Ebben a tanulmányomban a jogi vélelem egyik különös típusát, a kárvélelmet elemzem. Jóllehet a kárvélelem már több, mint egy évszázada jelen van a magyar kötelmi jogban, a tanulmány időszerűségét mégis az indokolja, hogy e jogintézmény 2009. július 1. napjától megjelent a magyar kartelljogban is. A tanulmány első fejezetében a jogi vélelem alapkérdéseit tisztázom, a második fejezetben a kárvélelem kötelmi jogi eseteit, a harmadik fejezetben a kárvélelem kartelljogi esetét mutatom be. Végezetül a negyedik fejezetben a két kárvélelem-típust hasonlítom össze.
A jogdogmatika a vélelem két fajtáját különbözteti meg. A vélelem kognitív használata annyit jelent, hogy a jogalkalmazó személy (bíró, hatósági ügyintéző) a tényállás megállapítás folyamatában logikai műveletet végez, valamely tényt valónak, fennállónak ismer el, mivel az általános tapasztalatok szerint egy bizonyos másik, bizonyított tény fennállásából erre lehet következtetni (valószínűségi következtetés, praesumptio homini vel facti). Ez nem más, mint a jogalkalmazó személy jogilag nem szabályozott, szabad következtetésének egyik esete. A vélelem normatív használata a jogalkalmazó személy számára a jogi norma parancsa alapján történik. A jogirodalomban ezt "erőszakos vélelemnek" is szokás nevezni. Ha a jogalkotó a magánjogi tényállás valamely elemét, annak valószínűsége miatt teljesen valónak fogad el, akkor az a jogalany, aki erre a jogszabályra hivatkozik, illetőleg a vélelmező tény valóságát bizonyítja, a vélelmezett tényt már nem tartozik bizonyítani (jogi vélelem, törvényes vélelem, preasumtio iuris). A jogi vélelem tehát normatív jellegű beavatkozás az induktív jellegű okfejtésbe. Bármilyen lehetőséghez a bizonyosság olyan fokát kapcsolja, amelynek egyébként nem lenne létjogosultsága. A jogi vélelem az elégtelen bizonyítéknak kölcsönöz olyan értéket, amellyel csak az elegendő bizonyíték rendelkezhetne. A jogi vélelmek használatával a jog egyes tényeknek olyan világosságot, egyértelműséget biztosít, ami a természetben nem létezik. Attól a pillanattól kezdve, hogy a jogalkotó a vélelmezés aktusát normatívvá teszi, maguk a vélelmező tények is olyan tényekké alakulnak át, amelyek immár tényállást alkotnak.
A jogdogmatika a jogi vélelmeket különböző szempontok szerint csoportosítja. A legfontosabb csoportosítási szempontok az alábbiak: a) a jogi vélelem jogi természete szerint; b) a jogi vélelem rendeltetése szerint; c) a jogi vélelem ereje szerint; d) a jogi vélelem tartalma szerint; e) a jogi vélelem szerkezete szerint és f) a jogi vélelem előfeltételei szerint.
Ad a) A jogi vélelem természetére nézve a jogirodalom egyik - uralkodó - álláspontja szerint a jogi vélelem törvényes bizonyítási szabály, vagyis eljárásjogi (perjogi) természetű jogintézmény. A jogi vélelem a közvetett bizonyítás egyik neme, vagyis következtetés valamely bizonyított tényből valamely más - valószínű - tény valós voltára (Joseph Unger, Magyary Géza). Lábady Tamás megfogalmazása szerint a jogi vélelem az anyagi jogba inkorporálódott eljárási szabály, amely a bizonyítást könnyíti meg, illetőleg kijelöli azt a felet, akire a bizonyítási teher nehezedik. A jogi vélelmek alkalmazása valójában a modern eljárásjogok szabad bizonyítási rendszerének egyfajta, relatív bizonyítási kötöttségét teremtik meg. [A magyar polgári eljárásjogban a Pp. 3. § (5) bekezdés második mondata írja elő a törvényes vélelmek kötelező alkalmazásával megteremtett relatív bizonyítási kötöttséget.] A jogirodalom másik - kisebbségi - álláspontja szerint a jogi vélelem anyagi jogi szabály, egy rövidített jogszabály-szerkesztési kifejezésmód, amelyben a jogalkotó egy nagyon valószínű tény fennállását bizonyosnak fogadja el (Plósz Sándor, Világhy Miklós, Eörsi Gyula).
Ad b) A jogi vélelem rendeltetésére nézve a hagyományos megközelítés szerint a jogi vélelem a jogszabályok tagolásának egyik eszköze, a tényállás egyszerűsített kifejezési módja, vagyis jogtechnikai természetű jogintézmény (Szladits Károly, Lábady Tamás). Meglátásom szerint a jogi vélelem nem önmagáért való jogtechnikai jellegű jogintézmény, hanem jogtechnikai jellege mellett - előbbi sajátszerűségét nem vitatva - meghatározott jogpolitikai rendeltetésű jogintézmény. A jogalkotó a jogi vélelem alkalmazása során nem véletlenszerűen kívánja megosztani a bizonyítási terhet a jogalanyok között, hanem a jogalanyok valamely csoportja számára kíván kedvezni, a jogalanyok valamely csoportjának érdekeit kívánja előnybe részesíteni, és ezzel egyidejűleg - szükségszerűen - a további jogalanyokat hátrányos helyzetbe szorítván. A jogi vélelem alkalmazásának kettős jogpolitika indoka van. Az egyik indok az, hogy a természeti, társadalmi valóság szinte kivétel nélkül visszaigazolja a jogi vélelemben rögzített tényállást (a vélelmező tény fennállásából szinte mindig a vélelmezett tény fennállása következik). A másik indok az, hogy a jogi vélelem alkalmazása "egyszerűsíti" az eljárást, a jog által kedvezményezett jogalanyok csoportját - és ezen keresztül a bírósági, hatósági jogalkalmazást is - jelentős terhektől (anyagi terhek, eljárási idő) kíméli (kímélheti) meg. A jogi vélelem alkalmazása kockázattelepítést is jelent, a jogalkotó az általa preferált jogalanyokról áttelepíti a kockázatot az általa diszpreferált jogalanyokra. A modern jog valamennyi ága alkalmaz jogi vélelmeket, a jelen tanulmányban azonban kizárólag a széles értelemben vett magánjogban szereplő jogi vélelmekkel foglalkozom. A széles értelemben vett magánjogban elhelyezkedő családjogban a jogalkotó az apaság vélelemrendszerével a kiskorú gyermek érdekeit, a felelősségi jogban a felróhatóság vélelmével a károsult érdekeit, a kötelmi jogban és a kartelljogban a kárvélelemmel a jogsérelmet elszenvedő fél (károsult) érdekeit kívánja védelemben részesíteni. A polgári jog a jogi vélelem jogtechnikai megoldását alkalmazva a kedvezményezett csoportba tartozó jogalanyok érdekeit támogatja olyképpen, hogy bizonyítási terhüket végérvényesen megszünteti, vagy áttelepíti azt a velük jogviszonyban álló, ellenérdekű jogalanyokra.
