A római alkotmány fejlődését a Gracchusoknak a római társadalom demokratizálására tett kísérletének bukása után az i. e. 121-44-ig tartó csaknem egy évszázadban a nobilitáson belül két párt (factio) küzdelme határozta meg. Az optimates (azaz a "legjobbak"), vagyis a szenátusi többség mereven ragaszkodott a fennálló köztársasági intézményekhez, s ellene volt a legcsekélyebb társadalmi reformoknak is. A vele szemben álló populares (a "néppártiak") a népgyűlésre, s egyben a lovagrendiek támogatásának elnyerésére is támaszkodtak, valamint célul tűzték ki az elodázhatatlan társadalmi reformok véghezvitelét. Mivel az ellentétek az alkotmányos rend keretei között nem voltak feloldhatók, a felek a nyers erőszakhoz folyamodtak.[1] Az ellenfél közellenséggé (hostis) nyilvánításával, gyakorta kiirtásával (proscriptio) járó polgárháborúkban meghatározó szerephez jutott az új zsoldoshadsereg, amelyet a néppárti Marius hozott létre a birtokos parasztság általános hadkötelezettségén alapuló hadsereg helyett. A kiszolgált veteranusok letelepítése és sokszor az eddigi birtokosok sérelmével történő földhöz juttatása visszatérő problémája lesz a köztársaság utolsó századának.[2]
A hatalomért küzdők sorában hárman is voltak, akik tényleges egyeduralmukat legalizálni igyekeztek: Sulla, Pompeius és Caesar. Az optimata Lucius Cornelius Sulla a szenátus hatalmának helyreállításától várta az államélet válságának leküzdését. Egy népgyűlési törvény alapján i. e. 82-ben korlátlan időre szólóan konzullá, egyszersmind dictatorrá (legibus scribundis et rei publicae restituendae) neveztette ki magát. Célját, a köztársaság helyreállítását csak a köztársasági alkotmánnyal szöges ellentétben álló eszközökkel tudta megvalósítani. Miután reformjai az egyeduralom irányába mutattak, ezért Sulla saját közjogi rendszerének ellentmondásos jellegét belátva, 79-ben minden tisztségéről lemondott, és a közélettől visszavonult. Uralmát követően újításait a büntetőbíróságok kivételével eltörölték.
Pompeius Magnus, aki hol az optimates, hol a populares támogatását élvezve a római állam első számú vezetője lett (princeps rei publicae). A hagyományos köztársasági magisztraturák közül valamennyi jelentősebbet betöltötte, több éven keresztül rendkívüli hatalommal is rendelkezett, ennek ellenére személyes ambíciói megvalósításán túl a római államélet megújításához elengedhetetlenül szükséges reformokat nem tudta keresztülvinni.
Az államélet megújítására irányuló harmadik kísérlet Iulius Caesar nevéhez fűződik, aki vetélytársai (Crassus és Pompeius) félreállítása után olyan hatalmi jogosultságokat szerzett meg magának, amelyek gyakorlatilag már a monarchia bevezetését jelentették.[3]
A Gracchusok halálát követő időszakot a reformtörekvések teljes hiánya jellemezte. A populares táborában nem jelentek meg új elképzelések, csak a Gracchusok politikai törekvéseinek egyes elemeit emelték ki szlogenszerűen, gyakran demagóg elemekkel keverve. Az uralmon lévő oligarchia törekvései pedig csak arra irányultak, hogy a Gracchusok reformjainak eredményeit megsemmisítsék, és visszatérjenek az őket megelőző idők állapotaihoz.[4] A politikai helyzetet tovább bonyolította a lovagrendűek megjelenése a közélet különböző színterein úgy, hogy esetenként a populares, máskor az optimates törekvések támogatóiként jelentek meg.[5] Ennek a jelenségnek az egyik jellemző megnyilvánulása volt Marius politikája. Az ellenmondásos helyzet Itáliában volt a legrosszabb, ahol az agrárkérdés megoldatlansága és a polgárjog körüli viták a szövetségesek háborúja (bellum sociale) néven ismert fegyveres felkeléshez vezettek.[6]
Az optimaták a Gracchusok agrárreformjainak eredményeit lassan, módszeresen, egymás után hozott törvényekkel tartalmilag kiüresítették. Az i. e. 121-ben hozott lex agraria megszüntette az újonnan kiosztott földterületek elidegenítési tilalmát, ezzel a reformok tartósságának kulcselemét számolták fel. Ez rögtön utat nyitott a spekulatív célzatú földfelvásárlásoknak. Második intézkedésként i. e. 118-ban a lex Thoria agraria feloszlatta a földosztó triumvirátus bizottságot, ezzel véget vetett 15 évnyi, a mezőgazdasági földterületek birtok- és tulajdonviszonyait rendezni szándékozó tekintélyes, eredményeket hozó (amelynek eredményei ma is láthatók Itáliában) munkáknak. A gracchusi reformok végső felszámolását
- 102/103 -
az i. e. 111-ben megszavazott lex Baebia agraria jelentette, amely eltörölte a földterületek után kötelezően fizetendő vectigaliát. Így valamennyi kiosztott föld magántulajdon lett. Ettől kezdődően a földkérdés új tartalmat nyert. A földosztások már nem a római polgárok igényeinek kielégítését jelentették, hanem a győztes hadvezérek fő követelését, hogy veteránjaikat öreg napjaikra megélhetéshez juttassák.[7] Így i. e. 103-tól kezdődően L. Appuleius Saturnus néptribunusként Marius veteránjainak követelt földosztást Africaban, majd i. e. 100-ban a lex Appuleia agraria alapján Gallia Cisalpina tartományban.[8]
A gabonaosztásról szóló gracchusi törvények jövője sem alakult szerencsésebben. A gabona ára i. e. 120-tól ismét emelkedni kezdett, a kiosztásra került mennyiség pedig lecsökkent.
Ezzel szemben a Gracchusok bírósági törvénye tartós maradt. A lovagok ekkor még erősen ragaszkodtak megszerzett bírói hatalmukhoz. A tartományi helytartók visszaéléseit tárgyaló állandó bíróságok mellett egy újabb is létrejött Saturnius néptribunus kezdeményezésére (i. e. 103 lex Appuleia de maiestate minuta) a magisztrátusok által a népfelség megsértőivel szemben (de maiestate).[9] Ezek a bíróságok az előttük folyó nagyszámú ügyek, a vád alá helyezett személyek, illetve a vádat és a védelmet képviselő szónokok személye miatt a politikai élet fontos részévé váltak. Kezdetben az optimaták és a populares közti vetélkedés színterei voltak, de hamarosan hozzájárultak a magisztrátusok büntetőjogi felelősségének (ami ez idáig a római alkotmányos berendezkedés egyik fő hiányossága volt) kialakulásához is. A politikai csatározások egyik fő célkitűzése ennek a bíróságnak a kebelében történő ítélkezés lett. Az optimaták természetesen itt is megpróbáltak monopolszerephez jutni, ami i. e. 106-ban (lex Servilia iudiciaria) még sikerült nekik, de három évvel később Saturnius ezt a privilégiumot is a lovagrendnek biztosította (i. e. 103-ban elfogadott lex Appuleia de questione extraordinaria instituenda), ami politikai előretörésük bizonyítéka volt Marius konzulsága idején.[10]
Marius felemelkedése a lovagend i. e. 2. századának végén végbemenő előretörésének egyértelmű jele volt. Egy Rómától délre fekvő itáliai városban, Arpinumban született i. e. 157-156 körül. Kezdetben publicanusként tevékenykedett, aminek következtében a lovagrendbeliek elitjébe került. Ezt követően támogatóinak köszönhetően katonai karrierjét kezdte el építeni. Részt vett Numantia elfoglalásában (i. e. 133-ban), s már ekkor megmutatkozott katonai tehetsége.[11] A katonai hadjáratokban való részvétele után i. e. 119-ben a közéleti karrierrel is megpróbálkozott, így i. e. 119-ben néptribunussá választották. Egy fontos törvényjavaslat előkészítése fűződik hivatali évéhez, amely a választások tisztaságát segítette elő (lex Maria de suffragiis ferendo). Ez a törvény a szavazóhelyek előtt hídszerű átjárók (pontes) használatát vezette be azzal, hogy ezek közelében senki sem tartózkodhat a választókra történő nyomásgyakorlás elkerülése céljából.[12] A törvény a nobilitas tetszését ugyan nem nyerte meg, de Marius számára jelentős népszerűséget hozott a plebeiusok körében (i. e. 115-ben prétorrá választották). Ekkortól merült fel a kérdés, hogy Rómában ősökkel nem rendelkezve jelölteti-e magát a konzulságra.[13] A populares támogatásának köszönhetően i. e. 107-ben konzullá választották, majd ezt követően 104. és 100. között ötször, egymást követő években újították meg ebben a tisztségben. Magát az egyes érdekcsoportoktól távol tartva politizált, hol a populares (Saturnius és terveinek támogatása) érdekei mellé állva, hol a szenátusnak engedelmeskedve. Ugyanakkor a régi római hagyományokat teljesen figyelmen kívül hagyva Róma jövőjét meghatározó katonai reformokat hajtott végre.[14]
Marius hosszú hadjáratai alatt levonta az agrárreformok kudarcainak következményeit. A szükséges katonai létszám elérése érdekében szakított a korábbi - addig kizárólagosan alkalmazott - kötelező, a római polgárjogból folyó katonáskodási kötelezettség elvével. Hatalmas vagyonának köszönhetően katonáinak rendszeres zsoldot fizetett, de meghagyta a censuson alapuló hagyományos sorozást is.[15] Az újonnan sorozottak társadalmi helyzetük alapján a nincstelen városi proletarii soraiból kerültek ki, akik eddig vagyoni osztályba sorolásuk hiánya miatt katonai szolgálatra nem voltak kötelezhetőek. Mellettük a kiszolgált veteránok is szívesen csatlakoztak Mariushoz. A rendszeresen fizetett zsold (merces), a hadizsákmány, a hazatérést követő földosztás reményében azonban a hadvezér személyéhez való ragaszkodás miatt újabb kliensi-patrónusi kötelékek alakultak ki.[16] Ez a győzedelmeskedő hadvezér személyéhez való kötődés a hadjáratok után is megmaradt, mivel az imperator egyben konzuli tisztséget is betöltött. Ezáltal a magisztrátus hatalma a magánhadsereghez hasonló katonai támogatásnak köszönhetően jelentősen megnőtt. Ezzel egy időben a szenátustól való függése is csökkent. Így a római állam további sorsát a katonai támogatással rendelkező magisztrátusok határozták majd meg.[17]
Az ifjabb M. Livius Drusus i. e. 91-ben néptribunussá történő választása olyan folyamatot indított el Róma és itáliai szövetségesei (socii) között, amely véres háborúba torkollott. Ő annak a M. Livius Drusus
- 103/104 -
