2014 őszén látott napvilágot a Dialóg Campus Kiadó gondozásában Pókecz Kovács Attila "A királyság és köztársaság közjogi intézményei Rómában" című könyve. A kiadvány az "Institutiones Juris - Dialóg Campus tankönyvek" sorozat keretében került publikálásra, a bemutatott tudományos ismeretanyag terjedelme és mélysége azonban lényegesen meghaladja egy egyetemi főkollégium tananyagának kereteit. A római magánjogot és közjogot egyaránt, szakmai körökben köztudottan magas szinten, művelő Szerző munkásságának közjogi témájú részét gazdagítja az alábbiakban ismertetett opus, amely - címéből könnyen kikövetkeztethető módon - átfogó köztörténeti sorozat első köteteként került az olvasóközönség elé.
Nehezen lehetne vitába szállni Szerzőnek azzal a megállapításával, amely szerint "Az antik jogtudomány körében méltán elsőrangúnak tekintett római magánjog intézményei mellett az ókori római juristák - méltánytalanul elfeledve - a közjogi szabályok kialakítása során is mintaadó örökséget hagytak ránk."[1] A római közjogi örökséget méltató Szerző könyvének előszavában és fülszövegében is szemléletesen mutat rá a római igazgatás-szervezés legfőbb sajátosságaira. Ahogyan a római magánjog is rendelkezik megkülönböztető jelentőségű általános ismérvekkel (kazuisztika, absztrakció hiánya, praktikus jogszemlélet) úgy a római közjog terén is konstatálható több, jellegzetes sajátosság. Az említett jellemzők közül is kiemelkedik a római igazgatás-szervezés azon technikája, miszerint a rómaiak már meglévő intézményi keretek továbbfejlesztésével hoztak létre új igazgatási struktúrákat, a rendelkezésre álló hivatalok tartalmi és nem formai átszervezésével alkalmaztak új intézményszervezési megoldásokat úgy, hogy "a forradalmi intézményi változások szinte észrevétlenek maradtak a társadalom számára."[2] A szerző a római igazgatásszervezés említett sajátosságát a munka egészében jól érzékelteti, lényegre törő módon kiemelve és szemléletesen bemutatva a római "formatakarékosság" szempontjából kulcsszerepet játszó közjogi intézményeket.
Szerző által "római zsenialitásnak" nevezett sajátosság másik eleme - amelyet a nagy ívű munka ugyancsak jól mutat be - a római igazgatásszervezés szakirodalomban ma már általánosan hangsúlyozott praktikus felfogása és pragmatizmusa. A római történelem egészét végigkísérő sajátosság, hogy elsősorban a felmerülő helyzetekre és problémákra reagálva alakított ki a hatékonyságot és praktikumot leginkább szolgáló igazgatásszervezési megoldásokat. Ez a szemlélet, ahogyan azt látni fogjuk, már a római állam korai időszakát is meghatározó módon jellemzi, majd a későbbi korokban - a császárság és a világbirodalom korszakában - még inkább kiteljesedik.[3] A könyv kiemelkedő érdeme, hogy az említett sajátosságot már az első nagy köztörténeti korszak, a királyság vonatkozásában is meg tudja mutatni, az átmenetinek tekinthető időszakokban (a korai köztársaság, a köztársaság válsága) pedig különösen jól szemlélteti.
A jól áttekinthetően tagolt munka egy rövidebb és két hosszabb részből áll: a) A római királyság kora (Kr. e. VIII-VI. sz.); b) A korai köztársaság időszaka (Kr. e. 509-340); c) A római köztársaság válsága (Kr. e. 133-44).
Szerző munkájának első részében a római királyság korszakának köztörténetét tárgyalja. Röviden áttekinti a város alapításának történetét és a királyok uralkodásának legfontosabb, elsősorban köztörténeti szempontból lényeges eseményeit, megkülönböztetve a királyság (következő két fejezetet is kijelölő) két nagy korszakát: a patriarchális királyság időszakát (Kr. e. 753?-616?), és az etruszk királyság, vagyis a Róma feletti etruszk uralom korát (Kr. e. 616?-510?).
A patriarchális királyság (Kr. e. 753?-616?) hatalmi rendszerének alapja a nemzetségek teljes jogú tagjainak számító atyák (patres) és leszármazóik (patricii) szövetsége, továbbá a számukra biztosított politikai vezető szerep. A patres által választott királyok hatalma nem öröklődött és több vonatkozásban is korlátozott volt. Ezen korlátozottság elvi és intézményi vonatkozásai jól tükröződnek az interregnum gyakorlatában és a (formális) refugium rítusában. A király nélküli időszak ideje alatt az atyák mindegyike gyakorolhatta a teljes királyi hatalmat, mindenféle külön felhatalmazás nélkül. Az interregnum nemcsak életszerű okokból (király halála, eltűnése) következhetett be, mivel az uralkodó minden évben öt napra - jelképesen, de kötelezően - "elmenekült". Ez a rítus is a király aláve-
- 341/342 -
tettségét szimbolizálta a nemzetségfők tanácsával szemben, amit lényegre törően fejez ki az a római közmondás, miszerint ilyenkor "auspicia ad patres redeunt", vagyis "a hatalom visszaszáll az atyákra".
