Az i. e. 2. században élt görög származású történetíró, Polübiosz (i. e. 200-120?) "Történeti könyvek" című művének hatodik könyvében részletesen ismertette az általa harmonikusnak tartott, és a három államhatalmi szerv (magisztrátusok, szenátus, népgyűlések) egyensúlyára épülő római köztársasági alkotmányt.[1] A rómaiaknak a görög-akháj szövetség felett aratott győzelme után i. e. 167-ben Polübioszt Rómába hurcolták, ahol 17 éven keresztül élt, s megállapította, hogy Róma görögök feletti felsőbbrendűségét nem katonai erejének és hadvezéreinek, hanem politikai rendszerének erényeiben kell keresni. A tisztán monarchikus, arisztokratikus, vagy demokratikus rendszerekkel szemben Rómában egy úgynevezett vegyes rendszerű alkotmányos berendezkedés alakult ki, amelyben mindhárom rendszer sajátosságai fellelhetők voltak.[2] A hatásköröket olyan pontosan állapították meg a rómaiak, hogy valamennyi hatalmi ág önmagában a teljes hatalmat magában hordozta. A consulok jogköreit szemlélve ugyanis a rendszer monarchikusnak tűnik, a szenátusét vizsgálva arisztoktratikusnak, míg a népgyűlések és a tribunus plebis intézményét látva egyértelműen demokratikusnak. A három államhatalmi szerv mindegyikének működéséhez elengedhetetlen a másik kettővel való együttműködés. Erre, vagyis a politikai intézmény működésének dinamikájára két példát is ad a görög származású történetíró. Az első példája a háború kérdése. A háború indításáról a nép határoz, a hadicselekményeket a consulok irányítják, a szenátus pedig a hadviselés költségeinek és a hadvezérek imperiumának meghosszabbításáról határoz. A másik példa a népgyűlés, amely önmagában önállóan működésre nem képes, de nélküle a többi szerv sem. Polübiosz a római alkotmányt az i. e. 150. körüli állapotában jellemezte. [3] A római köztársaság kezdete óta i. e. 509-től az i. e. 2. század közepéig stabilan kialakultak a római közjog szabályai, amelyek a következő másfél évszázadban viharos gyorsasággal radikális változásokon mennek majd keresztül. Tanulmányom első részében így szükségesnek látszik elsőként az i. e. 2. század közepének alkotmányos intézményeit (I.), majd ezt követően a közjogi reformok első szakaszát képező, a Gracchusokhoz köthető reformokat (i. e. 134-121) (II.) bemutatni.
Miután i. e. 510-ben a rómaiak elűzték királyukat, egy új, köztársaságinak mondott államszervezetet kezdtek el kiépíteni.[4] A római köztársasági államberendezkedés jogi keretei folyamatos politikai küzdelmek eredményeként alakultak ki. Ezek jellegüket tekintve eleinte szokásjoginak voltak tekinthetők, majd az idők során számos törvény rendezte az egyes közjogi kérdéseket. A királyság megszűnése után a királyt uralkodása végéig megillető állami főhatalmat, az imperiumot két magisztrátusra ruházták, egyúttal visszahelyezve az etruszk királyokat megelőző időszakban gyakorolt jogaikba a népgyűlést és a szenátust.[5]
A "magistratus" szó egyfelől magát a kisebb-nagyobb hivatali hatalmat, más szóval a magisztraturát, másfelől a hivatalt betöltő tisztségviselőt jelenti. A magisztrátussá válás a római polgár számára díjazás nélkül ellátandó tisztség (honos) volt, sőt bizonyos közkiadásokat is magánvagyonából kellett fedeznie. Ez biztosította azt, hogy a magisztraturára csak olyanok pályázhassanak, akik megfelelő vagyoni háttérrel rendelkeztek. A megválasztott magisztrátust tisztségéből elmozdítani nem lehetett, ő maga azonban arról lemondhatott, hivatali visszaéléseiért hivatali éve lejárta után felelősségre is vonhatták. A királyság újbóli kialakulását új elvek alkalmazásával igyekeztek megakadályozni. Az egyik ilyen az úgynevezett annuitás elve volt, ami azt jelentette, hogy a magisztrátusok hivatali ideje egy évben lett megállapítva; a másik a kollegialitás elve, vagyis az, hogy a magisztrátusok az imperiumot osztatlanul birtokolták, azaz mindegyiküket megillette a főhatalom egésze. A konkrét ügyekben nem kellett együttesen fellépniük, de bármelyikük intézkedése ellen a hivataltársnak tiltakozási joga (ius intercedendi vagy intercessionis) volt.[6]
A magisztratura nem kívánt semmiféle szakképzettséget, illetve a gyakorlatban megszerezhető szakismeretet, ezért az ebből eredő hiányosságokat a tisztségviselő tetszése szerint kiválasztott szakértőkből álló testület (consilium) felállításával pótol-
- 139/140 -
ták. A köztársasági magisztrátusnak még nem volt ügyintéző hivatali személyzete, ő mindig egyedül döntött. Rendelkezésre állt ellenben egy döntési jogkör nélküli, csupán a magisztrátus parancsainak végrehajtására szolgáló állandó és fizetésben is részesülő hivatali segédszemélyzet (apparitores). Ehhez a személyzethez tartoztak az írnokok (scribae), a kihirdetők (praecones), a küldöncök (viatores), a licto-rok (törvényszolgák). A magisztrátusokat megillető hivatali hatalom, vagyis a potestas a hivataltársak (collegae) egymásközti viszonylatában egyenlő, a többi magisztrátus hatalmához képest szűkebb vagy szélesebb körű (minor vagy maior potestas) lehetett. Az egyenlőség azt jelentette, hogy a hivataltársak mindegyikét megillette a tisztével járó potestas teljessége, azt tehát egyedül is gyakorolhatta, de egyúttal korlátozva volt a collegaja azonos tartalmú hatalma által. Ennek következtében az egyik magisztrátus még végre nem hajtott intézkedése, döntése ellen az egyet nem értő társat tiltakozási jog (ius intercedendi) illette meg. Ezeket az elveket alkalmazták a későbbiek során létesített magisztraturákra is, melyek egyrészt úgy keletkeztek, hogy a konzulok hatásköréből bizonyos feladatokat kivettek, s azok ellátását újonnan létesített magisztrátusokra bízták (így a praetorok és a cenzorok esetében), másrészt pedig az új feladatokra további magisztraturákat létesítettek (pl. quaestorok, aedilisek). A magisztraturák betöltésének előfeltételeit a későbbiekben törvények is szabályozták annak biztosítására, hogy az egyes tisztségeket csak kellő tapasztalattal rendelkező személyek tölthessék be. Így a lex Villia annalis (i. e. 180) meghatározta a tisztségek betöltésének sorrendjét (cursus honorum), és az ehhez megkívánt minimális életkort. Előírták továbbá azt is, hogy az egyes tisztségek viselése között legalább két évnek kellett eltelnie. A fenti elvek figyelembevételével kialakult sorrend a következő volt: quaestor (30 év), aedilis vagy tribunus plebis (37 év), praetor (40 év), consul (43 év). Censort és dictatort csak konzulviselt személyek közül lehetett választani, illetve kinevezni. [7]
A magistratusok közül hivatali hatalmuk közös vonásai alapján az alábbi csoportok különíthetők el: magistratus cum imperio, magistratus maiores és magistratus curules. A magistratus cum imperio körébe az állami főhatalom birtokosai és gyakorlói, vagyis a római állam főtisztviselői, a consul, a praetor és rendkívüli esetekben a dictator tartoztak. A magistratus maiores kifejezés a nagyobb magisztrátusokat jelölte, azokat, akik imperiummal rendelkeztek, valamint ide sorolhatjuk a censorokat is. Őket a comitia centuriata választotta (a többit a comitia tributa, illetve a concilium plebis), továbbá megválasztásuk után a comitia curiata adta meg számukra a felhatalmazást a hatalom gyakorlásának megkezdésére. Ez a consulok és a praetorok számára a lex curiata de imperio, a censorok részére lex curiata de potestate censoria formájában történt meg. A magistratus curules elnevezés azokat a magisztrátusokat jelölte, akiknek feladatköre valamilyen jogszolgáltatásra (iurisdictio) is kiterjedt, ezért őket hivataluk külső jeleként megillette az etruszk eredetű díszes bírói szék (sella curulis), továbbá az edictum kibocsátási jog (ius edicendi). A magistratus maiores mellett ide tartoztak az aedilis curulisok is.[8]
A köztársaság létrejöttével az állami főhatalom (imperium) a két consulra szállt, akik közül az egyiknek 367-től kezdve plebeiusnak kellett lennie. Az imperium legáltalánosabb és legfőbb tartalma a hadsereg feletti parancsnoklás (imperium militiae) mellett -melyből voltaképpen maga az elnevezés is ered - a polgári végrehajtó hatalom (imperium domi) volt. Míg az imperium domi tekintetében az annuitás teljes mértékben érvényesült, az imperium militiae egy évnél is tovább tarthatott (addig, amíg a légiók feletti parancsnokságot az utód átvette, illetve népgyűlési határozattal akár a hadjárat befejezéséig (prorogatio imperii) is meghosszabbítható volt). Az imperium birtokosa azokkal szemben, akik parancsainak ellenszegülnek, rendészeti fenyítő hatalommal (ius coercitionis) bírt. Ennek megvalósulása érdekében a következő eszközök álltak rendelkezésére: a zálogolás (pignoris capio), pénzbírságolás (multa), testi fenyítés (verbera), súlyos esetekben akár a halálbüntetés. A consul coercitiós hatalmával szemben kezdetben a néptribunus élhetett vétójogával (i. e. 449 leges Valeriae Horatiae), majd később a lex Valeria óta (i. e. 300) óta az érintett a népgyűléshez fellebbezhetett (provocatio ad populum).[9] A népgyűlés összehívására (ius agendi cum populo) csak az imperium-birtokos volt jogosult, és azon törvény-, illetve választási javaslatokat és előterjesztéseket csak ő tehetett. Emellett Rómában a szenátus összehívására és a megtárgyalandó kérdések szenátus elé vitelére (ius referendi ad senatum) is csak az imperiummal rendelkező magisztrátust hatalmazták fel. Eredetileg a konzulok imperiuma körébe tartozott a iurisdictio, azaz a büntető és polgári igazságszolgáltatás a maga egészében. A peres jogszolgáltatás i. e. 367-től azonban (iurisdictio contentiosa) a prétor hatáskörébe került, a konzuloknál csupán a peren kívüli (iurisdictio voluntaria) maradt. Az imperium párhuzamos gyakorlása a consultársak részéről az államirányítás élén nemkívánatos zavarokhoz vezethetett volna. Ezt megelőzendő a konzulok közt az a gyakorlat alakult ki, hogy bizonyos ügyekben eleve együtt jártak el (pl. a népgyűlés, vagy a szenátus felé), vagy megegyezés (esetleg sorshúzás) alapján egyes ügyköröket maguk közt megosztottak,
- 140/141 -
