"Bár a gyógyíthatatlan ember öngyilkosságában való közreműködés és a gyógyíthatatlan ember kérésére alkalmazott aktív eutanázia szabályainak hiánya önmagában nem jelent alkotmányellenes helyzetet, de alkotmányellenessé válhat a helyzet akkor, ha a jogalkotó és a jogalkalmazó egyáltalán nem tesznek lépéseket az elengedhetetlen társadalmi vita és szakmai mérlegelés elindítására."
Alulírottak, Kis János egyetemi tanár és dr. Sajó András akadémikus, egyetemi tanár az alábbi amicus curiae levéllel fordulunk a T. Alkotmánybírósághoz. Ezzel egy már kialakult szokást folytatunk: a bíróság korábban már több alkalommal is befogadott ilyen levelet. Célunk az, hogy néhány szempontot fejtsünk ki dr. Kmetty Ildikó ügyvéd és dr. Takács Albert főiskolai tanár (jelenleg az állampolgári jogok országgyűlési biztosának általános helyettese) 1993. november 25-én kelt és 1236/B/1993/1. számon elfogadott, majd 2001. június 5-én megújított indítványához (a továbbiakban: indítvány). Az indítvány részint az 1997. évi CLIV. törvény - az új egészségügyi törvény (a továbbiakban: Eütv.) - 15-23. §-aihoz, részint pedig a Büntető Törvénykönyv 166-168. §-aihoz fűz alkotmányossági kifogásokat.
Az Eütv. kifogásolt cikkelyei elismerik a beteg jogát az egészségügyi ellátás visszautasításához és ahhoz, hogy megkapja a kellő ismereteken alapuló beleegyezéshez szükséges tájékoztatást, és kialakítja e jog gyakorlásának törvényi szabályait. Az indítvány e szabályok nagy részének alkotmányosságát kérdőjelezi meg, különösen azokét, melyek az életmentő, illetve életfenntartó kezelés visszautasításának eljárásáról rendelkeznek.
A Btk. kifogásolt cikkelyei az emberölés, illetve az öngyilkosságban való közreműködés tényállásait határozzák meg és látják el szankciókkal. Az indítvány itt annak a helyzetnek az alkotmányosságát vitatja, hogy a jogalkotó nem vette ki az emberölésre vonatkozó 166. § hatálya alól azokat az eseteket, amikor egy másik ember (egy orvos) a gyógyíthatatlan beteg kérésére és az ő érdekében, a halálhoz vezető természetes folyamatnak elébe vágva megszakítja a beteg életét; továbbá hogy nem vette ki az öngyilkosságban való közreműködésre vonatkozó 168. § hatálya alól azokat az eseteket, amikor egy másik ember (egy orvos vagy egy hozzátartozó) a gyógyíthatatlan beteg kérésére és az ő érdekében segítséget nyújt ahhoz, hogy a beteg maga vágjon a halálhoz vezető természetes folyamat elébe, megszakítva saját életét. Az indítvány első, terjedelmesebb része a passzív eutanázia gyakorlását lehetővé tevő szabályok nagy részét minősíti alkotmányellenesnek. A második rész az aktív eutanázia, illetve a gyógyíthatatlan beteg öngyilkosságához való segítségnyújtás gyakorlásához szükséges szabályok hiányát minősíti alkotmányellenesnek.
Az indítványozók szerint az emberi méltósághoz fűződő jog [Alkotmány 54. § (1) bekezdés] magában foglalja azt a jogot, hogy az ember maga rendelkezhessen arról, vállalni kívánja-e a halálhoz vezető betegséggel, illetve a betegség kibontakozását fékező kezeléssel járó testi és lelki szenvedéseket. Álláspontjuk szerint ebből az következik, hogy az államnak lehetővé kell tennie mind azt, hogy a beteg - megfelelő eljárási szabályok között - visszautasítsa az egészségügyi ellátás bármely formáját, mind pedig azt, hogy - ugyancsak megfelelő eljárási szabályok között - segítséget kapjon a felfogása szerinti méltó halál elnyeréséhez, akár aktív eutanázia, akár az élet befejezéséhez való segítségnyújtás formájában.
Az itt következő levél szerzői ezekkel a megállapításokkal egyetértenek. Tapasztalataink szerint az alkotmányos demokráciában élő társadalmak jogfelfogása ugyanebbe az irányba tart. Ez a magyar társadalomra is igaz. Ilyen vagy olyan indoklással a hazai közvélemény döntő többsége kívánatosnak tartja, hogy a halállal szembenéző embernek szabadságában álljon mind a kezelés elutasítása, mind pedig a segítségkérés ahhoz, hogy életét ő maga fejezze be, vagy - ha erre már nem képes - orvos szabadítsa meg a halálhoz vezető betegség testi és lelki szenvedéseitől.
A passzív és az aktív eutanázia, valamint az élet külső segédlettel való befejezése ugyanazon erkölcsi kérdéseket vetik föl: mit tartalmaz az emberi méltósághoz való jog az élet utolsó stációjában. De sajátos etikai és világnézeti kérdések is fölvetődnek e két területen. A kezelés visszautasításához fűződő jog is az emberi méltósághoz való, alapvető jog leszármazottja, de a kettő között van egy közvetítő elv, amely szerint senki nem kötelezhető arra, hogy mások szolgáltatásait akarata ellenére igénybe vegye. Mivel ez a közvetítő elv meglehetős pontossággal megfogalmazható és igen széles elismertséget élvez, ezért a kezelés visszautasításához fűződő jog viszonylag könnyen igazolható. A méltó halál elnyeréséhez való segítségkérés nem támaszkodik sem erre, sem más hasonló közvetítő elvre; közvetlenül az emberi méltósághoz való jog értelmezéséből kell eljutni oda, hogy a kért segítség megadását az államnak lehetővé kell tennie - azaz létre kell hoznia azokat a szabályokat, amelyek alapján a segítés megengedett. A jogi helyzet is más és más a két esetben. A passzív eutanáziához való jo-
- 134/135 -
got az Országgyűlés már elismerte, és szabályokat alkotott e jog gyakorlására; ezeknek a szabályoknak az alkotmányossági vizsgálata van most napirenden. Az aktív eutanázia, illetve az élet befejezésében nyújtott segédlet törvényi meghatározása még várat magára; ezt a helyzetet kifogásolja az indítvány.
