Az Európai Bíróságnak a közösségi tagállamok jogharmonizációs kötelezettségszegései miatti kárfelelősségének lehetőségét dogmatikailag megnyitó úgynevezett "Francovich ítéletnek"1 az utóélete meglehetősen színesen és ellentmondásosan alakult. Már az alapul szolgáló ügynek az Európai Bíróság által 1991-ben hozott híres ítéletét követő pertörténete is éles fordulatot hozott. Francovich úr és felperesi pertársai ugyanis az 1991. évi nagy jogi diadal ellenére végül vagy talán egyelőre mégsem kaptak kártérítést az olasz államtól. A felperesek konkretizált kártérítési igényének az ügye is az Európai Bírósághoz került 1993-ban az olasz perbíróságoktól és 1993. november 9-én hozott ítéletében azt mondta ki az Európai Bíróság, hogy a felpereseket nem illeti meg a követelt kártérítés. Az ugyanis az Olaszország által átvenni elmulasztott közösségi irányelvre alapozottan nem érvényesíthető, lévén hogy a perben a másodrendű alperes olasz állam mellett elsőrendű alperesként szerepelő olasz társasággal szemben az olasz fizetésképtelenségi jog szerint a hitelezők nem indíthatnak "kollektív eljárást"2. A Francovich ítélet hatásait az Európai Bíróság joggyakorlatában elsőként és legjellegzetesebb módon a Brasserie3, a Factortame4, a British Telecommunications5 a Hedley Lomas6 és a Dillenkofer7 ügyekben hozott ítéletek mutatják.
A Francovich ügy ítéletének utóéletét az Európai Közösség jogi életében az Európai Bíróság fent említett néhány újabb jogharmonizációs kárfelelősségi ítélete, ezek bőséges közösségi és nemzeti jogirodalmi kommentárjai és a tagállamok jogi gondolkodásának az állami kárfelelősség témája iránti érdeklődésének a fokozódása jellemzi. Ezeknek a fejleményeknek a vonulatát jelölik újabban, egyre elterjedtebben "post-Francovich" jelenségként. Érdemes megfigyelni, hogy bár a "post-Francovich" jelenség bizonyos fokig az összes közösségi tagállam jogászait foglalkoztatja, de mégis azokban az országokban élénkült meg leginkább a téma iránti szakmai érdeklődés - konkrét ügyek kapcsán - ahol az állami kárfelelősség és általánosabban a deliktuális jog szabályozási rendszere kevésbé vált letisztulttá, zárt rendszerűvé. Az angol és a német jogrendszerek szerződésen kívüli kárfelelősségi jogi szabályozásainak konzisztencia hiányát ismerve nem tekinthető véletlennek, hogy éppen ennek a két országnak a jogi gondolkodásában érezhető leginkább a Francovich ügy által kiváltott jogi riadalom.
A "post-Francovich" jelenségnek az a felismerés az alapja, hogy az Európai Bíróság az 1991. évi Francovich ítéletével túlságosan nagyot ugrott előre. A további megalapozott előrehaladáshoz viszont kisebb visszalépésekre és oldallépésekre is szükség van. Ezért a tagállamok jogharmonizációs kötelezettségszegéseiért való kárfelelősségét összhangba kell hozni, hozzá kell igazítani a Közösségnek a közösségi szervek károkozásaiért való felelősségéhez is, ami az EK Szerződés 215. cikkének 2. pontja alapján áll fenn. De az is fontos tartalma a post-Francovich jelenségnek, hogy a közösségi tagállamok jogharmonizációs kötelezettségszegéseiért való kárfelelősségének kialakításánál nem szabad teljesen megfeledkezni arról sem, hogy a tagállamok nemzeti jogrendszerében milyen nívójú az állami kárfelelősség szabályozása. A közösségi jog által kialakított, illetve kialakításra kerülő tagállami kárfelelősség színvonala egyetlen esetben sem süllyedhet a tagállami nemzeti szabályozás színvonala alá, hanem talán az lenne kívánatos - bár ez a "post-Francovich" jelenségből egyelőre konkrétan nem olvasható ki - ha a közösségi jog szabályozási mércéjéhez az állami kárfelelősség terén is felzárkóznának a tagállamok nemzeti jogrendszerei.
