A római közjogtudomány irodalmában sokáig vitatott volt a plebejus népgyűlések (consilium plebis) által hozott döntések normatív erejének kérdése. Általánosan elfogadott felfogás, hogy a plebiscitum csak a plebejusok vonatkozásában bírt kötelező erővel, míg a teljes római népességre kötelező jogszabály megalkotására csak a római népgyűlés (comitia) volt felhatalmazva, amit az lex formájában tett meg. Közismert az a történeti fejlődés is, amelynek eredményeképpen a plebiscitumok a törvénnyel azonos normatív erővel bírtak, melyet a többségi álláspont az i. e. 287-ben kiadott lex Hortensiához köt.[1] Ezzel szemben az annalisták, így különösen Livius, az i. e. 449-ben hozott törvényekhez, az ún. leges Valeriae Horatiae-hez kapcsolja a két különböző jogkörű gyűlés, a consilium plebis (amely a kezdetektől tribusonként gyűlt össze) és a comitia centuriata határozata egész népre kötelező erejének bevezetését. "Mindenekelőtt mivel kérdésessé tették, hogy a néphatározatok érvényesek-e a senatusra, a consulok javaslatot terjesztettek a comitia centuriata elé, hogy amit a tribusokban szavazó nép elhatároz, váljék kötelezővé az egész népre."[2] Ennek a liviusi megállapításnak - miszerint a plebiscitumok i. e. 449-től kezdődően kötelezőek lennének, akárcsak a törvények; így már ekkortól fennáll a két norma közötti egyenértékűség (exaequatio) - számos kritikusa akad. Az annalista történetírók véleménye szerint ezt az i. e. 339-ben hozott lex Publilia Philonis újból megerősítette.[3]
Az, hogy a lex Hortensia előtt nem állott fenn a plebejus népgyűlés és a teljes jogú római polgárokat tömörítő comitia határozatai közötti egyenértékűség, egyértelmű. Sokkal inkább az i. e. 287-ig hozott plebiscitumoknak a római alkotmányfejlődés szempontjából meghatározó szerepét célszerű a vizsgálat tárgyává tenni a továbbiakban.[4] Miután a plebiscitumokat először - tévesen - kötelezőként említő törvény az i. e. 449-ben hozott leges Valeriae Horatiae törvénycsomag, az egyértelmű exaequatio pedig az i. e. 287-ben elfogadott lex Hortensiához köthető, közjogi szempontból érdemes összevetni a római törvényhozást és a plebejusok határozatait a vizsgált időszakban.[5] Miután a több mint másfél évszázadnyi időintervallumban az i. e. 339-es törvény cezúrának tekinthető, célszerűnek mutatkozik a két különálló periódusra fókuszálva folytatni az elemzéseket. Mielőtt azonban ezekre a kérdésekre rátérnénk, szükségesnek látszik a lex korai köztársaság időszakában kialakult formáinak rövid bemutatása.
Általánosan elfogadott, hogy Rómában a törvény szó megjelölésére használt lex kifejezés számos formája ismeretes volt. Így a lex dicta a magisztrátusok rendelkezése a népgyűlés szavazata nélkül, a lex publica, amelyet a nép is megszavazott, illetve a lex data, amelyet Róma utólag írt elő néhány vidéki város, illetve provincia számára. Valamennyi itt felsorolt lex közös sajátossága, hogy rendelkezéseit parancsként fogalmazza meg. Így a törvényt az egyéb kötelező normáktól főként a szerkesztési stílusa határolta el, hiszen sem a magisztrátusok edictumai, sem a senatus határozatai (senatusconsultum) nem születtek parancsoló módban. A törvény Rómában még a királyság idején alakult ki, melynek kihirdetése ünnepélyes felolvasással történt meg. Kezdetben a törvények nem is tartalmaztak általános normákat, hanem inkább konkrét helyzetben előálló jogi problémákat igyekeztek megoldani, mint például egy másik várossal való szövetségkötés foedus) vagy egy templom státuszának meghatározása (lex templi). A köztársaság kezdetén már minden bizonnyal létezett a római közjogot szabályozó törvénynek (lex publica-nak) az a formája, amelyet a curiák szerint összehívott népgyűlés fogadott el.[6] Ez az ún. lex curiata már egy a nép által megszavazott törvény (lex rogata), amit az elnöklő magisztrátus terjesztett a népgyűlés elé abból a célból, hogy a megválasztott magisztrátust beiktathassa hivatalába. Fontos kiemelni azt a tényt, hogy a magisztrátusok beiktatásának két formája is volt: az egyik a szakrális, amely auspiciummal ruházta fel, a másik a curiáktól jövő, amely civil megerősítést biztosított.[7] Így a köztársaság kezdete óta léteztek azok a törvények, amelyek segítségével a legfőbb magisztrátust (kezdetben praetor maximust, majd a későbbiekben a consult) a nép megerősítette hivatalában. A római közjog szempontjából kiemelkedő jelentőségű, a római köztársaság kezdeti időszakának két nevezetes törvényéről, a XII táblás törvényről (i. e. 451-450) és a leges Valeriae Horatiae-ről külön is szót kell ejtenünk.
- 163/164 -
A római törvényhozás legrégibb emléke az a jogszabálygyűjtemény, amely - tekintettel arra, hogy írásba foglalása 12 bronztáblára történt - XII táblás törvény (lex duodecim tabularum) néven ismeretes. Létrejöttét a patríciusok és a plebejusok közti küzdelmek egyik fontos állomásának tekintjük.
A plebejusok egyik fő sérelme az volt, hogy a szokásjogot annak hivatott ismerői, a patricius származású pontifexek részrehajlóan magyarázták, ezért Terentilius Arsa tribunus plebis vezetésével i. e. 462-től kezdődően követelték a szokásjog írásba foglalását és közzétételét. Közjogi szempontból a plebejusok elsődleges érdeke a consuli imperium határainak törvénybe foglalása volt. A hagyomány szerint, kezdeti ellenállásuk után a patriciusok előbb egy bizottságot küldtek a görög földre vagy az Itália déli részén fekvő Magna Graeciába Szolón törvényeinek tanulmányozására. Ezt követően 451-ben a konzulok helyébe egy tíztagú magisztrátusi testületet, decemviri legibus scribundist választottak a városállam kormányzatára és a munka elvégzésére. A decemvirek még ebben az évben tíz táblányi szöveget készítettek, melyet a comitia centuriata törvényerőre emelt. Ehhez a következő évre választott decemvirek (köztük most már plebejusok is) még két táblányi jogszabályt csatoltak, melyet a népgyűlés ugyancsak megszavazott, majd az elkészült törvényművet bronztáblákra vésve a Forumon kiállították.[8]
Bár az eredeti táblák a gall betörés (i. e. 387) alkalmával elpusztultak, és a pótlásukra készítettek is elvesztek, a bennük foglalt joganyag érvénye és ismerete a köztársaság végéig általánosnak mondható.[9] Az i. e. 1. században élt Cicero említi, hogy nekik kisiskolás korukban még az i. e. 5. századból származó XII táblás törvény szövegét kívülről kellett megtanulniuk.[10] Jogi és nem jogi írók gyakran hivatkoznak reá, idézik szabályait, s a ránk maradt 118 szószerinti idézet vagy tartalmi utalás alapján hozzávetőleges képet kapunk tartalmáról.
