Tisztelt Alkotmánybíróság!
1993. november 25-én kelt indítványunkban az egészségügyről szóló 1972. évi II. törvény 43. § (2) bekezdésének, valamint a Büntető törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény 166-168. §-ainak alkotmányossági felülvizsgálatát indítványoztuk. Indítványunkban kértük egyrészt, hogy az Alkotmánybíróság az egészségügyről szóló törvény általunk kifogásolt rendelkezéseinek alkotmányellenességét állapítsa meg és ezeket a rendelkezéseket semmisítse meg. Kértük továbbá, hogy a Büntető törvénykönyv felidézett rendelkezéseivel kapcsolatosan az Alkotmánybíróság mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenességet állapítson meg.
Eredeti indítványunk előterjesztése óta az 1997. évi CLIV. törvény által megszövegezett formában új egészségügyi törvény lépett hatályba. Az új egészségügyi törvény előírásai az élethez való jog és az emberi méltóság alkotmányos elveit más jogszabályi alapról fejezték ki. Ennek következtében eredeti indítványunk tartalmi érvelésének egy része idejétmúlt lett. Mindemellett az a véleményünk, hogy az élethez való jog és az emberi méltóság kapcsolatából a "jó halálhoz való jog"-ra vonatkozó alkotmányossági megfontolások az új egészségügyi törvénnyel összefüggésben is felvetnek alkotmányossági kifogásokat. Erre tekintettel az euthanáziához való jog alkotmányos követelményeinek érvényesítésére vonatkozó indítványunkat - a megváltozott törvényi előírásokhoz igazítva - az alábbiak szerint ismételten előterjesztjük.
Dr. Kmetty Ildikó ügyvéd és Dr. Takács Albert főiskolai tanár az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény (Abtv.) 21. § (2) bekezdése alapján indítványozzuk, hogy az Alkotmánybíróság a jogszabály alkotmányellenességének utólagos vizsgálatára irányuló - az Abtv. 1. § b) pontjában meghatározott - hatáskörét gyakorolva állapítsa meg az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény (Eütv.) következőkben megjelölt rendelkezéseinek alkotmányellenességét azon az alapon, hogy az Eütv.
- 16. § (2) bekezdése ellentétes az Alkotmány 54. § (1) bekezdésével;
- 17. § (1) bekezdésének a) pontja ellentétes az Alkotmány 2. § (1) bekezdésével;
- 18. § (2) bekezdésének "vagy az (1) bekezdés b) pontja szerinti esetben végezhető el" szövegrésze ellentétes az Alkotmány 54. § (1) bekezdésével és 2. § (1) bekezdésével;
- 20. § (3) bekezdése ellentétes az Alkotmány 54. § (1) bekezdésével;
- 20. § (4) bekezdése ellentétes az Alkotmány 54. § (1) bekezdésével;
- 22. § (4) bekezdése ellentétes az Alkotmány 54. § (1) bekezdésével, 2. § (1) bekezdésével és 8. § (2) bekezdésével;
- 23. § (1) bekezdése ellentétes az Alkotmány 2. § (1) bekezdésével és 8. § (2) bekezdésével;
- 15-19. §-aiban foglalt önrendelkezési szabályok összességükben tartalmilag ellentétesek az Alkotmány 54. § (1) bekezdésével és 8. § (2) bekezdésével.
Az Eütv. hivatkozott rendelkezéseinek alkotmányellenessége miatt indítványozzuk, hogy az Alkotmánybíróság a kifogásolt törvényhelyeket az Abtv. 40. §-a alapján semmisítse meg és a megsemmisítés időbeli hatályát az Abtv. 43. § (1) bekezdése szerint határozza meg.
Indítványozzuk, hogy az Alkotmánybíróság állapítsa meg az egyes egészségügyi ellátások visszautasításának részletes szabályairól szóló 117/1998. (VI. 16.) kormányrendelet 3. §-ának, 5. § (2) bekezdésének, 6. §-ának, 7. §-ának és 10. § (2) bekezdésének alkotmányellenességét azon az alapon, hogy azok az Alkotmány 54. § (1) bekezdésébe, 8. § (2) bekezdésébe, valamint 2. § (1) bekezdésébe ütköző és egyes részeiben emiatt alkotmányellenes törvény végrehajtására irányulnak. Indítványozzuk, hogy az Alkotmánybíróság a kormányrendelet kifogásolt előírásait semmisítse meg és a megsemmisítés időbeli hatályát az Abtv. 43. § (1) bekezdése szerint határozza meg.
Indítványozzuk végül, hogy az Alkotmánybíróság az Abtv. 1. § e) pontja szerinti hatáskörében eljárva - a jogszabály alkotmányellenességének utólagos vizsgálatára irányuló indítványunkból következően - állapítson meg a Büntető törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény (Btk.) 166-168. §-aival kapcsolatosan
- 125/126 -
mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenességet azon az alapon, hogy a Btk. kifogásolt rendelkezéseit a jogalkotó elmulasztotta összhangba hozni az Alkotmány 54. § (1) bekezdésének követelményeivel.
1. Az Alkotmány 54. § (1) bekezdése értelmében "a Magyar Köztársaságban minden embernek veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz, amelyektől senkit sem lehet önkényesen megfosztani". Álláspontunk szerint az élethez való jog és az emberi méltóság alkotmányos elvének normatartományába a "méltó", "jó", "emberi" halálhoz: az euthanáziához való jog is beletartozik. Az euthanázia kérdése mindenekelőtt az egészségügyi ellátások és az orvosi technológia adott minőségére vonatkoztatható. Az emberi élet az egészségügyi ellátások, valamint az orvosi eljárások minősége miatt többé-kevésbé méltó vagy többé-kevésbé méltatlan módon érhet véget. Nyilvánvaló, hogy az euthanázia problémája filozófiai, világnézeti probléma is. Ebben az összefüggésben a méltó halál az emberi élet céljának, rendeltetésének és autonómiájának kérdésére adott válasz függvénye. Az élet értelmének vagy értelmetlenségének megítélése a filozófiai gondolkodás soha meg nem oldható problémája. A végső kérdésekre adott válaszok tekintetében sem a verifikáció, sem a falszifikáció nem vezet lezárt rendszerhez. Ismét más szempontok és követelmények merülnek fel az alkotmányjogi gondolkodásban. Az alkotmányjogi gondolkodás - miként a jogi gondolkodás a maga egészében - nem alkot tudományos rendszert. Kijelentései nem igazak vagy hamisak: a jogi következtetések érvényességét a jogi logika, illetve a jogi érvelés módszereinek hibátlan alkalmazása támasztja alá. A jogi következtetések érvényességére vonatkozó megállapítást akkor is helyesnek kell elfogadnunk, ha a gondolati láncolat egyes elemei tartalmának meghatározásában a morális értelmezés módszerét alkalmazzuk. A joglogikai és a morális értelmezés egymást kiegészítő alkalmazása - a szóban forgó alkotmányos elv nyitott jellege miatt - elkerülhetetlen az emberi méltóság elvének értelmezése és a belőle levonható követelmények megfogalmazása során is.
