Az Európai Bíróság 2009. március 24-én hozott ítéletet a C-445/06. sz. Danske Slagterier kontra Németország ügyben (továbbiakban: "ítélet" vagy "hiv. ítélet"), melynek jelentőségét azt is jelzi, hogy azt a nagytanács döntötte el. Az ítélet számos az állami kárfelelősség mára már meghonosodott intézményének számos részletkérdését tisztázta.
A tagállamokkal szembeni a közösségi jog megsértése miatti kárfelelősségi igény az irányelvek át nem ültetése, illetve nem megfelelő átültetésének dogmatikájából fakadó jogorvoslati hiányosságok orvoslására jött létre és ez a történeti jellemző még máig is hatással van a tagállamokkal szembeni felelősségi igényekre. A kártérítési felelősség megállapíthatósága arra a gyakorlati problémára kínált választ, hogy a meglevő eszközrendszer (az EKSZ 226. és 227. cikke szerinti szerződésszegési eljárás, az irányelv közvetlen alkalmazhatóságának kimondása - különösen a horizontális hatály tilalmára -, az irányelv fényében történő értelmezés) nem nyújtott megfelelő eszközt az irányelvek hibátlan, teljes és határidőre történő átültetésére. Mivel az elsődleges jogvédelem (az adott jog kikényszerítése) e körben csak korlátozott hatékonysággal volt igénybe vehető, szükségesnek látszott egy másodlagos jogvédelmi igény posztulálása, tehát legalábbis a közösségi jogi kötelezettség be nem tartása miatt elszenvedett károk megtérítése.
A kártérítési kereset hiányában semmi nem állna az egyének rendelkezésre, ha az irányelv rendelkezése nem alkalmas a közvetlen hatályra,[1] a nemzeti jog nem értelmezhető a közösségi jog fényében,[2] vagy az adott rendelkezést egy másik magánszeméllyel szemben kellene alkalmazni.[3] Ennek megfelelően logikus volt az Európai Bíróság jogfejlesztése, hogy az irányelvek átültetésének végső biztosítékaként megnyitotta a kártérítés lehetőségét a Francovich-ügyben.[4] A Bíróság elismerte, hogy "a közösségi normák teljes körű hatályosulása kérdésessé válna, és az általuk biztosított jogok gyengülnének, ha a magánszemélyek nem juthatnának kártérítéshez abban az esetben, ha jogsérelem éri őket a közösségi jog egy tagállamnak felróható megsértése formájában".[5] Ez akkor különösképpen fontos, ha a magánszemélyek egy állami aktus hiányában nem szerezhetnek érvényt a nemzeti bíróságok előtt azoknak a jogaiknak, amiket egyébként a közös-
- 497/498 -
ségi jog elismer. Ebből vonta le a Bíróság azt a következtetést, hogy az állam felelős a közösségi jog megsértésével a magánszemélyeknek okozott kárért, melynek megalapozására egy ideig az EKSz 10. cikke szerinti közösségi lojalitási elvet is alkalmazta, majd erről lemondott.[6]
A kártérítési felelősséget a Bíróság a következő feltételektől tette függővé:
- az irányelv által előírt eredmény a magánszemélyeket jogokkal ruházza fel.
- e jogok tartalmát az irányelv rendelkezései alapján meg lehessen határozni.
- a közösségi jog nyilvánvaló és súlyos megsértése
- közvetlen okozati összefüggés legyen az állam kötelezettségszegése és a jogsérelmet szenvedett személyek kára között.
A kártérítési felelősség érvényesítésének további részletszabályait a közösségi jog a tagállamok nemzeti jogaira bízza. Így közösségi jogszabályok hiányában a tagállam belső jogrendszerének feladata kijelölni a hatáskörrel rendelkező bíróságot, és meghatározni a bírósághoz fordulás eljárási szabályait. Azonban "a különböző nemzeti jogszabályok által meghatározott tartalmi és formai követelmények nem lehetnek szigorúbbak, mint azok, amelyek a hasonló jellegű, nemzeti jogon alapuló igényekre vonatkoznak, valamint nem lehetnek olyanok, hogy gyakorlatilag lehetetlenné vagy rendkívül nehézzé tegyék a kártérítés elérését"[7] - ez az egyenlőség és tényleges érvényesülés elve.[8]
Bár a kártérítés feltételeit a Bíróság az irányelvek át nem ültetése kapcsán határozta meg, állami kárfelelősségi igények jelentkeztek más konstellációkban is, melyekre az alapügyben (Francovich kontra Olaszország) kimondott elvek nem minden megszorítás nélkül voltak alkalmazhatóak. Így a kártérítési felelősséget az Európai Bíróság elismerte valamennyi közvetlenül alkalmazandó közösségi jogi rendelkezés megsértése miatt függetlenül attól, hogy a jogsértés a törvényalkotó,[9] a végrehajtó[10] vagy a bírói hatalmi ágnak[11] tudható be.
