https://doi.org/10.59851/mj.73.03.3
A büntetőeljárásban számos olyan jogintézmény van, amelyet vélelemként azonosít a bírói gyakorlat. A vélelmek meghatározásában azonban a jogtudomány nem egységes, így fogalmi bizonytalanság van abban, hogy mely vélelmeket tekinthetünk klasszikus jogi vélelemnek. Több olyan eljárásjogban érvényesülő vélelem is van, amelyet inkább kvázi vagy implicit vélelemként nevezhetünk meg. Az eljárásjogban érvényesülő fikciókkal jelen tanulmány nem foglalkozik.
Kulcsszavak: vélelmek; büntetőeljárás
There are numerous legal institutions in criminal proceedings that are identified as presumptions in judicial practice. However, legal scholarship is not uniform in its definition of presumptions, so there is conceptual uncertainty as to which presumptions can be considered classic legal presumptions. There are also several presumptions that apply in procedural law that can be described as quasi or implicit presumptions. This study does not deal with fictions that apply in procedural law.
Keywords: presumptions; criminal procedure
A jogban használatos vélelmek meghatározása többféleképpen történhet. Más és más lehet a megközelítés szemlélete a jogtörténész szűrőjén keresztül vagy éppen a polgári és a büntető perben az eltérő anyagi és eljárási rendhez igazodóan. A Brósz-Pólay szerzőpáros Római Jog tankönyve szerint "amennyiben a jogszabály előírja, hogy a bíró ítéletét nem közvetlenül bizonyított, hanem csak valószínű tényállásra alapítsa", úgy vélelemről van szó.[1] A vélelem eredeti jelentése egy "előzetes feltevés", egy tény valóságának a valószínűségen alapuló feltevése.
Tóth definíciója szerint a vélelem (praesumptio) olyan valószínű vagy lehetséges törvényi (normatív) előfeltételezés, amelyet a jogalkalmazás során bizonyítás nélkül is valóságnak kell elfogadni.[2] Herke pedig úgy fogalmaz, hogy a büntetőeljárásban a vélelmeket "jogi tényeknek" is nevezhetjük, ami előrevetíti, hogy a tények körében történő megállapításnál is jelentőségük van, hiszen azokat nem kell bizonyítani.[3]
A Magyar Értelmező Kéziszótár meghatározása szerint a vélelem valamely ismert tényből egy nem bizonyított, de valószínű tényre való következtetés a köztük levő összefüggés alapján.[4]
Látható, hogy a vélelemről alkotott meghatározások többségében szerepel a tények megállapításának egyszerűsített szabályozása, amikor a jogalkotó azt írja elő a bíró számára, hogy egy valószínű vagy lehetséges tényt az ügy eldöntése alapjául szolgáló tényállás részeként fogadjon el valónak. A tények rögzítésének a büntetőeljárásban elsősorban a történeti tényállás megállapításában van jelentősége, de számos olyan jogi szabály létezik, amit a jogtudomány vagy az (alkotmány)bírói gyakorlat a vélelmek közé sorol annak ellenére, hogy anyagi jogi jelentőségük nincsen. Következik ez abból is, hogy a büntetőeljárásban a bizonyítás nem pusztán a büntetőjog, hanem az eljárásjog szempontjából jelentős tényekre is kiterjed.[5] A vélelmekkel megállapított tényekhez kapcsolt jogkövetkezményeknek lehetnek kizárólag eljárásjogi következményei. Kérdés azonban, hogy ezen "eljárásjogi vélelmek" valóban vélelmek, vagy inkább kvázi, implicit vagy rejtett vélelmeknek tekinthetők.
Nem érinti jelen tanulmány a jogi fikciókat, amikor a bírónak a döntését képzelt vagy nyilvánvalóan nem igaz tényekre, feltevésekre kell alapítania.[6]
A jogrendszer egészére kiható egyes alapelvi szintű rendelkezések is kvázi vélelemként funkcionálnak, még akkor is, ha azokat korántsem lehet a klasszikus, a megállapítandó történeti tényeket érintő vélelmek körébe vonni. Az európai uniós együttműködésben a határozatok kölcsönös elismerésének elve például azon alapszik, hogy a tagállamok megbíznak egymás büntető igazságszolgáltatási rendszerében, mert vélelmezik, hogy a másik tagállamban az eljárási szabályok és a lefolytatott eljárás is megfelelnek a tisztességes eljárás követelményeinek.[7]
A hazai jogrendszerünket meghatározó Alaptörvény 28. cikkében megkövetelt vélelem szerint a bíróságoknak a jogértelmezés során tehát azt kell feltételezniük, hogy a jogszabályok előírásai a józan észnek megfelelő, erkölcsös
- 156/157 -
és gazdaságos célt szolgálnak.[8] Megjegyzendő, hogy Blutman mindezt a jogrendszer által felállított "értelmezést irányító szabályoknak" tekinti, és megkülönböztet ún. jogszabályszövegek értelmezéséhez kapcsolódó vélelmeket. Ezek között említi például azt a vélelmet, hogy a jogszabály vélelmezhetően nem tartalmaz felesleges kifejezéseket, a jogalkotó vélelmezhetően nem kívánt alkotmányos normát megsérteni, vagy éppen azt, hogy a jogalkotó vélelmezhetően nem kívánta, hogy az általa alkotott jogszabály alkalmazása a józan ésszel ellentétes legyen.[9]
Büntetőügyekben alapvető vélelem az, hogy minden, a Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvényben (a továbbiakban: Btk.) meghatározott magatartás veszélyes a társadalomra, ami feltétele a bűncselekmény megállapításának. "A társadalomra veszélyesség valójában a jogalkotó érzékenységének jele, mondván »azt gondolom, hogy az adott bűncselekmény társadalomra veszélyes, de ha ez a vélelem megdől (akkor épp a társadalomra veszélyesség jogi szabályozottsága folytán) elfogadom, hogy az adott cselekmény nem lesz büntetendő«, bár formálisan jogellenes. (Ez pedig igen megfontolt, visszafogott gondolkodás jele, olyankor amikor nem tudja megmondani pontosan mi az, ami rossz.) Ezért kétségtelen a kompetencia megosztás a bíróval; de működőképes és soha nem volt fordított irányú kockázata."[10] A társadalomra veszélyesség vélelmét a Kúria azonban kettéosztja a törvényi tényállásban megjelölt cselekménytípus társadalomra veszélyességének általános törvényi vélelmére és a konkrét egyedi bűncselekmény társadalomra veszélyességére. Az előbbi általános törvényi vélelem is megdönthető, de kizárólag egyedi normakontroll keretében az Alkotmánybíróság iktathatja ki a jogrendből, megdöntve a törvényi vélelmet.[11]
Az eljárásjogokhoz kapcsolódó vélelem az eljáró bírók pártatlanságához kapcsolódik. Ebben az Emberi Jogok Európai Bíróságának (a továbbiakban: EJEB) állandó ítélkezési gyakorlata szerinti szubjektív vizsgálat során a bíró személyes pártatlanságát vélelmezni kell mindaddig, amíg nincs bizonyíték az ellenkezőjére.[12] A jogirodalom a bíró kizárását eredményező okokat abszolút (objektív) és relatív kizárási okoknak nevezi. "Ez utóbbi mögött az a vélelem áll, hogy az ügyben eljáró bíró pártatlan, azonban a törvény megengedi ennek a megdöntését. Ezzel szemben az abszolút kizárási okoknál épp ellenkező irányú és megdönthetetlen vélelem áll: ha ezek és ezek a körülmények fennállnak, a bíró nem tekinthető pártatlannak."[13]
Hasonlóan gyakran hivatkozott eljárásjogi vélelem az, hogy a jogerős ítéleti tényállás (objektív) igazságát az ítélt dologra tekintettel feltételeznünk kell ("Res iudicata pro veritate habetur"), és annak ellenkezője a jogerő feltörésére szolgáló rendkívüli perorvoslati eljárásokat leszámítva, nem is bizonyítható.[14] Mindez azonban már átvezet arra a később részletezett kérdéskörre, hogy az eljárásjogban nevesített vélelmek valójában nem igazi vélelmek, pusztán egyéb jogbiztonságot szolgáló előfeltevések vagy ún. implicit (rejtett) vélelmek. Látható, hogy ezen "vélelmeknél" nincsen a konkrét ügy eldöntésének alapjául szolgáló olyan vélelmezett tény, amit a tényállásba kellene illeszteni.