néptribunusnak a fia volt, aki Caius Gracchusszal szemben a populista túlígérés politikájával igyekezett támogatást szerezni tervei megvalósításához. A Liviusok családja a római arisztokrácia leggazdagabbjai közé tartozott részben hatalmas földbirtokai, részben pénzügyletei révén. Az ifjabb Livius Drusus i. e. 91-ben széles körű reformprogrammal lépett fel, amely a szövetségesek érdekeit is megfelelően képviselte. Drusus - akárcsak korábban C. Gracchus -, maga is megpróbált egyszerre több problémát kezelni, de a külsőségekben néppárti politika mögött a szenátus hatalmának megerősítési szándéka állt. Első lépésként i. e. 91-ben egy bíróságokról szóló törvényt fogadtatott el (lex Livia iudiciaria), amely visszaadta a szenátoroknak az állandó büntetőbíróságokban történő ítélkezés monopóliumát (a szenátus tagjainak létszámát megduplázta 300 új lovagrendű kinevezésével), valamint egy új bíróságot is felállított, amelynek a bírák jövőben előforduló korrupcióit kellett vizsgálnia, ami a bíróságok munkájában részt vevő polgárok mentelmi kiváltságát korlátozta.[18] Ezt követően a népnek tetsző törvénykezésbe kezdett, ami agrár- és gabonaosztásra irányuló törvényekben nyilvánult meg (lex Livia agraria, lex Livia frumentaria). Emellett az eladósodott polgárok terheinek csökkentése érdekében dolgozott ki törvényt (lex Livia nummaria), amelynek értelmében csökkent réztartalommal (1/8 arányban) lehetett új pénzt kibocsátani. Az adósok ezzel az új pénzzel fizethették ki régi adósságaikat, ami jelentős könnyebbséget jelentett számukra, ellenben a pénzkölcsönzéssel foglalkozó lovagok érdekeit súlyosan sértette. Drusus együttesen terjesztette a comitia tributa elé programját (agraria, frumentaria, iudiciaria) és sikerült is törvényjavaslatait megszavaztatnia. Ezen túl a reformok sürgősségét és szükségszerűségét belátó szenátort is maga mellé tudott állítani. Ellenfelei mégis támadást intéztek ellene az i. e. 98-ban elfogadott törvény, a lex Caecilia Didia de modo legum promulgandarum alapján, amely megtiltotta, hogy a magisztrátus több, tárgyilag össze nem függő indítványt közös javaslatba foglaljon (rogatio per saturam).[19] Mivel Drusus törvényei ilyenek voltak, megsemmisítették őket. Ekkor Livius Drusus olyan törvényjavaslatot dolgozott ki, amely az összes szövetségesnek (socii) a római polgárjog megadását javasolta. A szenátori rend érdekeit képviselő konzul (L. Marcius Philippus) megakadályozta a törvényjavaslat népgyűlés elé terjesztését. Ezt követően, amikor Drusus i. e. 91 októberében hazatért, klienseitől körülvéve leszúrták, majd néhány óra múlva elhalálozott. Halálával kitört a szövetségesek háborúja.[20]
A következő évben 12 itáliai szövetséges nép (közéjük tartoztak a picének, a marsusok, a paelignusok, a vestinusok, a marrucinusok, a hirpinusok, a samnisok, az apuleiak, a lucanusok és a campanusok) egy föderációt hozott létre Rómával szemben, amelynek fővárosát a paelignus Corfiniumban hozták létre és Italicanak nevezték el. A felkelésben részt vevők nem akartak mást, mint osztozni annak a birodalomnak a kormányzásában, amelynek létrehozásában maguk is fontos szerepet játszottak. Ennek egyik fontos alapfeltétele pedig a római polgárjog megszerzése volt. A helyzet Róma számára súlyos veszélyekkel járt, hiszen saját légióihoz hasonló harcmodorú, hatalmas létszámú hadsereggel (az itáliaiak háromszoros túlerőben voltak) találta magát szemben. A felkelők minden rómait ellenségnek tekintettek, így nőket, gyermekeket sem kímélve mindenkit lemészároltak. Sikereik eredményeként Róma már i. e. 90-ben elkezdte megadni az egyes itáliai népeknek (hogy megossza egységüket) a római polgárjogot (lex Iulia de civitate latinis et sociis danda). Majd folytatva ezt a törekvést, a lex Calpurnia de civitate sociorum a katonai parancsnokok számára lehetővé tette, hogy a szövetségeseknek katonai szolgálataik ellentételezéseként római polgárjogot adjanak. Végül miután a rómaiak több csatát is megnyertek, két év öldöklés után elvesztették a háborút, amelynek eredményeként i. e. 89-ben a lex Plautia Papiria de civitate sociis danda megadta a római polgárjogot valamennyi a Pó folyótól délre, Itáliában élő szabad személy számára.[21]
A kiterjesztett római polgárjog azonban újabb problémákat vetett fel, s a nobilitas ezúttal sem állt a helyzet magaslatán. Az új polgárok tömegeit ugyanis valamelyik választókerületbe, tribusba kellett volna beosztani. A szenátusi arisztokrácia azonban érdekeit féltve először csak három tribusba engedte volna az új polgárok ezreit besorolni, majd ezt követően a meglévő 35 mellé nyolc új tribus létrehozását javasolták. Ezzel a szövetségesekből kikerülő polgárok csak a népgyűlések szavazatainak egynegyedét adhatták volna. Ez a lecsökkentett politikai szerep újabb tiltakozást váltott ki, ezért P. Sulpicius Rufus néptribunus törvénye (lex Sulpicia de novorum civium libertinorumque suffragiis) i. e. 88-ban vissza is vonta ezt a korlátozást, s lehetővé tette a bármelyik tribusba történő besorolást.[22]
A másik nehézség a régi, sokféle szövetséges intézmény egységesítéséből származott. A megoldást a fundificatio jelentette az egységes itáliai "alkotmányos" berendezkedés felé. Ez egyfelől megszüntette az egyes városok régebbi intézményi rendszereit, másrészt Rómától kértek és kaptak új, egységesebb közigazgatást. A városokban csaknem mindenütt megjelent a régi tisztviselőket helyettesítő quattorviri collegiuma. A városokat ettől kezdve municipesnek kezdték el nevezni.[23]
A római elit éretlen politikai gondolkodását mutatták az események. Ugyanis teljesen feleslegesnek
- 104/105 -
bizonyult a későbbiekben a római polgárjogról történő alkudozás, amikor a gyakorlatban csak kevés polgár vette a fáradságot, hogy a félszigetet átutazva Rómában is gyakorolhassa polgárjogát. A volt szövetségesekkel való szembefordulás azonban így elvezetett az első polgárháborúhoz, amelyet több is követ majd, elvezetve majd a köztársaság megszűnéséhez.[24]
Lucius Cornelius Sulla a patriciusi nobilitashoz tartozott, családja azonban nem rendelkezett jelentős vagyonnal, sőt felmenői már generációk óta nem töltöttek be jelentős politikai tisztségeket, így például consulit sem. Sulla az illusztris Cornelia gens tagjaként közéleti karrierjét i. e. 107-ben - 30 évesen - Marius parancsnoksága alatt questorként kezdte. A numidiai háborúk során kitüntették, ennek köszönhetően a következő évben Marius követként küldte Bokkhuszhoz, Mauretánia királyához, hogy rávegye a rómaiak fő ellenségének tekintett Iugurthával kötött szövetségének felbontására. Ugyancsak ő volt az, aki i. e. 105-ben sikeresen tárgyalt és részt is vett Iugurtha elfogásában. Ezt követően i. e. 93-ban praetorrá választották, majd hivatali évét követően Cilicia provincia kormányzója lett. A szövetségesek elleni háború idején sikeres katonai szerepet játszott, főként a szamniszok ellen. Eddigi sikereit főként katonai tehetségének köszönhette. A szövetségesek elleni háborút követően i. e. 88-ban - 50 éves korában - Q. Pompeius Rufusszal együtt konzullá választották. Sikeres politikai karrierjét nagymértékben elősegítette házassága, amelynek révén az egyik nagy befolyással rendelkező római családdal, a Caecilii Metellivel került rokonságba. Ettől fogva az i. e. 79-ben történő visszavonulásáig meghatározó szereplője lett a római közéletnek.[25]
Sulla Capuaban készült a Keleten folytatott háborúkra, amikor i. e. 88-ban értesült, hogy helyette Mariust nevezték ki hadvezérnek. Gyors döntést hozva öt légióját visszafordította és Róma ellen vonult, hogy a személyét ért sérelmet megtorolja. Számos küldöttség érkezett Rómából, hogy szándékait megváltoztassák, mindhiába, mert ostrom alá vette a várost. Fő célja Marius és híveinek legyőzése volt, s ennek érdekében attól sem riadt vissza, hogy római légiókat vezetve magát Rómát ellenséges városnak tekintse. A római lakosság többnyire szimpátiával fogadta, az ellenálló városrészeket felégette, és tömeges kivégzések követték Rómába érkezését. A szenátus Sulla kérésére senatus consultum ultimumot bocsátott ki, így ellenfelei hostesnek, ellenségnek lettek nyilvánítva.[26] Mivel Sulla konzulként, másik konzultársával szövetségben fordult Róma ellen, katonai akcióját a szenátus törvényesítette. Mariust a római nép ellenségének nyilvánította a szenátus, határozatát azzal indokolva, hogy lázadást szított, ami a konzulokkal szembeni fegyveres ellenálláshoz vezetett, és rabszolgákat is felhívott az ellenállásra felszabadítást ígérve számukra. A szenátus döntése lehetővé tette, hogy bárki, aki találkozik velük, büntetlenül megölhette őket, illetve vagyonukat elkobozták. Marius csak a véletlen szerencsének köszönhetően tudott elmenekülni, hogy Africa provinciába visszavonulva régi veteránjai körében nyerjen védelmet. Sulla parancsnokságát a Keleti tartományban folyó háborúk miatt a római légiók élén megerősítették, Mariusnak és szövetségesének, P. Sulpicius Rufus néptribunusnak az intézkedéseit pedig megsemmisítették. Így Sulla néhány évre ismét elhagyta Rómát, hogy a Mithridatész elleni háborút megvívja. Rómából való elindulása előtt megkísérelte befolyását érvényre juttatni az új konzulok megválasztása során, de ez csak részben sikerült, mivel az egyik konzul későbbi legerősebb ellenfeleinek egyike, L. Cornelius Cinna lett.[27]