A fejezet fontos eleme az archaikus kor sajátos hatalom-fogalmának bemutatása. Az auspicium, közjogi megközelítésben, a patres választását kifejező felhatalmazás az istenekkel való kapcsolattartásra és a tőlük elnyerhető megerősítésre. Az égi jelek vizsgálatának joga az archaikus hatalomfelfogások összefüggéseiben a közhatalom alapja, a legmagasabb szintű megerősítéshez és annak kinyilatkoztatásához való hatalmi jogosítvány. Ez az auspicium eredetileg az atyákat illette meg, ők saját jogukként adták tovább, döntésüknek megfelelően, a király felé. Az auspicium ebben a formában tehát az atyáktól eredő felhatalmazás a királyi jogok gyakorlására.
A családfői arisztokrácia korszakában számos, a római köztársaság idején is alapvető szerepet játszó, sőt az ókori Róma történetét csaknem végigkísérő intézmény született. Ebből a körből is kiemelkedik a nemzetségfőket tömörítő legfőbb vezető testület, a senatus, továbbá a népgyűlések: a comitia curiata, és a pontifex maximus által összehívott comitia calata.
Az első résznél természetszerűen lényegesen hosszabb második rész, amely a köztársaság első nagy korszakát mutatja be "A korai köztársaság időszaka (Kr. e. 509-340)" címmel.
A történelmi és köztörténeti szempontból egyaránt kiemelkedő fordulatként számon tartott Kr. e. 509-es évvel összefüggésben Szerző elővigyázatosságra int. Az első consulok megválasztása és az új, oligarchikus államszervezet megteremtése ugyanis a monarchikus államformával mutat folytonosságot, gyakorlatilag pedig a királyság első századainak meghatározó társadalmi rétegeit vezette vissza a hatalom legmagasabb szintjeire.
A köztársaság köztörténetét tárgyaló fejezetek intézményeket elemző módszere az egész művet meghatározza és példaértékűnek tekinthető. Köztörténettel kiemelten is foglalkozó recenzens számára örvendetes módon - a hasonló témakörű munkák többségével ellentétben - Szerző elsősorban nem az egyes tisztségek fogalomszerű bemutatására, vagy a tisztségekhez kapcsolódó hatáskörök felsorolásszerű ismertetésére törekedett. A bemutatott intézmények tárgyalását sokkal inkább meghatározta a tisztségek és hivatalok közötti kontinuitás lehetőségeinek vizsgálata és azok tartalmának elemzése. Képszerűen fogalmazva: Szerző "pillanatfelvétel" helyett "folyamat-ábrát" igyekezett az olvasók elé tárni.
Kiemelkedő érdeme a munkának az is, hogy az egyes hivatalok elemzése során Szerző következetesen kutatta a közhatalmi tisztségek - azokon belül természetesen a mögöttük álló közhatalmi jogosítványok - kialakításának gyakorlati okait: a változásokat leginkább meghatározó politikai és egyéni érdekeket. Az igazgatás- és intézménytörténet világában csak rövid időre elmélyülő érdeklődők körében is triviális megállapítás lehet, hogy a tisztségek és hivatalok már a tradicionális történelmi korszakokban sem "önmagukban" léteztek, hanem az azokat létrehozó érdekrendszereket intézményesítették, modern kifejezéssel: csatornázták be. Az intézmények korrekt és hiteles elemzésekor ezért, álláspontunk szerint, megkerülhetetlen az említett okok és érdekek feltárása, bemutatása. A másik lényeges szempont az egyes tisztségeket ténylegesen is betöltő emberek személye, tehetsége és képessége arra, hogy kitöltsék vagy tágítsák a hivatallal együtt járó lehetőségeket, hatásköröket. Az elemzett munka az egyes közjogi intézmények bemutatásakor elsősorban az első szempontrendszert érvényesíti.
Ez a szempontrendszer különösen jól kirajzolódik a köztársasági államszervezet két alapintézménye: a consulatus és a tribunatus vonatkozásában. Lényeges elhatárolást jelent a consulatus Kr. e. 509449 közötti korszakának és az ezt követő, valóban collegialitast intézményesítő időszaknak a megkülönböztetése. A Kr. e. 509-től datálható oligarchikus államszervezet lényeges sajátosságára mutat rá a szerző, amikor nyomatékosítja, hogy az ekkor érvényes államszervezet a konzulok vonatkozásában még nem ismerte a collegialitast, mivel a két magistratus egymást időben váltva gyakorolta ugyanazt az oszthatatlan főhatalmat (dualitas). Ennek megfelelően ekkor még nem élhettek egymással szemben a prohibitio (tiltakozás, előzetes vétójog) és az intercessio (utólagos megsemmisítés) jogosítványaival. A consulok az imperium domi vonatkozásában havonta váltották egymást a hatalomban, az imperium militiae körében pedig napi rendszerességgel. A váltások alkalmával a főhivatalnokok átadták egymásnak a hatalmat, az auspiciumból levezetett imperiumot, amely tartalmilag csaknem teljesen lefedte a rex korábbi jogosítványait. Az említett váltások és az annuitas a hatalom gyakorlását kétségtelenül "finomította", mindazonáltal a consuli hivatalban a király korábbi hatalmi jogosítványai éltek tovább.
A kontinuitás másik eleme, az új államszervezet legfontosabb haszonélvezőjének tekintett politikai csoport, a senatust alkotó régi arisztokrácia, a patres köre. Az említett elit - elsősorban a consulokat megillető, sajátos utódkijelölés, a creatio révén - folyamatosan elzárta a legmagasabb tisztséget a senatusba utóbb bekerült conscripti tagjai előtt, majd a konzulság[4] feltételévé tette a hivatalt viselt elődök
- 342/343 -
felmutatását. Szerző találó szóhasználatával ezzel még a senatuson belül is létrejött egy "konzuli nemesség", amely a régi arisztokrácia vezető szerepét vezette vissza a köztársasági államszervezetbe. Ezt a folyamatot erősítette, hogy a Kr. e. 443-tól kezdve öt évre megválasztott két censor tisztségét is a konzulságot már viselt személyek közül töltötték be. A származás, az utódkijelölés és a szenátusi döntés mellett a népgyűlés felhatalmazása (lex curiata de imperio) csak formálisnak tekinthető.
