendkívüli büntetőjogban a II. világháborút követő években, valamint az államszocializmus első évtizedében. Miskolci Jogi Szemle 2008. 1. sz. 87-110. o.
[34] Dr. Ries István összegzését a magyar népbíróságokról dr. Zinner Tibor idézi, lásd ezt: Dr. Major: i.m. 13. o.
[35] Dr. Major: i.m. 130-131. o.
[36] "Előzetes békeszerződés" jellegű megállapodás volt, 20 cikkének többsége politikai és gazdasági szabályokat tartalmazott, a békeszerződést a szövetséges hatalmak 1947. február 10. napján írták alá hazánkkal, Párizsban.
[37] 1945. évi V. törvény 2. § 14. pont
[38] Magyar Közlöny. Rendeletek Tára. 1945. évi 3. szám. A kész rendelet "kibocsátatott Debrecenben az 1945. évi január hó 25. napján, hatálybalépett az 1945. évi február hó 5. napján." Lásd: Két év hatályos jogszabályai, 1945-1946. Grill Károly Könyvkiadó Vállalata, Budapest 1947. 18. o. A kezdeti
- 214/215 -
lépésekről lásd: Karsai Elek: Ítél a nép. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1977; Kovács Kálmán: A magyarországi népbíróságok történetének egyes kérdései. Jogtörténeti Tanulmányok I. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1966; Dr. Major Ákos: Ítél a nép. A Párttörténeti Intézmény tanulmánykötete, Budapest 1965; Szabó Imre: A népbíráskodás időszerű kérdései. Fórum, 1947. évi I. szám; Várkonyi Endre: Történelem jelen időben. Kozmosz Könyvek, Budapest 1977; Zinner Tibor: Háborús bűnösök, népbíróságok. História 1982. 2. sz.; Zinner Tibor: Adalékok az antifasiszta számonkéréshez és a népi demokrácia védelméhez, különös tekintettel a budapesti népbíróságra. In: Budapest Főváros Levéltára Közleményei '84. BFL, Budapest 1985; Zinner Tibor - Róna Péter: Szálasiék bilincsben. I-II. Lapkiadó Vállalat, Budapest 1986
[39] Például az 1971. évi 28. számú törvényerejű rendelet az Nbr. egyes rendelkezéseit a Btk. 134/A. §-ként iktatta be az akkor hatályos büntetőtörvénykönyvbe. Az 1978. évi IV. törvény pedig, a legelső formájában kifejezetten utalt mind az Nbr.-re, mind pedig az Nbr.nov-ra, méghozzá a 165. §-ában. De még a 2012. évi C. törvény, az új Btk. is emígy fogalmaz a 158. §-ában: "Az egyéb háborús bűntettekről és az azok elkövetése esetén kiszabható büntetésekről az 1945. évi VII. törvénnyel törvényerőre emelt, az 1440/1945. (V. 1.) ME rendelettel módosított és kiegészített 81/1945. (II. 5.) ME rendelet rendelkezik."
[40] Nbr. preambulum. Kovács Kálmán később így indokolta, magyarázta, hogy a bevezető miért hivatkozott az esküdtbíróságra, holott tartalmában nem azt akarták: "Távoli, konkrétan még ki nem kristályosodott elgondolásaik jelzésére jogászaink... csak az általuk ismert jogi fogalmakkal, terminus technikusokkal élhettek. A régi elnevezés mögött tehát új forma és új tartalom képzete rejtőzött." Kovács Kálmán: A magyarországi népbíróságok történetének egyes kérdései. Jogtörténeti Tanulmányok. I. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1966. 157. o.
[41] Nbr. 1. §. Ez a klasszikus jogelveket (nullum crimen sine lege - nulla poena sine lege) azonban egyértelműen sértette, más kérdés, hogy e nélkül viszont a háborús bűnösök felelőségrevonása lehetetlen lett volna.