Ezek eltérő jellegű közhatalom-gyakorlást jelentenek, amiből az egyes konstellációkra az eredeti Francovich-ítéletben megfogalmazottak értelemszerűen eltérő módon alkalmazandóak, még akkor is, ha az elv minden olyan esetre vonatkozik, amikor egy tagállam a közösségi jogot megsérti.[12]
Így pl. egy irányelv a tagállam számára adott esetben a jogalkotási döntéshozatal tekintetében széles mérlegelési jogkört biztosíthat és ennek keretében jóhiszeműen olyan értelmezést választott, amely nem teljesen alaptalan érvekre támaszkodott, bár végső soron ellentétes volt a közösségi joggal, a közösségi jog nem kellően súlyosan sérül és a tagállam felelősség kizárható.[13] Azonban, ha az érintett tagállamnak a jogsértés elkövetésének pillanatában nem volt jogalkotási játéktere (vagy az olyan szűk volt, hogy majd hogy nem is létezett), vagyis nem volt választási lehetősége, akkor a közösségi jog puszta megsértése elegendő lehet az elég komoly jogsértés meglétének megállapítására.[14] Hasonlóképpen sajátságos feltételek vonatoznak a bírósági jogkörben okozott kárra is. A kellően súlyos jogsértés feltétele a végső fokon ítélkező nemzeti bíróság határozatáért fennálló esetleges állami felelősség megállapítása során szintén csak módosított formában érvényesül, és számításba kell venni az igazságszolgáltatás különleges természetét és a jogbiztonság követelményét is a végső fokon ítélkező nemzeti bíróság határozatáért fennálló állami felelősséget csak abban a kivételes esetben lehet megállapítani, ha a bíróság az alkalmazandó jogot nyilvánvaló módon hagyta figyelmen kívül. E tényezők különösen a megsértett jogszabály egyértelműségének és pontos-
- 498/499 -
ságának foka, a jogsértés szándékossága, a hiba menthetősége vagy menthetetlensége, esetleg egy közösségi intézmény állásfoglalása, illetve az a körülmény, hogy a kérdéses bíróság nem tett eleget az EK-Szerződés (továbbiakban: EKSz) 234. cikkének harmadik bekezdésében foglalt kötelezettségének.[15]
Ugyanakkor nem függhet a kártérítés általánosságban attól, hogy a Bíróság előzetesen megállapítja-e a tagállam közösségi jogi jogsértését,[16] sem pedig attól, hogy a mulasztást elkövető állami szerv szándékosan vagy gondatlanul járt el.[17] Azt, hogy fennáll-e a közösségi jog kellően súlyos megsértése, a kártérítésben eljáró nemzeti bíróságnak kell elbírálnia.[18]
A bírósági esetjog sok esetben inkább irányvonalakat határoz meg, mint pontos szabályokat, Dworkinnál élve, inkább elveket, mint szabályokat. Ami még akkor is igaz, ha a jogirodalom számos kérdésben nyújt eligazítást. Mivel az ördög a részletekben lakik, mindenképp hasznos, ha fontos részletkérdésekben az Európai Bíróság állást foglal, ahogy ezt legutóbb a Danske Slagterier kontra Németország ügyben 2009. március 24-én tette.
A Slagterier kontra Németország ügy összefoglalója: Az Európai Bíróság nagytanácsa 2009. március 24.-én hozott ítéletet (C-445/06. sz.) a Danske Slagterier kontra Bundesrepublik Deutschland ügyben. Az ügy abból pattant ki, hogy Németország a friss hús Közösségen belüli kereskedelmét érintő egyik irányelvet hibásan ültette át, és az ekképpen alkalmazandó szabályai alapján megtagadta 1993-tól 1999-ig a bevitelt a nem ivartalanított kan sertések húsára.
Dániában a kilencvenes évek eleje óta "Male-Pig-Projekt" néven projekt indult a nem ivartalanított kan sertések tenyésztésére, amely - gazdasági szempontból előnyös - tenyésztés azzal a veszéllyel jár, hogy a hevítést követően a hús kifejezett szexuális jellegű szagot bocsát ki. E szaggal érintett hús kiszűrésére Dániában valamennyi vágóhidat ellátták bizonyos eszközökkel, mely eszközök a Németországi Szövetségi Köztársaság álláspontja szerint nem nyújtanak megbízható módszert a szexuális jellegű szagok azonosításához. A vita alapja az volt, hogy a két állam hatóságai szerint eltérő hormonok okozzák az adott szagot: a dánok szerint a szkatol-tartalom vizsgálandó, míg a németek szerint az androsztenon hormon jelenléte. Ennélfogva a német hatóságok Dániából származó számos sertéshússzállítmányt ellenőriztek és küldtek vissza az androsztenon-határérték túllépése miatt. Továbbá a sertéstenyésztők és vágóhíd-üzemeltető társaságok, amelyek majdnem teljesen megszüntették az ivartalanított kan sertések tenyésztését, kénytelenek voltak újrakezdeni a tenyésztést annak érdekében, hogy ne veszélyeztessék a németországi exportot. A Danske Slagterier úgy érvelt, hogy ha a kivitt sertéshús a Male-Pig-Projektet követve nem ivartalanított sertés húsa lett volna, legalább 280 000 000.- DM költségmegtakarítás keletkezett volna.
A Danske Slagterier Németország felelősségének megállapítására irányuló keresetet nyújtott be 1999. december 6-án a Bonni Tartományi Bíróságnál (Landgericht Bonn), amely e keresetnek helyt adott az 1996. december 7-től kezdődő időszak tekintetében, azonban a korábban keletkezett károk tekintetében azt mint elévült követelést elutasította. A másodfokon eljáró Kölni Tartományi Felsőbíróság (Oberlandesgericht Köln) a keresetet egészében, érdemében igazoltnak nyilvánította. A Német Szövetségi Bíróság (Bundesgerichtshof - BGH) előtti felülvizsgálati kérelemben a Németország a kereset teljes körű elutasítását kérte.
A történetet tovább árnyalja, hogy az Európai Bíróság a C-102/96. sz., Bizottság kontra Németország ügyben 1998. november 12-én hozott ítéletben megállapította: Németország megszegte az EK-Szerződést pontosan azzal, hogy nem megfelelően ültette át azt az irányelvet, amelynek a hibás átültetését a Danske Slagterier is sérelmezte.
Az előterjesztő Német Szövetségi Bíróság első két kérdése a kártérítés jogalapját érintette, és arra irányult, hogy mi a teendő akkor, ha a kártérítési keresetet egy irányelv helytelen átültetése vagy alkalmazása miatt nyújtották be: lehet-e hivatkozni a közösségi alapszabadságokra az állam kártérítési felelősségét megállapítandó. A kérdés e mögött az, hogy az alapszabadságok - mint lex generalis-természetű szabályok - nem alkalmazhatóak, ha az adott kérdésre van közösségi lex specialis.[19]
Trstenjak főtanácsnok 2008. szeptember 4.-i záróindítványában szintén kitért erre a problémára, és hang-
- 499/500 -
súlyozta, hogy a Bíróság eddigi gyakorlata alapján a másodlagos jog kizárja az elsődleges jog alkalmazását, ami nem csak azt jelenti, hogy az EKSz. 30. cikke szerinti korlátozást igazoló okokra nem hivatkozhatnak a tagállamok, hanem azt is, hogy az áruk szabad áramlásának EKSz. 28. cikke szerinti elvére sem lehet hivatkozni. Ezen elvek ugyanis az irányelvben meghatározottak szerint öltenek konkrét formát és e másodlagos jogi szabályok kötelezik a tagállamokat.[20] Ez a következtetés helytálló, hiszen ha a közösségi jogalkotó irányelvet bocsát ki, akkor sem az állampolgárságon vagy eredeten alapuló diszkrimináció, sem más korlátozás nem képzelhető el. Ha azonban az irányelv kizárja az alapszabadságok alkalmazását, akkor az alapszabadságra az adott esetben kártérítés sem lenne alapítható. Ekkor csak az irányelv marad, ami ha olyan eljárási jellegű kérdéseket szabályoz, amelyben hiányzik az alanyi jogi jelleg, akkor nem marad semmilyen olyan előírás, amelynek megsértése miatt kártérítést lehetne követelni.