Levelünk első része az Eütv. 15-23. §-aival szemben megfogalmazott kifogásokhoz fűz észrevételeket. A második rész a Btk. 166-168. §-aival szembeni kifogásokkal foglalkozik.
Az Eütv. 15. §-ának (1) bekezdése általában ismeri el a beteg önrendelkezési jogát, a 15. § (2) bekezdése a kezelés és ellátás visszautasításához való jogot, a 15. § (3) bekezdése pedig a tájékozott beleegyezéshez, a döntés által megkívánt információkhoz való jogot. Az indítvány szerint a következő paragrafusokban kialakított részletes szabályozás azonban alkotmányellenes módon korlátozza ezeket a jogokat. Az alkotmánysértés a következőképpen áll elő.
A kezelés visszautasításához és a tájékozott beleegyezéshez fűződő jogok egy alkotmányos alapjogot - az emberi méltósághoz való jogot - valósítanak meg az egészségügyi ellátás területén. Alkotmányos alapjog gyakorlását az Alkotmánybíróság állandó értelmezési gyakorlata szerint csak szigorú feltételek közt lehet szabályozni. A szabályozás eleget kell tegyen a szükségesség-arányosság követelményének, és meg kell feleljen az Alkotmány 8. § (2) bekezdésében foglalt feltételnek, amely szerint alapjog lényeges tartalmát törvény sem korlátozhatja.
Az indítványozók szerint az Eütv. 16-23. §-aiban foglalt részletes szabályozás, különösképpen annak az életmentő, illetve életfenntartó kezelés visszautasítását szabályozó része nem felel meg ezeknek az alkotmányossági előírásoknak, s ezért sérti az emberi méltósághoz való jogot, így alkotmányellenes. Levelünknek ebben a részében szeretnénk néhány megfontolással alátámasztani ezt az állítást.
A 15. § (2) bekezdése az ellátás formájától és funkciójától függetlenül, teljes általánosságban kimondja, hogy "az önrendelkezési jog gyakorlása keretében a beteg szabadon döntheti el, hogy kíván-e egészségügyi ellátást igénybe venni [...] figyelembe véve a 20. §-ban előírt korlátozásokat". Ezzel az Eütv. elismeri a betegnek azt a jogát is, hogy akár az életmentő, illetve életfenntartó kezelések elől is elzárkózzék, vagy a már megkezdett kezelés abbahagyásáról döntsön. Az önrendelkezési jog - miként az indítványozók is rámutatnak - az Alkotmánybíróság állandó értelmezési gyakorlata szerint egy alkotmányos alapjog, az Alkotmány 54. §-ának (1) bekezdésében megfogalmazott "emberi méltósághoz való jog" egyik aspektusa. Ezért az életmentő, illetve életfenntartó kezelés visszautasításának szabályai az emberi méltósághoz való jog gyakorlását szabályozzák.
Az alábbiakban - a teljesség igénye nélkül - sorra vesszük az indítvány által kifogásolt törvényhelyeket; célunk az, hogy megmutassuk: az Eütv. idevágó szabályai valóban nem állják ki a szükségesség-arányosság próbáját (néhol pedig az önkényesség tilalmába ütköznek). Majd összefoglalóan rá fogunk mutatni, hogy a szükségtelen és aránytalan (néhol egyenesen önkényes) korlátozások összeadódása kiüresíti, alkalmazhatatlanná teszi az életmentő, életfenntartó kezelés visszautasításának jogát, s ezzel e jog "lényeges tartalmát" korlátozza.
a) A 20. § (3) bekezdése szerint "az életfenntartó vagy életmentő beavatkozás visszautasítására csak abban az esetben van lehetőség, ha a beteg olyan súlyos betegségben szenved, amely az orvostudomány mindenkori állása szerint rövid időn belül - megfelelő egészségügyi ellátás mellett is - halálhoz vezet és gyógyíthatatlan". Ez a rendelkezés indokolatlanul megfosztja a visszautasítás jogától azt a beteget, aki gyógyíthatatlan és gyötrelmes, de hosszú lefolyású betegségben szenved: az ő önrendelkezésének teljes kizárása szükségtelen és aránytalan. A meghatározatlan "rövid időn belül" feltétel ráadásul a jogbiztonság követelményét is sérti.
b) A 20. § (4) bekezdése szerint a visszautasítás csak akkor érvényes, ha "egy háromtagú orvosi bizottság a beteget megvizsgálta és egybehangzóan, írásban nyilatkozik arról, hogy a beteg döntését annak következményei tudatában hozta meg, illetve, hogy a (3) bekezdés szerinti feltételek fennállnak, továbbá a beteg az orvosi bizottság nyilatkozatát követő harmadik napon - két tanú előtt - ismételten kinyilvánítja a visszautasításra irányuló szándékát". Az orvosi bizottság döntését követő harmadik napon esedékes megerősítő nyilatkozat előírása indokolatlanul nehezíti a beteg akaratának érvényesítését, és meghosszabbítja testi-lelki szenvedéseit, hisz a betegnek már így is legalább három alkalommal ki kellett nyilvánítania szándékát: egyszer az akaratát rögzítő közokirat elkészítésekor, egyszer még ezt megelőzően, hisz enélkül a közokirat készítésére sor sem kerül, s végül az orvosi bizottság előtt. Az újabb nyilatkozattétel követelménye tehát szükségtelen terhet ró a betegre.
