A magánjog kodifikációja kapcsán - történeti szempontból - két alternatív megközelítés alakult ki: a dualista és a monista felfogás.
A dualista felfogás szerint a magánjog két külön alrendszerre osztható: a polgári jogra és az ettől elkülönülő kereskedelmi jogra. Vagyis a kereskedelemnek, pontosabban az üzleti életnek saját magánjoga van. Kuncz Ödön szerint a kereskedelmi jog "a vagyonjog csipkeszerű kifinomodása", amely a polgári jogtól abban különbözik, "amiben az intenzíven és tervszerűen folytatott gazdálkodás az egyszerű magánélet viszonyaitól." (Kuncz Ödön: A jog birodalma. Bevezetés a jog- és államtudományba. Budapest, 1946., 79. o.)
A dualista rendszer formális jellemzője, hogy a magánjogot két, külön polgári és külön kereskedelmi törvénykönyv szabályozza. A dualista rendszer tartalmi jellemzője, hogy adott jogügyletre, polgári vagy kereskedelmi jellegétől függően, eltérő szabályokat alkalmaznak (például a kereskedelmi adásvételre a különös előírások léteznek, amelyek felülírják vagy kiegészítik a Polgári Törvénykönyvbe foglalt normákat).
Ebben a felfogásban a polgári jog anyajog, a kereskedelmi jog pedig szakjog (ius speciale), amelynek a következménye, hogy mindazon kérdésekben, amelyeket a kereskedelmi jog nem szabályoz, a polgári jogi normákat kell alkalmazni, ha viszont léteznek kereskedelmi jogi szabályok, akkor azokat alkalmazzák, és nem a vonatkozó polgári jogi normákat.
A dualista rendszer létjogosultsága mellett szólt azon alapvető érv, hogy az üzleti tevékenységnek gyorsaságra, rugalmasságra, áttekinthetőségre, maximális kiszámíthatóságra, erőteljes hitelezővédelemre van szüksége, amelyet az általános érdekeket követő magánjog, a polgári jog nem biztosít. A polgári jognak a hitelezői és kötelezetti érdekek egyensúlyát kell megteremtenie, jóval erőteljesebb adósvédelmet valósít meg.
A polgári jog, amely az egyén "egzisztenciáját teremti meg, alaptermészeténél fogva konzervatív. Minden újítást aggodalommal és bizalmatlansággal néz és csakis azt az új gondolatot teszi a magáévá, amely az életben kellőképpen bevált. Ezt a nehézkességet és csökönyösséget a napról-napra változó és magából állandóan újabb intézményeket kialakító gazdasági élet nem bírja el. A kereskedelmi jog kialakulását annak köszönheti, hogy ő részesítette - mint úttörő - elsősorban jogvédelemben azokat a gazdasági intézményeket, amelyek a megcsontosodott, konzervatív magánjog kapuján hasztalanul zörgettek." (Kuncz Ödön előzőekben említett műve 79-80. o.)
A dualista rendszer kialakulása történetileg a merev feudális kötöttségekkel terhelt magánjog mellett megjelenő és létező, de attól elkülönülő kereskedelmi szokásjogi rendszerekre vezethető vissza. A dualista rendszerben gyakorlatilag két, formálisan is elkülönülő magánjog alakul ki: külön polgári jogi, és külön kereskedelmi jogi szabályok léteznek.
Történeti szempontból a dualista elv érvényesülését jelzik a szárazföldi és a tengeri kereskedelemről szóló francia szabályok (1673, 1681), illetve a francia kereskedelmi törvénykönyv (1807), a spanyol kereskedelmi törvénykönyv (1829), a német államok közös (1861) és az egységes német állam kereskedelmi törvénykönyve (1897), az olasz kereskedelmi törvénykönyvek (1865, 1883) vagy az olasz mintára létrejött román kereskedelmi törvénykönyv (1887). (Korábban, 1840-ben Havasföld a francia kereskedelmi törvénykönyvet vette át, amelynek alkalmazását 1863-ban terjesztették ki az Egyesült Fejedelemségek, azaz Havasföld és Moldova teljes területére.) A magyar Kereskedelmi törvény is (1875. évi XXXVII. törvénycikk), a német államok közös kereskedelmi törvénykönyvének mintájára ekkor született meg. Az évszámokból kitűnik, hogy a dualista felfogás leginkább a XIX. században volt meghatározó.
Másfelől az alternatíva a magánjog monista felfogása. Ebben a rendszerben nincs külön gazdasági jog, a polgári és üzleti viszonyokat ugyanazon szabályok alapján bírálják el.