vagy (többnyire havi) turnusokban váltották egymást az államvezetésben. A többi magisztrátus felé a konzulok vétójoga szabadon érvényesült, kivéve a prétori iurisdictiót, a censorok és a tribunusok tevékenységét. Nem volt helye vétójognak a hadsereg feletti parancsnoklás körében. A hadszíntereket a konzulok többnyire felosztották egymás között, ha nem tudtak megegyezni, naponta váltották egymást a parancsnokságban.[10]
A leges Liciniae Sextiae (i. e. 367) a konzulokat kizárólagosan megillető állami főhatalomból a iurisdictiót kiemelték, és azt egy másik imperiumot gyakorló főmagisztrátusra, a praetorra ruházták. A iurisdictio a polgári igazságszolgáltatás főhatalmát jelentette, amelynek alapján az azt gyakorló magisztrátus a jogvitában álló felek meghallgatása után decretumában döntött arról, hogy az ügy egyáltalán bírói útra tartozik-e, s ha igen, melyek azok a jogszabályok, amelyeket az ügy elbírálására kijelölt bíró alkalmazni volt köteles. Az új, eleinte csak a patriciusok számára fenntartott tisztség létesítésénél a konzulok feladatainak könnyítése mellett szerepet játszott az is, hogy a patriciusok a jogszolgáltatás monopóliumát maguknak igyekeztek biztosítani, miután az egyik konzuli posztot kénytelenek voltak átengedni a plebeiusoknak. A prétort is a konzulok elnökletével összehívott comitia centuriata választotta. A praetor, mint collega minor a konzulok (imperium maius) hivatalnoktársa volt, de ő csupán kisebb hivatali hatalommal, imperium minusszal bírt. Ezért nem tiltakozhatott a konzul intézkedése ellen, de a konzul intercessiója megakadályozhatta a prétor intézkedését. A prétor ugyanis az őt kizárólagosan megillető iurisdictio mellett bármely államügyben helyettesíthette a konzulokat, elsősorban távollétük vagy akadályoztatásuk esetén. Ezért ők a várost tíz napnál hosszabb időre nem hagyhatták el. Az addigi egy helyett i. e. 242 óta két prétort választottak, megosztva köztük a hatáskört. Közülük az egyik mint praetor urbanus a római polgárok közti peres ügyekben gyakorolta továbbra is a jogszolgáltatást, a másik pedig mint praetor peregrinus a polgárok és idegenek közti, illetve az idegenek egymásközti pereiben szabta meg a követendő eljárást.[11] Számuk a köztársaság későbbi idején fokozatosan emelkedett, előbb i. e. 227-ben 4-re, majd i. e. 197-ben hatra.[12]
A kisebb magisztrátusok nem a konzuli hatalomból váltak ki, hanem eleve a főmagisztrátusok terheinek csökkentése céljából jöttek létre. A comitia tributa, illetve a concilium plebis választotta őket. A négy aedilis közül kettő mint aedilis plebis eredetileg (elsőként i. e 493-ban választottak aedilis plebiseket) a tribunus plebisek segédje volt. Az i.e. 367. évi alkotmányreform óta melléjük két további hivataltársat választottak, akik már állami magisztrátusként, a patriciusok és plebeiusok soraiból egyaránt megválaszthatók voltak. Ezek az aedilis curulisok vásárrendészeti jogkörükből kifolyólag iurisdictio-t kaptak a vásári jogviták elbírálására, ezért megillette őket a magas rangú római hivatalnokok hivatalos ülőalkalmatossága, a sella curulis. A városi rendészeti feladatok (cura urbis) ellátása körében bírságot (multa) szabhattak ki, illetve a bíróságok előtt vádat emelhettek, felügyelték a fürdők, közkutak, vízvezetékek, utcák, középületek tisztaságát és karbantartását. Emellett felügyelték a város gabonaellátását (cura annonae), s ebben a jogkörükben a szállítást és a gabonaosztást is megszervezték. Politikai tekintélyüket elsősorban annak a feladatkörüknek köszönhették, amely alapján ők gondoskodtak a tavaszi és őszi állami ünnepségek megrendezéséről (cura ludorum).[13]
A cursus honorumban a legalacsonyabb tisztség i. e. 447. óta a quaestori (a quaerere szó inkább utal a jogi vizsgálatra, mint a pénzügyi felügyeletre) volt. Feladataik közé az államkincstár (aerarium) és a levéltár (tabularium) felügyelete tartozott. Hamarosan (i. e. 421-től) újabb két quaestort választottak a plebs óhajára a hadipénztár felügyelete céljából. Számuk hamarosan nyolcra bővült, az újonnan megválasztottak az egyes itáliai városok, majd a provinciák pénzügyi igazgatásában tevékenykedtek. A questorok imperiummal nem, csak potestasszal bírtak, s ennél fogva városi questorok őrizték a kincstárat és engedélyezték a kiadásokat. Ugyanezt a feladatot látták el a consul kísérőjeként a hadjáratok során, illetve az itáliai városokban a beszedett adók és a sorozottak Rómába szállítását is biztosították.[14]
A cenzori tisztség i. e. 443-ban vált le a konzuli hivatalról. Bár a rendes magisztratura kívül esik a cursus honorumon, amennyiben csak konzulviseltek (consulares) tölthették be, így a censura mintegy a politikusi életpálya megkoronázásának számított. De más tekintetben is eltérést mutatott a többi magisztraturához képest. A censorság nem állandóan betöltött tisztség volt, mert a cenzorokat ötévente választotta a comitia centuriata az esedékes cenzus lefolytatására. A vagyoni osztályokba való sorolásra (lustrum) rendelkezésre álló 18 hónap elteltével hivatali idejük lejárt, a hátralévő időben egyéb feladataikat a konzulok látták el. A kollegialitás elve itt fokozottabban jelentkezett, mert a cenzus és az erkölcsfelügyelet területén együttesen kellett eljárniuk. Ezért egyikük halála esetén a másiknak nyomban le kellett mondania. Ténykedésük ellen az imperiummal rendelkező magisztrátusoknak egyáltalán nem volt intercessio-joga, a cenzus tekintetében pedig a néptribunusnak sem. A cenzorok hatásköreinek sokrétűsége, valamint teendőik súlya miatt a cen-
- 141/142 -
zori tisztség a magistratus maiores sorába tartozott. Feladataik között a legfontosabb a census elkészítése volt, ami nem volt más, mint a polgárok kerületekbe (tribusok) rendezett listájának meghatározása abból a célból, hogy vagyonukat felbecsülve őket (17 éves koruktól kezdődően) a centuriális rend vagyoni osztályaiba sorolják. A lista egyébként katonai nyilvántartásként és az adókivetés alapjául is szolgált. Emiatt minden családfő, ill. önjogú polgár köteles volt a Mars-mezőn végbemenő cenzuson megjelenni, magáról és családjáról, clienseiről és rabszolgáiról, fontosabb vagyontárgyairól, köztük fegyvereiről (res censui censendo) pontos tájékoztatást adni. A cenzus alól magát kivonó személy (incensus) büntetésként rabszolgává lett.[15] A cenzus alkalmából nem csupán a jogállapotot és a vagyoni helyzetet, hanem az előző cenzus óta eltelt időszak (lustrum) alatt tanúsított magatartást is figyelembe vették. Ezzel kapcsolatban alakult ki a cenzorok erkölcsfelügyeleti működése (cura morum, regimen morum). A társadalomban ősi erkölcsi szabályként (mores maiorum) elfogadott normák ellen vétőket a cenzorok megrótták, amit a polgárok jegyzékében is feltüntettek, s ez a polgári becsület csorbulását (infamia-t) eredményezte. Súlyosabb esetekben az erkölcsi kifogás alá esőket hátrányosabb tribusba tették át (tribu movere), vagy a szavazati joguktól megfosztottak (aerarii) közé sorolták. Később a cenzori bíráskodás alá tartozott a családi hatalommal és a tulajdonnal való visszaélés is. A cenzori büntetések mindig egy lustrumra szóltak. A lectio senatust, vagyis a szenátusba való kinevezés jogát, amely eredetileg a konzulokat illette, a lex Ovinia (i. e. 312) ruházta a cenzorokra. Ezzel lehetőséget kaptak arra is, hogy erkölcsfelügyeleti joguknál fogva a tisztségükre méltatlannak bizonyult szenátorokat a testületből kizárhassák (senatu movere). A cenzorok fontos feladata volt az állami költségvetés kezelése is. A római pénzügyi igazgatás sajátossága az volt, hogy az állami járandóságokat nem közvetlenül szedték be, hanem az adók, vámok, állami bányák és közföldek bérének behajtását magánvállalkozóknak adták ki, s ezeket a szerződéseket a cenzorok kötötték.[16] Ezzel a módszerrel költséges igazgatási apparátust takarítottak meg, de ez a rendszer egyúttal számos visszaéléshez is vezetett. Emellett a cenzorok még a középítkezéseket és közmunkákat (ultro tributa) is kiadhatták magánszemélyeknek az előírt liciteljárás lefolytatása után.[17]
Az állam létét fenyegető külső vagy belső szükséghelyzetben a legfőbb polgári és katonai hatalmat, a summum imperiumot egyetlen magisztrátusra, a dictatorra (más néven magister populira) ruházták. A dictatort a konzulok egyike nevezte ki a szenátus egyetértésével, a népgyűlés megkérdezése nélkül, akár hivataltársa tiltakozása ellenére is. Hivatali ideje hat hónapra szólt, de lejárt a kinevező konzul hivatali idejének leteltével is. Működése alatt a konzulok imperiuma nyugodott, intézkedései ellen intercessiora vagy provocatio ad populumra nem volt lehetőség. A dictator hatalma bár rendkívüli, de alkotmányos hatalom volt, ennek ellenére Róma története során számos olyan személyiség akadt, akik hatalmuk alkotmányellenességét leplezve nevezték magukat dictatornak.[18]
Az interrex, mint rendkívüli magisztrátus a két magisztrátusválasztás közti imperium nélküli időszakot töltötte ki. Hatásköre a királyság óta változatlan volt. Ha nem volt állami főhatalmat gyakorló magisztrátus, és az auspicium láncolata megszakadt, az auspicatio joga visszatért a szenátus patricius tagjainak (patres) kebelébe. Az interrex kinevezésének jogát a patriciusok soha nem engedték át plebejus származású szenátoroknak (Auspicia ad patres redeunt))[9] A patres a körforgás elve alapján 5 naponként interrexet választ tagjai közül, aki a mindennapos államügyeket intézte és imperiumánál és auspiciumánál fogva vagy megszervezte a consulok megválasztását (ha ez lehetséges volt), vagy dictatort nevezett ki.[20]
A cursus honorumon kívüli, a questorokénál is kisebb jelentőségű tisztviselők voltak a vigintisexviri gyűjtőnéven emlegetett tisztviselők (számuk 26 volt, innen kapták az elnevezésüket), akiket a consul vagy a prétor vezetésével összegyűlő comitia tributa választott meg. Valamennyi e körbe tartozó tisztségviselőt nem ismerjük, de közéjük tartozott a háromtagú tres-viri capitales, a tíztagú decemviri stlitibus iudicandis, a négy főből álló praefecti Capuam Cumas, és a szintén háromtagú tresviri aere argento auro flando feriundo.[21]