Ad c) A jogi vélelem erejére nézve a jogirodalom megkülönbözteti az egyszerű, megdönthető vélelmet és az erősített, megdönthetetlen vélelmet (praesumtio iuris et de iure). E megkülönböztetés lényege abban áll, hogy a jog engedélyezi-e, avagy tiltja a jogi vélelemmel szembeni ellenbizonyítás lehetőségét. A megdönthető vélelem és a megdönthetetlen vélelem a különféle megoldások sorában a két elméleti szélső határhelyzetet jelöli ki. A tényleges szabályozási gyakorlatban előforduló lehetséges esetek valójában széles skálán mozognak. Az ellenbizonyítás teljes körű megengedhetőségétől kezdve (ilyen például: a kartelljogban elhelyezkedő kárvélelem, részletesen kifejtve: a III. fejezetben) az ellenbizonyítás korlátozásain keresztül (ilyen például: a kötelmi jogban elhelyezkedő kárvélelmek, részletesen kifejtve a II. fejezetben) egészen addig, hogy az ellenbizonyításra, a jogi vélelem megtámadására egyáltalán nincsen lehetőség (ilyen például a családjogban elhelyezkedő apaság vélelemrendszerébe tartozó egyik vélelem: ha a származás reprodukciós eljárás következménye, akkor az apasági vélelmét nem lehet megtámadni).
A jogi vélelem ereje kapcsán érdemes kitérni a megdönthetetlen vélelem és a jogi fikció (jogképzelem, fictio iuris) elhatárolási kérdésére. Jogkövetkezményét tekintve a két jogintézmény ugyan azonos, hiszen a jog egyik esetben sem engedélyezi az ellenbizonyítást, azonban a joglogikai kiindulópont különböző. A különbség lényege abban áll, hogy a jogalkotó a fikció esetében tudja azt, hogy a két tényállás nem azonos, ellenben a megdönthetetlen vélelem esetében a jogalkotó abból indul ki, hogy a két tényállás rendszerint azonos (Grosschmid Béni).
Ad d) A jogi vélelem tartalmára nézve a jogirodalom megkülönbözteti a tényvélelmet és a joghatásbeli vélelmet. A tényvélelem az egyik tényből következtet a másik tényre, míg a joghatásbeli vélelem valamely tényből közvetlenül valamely alanyi jogosultság fennállására vagy fenn nem állására következtet. Tényvélelem például: a közeli hozzátartozójával, vagy a többségi befolyása alatt álló jogi személlyel kötött fedezetelvonó szerződés esetén az, hogy a közeli hozzátartozó, illetve a többségi befolyás alatt álló jogi személy rosszhiszeműségét, illetőleg az ingyenességet vélelmezni kell. Joghatásbeli vélelem például: az ingatlan-nyilvántartásbeli bejegyzéshez fűződik az ingatlan tulajdonjoga fennállásának joghatásbeli vélelme.
Ad e) A jogi vélelem szerkezetére nézve a jogirodalom megkülönbözteti a tulajdonképpeni jogi vélelmet az ideiglenes igazságtól (Joseph Unger, Magyary Géza). A tulajdonképpeni jogi vélelem szerkezete az, hogy az egyik tény valósága (bizonyított volta) esetében egy másik tényt kell egyelőre vagy véglegesen valónak tartani. A tulajdonképpeni törvényes vélelem tehát nem menti fel a bizonyítás alól azt a felet, aki e vélelem fennállására hivatkozik, csak megkönnyíti a jogalany bizonyítási terhét olyképpen, hogy csak a vélelmező tény fennállását kell bizonyítania. Például a polgári jogi szerződéshez fűződő visszterhesség vélelme esetében az erre hivatkozó fél csak azt tartozik bizonyítani, hogy ő ténylegesen nyújtott valamekkora értékű szolgáltatást a másik félnek (vélelmező tény bizonyítása). Vagyis annak a jogalanynak, akinek az állítását a jogi vélelem támogatja, a vélelmező tény állításán túlmenően általában bizonyítási terhe is keletkezik, és csak ennek kétségtelen bizonyítása estén beszélhetünk a bizonyítási teher átfordulásáról. Ezzel szemben az ideiglenes igazság szerkezete az, hogy valamely tény az ellenkező bizonyításáig valónak tartandó, másképpen fogalmazva az ideiglenes igazságban megjelölt vélelmező tényt egyáltalán nem kell bizonyítani, hanem csak hivatkozni kell arra. Ideiglenes igazság például az, hogy a bíróság által holtnak nyilvánított személyt az ellenkező bizonyításáig halottnak kell tekinteni. Amíg tehát a tulajdonképpeni jogi vélelem alkalmazása csak megkönnyíti a bizonyítást, addig az ideiglenes igazság azonnal átfordítja a bizonyítási terhet.