Már a dualista felfogás fénykorában, a XIX. században levezették, hogy a polgári jog és a kereskedelmi jog elkülönülésének külső, relatív, történeti oka van, és így az elkülönítés a jog egységét és biztonságát veszélyezteti. A XX. században egyértelműen a monista felfogás terjedt el, például Olaszország 1942-től, az akkor elfogadott Polgári törvénykönyvön (Codice civile) keresztül áttért a monista koncepcióra. Románia a 2011. október 1-jén hatályba lépett Polgári törvénykönyvvel (Rptk.) szintén bevezette a monista rendszert. (Erről lásd a szerzőtől: Új Polgári Törvénykönyv Romániában. Magyar Jog, 2014/7-8.)
Magyarországon szintén a monista megközelítés érvényesül. Ez részben a kodifikáció sajátosságaival magyarázható: a Kereskedelmi törvény(könyv) párját, a polgári törvénykönyvet nem sikerült sem a XIX. század második, sem a XX. század első felében elfogadni (nyilván, igen fontos, akár teljes tervezetek is elkészültek, például az 1928-as Magánjogi Törvénykönyv Javaslat). Az első Polgári törvénykönyv, az 1959. évi IV. törvény viszont a szovjet típusú diktatúra idején született meg.
- 3/4 -
Tény, hogy "az uralkodó diktatórikus politikai hatalom és a lezajlott államosítások szinte teljesen likvidálták a magánjogi vagyoni forgalom és az emberi személyiség kibontakozásának természetes társadalmi feltételeit, köztük a magántulajdont. Az adott gazdasági-társadalmi és politikai körülmények közepette különösen értékelnünk kell a kódex létrejöttét [...] A kiemelkedő szakmai színvonalnak volt köszönhető, hogy az 1959-es magyar törvénykönyv évtizedekkel élte túl az 1980-as évek második felében megkezdődő és a rendszerváltozásban kiteljesedő mélyreható gazdasági és társadalmi átalakulást [...] Érthető mégis, hogy ezeket a változásokat, amelyek eredményeként Magyarországon ismét magántulajdonon alapuló piacgazdaság jött létre, a törvényhozónak gyakori módosításokkal kellett követnie." [Ez a változás nemcsak a régi román polgári törvénykönyv (1864), hanem a kereskedelmi törvénykönyv szinte teljességének azonnali hatályon kívül helyezését is jelentette. Pontosabban a kereskedelmi törvénykönyvnek a hajózásra, a tengeri kölcsönre, a tengeri biztosításokra vonatkozó rendelkezései ma is hatályosak (490-694. és 948-955. cikkek.] A szovjet típusú diktatúra azonban Magyarországot monista kényszerpályára terelte, ugyanis a kereskedelmi kódexek a piacgazdaság, a kapitalizmus törvényei, ezért a Kereskedelmi törvény fenntartása vagy új kereskedelmi kódex megalkotása fel sem merülhetett. Az államigazgatásba integrált állami vállalatoknak, mint a gazdasági termelés szinte kizárólagos formájának nem volt szüksége kereskedelmi törvénykönyvre.
Ebből a szempontból a romániai tapasztalat is érdekes: a szovjet típusú diktatúra alatt félretett, de formálisan soha hatályon kívül nem helyezett kereskedelmi törvénykönyvet a rendszerváltást követően ismét alkalmazták. A román Kereskedelmi törvénykönyv túlélte saját mintáját (ahogy már jeleztem, az olasz Kereskedelmi törvénykönyvet a második világháború idején helyezték hatályon kívül, a mintául szolgáló olasz jogrendben visszatértek a monista magánjog útjára az 1942. évi Codice civile-vel), túlélte a totalitarizmust és 1989 után újra feltámadt, természetes közegével, a kapitalizmussal együtt. Románia a rendszerváltozást követően dualista magánjogi rendszerben működött, egészen az új 2009-es román polgári törvénykönyv hatályba lépéséig.
A francia, német, osztrák jogrendszerek viszont továbbra is fenntartják a dualista szabályozást és koncepciót.
A monista rendszer bevezetése és fenntartása melletti alapvető érv, hogy a kereskedelmi jogot életre hívó, egykor merev magánjog ma már annyira felgyorsult, átalakult, hogy biztosíthatja a kereskedelem rugalmasságát is, nincs feltétlenül szükség elkülönülő kereskedelmi jogra. Az általános magánjog kereskedelmi "jogiasult"; és ebben az átalakulásban pontosan a kereskedelmi jog játszott szerepet, amely fokozatosan növelte az elkülönült polgári jog rugalmasságát és "gyorsaságát" a mai szintre. Az önálló kereskedelmi jog a maga képére formálta a polgári jogot, és így - azokban az államokban, amelyek áttértek a dualista megközelítésről a monista álláspontra - tulajdonképpen felszámolta önmagát.