A Francovich ügy eldöntését követően az Európai Bíróságnak a "post-Francovich" jelenségkörben fontos döntése volt a C-46/93 és C-48/93 számú egyesített ügyekben 1996. március 5-én meghozott ítélete. A C- 46/93 számú ügyben a Brasserie du Pecheur SA felperes érvényesített kárigényt a Német Szövetségi Köztársaság ellen, eredetileg a Bundesgerichtshof előtt, a C-48/93 számú ügyben pedig a Factortame Ltd. elnevezésű társaság perelte eredetileg angol bíróság előtt a Királynőt és a közlekedési minisztériumot. Előzetes határozat iránti eljárás keretében kerültek az ügyek az Európai Bírósághoz. Brasserie illetve Factortame III. elnevezéssel váltak az ezen ügyekben hozott ítéletek ismertté.
A Brasserie du Pecheur SA egy francia sörgyár, melynek székhelye Schiltigheim (Alsace). A Brasserie sörgyár Németországot 1 800 000 márka kártérítésre perelte egy német bíróság előtt. Ebben az összegben jelölte meg azon kárát, ami abból adódott, hogy az 1987-ben az Európai Bíróság által is deklaráltan közösségi jogot sértő német "sörtisztasági" szabályozás következtében 1981 és 1987 között nem tudott sört exportálni a német piacra. A Brasserie keresetét az első fokon eljárt német bíróság elutasította, fellebbezés folytán azonban a Szövetségi Legfelsőbb Bírósághoz, a Bundesgerichtshof-hoz került az ügy. A Bundesgerichtshof a Brasserie ügy elbírálásához előzetes határozatot kért az EK Szerződés 177. Cikke alapján az Európai Bíróságtól. A Bundesgerichtshof lényegében azt kérdezte az Európai Bíróságtól, hogy Németországot terheli-e állami kárfelelősség a közösségi jog megsértése miatt a felperes francia sörgyárral szemben.
A Brasserie ügy előzményét az Európai Bíróságnak egy 1987. évi ítélete képezte. Ebben az EGK Bizottsága 1984-ben benyújtott kérelmének megfelelően Németország álláspontjával szemben azt állapította meg az Európai Bíróság a német "sörtisztasági" szabályozás- ról, hogy az sértette az EGK Szerződés 30. cikkét.8 A "Reinheitsgebot" elnevezéssel ismertté vált ügyben a sörök jó minőségét biztosító 1516-ból származó régi német "sörtisztasági" szabályok váltak problematikussá. A német szabályok szerint ugyanis sörnek, azaz "Bier"-nek csak az olyan italok nevezhetők, amelyek négy összetevő anyagból készülnek: árpa, komló, élesztő és víz. Másfajta söröket is lehet ugyan forgalmazni, de nem sörként, azaz "Bier"-ként. Az adalékanyagokat is tartalmazó "sörszerű" italok "sörként" tehát nem forgalmazhatók Németországban a szigorú német sörügyi előírások szerint. Ezeknek a német sörszabályoknak nem volt diszkriminatív tartalmuk más országokkal, illetve azok sörgyártóival szemben, de azért ezeknek a szabályoknak a klasszikus "Cassis de Dijon jellege" nyilvánvaló volt.9 A speciális német sörszabályok lényegében megbontották a közösségi sörpiacot és izolálták a német sörpiacot a többi tagállam sörpiacától.10 A "Reinheitsgebot" annak következtében került az Európai Bíróság elé, hogy a Bizottág és Németország között a német sörszabályoknak a közösségi joghoz való harmonizálásáról, - az EGK Szerződés 30. cikkével való összhang megteremtéséről - az EGK Szerződés 169. cikke alapján megindult igazgatási természetű egyeztető eljárás nem járt sikerrel. Az Európai Bíróság ítéletében végül is azt állapította meg, hogy Németország más "alternatív eszközökkel" is biztosíthatná a sörök jó minőségét. Olyan módszerekkel, amelyek nem hatnak korlátozóan a sör szabad forgalmára.11
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