A törvény - néhány közjogi, rendészeti és büntetőjogi témától eltekintve - zömében magánjogi kérdésekkel foglalkozik: a család és öröklési jog, az ingatlantulajdon, a magándeliktumok és az azokkal kapcsolatos peres eljárás vitatott részleteivel. Ezek körében a bizonytalan szokásjogot rögzíti, míg általában a jogintézmények (ügyleti formaságok, deliktumok tényállásai, peres eljárásmódok) leírását mellőzi, mert azok ismeretét feltételezi. Rendelkezései ott a legrészletesebbek, ahol a szociálisan gyengébb fél védelméről volt szó, így pl. az adósénak a kamatuzsorával, fizetésképtelensége esetén a hitelező önkényével szemben.[11]
A XII táblás törvény nem tekinthető modern értelemben vett kodifikációnak, mivel nem a hatályos jog teljes körű leírását tartalmazza. Rendelkezései tömörségük ellenére is világosak, az absztraháló képesség viszonylag magas fokáról tanúskodnak, annak ellenére, hogy azok gyakran csupán asszociációk révén kapcsolódnak egymáshoz. Livius a XII táblás törvényeket a következő szavakkal jellemzi: "mind a mai napig minden köz- és magánjog forrása".[12] Rajta keresztül kapcsolódik ősi hagyományaihoz, a mores maiorumhoz, mintegy alaptörvénynek is tekinthető. Ebben az értelemben meghatározza a polgárok és az igazságszolgáltatás egymáshoz való viszonyát, a polgárok magánjogi jogosítványait és a consuli imperium határait.[13]
A római nép s elsősorban a plebejusok jelentős győzelme a consuli hatalom korlátozásában is megnyilvánult: így egyrészt a consult megillető büntetőjogi bíráskodás megszűnésében, másrészt a comitia centuriata törvényhozó funkciójának elismerésében. Büntetőügyekben a XII táblás törvény jelentősége nemcsak abban állt, hogy meghatározta az egyes büntetéseket, hanem abban is, hogy kimondta: "De capite civis nisi per maximum comitiatum - ne ferunt" vagyis: "a polgár életéről másutt, mint a teljes népgyűlésen ne döntsenek".[14] A kijelentést természetesen nem betű szerint kell érteni, a XII táblás törvény ugyanis felsorolta a hallállal büntethető cselekmények listáját. Ezek között találhatjuk például a hamis tanúskodással okozott halált, emberölést, szándékos gyújtogatást, római polgár ellenségnek történő átadását. E cselekmények közbűncselekménynek (crimen publicum) minősültek, amelynek a büntetéséről a XII táblás törvények időszakáig a consulok döntöttek. A decemvirek tevékenységének eredményeképpen ettől kezdve ezeknek a cselekményeknek a megtorlása a népgyűlés kezébe került, miután a főbenjáró bűnöket kivizsgáló questores parricidii eljártak. Míg a törvény az állam érdekeit sértő bűncselekmények elbírálását szintén a comitia centuriata hatáskörébe utalta, addig érintetlenül hagyta a consul közigazgatási rendvédelmi jogkörét (coercitio), amelynek alapján annak továbbra is megmaradt a lehetősége, hogy az intézkedésével szembeszegülőket a helyszínen megbüntethesse. Ezt fejezték ki a személyes kíséretéhez tartozó lictorok (12) is, akik egy kétélű bárddal ellátott vesszőnyalábot (fasces) vittek a consul előtt, ezzel is biztosítva fegyelmi jogkörének érvényesülését. Így az új büntető igazságszolgáltatás erőteljes néprészvétel útján valósult meg, hiszen a halálbüntetés kiszabásának jogát a népgyűlés kapta meg. A népgyűlés azonban nem rendelkezett sem felhatalmazással, sem eszközökkel az ügy végig viteléhez. Nem végzett nyomozati cselekményeket, nem emelhetett vádat, nem minősíthette az ügyet, nem hallgathatott ki
- 164/165 -
tanúkat, nem hallgathatta meg a védelmet. Ezeket a feladatokat továbbra is a consul végezte, illetve az őt helyettesítő segédszemélyek, a questores parricida. Ők léptek fel vádlóként is a népgyűlés előtt, és a köztársaság története során mindvégig az előkészítő cselekményeket végezték, bizonyos számú nyilvános tárgyalást tartva, majd megfogalmazták a büntetés (halál vagy pénzbüntetés) kiszabására irányuló kérelmüket, végül az ügyet a comitia centuriata formájában összegyűlt nép megítélésére bízták. A népgyűlés a megvádolt személy büntetését vagy jóváhagyta, vagy felmentette a vádak alól. A népgyűlés szerepének ez irányú reformja egyértelműen szolóni hatásokat mutatott, s jól illeszkedett a néptribunusok már korábban megfogalmazott követeléseihez is. Ők ugyanis a consulok korábbi halálos ítéletet tartalmazó döntéseivel szemben intercessióval, mintegy vétójogukkal élve megakadályozták a büntetések végrehajtását. A néptribunusoknak ettől kezdődően a plebejusok ellen indult büntetőügyekben már nem kellett fellépniük, így erőiket a consuli coercitiós hatalom által fenyegetett polgárok védelmének tudták szentelni. A XII táblás törvény ellenben nem tért ki a néptribunusok büntető jogkörére, az tehát változatlanul megmaradt. A néptribunus a plebejusok jogait megsértőkkel szemben megállapította a sérelmet, illetve a szent eskü megszegését, ezáltal a döntéssel érintett személy egyidejűleg gyűlöltté vált. Tehát ő nem ítéletet mondott, hanem lehetővé tette a szükséges szankciók, halálbüntetés, illetve a vagyonelkobzás alkalmazását.[15]
