Az eutanázia megengedhetősége mint alkotmányjogi probléma jelentősége - túl erkölcsi, sőt politikai fontosságán - nem csupán abban áll, hogy a jogi érvelés egyik úgynevezett klasszikus "nehéz eseteinek" egyike, hanem abban is, hogy az alkotmányértelmezés és alkotmánybíráskodás több alapkérdését is különlegesen szemléletes módon veti fel. Így jól példázza azt, hogy a társadalmat mélyen megosztó erkölcsi viták megoldása, ezáltal bizonyos közösségi döntések hogyan csúsznak át az alkotmányjog területére. Minthogy a szemben álló morális felfogások egy része kölcsönösen kizárja egymást, az olyan kérdések, mint például a "kegyes halál" aktív vagy passzív formájának legalizálása vagy a belátási képességgel nem rendelkező betegek eutanáziája, morális vita útján eldönthetetlenek, másrészt pedig a demokratikus döntéshozatali mechanizmus, a politikai mérlegelés az eljárás szereplőinek vonakodása miatt gyakran nem jelent megoldást, marad a mindenki számára kötelező elveket és normákat előíró alkotmány mint végső hivatkozási alap. Az ilyen "nehéz esetekben" azonban még az alkotmány autoritása is csak akkor lehet elfogadható, ha meggyőzően kimutatható, hogy tartalmából, jogelveiből a rivális felfogások egyike - és csak az - következik, és az is megtudható, hogy a konkurens nézet érvényesüléséhez elvileg milyen módosításra lenne szükség. Az alkotmány rendelkezéseit mindenki számára kötelezően és végső fórumként értelmező alkotmánybíróságoknak tehát az ilyen ügyekben nehéz és szép feladatuk van: döntéseikkel bizonyítaniuk kell, hogy nem saját erkölcsi értékeiket vagy mások politikai érdekeit kívánják érvényesíteni, hanem - értelmezési hatalmuknál fogva - csupán az alkotmányból következő követelmények betartásán őrködnek.
De vajon alkalmasak-e az alkotmánybíróságok erre a szerepre? Az alkotmányok általános elvei alapján elbírálhatók-e olyan konkrét jogigények, amelyek morális alapja olyannyira megosztja a társadalmat? És a bíróságok felhatalmazása kiterjed-e az ilyen kérdések megválaszolására, s ők maguk képesek-e olyan, konzekvens értelmezési eljárások kialakítására, amelyek alkalmazása nem csupán azok számára meggyőző, akik erkölcsi álláspontjával az egyedi döntések egybeesnek?
Ezekre a kérdésekre nyilván nagyon nehéz általános érvényű választ adni. Mindenestre elég fontosnak tűnnek ahhoz, hogy egyes konkrét ügyek kapcsán is megpróbáljunk válaszolni rájuk. A közelmúltban a magyar Alkotmánybíróság (AB) az eutanáziához való jog alkotmányosságáról hirdetett ki régóta várt határozatot,[1] s ez alkalmat ad arra, hogy választ keressünk a fenti kérdésekre is.
Az alábbi elemzés tárgya az alkotmányértelmezés mint jogi érvelés alkalmazása az eutanázia megengedhetősége, illetve feltételei vonatkozásában. Nem az eutanázia erkölcsi problémáival foglalkozom tehát, még akkor sem, ha az egyes értelmezendő részkérdések felmerülhetnek a témáról folytatott erkölcsi vitában is. Az eutanázia morális megítéléséről folytatott vita nem ugyanaz, mint amikor az erről a kérdésről kialakult alkotmányértelmezési gyakorlat helyességéről vitázunk. Végül azt is szeretném hangsúlyozni, hogy nem valamely, általam helyesnek tartott értelmezési variáció mellett kívánok érvelni, vagyis az elemzés elsősorban nem arról szól, hogy hogyan kellett volna értelmeznie az Alkotmánybíróságnak a megvizsgált alkotmányos rendelkezéseket, hanem csakis arról, hogy az AB alkalmazott értelmezési módszerei igazolhatók-e, illetve azok alkalmazása során a testület megfelelő módon, konzekvensen járt-e el vagy sem.
Bármennyire megosztja is az eutanázia megengedhetősége a szakmai, illetve a szélesebb értelemben vett közvéleményt, abban nagyjából konszenzus van,
- 91/92 -
hogy az az emberi méltósághoz való jog kóréhe tartozó kérdés. Bár az élet feltétlen szentségének hívet szerint az emberi méltóság nem terjed ki az élet befejezésének idejéről vagy módjáról való döntésre, illetve nem következnek belőle ilyen jogok, Magyarországon mind az indítványozók, mind pedig az indítványt elutasító alkotmánybírák úgy találták, hogy az önrendelkezési jog kiterjed ezekre a döntésekre is, s csak abban volt véleménykülönbség, hogy vajon vannak-e olyan más alkotmányos érdekek, amelyek bizonyos esetekben kizárják az egyéni döntési szabadságot.
Az AB a mostani határozatában ugyan nem foglalkozott részletesen az emberi méltósághoz való jog értelmezésével, hanem jobbára csak visszautalt saját korábbi gyakorlatára, ám ez nem jelenti azt, hogy így mentesülne az igazolási kényszer alól; csupán arról lehet szó, hogy a testület "jótáll" korábbi értelmezésének helyességéért az eutanáziával kapcsolatos kérdésekben is, S bár a határozat indokolásában megjelenik egy-egy, a korábbi értelmezési tételeket pontosító megjegyzés is, a testület az eutanázia alkotmányosságát elbíráló határozatát az emberi méltóság korábban kifejlesztett értelmezésére alapozta.
Természetesen nem szükséges az Alkotmány emberi méltósághoz való jogot tartalmazó 54. § (1) bekezdésének egész fejlődéstörténetét felidézni. Az eutanázia-határozat szempontjából ugyanakkor megjelennek e jog felfogásának legfontosabb elemei, mindenekelőtt az emberi méltósághoz való jog abszolút, illetve korlátozhatatlan jellegének értelmezése, anyajogi természete, valamint az úgynevezett oszthatatlansági doktrína, vagyis az élethez való jogtól való elválaszthatatlanságának tétele. Aki tehát meg akarja érteni az AB határozat magyarázatát, annak meg kell vizsgálnia azt is, hogy a korábbi döntésekből mi következik az eutanázia iránti igények alkotmányosságára és mi nem.
Az Alkotmánybíróság 1990-es híres, a halálbüntetést e [törlő határozata szerint az emberi méltóság (az élethez való joggal együtt) "korlátozhatatlan alapjog", "abszolút értékhez való jog", mely az alapjogok hierarchiájának csúcsán helyezkedik el.[2] Sólyom Lászlónak a határozat indokolásához fűzött, később az AB többségi felfogásává vált, és többek között az eutanázia-határozatban is visszaköszönő párhuzamos véleménye szerint "a méltóság oszthatatlan és redukálhatatlan, azaz az emberi státusz minimális feltétele, amely tehát egyetlen embertől sem vehető el".[3]
Az emberi méltóság első megfogalmazásának radikalizmusát, amely az 54. § (1) bekezdésbe foglalt két alapjogot egyfajta, abszolút jognak tételezte, nyilván annak a vállalkozásnak a rendkívülisége indokolta, hogy a halálbüntetést az Alkotmánybíróság törölje el alkotmányértelmezéssel. Az emberi méltóság abszolút jogként való felfogásának tarthatatlanságát[4] más, ugyancsak az 54. § (1) bekezdésre alapozott beadványok kapcsán az AB azonnal észlelte, hiszen a korlátozhatatlanság fenntartásával vagy az emberi méltósággal összefüggésbe hozható jogot érintő mindennemű állami beavatkozást alkotmányellenessé kellett volna nyilvánítania, vagy meg kellett volna tagadnia az emberi méltóságból származó más jogok levezetését. Hasonló problémákat vetett fel az első abortuszhatározat is; mivel ebben az ügyben az AB már nem vállalta fel a parlamentre tartozó döntéshozatalt úgy, mint a halálbüntetés kapcsán, a magzat ember voltára vonatkozó törvényhozási döntést alkotmányértelmezési "előkérdésnek" tekintve tartózkodott a kérdés érdemi eldöntésétől. Ha azonban a magzatot külön parlamenti döntés nélkül nem lehet embernek tekinteni, viszont az emberi méltóság, s így az anya önrendelkezési joga korlátozhatatlan, akkor ez a korlátlan abortuszjog elfogadásához kellett volna hogy vezessen, amely mindenki számára elfogadhatatlan következmény lett volna.
Az Alkotmánybíróság mindezek miatt úgy kezdte értelmezni az emberi méltóság korlátozhatatlanságának tételét, hogy az emberi méltósághoz való jog csak az élethez való joggal egységben, mint az emberi státus jogi meghatározója abszolút, de a belőle levezetett részjogosítványok más alapjogokhoz hasonlóan korlátozhatók.[5] Ez már más ügyekben, például az eutanáziánál is elfogadható hivatkozási alap volt;[6] úgy tartotta fenn ugyanis az emberi méltósághoz való jog eredeti felfogás szerinti "korlátozhatatlan", "legalapvetőbb jog" tanát, hogy a belőle levezetett bármely cselekvést szabadság vagy jog korlátozása már lehetségessé vált: az ítélkezés folyamatossága és következetessége immár úgy volt biztosítható, hogy egyben megmaradt az AB döntési szabadsága is.
A gyakorlati kiútkeresés azonban elméleti zsákutcába vezetett; ha az emberi méltósághoz való jog csak az élethez való joggal egységben, "mint az emberi státusz meghatározója" abszolút, akkor a jog korlátozhatatlan része gyakorlatilag nem létező tartalmat véd. Hiszen sem korlátozhatatlan egyéni alanyi jogok nem következnek belőle, sem pedig az alapjog egész konstrukciójának megőrzése nem keletkeztet feltétlen állami intézményvédelmi kötelezettséget. A méltóság korlátozhatatlan tartalmát az AB megjegyzései addig szűkítették, amíg az teljesen el nem tűnt - ha egyáltalán volt valaha bármilyen terrénuma.[7]
- 92/93 -
Az emberi méltósághoz való jog alkotmánybírósági értelmezésének egy további alapeleme már kezdetektől annak anyajogként való felfogása volt. Ennek lényege az, hogy az emberi méltóságot az AB olyan "anyajognak", szubszidiárius alapjognak tekinti, amelyből további, az alkotmányban külön nem nevesített jogok vezethetők le.[8] Az egyes konkrét származtatott jogok alapja, forrása ugyan maga az emberi méltósághoz való jog, ugyanakkor az AB - nyilván a szorosabb logikai összefüggés megteremtése érdekében - az alapjogok e két rétege között elhelyezkedő olyan közvetítő jogokat határozott meg, mint az általános személyiségi jog, az önrendelkezési jog, a magánélethez való jog, illetve az általános cselekvési szabadság. Mint ismert, ilyen módon állapította meg az AB a vérségi származás kiderítéséhez, a terhességmegszakításhoz, a perbeli rendelkezéshez, a házasságkötés szabadságához, az önazonosságot kifejező saját névhez és az annak viseléséhez, a testi integritáshoz és - az általam vizsgált ügyben - a beteg Önrendelkezéséhez való jogokat.