A jogrendszerben érvényesülő vélelmek jogágak felettiségét mutatja az is, hogy a büntetőeljárásban érvényesülő vélelmeknek nem csupán büntető anyagi jogi alapja lehet, hiszen előfordulhat, hogy más jogterületen, így például a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvényben (a továbbiakban: Ptk.) nevesített vélelem kapcsán kell a jogkövetkeztetést levonni. A Ptk. azon szabálya, hogy "a holtnak nyilvánított személyt az ellenkező bizonyításáig halottnak kell tekinteni", egy igazgatási jogkörben megállapított tény (megdönthető) vélelmét állítja fel.[15] Ha mégis előkerül a holtnak nyilvánított személy, akkor perújítást lehet elrendelni a korábban már megszüntetett büntetőeljárás lefolytatására azon új tényre alapítottan, hogy a terhelt életben van.[16]
A más jogágak által alkalmazott vélelmeket a büntetőperben általában nem lehet megdönteni (például az apaság vélelme), ugyanakkor előfordulhat, hogy büntetőjogilag fontos lehet egy más jogágbeli vélelem megdöntésére irányuló eljárás. A vérfertőzés szempontjából releváns hozzátartozói viszonyra vonatkozó vélelem megdöntésének ugyancsak büntetőjogi konzekvenciái vannak.[17]
Gyakran felbukkanó felosztási lehetőség a vélelmek kapcsán az, hogy azok az anyagi vagy az eljárásjogi szabályanyaghoz tartoznak-e. A történeti tények megállapításával kapcsolatos legtöbb klasszikus vélelem az anyagi jog része, és a büntetőjog szabályozza. Büntetőjogi szempontból a beszámíthatatlanság vélelmének tekinthetjük a gyermekkort, vagy éppen beszámíthatósági vélelem áll fenn az ittas járművezető vonatkozásában, idetartozik az ún. szituációs jogos védelem, vagy a korábbi büntető törvénykönyvben annak vélelme, hogy a tizenkét éven aluli sértett védekezésre képtelen a nemi erkölcs elleni bűn-
- 157/158 -
cselekményeknél.[18] Ez utóbbi vélelem jól mutatja azt, hogy a vélelmek gyakran pusztán szabályozási technikák, hiszen jelenleg [Btk. 197. § (2) bekezdés] is szexuális erőszakként büntetendő a tizenkettedik életévét be nem töltött személlyel végzett szexuális cselekmény, de a vélelem kifejezett kimondásának megszűnésével párhuzamosan a vélelem hiányában bizonyítandó tényt, a tizenkettedik életévét be nem töltött személy védekezésre képtelen állapotát is kiiktatta a jogalkotó a tényállásból, ezért e körben továbbra sem szükséges bizonyítás.[19]
Király Tibor a vélelmek többségét a bizonyítási eljáráshoz kapcsolódó szabálynak tekinti, de egyes büntetőjogban szabályozott vélelmek pusztán anyagi jogi természetűek. Álláspontja szerint ilyen például a rágalmazás esetében az állított, híresztelt tények valótlanságának vélelme.[20]
Az "anyagi jogi" vélelmek azonban végső soron összefüggésben állnak a tényállás megállapításával, így a bizonyítás szabályanyagával az eljárásjoghoz kapcsolódnak. A Kúria összefoglaló véleménye szerint a vélelem megfogalmazásával a jogalkotó az anyagi jogszabályba valójában eljárásjogi szabályt is rejt, mert egyrészt meghatározza a bizonyítási terhet, ugyanis a bizonyítás azt terheli, aki a fikcióban, vélelemben foglaltakat kívánja megdönteni; másrészt a bizonyítást megkönnyíti, hiszen a fiktív vagy vélelmezett tény elfogadása szükségtelenné teszi a bizonyítást.[21]
A történeti tények megállapításához kapcsolódó vélelmek tehát egyfajta relatív bizonyítási kötöttséget írnak elő. Érdemes kiemelni, hogy a jogirodalomban és bírói gyakorlatban is gyakran felbukkanó nézettel szemben a modern eljárásjogokat korántsem lehet "szabad bizonyítási rendszerűnek" nevezni. Éppen a bizonyítási eszközök felsorolásának kötöttsége, a bizonyítás törvényességének szabályai zárják ki azt, hogy "szabadon" fel lehessen használni bármilyen forrásból származó bizonyítékot. Az eljárási törvény is a törvényesen beszerzett bizonyítékok meggyőződés szerinti szabad értékeléséről szól, ami nem ugyanaz, mint a "szabad bizonyítási rendszer". A vélelmek a bizonyítékok értékelésének ezt a szabadságát korlátozzák azzal, hogy a jogalkotó meghatározza, hogy egy vélelmező tényből mire kell következtetni.
A jogtudomány a vélelmeknek alapvetően két fő típusát különbözteti meg: megdönthető és megdönthetetlen vélelmek. Megdönthető vélelem (praesumptio iuris) nem feltétel nélkül érvényesül, mert az előfeltételezett ténnyel szemben ellenbizonyításnak van helye. Megdönthetetlen vélelem (praesumptio iuris et de iure) esetében viszont nincs helye ellenbizonyításnak. A két kategória közötti különbséget nem a vélelmezett tények igazsága vagy valósága jelenti, mert az valójában nem is meghatározható (sem a megdönthető, sem a megdönthetetlen vélelmek esetében), hogy mi az a valószínűségi fok, ami a vélelmezett tények valóságára vonatkozik.
A Btk. által bevezetett szituációs jogos védelem például megdönthetetlen vélelemként került a törvénybe. Eszerint a jogtalan támadást úgy kell tekinteni, mintha az a védekező életének kioltására is irányult volna, ha azt személy ellen éjjel, fegyveresen, felfegyverkezve vagy csoportosan követik el. Ugyanez a vélelem akkor, ha a jogtalan támadás lakásba éjjel, fegyveresen, felfegyverkezve vagy csoportosan történő jogtalan behatolás vagy az a lakáshoz tartozó bekerített helyre fegyveresen történő jogtalan behatolás révén valósul meg.[22]
Az egyes esetek külön történő elemzése nélkül is megállapítható, hogy általánosságban meghatározni annak valószínűségét, hogy az éjjeli támadás élet kioltására is irányul, vagy sem, valójában felmérhetetlen. Nyilván az esetek egy részében az éjjel elkövetett vagy a csoportos személy elleni támadás a megtámadott életének kioltására is irányul, de az esetek egy részében a bizonyítás alapján egyértelműen kialakulhatna az a bírói meggyőződés, hogy a támadás nem irányult a sértett életének kioltására. A jogalkotó kizárólag jogpolitikai célból azt kívánta a támadók elrettentése érdekében elérni, hogy a támadás jogi következményeit teljes egészében a támadó viselje.
A vélelem legtöbbször nem teszi mellőzhetővé a bizonyítást a perben, hanem azt egyszerűbbé teszi, mert azok alkalmazása mellett nem kell egyes nehezen bizonyítható tényeket a bíróság előtt bizonyítani. A jogalkotó tehát csak az ún. vélelmező tény bizonyítására kötelezi azt, akinek a javára a törvényi vélelem szól, a vélelmezett tény bizonyítására nem.[23] Előfordulhat teljes bizonyítási tilalom is, így például a gyermekkorú személy beszámítási képességére nem lehet bizonyítást lefolytatni. Megjegyzendő, hogy ilyen esetben is bizonyítani kell a gyermekkort mint vélelmező tényt, ami ismeretlen országból érkező elkövetők esetében a hazai bírói gyakorlatban is komoly nehézséget okoz. Szituációs jogos védelem esetén
- 158/159 -
pedig a támadás tényének az általános szabályok szerinti bizonyítása a kötelezettség.[24]
A vélelmezett ténnyel szemben megdönthetetlen vélelem esetében azonban nincs helye ellenbizonyításnak, mert a jogalkotó által a jogszabályban kötelezően meghatározott vélelmezett tény megállapítása semmilyen módon nem mérlegelhető felül. A megdönthetetlen vélelem esetén tehát a jogalkotó előfeltételez egy tényt, amelyet a történeti tényállás megállapítása során a bíróságnak el kell fogadnia.