[42] Nbr. 2. §. Az Nbr. alkalmazásában közalkalmazottaknak az 1940. évi XVIII. tc. 3. §-ában felsorolt személyeket kellett tekinteni. A népbíróság a fiatalkorúak ügyében is eljárhatott. Fiatalkorúak ügyében az 1908. évi XXXVI. tc. II. fejezetének IV. cikkében meghatározott intézkedéseken kívül az Nbr. 3. §-ában megjelölt büntetések alkalmazásának is helye volt, mégis azzal az eltéréssel, hogy tudniillik halálbüntetés nem volt kiszabható, börtön- vagy fegyházbüntetés pedig csak a 15. életévét betöltött fiatalkorúval szemben volt alkalmazható (lásd Nbr. 22. §).
[43] Ezzel az Nbr.nov a halálbüntetés lehetőségét kiterjesztette az összes háborús bűntettre, amelyet az Nbr. szabályozott.
[44] Ez a rendelet 1945. augusztus 5. napján lépett hatályba, és pusztán a távollévő terhelt elleni eljárást szabályozta. Ennek értelmében az ilyen vádlott ellen is le lehetett folytatni az eljárást, és ki lehetett szabni az ügyben akár halálbüntetést is. Azonban, ha az illető kézre került, nyilvános tárgyaláson mindenképpen ki kellett hallgatni, és ennek eredményéhez képest a továbbiakban már a korábbi (tehát az elítélt távollétében tartott) főtárgyaláson hozott (akár halálos) ítéletet (külön tárgyalás tartása nélkül is) is jóvá lehetett minden további nélkül hagyni, vagy új főtárgyalást is el lehetett rendelni.
[45] A közhivatalnokok munkafegyelmének fokozottabb biztosítása tárgyában kibocsátott rendelet.
[46] 1945. évi VII. törvény 1. § (1) bek.
[47] A népbíráskodással kapcsolatos egyes rendelkezésekről szóló törvény.
[48] A törvény 1. §-a értelmében a T. 9. §-ának (1) bekezdése akként módosítatott, hogy a hűtlenségnek a katonai büntetőtörvénykönyv életbeléptetéséről és a közönséges büntetőtörvények egyes rendelkezéseinek ezzel kapcsolatos módosításáról és kiegészítéséről szóló 1930:III. törvénycikk 60-64., 66. és 68. §-aiban (a hűtlenség szigorúbb büntetéséről szóló 1934:XVIII. törvénycikk 2-4. §-aiban) meghatározott büntettek, illetőleg vétségek miatt, amennyiben azokat katonai titok tekintetében követték el, úgyszintén az ennek a hűtlenségnek tettese vagy részese által a hűtlenséggel összefüggésben, különösen annak előmozdítása, vagy leplezése végett elkövetett egyéb bűncselekmény miatt a bűnvádi eljárás az egyébként polgári büntetőbíráskodás alá eső személyek tekintetében is a katonai büntetőbíráskodás körébe vonatott. Az idézett törvény 2. §-a szerint az előbb említett bűncselekményeknek mind a katonai, mind pedig a polgári személy elkövetői - amennyiben e deliktumok a büntetőbíráskodás körébe vonattak - kizárólag a budapesti honvédtörvényszék illetékességébe tartoztak.
[49] E paragrafusokban határozták meg a háborús bűncselekmények törvényi tényállásait.
[50] Ezt lásd: 2/1994. (I. 14.) AB határozat II./B./1.2.
[51] Dr. Major: i. m. 138. illetve 148. o. Major Ákos 1945. május 11. napján kifejtett álláspontját lásd: Dr. Ries István: A népbíráskodásról szóló 81/1945. M. E. számú és az azt kiegészítő 1440/1945. M. E. számú rendelet szövege és magyarázata. Az előszót írta: dr. Major Ákos. Politzer Zs. és fia Kiadó, Budapest 1945
[52] Dr. Major: i. m. 262. o. Major emlékezett így vissza Péter Gábornak a dr. Szücs Jánoshoz és hozzá intézett szavaira, 1946. január 31-én, a Parlamentben, miközben az Országgyűlés elfogadta az új államformáról rendelkező törvényjavaslatot, és megszületett a II. Magyar Köztársaság.
[53] Zinner Tibor: Háborús bűnösök perei. Internálások, kitelepítések és igazoló eljárások 1945-1949. Történelmi Szemle 1985. 1. sz. 133. o.
[55] Erről lásd a Szabadság 1945. március 7. napi számát.