A magisztraturák, s velük az állami főhatalom patríciusok általi kisajátítása szinte azonnal kihívta a plebs tiltakozását, mely a magisztrátusoknak való engedelmességet megtagadva, felfegyverkezve a város falain kívül ütött tábort (secessio in Montem Sacrum, i. e. 494). A patriciusi állam kénytelen volt elfogadni, hogy a plebs a népgyűlések mintájára, politikai akaratának kinyilvánítása végett külön gyűléseket, concilium plebist hívjon össze, továbbá hogy érdekeik védelmére évente két tribunus plebist válasszon, akik legfontosabb jogosítványa a ius auxilii, vagyis a plebshez tartozók részére a magisztrátusi túlkapások elleni segítségnyújtás volt. A külön rendi szervek elismertetése, s ezzel az államon belül úgyszólván külön államnak a létrejötte után a plebs két irányban vívta patriciusok elleni harcát az 5-4. században. Egyrészt kiharcolta a szokásjog írásba foglalását a XII táblás törvényekben.[22] Másrészt fokozatosan elérte, hogy a magisztraturák és a fontos papi tisztségek megnyíljanak a plebeiusok előtt: i. e. 409 körül a quaestoré, i. e. 367-ben a consulé, majd a többi magisztrátusé, végül a lex Ogulnia (i. e. 300) által a pontifexek és az augurok (jóspapok) tisztsége. Ezzel szabaddá vált a magiszt-
- 142/143 -
raturát viselt plebeiusok előtt az út a szenátusba. A folyamatot a lex Hortensia (i. e. 287) zárta le azzal, hogy a plebiscitumok hatályát kiterjesztette az egész népre, ezáltal egyszersmind a concilium plebis összehívására egyedül jogosult tribunus plebist is a rendes magisztrátusok sorába emelte. Számuk eredetileg kettő volt, majd tízre emelkedett, s ez maradt a végső létszám a köztársaság végéig. Eredeti funkciójuk a plebs tagjainak való segítségnyújtás volt a magisztrátusok önkénye ellen. Ezt a célkitűzést erősítette az a szabály is, hogy a tribunus elleni bármely támadást halállal büntettek, ami a plebejus magisztrátus személyének sérthetetlenséget (sacrosanctitas) biztosított. A rendi kiegyenlítődés után a tribunusok állami magisztrátusokká váltak, beépültek a cursus honorumba, de hatalmi pozíciójuk különleges maradt. Továbbra is a concilium plebis választotta őket, melyet egyedül a néptribunus hívhatott össze (ius agendi cum plebe). Ezen túl a tribunus plebisek még általános vétójogot is kaptak valamennyi magisztrátus hivatali intézkedésével szemben (a dictatorét kivéve). Ők emelhettek vádat a népgyűlés előtt a volt magisztrátusok ellen hivatali visszaéléseik miatt, továbbá az államellenes bűncselekmények elkövetői ellen is.[23] Részt vehetnek a szenátus ülésein, később azt össze is hívhatják (ius agendi cum patribus), a 2. század végétől hivatali évük leteltével a szenátus tagjai lettek. Hatalmukat a szenátus főként azzal tudta ellensúlyozni, hogy a tribunusok egymással szembeni ius intercedendijét felhasználva akadályozta meg törekvéseik érvényesülését.[24]
A szenátus, amely a királyság korában még a király patriciusi nemzetségfőkből álló tanácsa volt, a köztársaság alatt fokozatosan a volt magisztrátusok politikai tanácskozó és döntéshozó szervévé vált. Összetételénél fogva birtokában volt mindazoknak a tapasztalatoknak, melyekre tagjai annak idején mint tisztségviselők az államügyek vitele során szert tettek.[25]
Hatalmi jogosítványai alapján a római állam valódi döntéshozó szerve a szenátus volt, ami a római államhatalom elnevezésében is megjelent: senatus populusque romanus (s.p.q.r.). Az egy évig hivatalban levő magisztrátusok voltaképpen a szenátus politikájának végrehajtó szervei voltak. A szenátus tagjaival szemben a társadalom fokozott erkölcsi követelményeket támasztott, a cenzorok a regimen morum keretében kiemelt figyelemmel kísérték életvitelüket.[26]
A szenátus tagjainak száma a köztársaság utolsó századáig 300 fő volt. Tagjait eleinte a konzulok nevezték ki élethossziglan, a lex Ovinia (i. e. 312) azonban a cenzorok hatáskörébe utalta a szenátusi névjegyzék összeállítását (lectio senatus).[27] A meghívás ettől az időszaktól kezdődően a lustrum tartamára (5 évre) szól, de csak súlyos okból voltak mellőzhetők azok, akik már tagok voltak, így gyakorlatilag az egyszer felvettek továbbra is a szenátus tagjai maradtak életük végéig. A névjegyzék összeállításánál eleinte a kurulisi tisztségeket már korábban betöltött személyeket vették figyelembe, majd a későbbiekben a többi magisztrátust is. Végül kialakult elvként az, hogy a cursus honorum körébe tartozó magisztrátust csak súlyos okból mellőzhették a cenzorok. A szenátusnak eredetileg csak patriciusok lehettek tagjai. Amióta azonban a magisztraturák fokozatosan megnyíltak a plebejusok előtt, hivatali évük leteltével ezek is a szenátus tagjai sorába léptek.[28]
Annak érdekében, hogy kiemelt társadalmi szerepüket betölthessék és tekintélyüket megőrizhessék, az idők során bizonyos gazdasági tevékenységektől eltiltották a szenátus tagjait. Így például megtiltották számukra, hogy tengerjáró hajót birtokoljanak (i. e. 218 lex Claudia de nave senatorum), állami földet és adóbehajtást bérbe vegyenek, pénz- és hitelügyletekkel foglalkozzanak. Ehelyett elvárták tőlük, hogy vagyonukat földingatlanba fektessék. [29]
A szenátus összehívására az imperiummal rendelkező rendes magisztrátusok (vagyis a consul és a praetor, a köztársaság vége fele a tribunus plebis) voltak jogosultak. Az ülésen részt vehettek és felszólalhattak a hivatalban lévő magisztrátusok is, de nem szavazhattak. Az elnöklő magisztrátus a tagokat a betöltött tisztség alapján meghatározott rangsor szerint szólította fel az indítvány felőli véleménynyilvánításra. Elsőként nyilvánított véleményt a princeps senatus, a cenzori tisztséget viseltek közül a legidősebb szenátor, mint a szenátus legtekintélyesebb tagja. Bár szavazhattak, de fel nem szólalhattak azok, akik kurulisi tisztséget nem viseltek (pedarii). Az indítványokról a szavazás oly módon történt, hogy az egyik vélemény hívei az egyik oldalon, az ellenvélemény képviselői a helyiség (a Curia épületében) másik oldalán csoportosultak, tehát helyváltoztatással jelezték véleményüket.[30]
A szenátus határozata a senatus consultum, nevéből kitűnően is puszta tanács, amely államjogi szempontból kötelező erővel felruházva nem volt, így a magisztrátust nem is kötelezte. Mégis a gyakorlatban a magisztrátusok minden fontosabb ügyet a szenátus elé vittek, hogy saját intézkedéseik súlyát növeljék a szenátus támogatásának elnyerésével, de egyúttal saját politikai felelősségük csökkentése céljából is.
A szenátus hatásköre sosem volt jogszabályokkal szorosan körülhatárolva. A testület bármely általa
- 143/144 -
fontosnak tartott kérdést megtárgyalhatott, és arról véleményt nyilváníthatott. Néhány kérdéskört azonban külön tételes szabályok (szokásjog, lex) utaltak a szenátus jogkörébe. A királyság korából maradt fenn a szenátusi interregnum arra az esetre, ha mindkét konzul elhalálozás folytán vagy egyéb okból kiesne, az újak megválasztásáig. Fontos hatalmi eszköze volt a szenátusnak a patrum auctoritas, vagyis a törvényhozó vagy magisztrátus-választó comitia centuriata határozatának utólagos, formaszerű jóváhagyása, amely nélkül a népgyűlés határozatai nem rendelkeztek volna jogi kötelező erővel.[31] Később a lex Publilia Philonis (i. e. 339) már a beterjesztendő törvényjavaslatokhoz, a lex Maenia (i. e. 3. század) pedig a magisztraturára jelölésekhez írta elő a szenátus előzetes jóváhagyásának megadását. Majd később, amikor már íratlan szabállyá vált, hogy a magisztrátusnak a népgyűlések elé vitt valamennyi előterjesztéshez ki kellett kérnie a szenátus előzetes egyetértését, az utólagos patrum auctoritas puszta formasággá vált.[32]
Az államokkal a szenátus folytatott diplomáciai tárgyalásokat, fogadta azok követeit, s javaslatára nevezték ki a konzulok a római követeket (legati). A szenátus döntő befolyást gyakorolt a nemzetközi szerződéseknél, hadüzenetnél, békekötésnél, melyek formailag ugyan a comitia centuriata kompetenciájába tartoztak, de a javaslattévő magisztrátusok itt sem mellőzhették a szenátus állásfoglalását. Háború esetén felügyelte a hadműveleteket, kinevezte, s ha kellett, elmozdította a parancsnokokat, támogatásukra, egyszersmind ellenőrzésük céljából legatusokat rendelhetett melléjük. A szenátus széles körű jogosítványokkal bírt az államvagyon kezelése és az államháztartás vitele körében is. Ezek a kérdések elsődlegesen a cenzorok, illetve a konzulok hatáskörébe tartoztak ugyan, de a szenátus szabta meg ezen irányú tevékenységük főbb célkitűzéseit, s ellenőrizte azok végrehajtását. Hatékony eszközök álltak a szenátus rendelkezésére ahhoz is, hogy közvetlen befolyást gyakoroljon a végrehajtó hatalomra. A vele együttműködő magisztrátusok hivatali idejét meghosszabbíthatta (prorogatio imperii), hivatali évük letelte után őket gazdag provinciák kormányzásával jutalmazhatta. Már az alkotmányosság határmezsgyéjén mozgott a szenátusnak az a végső rendszabálya, hogy súlyos belpolitikai feszültségek esetén szükségállapotot hirdetett ki (senatus consultum ultimum).[33] Ez az intézkedés a konzulokat a régi dictatoréhoz hasonló rendkívüli teljhatalommal ruházta fel, mely a halálbüntetés jogát is magában foglalta. A szükségállapot rendszerint egy adott politikai ellenfél ellen irányult, akit egyúttal közellenségnek (hostis rei publicae) is nyilvánítottak. Nem a szenátusnak, mint testületnek, hanem az egyes szenátoroknak volt előjoga, hogy az i. e. 2. század közepétől fokozatosan létrehozott állandó büntetőbíróságok (quaestiones per-petuae) esküdtbírói listáit belőlük állítsák össze.[34] Ezek a bíróságok a konzulok vagy a prétor vezette eljáró tanácsokban ítélkeztek, eleinte csupán államellenes, később egyéb súlyos bűncselekményekben is.[35]
A szavazati joggal (ius suffragii) rendelkező polgárok akaratnyilvánító szerve a népgyűlés, a comitia volt. Itt a polgárság nem formátlanul, hanem meghatározott csoportokba (centuria vagy tribus) sorolva vett részt, mint comitia centuriata vagy comitia tributa, s ezekhez járult később a concilium plebis tributa is.