Az Alkotmánybíróság anyajog-konstrukcióját a hazai jogirodalomban számos kritika érte. Ezek egy része magár az alkotmányértelmezési módszert, vagyis az alkotmányban nem nevesített jogok levezetését tartotta elfogadhatatlannak, mondván, hogy azzal "az alkotmányos kötöttség minimuma is eltűnik az erre alapozó alkotmánybírósági döntésekből, és tényleg csak a csupasz igazságérzet marad".[9] Ez a bírálat tehát azon alapul, hogy a nem nevesített jogok kiolvasztása során az Alkotmánybíróság szükségszerűen eltávolodik az alkotmány írott szövegétől, ami a testületet valójában az alkotmányozás terepére viszi, amelyre pedig az AB-nek nincs hatásköre. A kritikák másik része ugyan hasonló irányból közelít, de a származtatott jogok levezetésének eljárását önmagában nem látszik kifogásolni, csupán azon rendezőelveket kéri számon a testületen, amelyek elvi alapra helyeznék és kiszámíthatóvá tennék ezt a tevékenységet, elkerülve az értelmezés parttalanná válását: "A dogmatikai nehézség abban áll, hogy az AB-nek nincs világos mércéje arra vonatkozóan, hogy az adott szabályból kiolvasztott jogok közül melyek (és miért) érdemesek erős jogi védelemre és melyek nem."[10]
Az anyajog-koncepció éles bírálata első pillantásra meglepő; miután az alkotmány maga jogelvek és generalizált magatartási szabályok összessége, valamennyi alkotmányos alapjog egyben más jogok "anyajoga" is, hiszen egyikük sem lehet képes az adott jogból következő cselekvési szabadság valamennyi aspektusát kifejezni. Gondolom, senki sem tartaná megengedhetetlen aktivizmusnak a levéltitok olyan értelmezését, mely az elektronikus levelezésre is kiterjeszti az alapjogi védelmet, és talán abban is konszenzust lehetne kialakítani, hogy a sajtószabadság magában foglalja a sajtótermék alapításának jogát is.
Az éles bírálatok oka ezért valószínűleg másutt keresendő. Figyelemre méltó például, hogy az anyajogi koncepciót meghirdető 8/1990-es AB határozat elmulasztotta megindokolni, hogy milyen alkotmányos alapon, milyen módon vezet le konkrét jogokat épp az emberi méltósághoz való jogból. A sokszor példaként szolgáló amerikai jogfejlődés és jogirodalom például csaknem egy tucat elméletet produkált a nem nevesített jogok (unenumerated rights) levezetésének alkotmányos magyarázatához,[11] az ugyancsak gyakran másolt német alkotmányjogi judikatúra pedig szintén évtizedes fejlődés nyomán alakította ki saját elvi felfogását. Az AB idevonatkozó igazolásának hiánya különösen azért volt feltűnő, mert azok a külföldi példák, amelyeket az Alkotmánybíróság sokszor nem is titkolt módon követett, olyan alkotmányos környezetben, illetve feltételek között születtek, amelyek a hazai közjogból hiányoznak, vagy legalábbis lényegesen különböznek azoktól. Tény például, hogy az amerikai Legfelső Bíróság is számos olyan jogot vezetett le az alkotmányból a szerződési szabadságtól az életmentő kezelés visszautasításának jogáig, amely az alkotmányszövegben nevesített egyeden más joghoz sem köthető közvetlenül, ám az amerikai alkotmány 9. és 14. kiegészítése (az egyenlő jogvédelem és a megfelelő jogi eljárás klauzulája) olyan procedurális rendelkezések, amelyek célja épp az volt, hogy a szövetségi kormányzat a tagállamokkal való viszony függvényében később olyan jogokat is elismerhessen, amelyeket a szövetségi alkotmány eredeti szövegébe - elsősorban épp a tagállamok önállósága miatt - nem vettek fel.[12] A magyar Alkotmányban azonban nincs ehhez hasonló általános generálklauzula, amely az Alkotmánybíróság számára adott felhatalmazásként lenne felfogható (az alkotmányozó és a törvényhozó hatalom nyilvánvalóan önállóan is szélesítheti a jogok körét). Ami a sok tekintetben hasonló német joggyakorlatot illeti, ott arra lehet utalni, hogy az általános személyiségi jog, amely nálunk az emberi méltóságból levezetett jog, a német alaptörvény 2. §-ában szövegszerűen is benne van, azaz felhívásához nem szükséges alkotmányon kívüli értékekhez nyúlni.[13]
A külföldi példák esetleges helytelen alkalmazása azonban önmagában aligha perdöntő érv, még akkor sem, ha sokszor maga az AB utalt a külföldi alkotmánybíróságok gyakorlatára. A valóságos problémát az jelenti, hogy az emberi méltósághoz való jog-
- 93/94 -
ból levezetett jogok esetében még a fentebb említett közvetítő kategóriák alkalmazásával is túl nagy a távolság az anyajog és a származtatott jogok között. Az Alkotmánybíróság ugyanis az anyajog kategóriáját nem abban az értelemben használja, amely alapján fentebb azt állítottam, hogy minden alkotmányos jog természetszerűleg egyben anyajog is, hiszen az alapjogoknak a fogalmi körükbe tartozó cselekvési szabadságokat, jogokat is át kell fogniuk. Az AB gyakorlatában az emberi méltósághoz való jog olyan általános jog, "melyet az Alkotmánybíróság és a rendes bíróságok egyaránt minden esetben felhívhatnak az egyén autonómiájának védelmére, ha az adott tényállásra a konkrét, nevesített alapjogok egyike sem alkalmazható".[14] Ezzel a felfogással alapvetően az a probléma, hogy relativizálja az alkotmányos alapjogok jelentőségét, hiszen azokat lényegében csak példálózó felsorolásnak tekinti. Miután pedig az 54. §-ból bármilyen, az alkotmányban külön nem említett jog levezethető és alkotmányos jelleggel ruházható fel, tulajdonképpen mindegy, hogy egy alapjog benne van-e az alaptörvényben vagy nincs.[15]
Valójában arról van szó, hogy az emberi méltósághoz való jog olyan absztrakt kategória, amelynél nem értelmezhetők az adott jog fogalmi körébe tartozó egyéb szabadságok, s ezért az Alkotmánybíróság sem 1990-ben, sem 2003-ban nem volt abban a helyzetben, hogy igazolni tudja eljárását, melynek során az emberi méltósághoz való jogból az alkotmányban nem nevesített jogokat "olvasztott" ki.
De vajon egy olyan alkotmányban, amely az állam legfontosabb feladatát az alapvető emberi jogok tiszteletben tartásában és védelmében határozza meg [8. § (1) bekezdés], miért jelent problémát az, ha az alapjogi katalógust olyan nyílt végű felsorolásnak tekintjük, amelyhez további jogok kapcsolhatók? Nos, azt hiszem, a válasz viszonylag könnyen megadható erre az érvelésre. Egyrészt nincs nyoma annak, hogy az alkotmányban említett jogok csupán példák volnának, és a korlátozásukra vonatkozó alkotmányos szabályok szabadon kiterjeszthetők lennének bármely más típusú szabadságra (például az úgynevezett harmadik generációs jogokra). Másrészt a jogok valóban bővíthetők, de az alkotmány szerint ez vagy alkotmánymódosítással, vagy törvények útján történhet. Az alkotmányos demokrácia lényege éppen az, hogy az alkotmány a legalapvetőbb jogokat kivonja a többségi elven alapuló demokratikus döntéshozatalból, vagy legalábbis korlátozza annak beavatkozását az alapjogokat illetően. E védelem korlátlan kiterjesztése azonban épp annyira ellentétes a jogállamisággal, mint a többségi elv kizárólagos alkalmazása a személyi autonómiát érintő döntésekre.
Az Alkotmánybíróság értelmezésében az emberi méltósághoz és az élethez való jog "elválaszthatatlan egységet alkot", egymáshoz való viszonyukat illetően "oszthatatlanok".[16] A két alapjog oszthatatlansági doktrínájának funkciója az volt, hogy az Alkotmánybíróság rögzítse: minden emberi élet egyenlő értékű; ugyanaz a méltóság illet meg mindenkit, aki embernek született. Az AB ezt az egyseget a két jog együttes alkotmánybeli említésére alapozta, valójában azonban az inkább abból eredt, hogy a testület mindkét jogot az alapjogi hierarchia élére helyezte, egyaránt korlátozhatatlannak tekintve őket. Az oszthatatlansági doktrína többeket aggodalommal töltött el, elsősorban valószínűleg azért, mert attól tartottak, hogy az eleve lehetetlenné teszi majd az eutanázia alkotmányosságát. Ebben az esetben ugyanis kétséges lehet az önrendelkezési jog kiterjesztése az olyan esetekre, amikor annak gyakorlása az élet szükségszerű megszüntetésével jár.[17] Mások szerint az Alkotmánybíróság az egységes emberkép alkotmányos tétellé emelésével megsértette az állam semlegességének elvét, mert az oszthatatlansági tan a test és a létek kapcsolatának olyan teológiai-bölcseleti előfeltevésén alapul, amely elkötelezi az államot egy meghatározott világnézeti felfogás mellett.[18] Úgy tűnik azonban, hogy az aggályok valódi oka nem annyira a két alapjog oszthatatlanságának teóriája, hanem a már említett korlátlanságának tételezése volt, azon egyszerű megfontolásnál fogva, hogy az ilyen jogok szembekerülése megoldhatatlan helyzetet eredményezne, hiszen két abszolút jog között lehetetlen elsőbbséget tenni.