Ad f) A jogi vélelem előfeltételei tekintetében elkülöníthetők egyfelől azok a vélelmek, amelyek közvetlenül valamely tényhez fűződnek, másfelől azok a vélelmek, amelyek nem közvetlenül valamely tényhez, hanem csak e ténynek a hatósági (bírósági) megállapításához fűződnek. Tényvélelem például: a jogellenes károkozás esetében a felróhatóság vélelme, ugyanis a vélelem közvetlenül a károkozás tényéhez fűződik. Hatóság (bíróság) határozata alapján keletkező vélelem például: a holtnak nyilvánításhoz kapcsolódó vélelem, ugyanis a vélelem nem közvetlenül valamilyen élet elleni magatartáshoz, hanem a bíróság holtnak nyilvánító jogerős határozatához fűződik.
A kárvélelem lényege abban áll, hogy amennyiben az egyik jogalany jogellenesen kárt okoz a másik jogalanynak, úgy annak a vagyonában bekövetkező kár mértékét vélelmezni kell. A kárvélelem, vagyis a vélelmezett kár mértéke alapulhat közvetlenül jogszabályi rendelkezésen (kógens vagy diszpozitív jogi normán), vagy a felek károkozást megelőzően született megállapodásán (szerződési kikötésen). A kárvélelem folytán pusztán a jogellenes károkozó magatartás ténye alapján előre meghatározott mértékű kártérítés illeti meg a jogosultat, függetlenül attól, hogy egyáltalán károsodást szenvedett-e el, illetőleg a kár tényleges bekövetkezte esetén, függetlenül attól, hogy mekkora mértékű károsodást szenvedett el. A kötelmi jogban a kárvélelemnek két alaptípusa van: a késedelmi kamat (usura ex mora) és a kötbér (poena conventionalis).
Már a 19. századi magyar magánjogban megjelent a kötelmi jogi kárvélelem mindkét alaptípusa. A Ptk. előtti magánjogunkban a késedelmi kamat mértékét diszpozitív jogi norma határozta meg, a késedelmi kamat általános mértéke évi 5% volt (kivéve 1923-1931 között, amikor is miniszterelnöki rendelt ennél magasabb mértékben határozta meg azt). A Ptk. előtti magánjogunkban is találhatunk az általános mértéknél magasabb mértéket előíró jogszabályi rendelkezéseket, például: a késedelmi kamat mértéke váltókövetelés esetén évi 6% volt [1876. évi XXVII tc. 50-51. §-ok], míg a gyám, a gondnok pénzfizetési kötelezettsége elmulasztása esetén: évi 8% volt [1877. évi XX. tc. 103. §]. A Ptk. hatálybalépésétől, 1960. május 1. napjától 1984. december 31. napjáig a késedelmi kamat általános mértéke továbbra is évi 5% volt, ugyanakkor a késedelmi kamat mértékét immáron kógens jogi norma határozta meg. A Ptk. hatályba lépését követően az általános mértéknél magasabb mértéket előíró jogszabályi rendelkezés vonatkozott a váltókövetelés késedelmi kamatára, amely változatlanul évi 6% volt [1/1965 (I. 24.) IM rendelet], és a szocialista szervezetek terven alapuló viszonyában (majd utóbb a gazdálkodó szervezetek egymás közötti viszonyában) érvényesülő késedelmi kamatra, amely évi 8% volt [Ptk. 301. § (3) bekezdés]. A nyolcvanas évektől kezdődően a forint fokozatos, majd a kilencvenes években egyre gyorsabb ütemű értékvesztése következtében a magyar jogalkotó alkalmanként - jogszabály módosítás útján - növelte a késedelmi kamat általános és különös mértékét. 2004. május 1. napja óta - a kereskedelmi ügyletekhez kapcsolódó késedelmes fizetések elleni fellépésről szóló 2000/35/EK irányelv mintájára - a magyar jogalkotó is a központi bank fő refinanszírozási művelethez kapcsolódó kamatlába alapján határozza meg a késedelmi kamat általános és különös mértékét. A késedelmi kamat mértékét meghatározó jogszabályi rendelkezés egészen 1995. december 31. napjáig kógens maradt, majd 1996. január 1. napja óta újfent diszpozitív szabállyá szelídült azzal, hogy a felek által túlzott mértékben megállapított késedelmi kamatot a bíróság mérsékelheti [hatályos Ptk. 301. § (3) bekezdés].
A Ptk. előtti magánjogunkban a kötbérfizetési kötelezettség mindig szerződésen alapult. A Ptk. a hatálybalépésétől, 1960. május 1. napjától kezdve a szerződést biztosító mellékkötelezettségek között elhelyezve szabályozta a kötbért, kimondva egyrészt azt, hogy a kötbért alapulhat megállapodáson és jogszabályon egyaránt, másrészt azt, hogy a túlzott mértékű kötbér összegét a bíróság mérsékelheti [Ptk. 246-247. §-ok]. A tervutasításos gazdaságban a szocialista szervezetek (utóbb gazdálkodó szervezetek) egymás közötti vállalkozási és szállítási szerződéseikben - elsődlegesen a szerződési fegyelem erősítése céljából - széles körben elterjedt a kötelező kötbér jogintézménye [7/1978. (II. 1.) MT rendelet]. Az 1987-1990 között lezajlott rendszerváltást követően megkezdődött a piacgazdaság, a szerződési szabadság alkotmányos alapelvével ellentétes jogintézmények jogrendszerből történő kiiktatása. Ennek keretében 1993. szeptember 1. napjától a jogalkotó a szerződési szabadság elvét sértő kógens szabályokat - így például a kötelező kötbért előíró szabályokat is - hatályon kívül helyezte. Hatályos kötelmi jogunkban a kötbérfizetési kötelezettség immáron túlnyomórészt írásba foglalt szerződésen alapul. Kivételesen a kötbérfizetési kötelezettség jogszabályon is alapulhat (például: a fuvarozó kötelező kötbérfizetési kötelezettsége [Ptk. 500. § (1) bekezdés], árufuvarozó vasúti társaság kötelező kötbérfizetési kötelezettsége [32/2009. (II. 19.) Korm. rendelet 26. §].