A XII táblás törvény szövegét a decemvirek jogalkotó munkája után a comitia centuriata elé utalták, s az szavazással elfogadta. Ez volt a római jogtörténet első ténylegesen megszavazott törvénye (lex rogata). Ezzel a ténnyel a comitia centuriata Servius Tullius általi létrehozása óta a legjelentősebb hatáskörbővülését érte el, s ettől kezdődően a római alkotmányos rend központi intézményévé vált. A XII táblás törvénnyel a plebejusok jelentős sikereket értek el, nem történt azonban változás a consuli tisztség patriciusok általi kizárólagos betöltésében. Ráadásul a XII táblás törvényeket követő időszakban (i. e. 450-367) a monopólium még inkább megkérdőjelezhetetlen lett, s a tisztséget betöltő családok köre tovább szűkült. Ennél is nagyobb hátrányt jelentett a plebejusok számára, hogy a patríciusok elszigeteltsége fokozódott azzal, hogy a XII táblás törvény megtiltotta a plebejusok és a patríciusok közti házasságkötést,[16] ezzel mintegy külön kasztként határozta meg a patríciusokat. A rendelkezés nem maradt hosszú ideig hatályban, ugyanis - a plebejusok követelésének eleget téve - a lex Canuleia i. e. 445-ben ezt a tilalmat eltörölte.[17]
A XII táblás törvény rövid ismertetése alapján azonnal szembetűnő, hogy - Livius megállapításával szemben, miszerint a köz- és a magánjog forrása lett volna - az nem tartalmazta a kor teljes joganyagát. Így nem terjedt ki a szakrális jogra, amelynek anyagát továbbra is a sacerdotalis archívumok őrizték, a közjogi rendelkezéseket pedig néhány utalástól eltekintve szintén nélkülözi. A köztársaság kezdetén az alkotmányos intézmények szabályozása nem a törvényhozás keretei között történt. Így sem a szenátus, sem a magisztrátusok jogállása, így a konzulé sem a törvényeken alapult, tehát nem volt írott alkotmány. A XII táblás törvény néhány töredéke érinti ugyan a comitia működését, ezeket az utalásokat azonban a szakirodalom jelentős része későbbi hozzátoldásnak tartja. Így azt állapíthatjuk meg, hogy a főbb államszervek jogállását az alkotmányos gyakorlat és az auspicium határozta meg, ez utóbbi pedig szintén az augurok hatáskörébe tartozott. A XII táblás törvény főként a magánjog és a büntetőjog területére koncentrált. Ennek következtében egyértelmű, hogy az i.e. 5. század közepének jogtudománya képes volt elkülöníteni egyrészt ius sacrumot a ius publicumtól, másrészt a magánjogot a büntetőjogtól. Mivel a XII táblás törvény a patrícius-plebejus ellentétek eredményeként jött létre, fő célkitűzéseként a polgárok magánjogi helyzetét - ezzel együtt az igazságszolgáltatáshoz való viszonyt is - kívánta szabályozni.[18]
A XII táblás törvények ugyan elismerték a néptribunusok jogait, de a néptribunusok hatalmi jogosítványait (a tribunica potestast) csak az i. e. 449-ben megválasztott két consul, Lucius Valerius Poplicola és Marcus Horatius Barbatus foglalják törvényekbe, melyek eredményeképpen a római alkotmány patrícius-plebejus jellegűvé alakult át. Közjogi újításaik három területen mutatkoznak meg.
Elsőként a tribunusi sacrosanctitast ismerte el az állam azzal, hogy megsértőivel szemben sajátos szankciókat vezetett be. Rendelkezései szerint a néptribunusokat és az aedilis plebiseket személyükben megsértőket Iupiternek áldozzák fel, vagyonukat pedig Ceres Liber és Libera javára adják el.[19] A szankció szimbolikus üzenete egyértelmű: mind a patrícius, mind a plebejus isteni triász részéről vallási jellegű következményekre számíthat az olyan tettes, aki a plebejusok választott képviselőinek személyes sérthetetlenségét megszegi. Az ilyen elkövető tette által gyűlölt személlyé vált, ezzel törvényen kívülivé lett, így az első arra járó megölhette. A törvény egyben utal arra a szent esküre is, amelyet a nép fogadott még i. e. 493-ban, a néptribunusi tisztség létrehozásakor.[20]
Második intézkedésként elismerték a plebiscitumok hivatalos jellegét. Ez nem jelentette azt, hogy
- 165/166 -
a plebiscitumok a teljes római népre kötelezővé lettek volna, mint azt Livius állítja.[21] Ez csak a későbbiekben, az i.e. 287-ben elfogadott lex Hortensia eredményeképpen valósult meg. Ezt az értelmezést egyébként maga Livius is pontosítja: " Ugyancsak a consulok vezették be azt a gyakorlatot, hogy a senatus határozatait a Ceres-templomban helyezzék el a népi aediliseknél, holott annak előtte a consulok tetszésük szerint korlátozták vagy változtatták meg azokat.".[22] A Valerius és Horatius consulsága alatt hozott törvény azt írta elő, hogy azok a plebiscitumok, amelyeket a senatus egy senatus consultummal megerősített, a teljes populus számára kötelező erővel bírnak. Vagyis nem mindegyik plebiscitum válik kötelezővé, és nem is kerül be minden senatus consultum a plebejus archívumba. Erre utal, hogy az aedilis plebisek őrizzenek szenátusi döntéseket. Természetesen ezeket a plebiscitumokat megerősítő senatus consultumokat a szenátus nem saját akaratából, hanem a plebejusok nyomásgyakorlásának eredményeképpen, a városból történő kivonulás, illetve a tiltakozások elkerülése céljából hozták meg. Ez a szenátus általi hivatalos elismerés ugyan még nem jelentett törvénnyel azonos jogkövetkezményeket, de fontos lépés volt a plebejus törekvések hivatalos közjogi elismerése felé vezető úton.[23]