2. Az emberi méltóság elve - az Alkotmánybíróság eddigi gyakorlata szerint - az alkotmány sarkalatos elvei közé tartozik. Az emberi méltóság elvének ez a természete már a 8/1990. (IV. 23.) AB határozatban megfogalmazásra került azzal, hogy az Alkotmánybíróság az emberi méltósághoz való jogot "szubszidiárius alapjognak" minősítette, amely minden olyan esetben megalapozhatja az alkotmányvédelmet, ha az adott tényállásra az alkotmányban nevesített konkrét alapjogok egyike sem alkalmazható. Ebből a megközelítésből nyer értelmet az Alkotmánybíróság emberi méltóságra vonatkozó azon értelmezése, amely szerint az emberi méltóság az "általános személyiségi joggal" lényegében azonos. Az emberi méltóság elvének és az általános személyiségi jog összekapcsolásának, egymásra vonatkoztatásának alkotmányos jelentőségét az adja, hogy belőlük további konkrét jogosultságok is levezethetők. E megengedhető és szükséges gondolati láncolat alapján az Alkotmánybíróság az emberi méltóságból folyó általános személyiségi jog részjogosítványaként nevesítette - egyebek mellett - az önrendelkezéshez való jogot, az általános cselekvési szabadságot és a magánszférához való jogot. A részjogosítványok "kiolvasztása" nem tekinthető lezárt folyamatnak: a nem nevesített, de az emberi méltóság elvéből és az általános személyiségi jogból levezethető újabb részjogok megfogalmazása ugyanolyan módszertani szempontok szerint válhat szükségessé, ahogy szükségessé vált a házasságkötés szabadságának [22/1992. (IV. 10.) AB határozat], a sportolók versenyzéshez való jogának [27/1990. (XI. 22.) AB határozat] vagy a művészeti alkotásokhoz való hozzáférés jogának [24/1996. (VI. 25.) AB határozat] megfogalmazása.
Bár az emberi méltóság elvének - illetve az általános személyiségi jognak - elsődleges vonatkozási pontja az Alkotmány 54. § (1) bekezdése, mindemellett nyilvánvaló, hogy az emberi méltóság elve - mint minden másodlagos, származékos jogalkotás számára irányadó alkotmányossági mérce - közvetlen kapcsolatban áll az alapjogok korlátozhatóságára iránymutató, az Alkotmány 8. § (2) bekezdésében foglalt szabállyal is, amely szerint az alapvető jogok lényeges tartalma nem korlátozható. A korlátozhatóság alkotmányos lehetősége az emberi méltóság elve esetében a legnehezebben megválaszolható alkotmányossági kérdések egyike. A korlátozhatóság alkotmányossági mértékének alkotmánybírósági meghatározása ugyanis közvetlenül befolyásolja a "kiolvasztási módszer" (vö. Az értelmezett Alkotmány, szerk. Holló András, Balogh Zsolt, Budapest, 2000, 521.) további alkalmazhatóságát is. Nem kevesebbről van szó, mint hogy bizonyos általános alkotmányos elvekből továbbra is levezethetők lesznek-e nem nevesített alkotmányos alapjogok, avagy a levezetés eddigi gyakorlatára ráüthető lesz-e a többé meg nem ismételhető jogtalálás önkényességének bélyege. Az Alkotmány 54. § (1) bekezdésében előforduló emberi méltóság elvének alkotmányos súlyát nem (csak) önmagában kell keresni, hanem abban is, hogy a 8. § (2) bekezdésével összefüggésben vett közvetlen és szándékos, illetve közvetett és tudattalan korlátozásait miként értékeljük.
- 126/127 -
Felfogásunk szerint mind az Alkotmány 54. § (1) bekezdése, mind 8. § (2) bekezdése szoros kapcsolatban áll az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében megfogalmazott jogállam-elvvel. Még akkor is, ha a jogállam elvének - miként ezt az Alkotmánybíróság általában tette - hangsúlyosan formális és a jogbiztonság formai elemeire utaló értelmezést adunk. A jogbiztonság követelménye olyan alkotmányos elv realizálása során, mint az emberi méltóság, nem csak a jogalkotási eljárás iránymutatója. Ilyen esetekben a jogbiztonság követelményének a jogértelmezésben - tehát az Alkotmánybíróság gyakorlatában - is önálló jelentőséggel kell rendelkeznie.
A mondottakra figyelemmel indítványunk az Eütv. kifogásolt rendelkezéseinek alkotmányellenességét az Alkotmány 54. § (1) bekezdése, 8. § (2) bekezdése és 2. § (1) bekezdése alapján tartja megalapozottnak. Noha az Eütv. támadott előírásait indítványunk általában az alkotmány említett három rendelkezésével hozza összefüggésbe, az alkotmányellenesség megalapozottságának bizonyításában az alkotmány idézett rendelkezéseinek összefüggő és az Eütv. kifogásolt rendelkezéseire vonatkoztatható tartalmát mutatjuk be.
3. A közelmúltban az Alkotmánybíróság 36/2000. (X. 27.) AB határozatában részletesen vizsgálta az Eütv. egyes rendelkezéseinek alkotmányosságát, egyebek mellett azon rendelkezésekéit is, amelyek a mi indítványunkban is kifogásolás tárgyát képezik. Az Alkotmánybíróság a 36/2000. (X. 27.) AB határozatának alapjául szolgáló indítvány az Eütv.-re vonatkozó számos olyan kifogását elutasította, amelyekre a mi indítványunk is hivatkozik. A 36/2000. (X. 27.) AB határozat nyomán előállott helyzet azonban mégsem zárja ki, hogy az Eütv. egyes rendelkezései kapcsán a magunk indítványát mi is előterjesszük. Álláspontunk szerint az Alkotmánybíróság a 36/2000. (X. 27.) AB határozatában foglaltakat minden további nélkül nem alkalmazhatja a mi indítványunk elbírálása során.