Cinna konzultársa és a szenátus tiltakozása ellenére újra elfogadtatta Sulpicius Rufus korábbi törvényeit, amelyek a régi szövetségeseket a 35 tribus valamelyikébe sorolták.[28] A szenátus erre Cinnát megfosztotta konzuli méltóságától és halálra ítélte (ezzel a döntésével a szenátus ismételten is megsértette a mos maiorumot). Cinna azonban támogatást kapott a szövetségesek részéről és Marius is visszatért Itáliába. Cinna és Marius szövetséget kötve i. e. 87-ben csapataikkal körbezárták Rómát, majd a szenátus által ellenük küldött csapatokat visszaverve, a várost kiéheztetve azt elfoglalták. Ugyanazt tették, mint korábban Sulla, ellenfeleiket lemészárolták, illetve közellenségnek nyilvánították őket. Ezt követően Mariust és Cinnát az i. e. 86. év konzuljaivá választották, de röviddel Marius hivatalba lépése után (7. konzuli megbízatása!) életét vesztette. Cinnát még további két évre (i. e. 85. és 84.) is megújították tisztségében, majd i. e. 83-ban Cinna a comitia centuriata összehívása nélkül hivatalában konzultársát (Cn. Papirius Carbo) is megújíttatta. Ezt követően i. e. 82-ben C. Marius, Marius fia töltötte be a consuli tisztséget. Cinna kormányzása alatt az egyik legfontosabb feladat az újonnan római polgárjogot nyert itáliaiak, a régi szövetségesek censusának elkészítése és választási névjegyzékbe vétele volt. A szövetségesek elleni háború miatt megromlott gazdasági helyzet növelte az eladósodottságot, ami pénzügyi válságot eredményezett. Így Cinnának a római fizetőeszközök vásárlóerejének megőrzését is biztosítania kellett.[29]
- 105/106 -
Ez idő alatt Sulla Görögországban és Asiában győzelmet győzelemre halmozott. Mivel Rómában pozíciói jelentősen romlottak, igyekezett minél hamarabb békét kötni Mithridatész pontosi királlyal. Mithridatész a Sulla által felajánlott tekintélyes összeg fejében hajlandó volt az általa a háború megkezdése óta elfoglalt területeket visszaadni a rómaiaknak. Ezzel egy időben Sulla a provinciaiakra súlyos adót vetett ki, majd i. e. 83 tavaszán csapataival megérkezett Itáliába. A nobilitas jelentős része kezdetben sem Cinna, sem Sulla táborához sem csatlakozott. Kivétel volt Cn. Pompeius, aki 23 évesen saját vagyonából három légiót is felszerelt és Sullához csatlakozott. Ennek ellenére Sullának csak i. e. 82 őszére (csaknem két év alatt) sikerült helyzetét megszilárdítania Itáliában, s Rómát újra elfoglalnia. Csapataival bevonult Rómába, ezzel megsértette a pomerium fegyveres erővel való átlépésének régi köztársasági tilalmát.[30]
Miután i. e. 82 novemberében Sulla katonai erővel megszállta Rómát, számos közjogi nehézséget kellett megoldania. Mivel a megválasztott két konzul halott volt, a szenátusnak először interrexet kellett választania, aki öt napig imperiummal rendelkezve összehívhatta a comitia centuriátát, hogy a következő konzulokat megválassza.[31] Így Sulla elhagyta Rómát, s távollétében a szenátus fejét, Lucius Valerius Flaccust választották meg interrexnek.[32] Ezt követően azonban a consulok megválasztása helyett, akik ha majd a szenátus is jónak látta volna, dictátort nevezhettek volna ki, Valerius Flaccus a korábbi római alkotmánytörténetben szokatlan módon (Sulla sugalmazására) új megoldást választott azzal, hogy a consulok megválasztása nélkül rögtön egy olyan törvényjavaslatot terjesztett a comitia elé, amely Sulla dictátorrá történő megválasztását javasolta. A comitia centuriata megszavazta a javaslatot (lex Valeria de Sulla dictatore), és e törvény alapján i. e. 82-től kezdődően Sulla a dictator legibus scribundis et rei publicae constituendae címet viselhette. A döntés elfogadásánál jelentős tényező lehetett, hogy Lucius Valerius Flaccus annak a tekintélyes római családnak volt a feje, amelyik évszázadokkal korábban a köztársaság megalapításánál szerzett tekintélyt parancsoló érdemeket. Sulla, hogy a köztársasági értékek iránti elkötelezettségének tanúbizonyságát adja, dictatorrá történő megválasztását követően helyetteséül magister equitum tisztségre nevezte ki L. Valerius Flaccust. Sulla diktatúrája nem csak a kinevezésének körülményeiben, hanem időtartamában is jelentősen eltért a hagyományos köztársasági diktatúrától. Sulla a törvények meghozása és a köztársaság rendjének helyreállítása céljából kapta meg a diktátori méltóságot, méghozzá időkorlátozás nélkül. A törvények hozatalára való feljogosítás a XII táblás törvények összeállítására felállított decemvirek hatalmához volt mérhető, azzal, hogy a köztársasági alkotmányt is megváltoztathatta. Ezzel Sulla számára minden hatalmat megadtak, Itália határait módosíthatta, provinciákat szervezhetett (Gallia, Cisalpina), magisztrátusokat nevezhetett ki, censust tarthatott, valamint a pomerium határait is módosíthatta. Hatalmát sem a városon belül, sem azon kívül nem korlátozhatta sem a tribunusi intercessio, sem a provocatio ad populum. Ráadásul annyi időre kapott hatalmat, amennyi a cél eléréséhez szükségesnek látszott. Továbbá a diktátori tisztség mellett más magisztrátusi tisztségeket is betölthetett, anélkül hogy diktátorságáról le kellett volna mondania (így i. e. 80-ban másodszor is consuli tisztséget is viselt). A világi hatalom mellett vallási tekintélyt is igyekezett a maga számára biztosítani azzal, hogy bármikor auspicatiót kérhetett. A fentieken túl a Felix (Boldog) melléknevet is felvette, ami arra utalt, hogy Fortuna és Vénusz, a római népvédelmező istennők kegyeltje is egyben.[33] Az elnevezésen, valamint a külsőségeken (24 liktor kísérte) túl így a sullai diktatúra egyetlen elemében sem hasonlított a köztársasági diktátorsághoz, amelyet a 2. pun háború óta gyakran alkalmaztak a rómaiak. A gyakorlatban Sulla diktatúrája egy tiszta monarchikus berendezkedés volt köztársasági formaságok közé helyezve. Ennek ellenére hatalmát sohasem használta fel, hogy királlyá kiáltassa ki magát. Kormányzása alatt mindig ügyelt arra, hogy a szenátus dominanciáját fenntartsa, elhárítva mindazokat az akadályokat, amelyek immár több mint fél évszázada háttérbe szorították azt. Egyik első intézkedése a diktátori kinevezése előtti, még proconsuli minőségében hozott döntéseinek visszaható hatállyal történő legalizálása volt (lex Cornelia de proscriptione).[34] Ennek következtében a proscriptiók törvényessé váltak, az elkobzott vagyonok megszerzőinek pedig tulajdonjogot biztosított.[35]
Sulla diktátorként lehetővé tette a nép számára, hogy konzulokat válasszon (M. Tullius és Cornelius Dolabella), de diktátori minőségében hatalma a konzulok felett álló volt. A köztársaság rendjének helyreállítása céljából választatta meg magát diktátorrá, s ezt a hatalmát a magisztrátusok hatalmának újraszabályozására, a szenátus megerősítésére, a politikai karrier jogi szabályozására fel is használta.[36]
A magisztrátusok számát egyrészt növelte, másrészt jogköreiket újraszabályozta. A polgárháborúk, a
- 106/107 -
megtorlások és a proscriptiók következtében a szenátus tagjainak létszáma jelentősen lecsökkent. A szenátorok kinevezése érdekében az i. e. 180-tól az egyes magisztraturák betöltésének feltételeit szabályozó lex Villia annalist is meg kellett újítania. Sulla törvénye i. e. 82-ben (lex Cornelia de magistratibus) előírta, hogy 29 éves kor előtt a questori tisztséget betölteni nem lehet. A questorság előfeltétele volt a praetorrá történő megválasztásnak, amelyre legkorábban a jelölt 39 éves korában kerülhetett sor. Konzullá csak prétorságot viselt római polgárt lehetett megválasztani, legkorábban 42 éves korában. Az egyes tisztségek betöltése között legalább két évnek kellett eltelnie.[37] A questorok számát 8-ról 20-ra emelte (lex Cornelia de questoribus XX creandis), így is elősegítve az elhalálozás miatt megürült szenátori helyek betöltését. A praetorok száma a Sullát megelőző időkben 6-ra nőtt a quastiones perpetuae, az állandó büntetőbíróságok szervezése miatt. Sulla számukat 6-ról 8-ra növelte (lex Cornelia de praetoribus octo creandis), a megtartott praetor urbanus és praetor peregrinus tisztség mellett 6 magisztrátust az állandó bíróságok szervezésével bízott meg, akik egyben a felállított bíróságok elnökei is voltak.[38] A közbűncselekmények rendszerét is megújította: a provinciákban elkövetett pénzügyi zsarolások, visszaélések körében elkövetett cselekményeket (questionis de repetundis) az i. e. 81-ben hozott lex Cornelia de repetundis szabályozta.[39] A közvagyonnal történő visszaéléseket (de peculatu) a lex Cornelia de peculatu; a választási visszaéléseket (de ambitu) a lex Cornelia de ambitu törvények szabályozták.[40] A népfelség elleni bűncselekményekről (de maiestate) a lex Cornelia de maiestate; a pénz- és a végrendelet-hamísításokról, és a hamísított pénzek használatáról (de falso) szankcionálandó a lex Cornelia de falsis; a mérgezésekről és a szervezett bandák által elkövetett gyilkosságokról (de sicariis et veneficiis) a lex Cornelia de sicariis et veneficiis rendelkeztek i. e. 81-ben.[41] A provinciák szervezése tekintetében nem történt változás. Sulla azonban törvényben rögzítette (i. e. 81-ben lex Cornelia de provinciis ordinandis) a tartományi helytartók jogait és kötelezettségeit.[42] A helytartókat, akik imperiumok alapján provinciai edictumokat is kibocsátottak, az általuk kinevezett helyetteseik (legati) és a melléjük beosztott questorok segítették a törvénykezési kerületekre (conventus) osztott provincia polgári és katonai, valamint pénzügyi igazgatásában.[43] A praetorok számának növelése egyben lehetővé tette a növekvő létszámú provinciák promagisztrátusokkal (proconsules, propraetores) történő ellátását is.[44] Ezt Pólay Elemér véleménye szerint Sulla törvénye akként szabályozta, hogy a prétorok hatásköreit két egy-egy esztendős időtartamra kisorsolták. A sorsolások közül az első a prétor hivatalba lépése után (kivételesen előtte, de akkor is a megválasztása után), míg a második a hivatali év folyamán, de még annak letelte előtt történt. Az első sorsolás a magánjogi iurisdictióra, vagy a büntetőbíróságok elnökségére, míg a második a tartományi helytartói hivatal betöltésére irányult úgy, hogy a prétor római hivatali évének befejezése után egyenesen a részére már az év folyamán kisorsolt tartományba távozhatott mint promagisztrátus, a helytartói tisztség ellátására.[45]