A patres vagy patriciatus kizárólagos politikai hatalmát megtörő, Kr. e. 494-es első secessiótól datálható polgárjogi küzdelmek (A plebejusok intézmények kialakulása) ugyancsak új megközelítésben kerülnek tárgyalásra. A Kr. e. 494-ben létrehozott kétfős (majd, fokozatos növeléssel, Kr. e. 457-re tízes számú) néptribunusi tisztség jellegét és intézményes elhelyezését tekintve is "külön testet" képezett a magisztratúrák rendszerében. Tudományosan közismert, hogy a néptribunusi tisztség elsősorban a plebejusok érdekeinek védelmét szolgálta a hivatallal járó sérthetetlenséggel (sacrosancitas) és segítségnyújtási joggal (ius auxilii), továbbá egy sajátos ellensúlyt kívánt képezni a konzuli nemességgel szemben a tribunusi vétójog intézményesítésével. A szerző emellett arra is rámutat, hogy a néptribunus hivatalával nem egy új tisztség, hanem egy új típusú intézmény jött létre a senatus és a konzuli nemesség dominanciáját biztosító oligarchikus rendszeren belül. A tribunatus egyrészt ténylegesen is választott tisztség, amelyről a népgyűlés, majd Kr. e. 471-tól a plebejusok saját gyűlése a concilium plebis döntött. A hivatalviselők itt - szemben a consulokkal - valóban a collegialitas alapján osztották meg hatalmukat (tribunicia potestas), a hivataltársak egymással szembeni "vétójogai" (prohibitio, intercessio) ebben a körben intézményesültek először (ezt a megoldást veszi át 449-ben a konzuli collegialitas, felváltva az addigi dualitast). További megkülönböztető ismérv, hogy a néptribunusok nem az auspiciumból vezették le hatalmukat és imperiummal sem rendelkeztek, ezek helyett más jellegű hivatali hatalom, a tribunicia potestas birtokosai voltak, összességében tehát a tribunatus nem állt intézménytörténeti kontinuitásban a monarchikus intézményekkel.
A néptribunusi tisztség körül szerveződött meg a plebejusok gyűlése (concilium plebis), továbbá a plebejus szentélyek köre, a capitoliumi triász (Iuppiter, Iuno, Minerva) mintájára megnevezett saját istenekkel (Ceres, Liber, Libera). A gyűlésen megszavazott "plebejus törvények" (plebiscitum) ugyancsak jellegzetes elemei a köztársasági államrendnek. Szerző lényegre törően emeli ki, hogy a néptribunus hivatala és a hivatal körül szerveződő néptribunusi vagy plebejus intézmények külön minőséget képviselő egységként illeszkedtek az oligarchikus köztársaság rendszerébe, de nem egyfajta sajátos "zárványként", hanem a tradicionális alapintézményekhez kapcsolódva, pontosabban azok ellensúlyaként működve.
Egyetérthetünk Szerzővel abban is, hogy a köztársasági Róma néptribunusának 494-ben életre hívott intézménye egy már több évszázada létező politikai struktúrába épített be egy újabb meghatározó elemet. A magisztrátusok és a senatus hatalmi megosztottságára épülő köztársasági államszervezet újszerű eleme volt a mindkét intézmény sajátosságaiból és jogosítványaiból valamilyen módon részesülő tribunus plebis tisztsége. Vitán felül áll, hogy a tribunatus a patríciusok és plebejusok közötti megegyezés (foedus) eleme volt, tehát elsősorban politikai és nem államszervezeti okokból kreált hivatal, amelynek legfontosabb tulajdonsága, hogy csak plebejusok pályázhattak tisztségére. A hagyományos magisztratúrákba való előlépés folyamatos megnyílásával ugyanakkor a tisztség említett szerepe csökkent, és előtérbe kerülhetett a magisztrátusi hatalmat korlátozó, ellenőrző funkciója. Talán részletesebb elemzést is megérdemelt volna (esetleg egy külön összehasonlítás keretében) az a kérdés, hogy a néptribunusok által élvezett tribunicia potestas mennyiben tekinthető egyenrangúnak a consulok (és praetorok) által gyakorolt imperiummal.
A Kr. e. 450-367 közötti időszakban a patríciusplebejus küzdelmek határozták meg Róma közéletét. A jelzett korszak köztörténete három, nehezen túlbecsülhető jelentőségű törvény: a XII. táblás törvény (lex duodecim tabularum), a 449-es leges Valeriae Horatiae és a 367-es Licinius-Sextius-féle törvény részletes elemzésén keresztül kerül bemutatásra.
A XII. táblás törvény tartalmi ismertetése elsősorban a közjogi jellegű szabályok bemutatására koncentrál. Ezek közé sorolható a konzuli imperium határainak kijelölése, a comitia centuriata jogköreinek bővülése és a népgyűlés felzárkózása a köztársasági államszervezet meghatározó intézményei: a senatus, a magisztrátusok és a néptribunusi hivatal mellé. A tribunicia potestas törvényi elismeréséről szóló, Kr. e. 449-es leges Valeriae Horatiae a konzuli imperium mérséklésével (coercitiós jog megszüntetése, néptribunusi vétó lehetővé tétele a consullal szemben a konzultárs vétója helyett) az imperiumhoz képest minőségileg és jellegében is új hatalomgyakorlási módot épített be a római államszervezet rendszerébe.