Ezzel szemben helyesebbnek tűnik az a Kis János és Sajó András által - hat ismert amerikai filozófusnak a Supreme Courthoz intézett levele[19] mintájára - az Alkotmánybíróságnak küldött "baráti levélben" foglalt álláspont, mely szerint az élethez és a méltósághoz való jog közti viszonyról a korábbi határozatokban kifejtett álláspontokból - legalábbis közvetlenül - semmi sem következett az eutanázia megítélésére, hiszen ugyanazon személy esetében a két jog szembekerülése az eutanázia kapcsán fel sem merülhet.[20] Ha ugyanis valakiről a saját élethez való jogának sérelmére hivatkozva ragadnák meg önrendelkezési jogának gyakorlását, akkor ezzel egyrészt az életéhez való jogát a továbbélés kötelezettségévé változtatnák át, másrészt - az önrendelkezési jog sérelmén keresztül - sérülne a két jog oszthatatlanságának elve, mert ilyenkor az élethez való "jog" az emberi méltóság kárára érvényesülne.
Figyelemre méltó azonban, hogy az említett kétségek nem voltak teljesen alaptalanok; az eutanázia-
- 94/95 -
határozathoz fűzött egyik párhuzamos indokolásban az oszthatatlansági doktrína szélsőséges formája is megjelent, amely a méltósághoz való jog és a gyakorlása folytán megszűnő élethez való jog konfliktusát úgy kívánta feloldani, hogy az élet befejezésétől való döntést nem tartotta az emberi méltóság körébe tartozónak.[21]
Végső soron azt mondhatjuk, hogy az Alkotmánybíróság korábbi gyakorlatából, a formális hivatkozáson kívül, nem sok minden következett az eutanáziáról szóló beadvány eldöntésére nézve - úgyszólván semmi. Az Alkotmánybíróság egyszerűen deklarálta az emberi méltóság-önrendelkezési jog - az élet befejezésére vonatkozó bizonyos döntésekhez való jog közti fogalmi láncolatot, anélkül, hogy annak alkotmányjogi igazolására kísérletet tett volna. Nem tudjuk, hogy önmagában az emberi méltósághoz való jogtól való önkényes megfosztás tilalmából hogyan és miért következik kényszerítő erővel épp a passzív eutanázia kéréséhez való (korlátozott) jog, és miért nem következnek belőle más jogok, illetőleg még milyen egyéb jogok származtathatók az 54. § (1) bekezdéséből, és ezt hogyan találhatják ki azok, akik történetesen nem alkotmánybírák. Nem arról van szó, hogy az AB korábbi határozatai nehéz vagy lehetetten helyzetbe hozták volna a testületet az eutanázia alkotmányosságának elbírálása szempontjából. Hiszen, bár az emberi méltósághoz való jog korlátlan és abszolút jogként indult, kiderült, hogy mégiscsak korlátozható; bár az élethez való joggal egységben oszthatatlan, joggal tűnhetett úgy, hogy ez az elválaszthatatlanság erre az esetre történetesen nem vonatkozik; végül az emberi méltóság olyan anyajog, amelyből bármely - szerencsére korlátozható - más jog is levezethető, ha éppen nincs kéznél az adott ügyre nevesített alkotmányos jog. Mindez tulajdonképpen arra ébreszthette rá az Alkotmánybíróságot, hogy a halálbüntetésről és az abortuszról szóló határozatokat követően éppoly szabadon dönthet ma is, mint tették azt például a Sólyom-bíróság tagjai fénykorukban.
A probléma abban áll, hogy úgy tűnik: az AB a korábbi értelmezési gyakorlat elemzésekor csak arra volt figyelemmel, hogy kimutassa, az eddigi határozatokból semmilyen kényszer nem következik a mostani határozat tartalmára nézve, ám ennek során elfelejtette igazolni saját mostani döntését. Az Alkotmánybíróság a korábbi határozatokra való egyszerű visszautalással valójában kikerülte azt a problémát, hogy igazolja az eutanázia jogának - vagy tilalmának - alkotmányos megalapozottságát. S noha erre elvileg nem is volt szükség, hiszen a törvényhozás elismerte ezt a jogot az 1997-es egészségügyi törvényben, ahhoz azonban, hogy az Alkotmánybíróság megalapozottan lephessen fel e jog alkotmányos feltételei és határai megállapításának igényével, bizony nagyon is szükség lett volna.
Az Alkotmánybíróság eutanázia-határozata annyiban mindenképpen pragmatikusnak tekinthető, hogy - a dogmatikai problémák ellenére - kihasználta azt a széles körű konszenzust, mely szerint az életmentő kezelések visszautasításának bele kell tartoznia a mindenkit megillető önrendelkezési jogba. Ha a kifogásolt törvény és az azt támadó beadvány egyaránt ezen az elvi alapon áll, akkor talán tényleg nem látszott olyan lényegesnek, hogy ez most egyedül az Alkotmány 54. § (1) bekezdéséből vezethető le vagy más rendelkezésekből, esetleg más jogi érvelési technikával.
A lényeg nem ez volt, hanem az, hogy hol húzódnak e jog határai. Márpedig, ahogy láttuk, akármi is az emberi méltóság korlátozhatatlan tartalma, a belőle származó jogok épp olyan módon korlátozhatók, mint bármely más jog. Ennek megfelelően az AB határozata is kijelentette, hogy a testület az Alkotmány 8. § (2) bekezdése szerinti korlátozásra vonatkozó korábbi gyakorlatát alkalmazza most is, amennyiben a gyógyíthatatlan beteg önrendelkezési jogát csak más alapjog védelmében, az ahhoz szükséges és arányos mértékben lehet korlátozni.
Az általános jogelvek értelmezésének az emberi méltósághoz való jog példáján történő bemutatása mellett az eutanázia-határozat kiváló esettanulmány arra vonatkozóan is, hogy hogyan működik a korlátozás alkotmányosságának megítélése az Alkotmánybíróság gyakorlatában. Mindenesetre az alkotmány szerencsétlen megfogalmazása a 8. § (2) bekezdését (amit Pokol Béla egy helyen az alkotmány "botránykövének" nevez[22]) illetően is lehetetlen helyzetbe hozta az AB-t, E szabály szerint ugyanis az alapvető jogok lényeges tartalmát törvény sem korlátozhatja. Gondoljunk csak bele, vajon a jogerősen életfogytig tartó szabadságvesztés büntetését töltő rab személyi szabadsága vagy szabad helyváltoztatást joga tekintetében mit is jelenthet e jogok "lényeges tartalmának" korlátozhatatlansága. Ennek a német szövetségi alkotmány alapján született klauzulának egyébként - egyes politikai jogokat szem előtt tartva - vélhetően
- 95/96 -
azt a funkciót szánták, hogy megakadályozza egy alapjog gyakorlásának teljes ellehetetlenítését. Elfogadható lehet például a gyülekezési szabadság számos korlátozása a bejelentési kötelezettségtől a fegyveres felvonulás tilalmáig, de a tüntetések tartásának jogát mint olyat ne lehessen megtiltani, A "lényeges tartalom" korlátozhatatlanságával azonban ugyanaz a probléma, mint az abszolút jogokkal: adott esetben egymást kizáró két alapjog lényeges tartalmának ütközése csak valamelyik jog alkalmi előnyben részesítésével oldható meg, ami viszont ellentétes az idézett alkotmányos rendelkezéssel. Erre a problémára többféle megoldás is kínálkozik, ám a legkézenfekvőbb az, amelyik megkülönbözteti egymástól az adott alapjogból következő egyéni jogigényeket - alanyi jogokat -, valamint az alapjog egész intézményét. Eszerint tehát indokolt esetben be lehet tiltani egy vagy több konkrét tüntetést, de azért általában lehet demonstrációkat tartani, Ennek megfelelően önmagában nem alkotmányellenes a gyógyíthatatlan beteg kérésének bizonyos feltételek közti elutasítása sem, ha egyébként az életmentő kezelések visszautasításának jogintézménye működik. Az egészségügyi törvény tehát elismeri a passzív eutanázia jogintézményét, de ez nem jelenti azt, hogy az egészségügyi intézményeknek, illetve az orvosoknak minden ilyen irányú kérést teljesíteniük kellene. A törvényi feltételek alkotmányosságának megítélésekor az Alkotmánybíróság abból indult ki, hogy a gyógyíthatatlan beteg döntése önrendelkezési jogának olyan része, amely csak más alapjog védelmében, szükséges és arányos mértékben korlátozható.
A következőkben áttekintem a határozatnak a jogszabályi korlátozásokról szóló fontosabb megállapításait.
Az életmentő és életfenntartó egészségügyi kezelések visszautasításához való jogot Magyarországon az 1997-es egészségügyi törvény[23] ismerte el első ízben. A törvény a cselekvőképes betegek számára egyébként is biztosítja az ellátás visszautasításának jogát (kivéve, ha annak elmaradása mások életét és testi épségét veszélyeztetné), különleges feltételeket ír azonban elő, ha a kezelés életmentő jellegű vagy a beteg életben tartására irányul. Az ilyen kezelés visszautasítására csak akkor van lehetőség, ha a beteg olyan súlyos betegségben szenved, amely az orvostudomány mindenkori állása szerint rövid időn belül - megfelelő egészségügyi ellátás mellett is - halálhoz vezet és gyógyíthatatlan. Nem utasíthatja vissza az ilyen kezelést a várandós nő sem, amennyiben előreláthatólag képes lesz a gyermek kihordására. További korlátozásokat ír elő a törvény a cselekvőképtelen és a korlátozottan cselekvőképes betegek életfenntartó és életmentő kezeléséről való lemondásra, amennyiben ilyenkor az érintett kórház köteles bírósághoz fordulni, s csak a jogerős bírósági ítélet nyomán köteles a kezelés abbahagyására. A törvény úgy rendelkezik továbbá, hogy ha az életfenntartó és életmentő kezelés visszautasítása vonatkozásában kétség merül fel azt illetően, hogy a beteg erre irányuló akarata világos és meggyőző, akkor a később tett személyes nyilatkozatát kell figyelembe venni, ha pedig ilyen nyilatkozat nincs, akkor a kezeléshez való beleegyezését vélelmezni kell.