Megdönthető vélelmet tartalmaz a Btk. a vagyonelkobzással kapcsolatos szabályai között, mely szerint bűnös eredetű az a vagyon, melyet az elkövető bűnszervezetben való részvétele, a kábítószer forgalomba hozatala, illetve az azzal való kereskedés elkövetésének, illetve az üzletszerűen vagy bűnszövetségben elkövetett embercsempészés elkövetésének ideje alatt szerzett.[25] Ugyancsak vélelmezett a bűnös eredete azon vagyonnak, melyet az elkövető további, a Büntető Törvénykönyvben felsorolt bűncselekmények elkövetésének ideje alatt szerzett.[26] A vagyon bűnös eredetével kapcsolatos vélelem megdönthetőségét az "ellenkező bizonyításig" szófordulat egyértelműen kifejezi. Meghatározza azt is, hogy a bizonyítás terhe az általános vádlói kötelezettséggel szemben az elkövetőt terheli. Mindez azt is jelzi, hogy a vélelem ténybeli alapját a történeti tényállásban kell rögzíteni.
A megdönthető vélelem meghatározásának gyakran a jogalkotó oldalán vannak praktikus okai. A vagyon bűnös eredetének állam részéről történő bizonyítása épp a pénzmosási praktikák kifinomult rendszere miatt lehet nehézkes, míg a jogszerű szerzésnek az igazolása nem ütközhet nehézségbe még a bűnösnek kimondott terhelt esetében sem.[27]
A megdönthető vélelemnél tehát van helye ellenbizonyításnak a vélelemmel szemben. Gyakran ez a bizonyítási teher megfordításával is együtt jár. Büntetőügyekben főszabály a vádló bizonyítási kötelezettsége, éppen az ártatlanság vélelméből adódóan is. Ezzel szemben a törvényi vélelem megdöntésére irányuló bizonyítás során ez a bizonyítási teher megfordul, és az elkövetőt vagy annak örökösét, jogutódját terheli a bizonyítás sikertelensége. Lényegében annak kell bizonyítania, aki azt állítja, hogy a vélelmezett tény nem áll fenn, szemben az "Affirmanti, non neganti incumbit probatio" szabályával.[28]
A jogalkotó a jogi vélelem alkalmazásakor az egyes eljárási szereplők között újraszabályozza a bizonyítási terhet, így óhatatlanul egyeseknek kedvez, másokat hátrányosabb helyzetbe hoz. A vagyonelkobzás kapcsán mindez a vádnak nyújtott kedvezmény, "favor accusationis".[29] Az állam oldaláról a jogi vélelem alkalmazása "egyszerűsíti" az eljárást, az költség- és pertartamcsökkentő hatású. A bíróságnak a tisztességes eljárás szabályait biztosítva arra kell ügyelnie, hogy a vád helyzetét megkönnyítő törvényi vélelemmel szemben tegye lehetővé a védelem számára az ellenbizonyítás lehetőségét.[30]
A bizonyítás terhe a vagyonelkobzással kapcsolatos megdönthető vélelmek esetében is kétirányú, mert a felsorolt bűncselekmények elkövetését vagy annak meghatározott formában (például bűnszervezetben) történő elkövetését a vádlónak kell bizonyítani. Ennek sikertelensége esetén a vélelemmel kapcsolatos ellenbizonyítás is okafogyottá válik. Valójában a terhelt (anyagi jogi fogalom használata esetén az elkövetéssel vádolt elkövető) bizonyítási kötelezettsége csak a vád sikeres bizonyítását követően érvényesül. Érdekes elméleti kérdést vet fel az, hogy a vélelemmel kapcsolatos bizonyítás lefolytatása mennyire sérti az ártatlanság vélelméből eredő prejudikáció tilalmát, hiszen a bizonyítás felvételével éppen azt a meggyőződését fejezi ki a bíró, hogy például a bűnszervezet fennállását vagy a vagyonelkobzás szempontjából felsorolt bűncselekmények megvalósulását bizonyítottnak látja. Ellenkező esetben a vagyonnal kapcsolatos gyakran költséges és időigényes bizonyítás lefolytatására sem lenne szükség. Az ártatlanság vélelme mint alkotmányos jog ugyanis a bűncselekmény (vagy éppen szabálysértés) miatt eljáró és jogkövetkezményt alkalmazó hatóság vagy bíróság részéről az elfogulatlan, pártatlan megközelítés követelményét írja elő, melyhez kapcsolódik a bizonyítás kötelezettsége, továbbá a prejudikáció (vagyis a tények teljes körű feltárása nélküli, vagy azt megelőző döntés) tilalma.[31]
A jogi vélelem rendeltetése a hagyományos megközelítés szerint a tényállás egyszerűsített kifejezési módja. A tények megállapítása terén a jogi vélelem tehát normatív jellegű beavatkozás a bizonyítás folyamatába, hiszen lehet, hogy a vélelmezett tényre nincs is bizonyíték, vagy a megdönthetetlen vélelemnél eleve irreleváns. Mindez az ítélet megalapozottságát és esetleges indokolási hiányosságait érinti, hiszen a vélelmek alkalmazásával rögzített tényeket (köztük tudati tényeket is) köteles a bíró ellenőrizhető módon indokolni.[32]
- 159/160 -
Az anyagi jogi kérdésben elfoglalt bírói álláspont helyessége, a megállapított tényállás megalapozottsága és a ténykérdésekre vonatkozó indokolási kötelezettség teljesítése egyaránt az ítélet indokolásából állapítható meg, ebből azonban nem következik, hogy ezek vizsgálata között ne volna szigorú logikai viszony. El kell egymástól határolni az indokolás azon hiányosságait, amelyek anyagi jogi következményt vonnak maguk után, megalapozatlanságot eredményeznek, illetve az indokolási kötelezettség megsértésének minősülnek.
A megállapított tényállás megalapozatlansága a ténymegállapító tevékenység, nem pedig az arról számot adó indokolás hibája. A tényállás nem az indokolástól lesz megalapozott. Ezért amíg a tényállás megalapozatlan, addig az indokolási kötelezettség teljesítésének vizsgálata valójában közömbös, ha pedig nincs lehetőség a megalapozatlanság kiküszöbölésére, akkor okafogyott.[33]
A vélelem végső esetben a bírói meggyőződéstől is függetlenül bizonyosságot kapcsol az adott tényhez. A bírónak szituációs jogos védelmi helyzet fennállása esetén például korántsem biztos, hogy a bizonyítékokból kialakulna a meggyőződése a támadó életellenes szándékára, de pusztán az éjjeli támadás tényéből mint vélelmező tényből erre ad előírást a törvény. A büntetőeljárásban mindezt azért érdemes kiemelni, mert alapvető tétel a bizonyítás általános szabályai körében az, hogy a bíróság a bizonyítékokat egyenként és összességükben szabadon értékeli, a bizonyítás eredményét az így kialakult meggyőződése szerint állapítja meg.[34]
A meggyőződés kapcsán azonban nem lényegtelen, hogy számos korlátot is megfogalmaz a törvény, így a bizonyítást lefolytató elsőfokú bíró meggyőződésével szemben a másodfokon eljáró bírói tanács meggyőződésének védelme már jóval szűkebb körű a felülmérlegelés tilalmából adódóan.