A királyság korából megmaradt comitia curiata a köztársaság korában már nem volt valódi döntéshozó szerv, a polgárok azon ténylegesen részt sem vettek, hanem 30 kirendelt lictor által képviselve csak szimbolikusan gyűltek össze a curiák.[36]
A comitiától különbözik a contio, a polgároknak ugyancsak a magisztrátusok által összehívott formátlan gyűlése, mely egyrészt a népgyűlések előkészítésére, az azok elé terjesztendő határozati javaslatok ismertetésére szolgált, másrészt itt tették közzé a magisztrátusi rendelkezéseket (ediktumokat), a szenátusi határozatokat, itt olvasták fel a hadvezérek jelentéseit. A contio előtt adták vissza hivatali évük leteltével tisztségüket a népnek a magisztrátusok, s itt hajtották végre a népgyűlés által megerősített halálos ítéleteket.
Már a XII táblás törvény a legfőbb népgyűlésként említi, melynek kezdeteit a római hagyomány Servius Tullius királynak tulajdonítja, de végső formáját csak a korai köztársaságban nyerte el. A centuriális rend a polgárságot 193 centuriába osztotta, melyek eredetileg olyan hadkiegészítő csoportok voltak, amelyek egy katonai századot (centuria) tartoztak kiállítani és felszerelni. A beosztás alapja a cenzusok alkalmával megállapított vagyoni helyzet volt. A legvagyonosabbak (az ún. equites) 18 lovas centuriát, az öt cenzusosztályba sorolt többi római polgár összesen 170 gyalogos centuriát állított ki, akikhez járult a cenzusi minimum alattiak és a teljesen vagyontalanok 5 fegyvertelen centuriája (accensi, velati, vagyis hadi mesteremberek, katonai zenészek, málhahordók). Minden centuriának egy szavazata volt, így az equites és a 80 centuriát kitevő első osztálybeliek egyetértő állásfoglalása (98 szavazat 95 ellenében) már biztosította az abszolút többséget.[37]
A centuriális szervezet timokratikus jellegű volt, tehát a vagyoni helyzettől függött a hadviseléshez való hozzájárulás mértéke, ez pedig meghatározta
- 144/145 -
az államügyekbe való beleszólás lehetőségét. Idővel a centuriális rendszer eredeti katonai jellegét elvesztette, és a centuriák puszta szavazó és adózási testületekké váltak. A köztársaság idején változó létszámmal működött a comitia centuriata, de eleve eltérő létszámúak voltak az egyes vagyoni osztályokból alakult centuriák is. A vagyonkülönbségek növekedésével az aránytalanság csak fokozódott. A comitia centuriata hatáskörébe három kérdés tartozott. Elsőként a magistratus maiores (konzul, prétor, cenzor) megválasztása, amelyre a köztársaság alatt mindvégig kizárólagos hatásköre volt. Másodikként döntött az elébe terjesztett törvényjavaslatokról, melyeket azonban az illetékes magisztrátus belátása szerint a többi népgyűlés elé is vihetett, kivéve az államélet szempontjából legfontosabb tárgyúakat (pl. hadüzenet, békekötés, nemzetközi szerződések); harmadrészt büntetőbíráskodás államellenes bűncselekmények és főbenjáró bűnügyek tárgyában, különösen az állandó büntetőbíróságok (quaestiones perpetuae) fokozatos megszervezéséig (i. e. 149-79 között).[38]
A comitia centuriata összehívására csak az imperium-birtokos magisztrátusok voltak jogosultak, ez alól kivételt a cenzorok esete jelentett, akik ezt a cenzus elkészítésének céljából is megtehették. A gyűlés helye a megszentelt városfalakon (pomerium) kívüli Mars-mező volt. A népgyűlés által megszavaztatni kívánt javaslatokat az összehívónak előzetesen három alkalommal, nyolcnapos időközökkel (trinundinum) contiókon ismertetnie kellett. A népgyűlés formaszerű összehívása után még egyszer felolvasták a határozati javaslatot, majd centuriákba rendezetten ment végbe a nyílt, szóbeli szavazás. A centuriák állásfoglalásának ismertetésére az elnöklő magisztrátus előbb a lovasok centuriáit szólította, majd sorrendben az egyes osztályok centuriáit. Az abszolút többség megszerzésével (ami az equites és az első osztálybeliek egyetértése esetén eleve biztosított volt) a további számlálás mellőzésével a magisztrátus a határozatot kihirdette, és a gyűlést berekesztette. A köztársaság későbbi időszakában meghozott törvények titkos szavazást vezettek be a visszaélések megelőzése céljából (választásoknál i. e. 151-ben a lex Gabinia, törvényhozásnál i. e. 131-ben a lex Papiria). Evégből minden résztvevő két szavazótáblácskát (tabella) kapott, az egyiken az elfogadás, a másikon az elutasítás jelzetével, s a megfelelőt kellett a centuria urnájába (cista) dobnia. Ezeket elkülönítve megőrizték a szavazás eredményének megtámadására rendelkezésre álló határidő leteltéig.[39]
Az equites és az első osztálybeliek nyomasztó túlsúlyának megszüntetése érdekében később a centuriális rendszert a polgárok tribusokba történt beosztásával igyekeztek mérsékelni. Az első és második pun háború között (i. e. 241-219) végbement reform a centuriák számát 373-ra növelte. Az equites 18 és az accensi 5 centuriájának változatlanul hagyásával 350 centuriát egyenlően osztottak ki a 35 tribusra, azaz mindegyik tízet kapott, a tribusokon belül pedig az öt cenzus-osztályba tartozók létszámukra tekintet nélkül egyenként kettőt. A cenzus-osztályok ugyan most már azonos számú (70-70) centuriát állítottak ki, ez azonban továbbra sem volt arányban az egy centuriába tartozók tényleges létszámával.[40]
A népgyűlések legkésőbb - bár keletkezési idejére nézve nem rendelkezünk biztos adatokkal - létrejött formája a szavazópolgárok tribusok szerinti gyűlése (comitia tributa), amelyekbe a cenzus alkalmával vagyoni osztályokba sorolás nélkül, pusztán lakóhely szerint osztották a polgárságot. A tribusok eredetileg területi egységek, melyek száma az államterület növekedésével szaporodott, és i. e. 241-re az itáliai félsziget meghódításával 35-re gyarapodott (4 tribus urbanae, 31 tribus rusticae). A tribusok a későbbiekben fokozatosan elvesztették területi jellegüket, s a polgárság tisztán személyi jellegű intézményévé váltak azáltal, hogy a cenzorok az újonnan polgárjogot szerzetteket lakóhelyükre való tekintet nélkül osztották tribusokba úgy, hogy a felszabadítottakat a városiakba, a többieket az erre kijelölt néhány vidékibe. A centuriális népgyűléshez képest a tribusok szerinti comitiánál csekélyebb jelentőségű (comitia leviora) volt, mivel hatásköre is szűkebben lett megállapítva. Csak a magistratus minores (aedilisek, quaestorok, vigintisexviri) választása tartozott hatáskörébe, továbbá a jelentősebb papi kollégiumoké (pl. pontifexek, augurok), de utóbbiakat nem a teljes népgyűlés választotta, hanem az erre kisorsolt 17 tribus. Büntetőbíráskodása körébe a csekélyebb súlyú, csupán pénzbüntetés alá eső bűncselekmények tartoznak. A törvényhozás területén hatásköre elvben konkurált a centuriális népgyűléssel, de a magisztrátusok törvényjavaslataikat inkább ez utóbbi elé szokták terjeszteni. A comitia tributát imperiummal bíró magisztrátus hívhatta ösz-sze, szokásosan a Forumra, az auspicium és contio megtörténte után. Majd sorsolással meghatározták, hogy a latinusok melyik tribusban szavaznak, továbbá a tribusok szerinti szavazás bejelentésének sorrendjét. Minden tribusnak egy szavazata volt, így bármely határozat meghozatalához legalább 18 szavazatra volt szükség.[41]
A conciclia plebis (tributa), vagyis a plebs külön gyűlései (i. e. 471 óta) a köztársaság elején még nem voltak római állami intézménynek tekinthetők, hanem csupán a köznép (plebejusok) akaratát ki-
- 145/146 -
nyilvánító gyűlésnek, amelyeknek határozatait az állami szervek kénytelenek voltak tudomásul venni. A patricius-plebejus küzdelmek során ezek fokozatosan beépültek az állami szervek közé, s előbb mint a plebs önkormányzati szervei, utóbb mint az egész populus Romanus alkotmányos intézményeként nyertek elismerést. A conciliumot a tribunus plebis vagy az aedilis plebis hívhatta össze (az összehíváshoz nem volt szükség auspiciumra) tribusok szerint. Hatáskörébe tartozott a tribunus plebisek és az aedilis plebisek megválasztása. A törvények (leges rogatae) mintájára hozott határozataik, a plebiscitumok, eredetileg csak a plebset, majd a lex Hortensia (i. e. 287) óta az egész népet kötelezték, s egyenlő erejűek lettek a lexekkel. A rendelkezésünkre álló források nem adnak eligazítást a concilia plebis és a comitia tributa viszonyáról a lex Hortensiát követő időkben. A legvalószínűbb feltevés szerint ugyanazon gyűlésről van szó, melynek concilium plebis a neve, ha a néptribunus, comi-tium tributum, ha imperiummal bíró magisztrátus hívta egybe.[42]
A Gracchusok a legelőkelőbb római családok leszármazottjaiként elsőként ismerték fel a köztársaság válságát és a reformok elkerülhetetlen szükségszerűségét. Mielőtt törekvéseik ismertetésébe fognánk, először a kialakult válság okait kell sorra vennünk.