Jogdogmatikai szempontból a késedelmi kamat és a kötbér egyaránt vegyes természetű jogintézmény, egyrészt szankcionál és ösztönöz a teljesítésre, másrészt reparál. Mind a késedelmi kamat, mind a kötbér egyfelől a jogellenesen eljáró (szerződésszegő) szerződő felet szigorú szankcióval fenyegeti, s ezáltal a szerződésszerű teljesítésre ösztönzi; másfelől a szerződésszegést elszenvedő szerződő fél számára előre látható, előre kiszámítható mértékű reparációt nyújt. Jogdogmatikai szempontból a késedelmi kamat és a kötbér rendeltetése azonos: a károsultat mentesíti a kár, illetőleg a kár mértéke bizonyításának terhe alól. A késedelmi kamat és a kötbér egyaránt minimális kártérítés (kártérítési átalány, kárátalány), amely a jogosultat a késedelem, illetőleg a szerződés nem teljesítése vagy nem szerződésszerű teljesítése esetén a kár, illetőleg a kár mennyiségének bizonyítása nélkül megilleti. A minimalizált kártérítési átalányt jelentő késedelmi kamat és a kötbér különösen olyan esetekben bír gyakorlati jelentőséggel, ahol a szerződésszegés kapcsán bekövetkező kár nehezen bizonyítható, vagy ahol az objektív mértékkel felbecsült kárösszeg a hitelezői érdekvédelem teljességét nem biztosítja. A jogosultnak ugyanis a teljesítéshez fűződő szubjektív érdeke nagyobb lehet, mint amennyit annak a forgalmi élet átlagosan tulajdonít. Továbbá a késedelmi kötbér - tartalma szerint - nem más, mint késedelmi kamat, ezért arra a késedelmi kamat szabályait kell alkalmazni [Ptk. 247. § (2) bekezdés]. Jogdogmatikai szempontból a késedelmi kamat és a köbér közötti különbség abban ragadható meg, hogy amíg a késedelmi kamatfizetési kötelezettségért való felelősség felróhatóság nélküli, addig a kötbérfizetési kötelezettségért való felelősség felróhatóságon alapuló felelősség-típus (kivéve a késedelmi kötbérfizetési kötelezettségért való felelősséget). A gyakorlatban azonban a felróhatóság vélelme miatt (a kötbérfizetésre kötelezett fél ritkán képes bizonyítani felróhatósága hiányát), mindkét kötelezettség szigorúnak minősül.
A kárvélelem egyértelműen eljárásjogi (perjogi) rendeltetéssel bír. A felelősségi jogban a bizonyítási teher általában úgy oszlik meg a felek között, hogy a károsultat terheli a kár, a károkozó magatartás és a kettő közötti ok-okozati összefüggés, míg a károkozót a felróhatóság hiányának bizonyítása. A kárvélelem hatókörében a jogosultat terhelő bizonyítási teher számottevően lecsökken, ugyanis már nem tartozik bizonyítani a károsodás tényét, a kár mértékét, valamint az okozati összefüggés fennállását. A kárvélelem esetén nem szükséges, hogy legyen valódi kár, következésképpen a jogosultat az okozati összefüggés bizonyítása sem terheli (terhelheti). A károkozó magatartás nem létező kárral nem állhat okozati összefüggésben. A jogosult kizárólag a károkozó magatartás tényt tartozik bizonyítani, ami a vélelem szerkezete szempontjából a vélelmező ténynek minősül. A jogosult a kárvélelem állításán túlmenően tehát a károkozó magatartás (valamilyen szerződésszegés: nem teljesítés, nem szerződésszerű teljesítés, vagy késedelem) tényét köteles kétséget kizáróan bizonyítani. A jogosult eredményes bizonyítása folytán a kárvélelem hatályosul.
A kötelmi jogi kárvélelem erejét tekintve kétarcú jogintézmény. A jogosult ugyanis megtámadhatja, megdöntheti azt, vagyis bizonyíthatja, hogy őt a késedelmi kamatnál, illetőleg a kötbérnél nagyobb mértékű kár érte [Ptk. 301. § (4) bekezdés, illetőleg Ptk. 246. § (2) bekezdés második mondata], azonban a kötelezett nem támadhatja meg, nem döntheti meg azt, vagyis nem bizonyíthatja, hogy a jogosultat egyáltalán nem érte károsodást, illetőleg a késedelmi kamatnál, kötbérnél kisebb mértékű kár érte. A jogosult számára tehát a kárvélelem megdönthető vélelmet, míg a kötelezett számára megdönthetetlen vélelmet jelent. Itt hívom fel a figyelmet arra, hogy a túlzott mértékű késedelmi kamat és kötbér bírósági mérséklése iránt a kötelezett által előterjesztett kérelem, valamint a túlzottan alacsony mértékben megállapított késedelmi kamat (késedelmi kötbér) bírósági megnövelése iránt a jogosult által előterjesztett kérelem nem minősül a kárvélelem megtámadásának, megdöntésének. A bíróság által lecsökkentett, illetőleg megnövelt összegű késedelmi kamat, kötbér vonatkozásában a kárvélelem továbbra is fennáll. A jogosult a lecsökkentett, megnövelt mértékű kárvélelmet is megdöntheti, míg a kötelezett számára a lecsökkentett, megnövelt mértékű kárvélelem is megdönthetetlen vélelmet jelent. A bíróság jogosultsága a lecsökkentésre, illetőleg a megnövelésre (tartalma szerint: bíróság szerződésmódosítási jogköre) a szerződési szabadságot korlátozó jogintézmény, olyan jogpolitikai kérdés, amellyel részletesen a következő pontban foglalkozom.