A vélelmekre tekintettel megállapított tényállás esetében is irányadó szabály a felülmérlegelés tilalma, ami jelentheti azt, hogy a törvényi vélelmet nem sikerült megdönteni. Idetartozik az az eset, amikor vagyon bűnös eredetére vonatkozó vélelmet nem sikerült megdönteni az elsőfokú eljárásban. A bizonyítékok felülmérlegelésének tilalma ugyanis annyit jelent, hogy a fellebbviteli bíróság nem dönthet másként egy bizonyíték hitelességéről, mint ahogyan azt az elsőfokú bíróság tette. Így nem mondhatja például azt egy, az elsőfokú bíróság által elfogadott tanúvallomásra, hogy azt nem fogadja el, és az annak alapján megállapított tényeket mellőzi a tényállásból, illetve nem egészítheti ki vagy módosíthatja az elsőfokú bíróság által megállapított tényállást egy általa el nem fogadott tanúvallomás, vagy vallomásrész alapján. A másodfokú bíróságnak tehát az elsőfokú bíróság által elfogadott bizonyítékokat kell alapul vennie; attól - megalapozott tényállás esetén - akkor sem térhet el, ha saját meggyőződése esetlegesen más.[35] A tényállás módosítása, vagy az eltérő tényállás megállapítása csak az elsőfokú bíróság által elfogadott bizonyítékok alapján történhet.
Mindez azt jelenti, hogy az elsőfokú bíróság által megállapított bizonyítást érintő ügyiratok alapján a tényállás módosítása valójában nem más, mint ugyanazon bizonyíték alapján olyan további, az elsőfokú bíróság által nem megállapított ténynek a megállapítása, amit az elsőfokú bíróság figyelmen kívül hagyott, azonban a vádlott felelőssége szempontjából releváns. Más eset, ha az elsőfokú bíróság kifejezetten rögzítette, hogy az adott tény tekintetében a szóban lévő bizonyítékot (például a vagyonelkobzással érintett vagyonra vonatkozó ajándékozási szerződés hitelességét) nem fogadja el. A megalapozatlanság egyik oka lehet a téves ténybeli következtetés, amikor az elfogadott bizonyítékból történő, a logika szabályainak meg nem felelő ténykövetkeztetést helyesbíti a jogorvoslat tárgyában elbíráló bíróság. Minden esetben azonban a tényállás módosításának alapja az elsőfokú bíróság által elfogadott bizonyíték, ami megdönthető vélelmek esetében az arról szóló döntés bemutatását jelenti, hogy a törvényi vélelemmel szemben volt-e bizonyítás felajánlva; ha igen, az eredményre vezetett-e.
Az ítéleti tényállás megalapozottságának tehát fogalmi eleme, hogy abban ne legyen helytelen ténybeli következtetés, ami különösen közvetett bizonyítás esetén jut jelentőséghez.
A jogi vélelmeket többen a közvetett bizonyítás egyik nemeként határozzák meg: ilyenkor valamely bizonyított tényből következtetnek egy másik - valószínű - tény valós voltára, ami az indukciót, vagyis a megfigyelésekből és az összegyűjtött adatokból levont következtetést teszi egyszerűbbé.[36]
Közvetett bizonyítás során a bíró a tényállás megállapításának folyamatában logikai műveletet végez, valamely tényt valónak, fennállónak ismer el, mivel az általános tapasztalatok szerint egy bizonyos másik, bizonyított tény fennállásából erre lehet következtetni (valószínűségi következtetés, praesumptio homini vel facti). Általánosságban a bizonyítás folyamatában közvetett a bizonyíték, ha nem vonatkozik eleve, egyenesen, nyíltan (kifejezetten) és perdöntő módon a bizonyítandó tényre, hanem csupán másik, egy vagy több, közbeeső, kisegítő tényre mutat, ami azonban releváns, mert következtetés vonható belőle a bizonyítandó (perdöntő) tényre. Közvetett bizonyítás esetében a bizonyítandó tény igazolása mellett nyilvánvalóvá kell tenni azt is, hogy az az egyedüli lehetséges
- 160/161 -
következtetés, ami az ellentétes körülmény, lehetőség kizárását, cáfolását jelenti.
Közvetett a bizonyítás, ha nincs közvetlen bizonyíték, nincs beismerő vagy a történtek közvetlen érzékelésén, észleletén alapuló vallomás, illetve az nem hitelt érdemlő.
A közvetett bizonyíték (mint más bizonyíték) eredményezhet ténymegállapítást, ami azonban önmagában elégtelen, mivel még nem a bizonyítandó tényre ad következtetési lehetőséget. A közvetett bizonyíték alapján megállapított ténynek arra kell alkalmasnak lennie, hogy önmagában vagy más közvetett bizonyítékból nyert ténnyel együtt olyan további tényre adjon következtetési lehetőséget, amelynek alapján a bizonyítandó tény is megállapítható. A közvetett bizonyítás valójában tényből tényre következtetés. Közvetett bizonyíték esetében a lényeg nem a bizonyíték mibenléte, hanem a más bizonyítékhoz kötődés. Amíg közvetlen bizonyíték esetében csupán a hiteltérdemlőség a ténymegállapítás feltétele, közvetett bizonyíték esetében vizsgálandó a ténybeli következtetés helyessége is.[37]
Ehhez képest a közvetett bizonyíték elfogadhatósága kapcsán, illetve a közvetett bizonyítás esetében egyaránt vizsgálandó a tény-, illetve tárgyszerűség, a logikai zártság és a formállogika ellensúlyaként a relevancia. A következtetés tényszerűsége azt jelenti, hogy az adott közvetett bizonyíték, bár nem a bizonyítandó, viszont olyan tény észleletén alapul, ami mint alapadat hitelt érdemlő, észszerű érvvel indokolt, igazolt és okszerű következtetés levonására alkalmas. A következtetés logikai zártsága azt jelenti, hogy a közvetett bizonyíték a belőle következő, vagy a más közvetett bizonyítékból nyert ténnyel együtt egyedül (kizárólag) a bizonyítandó tényre következtetést biztosítja; és nincs olyan további tény vagy körülmény sem, amely mindezt cáfolná, vagy kétségessé tenné; kizárja vagy cáfolja a nem a bizonyítandó tényre vonatkozó, vagy attól eltérő, azzal ellentétes következtetés (más verzió) lehetőségét. Közvetett bizonyíték valamely tény bizonyítására csak akkor alkalmas, ha a bizonyítandó tényen kívül minden más tény lehetőségét kizárja.[38]
A vélelem esetében azonban a jogalkotó bizonyos tényeket más tényekkel összefűz - az esetek többségében - azon az alapon, hogy ezen tények között rendszerint kapcsolat fedezhető fel, ezért az egyik tény fennállásából általában következtetni lehet a másikra. A megfigyelésekből, tapasztalatból összegyűjtött adatokból azonban más következtetést is le lehetne vonni, ezért ez az indukció egyáltalán nem teljes. A vélelem működési alapja tehát az, hogy valamely, viszonylag könnyebben bizonyítható tényt vagy tényeket a jogalkotó úgy vesz, mintha ezen tények mindig együtt járnának valamely más olyan ténnyel vagy tényekkel, melyekkel az esetek egy részében valóban együtt is járnak. A jogalkotó elrendeli a bíróság számára, hogy a vélelmező tényekből a vélelmezett tényeket kötelezően állapítsa meg, amennyiben az előbbieket is megállapította, és vagy megengedi az ily módon a bíró által rekonstruált tényállás részévé váló tényekkel szemben az ellenbizonyítást az eljárásban, vagy nem.[39] A vélelmeknél tehát nem feltétel a következtetés logikai zártsága, hiszen ezt a jogalkotó eleve eldöntötte.
A (megdönthetetlen) vélelem a bíró számára a jogszabályban meghatározott tartalommal mértékül szolgál, és meghatározza, hogy mi a helyes következtetés.