A monizmusnak azonban két alapfeltétele van:
a) formálisan csakis egyetlen magánjogi törvénykönyv létezzen;
b) tartalmilag a magánjogi jogviszonyokra azonos szabályok vonatkozzanak, azaz a felek minősége ne befolyásolja az alkalmazandó szabályokat.
A monizmust formálisan gyengíti, hogy számos magánjogi szaktörvény létezik a polgári törvénykönyvek mellett. Ebből a szempontból a monizmust erősíti, hogy a magyar jogalkotó a társasági jogot a polgári törvénykönyvbe (a 2013. évi V. törvény, Ptk.) foglalta. A román kodifikációs folyamatban azonban lemondtak a társasági jognak az Rptk.-ba történő integrálásáról. A társasági jogot külön törvény szabályozza (1991. évi 31. törvény), és ez a megfontolt választás, ugyanis a társasági jog stabilitása kisebb, mint az Rptk. Normaanyagáé. A társasági jogot gyakrabban kell a gazdaság igényei szerint aktualizálni, vagyis az Rptk. Klasszikus szabályozási területéhez képest (például tulajdon, öröklés stb.) eltérő a társaságok jogának fejlődési sebessége. A szabályozás homogenitását érintette volna, ha a társasági jog is az Rptk.-ba kerül, ezért álláspontom szerint a román jogalkotó helyesen döntött, amikor a társasági jogot nem építette be az Rptk.-ba.
A monizmus vegytiszta formája tartalmilag pedig ma már lehetetlen: az európai uniós kötöttségű, erőteljes - részben túlzó és "paternalista" - fogyasztóvédelmi jogalkotás a magánjogban létrehozta a fogyasztóvédelmi magánjogot, a magánjog olyan speciális alrendszerét, amely kifejezetten a vállalkozás és a fogyasztó közötti viszonyokat rendezi. A hatályos Ptk. nem tudta elkerülni, hogy ne definiálja a fogyasztót (mint a szakmája, önálló foglalkozása vagy üzleti tevékenysége körén kívül eljáró természetes személyt, kizárva e körből a jogi személyeket) és a vállalkozást (a szakmája, önálló foglalkozása vagy üzleti tevékenysége körében eljáró személyt, belefoglalva e körbe a jogi és a természetes személyeket is).
A két szabályozási koncepció közötti feszültségek pedig igen gyakran megjelennek a magánjogban. A magyar polgári jogban erre a releváns példát pontosan a fiduciárius hitelbiztosítékok szabályozása körüli bizonytalanságok nyújtják. E gondolatmenetet a tanulmány következő pontjában folytatom.
A kodifikációs folyamat előtt és alatt komoly viták folytak az úgynevezett fiduciárius biztosítékokról. [A problémakörről általánosan lásd Gárdos Péter (szerk.): Tanulmányok a fiduciárius biztosítékok köréből. HVG-ORAC, Budapest, 2010., Lajer Zsolt - Leszkoven László: A bizalmi (fiduciárius) biztosítékokról. Polgári Jogi Kodifikáció, 2004/1-2. 23-33. o., Gárdos István - Gárdos Péter: Van-e fiduciárius biztosítékoknak helyük a magyar jogban? Polgári Jogi Kodifikáció, 2004/1-2. 33-47. o.]. A fiduciárius biztosítékok eredetileg más célra megalkotott jogintézményeknek - a szerződési szabadság elve alapján történő - biztosítéki célú felhasználását je-
- 4/5 -
lentették, jellemzően azzal a céllal, hogy a hitelezők a zálogjognál is erőteljesebb hitelezővédelmet biztosítsanak. A jelen tanulmánynak nem a fiduciárius biztosítékok érdekes, dogmatikailag számos kihívást jelentő elemzése a célja, a téma csak egy rövid áttekintést kíván meg.