Egyes becslések szerint csaknem 200 szenátor vesztette életét a polgárháborúk következtében. Sulla a köztársasági hagyományoktól eltérően nem a kooptálással való 300 főre történő kiegészítést választotta, hanem 600 főre emelte a szenátus létszámát.[46] Diktátorként a lectio seanust, a szenátorok névjegyzékének összeállítását is maga végezte el. Ez korábban a censor jogköre volt, de Sulla hivatkozhatott egy i. e. 3. századi előzményre, amikor is i. e. 216-ban M. Fabius Buteo diktátor a pun háborúk során, különösen a Cannae-i csatában elhunyt szenátorok miatt maga végezte el a szenátori névjegyzék összeállítását.[47] Sulla és a pun háborúk kora között nem volt túl sok hasonlóság, mindenesetre a fenti esetre történő sullai hivatkozás jól érzékelteti azt a szándékot, hogy eljárásának törvényességét történelmi előzményekkel is alátámassza. Sulla elsőként saját megbízható, hűséges és kipróbált embereivel 300-ra egészítette ki a létszámot, majd újabb 300 szenátort nevezett ki a lovagi rend elitje köréből. Ezzel egy időben a lovagokat kizárta az állandó büntetőbíróságok tagjainak sorából, az ítélkező tanácsokat pedig a szenátus kontrollja alá rendelte.[48]
Az i. e. 82-ben hozott lex Cornelia de tribunicia potestate három a tribunus plebis jogállását korlátozó előírást is tartalmazott. A törvény értelmében a tribunus plebisnek meg kellett szereznie a szenátus jóváhagyását, mielőtt a törvényjavaslatát a comitia elé terjesztette volna. Ez a rendelkezés egy Sulla által már az első konzulsága idején Q. Pompeius Rufusszal közösen előterjesztett törvényjavaslat elfogadtatása volt. Egy további rendelkezése a néptribunus intercessiójának lecsökkentését jelentette, amely ettől fogva csak ius auxiliumot biztosított számára, vagyis azt a lehetőséget, hogy a magánszemélyeknek védelmet nyújthattak az imperiummal rendelkező magisztrátusok túlkapásaival szemben. Végül azok a római polgárok, akik tribunus plebesi tisztséget töltöttek be, automatikusan kizárták magukat a curullisi tisztségekből. Ez gyakorlatilag az érintett személyek további politikai karrierének végét is jelentette. Így megállapíthatjuk, hogy Velleius Paterculus találó megfogalmazásának
- 107/108 -
megfelelően a néptribunusság nem volt többé más, mint üres maszk (imago sine re).[49]
Sulla kitűzött feladatait megvalósítottnak ítélve az i. e. 78-as év konzuljainak megválasztását követően, feltehetően i. e. 79 júliusában lemondott diktátorságáról, miután a neki felajánlott consuli tisztséget is visszautasította. Ezt követően ismét magánszemély (homo privatus) lett, és visszavonult Campaniába, a Cumaeben álló villájába, ahová csak veterán katonái követték. Lemondása egyenes következménye volt az általa szigorúan követett köztársasági hagyományoknak, miszerint a diktátori megbízatás (ami új törvények kidolgozásában és az államszervezet átszervezésében állt) a kitűzött célok elérésével megszűnik. Így Sulla diktatúrája nem egy monarchia irányába tett elbukott kísérletnek tekinthető, hanem egy kivételes időszaknak, amely a köztársasági intézmények megerősítésére irányult. Lemondásával a hatalmat visszaadta a római nobilitásnak. Tekintélyes életműve azonban nem maradt fenn hosszú ideig. A néptribunusi jogköröket i. e. 70-től visszaállították, a szenátus igazságszolgáltatási monopóliumát meg kellett, hogy ossza a lovagokkal. A későbbiekben csupán büntetőjogi törvénykezése bizonyult tartósnak.[50]
A szenátori arisztokrácia bizalmi embere az ambíciózus Cneius Pompeius Strabo éveken keresztül a római köztársaság meghatározó személyisége volt. Hatalmát azonban nem tudta felhasználni arra, hogy a római társadalom számára elengedhetetlenül szükséges reformokat végigvigye. Közéleti pályafutását három nagyobb periódusra oszthatjuk. Első időszakát az egyensúlyra törekvő politikája jellemezte (i. e. 82-70); második szakaszában rendkívüli hatalommal rendelkezett (i. e. 67-61), végül a hatalom megosztására kényszerült, ami a bukásához is vezetett (i. e. 60-49).
A nobilitas köreibe nem túl régen került család leszármazottjaként az apja által kiépített hatalmas klientúrával a háta mögött i. e. 83-ban, 23 éves korában magánhadseregével Sullához csatlakozott, aki Pompeiust anélkül, hogy korábban bármilyen magisztrátusi tisztséget is betöltött volna, tehát homo privatusként, imperium proconsulareval ruházta fel (privatus cum imperio).[51] Propraetorként először Szicíliában szerzett érdemeket, ahol is i. e. 82-ben Marius ide visszahúzódó hívei (marianisták) felett aratott fölényes katonai győzelmet. Ezzel a tettével Sulla egyik jelentős támogatója lett Crassus, Metellus és Lucullus[52] mellett. Ezt követően (i. e. 81-80) Africa provinciában harcolt a marianisták ellen, ahol katonai teljesítményét elismerve a Magnus (Nagy) címmel ruházták fel (ezt a címet Nagy Sándor óta senki sem viselte). Ekkor, 26 éves korában afrikai győzelmének elismeréseként a szenátus diadalmenetet engedélyezett számára. Három évvel később, i. e. 77-ben még mindig egyszerű magánszemélyként ismételten kivételes imperiummal (imperium proconsulare) ruházták fel, hogy a Marius hívének számító Sertoriust Hispaniából kiűzze. Imperiuma nem korlátozódott a számára kijelölt provinciára, hanem azon túl is érvényesült, és időbeli korlátai sem voltak. Így helyzete valójában egy katonai monarchiáéra emlékeztetett. Pompeiusnak csak súlyos nehézségek során sikerült legyőznie Sertoriust, így csak i. e. 71-ben tért vissza Itáliába, a Spartacus-féle rabszolgafelkelés (i. e. 73-71) utolsó csíráit Etruriában ő fojtotta el.[53]
Pompeius M. Licinius Crassusszal még i. e. 71-ben megállapodtak abban, hogy együtt jelöltetik magukat a következő év konzuli választásaira. Mindkettőjük pályázása sértette a Sulla által felállított cursus honorumra vonatkozó szabályokat. Crassus praetorsága óta alig fél év telt csak el (a szükséges két év helyett), Pompeius pedig 34. életévét alig betöltve a cursus honorum körébe tartozó magisztraturák akármelyikének a gyakorlása nélkül lett konzuljelölt. Esélyeiket növelte Crassus presztízse, amit a Spartacus-féle rabszolgafelkelés leverése során szerzett, valamint az, hogy jelentős vagyona lévén pénzügyletei során kapcsolatba került a nobilitas számos tagjával. Pompeius a maga részéről nagy népszerűségnek örvendett, amit széles körben elismert katonai tehetségének köszönhetett elsősorban, ezen túl a lovagrend támogatását is élvezte. Ezek után a szenátus kénytelen volt törvényesnek nyilvánítani jelöltségüket. Mindkettőjüket consullá választották i. e. 70-re, s rögtön elkezdték választási ígéreteik valóra váltását. A római nép óhajának megfelelően hatályon kívül helyezték (lex Pompeia Licinia de tribunicia potestate) Sulla törvényeit a tribunus plebis jogkörének korlátozásáról. Korábban (i. e. 75-ben) már megszüntették Sulla rendelkezését a néptribunusok politikai karrierjének korlátozása vonatkozásában (lex Aurelia de tribunicia potestate), most teljes egészében visszaálltak az i. e. 82. előtti jogaik. Konzulságuk másik jelentős törvénye a L. Aurelius Cotta prétor által előterjesztett új bírósági törvény (lex Aurelia iudiciaria) volt, amely megszüntette a szenátoroknak azt a monopóliumát, hogy csak ők lehettek a bíróságok tagjai.[54] Az új bírósági törvény értelmében a bíróságok egyharmadát a szenátorok, egyharmadát a lovagok, további harmadát a lovagrendbe nem tartozó, de kellő vagyonnal rendelkező polgárok, a tribuni aerarii (az államkincstár alkalmazottai, akiket az első vagyoni osztályba tartozók közül választottak)
- 108/109 -
adták. Így 2/3-uk a pénzügyi elit, 1/3-uk a politikai elit köréből került ki.[55]
Pompeius, aki pályájának elején Sulla feltétlen támogatója volt, konzuli hivatali ideje alatt számos Sulla idejében hozott reform hatályon kívül helyezését támogatta. Hosszú távú politikai programjának hiányát személyes ambíciói pótolták. Szerepe i. e. 70-re megerősödött, egyértelműen a római állam első személyisége lett, "princeps rei publicae", ami kiváltotta az optimaták nemtetszését, így hamarosan új támogatók után kellett néznie, akiket az ellentétes politikai táborban talált meg.[56]
A konzulsága után 3 évvel (i. e. 67-ben) elfogadott törvény, a lex Gabinia de bello piratico értelmében minden korábbinál nagyobb hatalommal, imperium infinitummal ruházta fel a szenátus a Mediterráneum térségében, hogy a tengereket megtisztítsa a kalózoktól. A kalózkodás, amely az i. e. 1. század elején Kréta térségéből indult, ekkorra már a teljes Mediterráneum térségét behálózta.[57] Ez komoly veszélyeket hordozott a római tengeri kereskedelem számára, s így elsősorban az ilyen jellegű tevékenységet folytató lovagok érdekeit sértette, sőt már Róma élelmiszer-ellátásának biztonságát is fenyegette. E törvény alapján Pompeiust imperium proconsulare illette meg 3 éven keresztül valamennyi tengeren, illetve a part menti területeken kb. ötven mérföldes (75 km) körzetben.[58] Az imperiuma alá került területekbe Itália is beletartozott (tartományi helytartói hatalom korábban nem érvényesülhetett Itália vonatkozásában), s így Rómát is ellenőrzése alá vonta. A törvény felhatalmazása alapján a kalózkodás felszámolása érdekében az államkincstárt korlátlanul felhasználhatta, 500 hajót és 20 légiót (120 000 katonát és 50 000 fős lovasságot) helyeztek a parancsnoksága alá. Ezen túl 24 prétori rangú legatust is kinevezhetett. Ez utóbbi a szenátus hatalmának gyengülését mutatja, hiszen korábban a promagisztrátusok kinevezése jogkörét képezte, akik az adott provinciában egyben legatusai is voltak a római államnak. A szenátus a kezdetektől fogva szinte egyhangúan ellenezte az Aulus Gabinius néptribunus által a comitia elé terjesztett törvényjavaslatot (csak Julius Caesar[59] vette védelmébe), ennek ellenére a törvényt elfogadták.[60] A kapott hatalommal élve Pompeius pár hónap alatt felszámolta a kalózok fészkeit a térségben.