A 36/2000. (X. 27.) AB határozat alapjául szolgáló indítvány az Eütv. egyes rendelkezéseinek alkotmányosságát azért vitatta, mert álláspontja szerint az Eütv. kifogásolt rendelkezései nem biztosítják megfelelően az alkotmánynak az alapjogok védelmére, a diszkriminációtilalomra, az emberi méltósághoz való jogra, a megalázó bánásmód tilalmára, a személyes szabadsághoz való jogra és az egészséghez való jogra vonatkozó rendelkezéseinek érvényesülését. A 36/2000. (X. 27.) AB határozatban elbírált indítványtól eltérően a mi indítványunk az Alkotmány 54. § (1) bekezdésében megfogalmazott emberi méltósághoz való jog és a határhelyzethez érkezett emberi életről való rendelkezés jogának azt a szabályozását teszi kérdésessé, amelyet az Eütv. általunk támadott rendelkezései tartalmaznak. Az egészséghez való jog állam általi intézményi biztosítása és védelme, különösen pedig a gyógyító tevékenység gyakorlása során az emberi méltósághoz való jog sokféleképpen megnyilvánulhat és sokféleképpen lehet veszélyeztetve. A 36/2000. (X. 27.) AB határozat alapjául szolgáló indítvány ennek a veszélyeztetésnek néhány törvényben szabályozott részleges esetét tette alkotmányossági vizsgálat tárgyává.
A mi indítványunk tartalma és szemléletmódja ettől lényegesen különbözik. A jelen indítvány arra vonatkozik, hogy az emberi élet végének: a halálnak a méltóságáról lehet-e jogilag értékelhető döntést hozni, s ha - álláspontunk szerint - igen, akkor ez a döntés kit, milyen körülmények között és milyen tartalommal illet meg. A mi indítványunk azért tér el a 36/2000. (X. 27.) AB határozattal elbírált indítványtól, mert nem azt vizsgálja, hogy az Eütv.-nek a betegek önrendelkezési jogára és az ellátás visszautasítására vonatkozó, törvényben megfogalmazott jogai nem korlátozottabbak, nem szűkösebbek-e, mint ami az emberi méltóság alkotmányos elvéből következne. A jelen indítvány érvelési logikája ellenkező irányú: azt elemzi - az Eütv. által felkínált példán -, hogy az emberi méltósághoz való joggal milyen tartalmú és milyen mértékű korlátozások egyeztethetők egyáltalán össze. Más szóval: a jelen indítvány az emberi méltóság azon lényegi tartományának megfogalmazására tesz kísérletet, amely nem egyszerűen személyes jog, hanem emberi szabadság, s amelynek sem korrekt, sem hibás korlátozása nem lehetséges, éppen azért, mert emberi szabadságról van szó. A mi indítványunk nem egyes törvényi szabályozások megengedhetőségét méri az emberi méltóságból folyó valamely részkövetelményhez viszonyítva, hanem arra kérdez rá, hogy az emberi méltóságnak van-e olyan tartománya, amelynek lényegi tartalma semmilyen törvényhozási beavatkozás tárgya nem lehet.
Az emberi méltósághoz való jog a második világháborút követően elfogadott alkotmányokban kapta meg mai alkotmányos jelentőségét. Az emberi méltóság elvének alkotmányos szintre való emelése eredetileg azt a természetjogi megfontolást tükrözte, hogy bizonyos értékeknek a politikai-állami szabályok fölött álló érvényességgel kell rendelkezniük. Az emberi méltóság fogalma azt is kifejezi, hogy az emberi lényeg a jogi szabályozás számára hozzáférhetetlen, ezért a legkörültekintőbb alkotmányos berendezkedésnek is számolnia kell az emberi minőség olyan vonatkozásaival, amelyeket a jogszabályok nem védenek, de még csak nem is juttatnak kifejezésre. Az emberi méltóság elvének alkotmányos megfogalmazásában mintaadó jelentőségű 1949. évi bonni alaptörvény szabályozási módját az a felismerés motiválta, hogy az
- 127/128 -
emberi méltóság gazdagabb és sokrétűbb fogalom, mintsem hogy azt a jogszabályok teljes körűen kifejezésre tudnák juttatni (vö. Entstehungsgeschichte der Artikel des Grundgesetzes. Jahrbuch des öffentlichen Rechts, Bd. I, Tübingen, 1951, 48. skk.). Az emberi lényeg, az emberi méltóság fogalmilag több, mint amit belőle a gondos jogalkotás kifejezni képes. Az emberi méltóság alkotmányos jelentősége és súlya annál nagyobb, minél alapvetőbb és meghatározatlanabb emberi helyzetre vonatkoztatják. Az emberi méltóság alkotmányos elve ugyanazon a fokozati szinten helyezkedik el, különböző alkalmazási formái között nincs hierarchikus rangsor. Az emberi méltóság elvéből következő alkotmányos szabályozási tartomány ("Normbereich") azonban különböző. Ennek megfelelően eltérő azoknak a következtetéseknek az alkotmányos szerepe, amelyekre az emberi méltóság elvéből kiindulva juthatunk a sportolók versenyzéshez való jogának [27/1990. (XI. 22.) AB határozat], az élettani vizsgálatok tűrésére vonatkozó kötelezettség megállapításának [75/1995. (XII. 21.) AB határozat] vagy az abortusz megengedhetőségének [64/1991. (XII. 17.)
AB határozat, 48/1998. (XI. 23.) AB határozat] alkotmányossági értékelése során. Álláspontunk szerint az emberi méltóság legtágabb tartományú értelmezése az emberi élet méltó befejezésével kapcsolatos probléma. Az emberi méltóságnak az élet meghatározott időbeli stádiumához, ámde mégiscsak az emberi élet egészére vonatkozó kérdése nem azonos a 36/2000. (X. 27.) AB határozat alapvetően fontos, de mindemellett partikuláris emberi méltóság értelmezésével. Különbséget kell ugyanis tenni az emberi méltóságnak az emberi lét meghatározott helyzeteihez kötődő részleges megnyilvánulási lehetőségei (illetve lehetetlenségei) és az emberi méltóságnak az adott emberi lét teljességére vonatkozó fundamentális megnyilvánulási lehetőségei (illetve lehetetlenségei) között. A mi indítványunk azt firtatja, hogy az emberi élet folyamatos személyes önrendelkezés alatt legkevésbé álló, végső stádiumában az emberi méltóság elvéből kinek, milyen tartalmú és milyen formájú döntési lehetőségei származnak az életre mint olyanra.
4. Az Eütv. előírásai - ideértve az általunk kifogásolt rendelkezéseket is - az emberi méltóság megnyilvánulásának lényegesen szélesebb lehetőséget biztosítanak, mint az egészségügyről szóló - korábbi - 1972. évi II. törvény szabályai. A korábbi egészségügyi törvény 43. § (2) bekezdése kimondta, hogy "az orvos az általa gyógyíthatatlannak vélt beteget is a legnagyobb gondossággal köteles gyógyítani". E megfogalmazás fogalmi képtelenségén túl (a gyógyíthatatlan beteg gyógyításának kötelessége) a korábbi egészségügyi törvény legfőbb alkotmányossági problémája a beteg emberi méltósága körébe tartozó személyes önrendelkezési jogának teljes korlátozása volt a szakmai szabályok szerint eljáró orvossal szemben. Az Eütv. a beteg önrendelkezési jogának új kereteit határozta meg. A beteget megillető önrendelkezési jog Eütv. szerinti általános és különös szabályai azonban még mindig csak egy bizonyos részét fejezik ki az Alkotmány 54. § (1) bekezdésében megfogalmazott emberi méltóság elvének, ezért ellentétesek azzal a szabadsággal, amely az emberi méltóság személyes jogából alkotmányosan következik.