A kötelmi jogi kárvélelemnek kettős jogpolitikai indoka van. Az egyik jogpolitikai indok az, hogy a valóság rendszerint visszaigazolja azt a jogalkotói feltevést, miszerint a szerződésszegés esetén a sérelmet szenvedő felet rendszerint valamekkora összegű kár éri a teljesítés végérvényes elmaradása, a teljesítés késedelme vagy nem szerződésszerű volta miatt. A másik jogpolitikai indok az, hogy a kárvélelem alkalmazásával az eljárás számottevően leegyszerűsödik. A jogalkotó a kárvélelem alkalmazásával kockázattelepítést hajt végre, a kockázatot áttelepíti a preferált károsultról (jogosultról) a diszpreferált károkozóra (kötelezettre). A jogpolitikai alapkérdés az, hogy a magyar jogalkotó valóban preferálja-e, illetőleg megfelelő mértékben preferálja-e a jogosultat a kárvélelem alkalmazása körében. Ennek a kérdésnek a megválaszolásához a kötbér és a késedelmi kamat mérséklésével (lecsökkentésével), illetve megnövelésével összefüggő jogszabályi előírásokat és a bírósági gyakorlatot kell megvizsgálnunk.
Nem vitás az, hogy a kötbér, a késedelmi kamat bírósági lecsökkentése, megnövelése a felek magánautonómiáját garantáló szerződési szabadság alkotmányos jogát korlátozza. A modern polgári jogban a jogalkotó számos alkotmányosan megengedett jogpolitikai indok (például: hitelezővédelem, kisebbségvédelem, fogyasztóvédelem, gazdasági verseny szabadsága, tisztasága) alapján korlátozhatja a jogügyleti (szerződési) szabadságot. A modern felelősségi jogban az elsődleges jogpolitikai cél a károsult (jogosult) érdekeinek védelme. Ehhez képest csak másodlagos jogpolitikai cél lehet az, hogy a jogalkotó a károkozót (kötelezettet) részesítse védelembe azáltal, hogy a bíróságot feljogosítja a túlzott mértékű kötbér, késedelmi kamat mérséklésére. Álláspontom szerint a magyar jogalkotó indokolatlanul széles körben jogosítja fel a bíróságot a túlzott mértékű kötbér, késedelmi kamat mérséklésére, ugyanakkor indokolatlanul szűk körben jogosítja fel a bíróságot a túlzottan alacsony mértékű késedelmi kamat (késedelmi kötbér) megnövelésére. Továbbá a Legfelsőbb Bíróság gyakorlata szerint a bíróság "a konkrét szerződés minden sajátosságának együttes mérlegelése" alapján jogosult lecsökkenteni a túlzott mértékű kötbért. Harmathy Attila mutatott rá arra egy 1997-es írásában, hogy a kötbér mérséklésével kapcsolatban a Legfelsőbb Bíróság ugyan folyamatosan kiemeli, hogy kivételesen alkalmazandó szabályról van szó. Ennek ellenére az eseti bírósági döntések (BH 1988/39., 1995/722., 1996/588., EBH 2001/522., BH 2005/281.) a kötbér mértékénél figyelembe veszik a szerződésszegő magatartás súlyát és következményét, ami a kötbér tervgazdálkodásban betöltött szerepére emlékeztet. Emellett a Legfelsőbb Bíróság továbbra is iránymutatónak tekinti a GK 17. számú állásfoglalásban kifejtett megállapításokat, amelyek a kapitalista gazdaság körülményei között meghaladottak (például: a számottevő kár felmerülésének hiánya, a népgazdasági érdek vizsgálata). A piacgazdaság körülményei között már nem a szerződési fegyelem szempontjai adhatnak alapot a kötbér mérséklésére, hanem elsődlegesen a szolgáltatás értékének és a kötbér összegének aránya, ugyanis ez felel meg a kártérítési átalány szerepnek, a reparatív funkciónak. Felhívom a figyelmet arra a különbségre, ami a kötbér mérséklésére és a késedelmi kamat mérséklésére vonatkozó bírói gyakorlatban tapasztalható. Amíg a bírósági gyakorlat a túlzott mértékű kötbér mérséklése során - helytelenül - sok tényezőt és körülményt hajlamos figyelembe venni, addig a túlzott mértékű késedelmi kamat mérséklése során - helyesen - kizárólagosan az arányosság szempontját vizsgálja, nevezetesen azt, hogy az adott szerződésben kikötött késedelmi kamat a szokásos piaci késedelmi kamathoz képest eltúlzott mértékű-e (EBH 2002/646.).
Meglátásom szerint a kapitalista gazdasági formációban a szerződési szabadság alapelvének érvényesülése érdekében a lehető legszűkebbre kell szabni a kötbér, a késedelmi kamat bírói mérséklésének jogkörét. A túlzott mértékű kötbér, késedelmi kamat bírói mérséklése - a jogosult kérelme alapján - csak kivételes esetben, a lényegesen eltérő nagyságú érdekérvényesítő képességgel rendelkező szerződő felek által kötött szerződések körében, a szolgáltatás értékének és a kötbér, késedelmi kamat összegének feltűnő aránytalansága okán indokolt a piacgazdaság körülményei közepette. Lényegesen eltérő nagyságú a felek érdekérvényesítő képessége például a fogyasztói szerződések, valamint a nagyvállalatok és a kisvállalkozások, mikrovállalkozások közötti szerződések esetében. A hozzávetőleg azonos érdekérvényesítő képességgel rendelkező természetes személyek, vállalkozások egymás közötti szerződéses kapcsolataikban elvárható az, hogy a felek fel tudják mérni azt, hogy reális-e az általuk szerződésszegés esetére kötbérként vagy késedelmi kamatként kikötött összeg, továbbá az ilyen személyek valós érdekeiket ténylegesen képesek is érvényesíteni a szerződéskötés során. Az ilyen szerződések esetében tehát jogpolitikai szempontból indokolatlan és szükségtelen a kötelezett érdekeit védelemben részesíteni a bírói mérséklés megengedhetősége által.