A Kr. e. 367-es Licinius-Sextius-féle kompromisszum egy Kr. e. 377-től tartó "alkotmányos anarchiát" zárt le, amelynek során a néptribunusi vétójog következetes gyakorlása és a plebejusok folyamatos secessiós fenyegetései lényegében ellehetetlenítették az állami intézmények rendes működését. A törvény lehetővé tette, hogy az évente választott két consul közül az egyik plebejus lehessen, megszüntetve a köztársasági intézmények addig megfigyel-
- 343/344 -
hető, következetes dualizmusát. Szerző helyesen figyelmeztet arra, hogy az intézkedéssel maga a néptribunusi tisztség is veszített értékéből (mint a "legerősebb" plebejus-hivatal) és a törvény elfogadásával párhuzamosan kreált új, praetori magisztrátus létrehozásával a konzuli hatalom jelentősége is csökkent. A 367-366-tól választott praetori hivatal -amely széleskörű bíráskodási jogkörrel és imperiummal rendelkezett (a tisztviselőket hat, fascest vivő lictor kísérte) - továbbra is a patriciusok számára tartottak fenn.
A nagy jelentőségű törvények tárgyalását követően a fejezet negyedik része foglalkozik a "plebejus-népgyűlési határozatok", a plebiscitumok szerepével.[5] A munkának ebben a részében inkább a kronologikus jellegű ismertetés, mint a bemutatás kerül előtérbe.
Kormányzat-történeti szempontból különösen fontos korszakot dolgoz fel a második rész negyedik fejezete: "A mediterráneum meghódítása (Kr. e. 340-150)". Ismert módon a római állam ebben az időszakban vált városállamból három földrészre kiterjedő birodalommá. A köztársaság a merőben új államszervezési kihívásokat és problémákat elsősorban a városállami intézményrendszer fenntartásával és minimális átalakításával próbálta megoldani. Az alig két évszázad alatt végbemenő terjeszkedés három alfejezetben kerül bemutatásra: Itália, a Mediterráneum és a Földközi-tenger keleti területei vonatkozásában. A kronologikus ismertetést adó részek után igazgatástörténeti szempontból különösen lényeges kérdéseket tárgyal a három következő alfejezet (A római hódítások jellege és haszonélvezői; A hódítások megszervezése; A nobilitas létrejötte).
A katonai hódítások "megérlelésének" legfőbb tényezőit jelentő municipiumok az alávetett lakosság megváltozott jogi státuszú közösségeit jelentették. A hódítók rendszerint meghagyták az egykori közösségek politikai intézményeit, az addig független entitások azonban elvesztették közjogi értelemben vett önállóságukat, területük pedig a birodalom részévé vált. Itália helyzete a municipiumoktól eltérően alakult. A szövetségesnek (socii) számító itáliaiak megőrizték nemzetközi jogi jogalanyiságukat, ugyanakkor katonaállítási kötelezettségük volt úgy, hogy (szemben a római lakossággal) a hadiadó, a tributum alól sem nyertek mentesítetést. A római hódítás harmadik pillérének tekinthető coloniák alapítása városias települések létrehozását jelentette, vegyes polgárjoggal rendelkező lakossággal a katonai tábor (castra) alaprajzát követő minta szerint. Szerző által a "római szellem egyik legeredetibb és legéletképesebb megoldásának" nevezett településtípus római vagyontalanok földhöz juttatását is lehetővé tette Itália területein.
A helyi közösségeknél magasabb szintű igazgatási egységek, a provincia elnevezést viselő tartományok igazgatása a római történelem vázolt korszakának talán legsajátosabb igazgatástörténeti mozzanata. A rómaiakat jellemző szervezési elveknek megfelelően a tartományi igazgatás tisztségeit is megkísérelték a köztársasági intézményrendszere keretei közé integrálni és annak elvei szerint felállítani. Az egyes tartományok élére praetorokat, vagyis hivatalban lévő városi magisztrátusokat állítottak, utóbb az imperiummal rendelkező magisztrátusok hivatali idejét meghosszabbítva (prorogatio imperii) consulatust és praeturát viselt kormányzókat (proconsules, propraetores) állítottak a sorsolással kiválasztott tartományok élére. Az így kijelölt promagistratus formailag folytatta hivatali idejét és - ami különösen fontos - tisztségével járó imperiumát.
A vázolt megoldás teljesen új tisztséget intézményesített: a promagistratusi helytartók hivatalát. Bár a consuli tisztségeket magának kisajátító nobilitas itt is meg tudta őrizni vezető szerepét, a rendszer már értelemszerűen nem tudott következetes maradni a köztársasági intézményszervezés tradicionális elveihez. A promagistratusok imperiumuk révén teljhatalommal rendelkeztek tartományukban, hivatali idejük alatt lényegében nem álltak semmiféle kontroll alatt. Nem kötötték őket az imperium hagyományos korlátai: sem a collegialitas, sem az annuitas mintájára megszabott hivatali idő (amely csak a szokás szerint, de nem kötelezően volt két év) és a néptribunusi intercessio sem. Álláspontunk szerint a promagistratusi hatáskörök kialakítása során a római igazgatásszervezésre általánosan jellemző megoldások és módszerek nyertek ismételten alkalmazást. Az említett hivatallal nemcsak új tisztség, hanem új hatalmi ágens és politikai tényező is létrejött, amelynek egyre meghatározóbb szerepe a hadsereg feletti rendelkezéssel vált egyértelművé a köztársaság következő nagy korszakában. A római igazgatásszervezés tartományi igazgatással összefüggő, ellentmondásos megoldásait vagy inkább megoldási kísérleteit talán összetettebb módon és nagyobb terjedelemben is érdemes lett volna vizsgálni. Ugyancsak kiemelt figyelmet érdemelt volna a "provincia" terminus technicus jelentéstartalmának összetettebb elemzése. A megjelölt problémák kiemelt tárgyalása a könyv, a köztársaság válságának korszakát bemutató, következő fejezetét is szerencsésen felvezette volna.