A harmadik jelentős változtatás a consuli hatalom korlátozása volt. Ennek módjáról szintén Livius tájékoztat: "Ha valaki megengedi, hogy a nép tribunusok nélkül maradjon, vagy olyan hivatalos tisztséget terjeszt elő szavazásra, hogy ellene nincs fellebbezés, hátával és fejével fizesse érte." A megfogalmazás rendkívül fontos tényeket tartalmaz: mindenekelőtt megfogalmazza a fellebbezés nélküli magisztratúra (magistratus sine provocatione) gondolatát. A néphez történő fellebbezés (provocatio ad populum) jogát a comitia centuriata előtt lehetett gyakorolni olyan ügyekben, amelyeknél a consul coercitiós hatalmánál fogva halálbüntetést vagy egyéb súlyos büntetést szabott ki. A provocatio ad populum i. e. 449-ben történő bevezetése az irodalom többségi álláspontja szerint csak Livius tévedése, azt valójában csak i. e. 300-ban a lex Valeria de provocatione vezette be.[24] Milyen új rendelkezéseket hozott az előző évi XII táblás törvények előírásaihoz képest? A történettudomány két fontos közjogi újítást kapcsol hozzá. Az egyik a néptribunusi mintára történő consuli collegialitas bevezetése volt, mely azt jelentette, hogy a konzultárs vétója esetén a consuli büntető hatalom megakadása az eljárást a népgyűlés elé utalta. Ilyenkor a comitia centuriata vagy a consul helyett dönt a halálbüntetés alkalmazásáról vagy annak megakadályozásáról. A másik fontos közjogi újítás a néptribunusi intercessio elismerése volt. Az i. e. 449-ben hozott törvény a consulok coercitiós jogát megszüntetve utat engedett a népgyűlés általi ítélkezésnek, ugyanakkor a consul döntésével szemben nem a konzultárs, hanem a néptribunus részéről érkező vétó terelte az ügyet a népgyűlés elé. Valerius és Horatius consulok idején elfogadott törvények egyrészt jogilag pontosították a consulok jogkörét, másrészt csökkentették is hatalmukat.[25]
A népgyűlés által elfogadott törvények tehát csak kis mértékben érintették a közjogot, annak szabályait inkább az alkotmányos szokások határozták meg. A XII táblás törvény (i. e. 451-450) és a lex Hortensia (i. e. 287) között eltelt időszakban Livius kétszer is említést tesz művében arról, hogy a plebiscitumok a teljes római népre kötelező erővel bírtak. Bár az i. e. 449-ben elfogadott egyik lex Valeria Horatia kapcsán ennek tarthatatlanságáról már esett szó, ugyanakkor ez az állítás ismét megjelenik Liviusnál az i.e. 339-ben hozott törvények kapcsán (leges Publiliae Philonis). A plebejus származású diktátor, Quintus Publilius Philo i.e. 339-ben több törvényt is elfogadtatott, amelyeket leges Publiliae néven ismerünk. Az egyik legjelentősebb változtatás a szenátus törvényhozással kapcsolatos jogait érintette. Az i. e. 339-es törvények előtt a magisztrátus javaslatára megszavazott törvény (lex rogata) csak akkor vált alkalmazhatóvá, ha azt a szenátus utólag jóváhagyta, ahhoz auctoritasát adta. A leges Publiliae értelmében a szenátus jóváhagyása még a törvényjavaslat népgyűlés elé bocsátása előtt szükségessé vált. Az intézkedés értelmezhető úgy, hogy ettől kezdődően nem egy senatusconsultum léptette hatályba a törvényt, így a változtatás mintegy a népgyűlési határozat felsőbbrendűségének törvényi megerősítése, hiszen a szenátusi döntést kötelező jogi erővel ruházta fel. Így a törvények előkészítése a népgyűlés irányából a szenátus felé tolódott el, míg a döntés a szenátustól a népgyűléshez került. Azonban valószínűsíthető, hogy a döntés mögött a szenátus hatalmának és tekintélyének védelme is álhatott, mivel így elkerülhette azt a tekintélyét romboló helyzetet, hogy a népgyűlés döntését utólag politikai döntéssel meghiúsítsa. Fontosnak tartjuk azonban hangsúlyozni, hogy a szenátusi előzetes hozzájárulás csak a törvényeket érintette, a plebiscitumok vonatkozásában tovább élt a szenátus ratifikációs joga. A plebejusok azon törekvése, hogy a consilium plebis határozatai törvényerővel bírjanak, továbbra is csak vágy maradt. Azonban az i. e. 339-et megelőzően a szenátus által jóváhagyott plebiscitum továbbra is plebiscitum maradt. Mint azt a bevezetőben már leszögeztük - Livius leírása miszerint Q. Publilius reformja eredményeként a szenátorok auctoritasa törvényerőre emelte őket, így a plebiscitumból lex lett - ez pedig
- 166/167 -
nem más, mint a későbbi lex Hortensia előrevetítése, ezért történeti alappal nem bír. A leges Publiliae egy másik rendelkezése Q. Publilius előremutató vezetői tevékenységére utal, ugyanis kötelezővé tette, hogy a jövőre nézve az egyik censor plebejus legyen. Eddig is választottak már plebejus censorokat, ők azonban nem a törvényi előírások, hanem inkább személyes sikereik alapján tölthették be a nagy tekintélyt adó magisztratúrát. Q. Publilius döntésénél szerepet játszhatott az is, hogy a censori hatáskör kibővítésének lehetősége ekkor már napirendre került, így arra az időre, mikor a censorok megkapták a szenátusi névjegyzék összeállításának jogát, a két censor közül az egyik már plebejus volt. Q. Publilius döntését a későbbi történések igazolták, hiszen az i. e. 318-313 között hozott lex Ovinia elismerte a censornak a szenátus névjegyzéke összeállítására irányuló jogát. Munkájuk során a régi magisztrátusok névjegyzékéből indultak ki, akik között plebejusokat is találhatunk. Így tehát az i. e. 339-ben meghozott törvény továbbra sem ruházta fel a plebiscitumokat normatív hatállyal, azonban a törvényalkotás rendjében jelentős változásokat hozott, s így a vizsgált periódus szempontjából mindenképpen egy belső határvonalnak tekinthető.