A Főtanácsnok azzal érvel, hogy az irányelv eljárási részletszabályokat érint, melyeknek ugyan lehetnek hatásai az egyének érdekeire, azonban ez nem azt jelenti, hogy ezek egyben egyéni alanyi jogok lennének.[21] Ennél fogva ezeknek nem az áruk szabad áramlása elvének konkretizálását szolgálják, és ilyen formán nem jelentenek lex specialist az EKSz. 28. cikkéhez képest, így tehát - a felperes Danske Slagterier érveléséhez hasonlóan - nyitva marad az EKSz 28. cikkére történő hivatkozás, mely olyan alanyi jogokat tartalmaz, amely kellően súlyos megsértése esetén fennáll a kártérítési felelősség.
Ezzel a Főtanácsnok kifejezetten a Bíróság korábbi gyakorlata keretein belül szerette volna megoldani az ügyet: ne változzanak az állam felelősségének feltételei, ugyanakkor az önmagában alanyi jogokat nem tartalmazó irányelv megsértése esetén is legyen lehetőség az állami felelősség megállapítására, ha az olyan rendelkezéseket tartalmaz, amelyek szoros összefüggésben vannak az áruk szabad áramlásából az uniós polgárokat megillető alanyi jogokkal. Ez a szoros összefüggés biztosítja egyben azt is, hogy a közösségi jog megsértése miatti felelősségi igény ne legyen minden határ nélküli, vagyis a felelősség ne álljon be a tárgyi jogszabályok puszta megsértése esetén, hanem az továbbra is alanyi jogokat védő szabály kellő súlyú megsértéshez kapcsolódjon.[22]
A Bíróság kimondta, hogy a hivatkozott irányelveket a belső piac megvalósításának céljával fogadták el: céljuk az áruk szabad mozgásának megteremtése a tagállamok friss húsra vonatkozó egészségügyi előírásai közti eltérések megszüntetése révén. Vagyis: ezek az EKSz 28. cikk által biztosított jogot pontosítják és konkretizálják.[23] Ennélfogva az irányelv "helytelen átültetése és alkalmazása révén jogsérelmet szenvedett magánszemélyek hivatkozhatnak az áruk szabad mozgásához való jogra az állam, közösségi jog megsértése okán fennálló felelősségének megállapításához." (26.). Ez valamelyest más érv, mint a Főtanácsnoké. A Bíróság szerint, mivel az irányelvek az áruk szabad áramlásának megteremtését célozták, a hibás átültetés ezen alanyi jogok sérelmével is járhat.
A Bíróság amellett, hogy nem hangsúlyozza olyan mértékben a puszta gazdasági érdek és az alanyi jog közötti különbséget, mint ahogy azt a Főtanácsnok tette, csak annyit állít, hogy az alapszabadságokra elvben lehet hivatkozni egy ilyen konstellációban, vagyis hibás átültetés esetén nem áll fenn a lex specialis.
Tekintettel a Főtanácsnok érveire, aki behatóan igazolja, hogy a jelen esetben megsértett irányelvi szabályok nem bírnak alanyi jogi jelleggel, sokkal inkább annak lehetünk tanúi, hogy a tagállamok felelősségének alakzata egyre inkább hasonul az EKSz. 288. cikk (2) bek. szerinti felelősséghez. Az e bekezdés szerinti felelősség megállapításához szükséges többek között a jogellenesség megállapítása egy magasabb rendű,[24] az egyén védelmére rendelt norma megszegésén keresztül. Az egyén védelmére rendelt norma minden olyan közösségi jogi normát jelent, mely a károsult érdekeit is védeni rendeltetett.[25] Az elhatároló kritérium a puszta jogsértéshez képest az, hogy a károsult a megszegett normával szorosabb, legalább közvetett, kapcsolatban áll annál, amit a jogszerű működés általános érdeke jelent. Ebben a tekintetben a Bíróság eléggé nagyvonalú, és megelégszik azzal is, hogy még akkor is, ha (jóllehet elsősorban az általános érdekeket szolgál a norma - pl. a közös piac zavartalan működését -), de abban (akárcsak reflexhatásszerűen is) az egyén védelme is benne foglaltatik.[26] Egyéni közjogok megsértését nem kívánja meg, elegendő egy legitim érdek, bár ez nem menti fel a felperest annak bizonyítása alól, hogy ő a norma által védett körhöz tartozik. Jelen ügyben éppen az
- 500/501 -
történt, hogy egy alapvetően általános érdekeket szolgáló norma reflexhatásszerűen védi a gazdasági szereplők érdekeit is.
A Danske Slagterier ügyben a német állam hivatkozott arra, hogy a keresettel érvényesített jog részben elévült a BGB 852. § (1) bek. alapján, mely szerint a hatósági jogkörben okozott károk megtérítésére vonatkozó igények attól az időponttól számított három év alatt évülnek el, amikor a károsult a kárról és a kártérítésre kötelezett személyéről tudomást szerzett. Ennek fényében kérdéses volt a Bíróság szerint, hogy ellentétes-e a közösségi joggal a BGB 852. §-ának (1) bekezdésében előírt hároméves elévülési időnek analógia útján történő alkalmazása a tagállamnak a közösségi jog megsértés miatti felelősségre. A BGB 852. §-a (1) bekezdésének alkalmazását a Danske Slagterier nehezményezte, mivel a jogi helyzet nem volt teljesen világos, ugyanis a BGB 852 § alapvetően akkor alkalmazandó, ha az állami felelősség a BGB 839. § alapján áll be. Nem lehetett azt sem teljesen kizárni, hogy az elévülésre lex specialis hiányában a BGB általános elévülési ideje lenne alkalmazandó a BGB 195. § alapján (amely a káresemény bekövetkezéskor alkalmazandó állapota szerint 30 év volt).[27]
Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint közösségi szabályozás hiányában minden tagállam belső jogrendszerének feladata kijelölni a hatáskörrel rendelkező bíróságot, és meghatározni a bírósághoz fordulás azon eljárási szabályait, amelyek célja, hogy biztosítsák azoknak a jogoknak a teljes körű védelmét, amelyeket a közösségi jog szabályai a jogalanyoknak biztosítanak. A nemzeti jogszabályok által meghatározott követelmények (pl. a határidők) ugyanakkor nem lehetnek kedvezőtlenebbek, mint azok, amelyek a hasonló jellegű, nemzeti jogon alapuló igényekre vonatkoznak (egyenértékűség elve), és nem lehetnek olyanok, hogy gyakorlatilag lehetetlenné vagy túlzottan nehézzé tegyék a kártérítés elérését (tényleges érvényesülés elve).[28] Ez utóbbi elv kapcsán a Bíróság a jogbiztonság érdekében elismerte, hogy az ésszerű mértékben meghatározott jogvesztő jellegű keresetindítási határidők a közösségi joggal összeegyeztethetőek,[29] mert ezek nem teszik a gyakorlatban lehetetlenné vagy túlzottan nehézzé a közösségi jogrend által biztosított jogok gyakorlását. A Bíróság által felállított követelményekkel egy hároméves jogvesztő határidő is összeegyeztethető.[30] A Főtanácsnok kiemeli, hogy nem belátható mennyiben korlátozná a közösségi jogi igények érvényesítését egy három éves határidő, különös tekintettel arra, hogy a Palmisani-ügyben egy egyéves határidőt is elfogadott a Bíróság,[31] mint ahogy egy két éves,[32] egy három éves vagy egy öt éves[34] határidőt szintén elfogadott.