A második részt a köztársasági római arisztokrácia, a nobiltas fejlődésének bemutatása zárja. A szerző jól mutat rá, hogy a nobilitas nem tekinthető sem öröklődő nemességnek, sem jogintézménynek. Kivételesen nagyhatalmú társadalmi csoportot alkottak, akik még a korai köztársaság idejét meghatározó patres körénél is zártabb és nagyobb hatalmú kört jelentett, és lényegében kisajátította magának a konzuli (és a konzuli címmel összefüggésben megszerezhető) tisztségeket. Említettek dominanciájuk révén sajátos "konzuli arisztokrácia" jött
- 344/345 -
létre, folyamatosan erősödő anyagi erővel és politikai hatalommal.
A könyv harmadik része [A római köztársaság válsága (Kr. e. 133-44)] a római igazgatástörténet talán legösszetettebb korszakába vezeti el az olvasót. Szerző által már számos tanulmányban elemzett kérdések és problémakörök ezúttal összefoglaló jelleggel kerülnek tárgyalásra.[6]
Szerencsés megoldásnak tekinthető, hogy a rész első fejezetében (A római köztársaság alkotmánya a II. században) a szerző összefoglaló jelleggel is bemutatja a "klasszikus" köztársasági államszervezet alapvető intézményeire vonatkozó legfontosabb közjogi szabályokat és intézményszervezési elveket. A köztársaság válságának nevezett több mint egy évszázados időszak ugyanis éppen a nevezett intézményekre épülő államjogi rendszer lassú átalakulásáról és leépüléséről tanúskodik. Némileg meglepő ugyanakkor, hogy a köztársasági tisztségek rendszerének bemutatásából kimaradnak a tartományi kormányzatok főtisztviselői, a promagistratusok, noha éppen a következő fejezetek szemléltetik az említett főhivatalnokok politikai jelentőségének (különösen az általuk gyakorolt imperium proconsulare) nagymértékű növekedését.
Pókecz Kovács Attila a Gracchusok politikai tevékenységét bemutató fejezetekben érzékletesen mutat rá, hogy a jelzett folyamat (Kr. e. 133-121) a tárgyalt korszak utolsó olyan reformkísérletének tekinthető, amely a hagyományos közjogi állapotok és intézményrendszer keretei között próbálta orvosolni a láthatóan működési válságban lévő res publica problémáit.
A római alkotmány fejlődését a Gracchusok kísérleteinek elbukását követően, Kr. e 121. és Kr. e. 44. között, egy évszázadon át a nobilitason belüli két párt: a tradicionális intézmények fenntartásában érdekelt optimates és a "néppárti" populares küzdelme határozta meg. Szerző külön is hangsúlyozza, hogy a két csoport közötti ellentétek a rendelkezésre álló "alkotmányos keretek" között nem voltak feloldhatóak, ezért a felek kiléptek a politikai eszközök adta lehetőségek köréből és nyílt erőszakot alkalmaztak érdekeik érvényesítéséhez. A válságot eszkaláló erőszak közismert megnyilvánulásai közül is kiemelhetőek az egyes pártok támogatását élvező imperatorok közötti polgárháborúk vagy a másik oldal nyílt megsemmisítésére, kiírtására irányuló akciók (proscriptio).
A köztársaság válságát tárgyaló rész második fele négy fontos csomópontot emel ki a tárgyalt korszakon belül, egy-egy meghatározó történelmi személyiség (Marius, Sulla, Pompeius, Caesar) nevéhez kötve. Szükséges hangsúlyoznunk, hogy az említett "reformkísérletek" vagy válságkezelést célzó "közjogi újítások" már tényleges egyeduralmat jelentő rendszert kívántak legalizálni, és nem a köztársasági értékrendet, illetve intézményrendszert helyreállítani.
A Gracchusok reformjainak elbukását követően a reformok nagy nehézségek árán kivívott eredményeit is fokozatosan felszámolták. A Kr. e. 121-ben hozott lex agraria megszüntette az újonnan kiosztott földek elidegenítési tilalmát, ezzel a reformok hosszabb távú fenntarthatóságának legfontosabb elemét szüntette meg. A Kr. e. 118-ban kiadott lex Thoria agraria feloszlatta a földek kiosztását végző háromfős bizottságot, végérvényesen véget vetve a földviszonyokat gracchusi szellemben rendezni kívánó törekvéseknek.