[56] Lásd a Néplap 1945. március 30. napi számát.
[57] Lásd a Délmagyarország 1945. március 17. napi számát.
[58] Tánczos-Szabó Ágota: Népbíróságok működése a mai Bács-Kiskun megye területén 1945 és 1948 között. In: Szabó Attila (szerk.): Bács-Kiskun megye múltjából XX. Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Levéltára, Kecskemét, 2005. 316. o.
[59] Dr. Lukács: i.m. 123. o.
[60] Magyar Országos Levéltár (a továbbiakban MOL) XX-4-a-I/c-24-1947. (2.d.)
[61] Vagyis az ország valamennyi megyéjében és a fővárosban is működött legalább egy népbíróság, amelyeknek, az ügyszámtól függően, egy vagy több népbírósági tanácsa volt.
[62] Lásd Nbr. preambuluma
[63] Dr. Major: i.m. 371. o.
[64] Fűrész Klára: Bíróságok a Magyar Népköztársaságban. Budapest 1973
[65] Amely preambulumban a jogalkotó kifejti, hogy "az esküdtbíróságnak törvényhozás útján való visszaállításáig a népbíráskodás megvalósítása tárgyában a következőket rendeli el", és ez azt a látszatot is keltheti, hogy a népbíráskodás megvalósítójaként az esküdtbíróságokat képzeli el, és a népbíróságok csak ezek visszaállításáig működnek. Így, ezzel a gondolatmenettel tulajdonképpen azt is megállapíthatjuk, hogy az esküdtbíróság és a népbíróság egymáshoz nagyon hasonlatosak, majdhogynem egyenlők (de mégsem!), egyikből (tudniillik a népbíróságból) következik a másik (vagyis az esküdtbíróság, mint elérni kívánt cél, azaz a népbíróság csak ennek visszaállításáig, és mint egyfajta előszervezet működik), hiszen mindkét szerv (a szakbíró irányítása és felügyelete mellett, de annak kizárásával) a vádlott bűnösségéről hivatott dönteni, csak az esküdtbíróságok esetében általában a hivatásos
- 215/216 -
szakbírák szabták ki a konkrét ítéletet, míg a népbíróságok esetén mindig maguk a népbírók.
[66] Berend György: A népbíráskodás. Acta Universitatis Szegediensis, Szeged 1948. 129. o.
[67] Dr. Lukács: i.m. 289. o.
[68] Dr. Lukács: i.m. 100. o.
[69] Hasonló véleményen volt az Ideiglenes Nemzeti Kormány is: "A háborús és népellenes bűnösök felelősségre vonását a nép egyöntetű kívánsága és a fegyverszüneti egyezmény egyaránt megköveteli." 1945. szeptember 11. Az Ideiglenes Nemzetgyűlés 6. ülése. Idézet Kovács Kálmán államtitkár beszédéből.
[70] Ezek szerint "a miniszternek vád alá való helyeztetését az alsótábla, szavazatainak általános többségével rendeli el." (33. §) "A bíráskodást a felsőtábla által, saját tagjai közül titkos szavazással választandó bíróság nyilvános eljárása mellett gyakorolandja, és a büntetést a vétséghez aránylag határozandja meg." [34. § (1)] Ez a törvény, bár majd száz éves volt, függetlenül a gyakorlati értékétől, jogilag élt, érvényes és hatályos volt. Megjelent új törvényalkotásunkban is, mint élő és hatályában kifejezetten fenntartott, alkalmazandó jogszabály, méghozzá az 1945. évi XI. törvényben. "A miniszterek felelősségre vonása felől az 1848:III. törvénycikkben meghatározott esetekben a Nemzetgyűlés határoz. A bíráskodást a Nemzetgyűlés tagjaiból