Az i. e. 2. század közepétől egy olyan krízisekkel teli időszak kezdődött a római állam életében, amely a későbbiekben a köztársaság bukását is okozta. A válságnak számos oka volt, s ezek között meg kell említeni a gazdasági, társadalmi és politikai tényezőket.
Róma itáliai hódításai kezdetben a birtokos paraszti réteg megerősödéséhez vezettek. A legyőzött itáliai népektől elvett területeken csoportosan (coloniákban) vagy egyénileg (viritim) juttatott földeken jelentős földműves népességet telepítettek le. A nagy területnövekedést eredményező pun háborúk azonban már súlyos következményekkel jártak a római társadalomra. A háborúk főterhét viselő birtokos parasztságot a háborús véráldozatokon felül a hosszúra nyúlt katonai szolgálat miatti távollét, a hannibáli hadjárat itáliai pusztításai, és az uzsorakölcsönök okozta eladósodás különösen sújtotta, egy részüket pedig tönkre is tette. Amennyiben a földjüket, s vele önálló egzisztenciájukat vesztett földműveléssel foglalkozó szabad római polgárok nem tudtak a nagybirtokokon kishaszonbérlőként (colonus) vagy bérmunkásként (mercennarius) megélhetést találni, a nagyvárosokba, így elsősorban Rómába özönlöttek, ahol a nincstelenek sorait gyarapították. Ezek gabonával való ellátása (cura annonae) ettől fogva kiemelt állami feladat volt, a rendszeressé váló ingyenes gabona- és pénzsegély-osztogatás (largitiones, congiaria) pedig a választó rétegek megnyerésének eszközévé lett.[43]
A hódítások közvetlen haszonélvezője az államvezetést kézben tartó és a terjeszkedési politikát irányító patriciusi-plebeiusi hivatali nemesség, az ordo senatorius lett. Tagjai mint hadvezérek, katonai parancsnokok hadizsákmány-részesedésként, mint tartományi helytartók a lakosság kizsákmányolásával jelentős vagyonra tettek szert, amit földbirtokokba fektettek. A tönkrement kisbirtokok felvásárlása mellett erre a hadizsákmányként állami tulajdonba került ager publicusból maradt olyan földek elfoglalása nyújtott lehetőséget, amelyek kereslet híján nem voltak eladhatóak vagy a cenzorok által bérbe adhatóak. A művelésre alkalmassá tett agri occupatorii után elvben földbért kellett ugyan fizetni a tulajdonos államkincstárnak, de idővel a földfoglalók ezeket az ingatlanokat magántulajdonukként ismertették el.[44]
A kialakult latifundiumokon egyrészt monokultúrás (oliva-, szőlőtermelő) üzemek jöttek létre, másrészt ezeket a földterületeket legelőként hasznosították, míg a nagyvárosok gabonaigényét - kihasználva a tengeri szállítás előnyeit - szicíliai és afrikai importból fedezték. A nagybirtok munkaerőigényét az inkább idénymunkáknál alkalmazott bérmunkások mellett túlnyomórészt a rabszolgává tett hadifogoly tömegek beáramlása és a rabszolga-kereskedelem biztosították. Számítások szerint a köztársaság utolsó századában hárommillió rabszolga dolgozott az itáliai gazdaság különböző ágazataiban.[45]
A Mediterraneum kereskedelmének irányítása római kézbe került, ami maga után vonta egy a tengerhajózásban, a kereskedelemben és a pénzforgalomban tevékenykedő vállalkozói réteg kialakulását. A nagy kereskedőházak (negotiatores) telephelyei behálózták a Földközi-tenger mellékét, s megjelentek az olcsó rabszolgamunkára alapozó ipari üzemek is. A piacgazdaság pénzforgalmának lebonyolítására és hiteligényének biztosítására fejlett bankrendszer (argentarii, feneratores) alakult ki.[46] A pénzgazdaság fejlődéséhez jelentősen hozzájárult az a római gyakorlat, hogy fontos állami feladatok megvalósítását licitatio révén magánvállalkozók (publicani) részére adták ki, akiket az állam arra kötelezett, hogy társaságokba tömörüljenek (ilyen volt pl. az adóbérlőké). Külön csoportjukat alkották a redemptores, akik a középítkezések kivitelezését vagy a főváros részére történő gabonaszállításokat vállalták fel.[47]
- 146/147 -
A vállalkozókból - annak következtében, hogy a szenátori rend tagjait a kereskedelemtől és a pénzügyletektől eltiltották, s egyszersmind ez a rend is elzárkózott attól, hogy sorai közé kívülállók bekerülhessenek - egy második felső társadalmi réteg alakult ki: a "lovagok rendje" (ordo equitum). Az elnevezés a centuriális rend kialakulásának idejéig vezethető vissza, amikor a lovasságként hadba vonuló vagyonosabb polgárokat még külön jegyzéken (album equitum) tartották nyilván. Nevük a későbbiekben, a lovas szolgálattal való kapcsolatuk megszűnte után is megmaradt. A rendhez tartozás előfeltétele meghatározott vagyoni cenzus volt (legalább 100 000 As vagyonnal rendelkezők), ugyanakkor a lovagi rangot a tagok személyes kitüntetésként kapták, amely később örökletessé is vált. Bár a szenátori és a lovagrend között időnként társadalmi és politikai ellentétek mutatkoztak, alapjában véve szoros érdekközösség fűzte őket össze a plebs széles rétegeivel szemben. A köznépen belül meggyengültek a középrétegek, a vagyontalan és kereseti lehetőséggel sem rendelkező tömegek pedig a proletarii szintjére süllyedtek. Mivel szavazati joggal rendelkeztek a népgyűléseken, szavazataik megszerzése utat nyitott a politikai demagógiának és korrupciónak.[48]
A változások a hadsereg összetételének megváltozásához vezettek. Az i. e. 2. századig a katonai szolgálat terhei a vagyoni állapothoz igazodtak. A pun háborúkat követően ez az elv megdőlt, mivel a vagyonosabb rétegek egyre kevésbé vettek részt a hadviselésben, a nincstelen proletárok száma ellenben jelentősen megnőtt a katonák között. A légiók felállítása egyre nagyobb nehézségekbe ütközött. Gyakoriak a katonai kötelezettség alóli kibúvás kísérletei, az öncsonkítások, a dezertálások. Ezzel egy időben a katonai fegyelem is lazult. A hanyatlás egészen i. e. 107-ig, Marius hatalmának megerősödéséig tartott, aki a felmerülő problémákat gyökeres reformokkal kívánta orvosolni. Változtatásainak középpontjában a korábbi polgár-katona viszony helyébe a zsoldos-katona struktúra bevezetése állt.[49]
A társadalmi változások következtében átalakultak Róma politikai viszonyai is. A politikai közhangulat i. e. 140-től kezdődően folyamatosan romlott. A Poli-büosz által még megcsodált alkotmányos egyensúly a középosztály hanyatlásával együtt végérvényesen megszűnni látszott. A korábban egységes nobilitas rétegén belül két rivális, egymással szembenálló tábor kezdett kialakulni. A popularesnek nevezett tábor érzékenyebb volt a vagyontalan plebs tömegek problémái iránt, míg ellenfelük, az optimates, a saját, korábban megszerzett hatalmuk megőrzésében váltak érdekelté. Mindkét oldal inkább ideológiai tömörülésnek, mint modern értelemben vett politikai pártnak volt tekinthető. A populares szó pejoratív tartalmat hordozott, és szinte kizárólag csak az ellentétes tábor hívei által alkalmazott kifejezés volt, amely inkább jelentett demagógot, mint demokratát. A továbbiakban a semleges "kedvező a nép számára" értelemben használjuk. Ideológiájuk szerint a nép érdekei alapján kívántak eljárni, ami egyrészt az anyagi érdekük (commoda populi), másrészt a politikai céljaik (libertas populi) szolgálatát jelentette. A commoda populi megvalósulásához vezető úton az agrárreformokat, a gabonaosztás problémáját, és az eladósodottak terheinek csökkentését hangoztatták fellépéseik során. A libertas populi megvalósítása érdekében a szavazások titkosságát és a kiválasztott centuriában történő szavazást kívánták elérni. Ez utóbbi a nobilitas felszámolását jelentette volna, hiszen ezzel megszűnt volna a vagyoni cenzus alapján történő osztályba sorolás, ami a római timokratikus alkotmány alapja volt. A populares célok megvalósításának érdekében elsősorban a tribunus plebis intézménye adta lehetőségekkel kívántak élni. A tribunus plebis jogköre lehetővé tette a szenátus döntéseinek hatástalanítását. Ehhez elegendő volt, hogy a senatus consultummal szemben a néptribunus intercessiós jogával éljen, ráadásul személye szent és sérthetetlen (sacrosancti) volt. Ez az intézmény olyan alapvetőnek bizonyult a köztársaság utolsó évszázadában, hogy a néppártiak igyekeztek huzamos időn keresztül befolyásuk alatt tartani. Ezzel egy időben elismerték, hogy a néptribunusnak a nép érdekeit kell szem előtt tartania, tehát mint annak képviselője, ha tisztségéhez méltatlanná vált, a népgyűlés által visszahívható lett. A néppárti politika csak akkor bízhatott a sikerben, ha a szenátus hatalmát sikerült volna megtörnie. Ehhez pedig a szenátori renddel rivalizáló lovagi rendűekre kívántak támaszkodni. Az optimates éppen ellenkezőleg erős méltatást jelent, ők a "kiváló emberek". A kifejezés magába foglalja a "boni", azaz, akik helyesen gondolkodnak tartalmat, és kapcsolódik a gazdagok (locupletes) kifejezéshez is. A továbbiakban az optimates kifejezést a neutrális konzervatív értelmében fogjuk használni. Az optimaták ideológiájának sarokkövét a védekező harc jelentette. Mivel egyetlen privilégiumukról sem kívántak lemondani, a szenátus auctoritásának megerősítését kívánták. Véleményük szerint a vagyoni különbségek fenntartása szükségszerűség a Római Köztársaság számára. Így minden olyan intézkedést elleneztek, amelyek a fennálló vagyoni viszonyok megváltoztatására irányultak (agrárreformok stb.). A szenátus kezében egy gyakran használt eszköz jelenik meg a néppártiak törekvéseivel szemben: a rendkívüli állapot kihirdetése (senatus consultum ultimum).