Az elévülési határidőt ugyanakkor a jogbiztonság biztosítása érdekében előre meg kell határozni (hiv. ítélet),[33] mert a jelentős jogbizonytalansággal jellemezhető helyzet sértheti a tényleges érvényesülés elvét, mivel a közösségi jog valamely tagállam általi megsértéséből eredő, magánszemélyeknek okozott károk megtérítése gyakorlatilag túlzottan nehézzé válna. Ez azonban egy eléggé dodonai válasz: hiszen az világos, hogy minden olyan kérdésre, amit nem szabályoz a közösségi jog, a nemzeti jog szabályait kell alkalmazni, vagyis az adott esetben az elévülésre a BGB-t. A BGB alkalmazása maga előre látható volt; a kérdés éppen az, hogy ha az Európai Bíróság által teremtett új jogintézmény - a közösségi jog megsértése miatti kártérítés - nem sorolható be teljesen egyértelműen a BGB egyes felelősségi alakzatai közé, akkor vajon lehet-e ezeket alkalmazni. Erre nem válasz, hogy nem lehet alkalmazni a szabályt, ha nem volt előrelátható, hogy az alkalmazásra kerül, mert ez erősen kétségbe vonja magának az állami kárfelelősségi intézménynek a megalapozhatóságát is, hiszen az nem éppen volt előrelátható a Francovich-ügy előtt. A dodonai válasz egy sajátságos további ping-pongozáshoz vezet, hiszen az Európai Bíróság nem alkalmazhatja a nemzeti jogot, adott esetben a BGB-t, és nem mondhatja meg, hogy annak melyik passzusa alkalmazandó a tagállam kártérítési felelősségére, viszont ugyanakkor előírja általánosságban, hogy a közösségi jogrend által nem rendezett kérdésekre a nemzeti jog alkalmazandó, ugyanakkor éppen az a kérdés, hogy a nemzeti jog mely rendelkezése az alkalmazandó.
Nem is igazán érthető azonban, hogy erre a sehova nem vezető kitérőre miért vállalkozott az Európai Bíróság, amikor erre senki nem kérte (a feltett kérdés nem így hangzott), és a válasz sem segít (hiszen valójában nem adott választ) és a megállapításai egyértel-
- 501/502 -
műen következnek korábbi esetjogából (acte clair). A felmerült belső jogi minősítési problémának alig van közösségi jogi vonzata, azt el lehetett volna intézni egyetlen utalással az egyenértékűség és hatékonyság elvére. Sokkal inkább az volt a kérdés, amit a BGH valójában fel is tett, hogy hogyan viszonyul a tagállami kártérítés elévülése a szerződésszegéshez.
A kártérítési kereset viszonya más jogorvoslatokhoz már felmerült az EKSz. 288. cikke kapcsán is, és a Bíróság korai megingása[35] után elismerte, majd állandó gyakorlatává tette, hogy a kártérítést önálló jogorvoslat, saját funkcióval, mely nem függ a kártérítésre okot adó aktus megsemmisítésétől.[36] Ez ugyanakkor nem vezethet oda, hogy visszaéljenek a két kereset függetlenségével. A visszaélés akkor valósul meg, ha a károkozó aktus alkalmas lett volna a megtámadásra,[37] de ezzel a lehetőséggel a felperes nem élt, - elmulasztotta a két hónapos keresetindítási határidőt -, és gyakorlatilag a kártérítés útján szeretné elérni azt, amire más alkalmas jogorvoslati eszközzel is lehetősége volt.[38] A visszaélés tényét annak kell bizonyítania, aki erre hivatkozik, a meg nem engedhetőség puszta kifogása nem elegendő.[39]
Az eddigi joggyakorlat alapján az megállapítható, hogy a tagállam kártérítési felelőssége általánosságban nem függhet attól, hogy a Bíróság előzetesen megállapította-e a tagállam közösségi jogi jogsértését.[40] A jelen ügyben a kérdés azonban nem teljesen ez volt, hanem az, hogy ha a közösségi jog megsértése miatti eljárás megindult, és megállapították a jogsértést, akkor ennek milyen hatása van a kártérítésre, különösen van-e hatása a kártérítési jogra vonatkozó elévülési idő megszakadására vagy nyugvására.