Az alkotmánybírósági eljárást elindító kérelem részben azon alapult, hogy ezek a korlátozások megengedhetetlen, illetőleg alkotmányellenes módon csorbítják az önrendelkezési jogot, mely "azt fejezi ki, hogy emberi méltóságának megvalósításáról, az arra vonatkozó feltételek megteremtéséről mindenki maga rendelkezhet", s az emberi méltóságnak ez a tartománya a jog számára hozzáférhetetlen.[24] Az államnak ezzel kapcsolatban csupán "intézményvédelmi kötelezettsége" van, ami csakis az önrendelkezési jog biztosítására terjedhet ki. Az indítványozók azzal is érveltek, hogy az Alkotmány jogállami klauzulájából [2. § (1) bekezdés) következően az állam világnézeti kérdésekben semleges, s ezért az élet befejezéséről hozott döntéshez nem teheti kötelezővé olyan értékek elfogadását, amelyek ellentétesek az érintett személy erkölcsi vagy világnézeti meggyőződésével. Az egyén önrendelkezési joga mindenesetre olyan erős, hogy azt csak más, hasonlóan jelentős alapjog korlátozhatja.[25]
Nos, az Alkotmánybíróság ezt az emberi méltósághoz való joggal konkuráló alapjogot elsősorban az élethez való jogban találta meg, ám határozatában több más olyan alkotmányos érdeket is említ,[26] amely az élet befejezésére vonatkozó döntést illetően korlátozhatja az önrendelkezési jogot.
Az állam életvédelmi kötelezettsége minden ember élethez való jogát védi, minthogy mindenkinek alapvető joga van arra, hogy életétől senki ne foszthassa meg önkényesen. Az eutanázia körébe tartozó eseteknél ez annak biztosítását jelenti, hogy - az érintett kifejezett és szabad akaratán kívül - senkinek az életéről ne mondjanak le az életmentő beavatkozás elmulasztásával vagy az életfenntartó kezelés abbahagyásával, illetve hogy senkit ne ölhessenek meg aktív eutanáziára való hivatkozással. Ha azonban feltételezzük vagy elfogadjuk, hogy az önrendelkezési jog kiterjed az életben tartó kezelések visszautasítására, akkor a passzív eutanázia megengedhetősége szempontjából az állam életvédelmi kötelezettségének tartalma az, hogy az eutanázia irán-
- 96/97 -
ti igényüket kifejező betegek körében ellenőrizze, hogy az életmentő és -fenntartó kezelések visszautasítása valóban a beteg szabad, tájékozott és határozott szándékán alapul-e vagy sem. Az életmentő és életfenntartó kezelések visszautasításának szigorúbb feltételei az egyéb típusú orvosi ellátások megtagadásának követelményeihez képest a betegek élethez való jogának fokozottabb védelmén alapulnak, hiszen nyilvánvaló, hogy az esetleges tévedés vagy hibás helyzetértékelés a beteg valószínű halálával vissza nem fordítható következményekkel járna. Ha azonban az élethez való jog állami védelme teljesíthető az eutanáziát kérő beteg valós szándékának ellenőrzésével, akkor nem világos, hogy a betegség jellegének miért van szerepe az önrendelkezési jog gyakorolhatósága szempontjából. Márpedig az egészségügyi törvény szerint az életmentő és -fenntartó kezelések elutasítása csak az olyan súlyos betegségek esetén engedhető meg, amelyek az orvostudomány mindenkori állása szerint gyógyíthatatlanok, és rövid időn belül halálhoz vezetnek. Ezek a korlátozások csak akkor lennének védhetők, ha az állam intézményvédelmi kötelezettsége a beteg élethez való jogát az önrendelkezési jogának gyakorlását jelentő, saját akarat-elhatározásával szembeni védelmére is kiterjeszthetné.[27] Az ilyesfajta állami paternalizmus számos esetben igazolható is, például a nem kompetens személyeknél vagy az öngyilkosságot megkísérlő kompetens személyek megmentésekor.[28] Kompetens személyek határozott szándékával ellentétes alkalmazása azonban az élethez való jogra hivatkozva azt feltételezi, hogy a jogalkotó (és az AB) az élethez való jogot az önrendelkezési jog fölé emeli, még azon az áron is, hogy az előzőt ténylegesen kötelezettséggé változtatja.[29]
Más jellegű probléma adódik a terhes, magzatukat előreláthatólag kihordani képes nők esetében. A kategorikus tiltás ebben a körben ellentétben áll a második abortusz-határozattal, mert az a magzat tizenhárom hetes koráig az anya önrendelkezési jogának ad elsőbbséget. Ha a terhes nő e periódus alatt különösebb indokok híján is jogosult a terhességmegszakításra, akkor ésszerűtlen, hogy súlyosabb okok esetében megfosztják őt az önrendelkezési jog olyan gyakorlásától, mely éppolyan következményekkel jár a magzatra, mint az abortusz.
Az eutanázia alkotmányossága tárgyában beadott indítvány szerint alkotmányellenes mulasztás terheli a jogalkotót, mert nem biztosította az aktív eutanáziához való jogot, sőt a törvény azt büntetni rendeli.
Az élet befejezéséről szóló személyes döntés joga, illetve e döntés érvényesíthetősége alapján több olyan esetcsoportot, kategóriát különíthetünk el egymástól, amelyek erkölcsileg különbözőképpen ítélhetők meg, s alkotmányjogi értékelésük is eltérő lehet. Az egyik leglényegesebb kérdés az eutanázia passzív és aktív formájának elhatárolása, illetve a hozzájuk fűződő jogi következmények különbözősége. Aktív eutanázia alatt általában a halálos betegségben szenvedő beteg valamely tevőleges magatartással való megölését értik, ha az a beteg érdekében és saját kívánságára történik, Ezzel szemben a passzív eutanázia azt jelenti, hogy a beteget az életfenntartó kezelés abbahagyásával vagy az életmentő beavatkozás elmulasztásával hagyják meghalni. Miután a civilizált jogrendszerekben az emberölés gondatlanságból, például valamely cselekmény elmulasztásával is történhet, az eutanázia e két alapvető típusának jogi megkülönböztetése komoly nehézségekbe ütközik. Lehetséges megalapozására több olyan elmélet is született, amely az ölés és a meghalni hagyás közti morális különbségekkel magyarázza az aktív és passzív eutanázia eltérő jogi megítélésének szükségességét. Ezek közül a legklasszikusabb, ám ma már talán a legkevésbé hangoztatott megközelítés a tevés-mulasztás dichotómiája alapján igyekezett morális különbséget felfedezni azzal, hogy súlyosabb erkölcsi megítélés alá kell esnie az aktív eutanáziának, mert az más tevőleges cselekvését, az élet szándékos kioltását igényli, míg a passzív formánál csupán hagyják meghalni a beteget, de a beteg halálát nem más idézi elő, hanem úgymond a természet "bevégzi dolgát".[30] Az ezzel szemben álló felfogás szerint azonban az ölés és a meghalni hagyás között nincs feltétlenül morális különbség, az orvosok tekintetében pedig egyáltalán nincs, mivelhogy dk speciális felelősséggel tartoznak betegeik állapotáért. Az életmentő kezelés megszüntetése éppen úgy egy ember életének kioltása valaki más által, mint az aktív eutanázia esetében, mert mind a másik személy szándéka (a beteg életének kioltása a beteg érdekében), mind cselekvésének (mulasztásának) következménye ugyanaz (a beteg halála).[31] A tevés-nem tevés szerinti különbségtételt azon az alapon is bírálni szokták, hogy a passzív eutanázia megvalósítása sok esetben szintén cselekvést feltételez az eljáró orvos részéről (például a lélegeztető gép kikapcsolását vagy az életfenntartó műszerek eltávolítását), éppen úgy, mint az aktív eutanáziánál.[32]
A tevés-nem tevés szerinti különbségtételhez sokban hasonló az úgynevezett oksági (kauzációs) elmélet, mely szerint a halál bekövetkeztének oka a passzív eutanáziánál az előbb-utóbb mindenképpen halálhoz vezető betegség, míg a másik esetben más személy ölési cselekménye. Az oksági kapcsolat azon-
- 97/98 -
ban jogilag nem kevésbé, mint erkölcsi szempontból erősen vitatható a passzív eutanázia tekintetében is,[33] hiszen a halálhoz vezető folyamatban releváns oknak tarthatunk minden olyan hatást, amelynek hiányában a folyamat más eredménnyel zárult volna. Ha pedig e hatáshoz felelősség is társul, akkor ahhoz jogi következménynek kell fűződnie.
Az aktív és a passzív eutanázia morális megkülönböztethetősége melletti további, ugyancsak gyakran hangoztatott érv az eutanázia során közreműködő személy szándéka szerint tesz különbséget. Az érv legerősebb változata szerint a kezelést a beteg kívánságára abbahagyó orvos szándéka csak arra irányul, hogy teljesítse a beteg kérését, miáltal valójában nem tesz mást, csupán tiszteletben tartja annak önrendelkezési jogát. Bizonyos értelemben hasonló ehhez az érveléshez az úgynevezett kettős hatás elmélete, mely még az orvos aktív közreműködését is lehetővé teszi (például a fájdalom csillapítása érdekében), még akkor is, ha az várhatóan a beteg halálához fog vezetni. Ilyenkor ugyanis - szól az érvelés - a beteg halála az orvosi kezelés "nem szándékolt következménye", még ha előre látható volt is.[34] A szándékon alapuló elválasztással szemben elsősorban az hozható fel, hogy ha a passzív eutanázia megengedésével elfogadjuk az életfenntartó kezelések megszüntetésének lehetőségét azért, hogy a menthetetlen és elviselhetetlen fájdalmakkal járó betegség okozta szenvedések ne hosszabbodjanak meg, akkor ilyen esetben még a beteg halálára irányuló szándék sem lehet erkölcstelen.[35] Az aktív eutanáziát végrehajtó orvos "ölési" szándékának szembeállítása a csupán a beteg önrendelkezési jogát respektáló, passzív eutanáziát alkalmazó orvoséval sem megalapozott, hiszen egy orvos nem azért alkalmazza ezt az eljárást, mert ölni akar, hanem mert a beteg értelmetlen szenvedéseit szeretné megszüntetni.