A vizsgált időintervallumban 20 comitia által elfogadott törvény és 29 plebiscitum született. Ez az arány egyértelműen azt bizonyítja, hogy a létrejövő új közjogi intézmények többségében a plebejusok kezdeményezésére születtek meg, melyek azonban nemcsak a plebejus érdekeket szolgálták, hanem az egész populusra kiterjedő hatállyal bírtak. Ezt a megállapítást támasztja alá, hogy összesen csak két olyan plebejus népgyűlés által hozott határozatok két kivételtől - így az i. e. 448-ből származó határozattól, amely a tribunus plebisek választására vonatkozott,[26] valamint az i. e. 357-ben elfogadottól, amely a consulok Rómán kívüli kormányzási kísérletére válaszolt, és ezzel a néptribunusi vétó alól kívánták kivonni döntéseiket -[27] eltekintve a teljes római polgárságot érintették. A fennmaradó 28 közül 12 a meghódított területek felosztásáról, három diadalmenet tartásáról szól, a fennmaradó 13 közjogi reformokat tartalmaz, melyek alapvető római közjogi intézmények alapjai is lettek.[28]
Az időszak fontos kiindulási pontja a leges Valeriae Horatiae névvel jelölt törvények meghozatala volt i. e. 449-ben. A XII táblás törvények kihirdetése ugyanis a plebejusok körében kiábrándultsághoz, majd haraghoz vezetett, és Róma történetében a plebejusok városból való második kivonulását (secessio) eredményezte. Követeléseik eredményeképpen a patríciusok által uralt város kénytelen volt engedni számos követelésnek. A plebejusok először plebiscitum formájában fogadták el követeléseiket, majd a politikai nyomás miatt ezt a szenátus kénytelen volt megerősíteni. Ez azonban nem egyszerűsíthető le egy olyan képletre, hogy a plebiscitum és a senatus consultum egyenértékűnek számít a törvénnyel, mint azt egyébként Livius teszi, amikor azt mondja: "amit a tribusokban szavazó nép elhatároz, váljék kötelezővé az egész népre". Itt inkább egy szokásjogi alkotmányos szabályról beszélhetünk, amit az adott politikai viszonyok között, egyszeri alkalommal sikerült elérnie a plebejusoknak. A siker pedig a városból való kivonulás és a sorozások bojkottálásával való fenyegetés eredményességének tudható be. Ezzel azonban a későbbiekre nézve közjogi precedenst is létrehoztak. A plebiscitumok rendeltetésük szerint a plebs érdekeit és belső viszonyait szabályozó sajátos normák. Ennek ellenére az egyedi helyzetben hozott határozatok a későbbi időszakban az egész római népességre ható hatállyal bírnak majd, s számos új közjogi intézményt hoznak létre. Mivel a plebiscitumok kötelező erővel nem rendelkeztek, csak úgy érvényesülhettek, hogy elfogadásuk után a szenátus egy senatus consultummal (posteriori) csatlakozott a rendelkezéseihez, így a törvényhez hasonló jogforrássá változhatott. Fontos hangsúlyozni azonban, hogy nem lett azonos a törvénnyel. Inkább azt mondhatjuk, hogy a plebiscitum, a seccessio és a senatus consultum általában alkotmányos reformot eredményez. Az első lex Valeria Horatia (de plebiscitis) tehát azt fejezi ki, hogy a plebiscitum - mivel csak a plebs belső ügyeit rendező szabály - elsősorban cselekvési programot fogalmaz meg. A városból való kivonulás, a sorozás megtagadása, illetve az ezzel való fenyegetés teszi politikailag fajsúlyossá, ami végül a szenátus megerősítése által válik jogi normává. Ha ezt az utóbbit elhagyjuk, akkor a szenátusi jóváhagyás nélkül a teljes római polgárságra nem kötelező plebiscitumról beszélhetnénk. Ennek következtében a források által emlegetett, i.e. 287-ben született lex Hortensia előtti plebiscitumok történeti hitelessége is megkérdőjeleződhetne. Ezt az értelmezést erősíti meg egy másik, szintén az i.e. 449-es év két consuljához köthető törvény, a lex Valeria Horatia de senatus consultorum custodia is. " Ugyancsak a consulok (=Valerius és Horatius) vezették be azt a gyakorlatot, hogy a senatus határozatait a Ceres-templomban helyezzék el a népi aediliseknél (=aedilis plebis), holott előtte a consulok tetszésük szerint korlátozták vagy változtatták meg azokat."[29] Természetesen nem arról van szó, hogy valamennyi senatus consultumot a plebejusok szent helyeként és irattáraként szolgáló Ceres szentélyben az általuk választott tisztségviselő, az aedilis plebis őrzésébe kellett volna adni. Csupán azokról lehetett
- 167/168 -
szó, amelyek egy-egy plebiscitumot megerősítő szenátusi döntéseket tartalmaztak, mivel ezek bírtak nagy politikai jelentőséggel és jelentős jogi hivatkozási alappal a plebejusok számára.[30]
Alapvetőnek tartom álláspontom bizonyítása érdekében azon plebiscitumok rövid áttekintését, amelyek bizonyos alkotmányos reformok alapjait teremtették meg.
Az egyik leghíresebb plebiscitum ebből az időszakból az i. e. 445-ben elfogadott C. Canuleius néptribunus nevéhez fűződő (lex Canuleia de conubio patrum et plebis), amely a XII táblás törvény által bevezetett patríciusok és plebeiusok közötti házassági tilalmat szüntette meg.[31] A javaslat lényege abban állt, hogy a patríciusok és plebejusok közötti vegyes házasságból született gyermekeket visszahelyezhessék a privilégiumokkal rendelkező patriciatus körébe. Ez gyakorlatilag olyan politikai és vallási jogok megerősítését jelentette, mint a szenátusi tagság megszerzésének, az imperium és az auspicium gyakorlásának lehetősége. Kérdéses, hogyan lett a tribunus plebis előterjesztéséből kötelező erejű jogi norma? A liviusi hagyomány szerint Canuleius a szenátus tagjai ellen folytatott harcával törvényjavaslatát kívánta elfogadtatni, úgy hogy a szöveg kihirdetése után az a tribusok elé kerülhessen szavazásra. Ezt Livius szerint a patríciusok kezdetben különböző praktikákkal kívánták megakadályozni, így a néptribunusok egymással történő szembeállításával, a szavazás napjának elhalasztásával, míg végül a plebejusok a sorozás bojkottálásának kilátásba helyezésével győzelmet arattak. Ezzel az annalista hagyománnyal szemben áll az a tény, hogy a plebiscitum csak a plebejusokra nézve volt kötelező, tehát annak egyszerű elfogadásával nem oldódhatott meg a kérdés. Így egyértelmű, hogy Canuleius nem a törvényjavaslat comitia általi elfogadása mellett kardoskodott, hanem a már elfogadott plebiscitum szenátus általi elfogadását kívánta elérni, így ugyanis már kötelező erővel bírhatott volna. Feltehetően a szenátus inkább a plebiscitum előtt meghajolva elfogadta a vegyes házasságból születettek jogaikba való visszahelyezését azáltal, hogy a decemvirek conubiumot tiltó rendelkezését megsemmisítették. Valószínűtlen az, hogy a Canuleius általi javaslat törvényjavaslatként került megszavazásra, mivel annak emléke fennmaradt volna, míg a források több alkalommal is plebiscitumot említenek. Így egyértelmű, hogy a reformjavaslat a plebejusoktól indult, de jogi normává csak a szenátus döntése következtében válhatott.[32]