Caius Marius (első konzulsága: Kr. e. 107) pályafutása és az általa bevezetett katonai újítások már egyértelműen új korszak kezdetét jelzik. Marius még a tradicionális tisztségek - elsősorban természetesen a hét alkalommal is viselt consuli cím - keretei között tett kísérletet arra, hogy a római állam intézményeit (mindenekelőtt természetesen a hadsereget) újjászervezze. Marius ismert hadászati és hadsereg-szervezési reformjaival jelent meg a római állam hatalmi viszonyait évszázadokon keresztül meghatározó intézmény: az állandó, zsoldos hadsereg. Jelentősebb változást jelentett a köztársaság polgár-milíciájához képest, hogy a hadsereg lényegében kivonta magát a köztársaság rendszerét meghatározó intézmények: a szenátus és a magisztrátusok politikai fennhatósága alól. A vagyontalan proletarii köréből sorozott, ezért egzisztenciálisan teljes mértékben azt őt javadalmazó imperator irányába elkötelezett katonaság már nem a római államhoz és annak hivatalnokához, hanem a hivatalt viselő személyéhez kötődött. Az új típusú hadsereg, némi túlzással, nem a római állam hadereje lett, hanem az imperator-magisztrátus "magánhadserege", szemben a korábbi időszakkal, amikor a fegyveres erő feletti rendelkezés megoszlott az állami és hatalmi szempontból is egymást kiegyenlítő három erő a populus, a nobilitas és a magisztrátusok között. Ez a hadsereg az 1. századra egy állandó intézménnyé vált, amely nemcsak fizikai ereje, hanem a társadalom minden más csoportjánál egységesebb szerveződése miatt is a következő évszázadok hatalmi viszonyainak alakítója lett.
A hadsereg helyzetének ilyen jellegű megváltozása mellett tulajdonképpen másodrangúnak tűnhet, hogy a hadsereg felett rendelkező hadúr milyen címek és tisztségek felvételével és betöltésével "fedi le" a hatalmát ténylegesen is biztosító haderő feletti rendelkezés jogát. Szerző a kérdéssel összefüggésben jól mutat rá, hogy a hadsereg politikai jellegű jogosítványait legitimáló közjogi keretek kialakítása a tárgyalt korszak egyik legfontosabb, ugyanakkor legnehezebb feladatának bizonyult valamennyi meghatározó politikus számára. Sulla
- 345/346 -
közjogilag új formában felvett és gyakorolt dictatori címe, a két "triumvirátusnak" nevezett hatalmi szövetség, Caesar örökös dictatorsága mind az intézményi keretek elégtelenségét és megváltoztatásának szükségességét tükrözik, végleges megoldást mégsem tudtak adni, mivel a hadsereg közjogi értelemben nem volt hatalomteremtő tényező, ezért a hadsereg feletti rendelkezést sem lehetett közjogi formában intézményesíteni.
Megjegyzendő, hogy a Gracchusok reformjaitól (133-122) számított korszak nemcsak történelmi aspektusból jelent fordulópontot, hanem gondolkodástörténeti szempontból is nagy jelentőségű. A római állambölcselet szempontjából a Kr. e. 1. század a görög és római állambölcselet Polübiosznak köszönhető összekapcsolása miatt tekinthető kiemelkedő jelentőségűnek. A városállamot középpontba állító és azt idealizáló platóni és arisztotelészi felfogással szemben Polübiosz már a poliszállapoton túlnövő, birodalommá váló államokat -Spártát, Karthágót és Rómát - állítja követendő példának, utóbbiban megtalálva a létező, és nem utópikus, "ideális államot". A Polübioszt követő, ún. Scipio-körnek kiemelkedő érdeme van a politikailag még mindig városállami keretek között működő Róma előtt álló változtatási szükségesség elméleti megalapozásában.[7]
Az egymással szemben álló politikai csoportok értelemszerűen a hatalmat magukhoz ragadó hadurak körül szerveződtek egyre nyíltabb és aggasztóbb összeütközéseikben. A politikai eszközökkel feloldhatatlan ellentétek így vezethettek az optimaták (Sulla) és a néppártiak (Marius) polgárháborújához, amely a szenátori arisztokrácia érdekeit képviselő Sulla javára dőlt el. A polgárháború vége a súlyos veszteségek mellett sajátos közjogi helyzetet is eredményezett. A konfliktust lezáró jelentő 82-es év mindkét consulja elhunyt, ezért ideiglenesen egy interrexet kellett kijelölni a következő magisztrátusok megválasztásáig. Új consulok helyett azonban rendkívüli főhivatalt intézményesített a Lucius Cornelius Sulla nevével fémjelzett, új államrend. A lex Valeria de Sulla dictatore értelmében Sulla számára, lényegében személyre szabottan, hozták létre a dictator legibus scribundis et rei publicae főhivatalát, amely - noha elnevezésében emlékeztetett a köztársasági keretek között is megengedett, rendkívüli jellegű dictator hivatalára - jogosítványait tekintve fölötte állt a res publica valamennyi testületének és tisztviselőjének.
A sulla-i főhivatal korábbitól markánsan megkülönböztethető, új minőségét jól mutatja, hogy az említett időszak három éve alatt választottak consulokat (Sulla dictatori címe tehát nem a consulok hivatali ideje közötti, átmeneti jellegű magistratura volt). Számos jogosítványa közül is kiemelkedik a törvényalkotásban kapott hatásköre, amely a XII. táblás törvényt összeállító decemvirek jogkörével állítható párhuzamba. Az új főhivatal viselője emellett magistratusokat nevezhetett ki, auspiciumot kérhetett, censust tarthatott. Sulla dictaturája időben korlátozatlan volt (a köztársasági államrend főhivatalnoka, ismert módon, csupán fél éven át láthatta el hivatalát) és a köztársasági magisztrátusok további, hagyományos korlátai sem szabtak határt hivatalviselési jogosítványainak. Ezt a "felsőbbrendű magisztratúrát" nem korlátozta sem a tribunusi intercessio, sem a provocatio ad populum.