Az eljárásjogban számos olyan jogintézmény van, amelyek nem tekinthetők vélelemnek, még ha egyfajta kifejezett vagy rejtett feltevés is van a jogalkalmazás hátterében. Mégis gyakran vélelemként hivatkozunk rájuk, bár jogi természetük eltér az anyagi jogi vélelmektől, amelyek a tényállás alapjául szolgálnak. Különösen nem tekinthetők vélelemnek a jogtudomány által sokszor szubjektív megközelítésből vélelemként megfogalmazott bizonyítékértékelési tendenciák, mint például a "bűnösség rejtett vélelme".[40]
Tóth is rámutatott arra, hogy a jogirodalom számos más ítélkezési "ökölszabályt" "vélelemként" interpretál, azonban az ilyen implicit vélelmeket sem tekinthetjük valódi (normatíve kötelezően meghatározott, a tényállás-megállapítást kötő) vélelmeknek, pusztán a bíró ítélkezésére vonatkozó jogi szabályoknak.[41]
Ilyen kvázi vélelemként hivatkoztak a "rendőrtanúk hazugságának vélelmére" a 2006 őszi eseményekhez kapcsolódó jogszabályok alaptörvény-ellenességének megállapítását indítványozók. Hivatkoztak arra, hogy a "rendőrtanúk" vallomásainak minden vizsgálat nélküli egységes kirekesztése az összes büntetőeljárásból, és rájuk vonatkozóan a "hazugság vélelmének" egységes felállítása sérti a bírósági eljárásban közreműködő rendőrök emberi méltósághoz való jogát.[42]
A leggyakrabban hangoztatott büntető eljárásjogi vélelmet, az ártatlanság vélelmét (praesumptio boni viri) a szakirodalom általában nem is tekinti vélelemnek, mert nem felel meg a vélelem általános jellemzőjének, misze-
- 161/162 -
rint a vélelmező tény alapján arra vonunk le következtetést, ami a legnagyobb valószínűséggel bír. Márpedig azt közel sem állíthatjuk, hogy ha valaki ellen büntetőeljárást indítanak, azt az esetek többségében felmentenék, vagy vele szemben az eljárást megszüntetnék.[43] Király pedig azt emeli ki, hogy az ártatlansági vélelem esetében a klasszikus jogi vélelmek két eleméből hiányzik a vélelmező tény, mert nincs szükség ártatlanságra mutató tényre ahhoz, hogy az ártatlanság vélelme éljen, és nem is kell bizonyítani semmilyen megelőző tényt, amiből a törvény az ártatlanságra következtetést megengedné.[44] A vélelmező tény lenne az a tény, amely a vélelmezésre okot ad, de ebben az esetben csak a vélelmezett tényként jelenik meg, az, amire következtetünk. Tremmel is inkább az ideiglenes igazság (Interimwahrheit) vagy Király nyomán a "quasi vélelem" meghatározással ért egyet.[45]
A bírósági eljárásban megvalósuló eljárási szabálysértéseket a büntetőeljárási törvény abból a szempontból kategorizálja, hogy milyen súlyos mértékben sértik az eljárási garanciákat. Ha ugyanis ez a sérelem olyan fokú, amely kihat a büntetőjogi főkérdés megítélésére, a másodfokú eljárásban nincs helye az elsőfokú döntés érdemi felülbírálatának. Ilyenkor a másodfokú bíróság kasszációs jogkörében eljárva az elsőfokú bíróság határozatát hatályon kívül helyezi, mert a jogalkotó eleve vélelmezi a garanciák súlyos sérelmét. Ezek az ún. abszolút hatályon kívül helyező vagy - némiképp pontatlanul szólva - abszolút eljárási szabálysértések.[46] Király megfogalmazása szerint a semmisségi okoknál (bíróság nem volt törvényesen megalakítva, nem járt el védő, stb.) vélelmezzük, hogy az elvek, garanciák megsértése veszélyezteti az igazságot.[47] Idetartozik a korábban hivatkozott objektív bírókizárási szabályok megsértése is, ahol a pártatlanság hiányát vélelmezi a jogalkotó.
Az egyes eljárási szabályok gyakran valamely tényből feltételeznek további szándékot, illetőleg eljárási akaratot vagy éppen annak hiányát. Ezen kvázi vélelmeknél a vélelmezett tény jellemzően nem a bíróság ténymegállapító tevékenységéhez kapcsolódik, hanem a jogalkalmazást könnyíti, arra is törekedve, hogy az előre kiszámítható legyen. A távollévő terhelttel szembeni külön eljárás hátterében például ott lappang az a ki nem mondott vélelem, hogy a terhelt tudatosan vonja ki magát a büntetőeljárás alól. Ezért nevezi Csák ezen "in absentia" eljárást egyfajta "felróhatósági eljárásnak".[48]
A büntetővégzés meghozatalára irányuló eljárásban a meghozott és kézbesített büntetővégzéssel szemben - annak vitatása okán - nem fellebbezéssel, hanem nyolc napon belül tárgyalás tartása iránti indítvánnyal élhetnek az erre jogosultak. A jogalkotó több (kvázi) vélelmet is megfogalmaz, mely szerint, ha a büntetővégzést nem lehet szabályszerűen kézbesíteni, azt úgy kell tekinteni, mintha a vádlott tárgyalás tartása iránti indítványt terjesztett volna elő. Ezzel ellentétesen, ha az ülésen a tárgyalást indítványozó nem jelenik meg, azt úgy kell tekinteni, (azt kell vélelmezni), hogy az indítványát visszavonta.[49]
A rendelkezések alaptörvény-ellenességét vitató alkotmánybírósági eljárásban a jogalkotó által meghatározott vélelmen alapuló jogkövetkezményként hivatkoztak a tárgyalás tartását indítványozó személynek a tárgyaláson való megjelenése elmulasztásához. Az Alkotmánybíróság határozatából is az derül ki, hogy valójában a vitatott rendelkezés gyakorlati jelentősége (praktikus oka) abban áll, hogy az eljáró bíróságnak előzetes kimentés hiányában lehetősége legyen a lehető leghamarabb a büntetővégzést jogerősítési záradékkal ellátni, és az időszerűségnek megfelelően lezárni az ügyet.[50]
A büntetőeljárási törvény egyébként ehhez hasonló rendelkezést számos esetben ismer, így a jogalkotó a magánvádas és pótmagánvádas külön eljárásban a magánvádló és a pótmagánvádló mulasztásait (meg nem jelenésüket) rájuk nézve olyan hátrányos jogkövetkezményekkel sújtja, mint az eljárás megszüntetése vagy a fellebbezés vélelmezett visszavonása.[51]
Pótmagánvádló esetében első fokon a vádejtés, másodfokon a fellebbezés visszavonása vélelmezett alkalmazását kell elszenvedniük. A kettő közötti lényeges különbség, hogy vádejtés esetén az eljárás ítélet meghozatala nélkül, az eljárást megszüntető határozattal ér véget, míg a fellebbezés visszavonásánál az ítélet jogerőre emelkedik. Ha a pótmagánvádló jogi képviselete a másodfokú eljárásban megszűnik, és felhívásra nem jelöl új képviselőt, akkor joggal vélelmezhető, hogy érdektelenné vált az eljárás tovább folytatásában.[52]
- 162/163 -
Az "úgy kell tekinteni, hogy a vádat ejtette"; "hogy a fellebbezést visszavonta" fordulatok esetében azonban Márki álláspontja szerint csupán nyelvi újdonságról van szó, ami hasonló az összbüntetés esetéhez (vö. "úgy kell meghatározni, mintha" - Btk. 94. §). "Vagyis jelen esetben valójában nem »hallgatólagos«, »csendes« akaratmegnyilatkozásról van szó, hanem arról, hogy a szabályozó állam egy bizonyos eljárási magatartást eleve (egyoldalúan) valaminek tekint (quasi), mégpedig megdönthetetlen törvényi vélelemként. Ez az ún. »quasi szabályozási« technika tehát nem új, legfeljebb a büntetőeljárásban. A valóságban nem lehet szó vádejtésről, avagy fellebbezés visszavonásáról, hiszen az arra jogosult nem nyilvánult meg ekként. Arról van szó, hogy a pótmagánvádló bizonyos eljárásbeli (perrendszegő, mulasztó) magatartásának valóságban megnyilvánulása esetére (következményként) a törvény kilátásba helyezi az igényérvényesítés perjogi lehetőségének kötelező megszüntetését."[53]
A magánvádló jelenlétéhez is több vélelem kapcsolódik, így a mulasztása a jelenléthez vagy a jogi képviseletről történő gondoskodással összefüggésben ugyancsak a vélelmezett vádejtés vagy fellebbezésének visszavonása jogkövetkezményét vonja maga után.[54] Hasonló feltevés a sértett, a magánvádló, illetve a pótmagánvádló rendzavarásához is kapcsolódik.[55]
A Be. a felülvizsgálati eljárásban is egyfajta érdekmúlásra alapított vélelmet felállítva az indítvány elutasításának okaként határozza meg azt az esetet, ha az indítványozó elérhetetlenné vált.[56]
A tárgyaláson való jelenlét jogáról lemondott vádlotthoz kapcsolódó vélelem, ha olyan nyilatkozatot tesz, amely értelmében a tárgyalás, illetve a bizonyítás lefolytatását, egyes bizonyítási eszközök megvizsgálását közvetlenül figyelemmel kívánja kísérni vagy abban tevőlegesen részt kíván venni, különösen, ha vallomást vagy észrevételt kíván tenni, továbbá akkor is, ha vallomást vagy észrevételt tesz.[57] A vádlott ilyen nyilatkozata esetén az a vélelmezett akarata, hogy a tárgyaláson jelen kíván lenni.