Nem a megkülönböztetés melletti, hanem éppen ellenkezőleg, az eutanázia két alapvető formájának hasonló elbírálását, illetve engedélyezését támogató tipikus érv szerint sérti a személyek egyenlő méltóságának elvét az, hogy amíg a betegek bizonyos csoportjába tartozóknak módjukban áll passzív eutanáziát kérve megszabadulni elviselhetetlen gyötrelmeiktől, addig azok, akiknek erre - állapotuknál fogva - nincs lehetőségük, ezt nem tehetik meg. Ez pedig azért elfogadhatatlan, mert önhibájukon kívül kerültek olyan helyzetbe, hogy csak külső közreműködéssel élhetnek önrendelkezési jogukkal. Ha ezt megtagadják tőlük, akkor nem kezelik őket másokkal egyenlő méltóságú személyekként.[36]
Bármilyen személyes álláspontot foglaljunk is el a különbségtétel e morális magyarázatait illetően, figyelemre méltó, hogy a magyar Alkotmánybíróság határozatában nem vizsgálta ezeket az érvelési módokat. Az aktív eutanázia jogi tiltását, illetve a legalizálását kimondó jogszabályok hiányát nem tartotta alkotmányellenesnek. Az AB szerint ugyanis az aktív eutanáziára vonatkozó döntés az "alkotmányossági megítélés szempontjából már nem tekinthető [... a beteg] életével, illetőleg halálával kapcsolatos önrendelkezési joga olyan részének, melyet a törvény más alapjog védelme érdekében akár teljes egészében is ne vonhatna el". Ez azt jelenti tehát, hogy az AB nem tartotta az önrendelkezési jog "lényeges tartalmának", az Alkotmány 8. § (2) bekezdése által védett részének, megnyilvánulási formájának az élet befejezésére vonatkozó döntést abban az esetben, ha a döntés megvalósítása, érvényesítése más személy közreműködését igényli. Ennek során ugyanis "más személy: a beteg orvosa is cselekvő részesévé válik annak a folyamatnak, melynek során a beteg élete befejezésének a méltóságával összeegyeztethető módját választja".
Ez az érvelés - mely lényegét illetően összecseng a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága említett ítéletének indokolásával[37] - súlyos koherenciazavart okoz nemcsak a jelen határozaton belül, hanem az AB korábbi gyakorlatával is. Amint láttuk ugyanis, az önrendelkezési jognak az élet befejezése eldöntésére vonatkozó része csak más alapjog érdekében, a 8. § (2) bekezdésének védelme mellett korlátozható, mely utóbbi funkciója éppen az, hogy a jog teljes egészében ne legyen megvonható. Ebből a megközelítésből azonban nincs jelentősége annak, hogy az önrendelkezési jog csak más személy közreműködésével gyakorolható-e. Ha az Alkotmánybíróság azt kívánta garantálni, hogy egyetlen orvos se legyen kötelezhető aktív eutanázia végrehajtására, akkor ezt külön is kimondhatta volna, anélkül, hogy a halálos vagy gyógyíthatatlan betegségekben szenvedők egy részének eutanáziához való jogát kivonta volna önrendelkezési joguk köréből.[38] Inkonzisztens a határozat elvi alapjával a "más személy" közreműködésére mint kizáró okra való hivatkozás azért is, mert az élet befejezéséről szóló döntéshez való joggal a testület csak az élethez való jogot állította szembe. Márpedig az élethez való jog nem nyer hatékonyabb védelmet azzal, hogy a végstádiumban lévő betegek egy részét megfosztják önrendelkezési jogukról, hiszen az orvosi közreműködés jellege erre aligha lehet befolyással Végül az önrendelkezési jog kizárása csupán amiatt, hogy annak gyakorlása más közreműködését is igényli, éles ellentétben áll az AB egész korábbi ítélkezési gyakorlatával hiszen az önrendelkezési jog gyakorlása nemcsak az abortusz végrehajtása esetében igényel külső segítséget, hanem más, a személyi autonómiát kevéssé érintő, az emberi méltóságból levezetett
- 98/99 -
jogok érvényesítése is aktív cselekvésre kötelezheti az államot.
Az Alkotmánybíróság eutanázia-határozatában az orvos közreműködése ily módon változott az önrendelkezési jog érvényesüléséhez szükséges, elvárható állami intézményvédelmi kötelezettség tényleges eszközéből az önrendelkezési jog teljes megvonásának eszközévé azon személyek körében, akik betegségüknél fogva nem szabadulhatnak meg szenvedéseiktől a kezelés puszta abbahagyásával vagy mellőzésével. A "más személy közreműködésének" az önrendelkezési jogot kizáró felfogása olyannyira abszurdnak tűnik, hogy felvetődik, az AB mindenáron fenn akarta tartani az aktív és a passzív eutanázia megkülönböztetését, márpedig ehhez csak olyan - önmagukban is kétséges értékű - morális igazolási módok közül választhatott volna, mint amelyeket fentebb láttunk, ettől azonban tartózkodni kívánt, s helyette csak ezt a szerencsétlen érvet találta.
Bármennyire kétségesnek látszik is az eutanázia korlátozásának ismertetett igazolási kísérlete, az Alkotmánybíróság határozata tartalmaz egy további szempontot, mely az élet befejezéséről szóló döntéshez való jogot mint az önrendelkezési jog egy részét általában korlátozza. Az aktív eutanázia teljes kizárását és a passzív eutanázia korlátozását egyaránt indokló szempontot az utilitarizmus érvének nevezhetjük.[39] Eszerint a korlátozás jelenlegi mértékének enyhítése, illetve a korlátozás megszüntetése hosszabb távon nagyobb károkat okozna, mint amennyi hasznot hajtana. A jelenlegi esetre lefordítva ez azt jelenti, hogy a korlátozások enyhítése a jövőre nézve aránytalan veszélyt jelentene egy másik alapjog, vagyis az élethez való jog érvényesülésére. Az AB alapjogi tesztjének értelmében tehát, jóllehet az élet befejezéséről szóló döntéshez való jog része a személyek önrendelkezési jogának, s ennélfogva adott az alkotmányos cél, továbbá az eutanázia - legalábbis annak passzív tormája - engedélyezése e cél eléréséhez szükséges szabályozási eszköz, az aktív eutanázia megengedése, illetve a passzív eutanázia említett korlátjainak enyhítése aránytalan terhet jelentene az élethez való jog szempontjából.
Ez az alkotmányossági követelmény a 8. § már említett (2) bekezdéséből származik, mint láttuk, azzal, hogy az önrendelkezési jog e formája az emberi méltóságból levezetett jog, s mint ilyen, az AB szokásos alapjogi tesztjének alkalmazási körébe esik. Úgy gondolom azonban, hogy e módszer alkalmazása a határozatban nem csupán az AB alkotmányértelmezési gyakorlata következetességének problémáját veti fel, hanem magával az alkalmazott módszerrel kapcsolatban is aggályokat ébreszt.
Ami az eutanázia-határozat konkrét arányossági vizsgálatát illeti, szembeötlő, hogy annak tényleges végrehajtásáról az AB ebben az esetben lemondott; a határozat ugyanis csak arra utal, hogy a törvényhozó 1997-ben jutott arra a következtetésre, hogy az eutanázia korábbi teljes körű tiltása "meghaladottá vált". Emellett pedig a testület megelégedett az egészségügyi miniszter véleményének elfogadásával, aki az AB számára kifejtette, hogy az eutanáziához való jog további szélesítése "jelentős kockázatokkal" járna.
Önmagában nehezen vitatható, ha egy alkotmánybíróság lemond a jogalkotó politikai mérlegelésének eredményeként született, az alapjogok viszonyát érintő érdemi döntésének felülvizsgálatáról, hiszen arra alkotmányos szerepkörénél fogva elvileg csak akkor van lehetősége, ha az érintett alapjogok viszonyáról vagy konfliktusának feloldásáról maga az Alkotmány rendelkezik, ami mellesleg a magyar Alkotmány laza és hányaveti szövegezésére nem igazán jellemző. A probléma tehát nem ebben áll, hanem abban, hogy az AB e tartózkodó magatartása éles ellentétben, van a testület azon általános gyakorlatával, mely szerint a jogkorlátozás arányosságának vizsgálatát saját maga végzi el.
De vajon indokolt volt-e ez az Önmegtartóztatás az arányosság alkotmányossági vizsgálatától 3 korábbi ítélkezési gyakorlat ellenére is? Amerikában például az eutanázia ügyében a vállalható kockázatok megítélésének hasznossági szempontja, a jogkorlátozásból eredő hátrányok és az elérni kívánt cél arányossága, összevetése rendszerint része a bírói jogértelmezéssel eldöntendő kérdéseknek. Az életfenntartó kezelés visszautasítása vonatkozásában irányadó ügyben az előadó Rehnquist főbíró egyik érve a tartósan vegetatív állapotban lévő betegek életben tartása mellett például az volt, hogy egy komatózus beteget mindig jobb életben tartani, mint hagyni meghalni, mert amíg az utóbbi visszafordíthatatlan folyamat, addig az előbbi esetben a betegnek megmarad a felgyógyulás esélye, bármilyen kicsi legyen is az.[40] A jogvitákban gyakran hivatkoznak továbbá arra, hogy az aktív eutanázia vagy a beteg öngyilkosságában való orvosi közreműködés megengedése elfogadhatatlan veszélyt jelentene azokra a betegekre, akik legjobb érdekeik ellenére folyamodnának ehhez a megoldáshoz, vagy akiknek a beleegyezését nem megfelelő módon szerezték meg az eutanáziához.[41] Ezért az engedélyezés aránytalanul nagy társadalmi költségekkel járna, amellyel szemben csak egy viszonylag szűk embercsoport önrendelkezési jogának érdeke áll.