- 147/148 -
Ennek az intézménynek a törvényességét a populares folyamatosan vitatta. Ezen túl a Sullai alkotmány magának a tribunus plebis intézményének a kiüresítésére is törekedett. Az optimaták a szenátori rend számára kívánták fenntartani a politikai színezetű büntetőbíróságokban való részvétel jogát az olyan bírósági eljárások esetén, amelyek a volt magisztrátusok visszaélései miatt indultak. Mint ahogy már utaltunk rá, modern értelemben sem az optimaták, sem a néppártiak nem tekinthetők pártoknak, mivel nem rendelkeznek folyamatosan működő kiépített szervezetekkel, nincs meghirdetett programjuk, amelyek mögé a választások alkalmával tagság tömörülhetne. Ezzel szemben csak vezetőik (akik mindig a nobilitashoz tartoztak) minősíthetők az egyik, vagy másik táborhoz tartozónak. A néppártiak vonatkozásában beszélhetünk meggyőződéses vezetőkről, mint például a Gracchusok és köreik, provokatív személyiségekről, mint amilyen az idősebb Livius Drusus volt i. e. 122-ben, és amilyenné később fia, az ifjú Livius Drusus is lett, aki i. e. 91-ben valójában az optimatákhoz tartozva a néppárti követeléseket túllicitálva igyekezett azokat szertefoszlatni. Ugyancsak populareshez tartozónak számít az opportunista Pom-peius is, aki a két tábor között ingadozva az érdekeinek leginkább megfelelő táborhoz csapódott közéleti szereplései során. Végül néppártinak tekinthetők az ambiciózus új emberek is, mint Caesar, Catilina, vagy éppen Clodius, akik karrierjük érdekében csatlakoztak a populareshez.[50]
A köztársaság utolsó évszázadának bonyolult alkotmányjogi változásait négy fő korszakra osztva vizsgáljuk meg részletesebben. Elsőként a Gracchusok reformjait (i. e. 133-121), majd másodikként a Gracchusoktól a Sulláig terjedő időszakot (i. e.121-79), harmadikként Pompeius principátusát (i. e. 79-48), végül Caesar diktatúráját (i. e. 49-44) kívánjuk részletesebben megvizsgálni.[51]
A köztársaság válságából a kiutat elsősorban a társadalmi rend megnyugtatását szolgáló agrárviszonyok rendezésével lehetett elérni. Az agrárviszonyok megreformálásának alapját az állami földek (ager publicus) magánszemélyek általi használatának újraszabályozása jelenthette. Ebben a kérdéskörben indultak el a Gracchus testvérek reformtörekvései is, amelyek céljaikat messze maghaladó változásokat idéztek elő, s így a római alkotmányos berendezkedést is jelentősen megváltoztatták.
Tiberius Sempronius Gracchus i. e 163-ban született egy előkelő római nobilitashoz tartozó család gyermekeként. Édesapja két alkalommal is betöltötte a consuli tisztséget (i. e. 177 és 163), és censorként (i. e. 169) is működött. Édesanyja Cornelia Scipio Africa-nusnak, Hannibál legyőzőjének lánya volt. Ő maga az egyik legnagyobb tekintélynek örvendő családból nősült, Appius Claudius Pulchernek, a szenátus elnökének (i. e. 136-tól) lányát vette feleségül. A legjobb neveltetésben részesülvén hamar világossá vált számára a római köztársaság megreformálásának szükségszerűsége. Tanulmányai során kapcsolatba került Appius Claudiusszal és korának legnevesebb jogászával, Publius Mucius Scaevolaval. Scaevola testvére, Publius Licinius Crassus Mucianus (a Lici-niusok általi adoptio révén) a későbbiekben pontifex maximus lett. Velük együtt kapcsolatba került a görög sztoikus filozófiával. Cumaei Blossius révén ismerkedett meg a sztoikusok főbb tanításaival, olyanokkal, mint a magántulajdon tisztelete, a valamennyi ember egyenlőségének és az egyéni érdeknek a közösségi érdek alá rendelésének eszméje. Plutarchos írta, hogy amikor Tiberius Etrurián keresztül utazott, megdöbbenve tapasztalta a vidéken uralkodó szegénységet. Nyugtalansággal töltötte el a római nincstelenek számának szűnni nem akaró gyarapodása. Kísérletet kívánt tenni a városi proletárréteg visszaszorítására az itáliai földművelő középosztály helyzetének megerősítésével. Véleménye szerint a megerősödő földtulajdonnal rendelkező középosztály a társadalmi stabilitást, Itália gazdasági fejlődését és a légiók katonai helyzetét is javíthatja. A kedvező alkalom i. e. 133-ban jött el Tiberius számára, amikor néptribunussá választották. A szenátus érdekeit hagyományosan védelmező consuloktól nem kellett tartania, hiszen egyikük közeli barátja, P. Mucius Scaevola volt, míg a másik, aki reformjait ellenségen fogadta, a szicíliai rabszolgafelkelés elleni katonai akciók vezetése miatt távol volt Rómától. A szenátus várható ellenkezését apósa, Appius Claudius Pulcher tekintélyének felhasználásával kívánta kezelni. Az ellenzők táborának szenátusbeli vezéralakja, P. Cornelius Scipio Aemilianus (felesége Sempronia, Tiberius és Caius leánytestvére volt) szintén elhagyta Rómát. A politikai helyzet tehát kedvező volt, hogy agrárreformjának megvalósítását megkezdhesse. Törvényjavaslatának alapja az állami közföldekből (ager publicus) birtokolható földterület nagyságának maximalizálása volt. Családonként 500 iugerumban határozta meg a maximálisan birtokolható közföld területét, amit gyermekenként 250 iugerummal lehetett növelni, összesen tehát 1000 iugerumnyi mértékben (kb. 250 ha) maximálta birtokba vett közföldeket. Az ezen a mértéken felül birtokolt közföldeket az állam visszavette, de a visszavett földekért eredeti ötlettel megvalósított módon kártalanítottak. Az előírt mértéket meg nem haladó, korábban birtokban (possessio)
- 148/149 -
lévő földhasználat helyébe tulajdonjog (occupatio címén) lépett, amely után földhasználati díjat (vecti-galia) fizetni nem kellett, ezen túl átruházhatóvá és átörökíthetővé is vált. A visszavett földeket a birtok nélküli szegények között osztották szét ingyenesen, egyúttal kikötve az elidegenítés tilalmát és vectiga-lia fizetésének kötelezettségét. Az ingyenesen szétosztott földterületek átlagosan 30 iugerum (kb. 7 ha) nagyságúak voltak. Az intézkedések végrehajtására egy 3 fős bizottságot (triumviri agris iudicandis ad-signandis) állítottak fel, amely ellenőrizné a földkiméréseket a földátadásokat, amennyiben majd a törvényt megszavazzák.[52] Az alaposan átgondolt és jogilag aprólékosan kidolgozott törvényjavaslat a korábbi földműves-katona osztályt kívánta megerősíteni. Tiberius ezt úgy fogalmazta meg: "Akinek nincs mint megvédenie, erőbevetés nélkül harcol".[53] A törvényjavaslat elfogadása a kedvező politikai helyzet ellenére nem várt akadályokba ütközött. A támadás a néptribunusi hivatalt viselő Octavianus részéről érkezett, aki egyike volt a megválasztott 10 néptribunusnak. Tiberius először contiót hívott össze, hogy javaslatait megismertesse a néppel, de a törvényjavaslat szövegének felolvasását Octavianus vétójogával élve megakadályozta. Tiberius újra próbálkozott, de az újabb népgyűlést is megvétózta Octavianus. Ekkor a szenátus általi tárgyalással próbálkozott, de az is elbukott. Ebben a helyzetben Tiberiusnak alkotmányjogilag nem maradt más eszköze, meg kellett volna hajolnia tribunustársa obstrukciója előtt. Ekkor azonban Tiberius szokatlan lépésre szánta el magát. Összehívta a comitia tributat, ahol megszavaztatta a nép akaratával szembeszegülő néptribunus visszahívását. Ezzel Tiberius a római köztársaság alkotmányának egyik alapelvét, a néptribunusi sérthetetlenséget támadta meg. Tiberius beszédét, amelyben kifejti ezzel kapcsolatos nézetét, Plutarkhosz művének köszönhetően ismerjük. "A tribunus személye szent és sérthetetlen, így érvelt, mert a népnek van szentelve és a nép érdekeiért harcol. De ha hűtlenné válik hivatásához, ha igazságtalanul jár el a néppel szemben, ha megakadályozza hatalma gyakorlásában, és meghiúsítja szavazati jogát, önmagát fosztja meg méltóságától, mert nem végzi el azt, amiért kapta; ha nem így volna, a néptribunus lerombolhatná a Capitoliumot, és felgyújthatná a haditengerészet szertárát, és mégis néptribunus maradna. Ha ezt tenné, rossz tribunus volna, de ha megsemmisíti a nép hatalmát, nem tribunus többé. Nem volna-e szörnyű dolog, hogy a tribunusnak hatalma van hozzá, hogy akár egy consult is börtönbe vessen, a nép éppen őt ne foszthassa meg hatalmától, ha azok ellen használja fel, akiktől kapta? Tudvalevőleg a consult és a tribunust egyaránt a nép választja. A királyság magában foglalt minden hatalmat, s a legszentebb szertartásokkal az istenségeknek volt szentelve, a város mégis kiűzte Tarquiniust, amikor igazságtalanságot követett el; így egyetlen ember dölyfe miatt megdőlt az ősi hatalom, amelynek Róma alapítását köszönhette. Azután van-e másik olyan szent és tiszteletre méltó intézmény Rómában, mint a Vesta-szüzek testülete, akik az olthatatlan tüzet gondozzák és őrzik? És mégis, amikor bármelyiket vétkesnek találják közülük, élve temetik el; amikor ugyanis a Vesta-szűz vétkezik az istenek ellen, megszűnik sérthetetlensége, amelyet az istenek szolgálatáért kapott. Nem lehet tehát igazságos dolog, hogy a nép érdekei ellen vétő tribunus megtarthassa sérthetetlenségét, amelyet a nép érdekeinek védelmezésére kapott. Ha a tri-bunus a tribusok szavazatának többségével joggal nyerte el méltóságát, miért ne veszthetné el ugyanolyan igazságosan valamennyi tribus egyhangú szavazatával? Semmi nincs olyan szent és sérthetetlen, mint az isteneknek ajánlott fogadalmi ajándékok; mégsem akadályozza meg benne a népet senki, hogy ezeket a tárgyakat, ha úgy akarja, felhasználja, máshová vigye, és helyüket megváltoztassa. Hatalmában van tehát a népnek, hogy a tribunusi hatalmat, mint valami fogadalmi ajándékot másra ruházza át. De hogy ez a hatalom nem sérthetetlen és megsemmisíthetetlen, kitűnik abból is, hogy azok, akik birtokában voltak, hivatalukat számtalan esetben letették vagy elhárították maguktól."[54]