A Bíróság megállapítása szerint a szerződésszegés megállapítása bizonyosan meghatározó, de nem elengedhetetlen annak megállapításához, hogy az a feltétel, amely szerint a közösségi jog megsértése kellően súlyos, teljesül (38. pont). Meghatározó, hiszen, ha a szerződésszegést megalapították, akkor nem lehet kétséges a kártérítési felelősség egyik eleme, a közösségi jog megszegése. Ugyanakkor nem elengedhetetlen, állapítja meg a Bíróság, és - hasonlóan a Főtanácsnok érveléséhez - a szerződésszegési kereset jellegével magyarázza ezt. A Bizottságnak ugyanis mérlegelési lehetősége van arra nézve, hogy valamely tagállam ellen az EKSz. 226. cikk alapján eljárást indít-e és kizárólag a Bizottságra tartozik annak megítélése, hogy célszerű-e a kötelezettségszegés megállapítása iránti eljárás kezdeményezése, valamint adott esetben mely cselekmény vagy mulasztás miatt kell ezt az eljárást megindítani.[41] A Bizottság diszkrecionális jogkörrel rendelkezik kizárva a magánszemélyek azon jogát, hogy bizonyos értelmű álláspontra való helyezkedést követeljenek meg ezen intézménytől.[42] Ez azt jelenti, hogy egyrészt nem minden szerződésszegés esetén indul szerződésszegési eljárás, másrészt nem is lehet egy ilyen eljárás megindítását kikényszeríteni. Belátható, hogy ilyen körülmények között akár az elévülés megszakadásának, akár nyugvásának jogkövetkezményét fűzni a szerződésszegési eljáráshoz önkényes lenne. A közösségi jog tehát nem követeli meg azt, hogy ha a Bizottság az EK 226. cikk szerinti kötelezettségszegés megállapítása iránti eljárást indít, ezen eljárás alatt megszakadjon, vagy nyugodjon az állam közösségi jog megsértése miatti felelőssége okán fennálló kártérítési jogra vonatkozó, a tagállami szabályozásban előírt elévülési idő (hiv. ítélet 46). Itt is megfigyelhető némi közeledés az EKSz 288. cikk (2) bek. szerinti a közösség szerződésen kívüli, valamint a tagállami kártérítési felelősség között.
- 502/503 -
A BGH arra is választ keresett, hogy mikor kezdődik az állam - valamely irányelv nem megfelelő átültetésére alapozott - közösségi jogi felelősségére vonatkozó elévülési határidő: csak az irányelv teljes körű átültetésével, vagy már akkor, amikor az első káros következmények már felmerültek, és további káros következmények várhatók?
Az Emmott-ügyben[43] a Bíróság kategorikusan kimondta, hogy amíg egy irányelvet nem ültettek át megfelelően a nemzeti jogba, a mulasztásban levő tagállam nem hivatkozhat az egyén által az ezen irányelv rendelkezései által számára biztosított jogok védelme érdekében ellene indított kereset késedelmes voltára, vagyis a keresetindítási határidő leteltére, és a nemzeti jog szerinti keresetindítási határidő csak az átültetés időpontjától kezdődhet. Az egyének ugyanis az átültetés megtörténtéig nincsenek abban a helyzetben, hogy jogaikat teljes mértékben megismerjék: ez a helyzet még a Bíróság azon ítélete után is fennmarad, amelyben kimondta, hogy az adott tagállam nem tett eleget az irányelv alapján fennálló kötelezettségeinek, illetve azt követően, hogy a Bíróság megállapította, hogy az irányelv némely rendelkezése kellően pontos és egyértelmű ahhoz, hogy arra a nemzeti bíróság előtt hivatkozni lehessen (21-23. pontok). Az Emmott-ügy alapján a keresetindítási határidő nyugszik az átültetés leteltéig. Az Emmott-ügyet azonban nem szabad túlértékelni, mivel a Bíróság rövid időn belül kétszer is igyekezett az Emmott-ügyben megfogalmazottak hatályát leszűkíteni és hasonló ügyeket ettől elkülöníteni (distinguishing).[44] Ez történt a jelen esetben is, amelyben megerősítette, hogy az Emmott-ügyben hozott ítéletben hozott döntést az ezen ítélet alapjául szolgáló ügy különleges körülményei igazolták, amelyben a jogvesztő jelleg ahhoz vezetett, hogy az alapeljárás felperese a valamely irányelv szerinti egyenlő bánásmódhoz való jogának érvényesítésére irányuló valamennyi lehetőségtől meg volt fosztva.
Mivel a jelen esetben nem volt megállapítható, hogy a határidő létezése az Emmott-ügyben hozott ítélet alapjául szolgáló ügyhöz hasonlóan ahhoz vezetett volna, hogy teljes mértékben megfosztotta a károsultakat joguk nemzeti bíróságok előtti érvényesítésére irányuló valamennyi lehetőségtől, így a közösségi joggal nem ellentétes, ha az állam valamely irányelv helytelen átültetése miatti felelősségének megállapítása iránti kereset elévülési ideje akkor kezdődik, amikor e helytelen átültetés első káros következményei felmerültek, és további káros következmények várhatók. Ez igaz akkor is, ha ezen időpont megelőzi is az irányelv szabályszerű átültetését.
A BGH arra a magyar jog szempontjából sem mellékes kérdésre is választ keresett, hogy vajon a közösségi joggal ellentétes-e az olyan szabály, mint amilyet a BGB 839. §-ának (3) bekezdése előír, amely szerint valamely magánszemély nem kérheti kárának megtérítését, amelynek bekövetkezését szándékosan vagy gondatlanságból elmulasztotta elkerülni jogorvoslat igénybevételével. Vagyis az elsődleges jogorvoslat igénybevétele elvárható-e a másodlagos jogorvoslat (a kártérítés) igénybevétele előtt.[45]
A kérdés relevanciáját a magyar polgári jog szempontjából az adja, hogy ez gyakorlatilag megegyezik a Ptk. 349. § (1) bek. szabályával, mely szerint államigazgatási jogkörben okozott kárért a felelősséget csak akkor lehet megállapítani, ha a kár rendes jogorvoslattal nem volt elhárítható, illetőleg a károsult a kár elhárítására alkalmas rendes jogorvoslati lehetőségeket igénybe vette.
A Bíróság megismételte a Brasserie du pécheur és mások ügyben (lj. 9) már kifejtett álláspontját: a nemzeti bíróság vizsgálhatja, hogy a károsult személy elvárható gondossággal járt-e el a kár elhárítása vagy enyhítése érdekében, különösen, hogy időben igénybe vette-e a rendelkezésére álló valamennyi jogorvoslati lehetőséget, mert a károk csökkentésének kötelezettsége a tagállamok jogában közös elv (hiv. ítélet 61. pont). Ebben az összefüggésben persze kérdés, hogy miért a tagállamok jogában közös elveket keresi a Bíróság, vagyis miért megint az EKSz 288. cikkhez tér vissza és miért nem a tagállami kártérítés azon elvét veszi először figyelembe, hogy a felelősség alapelemeit a közösségi jog adja és ezeket a nem szabályozott kérdésekben a tagállamok joga egészíti ki. Vagyis a 288. cikkek itt vajmi kevés keresnivalója lenne, hiszen csak azt kellene vizsgálni, hogy a tagállami "kiegészítő" jogszabályok nem teszik-e lehetetlenné a közösségi jogi igények érvényesítését. Ezen a vonalon mozog a Bíróság akkor, amikor kiemeli, hogy ellentétes lenne a közösségi jog tényleges érvényesülése elvével, ha elvárnák, hogy
- 503/504 -
a károsult személyek automatikusan kötelesek igénybe venni a rendelkezésükre álló valamennyi jogorvoslati lehetőséget, még akkor is, ha azok igénybevétele túlzott nehézséggel járna, vagy ésszerűen nem követelhető meg (hiv. ítélet 62-63. pontok).