Az Alkotmánybíróság dogmatikailag helyesen fejtette ki 64/1991. (XII. 17.) AB határozatában, hogy az emberi méltóság joga kizárólag az élethez való joggal együttesen korlátozhatatlan. Az élethez való jog szükségképpeni folyománya, hogy az emberi méltóság az élethez való jog egyedi helyzeteiben sem korlátozható. Minden embert, aki az élethez való jogára hivatkozik, megilleti az emberi méltóság élethez kapcsolódó teljes tartománya is. Az Alkotmánybíróság 64/1991. (XII. 17.) AB határozatából - valamint az Alkotmány 54. § (1) bekezdésének helyes értelmezéséből - az is következik azonban, hogy az élethez való jog és az emberi méltósághoz való jog nem képez szükségképpeni egységet. Mind az élethez való jog, mind az emberi méltósághoz való jog azt az alkotmányos követelményt jelenti - még a magyar alkotmány szerencsétlenül megfogalmazott 54. § (1) bekezdése szerint is -, hogy e jogaitól önkényesen senkit nem lehet megfosztani. Az élethez való jog és az emberi méltósághoz való jog egysége ellen szól - még ha az Alkotmány 54. § (1) bekezdése e két jogot együtt említi is -, hogy az élethez való jog korlátozásának nincsenek fokozatai, az emberi méltósághoz való jog korlátozásának pedig vannak. A második világháború utáni alkotmányokba éppen azért került be az emberi méltóság elve, hogy a veszélyeztetett vagy korlátozott méltóság-elemeken túl épségben maradó méltóság-vonatkozásokra hivatkozással ne lehessen azt állítani, hogy a tartalmi alkotmányossággal minden rendben van. Az emberi méltóság elvének nem teljes körű biztosítása, illetve ennek az elvnek a fokozatos korlátozása magának az emberi méltóságnak a sérelmét jelenti. Ezt akkor is észlelni kell, ha a megvalósításra irányuló mulasztás vagy a korlátozás nem az emberi méltóság egészét, hanem annak csak meghatározott elemét jelenti.
Az Alkotmánybíróság eddigi gyakorlata szerint az emberi méltóság megvalósulásának egyik központi eleme az önrendelkezés. Az önrendelkezés elve azt fejezi ki, hogy emberi méltóságának megvalósításáról, az arra vonatkozó feltételek megteremtéséről mindenki maga rendelkezhet. Az önrendelkezési jog gyakorlásának azonban elvileg kettős korlátja van. Egyrészt az, hogy a gyakorlásához szükséges feltételeket
- 128/129 -
az állam mindenkinek azonos módon, diszkrimináció nélkül köteles biztosítani. Az emberi méltóság eszerint az egyenlőség sajátos kifejeződése [34/1992. (VI. 1.) AB határozat]. A korlátozás második összetevője az alkotmányos alapjogok összefüggéseiben keresendő. Minden alkotmányos alapjog az alkotmányos jogi követelmények azonos szintjén áll. Ennek megfelelően közöttük nem állapítható meg rangsor. Korlátozhatóságuk mércéje abból következik, hogy az ütköző alkotmányos alapjogok érvényesítése arányosításuk milyen módját és mértékét teszi szükségessé [4/1998. (III. 1.) AB határozat]. A korlátozhatóság kettős követelményrendszere alapján lehet választ adni arra a kérdésre, hogy az Alkotmány 8. § (2) bekezdésében foglalt lényeg-garancia a szabályozási tartalom milyen elemeit foghatja át.
Álláspontunk szerint az Alkotmány 54. § (1) bekezdésében megfogalmazott emberi méltósághoz való jog szubjektív alanyi közjog, s ennek természetén nem változtat az a körülmény, hogy a szubjektív alanyi közjogok dogmatikai rendszerének kialakítása (vö. Georg Jellinek: System der subjektiven öffentlichen Rechte, Freiburg, 1892, 40. skk.) megelőzte az emberi méltóság alkotmányos elvének alkotmánybeli megfogalmazását. Az emberi méltósághoz való jog dogmatikai jellegéből következik, hogy ez az alanyi közjog - az alkotmány szintjén - más alanyi közjoggal nem kerülhet konfliktusba akkor, ha "hordozójuk" ugyanaz a személy. Az alapjogok konfliktusa csak akkor fordulhat elő, ha alanyuk ("hordozójuk") nem ugyanaz a személy. Ennek megfelelően pl. lehetséges konfliktus a méhmagzat "élethez való joga" és az anya önrendelkezési joga között, de nem lehetséges alapjogi kollízió ugyanazon személy emberi méltósága és szociális biztonsághoz való alapjoga között. Ha az utóbbi metodikai lehetőségét elismernénk, akkor azt is el kellene fogadnunk, hogy az adott alkotmányon belül az egyes alkotmányi rendelkezések között akárhányszor "alkotmányon belüli alkotmányellenességet" is meg lehet állapítani (vö. Otto Bachof: Verfassungswidrige Verfassungsnormen?, Tübingen, 1950). Az alapjog alanyának azonossága miatt nem lehetséges konfliktus tehát az élethez való jog és az emberi méltósághoz való jog között, ha a két alapjog érvényesülése ugyanannak a személynek az önrendelkezési joga keretében valósul meg. Az azonos személy által hordozott élethez való jog és az emberi méltósághoz való jog konfliktusa csak akkor állhatna elő, ha az állam szabályozó hatalma valamelyik alapjogot alapvető kötelezettséggé alakíthatná át. Álláspontunk szerint az alapjogok alkotmányos kötelezettségekké történő transzformációja nemcsak azért nem lehetséges, mert mindeddig nem értelmezte úgy az Alkotmánybíróság az alkotmány alapvető jogokról szóló fejezetét, hogy az objektív értékrendet tartalmaz (vö. BVerfG 5, 206. skk.), hanem azért sem, mert az alapvető jogok és az intézményvédelmi kötelezettségek megfeleltetése esetén [vö. 48/1998. (XI. 23.) AB határozat] azonnal kérdésessé tehető az alapjogok mások kötelezettségére tekintettel való korlátozhatóságának mértéke az Alkotmány 8. § (2) bekezdése alapján.