Ebben a beszédben Tiberius a népszuverenitás eszméjének csíráit fogalmazta meg, miszerint a néptribunus, mint a nép érdekeinek szolgálója, ha érdekeivel szembefordul, többé nem szent és sérthetetlen, tehát hivatalától is megfosztható. Ez az eszme azonban idegen volt a római alkotmánytól, hiszen egyetlen római törvény sem tette a néptribunust a római nép képviselőjévé. Az intézmény a magisztrátusok hatalmi önkényével szembeni védelem céljából jött létre. Ennek ellenére a consilium plebis, amit Tiberius hívott össze, drámai körülmények között fosztotta meg Octaviust néptribunusi tisztségétől. (A tribu-sok szerinti szavazás során a 17 tribus Octavianust tisztségétől egyöntetűen megfosztó szavazata után Tiberius még egyszer kérte Octaviust vétójogának visszavonására, eredménytelenül. Ezt követően a többséget jelentő 18 tribus szavazata után Octavius tisztségétől megfosztva egyszerű magánember -homo privatus - lett és titokban távozott a gyűlésről.). A törvényjavaslatot lex Sempronia néven elfogadták. A törvény végrehajtására már elfogadásának napján kijelölték az előírt háromtagú bizottságot. Tiberius elég szerencsétlen módon saját magát, öccsét, Caius Sempronius Gracchust és saját apósát, Appius Claudiust neveztette ki. A bizottság működése során felmerülő problémák hamar nyilvánvalóvá tették a bizottsági hatáskör kiszélesítésének szükségszerűségét. Egy újabb törvény már jogszolgáltatási jogkörrel is felruházta Tiberiusékat. Az intézkedés az agrárreformok eredményessége szempontjából szükséges volt, de ismét nem túl szerencsés módon olyan állami magisztrátusokat hozott létre, akik - az állam javára
- 149/150 -
visszaszerezendő földterületekről lévén szó - saját ügyükben egyszerre bírák is voltak.[55]
Tiberius, hogy a törvényeivel kiváltott ellenszenvet uralni tudja, i. e. 133-ban egy második tribunus plebis-i tisztségre is jelöltette magát. Ezt ugyan egyetlen törvény sem tiltotta, de a szokásjog (több mint két évszázada, i. e. 367 óta) az újbóli megválasztást helytelenítette. Ez már sok lett a szenátus számára, az ellenzéki szenátorok elhatározták, hogy véget vetnek Tiberius Gracchus reformjainak. A néptribunusi választás napján Cornelius Scipio Nasica, pontifex maximus, Scipio Aemilianus távollétében a Scipio pártiak vezére a szenátusban szólásra emelkedett, hogy kijelenthesse az állam veszélyben van. Úgy vélte, hogy Tiberiust magatartása és törvényei a köztársaságon kívül helyezték, így ő többé már nem néptribunus, nem is római polgár, s egyben a consul Mucius Scaevolának parancsot adott a letartóztatására. Mivel a consul visszautasította a törvénytelen aktus végrehajtását, Scipio Nasica szenátorok egy csoportjának élén megjelent a consilium plebis gyűlésén, amely Tiberius újraválasztására készülődött. Tiberius hívei a tekintélyt parancsoló szenátorok megjelenését látva ellenállás nélkül hagyták magukat lefegyverezni. Ennek megtörténte vérengzésbe csapott át, Tiberiust és számos hívét megölték, holttestüket a Tiberisbe dobták. A rend helyreállítása és a népharag csillapítása érdekében a szenátus Scipio Nascicat Asia-ba küldte, az ottani provinciai közigazgatás újjászervezésére. Annak ellenére nem indítottak eljárást ellene, hogy a néptribunusi sérthetetlenséget és a provocatio ad populum intézményét is semmibe vette egyéni akciójával.[56]
Tiberius halála ellenére a comitián folytatódott az agrártörvények elfogadása és a háromtagú bizottság is tovább működött, bátyja halálától kezdve i. e. 131-ig Gaius Gracchus elnökletével. Tiberius helyére Caius apósát, Publius Licinius Crassust választották meg tagnak, aki Scipio Nasica halála után pontifex maximus is lett, majd i. e. 131-ben consullá is választották. A későbbiekben P. Licinius Crassus és Ap. Claudius Pulcher halálát követően két, a nobilitashoz tartozó és a reformok mellett a kezdetektől elkötelezett személy, M. Fluvius Flaccus és C. Papirius Carbo kerületek a helyeikre.
A személyi folytonosság biztosítása ellenére az agrárreformok a szövetségesek (socii) részéről nem várt akadályokba ütköztek. A socii az ager publicus-ból az idők folyamán földhasználatot szereztek. Mivel ők nem voltak római polgárok, az állam őket nem kárpótolta a kisajátítások után. Ez érthető módón sértette érdekeiket, s panaszuk meghallgatásra talált P. Cornelius Scipio Aemelianus részéről, aki i. e. 131-ben tért vissza Numantiaból. A triumviratus jogszolgáltató jogkörét egy javaslatára i. e. 129-ben elfogadott törvénnyel átruházták a consulokra. Mivel a consulok így is sokrétű feladatokkal voltak már terhelve, ezen jogkörük gyakorlására csak kevés időt szentelhettek, így a földek jogi helyzetének tisztázása csak vontatottan haladt. A népharag Scipio Aemilianus ellen fordult, aki i. e. 129-ben váratlanul elhunyt. Halálát követően i. e. 129-126 között a hivatalban lévő consulok ellenséges hozzáállása miatt az agrárreformok ügye háttérbe szorult. Közben két éven keresztül Caius Gracchus is távol volt Rómától Szardínia provincia questoraként. Rómába való visszatérését követően kedvező irányba változtak a politikai viszonyok. Az i. e. 126. évben M. Fluvius Flaccus (a háromtagú agrárreformot irányító bizottság tagja volt), a következő évben (i. e. 125-ben) pedig C. Gracchust választották meg consulnak. Ettől kezdődően a reformok mellett elkötelezett erők igyekeztek a reformok sikere szempontjából kulcsfontosságú néptribunusi pozíció tartós megszerzését biztosítani. M. Fluvius Flaccus consulságától kezdődően egy ple-biscitum előírta, hogy az a néptribunus, aki hivatali éve alatt nem tudta véghezvinni a plebeiusok érdekében tett vállalásait, újraválasztható annyiszor, ahányszor szükséges. Caius Gracchus i. e. 124-ben jelöltette is magát erre a tisztségre. Mivel ekkora a Gracchus név már a populares remények szimbóluma is lett, i. e. 123-ra sikerrel megválasztották tribunus plebisnek. A következő évben M. Fulvius Flaccus mellett megújították tisztségében.[57]
Caius Sempronius Gracchus első hivatali éve során elfogadtatott egy újabb agrártörvényt, amely Tiberius korábbi törvényét egészítette ki. Egyrészt helyreállította a triumvirátus jogszolgáltatási hatalmát, másrészt új elemek is bekerültek megszavazott törvényébe. A középosztály tényleges helyreállítása céljából az állam által kiosztott földek nagyságát a korábbi 30 iugerumról 200 iugerumra növelte, de továbbra is megmaradt elidegeníthetetlenségük és egy jelentéktelen nagyságú használati díjat továbbra is kellett utánuk fizetni. A korábbi gyakorlattól eltérően nem az egymástól elszigetelt helyen található földparcellák kiosztását támogatta, hanem az új kedvezményezetteket inkább coloniákba tömörítette, amelyek katonai jelleg nélküliek lettek. A coloniák egy részét a gazdaságilag hanyatló régiókban hozták létre (például Tarentum és Capua mellett), hogy az agrárreform egyben a fellendülést is szolgálhassa. Mindenütt, ahol földosztásra került sor, egyben az infrastruktúrát is fejleszteni kezdték. Erről tanúskodnak a megindult útépítések, középületek javítása,
- 150/151 -
állami közraktárak létesítése. A közérdekű munkák mind a római, mind az itáliai szabad munkaerő foglalkoztatását is jelentették, a lovagi, vállalkozói rétegeknek pedig megrendeléseket hoztak az új intézkedések.
Caius Gracchus egyik elsőként elfogadott törvényjavaslata közé tartozott egy lex frumentaria, azaz Róma gabonaellátását szabályozó jogszabály. Elsődleges politikai célja a szavazati joggal rendelkező nagyszámú városi proletárság támogatásának megnyerése volt. A törvény úgy rendelkezett, hogy valamennyi Rómában lakó római polgár havonta egy előre meghatározott mennyiségű gabonát vásárolhatott a római állam által biztosított egységáron (6 és 1/3 as-ért egy modiust, ami i. e. 123-ban a piaci ár fele volt). Ez az ár i. e. 58-ig változatlan volt. (Egy napszámos munkabére i. e. 80-ban napi 12 as volt). A gabonajuttatás pénzügyi fedezetét a kincstár (ae-rarium) által a provinciákra kivetett adóbevételek (tributum) biztosították. Az intervenciós gabonaárak fenntartásához állami közraktárak építésére is szükség volt. Így az agrár- és a gabonajuttatásról szóló törvény kiegészítették egymást.
Emellett Caius Gracchus egy bírósági reformot eredményező törvényt (lex iudiciaria) is elfogadtatott, amelynek tartalmát nem ismerjük pontosan, de feltételezhetően a lovagi származásúak előtt nyitotta meg a volt magisztrátusok korrupcióval kapcsolatos büntetőügyeiben a bíróvá válás lehetőségét. Ezzel a politikai karrier elől eddig elzárt főleg kereskedelmi tevékenységet folytató lovagi réteg számára új távlatokat nyitott az igazságszolgáltatásban.
Caius bátyja hibáiból tanulva, a szövetségesek támogatását is igyekezett megszerezni. Már i. e. 125-ben M. Fluvius Flaccus consulságának ideje alatt elkészült egy törvényjavaslat, amely római polgárjogot adott volna azoknak a szövetségeseknek, akik azt kérelmezték. A törvényjavaslat a szenátus ellenállása miatt nem került szavazásra, ami miatt a szövetségesek egyes coloniái felkelést szerveztek (Frégellos). Három évvel később i. e. 122-ben Caius Gracchus második néptribunusi méltósága idején olyan törvényjavaslatot készített, amely csak a szövetségesek vezető rétegeinek adott volna római polgárjogot (így passzív választójogot is számukra), míg a többiek csak latin jogot kaptak volna. A szövetségesek a törvényjavaslat elfogadásának reményében tömegével lepték el Rómát. C. Fannius consul (aki annak ellenére, hogy Caius Gracchus barátja is volt), a szenátus támogatásával kiutasította őket Rómából, a római plebeius polgárok legteljesebb közönye mellett, ami azt mutatta, hogy nem kívántak a római polgárjogukból származó előnyökből másokkal osztozni.