c) A 20. § (5) bekezdése szerint a háromtagú bizottságnak egyik tagja pszichiáter szakorvos, akinek nem lehet más feladata - s az ellátás visszautasításának részletes szabályait tartalmazó 117/1998 (VI. 16.) kormányrendelet (a továbbiakban: R.) ezt ki is mond-
- 135/136 -
ja -, mint hogy meggyőződjön arról, vajon "a beteg rendelkezik-e a döntés meghozatalához szükséges belátási képességgel" [R. 3. § (3) bekezdés]. Ez a rendelkezés főszabállyá teszi, hogy a belátási képesség megléte kétséges, ellenőrzésre szorul, ami szükségtelenül és aránytalanul korlátozó feltételezés. Ha egy máskülönben cselekvőképes ember az állapotáról adott orvosi értékeléssel összhangban lévő akarati elhatározásra jut és amellett következetesen kitart, akkor alapesetben el kell fogadni, hogy a döntés kompetens és racionális; a belátási képesség vizsgálata akkor indokolt, ha az orvosok vagy a hozzátartozók jeleit észlelik a sérülésének. Ezért a törvény nem írhatja elő alapesetként a belátási képesség vizsgálatát, hanem arra kell lehetőséget teremtenie, hogy erre a sérülésre utaló jelek észlelése esetén sor kerüljön.
d) A 22. § (4) bekezdés b) pontja szerint ha az ellátás visszautasításáról szóló döntés meghozatalakor már cselekvőképtelen beteg korábban helyettes döntéshozót jelölt ki, akkor a háromtagú orvosi bizottság vizsgálja, hogy vajon ez a személy "döntését annak következményei tudatában hozta meg". A kormányrendelet egyértelművé teszi, de anélkül is megállapítható, hogy a vizsgálódás arra irányul, "hogy a helyettes döntéshozó rendelkezik-e belátási képességgel" [R. 5. § (2) bekezdés]. Erre is vonatkozik az, amit az előző pontban írtunk: cselekvőképes személy esetében főszabályként vélelmezni kell, hogy a belátási képesség adva van; a belátási képesség vizsgálatát külön indok fennállása esetén lehet csak elrendelni, s ezeket az indokokat a törvénynek meg kell fogalmaznia, ellenkező esetben a korlátozás szükségtelen és aránytalan, ráadásul önkényes is.
e) A 23. § (1) bekezdése szerint a "beavatkozás megszüntetésére, illetve mellőzésére csak abban az esetben kerülhet sor, ha a beteg erre irányuló akarata világosan és meggyőző módon kideríthető. Kétség esetén a beteg később tett, személyes nyilatkozatát kell figyelembe venni; ennek hiányában az életfenntartó, illetve életmentő beavatkozás elvégzéséhez történő beleegyezést vélelmezni kell." A törvényben - különösen a 20. § (2), (3) és (4) bekezdésében - foglalt eljárási feltételek között tett nyilatkozat csakis olyan lehet, hogy abból a beteg akarata világosan és meggyőző módon kideríthető. Ennek híján nem is lehet közokiratba foglalt nyilatkozatot tenni: ez önmagában is elégséges a homály és bizonytalanság eloszlatására. A többi eljárási kellék hozzáadása több mint elégséges biztosítékot ad az akaratnyilvánítás "világos és meggyőző" voltára. Ezért a jogalkotó csakis arra gondolhatott, hogy a beteg magatartása a nyilatkozat megtétele után válik bizonytalanná és kétértelművé. Ebben az esetben azonban az ellátó intézmény feladata az, hogy megkérdezze őt, vissza kívánja-e vonni nyilatkozatát. A visszavonás minden alaki feltétel nélkül, könnyen elvégezhető. Ha a beteg ezt ennek ellenére nem teszi meg, a 23. § (1) bekezdése szerint mégis "vélelmezni kell". Az, hogy az orvos a beteg akaratnyilvánítása nélkül vélelmezheti írásban kifejezett akaratának megváltozását, az önrendelkezési jog önkényes elvonása, és a jogbiztonságot is sérti.
Összegezve: a sorra vett rendelkezések megítélésünk szerint önmagukban is alkotmányellenesek, mivel minden esetben az önrendelkezési jog szükségtelen és aránytalan, némely esetekben pedig önkényes, illetve a jogbiztonságot sértő korlátozását jelentik. Együttesen pedig kimerítik az alkotmánysértésnek azt az esetét is, mely alapjog "lényeges tartalmának" korlátozásában áll. Az Alkotmánybíróság állandó értelmezési gyakorlata szerint a "lényeges tartalom" korlátozásának elégséges ismérve, hogy az adott alapjog kiüresedik, gyakorolhatatlanná válik. Lásd például az 51/1991. (X. 19.) AB határozatot, mely szerint "a katonai szolgálati rend és a függelmi viszonyok elleni csoportos szembeszegülés kizárására és megelőzésére rendelt tilalmak [...] nem terjedhetnek odáig, hogy az érintett jog alapvető rendeltetésének érvényre jutását gátolják, mert ez az alapjog lényeges tartalmának korlátozása lenne". Vagy lásd az 1/1993. (I. 13.) AB határozatot, mely így fogalmaz: "Nem tekinthető alkotmányosnak az a törvényi szabályozás, amely az önkormányzatok szervezetét olyan módon szabályozza, hogy az a szervezetalakításhoz való jog lényeges tartalmát korlátozza, az önkormányzati jog tartalmának kiüresedéséhez, annak tényleges elvonásához vezet... "
Az Eütv. rendelkezései olyan mértékben teszik nehézzé és bizonytalanná az életmentő, illetve életfenntartó kezelés visszautasításához fűződő jog gyakorlását, ami magát a jogot üresíti ki. A betegnek elvben jogában áll visszautasítani az életmentő, illetve életfenntartó kezelést, ám e jog gyakorlását a törvény olyan sok feltételhez köti és annyira kiszámíthatatlanná teszi, hogy arra csak egészen ritka kivételképpen nyílik lehetőség, és a beteg akkor sem tudhatja, hogy döntése meg fog-e valósulni.