A következő évben (i. e. 66-ban) C. Manilius néptribunus javaslatára elfogadott törvény, a lex Manilia de imperio Cn. Pompei, imperiummal ruházta fel Pompeiust Asia provincia tekintetében. A törvény értelmében imperiuma alapján háborút folytathatott Mithridatész ellen, valamint joga volt a római nép nevében szerződést kötni. A törvényt Caesar mellett Cicero is támogatásáról biztosította, aki a lex Manilia kapcsán Pompeiust dicsőítő beszédet mondott katonai zsenijét, erényeit és szerencsével járó karrierjét kiemelve. Pompeius négy év alatt a Kelet uraként a szenátus segítsége nélkül békét teremtett a térségben. Mithridatész legyőzésével a görögök ellenszenve a rómaiakkal szemben csökkent, új provinciák szervezésére is lehetőség nyílt, valamint a keletről származó arany jelentős mértékben gazdagította a római kincstárat, amely Pompeiusnak köszönhetően 50%-kal növelni tudta bevételeit. [61]
Ezzel Pompeius hatalmának csúcsára érkezett. Amikor az i. e. 61-ben visszatért Rómába, mindenki azt várta tőle, amit Sulla tett, vagyis, hogy a légiói élén fog oda bevonulni. Pompeius azonban abban a meggyőződésben, hogy princepsi tekintélye elegendő lesz, elbocsátotta katonáit. Rómában azonban egy a sikereire irigy és rosszindulatú szenátus fogadta, amely megtagadta a provinciák átszervezése terén hozott intézkedéseinek utólagos jóváhagyását, sőt ezen túl Pompeius kiszolgált katonáinak, veteránjainak földhöz jutási igényét is elutasította. Légióit elbocsátva Pompeius elvesztette állami főhatalmát. Ettől kezdve Caesarral kellett majd osztozkodnia politikai befolyása megtartásának érdekében.[62]
Ami egy személy számára elérhetetlen hatalom volt, azt megosztották három személy között. Az első triumvirátus i. e. 60-ban titokban létrejött Pompeius, Crassus és Caesar között. Pompeius tekintélyét és vagyonát, Licinius Crassus a pénzügyi csoportok, elsősorban a lovagrendű publicanusok támogatását, míg Caesar a jövőbe vetett reményeit adta a szövetséghez. Az első triumvirátus a szenátus hatalmával, a római köztársasági alkotmánnyal szemben jött létre.[63] Ez utóbbit ekkor elsősorban Cicero és az ifjabb Cato (Cato Uticus) képviselte. Fontos hangsúlyozni, hogy eltérően a második, később létrejövő triumvirátustól, Pompeius, Crassus és Caesar szövetsége politikai szövetség volt, nem pedig egy magisztrátusi testület.[64]
Az első triumvirátus megkötése egyben megállapodást jelentett a három személy között a jövőbeni politikai célkitűzéseik egyeztetése vonatkozásában. Így Caesart két szövetségesének támogatásával i. e. 59-ben consullá választották, aki hivatali éve alatt eleget tett a vele szemben megfogalmazott elvárásoknak. Egy agrártörvényt fogadtatott el Pompeius veteránjainak földhöz juttatása céljából (lex Iulia agraria), majd jóváhagyta Pompeiusnak a keleti provinciák átszervezése érdekében hozott döntéseit
- 109/110 -
(lex Iulia de actis Cn. Pompei confirmandis), valamint egyharmaddal csökkentette Asiaban a publicanusok által fizetendő, az államnak járó összeget (lex Iulia de publicanis).[65] Caesar konzulsága alatt két alkalommal is ellentétbe került a szenátus érdekeivel. Elsőként akkor, amikor új törvényt fogadtatott el a tartományi helytartók visszaéléseit szankcionálandó (lex Iulia de pecuniis repetundis), egyúttal szigorú pontossággal meghatározta a tartományi helytartók kötelezettségeit; másodszor akkor, amikor csökkentette a szenátus befolyását az ilyen ügyeket tárgyaló büntetőbíróságokban.[66] A néppárt támogatását egy nagylelkű földosztással egybekötött agrártörvénnyel igyekezett megnyerni (lex Iulia agraria Campana), amely során az itáliai Campaniában 20 000 római polgárt juttatott földhöz. Ez ugyan az i. e. 70-ben tartott census alkalmával számba vett 910 000 római polgárhoz képest elenyésző szám volt, ennek ellenére nem sorshúzással lehetett birtokba lépni, hanem a kedvezményezettek a háromgyermekes paterfamiliasok voltak.[67] A konzulságát követő évben promagisztrátusként a két galliai tartomány (Gallia Cisalpina és Gallia Transalpina) helytartói tisztségét kapta meg öt évre szólóan. Ez szabad kezet biztosított számára a barbár Gallia vonatkozásában is, hogy azt meghódíthassa, ami személyéhez ragaszkodó légiókat, tekintélyt, pénzt eredményezhetett számára.[68]
Pompeius is kapott némi elégtételt az őt ért sérelmekért azzal, hogy Róma város élelmezésének felelősévé (cura annonae) nevezték ki i. e. 57-től kezdődően öt évre, korlátlan proconsuli imperiummal felruházva a cél elérésének biztosítása érdekében. Ez tekintélyt parancsoló hatalmat eredményezett számára, hiszen Róma élelmezése, illetve kiéheztetése függött tőle. A későbbiekben ezt a jogkört a császárok éppen ezért maguknak tartják majd fenn. A triumvirátust i. e. 56-ban Luccában megújították, amelynek értelmében Caesart további öt évre meghosszabbítják proconsuli tisztségében Galliában. Crassus és Pompeius az i. e. 55. évre együtt jelöltették magukat consulnak, a tisztséget meg is szerezték. Hivatali évük lejártával Crassust, mint a Syria provincia élére kinevezett promagisztrátust a parthusok elleni hadjáratok vezetésével bízták meg (ahol egy súlyos vereséget hozó csatában i. e. 53-ban életét is veszti), Pompeiust pedig Hispaniába nevezték ki helytartónak.[69]
Az egyensúlyi helyzet nem tartott a triumvirátus végéig sem, mivel Crassus halála után Pompeius ahelyett, hogy visszatért volna Hispániába, proconsuli imperiumát megtartva Rómában maradt. Ez a sullai alkotmányreformok óta azt jelentette, hogy imperium militiae-vel is rendelkezett, ami Itáliában kizárt lett volna. Ezen túl saját helyettesítésére legatust küldött Hispaniába (a legatus, vagyis megbízott, kiküldött kinevezése szintén császári jogkörré válik a későbbiekben). Caesar távollétét kihasználva Pompeius i. e. 52-ben a szenátus támogatását kihasználva egyedül jelöltette magát consulnak úgy, hogy a cura annonae-t és a proconsuli imperiumot is megtartotta, amellett, hogy ez utóbbit i. e. 45-ig meg is hosszabbíttatta. Az egyes tisztségek viselése önmagában is törvénytelen volt, ráadásul ezek kumulálódtak is újabb jogszerűtlenséget megvalósítva.[70] Így i. e. 53-ban Pompeiust consul sine collega választották meg.[71] Ezek után a Pompeius és Caesar közötti ellentétek olyan pontra jutottak, amikor a kettejük közötti összecsapás elkerülhetetlenné vált. Mivel Pompeius és hívei minél előbb szerették volna, ha Caesar homo privatusként tér vissza Rómába, mindent megtettek proconsuli tisztségéből való leváltása érdekében. Caesar tisztában volt vele, hogy ez politikai karrierjének végét is jelentette volna. Ezért i. e. 49-ben ismét konzullá jelöltette magát az i. e. 48-as évre, tartományi helytartói tisztségének megtartása mellett. Ezt minden további nélkül megtehette, hiszen legutóbbi konzuli hivatali éve óta 10 év már eltelt, s emellett Pompeius consulsága idején i. e. 53-ban elfogadtak egy törvényt (plebiscitum de petitione Caesaris), amelynek alapján bárki anélkül jelölt lehetett, hogy Rómában tartózkodott volna. Ugyanakkor Pompeius i. e. 53-ban számos egymásnak is ellentmondó törvényt is megszavaztatott, így egyik törvénye (lex Pompeia de provinciis) előírta, hogy a provinciai helytartói és a Rómában betöltött magisztrátusok között 5 éves időtartamnak kell eltelnie, majd ismét elfogadtatta, hogy a jelöltséghez kötelezőn Rómában kell tartózkodni (lex Pompeia de iure magistratuum), vagyis a hivatalra pályázó csak imperium nélküli magánszemély lehetett. Saját törvényének némileg ellentmondóan Pompeius konzulsága idején meghosszabbíttatta a szenátussal saját proconsuli kinevezését újabb öt évvel (plebiscitum de imperio Cn. Pompeio et M. Crasso prorogando). Ezen túl a politikai helyzet is Caesar érdekeivel szemben változott, mivel az i. e. 50. év optimata konzulja, C. Claudius Marcellus azt javasolta a szenátusnak, hogy Caesart váltsa le galliai proconsuli tisztségéből és rögtön küldjön a helyére egy új helytartót. Ekkor Caesar sikeresen megnyerve a szenátorok egy részének támogatását (a rossznyelvek szerint Gallia aranyának köszönhetően), a másik konzul támogatását (L. Aemilius Paulus) bírva az egyik néptribunuson (C. Scribonius Curion) keresztül vétójogával megakadályozta C. Claudius Marcellus indítványát. Ezzel Caesar időt nyert, egyben arra a felismerésre jutott, hogy légióinak támogatását megőrizve kell második konzulságát megpályáznia.[72]
Ezt követően a szenátusban gyorsan követték egymást az események, egy senatus consultum ultimum i. e. 50-ben Pompeiust csapatok felállítására hatalmazta fel.[73] A szenátus i. e. 49-ben jóváhagyta a
- 110/111 -
Caesar leváltását szorgalmazó consuli indítványt, és Caesar egyik nyílt ellenségét, L. Domitius Ahenobarbust nevezte ki utódjául a galliai proconsuli tisztségre, így nem maradt volna más választása, mint hadseregét elbocsátani. Ekkor (i. e. 9. január 12-én) döntő lépésre határozta el magát, ugyanis légióival átlépte provinciájának és Itáliának a határát jelentő Rubicon folyót, és elkezdte a menetelést Róma felé. A szenátus és Pompeius elmenekült, de a döntő ütközetre hamarosan sor került i. e. 48-ban Pharsalosnál, ahol Pompeius vereséget szenvedett, majd Egyiptomban keresve menedéket meggyilkolták. Ezzel Caesar lett Róma egyedüli ura.[74]
A Caesarral kezdődő római államot az összecsapások legradikálisabb formája, a polgárháborúk állandósága jellemezte.[75] A korábban Pompeius és Caesar közötti háborúkat Pompeius és örökösei, valamint Caesar,[76] majd a köztársaságpártiak és Caesar örökösei közötti, végül Caesar örököseinek egymás közötti küzdelmei váltották fel.[77]
Pharsalosi győzelme (Kr. e. 48.) után Caesart i. e. 48-ban konzullá választották, majd i. e. 46-ban újabb 5 évre megújították, i. e. 45-ben elnyerte újabb 10 évre a "hivataltárs nélküli konzul" (consul sine collega) tisztét is. Konzulsága megtartása mellett előbb határozatlan időre, majd 46-ban 10 évre, végül 44-ben élethossziglan (in perpetuam) dictátorrá neveztette ki magát. Diktátorsága a hagyományos köztársasági elnevezést viselte (dictator rei gerundae causa), ennek ellenére sem időtartamában, sem kinevezési módjában, sem jogköreiben nem emlékeztetetett a köztársasági intézményre. Ezekhez a kivételes hatalmat biztosító jogosítványokhoz járult a már i. e. 48-ban elnyert néptribunusi tisztsége, amely számára élete végéig tartó (i. e. 45-ben elfogadott plebiscitum de tribunicia petestate Caesaris) személyi sérthetetlenséget biztosított. Övé lett a közerkölcsök feletti felügyeletet jelentő praefectus moribus hivatala is, amely később cenzori tisztséggé bővülve a lectio senatus jogával ruházta fel. A népgyűlések hatáskörét szűkítette az a joga, hogy a magisztrátusok felére kötelező javaslatot tehetett.[78] Ehhez járult, hogy korábban (i. e. 63-ban) pontifex maximusszá is megválasztották, tehát több mint egy évtizede a hivatalos állami vallás vezetője is volt.[79] A példátlan hatalomkoncentráción túl Caesar a monarchia hivatalos és tartós elismertetését is megcélozta. Felvette az eladdig csupán az első királyra, Romulusra alkalmazott "haza atyja" (parens patriae) címet, s hagyta, hogy a keleti despota-királyok példájára istenségnek kijáró tiszteletben részesítsék. Dinasztiaalapítási törekvésére utal, hogy az elnyert "imperator" címét nevei közé felvette, így azt átörökíthetővé tette.[80]