- 99/100 -
Az úgynevezett csúszós lejtő érve ugyancsak az eutanázia legalizálásának káros társadalmi következményei feltételezésén alapul és a versengő érdekek aránytalanságára hivatkozik: az érv szerint ugyanis ha egyszer megengedik az eutanáziát vagy a jogszerű ölést, akkor ez szükségszerűen vezet az életek értéke közötti választáshoz, illetve az államilag jóváhagyott ölés kiterjesztéséhez.[42]
Az ilyen szempontok mérlegelése azonban számos problémát okozna a hazai alkotmány-értelmezési eljárásban, és attól tartok, hogy nem csupán az eutanázia kapcsán. Először is, az alkotmánybíráskodás amerikai modelljében nincs absztrakt alkotmányértelmezés és normakontroll, az alkotmány értelmezésére csak egyedi ügyekben, a rendesbíráskodás keretei között kerülhet sor. A lényeg azonban nem a hatásköri különbségekben keresendő, hanem az alkotmányossági kérdésekben eljáró bíróságok jellegének eltérésében. Az angolszász államok többségében ugyanis az ilyen ügyekben olyan bíróságok járnak el, amelyek a per során a konkrét tényállás megállapítása alapján döntenek, szemben a magyar Alkotmánybírósággal, mely nem tekinthető rendes bíróságnak, s különösen nem ténybíróságnak,[43] Márpedig a normakontroll és a ténybíráskodás által eldönthető ügyek természete éppúgy különbözik egymástól, mint e két tevékenységi forma.[44] A rendesbírósági eljárásban alighanem sokkal jobban el lehet dönteni, hogy egy konkrét ügyben engedélyezett eutanázia milyen veszélyt jelent az érintett vagy más személy élethez való jogára, mint absztrakt alkotmányértelmezéssel vagy normakontrollal azt, hogy az aktív vagy passzív eutanázia milyen társadalmi veszélyekkel jár,
A másik fő nehézséget az arányosság alkotmányossági megítélésének hatásköre, illetve a jogalkotó mérlegelési jogköre közti bizonytalan határ jelenti. Az Alkotmánybíróság arányossági tesztjének alkalmazása során elvileg nem vizsgálhatja azoknak az erkölcsi, politikai vagy hasznossági szempontoknak a helyességét, amelyeket a jogalkotó érvényesített a jogszabályban; csupán azt ellenőrizheti, hogy az eljárás vagy a döntés tartalma nem sérti-e az Alkotmány valamely rendelkezését,[45] ám egy konkrét ügy ezen aspektusai aligha választhatók szét pontosan. Azt hiszem ezért, hogy az arányosság bírói felülvizsgálatának általában is eléggé szűk tere lehetséges csak, és különösen kétséges, hogy mit jelenthet az arányosság alkotmányos tartalmának vizsgálata egy olyan szerv esetében, mely semmilyen tényállást nem állapít meg, és csupán az alkotmány szövegére támaszkodhat. Vajon lehetséges lenne-e alkotmányértelmezéssel Összehasonlítani egymással az elviselhetetlen szenvedéseket átélő, gyógyíthatatlan beteg méltó halálhoz való egyéni érdekét a megöletés elkerüléséhez fűződő általános érdekkel? S ha nem, akkor vajon mi különbözteti meg az eutanázia problémáját azoktól az ügyektől, amelyekben az Alkotmánybíróság felvállalta az arányosság érdemi vizsgálatát?[46]
Mégsem üdvözölhetjük egyértelműen az Alkotmánybíróság - a jelek szerint - megalapozott tartózkodását az eutanázia-határozatban a jogkorlátozás arányosságának érdemi vizsgálatától, mert nincsenek pontosan lefektetett dogmatikai alapok az arányossági vizsgálat tartalmáról és módszereiről.[47]
Bár, mint láttuk, az Alkotmánybíróság eutanázia-határozata viszonylag egyszerűen elintézte az aktív eutanázia problémáját, ha lehet, még kevesebb figyelmet kapott az eutanázia kapcsán természetszerűleg felmerülő kér másik esetkör, az úgynevezett nem önkéntes eutanázia, valamint az öngyilkosságban való orvosi közreműködés. A nem önkéntes eutanázia kapcsán az Alkotmánybíróság nem folytatott érdemi vizsgálatot. Ez a forma ugyanis "éppen azt az elemet - a beteg beleegyezését - iktatná ki az életmentő, életfenntartó beavatkozás folytatására, illetőleg beszüntetésére vonatkozó döntéséből, mely kapcsolatot teremtene az élet folytatása vagy befejezése közötti választás és a beteg önrendelkezési joga között". Az AB tehát azon az alapon, hogy a beteg beleegyezésének hiánya eleve kizárja az önrendelkezési jogra való hivatkozást, nem is foglalkozott az ebbe a kategóriába tartozó esetleges jogigények alkotmányosságával. Ez több szempontból is meglepő. Az indítvány ugyanis egyrészt erre az esetcsoportra is kiterjedt, másrészt érvelése során az Alkotmány 54. §-ában foglak emberi méltósághoz való jogra hivatkozott, melynek az önrendelkezési jog ugyan lényeges, ám nem kizárólagos összetevője. Azt hiszem, egy olyan testületnek, amely egész határozatát az emberi méltósághoz való jogra alapozta, választ kell adnia arra, hogy az ebből származó jogvédelmet miért tagadta meg az elképzelhető legkiszolgáltatottabb helyzetben lévő személycsoporttól.
A korábbiakban az emberi méltósághoz való jog kiterjesztő értelmezésének önkényességét bíráltam. Ehelyütt azonban kritikám az alkalmazott jogi érvelés következetlenségére irányul: ha egyszer az AB a méltóság kiterjesztő értelmezése mellett kötelezte el magát, akkor az inkompetens betegeket nem tekintheti önálló érdekek nélküli személyeknek csak azért, mert önrendelkezési jogukat maguk nem tudják gyakorolni.
A már többször hivatkozott amerikai joggyakorlat az életfenntartó kezelések visszautasításának jogát
- 100/101 -
éppen egy inkompetens személy ügyében ismerte el első ízben.[48] Az amerikai bíróságok egységes álláspontja az, hogy a belátási képesség elvesztése nem csökkentheti a személyek jogait, s egy inkompetens beteg megfosztása a választás lehetőségétől a személyes hátrány alapján álló alkotmányellenes diszkriminációt jelentene.[49] A híres Saikewicz-ügyben pedig (mely elsősorban azért vált ismertté, mert az eljárás egy olyan személy nem önkéntes eutanáziájának engedélyezésére irányult, aki soha nem is volt kompetens) a bíróság kijelentette, hogy ha a belátási képességgel nem rendelkező személyeknek nem biztosítanák ugyanazokat a jogokat, mint amelyeket a kompetens személyek élveznek, akkor ez "lefokozza az inkompetens személy státusát azáltal, hogy csekélyebb értéket tulajdonít belső emberi értékének és életének".[50] Az önálló akaratképzésre nem képes betegek jogainak biztosítására az amerikai joggyakorlat többféle doktrínát is kifejlesztett,[51] melynek során a jogfejlődés odáig ment, hogy ha az inkompetens beteg korábbi szándékaira nincs objektív bizonyíték, akkor a kezelés megszüntetésének indokául objektívebb standardokat is lehet alkalmazni.[52]
Az öngyilkosságban való orvosi közreműködés eshetőségét az Alkotmánybíróság külön nem is említi meg határozatában; azt nyilván az aktív eutanáziával együtt tartja elutasítandónak. Így hát feltételezhető, hogy az AB szerint az a tény, hogy az orvosilag asszisztált szuicídium során az orvos - ellenőrzött - közreműködése nem sérti a beteg érdekeit, nem elegendő indok ahhoz, hogy a jogalkotó eltekintsen az ilyen közreműködés büntetőjogi üldözésétől, nyilvánvalóan ezúttal is az absztrakt élethez való jog védelmére hivatkozással.
Az Alkotmánybíróság eutanázia-határozatát furcsa ambivalencia jellemzi: amíg maga a döntés végeredménye mérsékelt és önkorlátozó, addig a testület indokolásában csupa olyan doktrínára hivatkozott, amelyek a kilencvenes évek aktivista alkotmánybírósági gyakorlatát alapozták meg. Az aktivista értelmezésre épülő antiaktivista döntés furcsaságánál azonban talán nagyobb jelentősége van annak, hogy az Alkotmánybíróság - nagyon helyesen - több lehetőséget is nyitva hagyott a későbbi jogfejlődés számára. Szembetűnő volt például, hogy határozatával csak az önrendelkezési jogra alapozott igényeket bírálta el, külön hangsúlyozva, hogy az indítványozók által fel nem hívott egyéb alkotmányos rendelkezésekkel - például az embertelen és megalázó bánásmód tilalmát kimondó 54. § (2) bekezdésével - nem vetették össze
a hatályos szabályozást (bár ha az emberi méltósághoz való jogra való hivatkozás sem volt elegendő, akkor kérdéses más alapjogi rendelkezések használhatósága). Ennél is figyelemre méltóbb a jogkorlátozás mozgó standardjára történt uralás, mely szerint a gyógyíthatatlan betegek önrendelkezési jogának szabályozása kapcsán az alkotmányos és az alkotmányellenes szabályozás közti határvonal nem állandó, hanem annak helyzetét lényegében egy csomó körülmény befolyásolhatja. Mondhatnánk persze, hogy a rivális felfogások híveinek a mostani döntés után leginkább abban kell bízniuk, hogy megváltozik az egészségügyi miniszter véleménye; hiszen mégiscsak furcsa, hogy az állam egy elismert alapjog korlátozásának indokául saját működésének elégtelenségeire hivatkozik. Az alkotmányossági döntés következményeinek, társadalmi hatásainak AB általi figyelembevétele mégis magában hordozza az eutanázia és a hozzá kapcsolódó esetcsoportok alkotmányjogi megítélésének változását - elvileg bármilyen irányban.
Véleményem szerint azonban mindez mégis kevés. Írásomban azt próbáltam bizonyítani, hogy az Alkotmánybíróság által az eutanázia-határozatban alkalmazott értelmezési módszerek és érvelési módok a dogmatikai alapok ingatagságára, ellentmondásosságára, alkalmazásuk számos következetlenségre, sőt, önkényességre utal. Az eutanázia alkotmányossági problémája - és az annak megoldására igénybe vett idő - elegendőnek tűnt ahhoz, hogy a testület legalább megkezdje azoknak az alkotmányértelmezési doktrínáknak és módszereknek a felülvizsgálatát és az alkotmányszöveghez való közelítését, amelyek még a rendszerváltás első éveiben, egészen más politikai (és jogi) környezetben alakultak ki.
Ez most nem történt meg, de a jövőben elindulhat egy ilyen irányú fejlődés. Akár az eutanázia (újabb) alkotmányos megítélésének ügye kapcsán is. ■
JEGYZETEK
[1] 22/2003. (IV. 28.) AB határozat. ABK, 2003. április, 219-258.
[2] 23/1990. (X. 31.) AB határozat, ABH 1990, 93.
[3] Uo., 104. A későbbi értelmezési gyakorlat ismeretében nagy biztonsággal állítható, hogy a korlátozhatatlanság, illetve az oszthatatlanság doktrínájára az 54. § (1) bekezdése által tartalmazott "önkényességi" klauzula felülírásához volt szükség. Az Alkotmány vonatkozó rendelkezése ugyanis csak az emberi életről és méltóságtól való "önkényes" megfosztást tiltja, a két jog abszolút egységének tétele ezzel szemben azt lett volna hivatott alátámasztani, hogy az élet elvétele szükségszerűen mindig Önkényes". Furcsa módon azonban magának a határo-
- 101/102 -
zatnak a rendelkező része az önkényesség kiiktatásához a lex posterior derogat priori elvét használta, mely szerint az alapvető jogok lényeges tartalmának törvényi kizárását előíró 8. § (2) bekezdés később született, mint az 54. § (1) bekezdése a maga önkényességi klauzulájával [ami persze éppúgy az 54. § (1) bekezdése megszorító rendelkezésének figyelmen kívül hagyását eredményezte]. A korlátozhatatlanság/oszthatatlanság doktrínája azonban, bár ily módon végül nem volt rá szükség, önálló életre kelt.