Fiduciárius biztosítéki céllal alapvetően a következő technikákat használták:
a) A biztosítéki célú vételi jogot. A vételi jog lényege, hogy a jogosult javára a tulajdonos meghatározott dologra nézve elismeri azt a lehetőséget, hogy a jogosult a dolgot a szerződésben meghatározott vételáron egyoldalú nyilatkozattal megvásárolja. Biztosítéki célú felhasználás esetén az adós a vagyontárgyára nézve alapította a hitelező javára a vételi jogot. Amennyiben az adós nem teljesített, a hitelező egyoldalú akaratnyilvánítással a dolog felett tulajdonjogot szerzett, így nyert kielégítést a követelése. A dolgot tulajdonosként értékesíthette.
b) A biztosítéki célú követelésátruházást. A jogosult a kötelezettel szembeni követelését másra ruházhatja át. Biztosítékként történő engedményezés esetén az adós átruházta a hitelezőre a később esedékes vagy akár jövőbeni követelését. Amennyiben az adós nem teljesített, úgy a követelésből nyert kielégítést a hitelező követelése. Amennyiben az adós teljesített, az engedményezés érvényesítésére nem került sor vagy az átruházott követelést a hitelező (az engedményes) kiszolgáltatta a adósnak (az engedményezőnek).
c) A biztosítéki célú visszavásárlási jogot. Az adásvételi szerződés megkötésével egyidejűleg a felek megállapodhatnak arról, hogy a vevő visszavásárlási jogot enged a megvett dologra, azaz az eladó a vevőhöz intézett nyilatkozatával a dolgot megveheti. Biztosítéki célú felhasználás esetén az adós eladta a vagyontárgyat a hitelezőnek, aki így tulajdonossá vált. Az adós úgy tudott teljesíteni, hogy a visszavásárlási jogát gyakorolta. Amennyiben nem gyakorolta megadott határidőn belül a visszavásárlási jogát, akkor a hitelező követelése a tulajdonában maradt dologból nyert kielégítést (a dolgot a hitelező megtarthatta vagy értékesíthette).
d) Biztosítéki célú tulajdonjog-fenntartást. Az eladó a tulajdonjogát a vételár kiegyenlítéséig fenntarthatja. Amennyiben az adós nem teljesített, akkor egyszerűen a tulajdonjogi igényét érvényesítve kérhette a dolog kiadását.
E technikák alkalmazását a hitelezővédelem igényei hívták életre. Valóban a tulajdon a zálogjoghoz képest jelentős előnyökkel bírt, a zálogjog érvényesítésének eljárási és tartalmi feltételeit kizárta, egyszerűbb, gyorsabb igényérvényesítést tett lehetővé. Amíg a zálogjogi szabályok adósvédelmi elveket is érvényesítenek, addig a tulajdonos az általa meghatározott áron, azonnal értékesíthette a dolgot. A hitelező tulajdonosként kétségtelenül erősebb pozícióban volt, mint zálogjogosultként. Az is kétségtelen, hogy e technikákkal vissza lehetett élni.
Ezért a Ptk. e hitelbiztosítékokat semmisnek nyilvánította: "Semmis az a kikötés, amely - a pénzügyi biztosítékokról szóló irányelvben meghatározott biztosítéki megállapodások kivételével - pénzkövetelés biztosítása céljából tulajdonjog, más jog vagy követelés átruházására, vételi jog alapítására irányul" (6:99. §). A Ptk. gyakorlatilag három körben fenntartotta a fiduciárius hitelbiztosítékok érvényességét:
a) ha nem pénzkövetelés, hanem más szolgáltatás garantálása céljából kötöttek ilyen megállapodást,
b) a pénzügyi biztosítékokról szóló irányelvben[1] meghatározott biztosítéki megállapodások esetében,
c) illetve ha a Ptk. speciális rendelkezései lehetővé tették a pénzkövetelés fiduciárius jellegű biztosítását, például a tulajdonjog-fenntartás esetén (Ptk. 6:216. §), de akár a pénzügyi lízingszerződést (Ptk. 6:409-6:415. §§) vagy faktoring szerződést (Ptk. 6:405-6:408. §§), is e körbe sorolhatjuk, hasonlóan a pénzen, értékpapíron kézizálog módjára alapított óvadékra vonatkozó szabályokhoz (Ptk. 5:95. §).
Ez a radikális tilalom azonban túlzónak bizonyult, mert olyan helyzetekben is megakadályozta a fiduciárius hitelbiztosítékok használatát, amelyben e biztosítékokkal legitim módon, elsősorban üzleti jellegű jogviszonyok körében, éltek volna a felek. Megjegyzem, hogy a román jog e kérdéskört sokkal rugalmasabban kezeli, mert az Rptk. zálogszerződéssé minősíti át ezeket a megállapodásokat.
A jogalkotó a 2016. évi LXXVII. törvény révén módosította a Ptk. 6:99. §-át, így a jelenleg hatályos norma a következőket írja elő: "Semmis az a kikötés, amelyben fogyasztó követelés biztosítása céljából tulajdonjog, más jog vagy követelés átruházására vagy vételi jog alapítására vállal kötelezettséget."