Ez a megállapítás nem pusztán elvi veszélyre utal. Noha nem végeztünk empirikus kutatást arról, hogy a jogszabály megalkotása és hatálybalépése óta eltelt öt év alatt működésbe léptek-e a kezelés visszautasítására tett nyilatkozat, illetve az előzetes jognyilatkozat eljárásai, egészségügyi intézményeknél, érdek- és jogvédő szervezeteknél tájékozódván arra az eredményre jutottunk, hogy a törvény által kilátásba helyezett eljárások nem léteznek. Ugyanerre utal az is, hogy a Komplex Jogtár nem tartalmaz olyan döntvényt, mely az Eütv. előzetes jognyilatkozatra, illet-
- 136/137 -
ve életmentő, életfenntartó kezelés visszautasítására vonatkozó rendelkezéseihez kapcsolódna. A T. Alkotmánybíróság bizonyára maga is tájékozódott már a tényleges joggyakorlatról. Mindenesetre e levél írói úgy gondolják, hogy az indítvány által az Eütv. 15-12. §-aival szemben megfogalmazott alkotmányossági kifogások elbírálásában döntő szerep illeti meg a tapasztalatok értékelését. Ezek a tapasztalatok sajnos alátámasztják az indítványozók álláspontját, mely szerint a kialakított szabályozás alapjog "lényeges tartalmát" korlátozza.
Összegezve: egyetértünk az indítványozókkal abban, hogy az életmentő, illetve életfenntartó kezelés visszautasításának jelenlegi szabályozása ellehetetleníti e jog gyakorlását, és ezért alkotmányellenes.
Azokban az országokban, ahol törvényes lehetőség van arra, hogy egy másik személy segítsen a gyógyíthatatlan betegnek élete befejezésében, illetve aktív eutanáziában részesítse őt, körültekintő szabályok határozzák meg, hogy milyen állapotban lévő ember kérhet akár segítséget életének befejezéséhez, akár aktív eutanáziát, hogy ki jogosult a beteg kérését teljesíteni, milyen eljárást kell alkalmaznia, hogy a törvényi feltételek meglétét előzetesen ki állapítja meg, s végül, hogy utólag mi módon ellenőrzik azok betartását. E szabályok létrehozása nem kerülhető meg: biztosítékok kellenek ahhoz, hogy az élet befejezésében közreműködő személy nem jár el könnyelműen vagy szakszerűtlenül, továbbá hogy nem él vissza a beteg kiszolgáltatott helyzetével. Ha tehát a jogalkotó kivenné a Btk. 166. §-ának hatálya alól az aktív eutanáziát, a 168. § hatálya alól pedig a gyógyíthatatlan betegnek nyújtott segítséget, hogy életét saját kezével fejezhesse be, akkor olyan cselekményeket dekriminalizálna, melyek a jog által elismert esetekben, a jog által meghatározott eljárás szabályai közt teszik hozzáférhetővé a gyógyíthatatlan beteg ember számára az általa méltónak tartott halált. Magyarországon ilyen szabályok jelenleg nem léteznek, bár a legutolsó években elindult valamelyes társadalmi vita arról, hogy létrehozzák-e őket, és a közvélemény döntő többsége támogatná a megalkotásukat.
Ezért a Btk. 166-168. §-aira vonatkozó indítvány értelmezésünk szerint arra vonatkozik, hogy az Alkotmánybíróság hívja fel az Országgyűlést
- a "méltó halál" elnyerésében való segítségnyújtás szabályainak megalkotására, valamint
- arra, hogy az e szabályok betartásával végrehajtott cselekményeket vonja ki a Btk. emberölést tilalmazó 166. §-ának, illetve az öngyilkosságban való közreműködést tilalmazó 168. §-ának hatálya alól.
Megítélésünk szerint ennek az indítványnak az értékelésekor az első kérdés az: vajon az alkotmány hivatkozott helyei, az Alkotmánybíróság állandó értelmezési gyakorlatának megfelelően, indokolják-e a mulasztásban megnyilvánuló alkotmánysértés megállapítását. Mindenekelőtt a hivatkozási alapul szolgáló alkotmányos alapjogot kell közelebbről szemügyre venni. Az indítványozók az Alkotmány 54. §-ának (1) bekezdését hívják fel álláspontjuk alátámasztására: "A Magyar Köztársaságban minden embernek veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz, amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani." Ezért először mi is ahhoz fűzünk néhány észrevételt, hogy mit mondanak az Alkotmánybíróság irányadó határozatai az élethez és az emberi méltósághoz való jogról.
A halálbüntetés eltörléséről rendelkező 23/1990. (X. 31.) AB határozat, valamint a terhességmegszakítás alkotmányos feltételeit vizsgáló 64/1991. (XII. 17.) AB határozat a következőket állapítja meg:
1. az élethez való jog az emberi méltósághoz való joggal egységben, tőle elválaszthatatlanul illeti meg alanyát;
2. az emberi méltósághoz való jog korlátozása szükségszerűen, minden esetben, "fogalmilag" önkényes, ezért az élethez való jog korlátozása is "fogalmilag" önkényes, amiből az következik, hogy mindkét jog "fogalmilag", abszolút módon korlátozhatatlan;
3. az államot, túl azon, hogy köteles tartózkodni az élethez való jog megsértésétől, intézményes életvédelmi kötelezettségek is terhelik.