[4] Takács Albert szerint az alapjogok "abszolutista" értelmezése valójában megfosztja a tételes, jogokat jogi minőségüktől, s ezáltal aláássa az alkotmányos stabilitást, és az önkényes értelmezés táptalaját jelenti. Takács Albert; Egy alkotmányos forradalmár. Sólyom László - a Tudós, az alkotmánybíró, az elnök, Fundamentum, 1999/3.
[5] Sólyom László: Az alkotmánybíráskodás kezdetei Magyarországon, Budapest, Osiris Kiadó, 2001, 452-453 (a továbbiakban: Az alkotmánybiráskodás kezdetei...). A korlátozhatatlan és a korlátozható tartalom elválasztásával kapcsolatos értelmezési zavarokat mutatja ugyanakkor, hogy néhány oldallal korábban Sólyom ezzel ellentétesen fogalmaz: "Az élethez és az emberi méltósághoz való jog esetén nem lehet különbséget tenni lényeges tartalom és korlátozható rész között. Az ezektől a jogok tói való megfosztás fogalmilag »önkényes«." Uo., 443.
[6] "A későbbiek során [...] az Alkotmánybíróság elvégezte annak kimunkálását is, milyen összefüggésben érvényesül az emberi méltóság korlátozhatatlansága. Arra az álláspontra helyezkedett, hogy az emberi méltósághoz való jog az emberi státusz meghatározójaként, csak az élettel együtt fennálló egységében abszolút és korlátozhatatlan." 22/2003. (IV. 28.) AB határozat. ABK, 2003. április. 232.
[7] Egyes kósza megjegyzésekből ugyanakkor elvileg következtetni lehet ilyen korlátozhatatlan tartalomra. Visszatérő hivatkozások tárgya például, hogy a személyi autonómiának vannak a jog számára hozzáférhetetlen szférái. Ez a felfogás a német Alkotmánybíróság 1969-es úgynevezett rnikrocenzus-ítéletéből származik, mely szerint saját személyiségének szabad és felelős kiteljesítése érdekében mindenkinek van olyan sérthetetlen magánszférája, amelybe a jog nem avatkozhat bele. Ilyen például a személyes adatok meghatározott köre - a konkrét ügyben az utazási szokásokról szóló információt sorolták ebbe a körbe. Lásd BVerfGE 27. 1 (1969). Sólyom László egy helyen az emberi státust érintő problémákat - halálbüntetés, abortusz, eutanázia - említi olyan ügyekként, mint amelyekben a személyiség egésze kerül értékelésre, s mint amelyekben - gondolom - az emberi méltóság korlátozhatatlan jogként szerepel. Az AB abortusz- és eutanázia-határozatában azonban - ezzel szemben - már csak az idézett, a korlátozhatóságra hivatkozó felfogás került említésre. Sólyom: Az alkotmánybíráskodás kezdetei..., 459.
[8] 8/1990. (IV. 23.) AB határozat, ABH 1990, 42, 44-45.
[9] Pokol Béla: Aktivista alapjogász vagy parlamenti törvénybarát? A magyar alkotmánybíráskodásról, Társadalmi Szemle, 1992/4.
[10] Győrfi Tamás: Az emberi méltósághoz való jog dogmatikai problémái. Széljegyzetek az eutanázia-indítványhoz, Fundamentum, 2003/1, 143. Ehhez hasonlóan Tóth Gábor Attila: Az emberi méltósághoz való jog és az élethez való jog in Emberi jogok, szerk. Halmai Gábor, Tóth Gábor Attila, Budapest, Osiris Kiadó, 2003, 281-282.
[11] Ezekről ad széles körű áttekintést JD Droddy: Originalist Justification and the Methodology of Unenumerated Rights, The Michigan State DCL Law Review, 1999/4, 809.
[12] Más kérdés, hogy az amerikai Legfelső Bíróság az úgynevezett substantive due process konstrukcióján keresztül a 14. kiegészítést évtizedek óta időnként nem csupán eljárási klauzulaként, hanem pozitív jogok levezetésének forrásaként is alkalmazza. Lásd például Henry J. Abraham, Barbara A. Perry: Freedom and the Court, Civil Rights and liberties in the United States, Oxford University Press, New York, Oxford, 1998, 95.
[13] Pokol Béla: Az alapjogi bíráskodás elméleti kérdései. Német és magyar tapasztalatok, Jogállam, 1993/1. Ezzel szemben azonban alighanem azt lehet felhozni, hogy a német alkotmány 2. §-ába foglalt személyiség szabad kibontakoztatásának joga nem kevésbé absztrakt megfogalmazású, amelyből a német Alkotmánybíróság számos alkalommal mégis konkrét jogokat vezetett le. Lásd például Donald P. Kommers: The Constitutional Jurisprudence of the lederai Republic of Germany, Duke University Press, Durham, London, 1997, 323-341.
[14] Lásd a 8. jegyzetet.
[15] Győrfi Tamás egy tanulmányában azzal védi az AB ezen eljárását, hogy az 54. § (1) bekezdésébe foglak emberi méltóság, bármilyen absztrakt megfogalmazásban szerepeljen is az alkotmányban, nem lehet funkciótlan, vagyis azon az alapon, hogy túl általános kategória, nem hagyhatjuk figyelmen kívül, Az természetesen igaz, hogy az alkotmány egyetlen rendelkezését sem tekinthetjük feleslegesnek, funkciótlannak vagy bármely ok miatt eleve alkalmazhatatlannak - ügy, ahogy például az Alkotmánybíróság korábban az 54. § önkényességi klauzulájával tette -, ám ebből távolról sem következik az, hogy az emberi méltósághoz való jognak ne lehetne más funkciót adni, mint amivel az AB felruházta. Győrfi Tamás: Amit szabad és amit nem. Az önrendelkezési jogértelmezésének alternatívái. Fundamentum, 1999/4.
[16] 23/1990. (X. 31.) AB határozat, ABH 1990, 93.
[17] E bírálat szerint az oszthatatlansági doktrína súlyos ellentmondást okozott, mert nem verte számításba az azonos szintű jogok kollíziójának lehetőségét. Takács Albert: I. m.
- 102/103 -
[18] Tóth Gábor Attila: I. m., 310.
[19] Lásd Brief of Ronald Dworkin, Thomas Nagel, Robert Nozick, John Rawls, Thomas Scanlon, and Judith Jarvis Thomson as Amici Curiae in Support of Respondents, Issues in Law & Medicine, Fall 99/2.
[20] Kis János, Sajó András: Amicus curiae az Alkotmánybírósághoz, Fundamentum, 2003/1. Hasonlóan érveltek az eutanázia-ügyben született indítvány készítői is. Eszerint az 54. § "helyes" értelmezéséből az következik, hogy az élethez való jog és az emberi méltósághoz való jog nem képeznek szükségképpeni egységet; az egység ellen szól például, hogy amíg az élethez való jog korlátozásának nincsenek fokozatai, az emberi méltósághoz való jognak vannak. Takács Albert, Kmetty Ildikó: Az eutanáziákon való jog. Indítvány az Alkotmánybírósághoz, Fundamentum, 2003/1.
[21] Lásd Tersztyánszkyné Vasadi Éva párhuzamos indokolását,
[22] Lásd a 9. jegyzetet.
[23] 1997. évi CLIV. törvény az egészségügyről
[24] Takács, Kmetty: I. m., 128, 131. A személyiség belső, legintimebb, a jog számára hozzáférhetetlen szférájának gondolata, mint már említettem, s német alkotmányjogból származik. Lásd Alfred Katz: Staatsrecht. Grundkurs im öffentlichen Recht, Heidelberg, C. F. Müller Juristischer Verlag, 1994, 303. Az indítvány szerzői erre mint az "alkotmányjog-tudomány elfogadott megállapítására" hivatkoznak.
[25] Takács, Kmetty: I. m., 131.
[26] Mint amilyen az "egészségügyi intézményekben való bizalom", jóllehet ez inkább tűnik közérdeknek, mint alkotmányos alapjognak.
[27] A betegség jellegére vonatkozó feltételt (egyebek mellett) az önrendelkezés szükségtelen korlátozásának tartotta különvéleményében Bihari Mihály, Holló András és Kukorelli István is.
[28] Bár öngyilkossági kísérlet eseten joggal vethető fel, hogy annak elkövetése önmagában jelzi az illető szándékát, ilyenkor az állam rendszerint nincs abban a helyzetben, hogy az elkövető szándékának körülményeit ellenőrizze, életvédelmi kötelezettsége pedig nyilván egyaránt mindenkire kiterjed. Lásd Kis János: Eutanázia, in K. J.: Az állam semlegessége, Budapest, Atlantisz, 1957, 288-289.
[29] Az Alkotmánybíróság azonban nem vállalta fel ezt a következtetést. A betegség az orvostudomány mindenkori állása szerinti halálos és gyógyíthatatlan jellegéről nyilatkozó orvosi bizottság közreműködése a testület érvelése szerint csupán egy objektív tényállításra irányul, és nem tartozik a beteg Önrendelkezési jogának körébe. Ez valóban így van, de a probléma az hogy valójában az eljárást előíró törvény korlátozza az önrendelkezési jogot, és ennek indokoltságáról kellett volna nyilatkozni. A csak a rövid időn belüli halál kritériumánál pedig az AB csupán "az élethez való jog szándékától motivált ésszerű, tehát nem önkényes meggondolásokról" tesz említést, de nem közli, hogy melyek ezek.
[30] Ezt az érvelést alkalmazta például Amerikában az a New York állambeli törvény, mely megtiltotta az orvosi közreműködést a beteg öngyilkosságában még akkor is, ha azt a halálosan beteg személy szenvedéseinek megrövidítése miatt maga kérte. Ugyanakkor a hetvenes évek éta Amerikában mindenki számára elismert jog, hogy a kompetens személy visszautasíthatja az orvosi kezelést, még akkor is, ha az a halálához vezet. A New York állambeli törvény azáltal lett ismert, hogy egy Timothy Quill nevű orvos alkotmányellenességre hivatkozva megtámadta azt, azon az alapon, hogy az önrendelkezési jogot nem lehet megtagadni azoktól, akik nincsenek abban a helyzetben, hogy passzív eutanázia útján szabaduljanak meg szenvedéseiktől. Quill versus Koppell, 870 F. Supp. 78 (SDNY 1994); Quill versus Vacco, 80 F.3d 716 (2d Cir. 1996). Az ügyben harmadfokon eljáró Legfelső Bíróság végül elutasította a keresetet, és - részben - a természetes-nem természetes halál szerinti különbségtételt fogadta el. Varca versus Quill, 521 US 793 (1997). Hasonló alapon, mint nem aktív cselekvést tartotta elfogadhatónak az életfenntartó csövek eltávolítását a brit Lordok Háza a brit joggyakorlat számira irányadó döntésében, lásd Airdale NHS, Trust versus Bland (1993) AC 789.