A korábbi szabályozással szemben a norma jóval megengedőbb. Gyakorlatilag csak a fogyasztó által vállalt fiduciárius hitelbiztosítéki kötelezettséget sújtja semmisséggel.
Ebből egyértelműen következik, hogy:
a) fogyasztó nem vállalhat vállalkozás fele érvényesen fiduciárius biztosítékot;
b) fordítva, vállalkozás fogyasztó fele viszont igen;
c) vállalkozás és vállalkozás között úgyszintén érvényesen létrehozható fiduciárius hitelbiztosíték.
Kérdés, hogy fogyasztó és fogyasztó között létrejött jogviszony keretében lehet-e fiduciárius biztosítékot vállalni. Ez a jogviszony egyértelműen nem fogyasztói jogviszony, mert az csakis vállalkozás és fogyasztó között jön létre. Tehát, ha azt az értelmezést fogadnánk el, hogy csak a fogyasztói jogviszony keretei között nem vállalhat a fogyasztó fiduciárius biztosítéknyújtást, akkor azt a következtetést vonhatnánk le, hogy fogyasztó és fogyasztó között érvényesen köthető ki fiduciárius hitelbiztosíték. A jogalkotó szándéka azonban biztosan nem ez lehetett. Általában a "fogyasztó", azaz a szakmája, önálló foglalkozása vagy üzleti tevékenysége körén kívül eljáró természetes személy, mint kötelezett,
- 5/6 -
nem köthet érvényesen fiduciárius hitelbiztosítékot, azaz egy másik fogyasztóval szemben sem vállalhat ilyen kötelezettséget. Ennek az értelmezésnek a helyességét támasztja alá, hogy a Ptk. hasonló szabályozási technikát alkalmaz a zálogszerződés (Ptk. 5:90. §) és a kezességi szerződés (Ptk. 6:430. §) esetében is. A megfogalmazás viszont azért nem szerencsés, mert a fogyasztóvédelmi jog terminológiáját ("fogyasztó") terjeszti ki a nem fogyasztói jellegű jogviszonyok - két természetes személy szerződésének - világába.
És itt újra felveszem az első rész végén megszakított gondolatmenetet. A fenti elemzés végkövetkeztetése, hogy a hatályos Ptk. alapján vállalkozás és vállalkozás közötti jogviszonyban érvényesen alapítható fiduciárius hitelbiztosíték, míg a szakmájuk, önálló foglalkozásuk vagy üzleti tevékenységük körén kívül eljáró természetes személyek között nem. Azaz eltérő szabályokat alkalmazunk a gazdasági jogviszonyokra, mint a klasszikus magánjogi viszonyokra.
Arról van szó, hogy egyfelől a hitelezői és az adósi érdekek egyensúlyát biztosító klasszikus magánjogi megközelítést alkalmazzuk a természetes személyek esetében, másfelől megjelennek a gazdasági magánjogi megfontolások, feltámad az erőteljesebb hitelezővédelem igénye, ha vállalkozások közötti jogviszonyról van szó. A Ptk. hatályos 6:99. §-a ezt a különbségtételt megteszi és felvállalja.
Az ilyen rendelkezések alapján valójában a magyar magánjog dualista jellegzetességeket ölt magára. A monizmus formális feltétele teljesül, nincs kereskedelmi kódex, sőt, a monizmus formai jegyeit erősítve a társasági jog is a Ptk. részét képezi, viszont a tartalmi feltétele, amelyet a fogyasztóvédelmi magánjog amúgy is megkérdőjelezett, nem érvényesül: az általánostól eltérő normákat alkalmazunk a vállalkozások között létrejött jogviszonyokra.
Végkövetkeztetésként szeretném jelezni, hogy ez logikus és helyes, felvállalható és felvállalandó fejlődési irány. Ez nem szétfejlődés, hanem a megfelelő megközelítés. E dualista jegyek elfogadását, adott esetben kiteljesítését diktálja egyfelől az az érdek, hogy a természetes személyek megfelelő adósvédelemben, a vállalkozások pedig erőteljesebb hitelezővédelemben részesüljenek. A vállalkozások számára külön szabályok megalkotása - a Ptk. keretein belül - sajátos jelleget ad a gazdasági, üzleti életben keletkező jogviszonyoknak, vagyis sikeres kísérletet tesz a monista és a dualista szabályozási koncepciók összebékítésére. ■
Visszaugrás