Mi következik ezekből a megállapításokból a "méltó halál" elnyeréséhez való segítségnyújtás alkotmányos megítélésére nézve? Mindenekelőtt szeretnénk leszögezni: nem következik belőlük, hogy az ilyen segítségnyújtás törvényi szabályainak megalkotása az alkotmányba ütközne. Ez a következmény akkor adódnék, ha az aktív eutanázia, illetve az élet befejezéséhez való segítségnyújtás az élethez való jog korlátozásának minősülne. Véleményünk szerint sem az irányadó társadalmi felfogás, sem az alkotmány szövege, sem az Alkotmánybíróság kialakult felfogása nem vonja maga után ezt a minősítést.
Először, az élethez való jog korlátozhatatlansága nem tartalmazza, hogy az életet ne lehetne a gyógyíthatatlan beteg érdekében és az ő akaratát követve megrövidíteni. Csak akkor tartalmazná ezt, ha az Alkotmánybíróság az élethez való jog olyan értelmezését tulajdonítaná a Magyar Köztársaság alkotmányának, mely szerint e jog alanya semmi körülmények között nem rendelkezhet afölött, hogy miként fejezi be az életét. Ilyen értelmezést a bíróság eddig nem
- 137/138 -
tett magáévá - arról, hogy az élethez való jog mit jelent az ember saját halála fölötti rendelkezés vonatkozásában, a testület egyáltalán nem nyilatkozott. Egyszóval ha az élethez való jog azt jelentené, hogy minden embernek joga van ahhoz, hogy senki ne dönthessen életének (a már megindult, természetes elhalálozási folyamatnak elébe vágó) megszakításáról, még ő maga sem, akkor (de csakis akkor) az élethez való jog korlátozhatatlansága kiindulópont lehetne az aktív eutanázia és az élet befejezésében való segédlet megengedő szabályozásának alkotmányellenessé nyilvánításához. Ha viszont az élethez való jog azt jelenti, hogy senki más nem dönthet az ember életének (a természetes elhalálozási folyamatnak elébe vágó) megszakításáról, akkor az élethez való jog korlátozhatatlan voltából semmi nem következik az aktív eutanázia és az élet befejezésében való segédlet alkotmányos megítélésére nézve.
Másodszor, az élethez és az emberi méltósághoz való jog elválaszthatatlansága magában foglalja, hogy az élethez való jognak tartalmaznia kell az élet befejezése fölötti autonóm rendelkezés jogát. Az Alkotmánybíróság állandó értelmezése szerint ugyanis az emberi méltósághoz való jog tartalmazza az önrendelkezéshez való jogot, s ez a megállapítás az "elválaszthatatlansági tézissel" párosítva maga után vonja, hogy az élethez való jog elválaszthatatlan az önrendelkezéshez való jogtól. Továbbá ha az élethez való jog elválaszthatatlan az emberi méltósághoz való jogtól, akkor a méltóságban való élet, az emberhez méltó élet jogát jelenti - márpedig semmi nem degradálja jobban az élet méltóságát, mint a testi-lelki kínoknak kiszolgáltatott ember magatehetetlen sodródása a biztos halál felé. Ezt az értelmezést támogatja az alkotmány szoros szövegértelmezése is: az 54. § (1) bekezdése azzal a veszéllyel szemben védi az élethez való jog alanyát, hogy életétől önkényesen megfosszák: megfosztani az életétől csak akarata ellenére lehet valakit; nem nevezhető megfosztásnak, ha egy embert saját kérésére segítenek hozzá az élet befejezéséhez. Végül megjegyezzük, hogy amennyiben az Alkotmánybíróság eltérne eddig követett felfogásától, mely szerint az élethez való jog elválaszthatatlan az önrendelkezési jogot is magában foglaló emberi méltósághoz való jogtól, akkor azzal a mindmostanáig következetesen képviselt álláspontjával is szembekerülne, mely szerint az állam világnézetileg semleges.
Harmadszor, az állam intézményes életvédelmi kötelezettsége nem szolgálhat alapul az aktív eutanázia és az élet befejezéséhez való segítségnyújtás teljes körű, kategorikus tiltásához. Az intézményes életvédelmi kötelezettség az Alkotmánybíróság felfogásában az élethez való jogon alapszik, így a jog alanyát nem védheti saját jogának rovására. Az alkotmányossági mérlegelésbe a következőképpen lép be ez a kötelezettség. Ha - mint a fentiek alapján jó okkal gondoljuk - az élethez való jog kiterjed az élet befejezése fölötti önrendelkezésre, s ha az alany nem veszíti el ezt a jogát azokban az esetekben, amikor önállóan már nem képes gyakorolni, akkor nem lehet eleve, minden körülmények között büntetendő a segítségnyújtás e jog gyakorlásához. Ebből pedig kettős kötelezettség háramlik az államra. Egyfelől lehetővé kell tennie az élet befejezését kívánó, de arra önállóan már nem képes beteg ember számára, hogy segítségkérése ne ütközzön a büntetőjog áthághatatlan korlátaiba. Azaz ki kell vennie a Btk. tényállásai közül a "méltó halál" elnyerésében való közreműködés megengedett eseteit. Másfelől ezt úgy kell megtennie, hogy közben védelmet nyújt a kiszolgáltatott helyzetű betegnek az ellen, hogy mások az ő akaratát figyelmen kívül hagyva vagy manipulálva, illetve könnyelműen és szakszerűtlenül eljárva rövidítsék meg az életét. Az állam intézményes életvédelmi kötelezettségéből tehát nem következik, hogy az aktív eutanázia és az élet önkéntes befejezésében való közreműködés nem engedhető meg. Az következik belőle, hogy ha az ilyen cselekvések megengedhetők, akkor az államnak garanciális szabályokat kell kidolgoznia a gyakorlásukra, és a garanciális szabályoknak megfelelő cselekményeket ki kell vennie a büntetőjog hatálya alól. Ebben az esetben az ilyen garanciális szabályok megtagadásával az állam intézményes életvédelmi kötelezettségét sérti meg.