Egyetérthetünk Szerző álláspontjával abban a tekintetben, hogy Sulla államrendje "nem egy monarchia irányába tett elbukott kísérletnek tekinthető, hanem egy kivételes időszaknak".[8] Nem osztjuk azonban Szerző véleményét abban, hogy ez a kivételes időszak a köztársasági intézmények megerősítésére irányult. Sulla ismert intézkedései: a senatus létszámnövelése és jogköreinek bővítése, a tribunus plebis hatalmának gyengítése elsősorban az őt támogató optimaták politikai érdekeit szolgálta.
A köztársaság közjogi keretei közül kilépő hatalmi és hatalomszervezési megoldásokkal találkozunk az első triumvirátus nyomán, majd - Crassus Kr. e. 53-ban bekövetkezett halálát követően - Iulius Caesar és Cnaeus Pompeius polgárháborúja kapcsán. Az első triumvirátus hatalmi viszonyainak alapját már egyértelműen a hadseregek feletti rendelkezést lehetővé tevő kormányzói, proconsuli hivatalok és a hadúri jogokat még kifejezettebben érvényesítő proconsuli felhatalmazások képezték, amelyek rendre túlléptek a rendes helytartói hatalom keretein.
Az új típusú, köztársasági intézményektől és a több évszázad alatt kiérlelt cursus honorum elveitől függetlenül létesített hadvezéri hatalom első markáns reprezentánsa a Pompeius számára adományozott imperium 83-ban. Pompeius anélkül nyerhette el a legmagasabb katonai és civil hatalmat biztosító jogosítványt, hogy korábban bármilyen magisztratúrát betöltött volna (homo privatus cum imperio). Ez az imperium nyert egyre tágabb kiterjesztést a 77-ben adományozott imperium proconsulare és a kalózok elleni háború lezárása érdekében létesített, különleges jogosítványokat biztosító lex Gabina de bello piratico imperium infnitum révén 67-ben.
Az elmondottakból értelemszerűen következik, hogy a két legnagyobb befolyással bíró politikus hatalmi rivalizálásának végzetessé válásával Pompeius elsősorban arra törekedett, hogy politikai ellenfelét, Iulius Caesart galliai helytartóságától megfossza, aki ezzel legfontosabb hatalmi bázisát, a hadsereg feletti rendelkezést vesztette volna el. Miután a Caesar perifériára szorítására irányuló első kísérletek (Lex Pompeia de provinciis 53-ban, amely előírta, hogy a helytartó magisztrátusnak hivatala előtt 5 évet Rómában kell tartózkodni, továbbá a Lex Pompeia de iure magistratuum) kudar-
- 346/347 -
cot vallottak, a 49-ben kiadott senatus consultum ultimum már arra hatalmazta fel Pompeiust, hogy csapatokat állítson fel, a helytartóságáról (értsd: hadseregéről) lemondani nem kívánó Caesar elleni fellépéshez.
Szerző jól érzékelteti az említett eseményeket és a köztársaság utolsó századát meghatározó hatalmi viszonyokat továbbá a köztársasági intézmények mindezekből következő változásait, kiüresedését. Nem feledkezik meg a politikai válság anyagi és társadalmi hátterét jelentő lényeges történelmi események ismertetéséről sem a Gracchusok szerepvállalását jelző földreformoktól az adósságok eltörlésére irányuló "tabulae novae" névvel jelzett törekvésekig.
Egyetérthetünk azzal a megállapítással, hogy a köztársaság csaknem egy évszázados válságának eseményei nem oldották meg a római államszervezet alapvető problémáit. Túlzónak tartjuk azonban azt a megállapítást, amely szerint a jelzett időszak eseményei "alapvetően semmit sem változtattak meg sem a római társadalmi struktúra, sem a kormányzás módja tekintetében".[9] Augustus principátusa számtalan elemében tovább vitte, még ha teljesen új tartalommal és jelentőséggel is, a res publica tradicionális intézményeit. Álláspontunk szerint az évszázados válság és az egymást követő sikertelen megoldási kísérletek után Augustus "burkolt monarchiája" éppen azért tudott tartósan működni, mert bizonyos szempontból "tanult" a megelőző évszázad tapasztalataiból: nem számolta fel a köztársasági intézményeket és nem épített ki egy nyílt egyeduralomra épülő hatalmi rendszert. A "principátus" azért válhatott a római államrend évszázadokon át követett hatalmi struktúrájává, mert - az erre irányuló korábbi törekvésekkel ellentétben - meg tudta valósítani a hadsereg feletti rendelkezést biztosító jogosítványok, az uralkodói előjogok és a köztársasági intézmények életképes szintézisét.
Pókecz Kovács Attila "A királyság és köztársaság közjogi intézményei Rómában" című könyve időbeli és tárgyi kereteit tekintve is nagy ívű és átfogó munkának tekinthető. A feldolgozás különösen jó érzékkel emeli ki az intézménytörténeti és hatalmi szempontból meghatározó elemeket, társadalmi sajátosságokat, gazdasági változásokat és történelmi epizódokat. Ennek köszönhetően meg tudja őrizni egyenes vonalvezetését, nem mélyül el túlságosan a kormányzattörténeti szempontból kevésbé lényeges részletekben. A hivatalok és tisztségek bemutatása során következetesen érvényesíti a történeti szemléletet és az összehasonlító módszert. Szemléletes képet kapunk az egyes intézmények, tisztségek hatásköreinek és jelentőségének folyamatos változásairól a változásokat meghatározó társadalmi, politikai és gazdasági tényezők bemutatása mellett.