Ebből az következik, hogy a közösségi joggal önmagában még nem ellentétes egy olyan tagállami szabályozás alkalmazása, mint amilyet a BGB 839. §-ának (3) bekezdése (vagy a Ptk. 349. §) előír, feltéve hogy a vitatott jogorvoslat igénybevétele ésszerűen megkövetelhető a károsult személytől. Ez nyílván felveti annak a kérdést, hogy mi az, ami már ésszerűen nem követelhető meg. A jogorvoslat igénybevételét nem teszi ésszerűtlenné az, hogy a jogorvoslat előzetes döntéshozatal iránti kérelemhez vezet. Az előzetes döntéshozatal - mint a nemzeti és az európai bíróságok közötti intézményesített kommunikáció eszköze - éppen azt szolgálja, hogy a nemzeti bíróságoknak megkönnyíti a közösségi jog alkalmazását. Ennélfogva nem lenne ésszerű csak azért nem igénybe venni valamely jogorvoslatot, mert az feltehetőleg előzetes döntéshozatal iránti kérelem benyújtásához vezet (hiv. ítélet 65-66. msz.). Az sem mentesíti a károsultat a keresete benyújtásának kötelezettsége alól, ha az EK 226. cikk szerinti szerződésszegési eljárás megindult. Ez teljes mértékben független a tagállami eljárásoktól, és nem helyettesíti azokat, mert ez az objektív jogszerűség megállapítására irányul még akkor is, ha eredményében a jogalany érdekeit is szolgálhatja. Tekintettel arra, hogy ennek eredménye nem hat ki az egyéni keresetekre (és az elévülésükre sem) nem is lehet olyan hatása, hogy ez mentesítené az egyéni jogérvényesítési lehetőségek igénybe vételét.
A Danske Slagterier kontra Németország ügy legnagyobb érdeme, hogy számos részletkérdést tisztázott a tagállamoknak a közösségi jog megsértéséért viselt felelőssége kapcsán, elsősorban az elévülést, az elévülést kezdetét, és az elsődleges jogorvoslat igénybevételének kötelezettségét.
Az egész ítéleten végig kitapintható vonás a kimondott vagy kimondatlan vonzódás az EKSz. 288. cikk (2) bek. szerinti felelősséghez, vagy hivatkozik a Bíróság illetve a Főtanácsnok a Közösség szerződésen kívüli felelősségének szabályaira, vagy az alkalmazott megoldás azonos. Ez egyrészt megkérdőjelezhető módszertanilag, hiszen van benne egy kettős renvoi: a tagállam felelőségének megállapítása során a tagállamok jogában közös általános elvekre való hivatkozás [ahogy azt az EKSZ 288. cikk (2) bek. teszi], lényegében nem ad semmit a probléma megoldásához, hiszen visszajutok oda ahonnan elindultam. Tisztább és világosabb lenne onnan megközelíteni a problémát, hogy a közösségi szabályokat kiegészítő tagállami részletszabály meghiúsítja-e a közösségi jogból származó jogok érvényesítését vagy sem. Ha nem, akkor le lehetne zárni a kérdést, és nem kellene jól hangzó, de módszertanilag zavaros megoldásokba kezdeni.
Ennek a megoldásának ugyanakkor van egy pozitív vonása: ha számos kérdésben visszanyúlt a Bíróság az EKSz. 288. cikk (2) bek. körében kialakított joggyakorlathoz, akkor lehet arra számítani, hogy ez más esetekben is így történik, vagyis ez a jogkeresőket is eligazíthatja. ■
JEGYZETEK
[1] C-6/90. és C-9/90. sz., Francovich és társai egyesített ügyekben 1991. november 19-én hozott ítélet (EBHT 1991., I-5357.) 26-27. pontok.
[2] Ld. a C-334/92. sz. Wagner Miret-ügyben 1993. december 16-án hozott ítélet (EBHT 1993., I-6911.) 22. pontját.
[3] Ld. a C-91/92. sz., Faccini Dori ügyben 1994. július 14-én hozott ítéletet (EBHT 1994., I-3325.).
[4] Ld. Francovich és mások kontra Olaszország (1. lj.). Ehhez a magyar irodalomból ld. csupán Kecskés László: "Tíz év múlva... Az Európai Bíróság legújabb post-francovich ítéletei: a felelősségi kritériumok differenciálódása" Európai jog 2001. 4. sz. 8-12., Uő.: "A Francovich ítélet" Európai Jog 2001. 2. sz. 28-30., Uő.: "A post-francovich jelenség kialakulása" Európai jog 2001. 2. sz. 3-11. old. Galambos László: "A Francovich jelenségtől a tagállami kárfelelősség általános feltételeinek alakzatáig, illetve a párhuzamos közösségi és tagállami jogalkalmazói jogfejlesztés szükségessége az idő előtti közösségi jogi szintű kodifikációval szemben" Magyar Jog, 2001, 39-53.
[5] Francovich és mások kontra Olaszország (1. lj.), 33. pont.