A jogalkotó a 2009. XXXI. törvény útján 2009. július 1. napjával módosította a Ptk.-t. Az új jogszabályi rendelkezés szerint az államháztartás alrendszereibe tartozó szervek (ideértve az államháztartási szervezet által alapított vagy többségi befolyása alatt álló szervezetet is) és az államháztartáson kívüli harmadik személyek közötti szerződésekben az ügyleti és késedelmi kamatfizetés mellőzésére vagy a törvényesnél alacsonyabb mértékű kamat fizetésére irányuló szerződési kikötés - ha jogszabály eltérően nem rendelkezik - semmis [módosított Ptk. 301. § (2) bekezdés, módosított Ptk. 232. § (1) bekezdés]. A főszabályhoz képest szigorúbb szabályozás vonatkozik tehát az államháztartás szervezeteire. Sajnálatos módon azonban a Ptk. fenti előírásától jogszabály (tehát nem csak törvény, hanem például kormányrendelet is) eltérően rendelkezhet, amely a szabály komolyságát megkérdőjelezi.
A magyar jogalkotói felfogással merőben ellentétes a közösségi jogalkotás megközelítése a késedelmi kamat bírói módosítása körében. A közösségi jogalkotó célja a kereskedelmi ügyletekhez kapcsolódó késedelmes fizetések leküzdése, tekintettel arra a felismerése, hogy a túlzott fizetési határidők és a késedelmes fizetések súlyos nyilvántartási és pénzügyi terheket rónak a vállalkozásokra, különösen a kis- és középvállalkozásokra. A közösségi jogalkotó - helyesen - felismerte azt, hogy a késedelmes fizetés olyan szerződésszegés, amelyet a legtöbb tagállamban az alacsony késedelmi kamatok és/vagy hosszadalmas jogorvoslati eljárások az adósok számára pénzügyi szempontból vonzóvá tettek. A közösségi jogalkotó tehát a jogosult érdekeinek védelme céljából jogosítja fel a bíróságot a szerződésmódosításra, vagyis a túlzottan alacsony mértékű késedelmi kamat megnövelésére, a teljesítési határidő lecsökkentésére. A késedelmes fizetések leküzdése érdekében született meg a 2000/35/EK irányelv, amelyet a magyar jogalkotó a Ptk. 301/A. §-ába ültetett át olyképpen, hogy a kereskedelmi ügyletnek a gazdálkodó szervezetek egymás közötti szerződéseit nyilvánította. A bíróság tehát a gazdálkodó szervezetek közötti szerződéseket jogosult módosítani, ha a jogosult kérelme alapján azt állapítja meg, hogy a felek a késedelmi kamatot a törvényben meghatározotthoz képest túlzottan alacsony mértékben, továbbá ha a felek a késedelmi kamat esedékességét a törvénytől eltérően állapították meg [Ptk. 301/A. § (8) bekezdés]. Álláspontom szerint a jogosult további, fokozott érdekvédelme céljából a fenti szabály hatályát - a kereskedelmi ügyleteken túlmenően - ki lehetne terjeszteni valamennyi olyan szerződésre, amelyben a felek a jogosult hátrányára indokolatlanul alacsony mértékben határozzák meg a késedelmi kamatot és a kötbért, továbbá indokolatlanul hosszú időtartamban határozzák meg az esedékességet.
A jogalkotó 2009. július 1. napjától a 2009. évi XIV. törvény útján módosította a Tpvt. egyes rendelkezéseit, egyebek mellett a kartelljogra vonatkozó szabályokat. Ennek keretében a Tpvt. 88/C. §-ával beiktatásra került a törvénybe a kartelljogi kárvélelem szabálya, amely szerint e törvény 11. §-ába, illetve az EK-Szerződés 81. § cikkébe ütköző, versenytársak közötti eladási árak közvetlen vagy közvetett meghatározására, a piac felosztására, termelési vagy eladási kvóták meghatározására irányuló versenyt korlátozó megállapodásban részes fél ellen indított, bármely polgári jogi igény érvényesítése iránti perben a jogsértésnek a jogsértő által alkalmazott ár mértékére gyakorolt hatásának bizonyítása során - ellenkező bizonyításáig - úgy kell tekinteni, hogy a jogsértés az árat tíz százaléknyi mértékben befolyásolta. A törvény a károsult jogérvényesítését elősegítendő kárvélelmet állít fel a károsodás mértékére vonatkozóan a legsúlyosabb kartelljogi jogsértések, az eladói hardcore kartellek tekintetében. A szabály tehát nem terjed ki a vevői kartellekre és az eladói softcore kartellekre. Az eladói hardcore kartellek esetében a kár jellemzően abból adódik, hogy a kartellezők által érvényesített ár magasabb lesz, mintha az valódi versenyben alakult volna ki. Ez nem csak az eladói árkartell, hanem a piacfelosztó és a kvóta meghatározó kartellek esetében is így van, ugyanis ezek a versenykorlátozások is közvetetten hatást gyakorolnak az árakra. A kárvélelem mértékét maga a Tpvt. kógens szabálya határozza meg. Nincs lehetőség tehát arra, hogy azt a szerződő felek polgári jogi szerződéseikben a törvénytől elérő mértékben határozzák meg. Ennek magyarázata az, hogy az egyes polgári szerződések relatív szerkezetű kötelmi jogviszonyokat hoznak létre a szerződő felek között, amelyek hatálya a kötelmen kívüli jogalanyokra nem hatnak ki, következésképpen a szerződésben meghatározott mértékű kárvélelem sem lenne hatályos a kívülálló személyekre, ami pedig azt a nem kívánatos hatást érné el, hogy a jogsértést elszenvedő felekre különböző mértékű kárvélelmek vonatkoznának. A kárvélelem százalékos mértékének meghatározásában a törvény a nemzetközi irodalomban közzétett vizsgálatokra és egyes külföldi versenyhatóságok gyakorlatára volt figyelemmel. A kartelljogi kárvélelem egyértelműen eljárásjogi természetű jogintézmény és kárátalány szerepét tölti be.