Összefoglalva, az Alkotmánybíróság állandó értelmezési gyakorlata nem kötelezi el a testületet amellett, hogy az élethez való jog kizárná a beteg akaratát végrehajtó aktív eutanáziát, illetve az élet befejezésében való segédletet. Inkább az ellenkező következtetés adódik belőle.
Néhány további megfontolás ugyanebbe az irányba mutat. Mindenekelőtt: az a kérdés, hogy az élethez való jog melyik értelmezése felel meg a Magyar Köztársaság alkotmányának, egyebek közt attól is függ, melyik értelmezés van összhangban az alkotmányos joggyakorlattal. Magyarországon az öngyilkosság hosszú ideje nem bűncselekmény, és ez a gyakorlat megfelel a társadalomban szilárdan uralkodó erkölcsi közfelfogásnak. Ha azonban az élethez való jognak az az értelmezése válna irányadóvá, mely szerint minden embernek joga van ahhoz, hogy senki ne dönthessen élete (a természetes elhalálozási folyamatnak elébe vágó) megszakításáról, még ő maga sem, akkor az öngyilkosság újbóli kriminalizálását csak súlyos következetlenség árán lehetne elkerülni.
Továbbá célszerű figyelembe venni az európai jogfejlődés uralkodó irányzatait. Az elmúlt években két európai országban (Hollandiában és Belgiumban)
- 138/139 -
kivonták a büntetőjog hatálya alól a beteg kérésére, megfelelő eljárásban végrehajtott aktív eutanáziát, három másik országban (Németországban, Svájcban és Svédországban) pedig nem büntetik a gyógyíthatatlan beteg ember öngyilkosságában való orvosi közreműködést. Egyes esetekben már az angol joggyakorlat is hajlik a kivételek elismerésére. A Diane Pretty kontra Egyesült Királyság-ügyben született ítélet arról tanúskodik, a strasbourgi emberjogi bíróság nagyon közel került ahhoz, hogy kimondja: a gyógyíthatatlan ember öngyilkosságában való közreműködés kivételeket nem ismerő tiltása az Emberi és polgári jogok európai egyezségokmányába ütközik. Ha Magyarországon olyan alkotmányértelmezés válna irányadóvá, mely kategorikusan tiltja a gyógyíthatatlan beteg öngyilkosságában való közreműködést, illetve az aktív eutanáziát, ezzel a köztársaság alkotmánya egy olyan álláspont mellett köteleződne el, mely konfliktusban lesz a nem túl távoli jövőben várható emberjogi bírósági döntéssel, ami a jogalkotót alkotmánymódosításra kényszerítené.
Azzal is számolni kell, hogy a tényleges orvosi gyakorlat Nyugat-Európában a jogfejlődést messze megelőzve halad előre a "méltó halál" biztosítása felé: felmérések tanúsága szerint Franciaországban 1991-ben az orvosok 36%-a nyilatkozta, hogy évente egy vagy két alkalommal gyakorolt eutanáziát, az Egyesült Királyságban ez az arány 12% volt 1994-ben. Belgiumban döntő lökést adtak az eutanázia-törvény megalkotásához a Deliens-bizottság által közzétett adatok, melyek szerint Flandriában 1998-ban 640 esetben került sor a beteg kérésére végrehajtott aktív eutanáziára (ez a szám az összes haláleset 1,1%-át tette ki), s ugyanebben az évben 1796 esetben (az összes haláleset 3,2%-ában) vetett véget orvos a haldokló beteg életének annak kérése nélkül.
Végül fontos körülmény az európai közvélemény változása. Németországban 2000-ben a megkérdezettek csaknem 70%-a foglalt állást amellett, hogy a gyógyíthatatlan, szenvedő betegnek kérésére részesülnie kell aktív eutanáziában, egy 1998-as felmérés szerint Franciaországban 79% helyesli az aktív eutanáziát. Hasonló irányba mozdul el a közvélemény Magyarországon is: a Medián közvéleménykutató intézet 2000 decemberében végzett reprezentatív felmérése szerint a megkérdezettek 67%-a van az aktív eutanázia legalizálása mellett. Tegyük hozzá, hogy a 2000. évi népszámlálás alkalmával az összeírtak 74,6%-a sorolta magát valamilyen vallásfelekezethez. Ez azt jelenti, hogy a magukat vallásosként azonosító magyar állampolgárok több mint a fele egyetért az aktív eutanázia legalizálásával. Megállapítható tehát, hogy a legalizálással kapcsolatos álláspontok megoszlása nem felel meg a hívő és nem hívő emberek megoszlásának.
Befejezésül szeretnénk az elmondottak fényében áttekinteni az indítványra adható válaszokat. A következő formai lehetőségek kínálkoznak.