Az ügyészség távolmaradása is megalapozhat vélelmet magánvádas eljárásban, ha korábbi bejelentésével szemben nem jelenik meg az eljárási cselekményen, hiszen ezen tényt úgy kell tekinteni, hogy elállt a vád képviseltétől.[58]
Meghatározott perbeli aktushoz kapcsolódó következtetést a jogorvoslat bejelentésére a bírói gyakorlat is kialakíthat, de ilyet jogi norma is meghatározhat. Az ítélkezési gyakorlat így a terhelt javára bejelentett fellebbezésnek tekinti a terhelt által a kihirdetéskor tett kétséges tartalmú, vagy önmaga terhére szóló, feldúlt állapotára, elkeseredésére utaló jogorvoslati nyilatkozatot.[59] Mindebből azonban nem következik az, hogy a magánvádlónak az ítélet indokolása közbeni feldúlt eltávozását a jogorvoslati jog gyakorlásának kellene tekinteni, mert kevésbé megengedő ugyanis a bírói gyakorlat a vádló esetében. A bíróság így megállapította, hogy tévedett az első fokon eljárt bíróság, amikor fellebbezésnek tekintette a magánvádlónak az ítélet indokolása közbeni eltávozását, majd pedig ehhez képest nem jogorvoslati jogra kioktatással kézbesítette számára az ítéletet. Magánvádló esetében nyilvánvalóan alapvető jelentősége van annak, hogy fellebbezése nem csupán fellebbvitelt eredményez, hanem - a súlyosítási tilalom ellenében - meghatározza a másodfokú bíróság döntési jogkörét. Természetesen elvárható a vádlótól, hogy jogorvoslati nyilatkozata kifejezett legyen, "annak tartalma bíróság által nem vélelmezhető".[60] Utóbbi szöges ellentétben állna az ártatlanság vélelmével, de terhelt esetében a favor defensionis (védelemnek kedvezés) elve is alapot ad az említett ítélkezési gyakorlatnak.[61]
A bejelentett fellebbezések tartalmának jogszabályban meghatározott vélelme az eljárási törvényben is felbukkan, amikor nem tisztázható, hogy a fellebbező a határozat mely rendelkezését vagy az indokolás mely részét sérelmezi. Ilyenkor az a törvény feltevése (vélelme), hogy a jogorvoslat a határozat egészét, annak valamennyi fellebbezéssel támadható rendelkezését vitatja. Ez a szabály a felmentő és eljárást megszüntető rendelkezésekre nem vonatkozik, hiszen nem bírálható felül az ítéletnek az a felmentő vagy eljárást megszüntető rendelkezése, amely ellen (külön) nem fellebbeztek.[62]
A bizonyítás tárgyát jelentő tények valósnak történő elfogadása új jogintézmény a jelenleg hatályos büntetőeljárási törvényben. Az eljárásjogi szakirodalomban büntető eljárásjogi vélelemként jelenik meg a vád és a védelem által elfogadott tények kérdése. Mivel "nem kell bizonyítani azokat a tényeket, amelyek valóságát a vádló, a terhelt és a védő az adott ügyben együttesen elfogadja, ezért ezek vonatkozásában egy eljárásjogi vélelem áll be".[63]
Ebben az esetben a bíróság tényként állapíthatja meg akár a váddal egyezően, további bizonyítás nélkül az egész vád tényállását, de a bűnösséget be nem ismerő terhelt vonatkozásában az előkészítő ülés funkciója azon tényállásrészek megállapítása, amit további bizonyítás nélkül
- 163/164 -
valósként elfogadhat a bíró. Itt tehát a történeti tényállás megállapítását érintő eljárásjogi vélelemről van szó.
Ilyenkor akár szakkérdés tekintetében is vélelmezhető lehet a nem vitatott tények valósága. Nem vitás, hogy a beismeréssel érintett körben bármilyen lehetőséghez a bizonyosság olyan fokát kapcsolja a törvény, amelynek egyébként nem lenne létjogosultsága. Török megfogalmazása szerint a jogi vélelem az elégtelen bizonyítéknak kölcsönöz olyan értéket, amellyel csak az elegendő bizonyíték rendelkezhetne, hiszen a jog egyes tényeknek olyan világosságot, egyértelműséget biztosít, ami a természetben nem létezik. A jogalkotó a vélelmezés aktusát normatívvá teszi, így maguk a vélelmező tények is olyan tényekké alakulnak át, amelyek immár tényállást alkotnak.[64]
Ez a kvázi vélelem a normaszövegben először a bizonyítás szabályainál jelenik meg, mely szerint "Nem kell bizonyítani azokat a tényeket, amelyek valóságát a vádló, a terhelt és a védő az adott ügyben, együttesen elfogadja".[65] Ezt követően az előkészítő ülés második fázisában jelenik meg e jogintézmény, tehát a bűnösség be nem ismerése esetén, az ún. perkoncentrációs szakaszban, amikor a vádlott megjelölheti a vádiratban szereplő azon tényeket, amelyek valóságát elfogadja.[66] Mindennek pedig az a folyománya, hogy a bíróság a vádlott nyilatkozata alapján és az ügyész észrevételének meghallgatása után mellőzheti a bizonyítást az ügyész, a vádlott és a védő által valósnak elfogadott tények tekintetében. Később ugyanez a szabályozás jelenik meg a tárgyalási szakaszban.[67] A bíróság a tényállását valósághű tényállásra alapítja a bizonyítás általános szabályai alapján, így a következtetés adódik, hogy ha az együttesen elfogadott tényekre alapítható a tényállás, akkor az megfelel a valóságnak.[68]
A Be. nem szabályozza, hogy a vádlott, a védő és az ügyész részéről visszavonható-e a valósnak elfogadó nyilatkozat, nincs is rögzítve felhatalmazás a visszavonásra. Ha azt csak vallomásnak tekintenénk, úgy egyértelműen visszavonható lenne, a vallomásváltoztatás minden következménye mellett. Mivel azonban e tényállításnak a jogi természete kettős, ezért a visszavonás megítélése nem olyan egyértelmű, mintha azt csak vallomásnak tekintenénk.
A bírói gyakorlat szerint azonban a bíróság feladata a valósághű tényállás megállapítása. Ha a bizonyítás menetében olyan körülmény merül fel, amely a korábbi nyilatkozat valóságtartalmát megkérdőjelezi, akkor a bíróságnak hivatalból kötelezettsége a bizonyítás megfelelő mederben való lefolytatása. Valójában sem a vádló, sem a védő nyilatkozata nem bizonyítási eszköz, de a terhelti nyilatkozat (megszólalás) az, így nincs akadálya a "visszavonásnak", tehát a valónak elfogadott bizonyítékot nem lehet bebetonozni, de a bíróság az általános szabályok szerint dönthet arról, hogy melyik vallomást fogadja el valósnak. Jogerős ítélethozatal előtt azonban a vélelem megdönthető, így a bírói gyakorlat szerint például védőváltás esetén az újabb védőt nem köti a korábban eljárt védő vádbeli tényeket elfogadó nyilatkozata, így a bíróság számára megnyílik a tényállás bizonyítási kötelezettsége.