Különösen érvényesnek tartjuk az alapjog lényegi tartalmának és az állam objektív intézményvédelmi kötelezettségének összeegyeztethetetlenségét olyan alapjog esetében, mint az emberi méltósághoz való jog. Az emberi méltóság jogának lényege ugyanis az önrendelkezés, amely a személyiség szabad kibontakoztatására és a személyi szabadság önrendelkezés alapján történő megélésére vonatkozik. Ezzel összefüggésben, ha az állam intézményvédelmi kötelezettségéről beszélhetünk, és ennek alkotmányos megfogalmazására sor kerül, akkor ez az állami kötelezettség nem lehet más, mint az emberi méltóságból következő önrendelkezés biztosítása. Minden más állami kötelezettség már az emberi méltóság alapjogának lényegét: a személyes önrendelkezést sérti, s emiatt ellentétes lenne az Alkotmány 8. § (2) bekezdésének alapjogi lényegét védő garanciájával. Azt állapíthatjuk meg tehát, hogy az emberi méltóságot az annak lényegi tartalmát képező önrendelkezési jog ellenében védeni nem lehet.
5. Az emberi méltóság és az annak lényegét képező személyes önrendelkezés absztrakt alkotmányos elv. Az Alkotmánynak az állam meghatározására szolgáló 2. § (1) bekezdése ugyancsak absztrakt módon rögzíti, hogy a Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam. A demokratikus jogállamiság már önmagában is feltételezi, hogy az állam elismeri a világnézetek és filozófiai értékrendek sokféleségét - mindaddig természetesen, amíg azok az alkotmányosságnak, azaz az államélet jogi alaprendjének keretei között maradnak. Ezt a fajta világnézeti semlegességet fejezi ki másképpen az Alkotmány 60. § (1)-(3) bekezdése is, amely a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságát fogalmazza meg. E szabadságokat csak világnézetileg semleges állam, illetve az állam világnézetileg semleges magatartása tudja megfelelően megvalósítani. Az állam világnézeti semlegességéről kifejtett tétel csak annyit jelent, hogy az állam nem állapíthat meg - és eseti döntéseiben egyébként sem követhet - semmiféle "materiális értéketikát" (vö. Max Scheler: A formalizmus az etikában és a materiális értéketika, Bp., 1979), amely az állampolgárok számára akár ajánlott, akár kényszerűen követendő erkölcsi és értékmaximákat állítana fel. Az Alkotmány - alapvetően az 54. § (1) bekezdésében, a 60. § (1)-(3) bekezdésében és a 2. § (1) bekezdésében - annak feltételeit teremti meg, hogy az állampolgár
- 129/130 -
szabadon maradhasson erkölcsi személy és szabadon válhasson az általa választott erkölcsi közösség tagjává. Nem demokratikus jogállamként jár el az az állam és megsérti az emberi méltóság jogát, amely akadályozza az állampolgár erkölcsi személlyé válását, azt az önrendelkezést, amely minden erkölcsi magatartás szükségképpeni feltétele. Az állam valamely személy - akár erkölcsi alapú - magatartásáról csak akkor mondhat véleményt, ha ez a magatartás törvénybe ütköző. Demokratikus jogállamban a világnézetek - különösen a hétköznapi világnézetek - száma nagy. Azzal, hogy az állam e világnézetekhez nem egy meghatározott világnézet alapján alakítja ki viszonyát, az emberi méltóság szabadságalapját teremti meg. Emiatt állítható az, hogy az emberi méltóság és a világnézetileg semleges állam szorosan összefügg. Ha az állam objektív intézményvédelmi kötelezettségéről szóló - és korábban már felidézett - alkotmánybírósági gondolatmenetet itt is alkalmazni akarjuk, akkor azt lehet mondani, hogy az emberi méltóság jogát az állam elsődlegesen a világnézeti semlegesség tanúsításával biztosítja. A világnézeti semlegességet illetően az állami kötelesség és az emberi méltóság egymás reflexei. Ezzel azt is állítjuk, hogy az állam alkotmányos, demokratikus és jogállami működése szempontjából releváns politikai morál és ez ezek szempontjából közömbös egyéni morál között diszkontinuitás van. Ha a különböző életfelfogások képviselői között - az egyéni morál szintjén - áthidalhatatlan világnézeti szakadék tátong is, attól az azokat képviselő egyének még alkothatnak politikai közösséget. Persze csak akkor, ha a politikai morál elvei és értékei alapján az állam nem kényszeríti őket egyéni világnézetük és egyéni morális értékeik feladására. Nemcsak az alkotmányos és demokratikus jogállam elveit sérti az állami gyakorlat, ha az egyéneket olyan elvek és értékek elfogadására kényszeríti, amelyek alapján saját egyéni moráljuk elveit és értékeit "rossznak", "értéktelennek", "alacsonyabb rendűnek", "megbélyegzőnek", "kivetettnek" kénytelenek tartani, hanem közvetlenül sérti az emberi méltóság alkotmányos követelményeit is. Nem megengedhető ezért az az állami eljárás - jogalkotás -, amely az élet lényegéről való személyes döntést korlátozza azon az alapon, hogy e döntés csak meghatározott értékek (pl. az élet szentsége) megtartásával történhet. Az Alkotmány 54. § (1) bekezdésének az emberi méltóságot kifejező elvét nem lehet valamely materiális értékrend alapján értelmezni.
Az emberi méltóságról és az annak lényegi tartalmát alkotó önrendelkezésről szóló első alapvető döntésében - a 23/1990. (X. 31.) AB határozatban - az Alkotmánybíróság meghatározott emberképből indult ki. E határozat indoklása megfogalmazza ugyanis azt a tételt, hogy "az emberi élet és az emberi méltóság elválaszthatatlan egységet alkot". A határozathoz fűzött párhuzamos véleményében Sólyom László - az idézett megállapítást részletezendő és alátámasztandó - azzal érvelt, hogy "az Alkotmánybíróság szabadon eldöntheti, hogy egységes és oszthatatlan emberfelfogásból indul ki, elvetve a test és a lélek dualizmusát, azaz az embert élete és méltósága egységében szemléli".