1. A Btk. 166-168. §-aival kapcsolatban a jogalkotónak nem róható fel mulasztásban megnyilvánuló alkotmánysértés, mivel akár egy másik ember életének megszakítása, akár az életének megszakításában való közreműködés lehetővé tétele alkotmányellenes volna. A fent kifejtettek azonban arra a következtetésre vezetnek, hogy ez az alternatíva több okból is aggályos.
a) Az Alkotmánybíróság eddigi értelmezési gyakorlata, az élethez és az emberi méltósághoz való jog kialakított felfogása nem kívánja meg, hogy a testület alkotmányellenessé nyilvánítsa az aktív eutanázia és az élet befejezésében való közreműködés garanciális szabályok közti legalizálását; inkább a megengedő szabályozás irányába mutat.
b) A legalizálás alkotmányellenessé nyilvánítása szembekerülne az Alkotmánybíróság eddig követett felfogásával, mely szerint az élethez való jog elválaszthatatlan az önrendelkezési jogot is magában foglaló emberi méltósághoz való jogtól, ezáltal a bíróságnak azzal a következetesen képviselt álláspontjával is, mely szerint az állam világnézetileg semleges.
c) Az élethez való jog olyan értelmezése, mely a garanciális szabályok közti legalizálás alkotmányellenessé nyilvánítását alátámasztaná, nincs összhangban a magyar társadalom megszilárdult erkölcsi és jogi felfogásával (például csak súlyos következetlenségek árán hagyná büntetlenül az öngyilkosságot).
d) Egy ilyen értelmezés nem felelne meg a magyar társadalom erkölcsi és jogi közfelfogásában jelenleg zajló változásoknak.
e) Nem felelne meg ez az értelmezés az európai jogfejlődés irányzatainak sem, melyek - a strasbourgi bíróság nem oly távoli jövőben várható döntései útján - a magyar államra nézve kötelező következményekkel is fognak járni.
Ezért kézenfekvően kínálkozik az a válaszlehetőség, mely szerint
2. a mulasztásban megnyilvánuló alkotmánysértés megállapítható, mivel alkotmányellenes az, hogy az állam megtagadja a törvényes eljárási szabályokat, melyek között a gyógyíthatatlan beteg ember kérheti és elnyerheti akár az élete saját kezű megszakításához való segítséget, akár az aktív eutanáziát.
E levél szerzői szerint az államnak valóban intézményes kötelezettsége, hogy rendelkezésre bocsássa ezeket a szabályokat. Fentebb amellett érveltünk, hogy ez a felfogás összhangban van a Magyar Köztársaság alkotmányával. Véleményünk szerint azonban a mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség kimondásához nem feltétlenül elegendő, hogy egy al-
- 139/140 -
kotmányos alapjog megkívánja a gyakorlásához szükséges - de egyelőre hiányzó - szabályozást.
a) Mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség akkor állapítható meg minden további nélkül, amikor a jogalkotó olyan szabályok létrehozását mulasztotta el, melyek viszonylag rövid időn belül valóban megalkothatók. Ennek megfelelően az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény leszögezi, hogy a bíróság "a mulasztást elkövető szervet - határidő megjelölésével - felhívja feladatának teljesítésére" [49. § (1) bekezdés]. Az ésszerű határidő nem lehet hosszabb egy-két évnél. Ebből következően mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenességet ott lehet megállapítani, ahol az alkotmányellenesnek minősített helyzet ennyi időn belül felszámolható.
b) Az adott esetben ilyen szűk időhatáron belül a szükséges szabályok aligha alkothatók meg. A társadalmon belül még épp csak hogy megindult e kérdés vitája. Sem az egészségügyi hatóságok, sem a jogalkotó, sem a tágabb közvélemény körében nem került még sor a passzív eutanázia 1997-ben elfogadott szabályozása kapcsán szerzett tapasztalatok feldolgozására: a kudarc beismerésére és a továbbgondolásra. Miközben a magyar állampolgárok kétharmada az aktív eutanázia legalizálása mellett áll, kisebbségi ellenzőit erős erkölcsi és világnézeti meggyőződések vezérlik; ezért a vitának nemcsak szabályozástechnikai kérdéseket kell elrendeznie, hanem arra is módot kell teremtenie, hogy a jogalkotás megbékélést hozzon a különböző világnézetű és erkölcsi felfogású emberek között. Ugyanakkor szükség van a tényleges orvosi gyakorlat nyílt megbeszélésére, és figyelembe kell venni az orvostudomány pillanatnyi állapotát is.
Ez visszavezet ahhoz a válaszhoz, mely szerint 3. a mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítására nincs kényszerítő ok. De amire most jutottunk, az mégsem azonos az 1. pontban foglaltakkal. Nem azért állítjuk, hogy nincs alkotmányellenes mulasztás, mintha akár egyetlen gyógyíthatatlan beteg ember életének az ő kérésére, az ő érdekében történő megszakítását, akár az életének megszakításában való közreműködést szabályozó rendelkezések minden körülmények között alkotmányellenesek volnának. Hanem azért, mert a hiányzó szabályok létrehozásához hosszú időre van szükség. Mind a kérdés elvi alapjairól való nyilvános gondolkodásnak, mind a lehetséges szabályok előnyeit és hátrányait szembesítő mérlegelésnek a jelenleginél jóval messzebbre kell jutnia ahhoz, hogy a szabályozás hiánya mulasztásban megnyilvánuló alkotmánysértésnek minősüljön. Az időtényező figyelembevétele nem pusztán jogtechnikai kérdés. Azzal, hogy a bíróság olyankor állapít meg mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenességet, amikor az alkotmány által megkívánt szabályok záros határidőn belül megalkothatók, és tartózkodik ettől, amikor a szabályokban való megállapodás hosszú időt vesz igénybe, teret hagy a törvényhozásnak és a tágabb nyilvánosságnak, hogy elvégezzék a maguk munkáját az alkotmányos gyakorlat kialakításában. Ezt a fáradságos munkát az Alkotmánybíróság nem takaríthatja meg a társadalomnak.