az említett tc. 34. §-ának értelemszerű alkalmazása szerint szervezett bíróság gyakorolja." [1945. évi XI. törvénycikk 14. § (2) bek. - a törvény egyébként 1945. december 16. napján lépett hatályba] E jogszabályról Beér János és Csizmadia Andor is megállapították, hogy "ez a nemzetgyűlés által alkotott első törvény, és egyben az első olyan törvény, amely átfogóbban tárgyalja az állam alapintézményeit. (.) A minisztériumot illetően - elvi alapjaiban - az 1848:III. tc.-ből indul ki." Lásd: Beér János - Csizmadia Andor: Történelmünk a jogalkotás tükrében. Sarkalatos honi törvényeinkről 1001-1945. Gondolat Kiadó, Budapest 1966. 572. o. Aztán az 1949. évi XX. törvény (a Magyar Népköztársaság Alkotmánya) 27. § (2) bekezdése a következőket mondta ki: "A Minisztertanács elnöke (helyettese) és tagjai intézkedéseikért és magatartásukért egyénileg is felelősek. A felelősségre vonás módját külön törvény szabályozza." A korabeli, új Alkotmány tehát a miniszterek felelősségre vonásáról az 1848-as törvénycikk szellemében gondolkodott, az eljárást viszont külön törvénnyel kívánta szabályoztatni. Majd a rendelkezést lényegében fenntartotta az 1949. évi XX. törvény módosításáról és a Magyar Népköztársaság Alkotmányának egységes szövegéről szóló 1972. évi I. törvény, amelynek 39. § (2) bekezdése szerint: "A Minisztertanács tagja és az államtitkárok a Minisztertanácsnak és az országgyűlésnek felelősek: tevékenységükről kötelesek a Minisztertanácsnak és az országgyűlésnek beszámolni. Jogállásukat és felelősségre vonásuk módját külön törvény szabályozza." Ez a külön törvény az 1973. évi III. törvény lett, amely a minisztereket és államtitkárokat illetően a törvény előtti egyenlőség elvét jutatta kifejezésre.
[71] Lásd ezt a NOT. I. 1348/1946/9. számú ügyirat indokolásában is. A tanulmányban idézett népbírósági büntetőügyek dr. Lukács idézett művéből valók.
[72] Éppen úgy, ahogy a népbíróságoknak nem volt hatásköre a köztörvényes (rablás stb.) bűncselekményekkel összefüggésben, hacsak azok nem álltak halmazatban a háborús és népellenes cselekményekkel.
[73] Budapesti Népbíróság Nb. 3953/1945-11. (1945. november. 23. Az ügyet a Nagy-féle tanács tárgyalta.) valamint ide lásd még: NOT. 304/1946. 18.
[74] Így például, az Nbr. 11. § 2. pontja alapján háborús bűntettes volt az is, aki, mint a volt magyar kormányok tagja, részese volt olyan határozatok meghozatalának, amelyek Magyarországot a háborúba sodorták.
[75] Lásd: Budapesti Népbíróság Nb. I. 3557/1945/30. (1945. november 2.) valamint NOT. I. 2946/1945/53. (1945. december 28.)
[76] Pritz Pál: Bárdossy László a Népbíróság előtt. Maecenas Könyvkiadó, Budapest 1991. 241. o.
[77] A határozatot lásd: Népbírósági Közlöny. I. évfolyam 1. szám (1945. november 8.) 13-15. o.
[78] Dr. Lukács Tibor: i. m. 291. o.
[79] "ilyen körülmények között" vagy "így állván a dolgok", tehát a szerződés megkötésekor fennálló pillanatnyi, adott körülmények, amire figyelemmel köttetik tulajdonképpen a szerződés.