A meghozott törvényeknek köszönhetően Caius törekvései széles körű támogatással bírtak a populares körében. A gabona árának rögzítése és a gabonaosztások ugyanakkor kedvezőtlen helyzetbe hozták a kis- és középbirtokos vidéki földművelőket, mivel terményeiket csak nehézségek árán és piaci áron tudták csak értékesíteni. Kialakult a vidéki és a városi lakosság közötti ellentét. Emellett a nagybirtokot is nehéz helyzetbe hozták az agrártörvények, mivel ennek termelése a spekulatív piaci értékesítésen alapult, amely most veszélybe került. A bírósági törvények igaz, hogy előnyhöz juttatták a lovagokat politikai karrierjük szempontjából, de az agrártörvényeket gazdasági érdekeik sérelme miatt a továbbiakban is ellenezték. Így a vidéki plebejusokat teljesen, a városiakat részben elveszítve a következő néptribunusi választások alkalmával (i. e. 121-ben) nem választották újra Caius Gracchust. Ellenfelei L. Opimius és Fabius Maximus (aki Scipio Aemelianus unokaöccse is volt) pedig elnyerték a consuli tisztséget. Caiust a legerősebb támadás természetesen a szenátus részéről érte. Kezdetben az optimaták a nyílt szembefordulás helyett a látszólagos támogatás és a túlígérés politikáját választották. Caius tribunustársa i. e. 122-ben Livius Drusus volt (szintén rokonságban állt a néhai Scipio Aemilianusszal), aki Gracchushoz képest a létrehozandó coloniák számának növelésével lépett fel (12 colonia alapítását javasolta 3000 telepessel mindegyik esetén). A szövetségesek (socii) érdekében is túllicitált Gracchuson, számukra a provocatio ad populum jogát és a katonai büntetések megszüntetését helyezte kilátásba. Az agrárreformok terén szintén többet ígért. Véleménye szerint az ingyenes földjuttatások esetén a jelképes használati díjat, a vectigaliat is meg kellene szüntetni. Ez azt a veszélyt hordozta magában, hogy a kisbirtokosok így kiestek volna az állami nyilvántartásból, ami később földhasználatuk megszűnéséhez is vezetett volna. Végül a kedvezményes gabonaosztás helyett ingyeneset javasolt. Caius az egyes provokatív javaslatokkal szemben vétójogával élt tribunustársa ellen, de ezzel fokozatosan csökkent a népszerűsége is, bár politikai befolyását nem sikerült felszámolni. Ekkor a szenátus erőteljesebb eszközhöz nyúlt és egy határozatával (senatus consultum ultimum) rendkívüli állapotot hirdetett. A senatus consultum ultimum elvi alapja az volt, hogy a szenátus az állami élet őrzőjeként rendelkezik azzal a hatalommal, hogy rendeletileg megállapíthassa, hogy valaki belső ellenség, közellenség, és ellene háborút hirdethessen. Ebben a háborúban minden törvény feletti eszköz megengedett, hiszen a szenátus végső határozatával felfüggeszthette az alkotmányos rend korábbi kereteit. Vagyis a senatus consultum ultimum kihirdetése után a néptribunusi hatalom, a provocatio ad populum és a városfalakon belüli terület (poemerium) sérthetetlensége mind üres intézményekké váltak. A consulok a szenátus
- 151/152 -
döntéseinek egyszerű végrehajtóivá válnak, ezáltal egyfajta szenátusi diktaturát vezettek be. A populares az intézkedések következményeinek elszenvedőiként a senatus consultum ultimum legalitását vitatta, hiszen a háború kinyilvánítása és az állampolgárok polgárjoguktól való megfosztása nem tartozott a szenátus kizárólagos hatáskörébe. Álláspontjuk szerint a reformokat támogató, még oly forradalmi nézeteket is valló polgár továbbra is polgár maradt, státuszának minden jogosítványával (a provocatio ad populum elidegeníthetetlenségével együtt).[58]
A Gracchus-testvérek kísérlete (i. e. 133-121), melyben a kisbirtokos parasztság hanyatlásának megállítása volt a cél a szenátusi arisztokrácia által jogtalanul elfoglalt közföldek felosztása útján, meghiúsult. Ezzel a köztársasági rend társadalmi és politikai bázisa elenyészett, s már csak idő kérdése volt, hogy mikor követi ezt a politikai rend végleges bukása.■
JEGYZETEK
* A tanulmány 2. része a Jura 2010. évi 1. számában jelenik meg.
[1] Polübiosz: Történeti könyvei, 6. 12-18. in: Polübiosz történeti könyvei I., Máriabesnyő-Gödöllő 2002, 398-402. o.
[2] Claude Nicolet: Le métier de citoyen dans la Rome républicaine, Paris 1976, Gallimard, 282-294. o.
[3] Philippe Nemo: Histoire des idées politiques dans l'Antiquité et au Moyen Age, Paris 1998, PUF, 300-308. o.
[4] Alberto Burdese: Manuale di diritto pubblico romano, Torino 1975, UTET, 23-138. o.
[5] Michel Humbert: Institution politique et sociales de l'antiquité, Paris1991, Dalloz, 209-232. o.
[6] Benedek Ferenc: Római jog. Történet rész. Pécs 2005, (kézirat).
[7] Francesco de Martino: Storia della costituzione romana I., Napoli 1958, Jovene, 345-364. o.
[8] Benedek Ferenc: i. m.
[9] Michel Humbert: i. m. 179. o. és 235-237. o.
[10] Földi András - Hamza Gábor: A római jog története és institúciói, 14. kiadás, Budapest 2009, Nemzeti Tankönyvkiadó, 20-20. o.
[11] Pólay Elemér: A praetor szerepe a római magánjog fejlődésében, Miskolc 1944, Ludvig István Könyvnyomda, 4-66. o.
[12] Jean Rougé: Les institutions romains, Paris 1994, 30-31. o.
[13] Gerhard Dulckeit - Fritz Schwarz - Wolfgang Waldstein: Römische Rechtsgeschichte, München 1995, Beck, 95-96. o.
[14] Jean Gaudemet: Institution de l'Antiquité, Paris 1982, Sirey 2[e], 348-349. o.
[15] Georges Pieri: L'histoire du cens jusqu'ä la fin de la république romaine, Paris, 1968, Sirey.
[16] Claude Nicolet: Censeurs et publicains. Économie et fiscalité dans la Rome antique, Paris 2000, Fayard, 298-319. o.
[17] Zlinszky János: Ius publicum, Budapest 1994, Osiris, 56. o.
[18] Wolfgang Kunkel: i. m. 665-717. o.
[19] André Magdelain: "Auspicia ad patres redeunt" (1964), in: Jus imperium auctoritas. Études de droit romain, Collection de l'École Franchise de Rome-133, Rome 1990, 341-383. o.
[20] Jean Gaudemet: i. m. 336. o.
[21] Wolfgang Kunkel: Staatsordnung und Staatspraxis der Römischen Republik. Zweiter Abschnitt: Die Magistratur, München 1995, Beck, 532-551. o.
[22] Richard E. Mitchell: Patrician and Plebeians. The Origin of the Roman State, London 1990, Cornell University Press.
[23] Francois Pontenay de Fontette: Leges repetundarum, Paris 1954, LGDJ, 15-25. o.
[24] Molnár Imre - Jakab Éva: Római jog, Szeged 2004, Leges, 27-28. o.
[25] Marton Géza: A római magánjog elemeinek tankönyve, Budapest 1963, Tankönyvkiadó, 12. o.
[26] P. Szabó Béla: Előadások a római állam- és jogtörténet köréből, Miskolc 1999, 29-47. o.
[27] Claude Nicolet: Rome et la conquéte du monde méditerranéen, Paris 1989. 3[e] .
[28] Francesco de Martino: Storia della costituzione romana II, Napoli 1960, Jovene, 157-161. o.
[29] El Beheiri Nadja: Die lex Claudia de nave senato-rum, Revue internationale des droits de lAntiquité 48 (2001), 57-63. o.
[30] Jean Gaudemet: i. m. 350-351. o.
[31] André Magdelain: De l'auctoritas Patrum a l'auctoritas Senatus, Iura 23 (1982), 21-45. o.
[32] Jean Gaudemet, Les institutions de l'Antiquité, Paris 1991, Montchrestien, 171-173. o.
[33] Caes.civ. 1.5.3: videant consules, ne quid detrimenti respublica capiat.
[34] Francois Pontenay de Fontette: i. m. 15-25. o.
[35] Zlinszky János: Római büntetőjog, Budapest 1991, Nemzeti Tankönyvkiadó, 48-49. o.
[36] Bessenyő András: Római magánjog. A római magánjog az európai jogi gondolkodás történetében, Budapest-Pécs 2003, Dialóg Campus Kiadó, 55. o.
[37] Bessenyő András: i. m. 55-59. o.
[38] Benedek Ferenc, i. m.
[39] G. Dulckeit - F. Schwarz - W. Waldstein: i. m. 105. o.
[40] Francesco de Martino: Storia della costituzione romana II, Napoli 1960, Jovene, 136-154. o.; Jean Gaudemet: i. m. 317-318. o.
[41] L. Ross Taylor: The Voting Districts of the Roman Republic, Rome 1960.
[42] Jean Gaudemet: i. m. 325-327. o.
[43] Francois Hinard: Histoire romaine, Tome I. Des origi-nes ä Auguste, Paris 2000, Fayard, 531-566. o.
[44] Moses I. Finley: L'économie antique, Paris 1975 (tra-duit de l'anglais par Max Peter Higgs), Les éditions de minuit, 41-76. o.
[45] Havas László - Hegyi W. György - Szabó Edit: Római történelem, Budapest 2007, Osiris, 270-290. o.
[46] Jean Andreau: Banque et affaires dans le monde romain. IV[e] siécle av. J.-C. - III [e] siécle ap. J.-C. Paris 2001, Seuil, 29-99. o.
[47] Pókecz Kovács Attila: A vállalkozáshoz kapcsolódó bűncselekmények a köztársaságkori Rómában (A Castor templom ügye), in: Tanulmányok Erdősy Emil Professzor 80. születésnapja tiszteletére, (Studia iuridica Auctoritate Universitatis Pécs Publicata 136), Pécs 2005, 421-439. o.
[48] Alföldy Géza: Római társadalomtörténet, Budapest 2002, Osiris, 71-88. o.
[49] Janine Cels Saint-Hilaire: La république romaine 133-44 av. J.C.,Paris 2009, Armand Colin, 35-36. o.
[50] Michel Humbert: i. m. 242-245. o.
[51] Wolfgang Kunkel - Martin Schermaier: Römische Rechtsgeschichte 13. Auf., Köln-Weimar-Wien 2001, Böhlau, 61-63. o.
[52] Philippe Nemo: i. m. 243-244. o.
[53] Michel Humbert: i. m. 247. o.
[54] Plütarkhosz: Tiberius Gracchus, 15, In: Párhuzamos életrajzok II. Budapest 2001, Osiris, 586-604. o.
[55] Jean Gaudemet: i. m. 433-436.o.
[56] Janine Cels Saint-Hilaire: i. m. 38-45.o.
[57] Janine Cels Saint-Hilaire: i. m. 53. o.
[58] Michel Humbert: i. m. 251-252. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző tanszékvezető egyetemi docens
Visszaugrás