Az indok különbségéből egy további különbség is adódik. Ha azért nem áll fönn mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség, mert a gyógyíthatatlan beteg ember életének az ő kérésére, az ő érdekében történő megszakítását, illetve az életének megszakításában való közreműködést szabályozó rendelkezések minden körülmények között alkotmányellenesek volnának, akkor az indítvány elutasításával a válaszadás véget is ér. És véget ér minden további próbálkozás az alkotmányos követelményeknek megfelelő szabályozással, mivel ez a cél eleve alkotmányellenesnek minősül. Ez tehát a jövő felé lezárt válasz volna. Ha azonban a mulasztásban megnyilvánuló alkotmánysértés megállapítását a szabályok kialakításához szükséges idő hosszúsága zárja ki, akkor nincs akadálya annak, hogy megkezdődjön a nyilvános gondolkodás és szakmai mérlegelés a lehetséges szabályozás elvi és gyakorlati kérdéseiről. Ez a jövő felé nyitott válasz volna.
A nyitott válasz meg is fogalmazhat bizonyos, közvetlen jogi következmények nélküli útmutatást a jövő számára. Megállapíthatja, hogy bár a gyógyíthatatlan ember öngyilkosságában való közreműködés és a gyógyíthatatlan ember kérésére alkalmazott aktív eutanázia szabályainak hiánya önmagában nem jelent alkotmányellenes helyzetet, de alkotmányellenessé válhat a helyzet akkor, ha a jogalkotó és a jogalkalmazó egyáltalán nem tesznek lépéseket az elengedhetetlen társadalmi vita és szakmai mérlegelés elindítására.
Ilyen állásfoglalásra léteznek analógiák a bíróság korábbi gyakorlatából. 1995 júniusában az akkori par-
- 140/141 -
lamenti ellenzék egy sor indítványban támadta meg a gazdasági stabilizációt szolgáló egyes törvénymódosításokról szóló 1995. évi XLVIII. törvényt (a továbbiakban: Gst.). Ezek közül az első azt kifogásolta, hogy "a stabilizációs törvénynek nevezett anyag nem egységes jogalkotás, hanem a törvénymódosítások laza halmaza". A bíróság elutasította a kérést, hogy ezen az alapon teljes egészében semmisítse meg a Gst.-t, de hozzáfűzte: "Annak hangsúlyozása mellett [...] hogy a vázolt problémák nem nyújtanak alapot a Gst.-nek a maga egészében való megsemmisítésére, kétségtelen: a Gst. a törvényalkotásban ritkán előforduló, kényszer szülte kivétel lehet csupán, nem pedig a törvényalkotás körében szélesebb körben alkalmazott »modell«" [42/1995. (VI. 30.) AB határozat]. Azaz: nem összetartozó törvények egyetlen törvényben való módosítása önmagában nem alkotmányellenes, de alkotmányellenessé válhat ez az eljárás, ha a jövőben rendszeres gyakorlattá lesz. Ez az állásfoglalás nem párosult közvetlen jogi konzekvenciákkal: a bíróság visszautasította a Gst. megsemmisítését célzó indítványt. De kilátásba helyezte, hogy egy későbbi időpontban már jogi konzekvenciái lehetnek annak, ha a "salátatörvények" alkotása rendszeres gyakorlattá válik.
Más esetekben is ugyanígy járt el a bíróság. Így a termőföldről szóló, 1994. április 6-án elfogadott, de ki nem hirdetett törvényt vizsgáló 35/1994. (VI. 24.) AB határozat először leszögezi, hogy "a reális piaci földárak kialakulásához szükséges időt az Alkotmánybíróság [...] nem tudja fölbecsülni". Majd hozzáteszi: "Arra a kérdésre, hogy megtámadható lesz-e a törvény, ha az indokoltnál hosszabb ideig marad hatályban a korlátozás, az Alkotmánybíróság igenlő választ ad."
Hasonló módon lehetne a jelen esetben is megállapítani, hogy az már alkotmányellenes helyzethez vezetne, ha a jogalkotó és a jogalkalmazó a jövőben sem tenne lépéseket az elengedhetetlen társadalmi vita és szakmai mérlegelés intézményes elindítására. Annak a megállapításnak, hogy az Országgyűlés, a kormány és az egészségügyi hatóságok lépéseket kell tegyenek az elengedhetetlen társadalmi vita és szakmai mérlegelés elindítására, nincsenek közvetlen jogkövetkezményei. Nem jár együtt vele jogszabály - akár jövőbeni határidőhöz kötött - megsemmisítése, miként a 42/1995. (VI. 30.) AB határozat sem rendelkezett a Gst. megsemmisítéséről. De ez nem jelenti, hogy egy ilyen állásfoglalás következmények nélkül maradna.
Összefoglalva: levelünk megerősíti az indítvány álláspontját, mely szerint az Eütv. 16-23. §-ai számos részletükben külön-külön is alkotmánysértők, s ezek a rendelkezések együttesen is alkotmányellenesek, mivel a beteg ember önrendelkezési jogának "lényeges tartalmát" korlátozzák.
Abban a kérdésben, hogy az aktív eutanázia és a beteg ember öngyilkosságában való közreműködés szabályainak hiánya, illetve az a szabályok szerint végzett cselekmények dekriminalizálásának hiánya alkotmányellenes mulasztásra utal-e, levelünk részben ellentmond az indítványozóknak, részben egyetért velük. Véleményünk szerint ahhoz, hogy az alkotmányellenes mulasztás megállapítására kényszerítő ok legyen, hiányzik egy fontos eljárási feltétel: a megállapított hiány ésszerűen kitűzhető határidőn belül nem pótolható. Ugyanakkor azt gondoljuk, hogy alkotmányellenes mulasztáshoz vezetne, ha az Országgyűlés, a kormány és az egészségügyi hatóságok semmit nem tennének azért, hogy közelebb vigyenek ahhoz a helyzethez, melyben a hiány pótlását már ésszerű időn belül el lehet végezni.
Budapesten, 2002. november 15-én
Kis János egyetemi tanár
dr. Sajó András akadémikus, egyetemi tanár ■
Visszaugrás