A kartelljogi kárvélelemnek is kettős jogpolitikai indoka van. Az egyik jogpolitikai indok az, hogy a vállalkozások nyilvánvalóan azért hoznak létre kartellt, hogy a piaci árat ezzel befolyásolják, vagyis árbevételük, nyereségük növelése érdekében. Eladói kartell esetében vagy emelni akarják a kartell révén az árakat, vagy ki akarják zárni vele a verseny árcsökkentő hatását. Továbbá az eladói kartell esetében az eladói oldal szereplőinek lényegesen több információja van a piaci árakról, illetve az azokra ható költségekről, mint a vevőknek, így az eladók számára könnyebb a bizonyítás. Ha a vevőnek kell bizonyítania a kár mértékét, azt csak úgy képes megtenni, ha a bíróság kötelezi az alpereseket az általuk a múltban alkalmazott árak és költségek részletes bemutatására. Az itt jelentkező információhiány a perindítást is hátráltathatja. Mindezek a megállapítások a piacfelosztó és a kvóta meghatározó kartellekre hasonlóan érvényesek. A másik jogpolitikai indok az, hogy a kárvélelem alkalmazásával az eljárás számottevően leegyszerűsödik. A jogalkotó a kárvélelem alkalmazásával kockázattelepítést hajt végre, a kockázatot áttelepíti a preferált károsultról (jogosultról) a diszpreferált károkozóra (kartellezőre).
A versenyt korlátozó megállapodáson alapuló kártérítési perekben különös bizonyítási szabályok érvényesülnek egyrészt a kötőerő, másrészt a kartelljogi kárvélelem miatt. A kötőerővel összefüggésben kihangsúlyozandó az, hogy a kötőerő eljárásjogi jogintézménye garanciális szabály, amely a jogbiztonság (előreláthatóság, kiszámíthatóság) alkotmányos alapelvéből fakad. A kötőerő végső soron a hatóság, bíróság eljárásának, döntésének kiszámíthatóságát (megváltoztathatatlanságát, illetve azonosságát) garantálja. A kötőerő két típusa különböztethető meg egymástól; az első típus esetén azt vizsgáljuk, hogy a hatóságot, bíróságot a saját maga által hozott határozat köti-e vagy sem; a második esetben pedig azt, hogy a hatóságot, bíróságot egy másik hatóság, bíróság (jogerős) határozata köti-e vagy sem. A második típus estében nem csak a hatóság, bíróság döntési autonómiája (függetlensége) szűkül, hanem az ügyfél, peres fél számára biztosított bizonyítási szabadság is korlátozódik egyúttal. A jelen tanulmány szempontjából csak a kötőerő második típusa bír jelentőséggel, így a továbbiakban kizárólag azzal foglalkozom.
A Pp. 4. § (1) bekezdésében írt főszabály szerint a bíróságot határozatának meghozatalában más hatóság döntése vagy a fegyelmi határozat, illetve az azokban megállapított tényállás nem köti, vagyis főszabály szerint a polgári bíróság döntési autonómiája teljes körű. Azonban e főszabály alól több kivétel is van. A Pp. 4. § (2) bekezdésében rögzített egyik kivételes szabály szerint ha jogerősen elbírált bűncselekmény vagyoni jogi következményei felől polgári perben kell határozni, a bíróság a határozatában nem állapíthatja meg, hogy az elítélt nem követte el a terhére rótt bűncselekményt. Ez egyirányú kötőerőt jelent, ugyanis a bűncselekmény hiányát megállapító (felmentő) jogerős ítélet már nem köti a polgári bíróságot. A kialakult bírósági gyakorlat e kivételes szabályt megszorítóan értelmezi, vagyis a büntetőbíróság által megállapított tényállás nem köti a polgári bíróságot [BH 2003/475., EBH 2005/1257.]. Ezzel összefüggésben ugyanakkor felhívom a figyelmet arra, hogy a kártérítési perekben a bűncselekmény elkövetését megállapító jogerős ítélet két szempontból mindenképpen köti a polgári bíróságot; egyfelől a károkozó magatartás ténye tekintetében, másfelől a szándékosság-gondatlanság megítélésének kérdésében. Álláspontom szerint a kötőerő szempontjából nincs különbség a bűncselekmény elkövetését, illetőleg a szabálysértés elkövetését megállapító jogerős határozat között, ezért jogszabályban lenne indokolt kimondani azt, hogy a vagyonjogi perekben a polgári bíróságot köti a szabálysértés elkövetését megállapító jogerős határozat. A Tpvt. 88/B. § (6) bekezdés második mondatában rögzített másik kivételes szabály szerint a bíróság a Gazdasági Versenyhivatal keresettel nem támadott határozatának, illetve a Gazdasági Versenyhivatal határozatát felülvizsgáló bíróság határozatának a törvénysértést vagy annak hiányát megállapító részéhez kötve van. Ez kétirányú kötőerőt jelent, ugyanis mind a versenyjogi jogsértést, mind annak hiányát megállapító jogerős hatósági vagy bírósági határozat köti a polgári bíróságot. Ennek magyarázata az, hogy egyes versenyjogi jogsértések esetén (ilyen például a versenyt korlátozó megállapodás) mind közérdekű jogérvényesítésre, mind egyedi magánjogi igényérvényesítésre sor kerülhet, amely igényérvényesítések különböző fórumok előtt történnek. A jogbiztonság követelményére figyelemmel a jogalkotó úgy akadályozza meg az ellentétes tartalmú döntéshozatal lehetőségét, hogy a különös szakismerettel rendelkező versenyhatóságnak biztosít elsőbbséget, kimondva azt, hogy a polgári bíróságot köti a versenyhatóság jogerős döntése, illetve a versenyhatóság határozatát felülvizsgáló közigazgatási bíróság döntése. A polgári bíróság döntési autonómiája tehát szűkül, és ezzel egyidejűleg a peres felek bizonyítási terhe is átrendeződik. Amennyiben a versenyhatóság jogerős határozata megállapította az eladói hardcore kartellt, úgy a felperest már nem terheli a károkozó magatartás tényének, vagyis a versenyt korlátozó megállapodás tényének bizonyítása, az alperesek számára pedig tilos (nem megengedett) annak bizonyítása, hogy nem kötöttek egymással ilyen megállapodást.