A perjogi helyzetet nehezíti, hogy a büntetőeljárásról szóló törvény alkalmazása mellett már más, mint a korábbi 1998. évi XIX. törvény (1998-as Be.) szemlélete mellett, hiszen a hatályos Be. esetében az ügyek elkülönítése, a vádlottak szakaszos elkülönült marasztalása, az előkészítő ülés szabályainak megfelelően már nem speciális, hanem tipikussá vált.[69] A vélelmezett tények igazsága pedig a vádlottak mentén elkülönített ügyekben végső soron egymástól némileg eltérő tények (ítéleti tényállások) tekintetében is érvényesülhet.
Megjegyzendő, hogy az eljárási törvény pont ellentétes technikai "vélelmet" ad abban az esetben, ha a vádlott megtagadja a válaszadást a bűnösség beismerése kérdésében, mert azt úgy kell tekinteni, hogy nem ismerte be a bűnösségét a vád tárgyává tett tényekben.
A büntetőeljárásban felismerhető vélelmek sora folytatható. Egyaránt találhatunk "vélelmezett" eljárási akaratnyilvánítást az ügyészség, a védő, a sértett, az igazolást kérő vagy más büntetőeljárásban részt vevő személy perbeli aktusaihoz vagy annak hiányához is. Talán az egyik legfurcsább jogtechnikai megoldás a közvetítői eljárásban az ügyész hallgatásához kapcsolódik, mely szerint, ha az ügyészség a megállapodás érkezésétől számított öt munkanapon belül nem rendelkezik a hatályon kívül helyezésről, úgy kell tekinteni, hogy a megállapodást törvényességi szempontból nem kifogásolta. Ez esetben tehát az a vélelem, hogy az ügyészség egyetért a közvetítői eljárásban hozott megállapodással.[70]
Ugyancsak ténymegállapítás nélküli jogtechnikai szabály az, hogy abban az esetben, ha a terhelt érdekében több védő jár el, a terhelt eltérő rendelkezésének hiányában vezető védőnek a meghatalmazást elsőként benyújtó védőt kell tekinteni.[71]
A sértetthez kapcsolódó szabály az, hogy bármikor jogosult nyilatkozni arról, hogy a továbbiakban az eljárásban sértetti jogait nem kívánja gyakorolni. Ilyenkor a bejelentett polgári jogi igényét vagy az erre vonatkozó szándéknyilatkozatát visszavontnak kell tekinteni.[72]
Bármely igazolást kérő esetében az általa pótolt cselekményt olyannak kell tekinteni, mintha azt az elmulasztott határidőn belül teljesítette volna, ha a bíróság, az ügyészség vagy a nyomozó hatóság az igazolási kérelemnek helyt ad.[73] Ezen határidőben teljesítettnek "vélelme-
- 164/165 -
zett" eljárási cselekmény azonban nyilvánvalóan nem igaz, így inkább a fikciók körében lenne megemlíthető.
További büntetőeljárásban részt vevő személy a jegyzőkönyv hitelesítésében való közreműködésre köteles személy, aki ha megtagadja a jegyzőkönyv tartalmának megismerését, azt úgy kell tekinteni, mint aki a jegyzőkönyv hitelesítésében való közreműködést tagadta meg.[74]
Perújítási eljárásban is találhatunk kvázi vélelmeket. Ilyennek tekinthető az illeték meg nem fizetéséhez kapcsolódó vélelem, amelyből az indítvány visszavonására lehet következtetni a magánvádas eljárásban.[75] A terhelt távollétére alapozott perújítási eljárásban pedig a büntetés végrehajtása érdekében kibocsátott elfogatóparancs esetén a terhelt tudomásszerzésének az ítéletnek a terhelt büntetés-végrehajtási intézetbe történt befogadását követő kézbesítését kell tekinteni.[76] A klasszikus dogmatikai fogalmakat alkalmazva ilyenkor felmerül a kérdés, hogy ezt a szabályt lehet-e megdönthető vélelemnek tekinteni, ha ellenkező bizonyítékok felmerülnek, és a terhelt bizonyíthatóan jóval korábban tudomást szerzett a vele szemben hozott jogerős ítéletről. A bírói gyakorlat mindezt kógens szabálynak tekinti annyiban, hogy ha nem bizonyítható, hogy a büntetés-végrehajtási intézetbe kerülése előtt átadták neki a határozatot, azt úgy kell tekinteni, hogy nem volt kézbesítve. Ezen értelmezést az európai elfogatóparancsról és átadási eljárásról szóló kerethatározat is alátámasztja, azaz ebben az esetben a legvégső időpontról van szó, azaz a "vélelem" megdönthető.[77]
A büntetőeljárásban számos olyan eljárási szabály van, amit a jogirodalom vagy éppen a bírói gyakorlat vélelemként nevesít. Valójában a klasszikus vélelmek az anyagi jogszabályban (Büntető Törvénykönyv) bukkannak fel, de a bizonyítási eljárást meghatározó természetük miatt egyaránt tekinthetők eljárásjogi jogintézménynek. Meghatározzák ugyanis a bíróság következtetési kötelezettségét a vélelmező tény bizonyítottsága esetén a vélelmezett tényre. Megdönthető vélelmek esetén pedig a bizonyítási terhet is meghatározhatják.
Az eljárási törvényben meghatározott vélelmek gyakran a nevükkel ellentétben sem tekinthetők vélelemnek, hanem inkább jogtechnikai megoldásnak, jogalkalmazást könnyítő praktikus szabályoknak, ún. kvázi vagy implicit vélelemnek. Ezen eljárási "vélelmek" többsége ugyanis nem kötődik a történeti tények, a tényállás bizonyításához. A bizonyítási eljárásban azonban jelentős a szerepük, hiszen a bizonyítás nem csupán a büntetőjog, hanem a büntetőeljárási jogszabályok alkalmazásában jelentős tényekre is kiterjed. ■
JEGYZETEK
[1] Brósz Róbert - Pólay Elemér: Római Jog. Budapest, Tankönyvkiadó, 1991. 105.
[2] Tóth J. Zoltán: Vélelem és fikció. In: Jakab András - Könczöl Miklós - Menyhárd Attila - Sulyok Gábor (szerk.): Internetes Jogtudományi Enciklopédia (Jogbölcselet rovat, rovatszerkesztő: Szabó Miklós, Jakab András), http://ijoten.hu/szocikk/velelem-es-fikcio (2021). [13].
[3] Herke Csongor: A bizonyítás. In: Bartkó Róbert - Elek Balázs - Fantoly Zsanett - Herke Csongor: A Büntető Eljárásjog Tankönyve. Budapest, Orac Kiadó, 2024. 128-131.
[6] Földi András - Hamza Gábor: A római jog története és institúciói. Eger, Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet, 2016. 159.
[8] 3041/2021. (II. 19.) AB határozat, [22].
[9] Blutman László: Értelmezés a jogban. Budapest - Szeged, Gondolat Kiadó - Iurisperitus Kiadó, 2025. 47., 221-224.
[10] 3001/2022. (I. 13.) AB határozat Márki Zoltán alkotmánybíró párhuzamos indokolása [60], hasonló 1/2019. (II. 13.) AB határozat Czine Ágnes alkotmánybíró különvéleménye [76]-[80].
[11] Kúria Bfv.I.405/2020/6. szám [39].
[12] Panyik Tibor Magyarország elleni ügye (12.748/06. sz. ügy, 2011. október 12.).
[13] 3001/2025. (I. 21.) AB határozat, Handó Tünde alkotmánybíró különvéleménye [103].
[14] Elek Balázs: A jogerő a büntetőeljárásban. Debrecen, DEÁJK, 2012. 11.