Intézkedései között szerepelt a szenátus létszámának 600-ról 900-ra történő felemelése. Az újonnan kinevezett szenátorok között hozzá hűséges embereket, elsősorban lovagi rangúakat, itáliai municipiumok polgárait, provinciabelieket (gallokat, hispániaiakat) és felszabadított rabszolgákat találunk. Intézkedései eredményeként a szenátus a római előkelők tanácsából az egész birodalmat képviselő intézménnyé lett. Ugyanakkor a szenátus elvesztette pénzügyi jogköreit a régi praetorok javára, és a tartományi helytartókat sem a patresek testülete, hanem a dictator nevezte ki.[81] Az egyes magisztrátusok hatalmát azzal igyekezett korlátozni, hogy számukat növelte. A praetorok létszámát 16-ra, a questorokét 40-re emelte (i. e. 46-ban lex lulia de magistratibus). Ellenállásuk elméleti lehetőségét is kizárva gyakran személyesen jelölte őket tisztségükre és nagyon gyakran csak rövid időre (konzult 3 hónapra, vagy akár egy napra is).[82]
Annak ellenére, hogy i. e. 49 és i. e. 44 között a Pompeius megmaradt hívei ellen viselt harcok miatt gyakran távol volt Rómától - gyakorlatilag nem volt olyan év, amikor néhány hónapnál többet ott tartózkodott[83] - jelentős szociális és egyetemes érvényű törvénykezést vitt véghez.[84]
Szociális törvényei között találhatjuk az adósságok befagyasztásáról és a kisebb összegű lakbérekről szólót (i. e. 46-ban lex Iulia de mercedibus habitationem annuis), az ingyenes gabonaosztásra irányulót (i. e. 46-ban lex Iulia frumentaria), illetve más nagyon széles kört érintő agrártörvényeket.[85]
Egyetemes történeti szempontból nagy jelentőséggel bíró törvénykezése körében a római polgárjog nagy tömegű adományozását kell említenünk. Ennek keretében teljes Transpadania szabad népei latin jogúból római polgárjogúakká lettek. Itália közigazgatását egységessé tette (i. e. 45-ben hozott lex Iulia municipiis)[86] Azokban az itáliai municipiumokban, amelyeknek polgárai i. e. 90-ben római polgárjogot nyertek, egy áttekinthető, egységes igazgatási rendszert vezettetett be decentralizált igazságszolgáltatással. A közigazgatási szervezet élén a konzuloknak megfelelő duoviri iure dicundo álltak, alattuk a duoviri aedililesszekkel. Az egyes városok keretei között a városi tanács (ordo decurionum) a szenátushoz, a comitia curiata a római népgyűlésekhez hasonló feladatokat látott el. A csekélyebb súlyú magánjogi perekben a városi magisztrátusok, a jelentősebbekben a római magisztrátus, a praetor urbanus képviseletében annak megbízottjai, a praefecti iure dicundo jártak el.[87] A városi magisztrátusok hatásköre a büntető
- 111/112 -
törvénykezésre is kiterjedt az esküdtek segítségével ítélkező büntetőbíróságok révén. Caesar idejétől tekinthetjük a római államot a mai modern értelemben vett államnak, amelynek Róma csak fővárosa. Így minden polgár egyrészt saját városának joghatósága, másrészt Róma (Cicero megfogalmazása szerint "mindenki közös hazája") joghatósága alá is tartozott. Birodalomszerte római kolóniák jöttek létre (pl. Karthágóban, Korinthoszban, Provence-ban, Africában és Hispaniában).[88]
Caesar dinamikus tervei, amelyek régóta szükséges reformokat igyekeztek megvalósítani, csak biztos hatalmi helyzetben voltak végigvihetőek. Caesarnak sikerült az egységes politikai támogatást maga mögé állítania, azonban hatalma megerősítése során túl messzire ment. Külsőségekben a győztes hadvezért, a triumphatort megillető díszeket, a bíborszegélyű tógát, az aranykoszorút és az imperator címet is folyamatosan viselte. A személyét körülvevő kultuszt eltűrte, életében lehetővé tette, hogy a középületeken az istenek szobrai mellett a sajátját is felállítsák.[89] Nagy jelentőségű naptárreformja során az egyik hónapot (július) saját magáról nevezte el, saját képmásával pénzt veretett. Egy szenátusi határozat i. e. 44-ben sajátos Jupiter-Julius kultuszt kívánt létrehozni, amelynek vezetője Caesar lett volna.[90] Kétszer is visszautasította a számára felajánlott koronát. Harmadszor elfogadta, de monarchikus ambícióinak fanatikus republikánusok összeesküvése vetett véget i. e. 44. március 15-én.[91] Az ellene összeesküvők Caesar meggyilkolásával úgy gondolták, hogy a királyság veszélyét elhárították, de már jóval korábban megszűnt létezni az általuk eszményinek tartott Res Publica Libera.[92]
A Caesar halálát követő első szenátusi ülésen Cicero a pompeianus párt nevében egy törvényt fogadtatott el az összeesküvésben résztvevőknek amnesztiát adva, a diktatúrát pedig örök időkre eltörölve. Két nappal halála után Caesart és diktatúráját el kellett volna felejteni. Caesar hívei azonban ügyeltek arra, hogy az elhunyt népszerűsége továbbra is megmaradjon, ezért Cicerót száműzték Rómából. Kik lettek Caesar utódai? Marcus Antonius, aki egyik fő támogatója és hadvezére is volt, s egyben az i. e. 4. év konzulja is. Az általa irányított légiókon túl ő törvényes hatalommal is rendelkezett.[93] Vele szemben Caesar magánjogi örököse, Octavianus is részt kért a hatalomból, aki unokaöccse és adoptált gyermeke is volt a meggyilkolt diktátornak.[94] Két örökös az egyszemélyi diktatúra folytatójaként hosszú távon lehetetlennek tűnt, azonban rövid távon a köztársaságpárti szenátus (pompeianusi erőkkel) erejével szemben összefogásra volt szükség.[95] Ezért i. e. 43-ban a Caesar halálát követően kialakult anarchia fölszámolására a Caesar-párt vezetői (Octavianus, Antonius és Lepidus) létrehozták a második triumvirátust.[96] Hatalmuk legalizálásaként a népgyűléssel 5 évre szóló kollektív konzuli teljhatalmat szavaztattak meg maguknak (lex Titia de tresviris rei publicae constituendae), s mint tresviri rei publicae constituendae jogosultságot nyertek magisztrátusok kinevezésére, törvényhozásra, bíráskodásra, melynek keretében fellebbezés lehetősége nélkül halálos ítéletet is hozhattak, továbbá földosztásra, pénzverésre. A triumvirek egyúttal a Római Birodalom területét is felosztották egymás között. Octavianus kapta a nyugati provinciákat, Lepidus Africat, Marcus Antonius keletet, ahová megérkezve azt ő többé élete végéig már el sem hagyta. Marcus Antoniust kezdetben a keleti provinciák pacifikálása, majd a parthusok elleni háborúk, végül Kleopátra tartotta távol Rómától. Alma egy hellenisztikus monarchia létrehozása volt, amelyben társa és gyermekeinek anyja, Kleopátra is támogatta. A második triumvirátust i. e. 38-ban megújították (lex de tresviris in alterum quinquennium confirmandis?). Ennek hatálya azonban i. e. 32-ben lejárt. Időről időre meghosszabbított hatalmuk Caesar diktatúrájától csupán csak kollegialitásuk folytán különbözött. Octavianus propagandájának hatására Róma egy hellenisztikus monarchia általi meghódításának veszélye egyre erőteljesebbé lett. Így a háború a két kultúra között, amelyet a latin műveltségű nyugat és a hellenisztikus kelet jelentett, elkerülhetetlenné vált. A két törvényes hatalommal már nem rendelkező Caesar örökös közötti végső összecsapás i. e. 31-ben Actiumnál történt. A háborúba indulás előtt Octavianus személyes esküt tett hűségéről, biztosítva valamennyi itáliai népet. Az actiumi tengeri csatát Octavianus és Agrippa csapatai nyerték Marcus Antoniusszal szemben, Egyiptomot pedig a római birodalomhoz csatolták.[97] Ettől fogva Octavianus - aki ekkor 32 éves - a birodalom egyedüli ura lett. Politikai zsenialitásának köszönhetően a Caesar által megalapozott monarchikus berendezkedést tovább tudta erősíteni úgy, hogy a köztársaság helyreállításának illúzióját mindvégig fenntartotta.[98]
A köztársaság csaknem egy évszázados válsága nem oldotta meg tehát Róma alapvető problémáit. A Gracchusok nagylelkűsége, Sulla véres diktatúrája, a Pompeius által erősíteni kívánt szenátus vagy Caesar "monarchiája" alapvetően semmit sem változtattak meg sem a római társadalmi struktúra, sem a kormányzás módja tekintetében, amely elengedhetetlenül szükséges lett volna a hatalmas méretűre duzzadt birodalom irányíthatósága érdekében. A hatalomban egymást követő vezetőknek azonban többé-kevésbé világos elképzeléseik voltak a társadalmi egyenlőtlenségek és az itáliaiak, valamint a provinciaiak alávetett
- 112/113 -
helyzete által kiváltott nehézségek megoldására. Akár a szükségszerűség, akár személyes ambícióik révén elfogadták a köztársasági keretek között szokatlan rendkívüli hatalmat, amelyet meggyőződésük szerint a köztársaság válságának megoldása érdekében kívántak felhasználni. Ez alatt az utolsó köztársasági évszázad alatt lett nyitottá Róma városa az itáliaiak felé, s szűkebb mértékben a provinciaiak irányába is. Ebben az időszakban többszöröződött meg a rómaiak által alapított kolóniák száma, amely ugyan felszámolta a szenátus monopóliumát az ager publicus vonatkozásában, ugyanakkor a földosztások révén a rómaiakat és a provinciabelieket egymáshoz közelítette.[99]
A köztársaság válságának időszaka azonban véglegesen megszüntette az i. e. 3. és 2. századra megszilárdult köztársasági alkotmányos intézményeket. A régi köztársasági berendezkedés, a jól bevált alkotmányos intézmények, amelyek évszázadokon keresztül alkalmasak voltak az egyéni teljhatalom kialakulásának megakadályozására, ezúttal sorra csődöt mondtak. Az egyszemélyi hatalmat ugyanis olyan hagyományos köztársasági intézményekkel leplezték, mint a néptribunusi, a konzuli, a promagisztrátusi és a diktátori. Az újonnan fellépő vezetők emellett olyan új címeket is felvettek, amelyeknek már nem lehetett a tartalmát pontosan meghatározni és az alkotmányos keretek közé illeszteni (pl. imperator, princeps). A köztársasági magisztraturák kereteitől megszabadulva (annuitás kollegialitás, cursus honorum) az egyes tisztségviselők egy személyben több hivatal hatáskörét is magukhoz vonták, s ez az általánossá váló gyakorlat a köztársaság utolsó évszázadát átvezette a császárság korszakába.[100] ■
JEGYZETEK
* A tanulmány I. része a Jura 2009. évi 2. számában jelent meg.