[80] "a paktumok tiszteletben tartandók"
[81] 1945. évi V. törvény 2.§ (14)
[82] Hans Kelsen nagyon találóan magyarázta a nemzetközi jog felsőbbrendűségét. Kelsen egyrészt a pozitív jogrend érvényességét - az Adolf Merkllel közösen kidolgozott - a joglépcsőelmélettel (a normapiramis elmélete) magyarázta. Eszerint a jog egész normatív rendje egy hipotetikus alapnormára (Grundnorm) épül, amely az emberek közötti együttműködést írja elő. Minden jogi norma érvényessége egy magasabb fokú normából fakad, az így létrejövő jogforrási hierarchia csúcsán pedig a hipotetikus alapnorma áll, amely tehát minden jogszabály érvényességének az alapja. Ez az alapnorma nem vezethető le más normából, de belőle vezethető le az összes többi jogi norma tehát. A kötelező ereje nyilvánvaló, tudniillik, mert ilyennek vélelmezik, vagyis nem jogi eljárás alapján (során) jön létre. Érvényesnek van feltételezve, azért ugyanis, mert az ilyen feltételezés nélkül egyik emberi cselekmény sem lenne joginak tekinthető. A jog érvényessége így túlnő az egyes nemzeti jogrendszerek keretein, és ebből fakad a nemzetközi jog alapelvének (pacta sunt servanda) egyetemes érvényessége, de egyben a nemzetközi jog elsőbbsége a belső állami joggal szemben is. Erre épülnek tehát az egyes nemzetek, a különböző államok alkotmányai, törvényei és egyéb tételes jogszabályai, igazságszolgáltatási aktusai, valamint az igazságszolgáltatás (jogalkalmazás) "individuális" normái, úgymint a bírói ítélet, szerződés, jogügylet stb. Összefoglalva tehát, Kelsen és a normativista iskola más képviselői, mint Verdross vagy Kunz szerint a normapiramisban a hipotetikus alapnorma után következő pacta sunt servanda alapozza meg a nemzetközi jogot, úgymint annak felsőbbrendűségét és a hatalmát is, mely azután meghatározza a nemzeti jogrendszerek szabályozása alá eső területeket. A par excellence pozitivizmusnak minősülő tiszta jogtanból, melyről Kelsen sem állította azt, hogy visszatükrözné a jog totalitását, eltűnik az államok akarata, mint a nemzetközi jog alapja (vagyis Kelsenék szerint az állami akarat itt egyáltalán nem releváns tényező, minthogy nem is létezik az e vizsgálati síkon való elemzéskor). De a voluntarista felfogás - ami azt hirdeti, hogy a nemzetközi jog szabályai az államok akaratából jönnek létre - sem kívánja a legfontosabb kérdést feltenni. Tudniillik, hogy valóban az államok szabad akaratából keletkeznek-e a nemzetközi jog különböző szabályai, vagy éppen ellenkezőleg, erre a szabad akaratra különböző kényszerek hatnak-e, így azt tehát egyéb tényezők befolyásolják? A témakörről bővebben lásd: Visegrády Antal: Jog- és állambölcselet. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs 2003.
[83] Dr. Lukács: i.m. 109. o.
[84] Kádár Jánosnak az 1945. évi nemzetgyűlési felszólalásai egyikén megfogalmazott gondolatát lásd: Dr. Lukács: i.m. 487. o.
[85] Szekfű Gyula: Forradalom után. Gondolat Kiadó, 1983. 89. o.
[86] Lásd ezt dr. Lukács: i.m. 109. o.
[87] Nemes György: Osztálybíróság és népbíróság. Népbírósági Közlöny. II. évfolyam, 11. szám (1946. március 16.), 5. o.
[88] Dr. Major: i. m. 152 - 153. o.
[89] 1946. március 12. A Nemzetgyűlés 24. ülése. Idézet Bálint Sándor demokrata néppárti képviselő hozzászólásából.
- 216/217 -
[90] Dr. Major: i. m. 33. o.
[91] Bakos Ferenc: Idegen szavak és kifejezések szótára. Akadémiai Kiadó, Budapest 1989. 663. o.
[92] Bakos: i. m. 499. o.
[93] 1946. augusztus 14. A Nemzetgyűlés 52. ülése. Idézet Dubay István párton kívüli képviselő interpellációjából.
[94] A Soproni Népbíróság tagjainak névsora jellemzően mutatja meg egy korabeli, átlagosnak tekinthető népbírósági tanács összetételét. Sopronban tanácsvezető jogász-bíró volt dr. Pitner Árpád törvényszéki tanácselnök, tanácsvezető-helyettes pedig dr. Hofhauser Béla járásbíró. Rendes tagok (népbírák) voltak Tóth István munkás, dr. Márai Lajos tisztviselő, Józsa István asztalos, Juhász Jenő asztalosmester és Lesenyi Ferenc műegyetemi tanár. Póttagok voltak Bodnár Alajos tisztviselő, Balogh János munkás, Heuwald Károly földműves, Rujavecz Ferenc lakatosmester, Radó Ferenc tanító, Becska Ferenc építési vállalkozó és Kovács András cipészmester. A Soproni Népügyészségen a népügyész dr. Kynsburg Béla, a népügyészhelyettes pedig dr. Kovács Ferenc Géza volt. Lásd: 001310/1945. IM. - 1945. május 12.