[15] Ptk. 2:5. § (2) bekezdés.
[16] Mindez nem példa nélküli, lásd például Debreceni Ítélőtábla Bpi.III.171/2024/7. sz.
[17] Herke: A bizonyítás. 128-131.
[18] 1978. évi IV. törvény 210. §.
[19] Somogyi Gábor: A büntető per konstrukciós sajátosságai valamint a bizonyítás szükséges mértékével összefüggő intézményei. In: Kúria Büntető- Közigazgatási-Munkaügyi és Polgári Kollégiumai Joggyakorlat-Elemző Csoport: Összefoglaló vélemény. Az ítéleti bizonyosság elméleti és gyakorlati kérdései. Budapest, 2017., https://kuria-birosag.hu/sites/default/files/joggyak/osszefogl_velemeny_iteleti_bizonyossag.pdf
[20] Király Tibor: Az ártatlanság vélelme. Jogtudományi Közlöny, 1958. (7-8), 281. és 288.
[21] Kúria Büntető- Közigazgatási-Munkaügyi és Polgári Kollégiumai Joggyakorlat-Elemző Csoport: Összefoglaló vélemény. Az ítéleti bizonyosság elméleti és gyakorlati kérdései. Budapest, 2017., https://kuria-birosag.hu/sites/default/files/joggyak/osszefogl_velemeny_iteleti_bizonyossag.pdf
[22] Btk. 22. § (2) bekezdés.
[23] Gaár Vilmos: Vélelem. In: Márkus Dezső (szerk.): Magyar Jogi Lexikon hat kötetben. VI., Budapest, Pallas Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság, 1907. 1045-1046.
[24] 4/2013. Büntető Jogegységi Határozat.
[25] Btk. 74/A. § (1) bekezdés.
[26] Btk. 74/A. § (2) bekezdés a)-q) pont.
[27] Gál István László: A pénzmosás. Budapest, KJK Kerszöv Kiadó, 2004.
[28] "A bizonyítás azé, aki állít, nem azé, aki tagad."
[29] ifj. Dombóváry Géza: Hérics Tóth János: A magyar bonjuge. Büntetőjogi és bűnperrendi tanulmány. Magyar Jogászegylet 1910. december 10-iki teljes ülés előadása. In: Meszlény Artur (szerk.): Magyar Jogászegyleti értekezések. Budapest, Pfeifer Ferdinánd Nemzeti Könyvkereskedés, 1911. 182.
[30] 3029/2024. (I. 24.) AB határozat.
[31] 1/2008. (I. 11.) AB határozat.
[32] A tényállás megalapozottságát a törvény pozitív formában nem fogalmazza meg, arra elsősorban a megalapozatlansági okok nemlétéből lehet következtetni. Lásd Háger Tamás: A ki nem küszöbölhető megalapozatlanság, kasszáció a másodfokú eljárásban, figyelemmel az új büntetőeljárási törvény rendelkezéseire is. Magyar Jog, 2018. (6), 347-351.
[33] Kúria Hkf.III.331/2022/41. (BH 2022.318.).
[34] Be. 167. § (4) bekezdés.
[35] Kúria Bhar.III.1.436/2018/8. (EBH 2019.B.9.).
[36] Török Tamás: Kárvélelem a kötelmi jogban és a kartelljogban. Gazdaság és Jog, 2009. (10), 8-15.
[37] Kúria Bhar.III.1.475/2011/8. Lásd még Háger Tamás: A büntetőbíróság ítéletének helytelen ténybeli következtetésből eredő megalapozatlansága. Miskolci Jogi Szemle, 2018. (1), 39-47.
[38] BH 1975.164., BH 2003.145.
[39] Tóth: Vélelem és fikció. [19]-[20].
[40] Farkas Ákos szerint a bíróság gyakran kétséget kizáróan nem bizonyított, de bizonyítottság esetén perdöntő tényeket is a terhelt terhére értékel, ami a "bűnösség rejtett vélelmének" számlájára írható. Farkas Ákos: A falra akasztott nádpálca avagy a büntető igazságszolgáltatás hatékonyságának korlátai. Budapest, Osiris Kiadó, 2002. 125.; Fázsi László: A bűnösség rejtett vélelme. Miskolci Jogi Szemle, 2011. (2), 145-148.
[41] Tóth: Vélelem és fikció. [22].
[42] 24/2013. (X. 4.) AB határozat a 2006. őszi tömegoszlatásokkal összefüggő elítélések orvoslásáról szóló 2011. évi XVI. törvény alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló bírói kezdeményezések elutasításáról [31], [60].
[43] Herke: A bizonyítás. 128-131.
[44] Király Tibor: Büntetőeljárási jog. Budapest, Osiris Kiadó, 2001. 125.
[45] Tremmel Flórián: Magyar büntetőeljárás. Budapest - Pécs, Dialóg Campus Kiadó, 2001. 84.
[46] 19/2021. (V. 27.) AB határozat [49]-[53].
[47] Király Tibor: Büntetőítélet a jog határán. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1972. 219.
[48] Csák Zsolt: Alapelvek az egyszerűsítés oltárán, avagy ítélet vádlott nélkül. In: Czine Ágnes (szerk.): Király Tibor emlékkötet. Budapest, Orac Kiadó, 2022. 87-103.
[49] Be. 743. § (2) bekezdés, Be. 744. § (3) bekezdés, Be. 475. § (1) bekezdés. Hasonló szabály van az egyszerűsített felülvizsgálati eljárásban is [Be. 673. § (4) bekezdés].
[50] Lásd: 3193/2024. (V. 31.) AB határozat.
[51] Vö. Be. 771. § (1) bekezdés b) pont ba) alpont; 776. § (2) bekezdés b) pont ba) alpont; 779. § (2) bekezdés c) pont; 801. § (5) bekezdés b) pont ba) alpont; 806. § (2) bekezdés b) pont ba) alpont; 810. § (1a) bekezdés, Be. 803-804. §, Be. 810. §.
[52] 9/2022. (V. 25.) AB határozat, Czine Ágnes alkotmánybíró párhuzamos indokolása [84].
[53] 9/2022. (V. 25.) AB határozat, Márki Zoltán alkotmánybíró különvéleménye [100]-[101].
[54] Be. 773. § (2d) bekezdés, (5) bekezdés.
[55] Be. 768. § (3a) bekezdés, Be. 773. §.
[56] Be. 656. § (2) bekezdés e) pont.
[57] Be. 431. § (2) bekezdés.
[58] Be. 764. § (6) bekezdés. Hasonló szabály pótmagánvádas eljárásban [Be. 789. § (4) bekezdés].
[59] BJD 1684., B.törv.II.2054/1959.
[60] BH 1997.170.
[61] Kúria Bfv.III.957/2011/5.
[62] Be. 584. § (4) bekezdés, Be. 590. § (8) bekezdés.
[63] Herke: A bizonyítás. 128-131.
[64] Török: Kárvélelem a kötelmi jogban és a kartelljogban. 8-15.
[65] Be. 163. § (4) bekezdés c) pont.
[66] Be. 506. § (3) és (6) bekezdés.
[67] Be. 508. § c) pont, ca) alpont, Be. 519. § (4) bekezdés a) pont.
[68] Be. 163. § (2) bekezdés.
[69] Debreceni Ítélőtábla Hkf.IV.155/2019/4., ÍH 2019.36.
[70] Be. 415. § (3) bekezdés.
[71] Be. 42. § (6) bekezdés.
[72] Be. 51. § (3)-(4) bekezdés.
[73] Be. 141. § (1) bekezdés.
[74] Be. 360. § (2) bekezdés.
[75] Be. 783. § (4) bekezdés.
[76] Be. 639. § (3) bekezdés.
[77] A Tanács Kerethatározata (2002. június 13.) az európai elfogatóparancsról és a tagállamok közötti átadási eljárásokról (2002/584/IB).
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi tanár, Debreceni Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar Büntető Eljárásjogi Tanszék. https://orcid.org/0009-0006-1776-608X
Visszaugrás