Álláspontunk szerint az Alkotmánybíróság lehetőségei a jogértelmezésben szerepet játszó emberkép tisztázásában nem korlátlanok. Az egységességi doktrína a halálbüntetés alkotmányellenességének megalapozásakor megfelelő elméletet jelentett, de azt általánossá tenni nem lehet. Egy meghatározott emberkép követése az alkotmánybírósági jogértelmezésben ugyanis olyan értékválasztáshoz vezet, amely már nem illeszthető a világnézetileg semleges állam alkotmányos követelményei közé. A világnézeti semlegesség sérelme nélkül nem lehetséges kötelezően mérvadó életszemléletté tenni, hogy az élet szükségképpen az emberi méltóság kifejezője, illetve hogy a méltóság megsemmisítésének az élet elvétele az egyedüli módja. Álláspontunk szerint a demokratikus jogállamra jellemző állami magatartással az élet és a méltóság különneműségét képviselő szemlélet áll összhangban, amely éppen a méltóság és az önrendelkezés talaján azt is megengedi, hogy az adott személy életét és méltóságát elválaszthatatlan egységben szemlélje, de azt is, hogy vagy az élethez való jognak, vagy a méltósághoz való jognak biztosítson elsőbbséget a kettő egyidejű megvalósíthatatlansága esetén. Az élethez való jog és az emberi méltósághoz való jog különneműségét, az önrendelkezés alapján való összekapcsolhatóságát vagy elkülöníthetőségét valló felfogás nem kívánja már a rájuk vonatkozó törvényben eldönteni azt a kérdést, hogy az életnek van-e célja, életével az ember rendeltetést teljesít-e, illetve hogy az élet értékét a rá vonatkozó személyes értékelés adja-e. A megélt emberi életről való értékelés az emberi méltósággal rendelkező személy legszemélyesebb ügye és döntése. Az életről való lemondás szándéka esetén az állam nem teheti kötelezővé olyan értékek figyelembevételét, amelyek a személyes döntésben egyébként nem játszanának szerepet. Az állam a személyes élet értékelésére vonatkozó szempontokat és azok súlyát nem határozhatja meg, ezek kialakítása és mérlegelése az emberi méltóság legsajátabb lényegét képezi, s mint ilyen, az önrendelkezés hatókörébe tartozik. Az emberi élet befejezésére vonatkozó döntésben az emberi méltóság nyilvánul meg, s ezt az állam köteles tiszteletben tartani.
6. Az alapjogok - miként a jogok általában is - olyan szabályegyüttesek, amelyeken meghatározott
- 130/131 -
kötelességek alapulnak. Nem létezik olyan alapjog, amelyhez ne lenne valaki kötelezettsége hozzárendelhető. Azt is fel kell tételeznünk, hogy a jogok - és a velük szemben álló kötelezettségek - mindig érdekeket védenek. Ha a jogosultság címzettjének nem tulajdonítható érdek, akkor nevében követeléssel sem lehet fellépni. Érvényesíthető - érvényesítendő - joga annak van, akiről értelmesen állítható, hogy érdeke van. Úgy véljük, hogy az Alkotmány 54. § (1) bekezdésében említett élethez való jog azt fejezi ki, hogy az ember legfőbb földi java az élet, s legfőbb földi érdeke az élet egészéhez fűződik. Erre tekintettel kell a jogi szabályozásnak az élethez való jogot alapjoggá emelnie.
Az Alkotmány 54. § (1) bekezdése nyelvtanilag az élethez kapcsolja az emberi méltóság jogát. Emberi méltóságnak a személy azon képességét tarthatjuk, hogy a többi emberrel a személyi minőség kölcsönös elismerésén alapuló közösséget alkothat. Az emberi méltóság ezért - mint azt megelőzően részletesebben is fejtegettük - formális fogalom, és nem meghatározott tulajdonságok meglétén alapul. A személy tulajdonságainak vannak ugyan értékelhető fokozatai, de az emberi méltóság maga nem ismer fokozatokat. Ezt ismeri el az alkotmányos szabályozás azzal, hogy az embereket egyenlő méltósággal rendelkező személyekként kezeli. Az emberi méltóság tartalma, szerkezete azonban a jogi szabályozás számára hozzáférhetetlen. Elfogadott megállapítása az alkotmányjogtudománynak, hogy az emberi méltóságot jogilag közelebbről nem lehet, de nem is szabad definiálni (vö. Bruno Schmidt-Bleibtreu, Franz Klein: Kommentar zum Grundgesetz, Köln, 1967, 31). "Formálisan" - és a mindennapi tapasztalatok szerint - az emberi méltóság joga az ember személyi minőségének megmaradásához fűződő érdekét és értékelését védi. Az emberi méltóság jogával szemben álló kötelezettségek pedig a személynek azt az érdekét szolgálják, hogy a személyi minőségének elismerésére irányuló kötelességek teljesülésének haszonélvezője legyen. Az emberi méltóság mindkét vonatkozása a méltósággal bíró személy konkrét önértékelését és életfelfogását állítja központba. Az önértékeléssel és az életfelfogással kapcsolatos önrendelkezés korlátozása vagy megvonása az ember eszköznek való felfogása irányába tett lépés.
Az Alkotmány 54. § (1) bekezdésének szövegezéséből számunkra az következik, hogy az élethez való jog és az emberi méltóság egységbe foglalása nem végezhető el. Az élet feltétele, de nem elégséges oka a méltóságnak, másfelől viszont a méltóság a személy érdekeinek függvényében akár elsőbbséget is élvezhet az élettel szemben. Ha elfogadnánk, hogy az élethez való jog és az emberi méltóság csakis egységükben érvényesülhet - azaz a méltóság gyakorlására az élet ellenében nincs lehetőség -, akkor azt is fel kellene tételeznünk, hogy e két fundamentális jogot valami felettes érték foglalja egységbe. Ilyen felettes értéket azonban az alkotmány jogi értelmezése alapján nem lehet megkonstruálni. A jogi értelmezés szempontjából megengedhető aktivizmus is csak arra irányulhat, hogy alapelvi jellegű jogokból más, nem nevesített jogokat levezessünk. Csak a dedukció megengedett tehát, az indukció nem.
Az Alkotmány 54. § (1) bekezdésében foglalt élethez való jog lényeges tartalma, hogy az embert akarata ellenére nem szabad megölni, életétől nem szabad megfosztani. Ha az ember érdekei - vagy értékei -alapján azt kívánja, hogy élete folytatódjék, akkor mindenki másnak kötelessége ezt a kívánságát tiszteletben tartani, s a jognak ekkor az élet folytatódásához fűződő személyes érdeket oltalmaznia kell. A gyógyíthatatlan és embertelen kínokkal küszködő beteget sem szabad megölni, ha a végsőkig élni akar. Az élet megtartásához kapcsolódó méltóságbeli veszteségeket másnak nincs joga megítélni. Erre az esetre vonatkozhat az állam objektív intézményvédelmi kötelezettségének teljesítése. Ha azonban az elviselhetetlen kínokkal küzdő személy a maga méltóságának megőrzését választja saját életével szemben, akkor a haláláról hozott döntésében nem szabad akadályozni vagy korlátozni. Az egyénnek joga van az élethez, ameddig élni akar, de ha a saját életéhez fűződő érdeke megszűnt, akkor az életéhez való joga nem alakítható át az élet kötelességévé. Az egyén végső érdekét kinyilvánító akaratát, önrendelkezését mindenki köteles tiszteletben tartani. Ennek az önrendelkezési jognak csak más, hasonlóan erős alapjogot élvező személy érdekei szabhatnak gátat.