Az i. e. 5. század végén hozott plebiscitumok egy jelentős csoportja a mezőgazdasági földterületek felosztásának szabályozására irányult. Ilyen volt a Poetelius néptribunus által i. e. 441-ben megfogalmazott törvényjavaslat (rogatio Poetelia agraria), i.e. 417-ben Sp. Maecilius és Metilius tribunus plebisek javaslata (rogatio Maecilia Metilia agraria), majd ennek folytatásaként Lucius Sextius néptribunus i.e. 415-ben beterjesztett javaslata (rogatio Sextia de agris dividendis et de colonia Bolam ducenda), illetve i. e. 412-ben (rogatio Icilia agraria), i. e. 410-ben M. Maenius, vagy Meninius nevű néptribunus (rogatio Maenia agraria), végül Trebonius és Minucius néptribunusok (rogatio agraria) i. e. 401-ben beterjesztett törvényjavaslata is. Mindezeknek a törvényjavaslatoknak az alapja egy másik elfogadott plebiscitum volt, s ugyan a törvényjavaslatokat a senatus nem biztosította auctoritasáról - így nem is alkalmazták őket -, mindazonáltal a coloniák földfelosztásánál kulcsszerepet játszó senatus ezeket figyelembe vette.[33]
Fontos szerepet töltenek be a római alkotmánytörténetben C. Licinius és L. Sextius i. e. 367-ben elfogadott plebiscitumai. Ez a gyakorlatban úgy történt, hogy i. e. 377-től kezdődően 10 éven át két tribunus plebis folyamatos vétójának eredményeképp a városállam közélete teljes anarchiába süllyedt. Öt év elteltével ezt egy újabb baj is tetézte, ugyanis a választásra jogosult népgyűlés összehívhatatlansága miatt Róma magisztrátusok nélkül maradt. Ennek a solitudo magistratuumnak[34] nevezett helyzetnek a kialakulásában kulcsszerepet játszott a két néptribunus, Caius Licinius Stolo és Lucius Sextius Lateranus. A szenátus többször kísérletet tett arra, hogy dictator kinevezésével tegye lehetővé a consulokat megválasztó népgyűlés, a comitia centuriata összehívását, azt azonban a plebejusok - a városból történő kivonulás újbóli kilátásba helyezésével - elhárították. Végül sikerült szentesíttetniük a szenátussal is a Licinius és Sextius nevéhez fűződő plebiscitumot, amely három fontosabb rendelkezést is tartalmazott.[35]
Az első két rendelkezés a szélesebb plebejus tömegek érdekeit is szolgáló szociális jellegű volt. Egyrészt az i. e. 390-ben dúló gall háborúk okozta pusztítások és tűzesetek miatt a házaik újjáépítésére kölcsönt felvevők helyzetén igyekeztek javítani. Ezek az emberek eladósodva a hitelezőik hatalmába (nexum) kerülhettek volna, ezért a plebiscitum értelmében adósságuk egy részét elengedték, másik részének visszafizetésére pedig haladékot kaptak. A Licinius-Sextus féle plebiscitum második rendelkezése egy újabb agrártörvény volt. Ezt az újabb földreformot a rómaiak által i. e. 396-ban Veii környékén elfoglalt földterületek tették lehetővé. Ezek a földek állami területté (ager publicus) váltak, s ha a földosztás nem is valósult meg, 500 iugerum nagyságú területben korlátozták családonként a pater familias által bérbe vehető földterületet.[36]
A legjelentősebb újítás azonban közjogi jellegű volt, amelynek értelmében a két megválasztott consul közül az egyik plebejus lehetett.[37] A római köztársa-
- 168/169 -
ság fejlődésében ez fordulópontot jelent, hiszen ettől kezdődően a plebejusi intercessiónak kezdeményezője akár az egyik consul is lehetett. Ez természetesen nem jelentette azt, hogy a néptribunusi intercessio háttérbe szorult volna, hanem éppen ellenkezőleg a néptribunus ettől kezdődően az egyik consul személyét kívánta szövetségesül megnyerni. Így a közjogi ellensúly, amit a plebejus származású consul jelentett, a legfőbb állami tisztségviselő szintjén is megjelent. Az eredményeket elérő két néptribunus tevékenységét azzal is méltányolták, hogy az első plebejus consul i. e. 366-ban maga L. Sextus lett, majd a harmadik i.e. 364-ben C. Licinius. A consuli tisztég megosztását i. e. 356-ig a patríciusok tiszteletben is tartották, ezt követően igyekeztek figyelmen kívül hagyni a Licinius-Sextius féle plebiscitumokat. Ennek vetett véget az i. e. 342-ben hozott törvény, a lex Genucia, amely kötelezővé tette, hogy az egyik consul plebejus legyen. A köztársaság későbbi századaiban (például i. e. 174-ben) az is előfordult, hogy mindkét consult a plebejusok közül választották, ami a patríciusok hatalmának jelentős visszaesését mutatja. Ezzel megszűnt a patríciusok egy újabb monopóliuma azzal, hogy a plebejusok is megszerezhették az imperiumot és az auspiciumot.[38]
I. e. 342-ben, L. Genucius tribunus plebisi éve alatt számos új plebejus törekvés tört a felszínre, amelyeknek egy újabb seditióval kívántak nyomatékot adni. Ezek közül a kölcsönök után fizetendő kamatok eltörlése és a magisztratúrák betöltésének rendje is szerepelt. Ugyanazon magisztratúra kétszer történő betöltése között - különösen két consuli hivatali év között - kívánatosnak tartották tíz év elteltét, amivel a plebejusok számára kedvezőbb rotációs lehetőséget kívántak biztosítani. Plebejus követelés lett az is, hogy két rendes magisztratúrát párhuzamosan, egy időben ne lehessen betölteni, azaz egyfajta kumulációs tilalmat kívánt bevezetni. A néptribunus közjogi javaslatait a consilium plebis elfogadta, azok plebiscitumként (plebiscitum ne quis eundem magistratum intra X annos caperet - neu duos magistratus uno anno gereret - utique licere consules ambos plebios creari) kötelezték a plebejusokat. A szenátus azonban nem biztosított normatív erőt, így a követelésekből csak az valósult meg, hogy ettől kezdődően a consuli tisztség betöltésénél figyelembe vették a licinius-sextusi reformokat és az egyik consul ténylegesen plebejus is lehetett.[39]
A vizsgált időszak vonatkozásában megállapítható, hogy a plebiscitumok közül egyik sem feltételezte sem a szenátus előzetes hozzájárulását, sem pedig az utólagos auctoritas által történő megerősítést. Így a consilium plebis által i. e. 449-339 között elfogadott plebiscitumok nem bírtak kötelező erővel. Az viszont egyértelmű, hogy a néptribunusok törekvéseinek megfelelően számos közjogi reform inspirálói lettek.
A lex Publiliától a lex Hortensiáig terjedő időszakban született plebiscitumok bár Livius szerint automatikusan törvényerőre emelkedtek, amennyiben a senatus auctoritasával rendelkeztek, erről természetesen nincs szó, azonban bizonyos politikai jellegű változásokat már szemtanúi lehetünk.