[6] A közösségi jog egységességére és hatékonyságára alapított érvelés, és az ettől eltérő jogalkalmazásban benne rejlő hátrányos megkülönbözetéssel együtt azonban talán még mindig a legképviselhetőbb érvelés. A hatékonyság és egységesség elvéhez Werner Schroeder: "Das Gemeinschaftsrechtssystem - Eine Untersuchung unter Berücksichtigung von Rechtstheorie und Rechtspraxis" (Tübingen: Mohr, 2002) 426. skk. Későbbi ügyekben a Bíróság már nem nagyon feszegeti a kártérítés megalapozhatóságát, a Bíróság a C-66/95. sz. Sutton-ügyben 1997. április 22-én hozott ítélete [EBHT 1997., I-2163.] 32-pontjában úgy nyilatkozik, hogy a szerződés lényegéből fakad a kártérítési kötelezettség ld. továbbá pl. Krieger. "Haftung des nationalen Richters für Verletzung des Gemeinschaftsrechts - Das Urteil Köbler des EuGH, EuZW 2003 718" Juristische Schulung 2004, 856. Az EKSz. 288. cikkének analóg alkalmazása sem teljesen meggyőző, a benne rejlő kettős renvoi miatt. Ez utóbbi érvről le is mondott a Bíróság a C-224/01. sz. Köbler-ügyben 2003. szeptember 30-án hozott ítéletében (EBHT 2003., I-10239.) A kártérítés jogalapjához: Detterbeck, in: Detterbeck/Windhorst/Sproll: "Staatshaftungsrecht" (München: C.H. Beck 2000) 52. skk..; Koenig/Haratsch: "Europarecht" (Tübingen: 2003, Mohr) 470. skk. msz.; Hidien: "Die gemeinschaftsrechtliche Staatshaftung der EU-Mitgliedstaaten" (Baden-Baden: Nomos, 1999) Prieß: "Die Haftung der EG-Mitgliedstaaten bei Verstöß gegen das Gemeinschaftsrecht" NVwZ 1993, 119-120.; Gellermann Art. 288 EGV, 37 skk. pontok in: Rudolf Streinz (szerk.): "EUV/EGV" (München: C.H. Beck, 2003)
[7] Francovich és mások kontra Olaszország (lj. 1), 43. pont.
[8] Ld. összefoglalóan ezen elvekhez a C-432/05. sz. Unibet-ügyben 2007. március 13-án hozott ítélet 43. pontját a C-222/05-C-225/05. sz., van der Weerd és társai ügyben 2007. június 7-én hozott ítélet, 28. pontját, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot.
[9] Ld. a C-46/93. és C-48/93. sz., Brasserie du pécheur és Factortame egyesített ügyekben 1996. március 5-én hozott ítélet (EBHT 1996., I-1029. o,.). A Brasserie du Pecheur ügyben a tagállami fórum végül elutasította kártérítési felelősséget, ld. BGHZ 134, 30, ehhez vö. pl. Coester-Waltjen, JURA-Kartei 98, BGB § 839/9.
[10] Ld. a C-5/94. sz. Hedley Lomas ügyben 1996. május 23-án hozott ítéletet (EBHT 1996., I-2553.).
[11] Ld. a C-224/01. sz. Köbler-ügyben 2003. szeptember 30-án hozott ítéletet (EBHT 2003., I-10239.) ehhez Vincze A.: A bíró szerepe az állam nemzetközi jogi kötelezettségeinek teljesítésében - néhány frisebb fejlemény, Acta Facultatis Politico-Iuridicae Universitatis Seientiarium Budapestinensis de Rolando Eötvös Nominata, Tom. XLI. ANN. 2004, 165. skk..
[12] Brasserie du Pécheur és mások (lj. 9), 32. pont. Gerhard Köbler kontra Ausztria (lj. 11), 30. pont.
[13] Tolerabilis error iuris, mint kimentési ok, ld. a C-392/93. sz., British Telecommunications ügyben 1996. március 26-án hozott ítélet (EBHT 1996., I-1631.) 44. pontját; a C-283/94, C-291/94 és C-292/94. sz., Denkavit és társai egyesített ügyekben 1996. október 17-én hozott ítélet (EBHT 1996., I-5063.) 49. skk. pontokat.
[14] The Queen kontra Ministry of Agriculture, Fisheries and Food, ex parte: Hedley Lomas (10. lj) 28. pont.
[15] Gerhard Köbler kontra Ausztria (lj. 11) 51. és 56. pontok.
[16] Brasserie du Pêcheur és mások (lj. 9), 94. skk. pontok.; a C-178/94., C-179/94. és C-188/94-C-190/94. sz., Dillenkofer és társai egyesített ügyekben 1996. október 8-án hozott ítélet (EBHT 1996., I-4845. o) 28. pontja.
[17] Brasserie du Pécheur és mások (9. lj.), 75. skk. pontok; Dillenkofer (lj. 16), 28. pont.
[18] A német sörtisztasági törvény kapcsán kipattant Brasserie du Pécheur ügyben (lj. 9.) végül az államfelelősségi kérdésben az EKSz. 234. cikke alapján előzetes döntéshozatalt kérő Szövetségi Legfelső Bíróság nem látta egyértelműnek és nyilvánvalónak az ütközést a közösségi joggal, és a kártérítési keresetet elutasította, ld. BGHZ 134, 30.
[19] Ld összefoglalóan pl. a Bíróság C-132/08. sz. a Lidl Magyarország Kereskedelmi Bt kontra Nemzeti Hírközlési Hatóság Tanácsa ügyben 2009. április 30-án hozott ítéletet, 41-46. pontok.
[20] Trstenjak főtanácsnok 2008. szeptember 4.-i záróindítványa a C-446/06. sz.ügyhöz,79-80. pontok
[21] Trstenjak (lj. 20) 82. pont.
[22] Trstenjak (lj. 20) 83. pont.
[23] Ítélet 23-25. pontok
[24] A "regle superieure", "superior rule", "höherangige Rechtsnorm", "norma superiore", "hogere rechtsregel" kifejezés nem túl sikerült, bár bevett fogalom, hiszen hogyan is válthatná ki a felelősséget egy olyan szabály, ami nem tekinthető magasabb rendűnek?
[25] Ernst-Werner Fuß: "Grundfragen der Gemeinschaftshaftung" Europarecht 1968, 359 skk.; Detterbeck: "Haftung der Europäischen Gemeinschaft und gemeinschaftsrechlicher Staatshaftungsanspruch" Archiv des öffentlichen Rechts 125 (2000), 213-214; Matthias Herdegen: "Die Haftung der Europäischen Wirtschaftsgemeinschaft für fehlerhafte Rechtsetzungsakte" (Berlin/München: Duncker & Humblot, 1983), 112-113.; Hans Peter Ipsen: "Zur Haftung für normatives Unrecht nach europäischen Gemeinschaftsrecht" in: Carl Carstens - Hans Peters (szerk.): Festschrift für Hermann Jahrreiß zu seinem siebzigsten Geburtstag (Köln stb. 1964) 86-87. sk.