Az emberi méltóság jogából levezethető euthanáziához való jognak több típusa lehetséges. Az első csoportba sorolhatók a passzív euthanázia esetei, amelyeket az jellemez, hogy a gyógyíthatatlan, végső stádiumban levő és súlyos kínokat szenvedő beteget bizonyos kezelések, orvosi ellátások mellőzésével hagynak meghalni. A második csoportot az aktív euthanázia esetei jelentik. Ebben a körben a beteg biztos és közeli halálát szenvedéseinek csökkentése és lerövidítése érdekében célirányos tevőlegességgel idézik elő. A harmadik csoportba pedig az ún. méltányossági ölés esetei tartoznak, s ezeket az jellemzi, hogy valaki méltányolható szánalomból vet véget egy másik ember méltatlannak tűnő életének. Ez a harmadik esetcsoport nem minősül euthanáziának.
Annak függvényében, hogy az emberi méltóság milyen önrendelkezés formájában nyilvánul meg, az euthanázia esetei további alcsoportokra oszthatók. Ha a gyógyíthatatlan beteg úgy rendelkezik, hogy
- 131/132 -
szenvedését közelgő halála előtt kezelési eljárások és módszerek alkalmazásával ne hosszabbítsák meg, akkor önrendelkezéses passzív euthanáziáról beszélhetünk. Nézetünk szerint ez összhangban áll az Alkotmány 54. § (1) bekezdésében foglalt emberi méltósághoz való joggal. A jogi szabályozhatóság miatt sokkal problematikusabbnak tűnik a passzív euthanázia másik alesete, az, amikor a beteg kifejezett rendelkezést nem tett halála előtti sorsát illetően. Az élethez és az emberi méltósághoz való jog értelmezésével összefüggésben kifejtett nézetünk azonban ilyen esetekre is eligazítással szolgál az alkotmányos minősítés tekintetében. A beteg kifejezett rendelkezésének hiánya esetén is megengedhetőnek tartjuk a passzív euthanáziát, ha a közeli halállal viaskodó betegnek nem tulajdonítható olyan, az emberi méltóság körében értelmezhető érdek, amely életének fenntartása mellett szólna. Az Alkotmány 54. § (1) bekezdésében foglalt emberi méltósággal összeegyeztethetőnek tartjuk az aktív euthanázia azon esetét, amely a gyógyíthatatlan beteg kifejezett rendelkezésén alapul. A gyógyíthatatlan és szenvedő beteg aktív halálba segítését kifejezett rendelkezése hiányában annak ellenére sem tekintjük euthanáziának, hogy az orvosi irodalom általában ezt az esetet is az euthanázia körébe sorolja (vö. Kovács József: A modern orvosi etika alapjai, Bp., 1997). Szükségességét látjuk azonban annak, hogy a nem önrendelkezéses aktív halálba segítés bizonyos eseteit a törvényhozó "méltányossági ölésként" privilegizált tényállásként elkülönítse az emberölés büntetőjogi tényállásától. Az új tényállás azt az esetet privilegizálná, ha valaki a gyógyíthatatlan és szenvedő beteget kifejezett akarata hiányában méltányolható szánalomból segíti a halálba.
7. Álláspontunk szerint indítványunk az emberi méltóság elvének határesetben történő érvényesítésével az élethez való jogot valóban jogként fogja fel és az emberi méltósághoz való jog következményeinek meghatározásával a jó halálhoz való jog állami elismerését kívánja előmozdítani. Nézetünk szerint azonban az általunk kifejtett érvelés nem jelenti az euthanázia szorgalmazását. Célunk csak arra irányul, hogy a méltósággal rendelkező ember életének végső szakaszában is megőrizze személyes autonómiáját és az életével való rendelkezés szabadságát. Megítélésünk szerint az emberi élet befejezésének körülményeiről nem a jognak, hanem az erkölcsi személy döntésének kell a végső szót kimondania. Éppen ezért az euthanázia alkotmányos megengedhetősége az élet végső szakaszáról véleményt formáló személy lehetősége. Az euthanázia megengedhetősége nem jelenti azt, hogy azoknak, akiknek az euthanázia végrehajtásában való közreműködése elkerülhetetlen, az adott élet végső értékéről ugyanúgy kellene vélekedniük, mint az euthanázia lehetőségével élni kívánó betegnek. A jó halálhoz való jogból tehát nem következik az orvos vagy az egészségügyi személyzet kötelessége, hogy a lelkiismeretével vagy világnézeti értékrendjével ellentétes beavatkozásokat elvégezze. A lelkiismereti okok alapján megtagadott és a hivatással egyébként összefüggő tevékenységekkel kapcsolatosan irányadónak tartjuk az Alkotmánybíróság 64/1991. (XII. 17.) AB határozatának indoklásában foglaltakat. Ennek fényében az euthanázia elismerése nem sérti azoknak az egészségügyi dolgozóknak a világnézeti érdekeit, akik foglalkozásszerűen találkoznak majd a beteg rájuk is súlyos terhet rakó személyes döntésével.
8. Az Eütv. az emberi méltóság jogából származó követelmények érvényre juttatása érdekében meghatározza a beteg önrendelkezési jogának tartalmát és az ellátás visszautasításának jogát. Az Eütv. 15. § (2) bekezdésében megállapított önrendelkezési jognak a 20. §-ra utalással való korlátozása nézetünk szerint ellentétes az emberi méltóság tartalmával és az emberi méltóságból következő önrendelkezési joggal. Az Eütv. 20. § (3) bekezdése ugyanis az ellátás visszautasításának jogát az életfenntartó vagy életmentő beavatkozások elvégzése tekintetében csak akkor engedi meg, ha a betegség az orvostudomány mindenkori állása szerint rövid időn belül - megfelelő egészségügyi ellátás mellett is - halálhoz vezet és gyógyíthatatlan. Az önrendelkezési jognak a 20. § (3) bekezdésre utaló korlátozása kizárja pl. a beteg önrendelkezési jogának gyakorlását a végtagok amputációjának szükségessége esetében, ha annak végrehajtására nem gyógyíthatatlan betegség miatt kerülne sor. Az önrendelkezési jog e korlátozása nem egyeztethető össze az emberi méltóságból következő önrendelkezési elvvel. Ezért az Eütv. 15. § (2) bekezdését és 20. § (3) bekezdését az Alkotmány 54. § (1) bekezdésébe ütközés miatt alkotmányellenesnek tartjuk.