A bemutatott mű a római királyság és köztársaság köztörténetének kiemelkedő színvonalú összefoglalása. Az anyag közérthetősége, logikus szerkezete és egyértelmű vonalvezetése rendkívül hasznos kiegészítése lehet a római jog és az egyetemes történelem egyetemi törzsanyagának kiegészítésére, magas szakmai nívója alapján pedig tudományos kutatások megbízható kiindulópontjául szolgálhat. ■
JEGYZETEK
* Dialóg Campus, Budapest-Pécs 2014. 162 o.
[1] Pókecz: A királyság és köztársaság közjogi... 8. o.
[2] A könyv fülszövegéből vett idézet.
[3] Ausbüttel szavaival: "Den verschiedenen administrativen Änderungen lag niemals irgendein staatspolitisches Konzept zugrunde, vielmehr reagierten die Kaiser auf Erfordernisse und Probleme, die sich Laufe der Zeit ergaben". F. M. Ausbüttel: Die Verwaltung des Römischen Kaiserreiches. Von der Herrschaft des Augustus bis zum Niedergang des Weströmischen Reiches, Darmstadt 1998. 194. o.; Hasonló következtetésre jut I. Valentinianus (364-372) uralkodását elemző munkájában Schmidt-Hofner könyvének bevezetésében ("Der römische Kaiser regierte nicht, er reagierte"), majd könyvének összefoglalásában ("Der Großteil der Regierungstätigkeit hatte demnach affirmativen und reagierenden Charakter"). S. Schmidt-Hofner: Reagieren und Gestalten: der Regierungsstil des spätrömischen Kaisers am Beispiel der Gesetzgebung Valentinians I., München 2008. 11; 337. o.
[4] A római tisztségek (consul-konzul, magistratus-magisztrátus, senatus-szenátus stb.) és az abból képzett szavak esetén igyekeztünk követni a könyvben érvényesített szabályokat.
[5] A témához kapcsolódóan a szerzőtől ld. Pókecz Kovács Attila: A plebiscitumok szerepe a római alkotmánytörténetben a korai köztársaság időszakában (i. e. 449-287), JURA 2014. 1. sz. 163-171.
[6] Vö. Pókecz Kovács Attila: A gazdasági- és hitelválság megoldásának jogi eszközei és közjogi következményei a római köztársaság végén (Kr. e. 49-47), In: Universitas "unius rei": Tanulmányok a római jog és továbbélése köréből (Szerk. P Szabó Béla, Újvári Emese) Debrecen 2014. 197-216. o.; Uő.: Economic Crisis and Senatus Consultum Ultimum, In: Meditationes de iure et historia (Szerk. R. van den Bergh et al.) Pretoria 2014. 729-737. o.; Uő.: A római köztársaság válsága II. (i.e. 133-44), JURA 2010. 1. sz. 102-115., Uő.: A római köztársaság válsága I. (i. e. 133-44), JURA 2009. 2. sz. 139-152. o.
[7] Ahogyan arra Hamza Gábor rámutat: a római gondolkodók, köztük Cicero, egyértelműen érzékelték a római államszervezeti és erkölcsi (nem hatalmi!) válságát, annak megoldására a hagyományos római értékekre: (auctoritas, traditio, mores) építve tettek kísérletet. A görög és római állambölcselet, a régi városállami szervezet és az új birodalmi-állam, továbbá a politikai és társadalmi téren egymással erőegyensúlyba kerülő populares és optimates közötti kapcsolat, szintézis megteremtésére való felhívás Cicero bölcseleti munkásságának egyik
- 347/348 -
legfontosabb eleme. A több olvasatban is értelmezhető concordia és consensus szükségességének felismerése és elméletének kidolgozása Cicero kiemelkedő érdeme, amely ugyanakkor elméleti síkon maradt. Hamza G.: Cicero De re publicája és az antik állambölcselet. In: Hamza G. - Nótári T.: Mit hoz a múlt? - Jog- és kultúrtörténeti tanulmányok I. Budapest 2006. 53-95. o. Korának gondolkodóival egyetemben Cicero sem ismerte fel a hadsereg politikai, társadalmi szerepének és hatalmi súlyának rohamos növekedését. A Cicero által jellemzett - és sokszor félreértelmezett - legjobb polgár, princeps civitatis vagy moderator rei publicae sem egy köztársasági keretek közötti monarcha, vagy éppen egy hatalmát burkoltan gyakorló hadúr, hanem a res publica értékeinek, intézményeinek helyreállítója, a válságban lévő államrendre megmentést hozó concordia és szintézis gyakorlati, politikai megteremtője. A történelem válasza a római köztársaság válságára ismert. Az elmélet szintjén szintetizáló Cicero után Octavianus Augustus valósította meg a gyakorlatban birodalom számára további fejlődést jelentő államszervezeti megújulást a régi intézmények lehetőség szerinti meghagyásával, de a politikai realitások figyelembe vételével. Havas L.: A politikai közgondolkodás főbb vonásai Rómában. In: Róma - Egy világbirodalom politikai, erkölcsi és történelmi eszméi I. (összeállította: Havas L. - Obis H. - Szűcs G. - Ujlaky I.) Debrecen 1998. 5-57. o.
[8] Pókecz: A királyság és köztársaság közjogi... 119. o.
[9] Pókecz: A királyság és köztársaság közjogi... 141. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző adjunktus, ELTE ÁJK Római Jogi- és Összehasonlító Jogtörténeti Tanszék.
Visszaugrás