[1] André MagdelaIn: La loi à Rome. Histoire d'une concept, Les Belles Lettres, Paris 1978
[2] Alföldy Géza: Római társadalomtörténet, Osiris, Budapest 2002. 71-95. o.
[3] P. Szabó Béla: Előadások a római állam- és jogtörténet köréből, Miskolc 1999. 50-51. o.
[4] Robert Dreyfus: Essai sur les lois agraires sous la république romaine, Calmann Lévy Éditeur, Paris 1898
[5] Claude Nicolet: L'ordre équestre. A l'époque républicaine (321-43 av. J.-C.) I., Éditions Boccard, Paris 1974. 317-343. o.
[6] Marianne Bonnefond-Coudry: Le Sénat de la république romaine. De la guerre d'Hannibal à Auguste: Pratiques délibératives et prise de décision, École Francaise de Rome. Rome 1989
[7] Claude Nicolet: Rome et la conquete du monde méditerranéen 264-27 avant J.-C. 1. Les structures de l'Italie romaine, PUF, Paris 1977. 130-142. o.
[8] Marius veteránjai érdekében történő földosztások annak a politikai közeledésnek az eredményei voltak, ami Marius, C. Servilius Glaucia és L. Appuleius Saturnius között kezdődött i. e. 104-től fogva. Ennek köszönhetően előbb C. Servius Glauciát néptribunusnak választották i. e. 104-ben, majd utóbb i. e. 103-ban L. Appuleius Saturniust is.
[9] Zlinszky János: Római büntetőjog, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest 1991. 101. o. Az új bűncselekmény a római nép méltóságának kisebbítése vagy megsértése (crimen laesae maiestatis), tehát az alkotmánnyal, az alkotmányos intézményekkel való tudatos szembenállás. A tényállás alá nagyon sokféle cselekmény volt vonható, ide tartozott a néptribunusok megsértése is.
[10] Claude Nicolet, Les lois judiciaires et les tribunaux de concussion, Aufstieg und Niedergang der römischen Welt, I: 2. Berlin 1972. 197-214. o.
[11] Plütarkhosz: Caius Marius, 3., In: Párhuzamos életrajzok II. (Fordította: Máthé Elek), Osiris, Budapest 2001. 123. o.
[12] Németh György: Választások a köztársaságkori Rómában, In: Hogyan nyerjük meg a választásokat? Quintus Tullius Cicero, A hivatalra pályázók kézikönyve, (Szerkesztette: Németh György, Fordította Nótári Tamás) Lectum Kiadó, Szeged 2006. 133-155. o.
[13] J. van Ooteghem: Caius Marius, Académie royale de Belgique, Bruxelles 1964. 143-155. o.
[14] Filippo Cassola - Luigi Labruna: Mario e la reforma dell'esercito, In: Lineamenti di storia del diritto romano (sotto la direzione di Mario Talamanca), Seconda edizione, Giuffrè, Milano 316-319. o.
[15] Claude Nicolet: Le métier de citoyen dans la Rome républicaine, Gallimard, Paris 1976. 174-183. o.
[16] Norbert Rouland: Armées «personnelles» et relations cliéntèlaires au dernier siècle de la République, Labeo 25 (1979), 20-21. o.
[17] Alföldy Géza: i. m. 82. o.
[18] A törvény elfogadásához feltehetően hozzájárult i. e. 94-ben a P. Rutilis Rufus elleni vádemelés is, amely a római társadalmi körökben súlyos vitákat kiváltó ügy lett. Mivel Saturnius és Glaucia i. e. 100-ban hozott törvénye alapján az állandó bíróságoknak (questio perpetua) ismét tagjai lettek a lovagrendűek is, hatalmukat kihasználva korrupcióba keverték a szenátori rend képviselőjét. Az ügy előzményéhez tartozik, hogy Q. Mucius Scaevola Asia proconsuljaként igyekezett a provinciai pénzügyi körök túlburjánzó visszaéléseit megakadályozni. Mivel Q. Mucius Scaevola korának meghatározó jelentőségű jogtudósa és egyben pontifex maximus is volt, a pénzügyekkel foglalkozó lovagok támadása ellene irányult azzal, hogy legátusát P. Rutilius Rufust megrágalmazva, sikerült vád alá helyeztetniük, sőt a bíróság olyan súlyos büntetést szabott ki rá, hogy Rufus száműzetésbe volt kénytelen vonulni. Az eset olyan felháborodást váltott ki, hogy napirendre került a lovagok bíróságokban való részvételi jogának megszüntetése is.
[19] Benedek Ferenc: Római jog. Történeti rész. (kézirat) Pécs 2005. 29. o. A lex Caecilia Didia emellett még kimondta azt is, hogy a népgyűlés időpontjáig az összehívását elrendelő edictum kibocsátásától legalább három vásárnapnak el kellett telnie. Mivel vásárt nyolcnaponként (trinundinum) tartottak, legkorábban az edictum kibocsátásától számított 17. napra lehetett csak népgyűlést összehívni. Lásd: Bessenyő András: Római magánjog. A római magánjog az európai jogi gondolkodás történetében, Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs 2003. 56. o.
[20] Jean Gaudemet, Les institutions de l'Antiquité, Montchrestien, Paris 2002. 262-265. o
[21] Adrian N. Sherwin - White: The Roman Citizenship. A survey its developement into a world franchise, Aufstieg und Niedergang der römischen Welt, I: 2. Berlin 1972. 23-58. o.
[22] P. Szabó Béla: Előadások a római állam- és jogtörténet köréből, Miskolc 1999. 54. o.
[23] Janine Cels Saint-Hilaire: La république romaine 133-44 av. J. C., Armand Colin, Paris 2009. 91-92. o.
[24] Alberto Burdese: Manuale di diritto pubblico romano, UTET, Torino 1975. 121-124. o.
[25] Emilio Gabba: « Mario e Silla », Aufstieg und Niedergang der römischen Welt, I: 1. Berlin 1972. 764-805. o.
- 113/114 -
[26] Jürgen Baron Ungern-Sterberg von Pürkel: Untersuchungen zum spätrepublikanischen Notstandrecht. Senatus-concultum ultimum und hostis Erklärung, Beck, München 1970. 74-81. o.
[27] Havas László - Hegyi W. György - Szabó Edit: Római történelem, Osiris, Budapest 2007. 329.o.
[28] Georges Pieri: L'histoire du cens jusqu'à la fin de la république romaine, Sirey, Paris 1968.165. o.
[29] Janine Cels Saint-Hilaire: i. m. 102. o.
[30] Francois Hinard: Sylla, Fayard, Paris 1985. 13-222. o.
[31] André Magdelain: "Auspicia ad patres redeunt" (1964), In: Jus imperium auctoritas. Études de droit romain, Collection de l'École Française de Rome-133, Rome 1990, 341-383. o.
[32] C. Castello: « Intorno alla legitimità della lex Valeria de Sulla dictatore», Studi Francisci III, Milan 1956. 37-60. o.
[33] Vénus istennő a boldog szerencse istennője számos politikusnál megjelent, így Sullánál, Pompeiusnál, majd Caesarnál is, de különböző mutációkban. Ezek a mutációk a következők voltak a Felix, Victrix (győzedelmes) és a Genetrix (az anya). Lásd: Jean Bayet: Histoire politique et psychologique de la religion romaine, Paris Payot, 1957, 164. o; Robert Schilling: La Religion romaine de Vénus, Paris 1954, valamint John SCHEID: La religion des Romains, Paris, Armand Colin 2007
[34] Francois Hinard: «Sur les liberi proscriptorum. Approches prosopographique et juridique d'un problème politique», Mélanges Guarino, Naples 1984, 1889-1907; V. Vedaldi-Iasabez: I Figli dei proscritti sillani, Labeo 27 (1981), 163-213.
[35] A proscriptio a halálraítéltek névsorának a kihirdetése volt, így a listán Szereplő Személyeket Bárki Szabadon Megölhette, Vagyonukat És Javaikat Elkobozták. Lásd: Velleius Paterculus: Róma története, 2. 28. (fordította Hoffmann Zsuzsanna), Lectum Kiadó, Szeged 2007. 68-69. o.: "Törvényben írták elő, hogy a száműzöttek javait árverezzék el, gyermekeiket az atyai örökségből zárják ki, ne pályázhassanak állami hivatalokra; és ami a méltánytalanságok betetőzése volt, a senatorok gyermekei kötelesek viselni a rangjukkal járó terheket, viszont az őket megillető jogokból nem részesülhetnek.".
[36] Pual M. Martin: L'idée de royauté á Rome. Haine de la royauté et séductions monarchiques (du IV[e] siècle av. J. - C. au principat augustéen) 2, Adosa, Clermond - Ferrand 1994. 350-356. o.
[37] Molnár Imre - Jakab Éva: Római jog, Leges, Szeged 2004. 33. o.
[38] Földi András - Hamza Gábor: A római jog története és institúciói, 14. kiadás, Nemzeti Tankönyvkiadó, Szeged 2006. 33. o.
[39] Francois Pontenay de Fontette: Leges repetundarum, Paris 1954, LGDJ, 90-105. o.
[40] Nótári Tamás, Jog, vallás és retorika. Studia Mureniana, Lectum Kiadó, Szeged 2006. 20-26. o.
[41] Zlinszky János: Római büntetőjog, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest 1991. 97. o.
[42] A provinciák száma Sulla alatt tízre emelkedett. (Szicília, Szardínia-Korzika, Hispania citerior, Hispania ulterior, Macedonia-Achaia, Africa, Asia, Kikikia, Gallia Cisalpina, Gallia Nabonensis). Láds: Jean ROUGÉ: Les institutions romains, Paris 1994. 61. o.
[43] Földi András - Hamza Gábor: A római jog története és institúciói, 14. kiadás, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest 2009. 37. o.
[44] C. Annius proconsulként i. e. 81-ben a két Hispániai provincia helytartója, L. Licinius Murena propraetor Asiaban, Cn. Pompeius Magnus Africában, C. Valerius Flaccus Gallia Transalpina prpmagisztrátusa volt. Lásd: Fréderic Hurlet: La dictature de Sylla: Monarchie ou magistrature republicaine? Essai d'histoire constitutionelle. Bruxellel-Rome 1993. 142-143. o.
[45] Pólay Elemér: A praetor szerepe a római magánjog fejlődésében, Ludvig István Könyvnyomda, Miskolc 1944. 26. o.