Az Eütv. 17. § (1) bekezdésének a) pontja sérti az Alkotmány 2. § (1) bekezdésének jogállam-elvét, amelynek lényeges eleme - az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint - a jogbiztonság követelménye. Az Eütv. kifogásolt rendelkezésében szereplő "késedelem" olyan pontatlan törvényi megfogalmazás, amely a belőle fakadó jogbizonytalanság miatt a rendelkezési jog teljes kiüresítésére alkalmas. Egy nyilatkozat beszerzése mindig jelent bizonyos késedelmet, e késedelemnek viszont nincsenek rögzítve azok a következményei, amelyek miatt a rendelkezési jog gyakorlásától az adott esetben alapos indokkal el lehetne térni.
- 132/133 -
Az Eütv. 18. § (2) bekezdésének "vagy az (1) bekezdés b) pontja szerinti esetben" szövegrésze ellentétes az Alkotmány 54. § (1) bekezdésével és a 2. § (1) bekezdésével. Az invazív beavatkozásoknak a beteg - vagy a rendelkezni jogosult - rendelkezésén való túlterjeszkedéséhez nem lehet elégséges indok annak meghatározása, hogy a beavatkozás kifejezetten meg nem engedett kiterjesztésének elmaradása a beteg számára aránytalanul súlyos terhet jelentene. Ez a törvényi szabály a beteg önrendelkezési jogának lényegét a jogállami jogbiztonság követelményével ellentétes módon korlátozza.
Az Eütv. 20. § (4) bekezdése nem egyeztethető össze az Alkotmány 54. § (1) bekezdésének emberi méltósághoz való jogra vonatkozó szabályával, amely előírásnak központi eleme az önrendelkezési jog. A betegnek az ellátás visszautasítására vonatkozó önrendelkezési jogát nem lehet attól függővé tenni, hogy aláveti-e magát az önrendelkezési jog gyakorlása külön alapjául szolgáló orvosi vizsgálatnak. E korlátozás aránytalan és az önrendelkezési jog lényegével ellentétes. Elegendő, ha a beteg megerősítetten kinyilvánítja azt, hogy tisztában van az ellátás visszautasításának következményeivel.
Az Eütv. 22. § (4) bekezdése az önrendelkezési jog és az ellátás visszautasítására vonatkozó jog olyan lényeges korlátozása, amely ellentétes az Alkotmány 54. § (1) bekezdésével. A megfelelő alakszerűségek között megtett, közokiratba foglalt rendelkezés a beteg későbbi esetleges cselekvőképtelensége esetére szükségképpen tartalmazza a visszautasítandó ellátásokat, illetve megnevez egy személyt és e személynek az ellátás visszautasításával kapcsolatos rendelkezési jogát. Ha a törvény ennek a sajátos élő végrendeletnek az érvényességét külön orvosi bizottság nyilatkozatához köti, akkor a beteg eredeti önrendelkezését teljesen kiüresíti. Az Eütv. 22. § (3) bekezdésében foglalt garancia önmagában elégséges, annak a 22. § (4) bekezdéssel való "megterhelése" már alkotmányellenes.
Az Eütv. 23. § (1) bekezdése alkalmas arra, hogy a beteg önrendelkezési joga utóbb kétségbevonhatóvá váljék. Emiatt ez a törvényhely ellenkezik az Alkotmány 54. § (1) bekezdésével és a 2. § (1) bekezdésének jogállami jogbiztonsági követelményével is. A betegnek a ellátás visszautasítására vonatkozó joga az Eütv. 20. § (2) bekezdése értelmében csak megfelelő alakiságok megtartása mellett gyakorolható. Ehhez képest az Eütv. 23. § (1) bekezdésének az a további követelménye, hogy a beavatkozás visszautasítására, illetve beszüntetésére vonatkozó akaratnak világosan és meggyőző módon kideríthetőnek kell lennie, már az önrendelkezési jog lényegi korlátozásának minősül és ezért alkotmányellenes.
A Btk. 166-168. §-ai megítélésünk szerint nincsenek kellő tekintettel arra az összefüggésre, amelyet az Alkotmány 54. § (1) bekezdése az élethez való jog és az emberi méltósághoz való jog vonatkozásában tartalmaz. Az emberi méltóság joga az élethez való joggal fennálló valóságos konfliktusa esetén tartalmaz olyan értékelemeket, amelyek a büntetőjog mérlegelésére tarthatnak számot. A Btk. 166-168. §-ai olyan cselekmények pönalizálására alkalmasak, amelyek vagy nincsenek kapcsolatban az emberi méltóság jogához tapadó érdekek kifejezésével, vagy ebben az összefüggésben nem méltányolható érdekeket vesznek alapul. Megítélésünk szerint a Btk. 166-168. §-ainak "klasszikus" emberölési tényállásai közé nem illeszthető az élet méltósági indokból eredő kioltása. Amikor ezt a kifogást megfogalmazzuk, természetesen nem az emberi élet védelmével kapcsolatos büntetőjogi szigor általános enyhítésére törekszünk. Célszerű talán egy konkrét eset felidézésével érzékeltetni, hogy milyen probléma kezelésére nem tartjuk alkotmányosan elfogadhatónak a Btk. 166-168. §-ait. Az ún. Binder-ügyről van szó, amelyhez hasonló esetek megítélésére álláspontunk szerint helye lenne az emberi méltóság jogát külön büntetőjogi tényállás megfogalmazásával is kifejezni. Csakis az ilyen morális súlyú és tartalmú esetek megfelelő elbírálásához szükséges törvényi keretek megteremtésére gondolunk akkor, amikor azt állítjuk, hogy az ilyen esetek helyes megítéléséhez a Btk. mai szabályai nem elégségesek. A Btk. 167. §-ának az erős felindulásban elkövetett emberölésre vonatkozó szabályai más indokokat privilegizálnak, mint amelyek az emberi méltóság drámai megnyilvánulásából következnek. A Btk. 168. §-ában tényállásszerűsített öngyilkosságban való közreműködés pedig csak az emberi méltósággal való élés folytán végbemenő életelvétel egy részére vonatkoztatható. Mindezek alapján az az álláspontunk, hogy a büntetőjogi törvényhozó nem kellő körültekintéssel szabályozza az Alkotmány 54. § (1) bekezdésére visszavezethető élethez való jog és emberi méltósághoz való jog kollíziójának lehetséges eseteit. A Btk. 166-168. §-ait illetően ebben áll a mulasztásos alkotmánysértés.
Az egyes egészségügyi ellátások visszautasításának részletes szabályairól szóló 117/1998. (VI. 16.) kormányrendelet kifogásolt rendelkezéseinek alkotmányellenesség miatti megsemmisítését azért indítványoztuk, mert a kormányrendelet megjelölt előírásai az Eütv. azon rendelkezéseit hajtják végre, amelyeket alkotmányellenesnek tartunk.
Budapest, 2001. június 5.
Dr. Kmetty Ildikó ügyvéd
Dr. Takács Albert főiskolai tanár ■
Visszaugrás