[95] Szabad Nép. Lásd az 1946. december 3. napi szám 3. oldalát. Nem csoda, hogy ismét kritizálták a népbíráskodást, most éppen a NOT-ot. Talán nem is alaptalanul? Major nyilatkozata a Népszavában is megjelent, azonban a jobboldali, kisgazda kötődésű média, úgymint a Szabad Szó, mind pedig a Kis Újság mélyen hallgatott. A kommunisták lapjában dr. Bojta Béla a kunmadarasi pogromot háborús bűntettnek minősítette, mert azok "veszélyeztetik a népek háború utáni békéjét", egyébként a NOT ítéletét nem illette kritikával. Nem úgy a pártharcokon kívül álló Zsolt Béla: "A NOT az ítélet megokolásával tulajdonképpen azt manifesztálja, hogy a fasizmus egyik legjellemzőbb politikai bűncselekménye, a pogrom - a demokráciában is elnézésre méltóbb bűncselekmény, mint a közönséges gyilkosság és rablás. .ha ugyanezeket az embereket azzal a váddal állították volna ugyane bíróság elé, hogy az éjszakai faluban egyszerű haszonlesésből előbb levetkőztették, majd meggyilkolták (...) egy autó utasait - a NOT bírói bizonyára nem teketóriáztak volna sokat, (...) hanem ugyanezeket az analfabétákat és megtévesztetteket (a pogrom tevőleges résztvevői ugyanis feltűnően alacsony értelmi képességekkel rendelkeztek - P. A.) rövid úton felköttették volna." Megjelent a Haladás 1946. december 5. napi számában. Lásd az 1. oldalon Zsolt Béla "Kunmadaras." című írását. De még a Jogtudományi Közlönyben is jelent meg egy, az igazságszolgáltatás "depolitizálása" mellett lándzsát törő cikk: "A Népbíróság ötös tanácsa példás szigorral ítélt a felbújtók (sic!) és szellemi irányítók felett, a tettesekkel szemben azonban nem alkalmazta a törvény teljes szigorát. Az ítéletet a nemzetgyűlésben pártpolitikai nézőszögből bírálat tárgyává is tették és felelős kormányzati tényező a nemzetgyűlésen tett nyilatkozatában sejtettni (sic!) engedte azt a meggyőződését, hogy a NOT az ügyben másként fog ítélni. A NOT megdöbbentő ítélete megfelelt a várakozásnak: a fellebbviteli bíróság a felbújtó (sic!) és tettes bűnösségét egyaránt elnéző és megenyhült légkörben bírálta el. Ami a NOT ítéletének meghozatala után történt, az az előzményekhez mindenben méltó volt. A tanácskozási titok nagyobb dicsőségére hasábokat olvashattunk arról, hogy az egyes tanácstagok pártállásukhoz képest az ügyben miként foglaltak állást és hogy az első fok eltérő politikai aritmetikája mennyiben nyomta reá a bélyegét a népbírósági ítéletre. Megtudtuk azt is, hogy az első fokú ítélet kialakításában adminisztratív tényezőknek is volt valamelyes része, (...) hogy van politikai párt, amely a nagy politikában a baloldalhoz, népbírósági síkon pedig a jobboldalhoz számít. Számunkra a Kunmadarasból leszűrhető tanulság az, hogy az igazságszolgáltatás depolitizálása immár halaszthatatlanná vált." Megjelent a Jogtudományi Közlöny 1946. december 25. napján megjelent számában. Lásd a "V. P. (valószínűleg dr. Villányi Pál ügyvéd - P. A.) Kunmadaras" kezdetű írást a 341. oldalon.
[96] MOL XX-4-a (2.d) (26.399/1946.I.M.X. szám alatt)
[97] A MOL-ban fellelhető statisztikai adatokat Zinner Tibor több munkájában is közli.
[98] Dr. Major: i. m. 273 - 274. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző növendékügyi előadó, Nagykanizsai Javítóintézet.
Visszaugrás