[26] Nem tartoznak bele hatásköri szabályok, ha azok, csak a Szerződés által előírt szervek egyensúlyát védik (pl. C-282/90. sz., Vreugdenhil kontra Bizottság ügyben 1992. március 13-án hozott ítélet, (EBHT 1992., I-1937.)), vagy az indokolási kötelezettség megsértése (ld. pl. a 106/81. sz., Kind kontra EGK ügyben 1982. szeptember 15-én hozott ítélet (EBHT 1982., 2885.) vagy a C-119/88. sz., AERPO és társai kontra Bizottság ügyben 1990. június 6-án hozott ítélet (EBHT 1990., I-2189.)) és bizonyos konstellációban a kontradiktórius eljárás elve sem tartozik ide (ld. az Elsőfokú Bíróság T-199/96. sz., Bergaderm és Goupil kontra Bizottság ügyben 1998. július 16-án hozott ítélete (EBHT 1998., II-2805.)).
[27] Ld. Gellermann (lj. 6) 56. msz.
[28] Lásd többek között a C-261/95. sz. Palmisani-ügyben 1997. július 10-én hozott ítélet 27. pontját.
[29] Lásd a C-228/96. sz. Aprile-ügyben 1998. november 17-én hozott ítélet 19. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot
[30] Lásd többek között a C-62/00. sz. Marks & Spencer ügyben 2002. július 11-én hozott ítélet 35. pontját.
[31] Lásd a C-261/95. sz. Palmisani-ügyben 1997. július 10-én hozott ítélet 50. pontját.
[32] Ld. az C-52/99 und C-53/99 sz. Camarotto és Vignone ügyben 2001- február 22-én hozott ítélet (EBHT 2001,I-1395), 30. pont.
[33] Ld. a C-231/96. sz. Edis-ügyben 1998. szeptember 15-én hozott ítélet (EBHT 1998., I-4951.), 50. pontját.
[34] Ld. a C-90/94. sz., Haahr Petroleum ügyben 1997. július 17-én hozott ítélet (EBHT 1997., I-4085.) 49. pontját.
[35] Ld. a 25/62. sz., Plaumann kontra Bizottság ügyben 1963. július 15-én hozott ítéletet (EBHT 1963., 197., 223.) Ebben az ügyben a Bíróság arra az álláspontra helyezkedett, hogy egy meg nem semmisített aktus nem lehet jogellenes, és így kizárt a kártérítés is. Mivel a semmiségi kereset megindításának feltételei az egyének esetén szigorúbbak, továbbá mivel a semmiségi kereset megindításának határideje az aktus kihirdetésétől, illetve tudomásszerzéstől számított 2 hónap - mely időn belül még az érvényesítendő kár nem is feltétlenül merül fel - a kártérítési keresetet gyakorlatilag kiüresíti, ha a semmiség megállapítása előfeltétele maradt volna a kártérítésnek. Ld. ehhez Philip Mead: "The Relationship Between an Action for Damages and an Action for Annulment: The Return of Plaumann" in Ton Heukels - A. M. McDonnell: "The Action for Damages in Community Law" (Kluwer Law International, 1997) 243-256, Herdegen (lj. 25) 148. skk.
[36] Lásd a 48/65. sz., Lütticke kontra Bizottság ügyben 1966. március 1-jén hozott ítéletet (EBHT 1965., 27..), a 5/71. sz, Zuckerfabrik Schöppenstedt kontra Tanács ügyben 1971. december 2-án hozott ítélet (EBHT 1971., 975.) Gilsdorf/Niejahr, Art. 288, 40 pont, In: Hans von der Groeben - Jürgen Schwarze (szerk): "Vertrag über die Europäische Union und Vertrag zur Gründung der Europäischen Gemeinschaft" (Baden-Baden: Nomos, 2003).
[37] Ehhez Nicolaysen Europarecht (Baden-Baden: Nomos, 2003) 362. skk.
[38] A 175/84. sz., Krohn kontra Bizottság ügyben 1986. február 26-án hozott ítélet (EBHT 1986., 753..); az Elsőfokú Bíróság T-485/93., T-491/93., T-494/93. és T-61/98. sz., Dreyfus és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben 2000. november 8-án hozott ítélete (EBHT 2000., II-3659..); az Elsőfokú Bíróság T-479/93. és T-599/93. sz., Bernardi kontra Bizottság egyesített ügyekben 1994. november 29-én hozott végzése (EBHT 1994., II-1115.); a Bíróság C-310/97. P. sz., Bizottság kontra AssiDomän Kraft Products és társai ügyben 1999. szeptember 14-én hozott ítélete (EBHT 1999., I-5363..).; Gilsdorf/Niejahr Art. 288, 40 pont (lj.36).
[39] Société Louis Dreyfus & Cie kontra Bizottság (lj. 36.)
[40] Brasserie du Pécheur és mások (lj. 9), 94. skk. pontok.; Dillenkofer (lj. 16) 28. pont.
[41] Ld. a C-394/02. sz., Bizottság kontra Görögország ügyben 2005. június 2-án hozott ítélet (EBHT 2005., I-4713.) 16. pontja és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat), ld. a problémához Ulrich Haltern: "Europarecht - Dogmatik im Kontext" (Tübingen: UTB 22007) 329. msz.
[42] Lásd a 247/87. sz., Star Fruit kontra Bizottság ügyben 1989. február 14-én hozott ítélet (EBHT 1989., 291.) 11. pontját)
[43] Ld. az Európai Bíróságnak a C-208/90 sz. Theresa Emmott és a Minister for Social Welfare és Attorney General ügyben 1991. július 25-án hozott ítéletét.
[44] Az Európai Bíróságnak a C-338/91 sz. H. Steenhorst-Neerings kontra Bestuur van de Bedrijfsvereniging voor Detailhandel, Ambachten en Huisvrouwen ügyben 1993. október 27-én hozott ítéletét, az Európai Bíróságnak a C-410/92 sz. Elsie Rita Johnson kontra Chief Adjudication Officer ügyben 1991. december 6-án hozott ítéletét. Ld. hozzá Jason Goppel: "Time up for Emmott?" Industrial Law Journal 1996. 153-160.
[45] Ld. hozzá. Wolfram Höfling: "Primär- und Sekundärrechtsschutz im Öffentlichen Recht" Veröffentlichungen der Vereinigung der Deutschen Staatsrechtslehrer (WDStRL) 61 (2002), S. 260-300; Rudolf Streinz: "Primär- und Sekundärrechtsschutz im Öffentlichen Recht" WDStRL 61 (2002), 300-361; Peter Axer: "Primär- und Sekundärrechtsschutz im öffentlichen Recht" Deutsches Verwaltungsblatt 2001, S. 1322-1332.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi tanársegéd, Eötvös Loránd Tudományegyetem (Budapest).
Visszaugrás