[31] James Rachels: Active and Passive Euthanasia, in Moral Problems, ed. James RACHELS, New York, Harper & Row Publishers, 1979, 495.
[32] A már említett Vacco kontra Quill-ügyben eljáró bíró például ügy érvelt, hogy egy recept felírása a halál siettetése érdekében sokkal kevésbé aktív orvosi közreműködés, mint a beteg kiéheztetése vagy dehidrációja a kezelés megszüntetése által, A tett-mulasztás-féle különbségtétel irreleváns, mert "a halál oka mindkét esetben az öngyilkos azon döntése, hogy véget vet életének". Quill versus Vacco, 80 F.3d 716 (2d Cir. 1996).
[33] Neil M. Corsuch: The Right To Assisted Suicide and Euthanasia, Harvard Journal of Law & Policy, Summer 2000/3.
[34] Az ilyen eset ellentétpárja azonban nem az aktív eutanázia klasszikus formája, hanem az öngyilkosságban való orvosi közreműködés (assisted suicide), melynek tipikus példája, amikor az orvos halálos adag gyógyszert ad a betegének abból a célból, hogy megszabadítsa további szenvedéseitől - de a szert maga a beteg veszi be, s nem az orvos adja be neki.
[35] Rachels: l. m., 491. Rachels azt az érvet is felhozza, hogy sok esetben épp a kezelés megszüntetése okoz hosszadalmas szenvedést, márpedig ilyenkor ez sokkal kegyetlenebb megoldást jelent annál, mint ha például egy halálos injekcióval aktív eutanáziát alkalmaznának.
- 103/104 -
[36] Különös erővel vetette fel e szempont jelentőseget a közelmúltban lezárult Pretty-ügy. A központi idegrendszert megtámadó, visszafordíthatatlan és halálos betegségben szenvedő brit Diane Pretty azért fordult bírósághoz, hogy az kötelezze az ügyészt: mentesítse férjét a büntetőjogi következmények alól, ha az - az ő kérésére - segédkezik neki az öngyilkosság végrehajtásában, betegségének előrehaladott volta miatt erre ugyanis egyedül nem lett volna képes. Pretty jogszerűen kérhette volna életfenntartó kezeléseinek megszüntetését, de betegsége történetesen olyan jellegű volt, hogy ilyen kezeléseket nem igényelt, ennélfogva ezen a módon nem szabadulhatott meg szenvedéseitől. Továbbá ha nem tett volna végletesen kiszolgáltatott környezetének, akkor egyedül is elkövethetett volna öngyilkosságot, de miután nyaktól lefelé megbénult, ezt sem tehette meg. A brit jogorvoslati fórumok sikertelen végigjárása után az ügyben végül a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága hozott - elutasító - döntést azon az alapon, hogy jóllehet az Emberi jogok európai egyezményének 8. §-a elismeri mindenki magánélethez való jogát, melynek része a halál módjáról való döntés is, s ezt tiszteletben kell tartani, ebbe azonban nem fér bele, hogy kívánságának olyan pozitív kötelezettséggel járó hatása legyen, mint az engedélyezett "asszisztált öngyilkosság", mert az túlságosan kiszélesítené az egyezmény szavainak jelentését. Pretty versus the United Kingdom, Application no. 2346/02. Judgement, Strasbourg, April 29, 2002.
[37] Lásd az előző jegyzetet.
[38] Bihari Mihály különvéleménye szerint a beteg önrendelkezési joga nem terjedhet ki arra, "hogy mást - akár orvost, akár más, nem orvos személyt - arra kötelezzen, hogy aktív cselekvésével előidézze a halálát [...] erre azonban senkit nem lehet kötelezni, és következményei alól - más személy önrendelkezési jogára hivatkozással - senkinek nem adható felmentés." Bihari álláspontja azonban szerintem megalapozatlan. Az aktív eutanáziához való jog elismeréséből ugyanis nem következik az, hogy bármely orvos - akár lelkiismereti meggyőződésével szemben - kötelezhető lenne a beavatkozás elvégzésére - éppen úgy, ahogy az abortusz esetében sem,
[39] A morálfilozófiában utilitarizmusnak nevezik azokat az elméleteket, illetve azt az érvelési módot, mely egy etikai döntést annak társadalmi hatásaival igazol. Az utilitarista felfogás alapvetése szerint a versengő megoldások közül azt kell választani, amelyik a legtöbb ember számára a legnagyobb hasznot eredményezi. Klasszikus alkalmazása az általam tárgyalt probléma körében William Glainville The Sanctity of Life and the Criminal Law című könyvében található, mely szerint az orvos közreműködése az öngyilkosságban a beteg számára nagyobb haszonnal jár, mint amekkora kárt másoknak okoz.
[40] Cruzan versus Director, Missouri Department of Health 497 US 261 (1990).
[41] Az elkerülhetetlen hibák vagy visszaélések veszélyét a mind a passzív, mind az aktív eutanáziát engedélyező Hollandia példájával szokták leggyakrabban szemléltetni. A holland helyzetet elemző két úgynevezett Remmelink-jelentés szerint az előforduló esetek egy részében ugyanis az orvosok nem tartották be az eljárás minden szabályát. Lásd például Gorsuch; I. m, és Emanuel Ezekiel: Whose righi to die?, The Atlantic Monthly, March 1997.
[42] A "csúszós lejtő" érvének bizonyítására szintén a holland példát szokás felhozni, például az arra való utalással, hogy amíg 1973-ban egy orvost még bűnösnek nyilvánítottak és egyhetes felfüggesztett börtönre (teltek, mert megölte végstádiumban lévő anyját, addig - az eutanázia legalizálásának következményeként - a kilencvenes években a Legfelső Bíróság a Boudewijn Chabot-ügyben már azt mondta ki, hogy az eutanázia mentális szenvedés alapján is megengedhető. Lásd Ezekiel: I. m, es Robert H, Bork; Killing for Convenience. Abortion, Assisted Suicide, and Euthanasia, Human Life Review, Winter 1997/1.
A Rehnquist-féle, a társadalmi veszélyekre hivatkozó és a csúszós lejtő érveivel szembeni morális alapú érvelést lásd például Ronald Dworkin: Do We Have a Right to Die?, in R. D.: Freedom's Law, The Moral Reading of the American Constitution, Oxford, Oxford University Press, 1996, 133-146.
[43] Lásd Törő Károly: Az alkotmánybíráskodás és a "láthatatlan alkotmány", Magyar Jog, 1992/2. Az Alkotmánybíróság a bírósági jellegét megkérdőjelező, illetve a működésében a bírósági garanciák hiányát kifogásoló bírálatokra már a kezdetektől ügy reagált, hogy az AB olyan sajátos jellegű szerv, amelyen nem lehet, de nem is kell számon kérni az igazságszolgáltatás garanciális elveit. Lásd főleg Kilényi Géza: Az Alkotmánybíróság helye az állami szervek rendszerében, in Alkotmánybíráskodás, szerk. Kilényi Géza, Budapest, Unió, 1993, 23. és Sólyom László: Az Alkotmánybíróság önértelmezése, Jogtudományi Közlöny, 1992. június és Uő.: Ellenőrzött rendszerváltás, Világosság, 1991/5.
[44] Christian Stark: Verfassungsgerichtsbarkeit und Fachgericte, Juristen Zeitung, 51. Jahrgang, 8. November 1996, 1041-1042.
[45] Amikor a francia Alkotmánytanácsnál megtámadták az önkéntes terhességmegszakításról és a fogamzásgátlásról szóló törvény azon rendelkezését, amely az abortuszt a terhesség tizenkettedik hetéig lehetővé tette (a korábbi tizedik helyett), a Conseil Constitutionnel határozatában úgy érvelt, hogy az Alkotmánytanácsnak nincs a parlamentéhez hasonló olyan általános mérlegelést jogköre, hogy döntéseit az (orvosi) ismeretek és módszerek állapotára alapozza, jogosítványa csak a törvényi ga-
- 104/105 -
randákkal szemben támasztott alkotmányos követelmények betartásának ellenőrzésére van. Décision n° 2001-446 DG -27 juin 2001.
[46] Hiszen "a szükségesség/arányosság (alkalmazhatóság) formulája [...] 1990 őszétől mindmáig az Alkotmánybírásig szilárd és elsődlegesen alkalmazott alapjog-korlátozási mércéje maradt, s azt az Alkotmánybíróság - mint az alkotmánybíróságok szokásosan - relatív és szubjektív értelemben alkalmazta." Sólyom: Az alkotmánybiráskodás kezdetei..., 400.
[47] Kivéve a 20/1990. (X. 4.) AB határozatot, mely az arányosság feltételei között említi, hogy az elérni kívánt cél fontossága összhangban legyen az okozott alapjogsérelem súlyával, valamint hogy a korlátozás során a cél elérésére alkalmas legenyhébb eszközt kell kiválasztani. ABH 1990, 71.
[48] In re Quinlan, 70 NJ 355 A.2d, (1976).
[49] Sanford H. Kadish: Letting Patients Die Legal and Moral Reflections. California Law Review, 1992/4, 870.
[50] Superintendent of Belchertown State School versus Saikewicz, 373 Mass. N.E,2d. (1977).
[51] Ide tartozik különösen az angol eredetű úgynevezett best interest doktrína, mely szerint a bíróság akkor engedélyezheti a nem önkéntes eutanáziát, ha megítélése szerint az áll a beteg "legjobb érdekében", lásd Kadish: I. m., 881-882. A másik legismertebb konstrukció a "helyettes döntéshozó" elmélete, amikor is az érintett személy hozzátartozója vagy más képviselője dönt az egyébként a beteg önrendelkezési jogába tartozó ügyekben, így az eutanázia alkalmazásáról is. Nancy K. Rhoden: Litigating Life and Death, Harvard Law Review, 1988/2, 384.
[52] In re Conroy, 98 NJ A.2d. (1985).
Visszaugrás