Az i. e. 318 és 312 között elfogadott lex Ovinia, amely valójában plebiscitum volt, a senatus névjegyzékének összeállítását viszonylag pontosan meghatározott kritériumok figyelembevételével a censor hatáskörébe utalta. A reform vesztesei egyértelműen a consulok voltak, akiknek a senatusi névjegyzékbe való felvételi és törlési joga ezzel megszűnt. Természetesen a senatus patrícius és plebejus tagjainak is érdekében állt ez a változtatás, ezért szövetkeztek a néptribunussal, az elfogadott plebiscitum mégsem bírt törvényerővel. Ennek legfőbb bizonyítéka az, hogy az i. e. 311. év consuljai nem ismerték el érvényesnek az új listát, a réginél maradtak.[40] Ez lehetetlen lett volna egy törvény esetében. A plebiscitumot mégis alkalmazták, mivel a senatus támogatásáról biztosította a consulokat, és utasította őket, hogy tartsák tiszteletben annak előírásait. A senatus ezzel új alkotmányos jelentőségű szabályt hozott. Azzal, hogy megerősítette a plebiscitum által lefektetett elveket egy a jövőre nézve is kötelező erejű alkotmányos precedenst teremtett.[41]
I. e. 300-ban két néptribunus (Q. és Cn. Ogulnius) javaslatára elfogadták, hogy a pontifexi és az auguri testületek is megnyílnak a plebejusok előtt (lex Ogulnia de auguribus et pontificibus). Először plebiscitumként fogadták el, majd a szenátustól kérték a jóváhagyást.[42] Ezúttal a senatus a plebejusok nyomására rövid időn belül auctoritasát adta a plebejus jelöltek plebiscitum által javasolt kooptálásához.[43]
Jelentős alkotmányos változtatást jelentett az imperium militiae vonatkozásában annak maximum egy évig való gyakorlásának módosítása. Ez nem más, mint a katonai parancsnoklás idejének meghosszabbítása (prorogatio imperii), amely - mint egy jelentős igazgatási jellegű aktus - egyértelműen a senatus jogkörébe tartozott. Az i. e. 339 és 287 közötti időszakban a senatus szakított korábbi gyakorlatával, s ehhez a döntéshez előzetesen megkérte a plebejusok beleegyezését, hogy a későbbiekben a prorogatio imperiit ne lehessen a libertas populi megsértésének tekinteni. Két alkalommal is előfordult a fenti eljárás: először i. e. 327-ben a plebejus consul, Q. Publilius Philo javára, akinek imperiumát a görögök elleni há-
- 169/170 -
ború végéig hosszabbították meg,[44] másodszor pedig i. e. 295-ben L. Volumnius kapta meg az ex senatus consulto et scito plebis az imperium egy évre történő meghosszabbítását.[45] Fontos azonban megjegyezni, hogy ezekben az esetekben a döntési jogkör nem került át a senatustól a consilium plebis körébe, hanem inkább a plebejusok támogatásának megszerzése, mint politikai indok motiválta.[46]
Kisebb jelentőségű alkotmányos változásokat eredményezett még számos plebiscitum. Így az i. e. 311-ben L. Atilius és C. Marcius néptribunusok által kezdeményezett, majd elfogadott plebiscitum (lex Atilia Marcia de tribunis militum senis denis a populo creandis), amely a légiókban szolgáló tribunusok nép általi választását tette általánossá, ami a korábbi dictatorok[47] és consulok általi kinevezés helyébe lépett.[48] Ebbe a folyamatba illeszkedik még az ugyanebben az évben M. Decius tribunus plebis javaslatára elfogadott plebejus népgyűlési határozat, amely a consuli flotta élére két vezető személy plebejusok általi megválasztását írta elő (lex Decia de duumviris navalibus).[49]
Mindezekből a példákból egyértelműnek tűnik, hogy az i. e. 339-et megelőző időszakhoz képest jelentős változások történtek. Új elemként a senatus igyekszik megnyerni a plebejusok támogatását a változtatásokhoz. Míg korábban a reformok inkább a plebejusok köréből - különösen a néptribunusoktól -, ettől kezdődően inkább a senatustól indultak, amely igyekezett maga mögött tudni a plebejusokat. Ennek ellenére jogilag a senatus döntései voltak a reformok alapjai. Az, hogy a senatus a tribunus plebis együttműködését kérte a döntéshozatalnál, egyre inkább a plebiscitumok politikai elismertsége irányába mutat, ezzel mintegy előkészítette a lex Hortensia által i.e. 287-ben szentesített lényeges változást, amikortól a senatus jóváhagyásával a plebiscitumok normatív erővel bírnak. Azonban az i. e. 287-et megelőző időben a senatus consultum válik erősebbé a plebejusok támogatásának köszönhetően.[50]
Összegzésként fontosnak tartom ismételten hangsúlyozni, hogy sem i. e. 449-ben, sem i. e. 339-ben nem történt meg a plebiscitumok normatív erejének, azaz a törvénnyel való egyenértékűségének elismerése. Ezt csak az i. e. 287-ben elfogadott lex Hortensia valósította meg.[51] Ugyan a teljes római népre kiterjedően nem váltak kötelezővé a consilium plebis döntései, azonban jelentős alkotmányjogi reformok inspirálói, illetve hordozói lettek. Az i. e. 449-339 közötti időintervallumban a plebiscitumok a néptribunusok reformokra irányuló kezdeményezéseit fogalmazták meg. Ezen igények szenátus általi elismerésére gyakran csak a senatussal való konfrontációk és a város elhagyásával történő fenyegetések hatására kerülhetett sor. Ennek eredménye volt a patríciusok és a plebejusok közti házassági tilalom megszűntetése, az egyik consuli tisztség plebejusok általi betölthetőségének először lehetőségként, majd a későbbiekben kötelezettségként való megfogalmazása. Az i. e. 339-287 közötti időszakban a senatus - megértve azt, hogy az idők változtak - a közjogi újításokhoz a plebejusok támogatását is kikérte plebiscitum formájában. Így kerülhetett sor arra, hogy a censorok hatáskörébe tartozzon a senatus névjegyzékének összeállítása, plebejusokat is megválaszthassanak a korábban csak patríciusok számára fenntartott pontifexek és augurok testületébe, továbbá hogy az egyes katonai jellegű tisztségekbe való kinevezést a választás váltsa fel. A változtatások jogi alapja valamennyi esetben a senatus consultum volt, míg a plebiscitum kezdetben a senatus döntéseit inspiráló, később pedig azokat megerősítő szerepet töltött be. ■
JEGYZETEK
* A tanulmány a Bolyai János Kutatói Ösztöndíj (20132016) támogatásával készült.