[46] Alberto Burdese: i. m. 129. o.
[47] Fréderic Hurlet: i. m. 106. o. A Canae-i csata után a szenátus tagjainak kiegészítése elengedhetetlenné és sürgető feladattá vált. A legutóbbi censust i. e. 220-ban tartották, a következőre 5 év múltán, i. e. 215-ben kerülhetett volna csak sor. Ezért ezzel a feladattal M. Fabius Butteo diktátort bízták meg. Feladatát, a csaknem 80 szenátusi hely betöltését a következőképpen oldotta meg. Elsőként valamennyi szenátort megerősítette ebbéli tisztségében, akiket még a korábbi censorok C. Flaminus és L. Aemilius Papus választottak ki. Az elhunyt szenátorok pótlására azokat nevezte ki, akik a legutóbbi census óta curullisi magisztrátusi tisztségeket viseltek, majd azokat, akik aedilis plebisek, néptribunusok és questorok voltak. Végül azok közül a polgárok közül választottak, akik még magisztratúrát sem töltöttek be.
[48] François Pontenay de Fontette: i. m. 88-89. o.
[49] Velleius Paterculus: Róma története, 2. 30. (fordította: Hoffmann Zsuzsanna), Lectum Kiadó, Szeged 2007. 71. o.: "Ezen consulsága alatt Pompeius visszaállította a tribunusi hivatalt, amely Sulla alatt látszat jogkörré süllyedt."
[50] Fréderic Hurlet: i. m. 165-168. o.
[51] Földi András - Hamza Gábor: A római jog története és institúciói, 14. kiadás, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest 2009. 33. o.
[52] J. van Ooteghem: Lucius Licinius Lucullus, Académie Royale de Belgique, Bruxelles 1959. 18-44. o.
[53] Francesco DE MARTINO: Storia della costituzione romana III. Jovene, Napoli 1961. 132. o.
[54] Francois Pontenay de Fontette: i. m. 89-90. o.
[55] Pókecz Kovács Attila: A vállalkozáshoz kapcsolódó bűncselekmények a köztársaságkori Rómában (A Castor templom ügye), In: Tanulmányok Erdősy Emil Professzor 80. születésnapja tiszteletére, (Studia Iuridica Auctoritate Universitatis Pécs Publicata 136), Pécs 2005. 421-439. o.
[56] Michel Humbert: Institutions politiques et sociales de l'Antiquité, Dalloz, Paris 2007. 355. o.
[57] A kalózkodás az i. e. 1. századra már nyugtalanító méreteket öltött. Gazdag, vagyonos emberek is működtettek kalózkodással foglalkozó csoportokat (Lásd: Plutarkhosz, Pompeius 24, 3: "Nemsokára jómódú, előkelő származású és kiváló szellemű férfiak is kalózhajóra szálltak, és részt vettek kalózvállalkozásokban, mert hírt és megbecsülést reméltek."). A kalózok ellehetetlenítették a kereskedelmet, elfogták az utazókat és csak váltságdíj fejében engedték el, vagy rabszolgának adták el őket. A római állam a polgárháborúk zavaros viszonyai között nem tudott kellő határozottsággal fellépni a jelenség általánossá válása ellen. A helyzet akkor kezdett el tarthatatlanná válni, amikor ismert neves személyeket is elraboltak, s csak váltságdíj fejében bocsátották őket szabadon. Így Rhodosz szigetéről Rómába visszatértekor ejtették fogságba i. e. 75-ben az ifjú Julius Caesart. Óriási felháborodást keltett i. e. 68-ban az, amikor két hivatalban lévő praetor és teljes kíséretük került hasonló helyzetbe. Ez már a római állam megszégyenítését is jelentette, ami nyugtalanságot eredményezett Rómában. Janine Cels Saint-Hilaire: La république romaine 133-44 av. J. C., Armand Colin, Paris 2009. 131. o.
[58] A kalózkodáshoz lásd: Maróti Egon: Kalózkodás a polgárháborúk korában, (Apollo Kiskönyvtár 1.) Budapest 1972
[59] Christian Meier: César, Seuil (traduit par Joseph Feisthauer), Paris 1989. 144. o.
[60] "A törvényjavaslat felolvasását a nép kitörő örömmel fogadta, de a legtekintélyesebb és legbefolyásosabb senatorok úgy vélekedtek, hogy az ilyen korlátlan és határtalan hatalom nemcsak irigységet, hanem félelmet is kelt; ezért Caesar kivételével mindnyájan ellenezték. Caesar nem azért támogatta a törvényt, mert Pompeiusszal a legkevésbé is törődött, hanem mert idejében meg akarta magának szerezni a nép kegyét és kedvezését." Lásd: Plütarkhosz: Pompeius, 25., In: Párhuzamos életrajzok I. (Fordította : Máthé Elek), Osiris, Budapest 2001. 977. o.
- 114/115 -
[61] Moses I. Finley: L'économie antique, (traduit de l'anglais par Max Peter Higgs) Les éditions de minuit, Paris 1975. 208-209. o.
[62] Robert Etienne: Jules César, Fayard, Paris 1997. 51-58. o.
[63] Philippe Nemo: Histoire des idées politiques dans l'Antiquité et au Moyen Age, PUF, Paris 1998. 246-247. o.
[64] Michel Humbert: i. m. 261. o.
[65] Jean Rougé: Les institutions romains, i. m. 67. o.
[66] François Pontenay de Fontette: Leges repetundarum, LGDJ, Paris 1954. 107-118. o.
[67] Robert Etienne: i. m. 178. o.
[68] Jean Rougé: Les institutions romains, i. m. 64-65. o.
[69] Pual M. Martin: i. m. 356-363. o.
[70] Jean Rougé: Les institutions romains, i. m. 67. o.
[71] Pompeius i. e. 53-ban történő consullá választásának körülményeivel kapcsolatos történések: Lásd: Janine Cels Saint-Hilaire: i. m. 163-164.o.
[72] Alberto Burdese: i. m. 134. o.
[73] Bernard Rödl: Das Seanatus- consultum ultimum und der Tod der Gracchen, Erlangen Nürberg 1968, 43. o.
[74] Caesar közéleti pályáját szónokként kezdte és már Cicero is kiemelte "Brutus" című művében, hogy valamennyi római szónok közül ő beszélt a legválasztékosabban (elegantissime). Caesar emellett irodalmi tevékenységet is kifejtett. Beszédeiben és írásaiban purista volt. Köszönhetően egyszerű stílusának, amelynek legfőbb jellemzője az elegancia és a tisztaság volt, el tudta érni, hogy az olvasók minden szavát színtiszta igazságnak érezzék. Caesar Cicero mellett a klasszikus kor egyik legjelentősebb levélírója is volt. Leveleit ugyan összegyűjtötték, azonban ez a gyűjtemény sajnos elveszett, de szerencsére néhánynak a tartalmát közvetett módon ismerjük. Suetonius szerint Cato ellen egy politikai pamfletet is írt "Anticato" címmel, ez azonban nem maradt ránk. Caesar írói hírnevét nem a fent említett műveinek, hanem kommentárjainak köszönheti. Ezek a művek mintái a klasszikus latinságnak és a politikai célok írói eszközökkel történő népszerűsítésnek is. Az egyik legjelentősebb ezek közül "A gall háborúkról' (De bello Gallico) írt kommentárja, amit i. e. 52-51 telén öntött végleges formába. A mű megírásához forrásul a saját és a tisztjei által készített feljegyzések, illetve a szenátusnak évenként küldött jelentései szolgálhattak. Ceasarnak ez a műve a Gallia meghódítása körüli események miatt alapvető történeti forrás. Másik jelentős kommentárja "A polgárháború" (De bello civili), ennek három könyve két év (i. e. 49-48) eseményeit tartalmazza. A befejezetlennek tartott mű első könyve a Caesar ellen hozott szenátusi határozatok ismertetésével kezdődik és Pompeius halálával, illetve Caesar Alexandriai tartózkodásával zárul. Caesar célja a művek megírásával az volt, hogy világossá tegye azt, hogy Galliában igazságos háborút viselt, a polgárháborúk alatt pedig mindig a béke megteremtésére törekedett, ezt azonban Pompeius magatartása megakadályozta. Lásd Adamik Tamás: A római irodalom története. A kezdetektől a nyugatrómai Birodalom bukásáig, Kalligram, Pozsony 2009. 204-214. o.
[75] Yann le Bohec: César chef de guerre. César stratège et tacticien, 2001, Éditions du Rocher, 321-475. o.
[76] Maróti Egon: A kalózok szerepe Sextus Pompeius táborában, In: "Feci quod potui", "Tettem amit tudtam", A nyolcvanéves Maróti Egon tiszteletére. Szerk: Hoffmann Zsuzsanna, Lectum Kiadó, Szeged, 2007. 55-63. o.
[77] Claude Nicolet: Le métier de citoyen dans la Rome républicaine, Gallimard, Paris 1976. 184-199. o.
[78] Robert Etienne: i. m. 157-169. o.
[79] Zlinszky János: Ius publicum, Osiris, Budapest 1994. 70. o.
[80] Robert Etienne: i. m. 209-216. o.
[81] Jean Gaudemet: i. m. 263. o.
[82] Robert Etienne: i. m. 163-168. o.
[83] Yann le Bohec: i. m. 321-475. o.
[84] Robert Etienne: i. m. 119-151. o.
[85] Jean Rougé: Les institutions romains, i. m. 69. o.
[86] Gerhard Dulckeit - Fritz Schwarz - Wolfgang Waldstein: Römische Rechtsgeschichte, Beck, München 1995. 135. o.
[87] Michel Humbert: Municipium et civitas sine suffragio. L'organisation de la coquete jusqu'á la guerre sociale, École Française de Rome, Rome 1978. 355-402. o.
[88] François Hinard: Histoire romaine, Tome I. Des origines à Auguste, Fayard, Paris 2000. 817-818. o.
[89] Gerhard Dulckeit - Fritz Schwarz - Wolfgang Waldstein: i. m. 183-184. o.
[90] Robert Etienne: i. m. 211. o.
[91] Gérard Walter, Brutus et la fin de la république, Payot, Paris 1938
[92] Pual M. Martin: i. m. 378-386. o.
[93] Francois Chamoux: Marc Antoine, Arthaud, Paris 1986
[94] Robert Etienne: i. m., 271-274. o.
[95] Pual M. Martin: i. m. 395-400. o.
[96] Annie Allély: Lépide, le triumvir, Ausonius, Bordeaux 2004. 193-213. o.
[97] Jean-Michel Roddaz, Marcus Agrippa, École Française de Rome 253, Rome 1984. 164-183. o.
[98] Alberto Burdese: i. m. 139-143. o.
[99] Wolfgang Kunkel: Magistratische Gewalt und Senatsherrschaft In: Aufstieg und Niedergang der römischen Welt, I: 2. Berlin 1972. 3-22. o.
[100] Wolfgang Kunkel - Martin Schermaier: Römische Rechtsgeschichte 13. Auf., Böhlau, Köln-Weimar-Wien 2001. 61-63. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző tanszékvezető egyetemi docens.
Visszaugrás