A kartelljogi kárvélelemre tekintettel a felperes - a vélelmezett kár mértékéig - nem tartozik bizonyítani a kárát, illetőleg annak mértékét, továbbá az okozati összefüggés fennállását. A vélelmező tény: az eladói hardcore kartell, a vélelmezett tény: a jogsértő által megfizetett vételár tíz százalékának megfelelő mértékű kár. A versenyhatósági határozat kötőereje folytán ráadásul az eladói hardcore kartell ténye ideiglenes igazságnak minősül, annak fennállást egyáltalán nem kell bizonyítani, hanem csak hivatkozni kell arra. Mivel nem valódi, hanem vélelmezett kárról van szó, okozati összefüggés nem állhat fenn, így azt bizonyítani sem kell. Ugyanakkor a jogosult további tényeket - szükség szerint - bizonyítni köteles, például: eleget tett a kárenyhítési kötelezettségének, a kárt nem hárította át másra, a kartell megállapodás időbeli hatálya alatt kötött vevőként szerződést (szerződéseket) valamelyik alperessel, a kikötött vételárat a kartell megállapodás időbeli hatálya alatt fizette meg. Továbbá ha a felperes a vélelmezett kárnál nagyobb mértékű károsodás bekövetkeztét állítja, akkor már bizonyítania kell mind a vélelmezett kárt meghaladó kárát, mind az okozati összefüggést. A kartelljogi kárvélelem a kartellezők által is megdönthető, bizonyíthatják azt, hogy a jogosult kisebb mértékű kárt szenvedett el. Megállapítható tehát az, hogy a kartelljogi kárvélelem mindkét fél számára megdönthető vélelemnek minősül. A kartellt feltáró vállalkozások vonatkozásában folytatott engedékenységi politika hatékonyságát hivatott elősegíteni a Tpvt. 88/D. §-ában rögzített szabály, amely értelmében az engedékenységben részesülő vállalkozások számára kedvezőbb felelősségi szabály került megállapításra. Ennek lényege abban áll, hogy a versenyhatóság bírságmellőző határozata esetében az eladói hardcore kartellt feltáró vállalkozás felelőssége közvetett másodlagos felelősségé válik, vagyis az ilyen károkozó vállalkozás a kár megtérítését mindaddig megtagadhatja, ameddig a követelés az ugyanazon jogsértésért felelős másik (többi) károkozó vállalkozástól behajtható. E szabály a károkozók együttes perlését nem gátolja.
A kötelmi jogi kárvélelem és a kartelljogi kárvélelem egyaránt eljárásjogi természetű jogintézmény, kárátalány funkciót tölt be. A két jogintézmény jogpolitikai indokai azonosak, mindkét jogintézmény egyrészt a jogosult (a szerződésszegést, illetve a kartelljogi jogsértést elszenvedő fél) érdekeit védelmezi, igényérvényesítését segíti elő, másrészt a bírósági jogszolgáltatást egyszerűsíti és gyorsítja. A két jogintézmény közötti különbségek a következők:
a) A kötelmi jogi kárvélelem a jogosult részéről megdönthető, a kötelezett részéről megdönthetetlen vélelem; a kartelljogi kárvélelem mindkét jogalany részéről megdönthető vélelem.
b) A kötelmi jogi kárvélelem esetében a késedelmi kamat, késedelmi kötbér mértékét jogszabályi előírás és a felek megállapodása egyaránt meghatározhatja; a kartelljogi kárvélelem esetében kógens jogszabály írja elő a kár mértékét.
c) A kötelmi jogi kárvélelem tekintetében a túlzottan magas késedelmi kamatot, kötbért a bíróság lecsökkentheti, míg gazdálkodó szerveztetek közötti szerződéses jogviszonyokban a túlzottan alacsony késedelmi kamatot (késedelmi kötbért) a bíróság megnövelheti, a kartelljogi kárvélelem körében a bíróság nem jogosult sem megnövelni, sem lecsökkenteni a vélelmezett kár mértékét.
Az eladói hardcore kartellek esetén a jogalkotó három vélelem alapításával nyújt segítséget a jogosult részére a kártérítési igényérvényesítés során. Az első vélelem: a felróhatóság vélelme. A második vélelem: a kartelljogi kárvélelem. A harmadik vélelem: a késedelmi kamat mértékére vonatkozó kötelmi jogi kárvélelem. A versenyt korlátozó megállapodás időbeli hatálya alatt kötött szerződés alapján teljesített vételár tíz százaléka ugyanis a teljesítés időpontjától jár vissza késedelmi kamattal megnövelve a jogsérelmet elszenvedő vevő részére. Megállapítható tehát, hogy a három vélelem számottevően elősegíti a versenyt korlátozó megállapodáson alapuló kártérítési igény érvényesítését. Mindazonáltal álláspontom szerint a jogalkotó az eladói hardcore kartellek esetén tovább tudná erősíteni a jogosult pozícióját, amennyiben a felelősségátvitel szabályát intézményesítené egyrészt a kartell megállapodást megkötő társas vállalkozásban többségi vagy minősített többségi befolyással rendelkező tagra (részvényesre), másrészt az ilyen társas vállalkozás vezető tisztségviselőjére és vezető állású munkavállalójára vonatkozóan. ■
Visszaugrás