[1] Gai. Inst. 1.3: Olim patricii dicebant plebi scitis non teneri quia sine auctoritate eorum facta esssent; sed postea lex Hortensia lata est, qua cautum est ut plebi scita universum populum tenerent: itaque eo modo legibus exaequata sunt.
[2] Liv. 3.55.3. Fordította Kis Ferencné (Titus Livius: A római nép története a város alapításától, Budapest 1963) 246-247.
[3] Liv. 8.1.14: 'ut plebiscita omnes Quirites tenerent'.
[4] Niccolini, Giovanni: I fasti dei tribuni della plebe, Milano 1934
[5] Bleicken, Jochen: Das Volkstribunat der klassischen Republik. Studien seiner Entwicklung zwischen 287 und 133 v. Chr, München 1855, 18-26.
[6] Magdelain, André: La loi àRome. Histoire d'un concept, Paris 2009. 85-92.
[7] Magdelain, André: Note sur la loi curiate et les auspices des magistrats, RHD 42 (1964), 198-203. o.
[8] Humbert, Michel: La crise politique du V[e] siècle et la législation décemvirale, in: Antiquitatis effigies. Recherches sur le droit public et privé de Rome, Pavia 2013. 613-633. o.
[9] Ferrary, Jean-Louis: Essai d'histoire de la palingénésie des XII tables, in: Recherches sur les lois comitiales et sur le droit public romain, Pavia 2012. 229-289.
[10] Cicero, de leg. 2.23.5: discebamus ... pueri XIIut carmen necessarium...
[11] Magdelain, André: Le ius archaique, in: Jus Imperium Auctoritas. Études de droit romain, Rome 1990, 55-93.
[12] Liv. 3.34.6: fons omnis publici privatique ... iuris. (Kis Ferencné fordítása)
[13] Benedek Ferenc - Pókecz Kovács Attila: Római magánjog, Budapest-Pécs 2013. 54-55.
[14] Zlinszky János: A XII táblás törvény töredékei, Miskolc 1983, 21. ; Továbbá Cic.de leg 19.44: Leges praeclarissimae de XII tabulis tralatae duae, quarum altera privilegia tollit, altera de capite civis rogari nisi maximo comitiatu vetat. (a XII táblán két kiváló törvény maradt ránk, melyek egyike tiltotta a személyre szabott [megkülönböztető] törvényt, [privilegium] a másik tiltja, hogy polgár ellen másutt, mint a teljes népgyűlésen halálbüntetést kérjenek. (fordította: Zlinszky János).
[15] Humbert, Michel: Institution politiques et sociales de l'Antiquité, Paris 2011[10], 255-257.
[16] Cic.de rep. 2.37.: qui duabus tabulis iniquarum legum additis cunnubia - ut ne plebei cum patribus essent, inhumanissima lege sanxerunt. Zlinszky János: A XII táblás törvény töredékei, Miskolc 1983, 25. "... hozzáadva különböző méltánytalan tartalommal két táblát, a házasságot nehogy pleibeiusok patríciussal kössenek (ilyen esetben embertelen törvénnyel büntetni rendelték. (Zlinszky János fordítása).
- 170/171 -
[17] De Martino, Francesco: Storia della constituzione romana I., Napoli 1958. 243-255.
[18] Magdelain: Le ius archaique, 67.
[19] Livius, 3, 55: "aki néptribunust, aedilist és decemvirt bántalmaz, annak fejét Juppiternek szenteljék, egész vagyona pedig Ceres, Liber és Libera templomára szálljon."
[20] Humbert, Michel: Le tribunat de la plèbe et le tribunal du peuple, in: Antiquitatis effigies. Recherches sur le droit public et privé de Rome, Pavia 2013. 209-212.
[21] Livius, 3, 55: "Hogy amit a tribusonként szavazó nép elhatároz, váljék kötelezővé az egész népre"
[22] Livius, 3, 55.
[23] Humbert, Le tribunat, 204-209.
[24] Lovisi, Claire: Contribution à l'étude de la peine de mort sous la République romaine (509-149 av. J.-C.), Paris 1999. 184-208.
[25] Humbert, Institutions, 258-260; Siber, Heinrich: Die plebejischen Magistraturen bis zur lex Hortensia, Leipzig 1936. 31-38.
[26] Liv. 3.65.4.
[27] Liv. 7.16.8.
[28] Humbert, Michel: La normativité des plébiscites selon la tradition annalistique, in: Antiquitatis effigies. Recherches sur le droit public et privé de Rome, Pavia 2013. 652.
[29] Liv. 3.55.13: Institutum etiam ab iisdem consulibus út senatus consulta in aedem cereris ad aedilis plebis deferrentur, atque antea arbitrio consultum supprimebantur vitiabanturque. Fordította Kis Ferencné, i.m. 248.
[30] Mommsen, Theodor: Römisches Staatrecht III., Leipzig 1887, 156-158.
[31] Rotondi, Giovanni: Leges publicae populi romani, Hildesheim 1962. 207-208.
[32] Humbert, Michel: Le conubium des patriciens et plébiens: une hypothèse, in: Antiquitatis effigies. Recherches sur le droit public et privé de Rome, Pavia 2013. 337-354.
[33] Rotondi: i. m. 209-214.
[34] Liv. 6. 35.6.
[35] De Martino: i. m. 322-325.
[36] Havas László - Hegyi W. György - Szabó Edit: Római történelem, Budapest 2007. 134-135.
[37] Ezt az i.e. 343-ban hozott lex Genucia úgy módosította, hogy a két consuli tisztség megosztása a patríciusok és a plebejusok között kötelező. Vagyis az egyik consulnak plebejusnak kellett lennie.
[38] Humbert, Institutiones, 261-262.
[39] Rotondi, i.m. 224-225.
[40] Liv. 9.30.1-2.
[41] Humbert, La normativité, 677-678.
[42] Liv. 10.6.6.
[43] Vallochia, Franco: Collegi sacerdotali ed assemblee popolari nella republica romana, Torino 2008. 35-39.
[44] Liv. 8.23.12.
[45] Liv. 10.22.9.
[46] Humbert, La normativité, 674-675.
[47] Bajánházy István: A diktatúra intézménye Rómában, PUM Sectio Juridica et Politica 20/1 (2002), 32-58.
[48] Liv. 9.3.3.
[49] Liv. 9.30.4.
[50] Humbert, La normativité, 677.
[51] Rotondi: i. m., 238-241.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző tanszékvezető egyetemi docens.
Visszaugrás
