Rovatunk szerzői ezúttal is azt a kérdést járják körül, hogy mi a helyes jogászi és állampolgári magatartás a jogállamiság rohamos leépülését látva, mennyiben alkalmazhatóak a jogállamhoz szokott (akadémiai és gyakorló) jogászi berögződések olyan helyzetben, amikor a kormányzat maga hagyja figyelmen kívül ezeket a kereteket.
A vitát még mindig nem tekintjük lezártnak: a szerkesztőség várja a vitához kapcsolódó további hozzászólásokat.
Az utóbbi idők egyik legfontosabb vitája indult el a Fundamentum 2018/2-3. számának Fórum rovatában "A jogállami gondolkodás csapdájáról" címmel. Az eddigi hozzászólásokból kitűnik, hogy az Orbán-rendszer autoriter, nem jogállami jellegét illetően konszenzus van, abban azonban már koránt sincs, hogy ebből mi következik, erre hogyan kell reagálni. Az eddigi hozzászólásokhoz képest magam egy radikálisabb irányvonalat képviselek, és ehelyütt röviden összefoglalom korábbi írásaimból[1] az Orbán-rendszerre vonatkozó főbb gondolatokat.
Úgy vélem, hogy 2019-ben joggal és biztonsággal mondhatjuk ki, hogy az Orbán-rendszer autokrácia, és mint ilyen, nem tekinthető jogállamnak. Ez korántsem jelenti azt, hogy a rendszernek ne lenne fontos a jog, pontosabban annak uralása, és éppen ez okozza a jogállami gondolkodás csapdáját, a "látszat-jogállamból" (Mészáros Gábor írása alapján[2]) vagy "mintha-jogállamból" (Salát Orsolya írása alapján[3]) eredő dilemmákat. Magam amellett érvelek, hogy autokráciában nincs jogállamiság, mert a joguralom ('rule of law') helyett a jognak a politika alá rendelése, a jog totális politizálása és a jogi eszközökkel való politikacsinálás elve ('rule by law') érvényesül. Autokráciában megfullad a jogállamiság a politika súlya alatt, megváltozik a jog természete, és immáron nem a társadalmi együttélés szabályrendszereként funkcionál, hanem a politikai elit magán-és hatalmi érdekeinek érvényesítőjeként. A jog puszta hatalmi eszközzé degradálódik, és a jognak, a jogbiztonságnak olyan példátlan "cseppfolyósítása" következik be, ami oda vezet, hogy az autoriter rendszer fegyverként használja a társadalom ellen a jogszabályokat. Értelmét vesztette tehát minden olyasfajta érvelés, hogy egy jogszabály "alkotmányellenes", hiszen maga az alkotmányellenes tartalmakkal feltöltött Alaptörvény a bizonytalanság legfőbb forrása.
Mészáros Gábor utalt arra, hogy a "weimari köztársaság a legsúlyosabb példája annak, hogy a különleges helyzetre való hivatkozással hogyan is építhető le a jogállam, látszólagosan a jogállami keretek megtartásával. Bár jelenleg nem állítható, hogy minden aspektusában ugyanazt a folyamatot láthatjuk, az egyik elemét tekintve mégis jelentős a hasonlóság. Magyarország Alaptörvényének létrejötte óta a jogállamiság számára a legsúlyosabb korlátozásokkal járó intézkedések alapja mindig valamilyen vélt vagy valós válságra való hivatkozás volt."[4]
Én ezzel szemben úgy gondolom,[5] hogy 2010 óta egy egyre fokozódó weimarizálódási folyamat bontakozott ki Magyarországon, amelynek a lényege az, hogy - formális kinyilvánítás nélkül - folyamatos kivételes állapotban van a jog- és politikai rend. Giorgio Agamben úgy véli, hogy a kivételes állapot nem más, mint a modern politika normál állapota, s az első világháború utáni időszakot mint a permanens kivételes állapot korszakát írja le, amely alkalmas volt, egyfajta laboratóriumként, a kormányzás modern formájaként felfogott kivételes állapot eszközeinek és apparátusainak a kidolgozására.[6] Mostanra tehát bekövetkezett a biztonsági paradigma példátlan általánosítása, ami különösen jelentős az autokráciákban. Agamben rávilágít "Az ellenőrző államtól a destituáló hatalom praxisáig" című, 2016-os előadásában[7] arra, hogy a modern államok és a modern kormányzatok a biztonságot állítják a középpontba cselekvéseik során, s emiatt nem egy-egy társadalmi-politikai jelenség okait, hanem sokkal inkább annak következményeit próbálják meg kezelni - többek között azért, mert a válságkezelés olcsóbb (és politikailag kifizetődőbb), mint az igen gyakran kényelmetlen megelőzés. A modern kormányzás nem az okok, sokkal inkább a "következmények kormányzása". Ez a kormányzati paradigma nem a bajok megelőzéseként fogja fel a kormányzati tevékenységet, sokkal inkább olyan képességként, mely menedzselni tudja azokat a problémákat, adott esetben katasztrófákat, amelyek megtörténéséhez esetleg tevőlegesen, esetleg mulasztás révén hozzájárult. Mindez egészen eltorzult formában bontakozott ki a totalitárius államokban és a koncentrációs táborokban, amelyekben olyan rendszer intézményesedett, melyet az állandósított kivételes állapot segítségével kormányoztak. A kivétel itt vált tehát főszabállyá először, és korszakunk autokráciái ugyanezt a megoldást folytatják. Agamben szerint: "Formális rendkívüli állapot kihirdetésére nem kerül sor, ehelyett homályos nem jogi fogal-
- 66/67 -
mak - mint például a »biztonsági okok« - kerülnek forgalomba azért, hogy egy olyan lopakodó és koholt vészhelyzet általános állapotát iktassák be, amely híján van bármely tisztán azonosítható veszélyforrásnak."[8] Tehát a modern autoriter kormányzat a folytonos kivételes állapotban, a folytonos "államcsíny" állapotában van: önmaga által gyártott és passzívan eltűrt válságokat menedzsel. Vagyis "a biztonság jele alá helyezvén magát, a modern állam elhagyta a politikai övezetet, és belépett a senki földjére, melynek földrajza és határai még mindig ismeretlenek".[9]
Álláspontom szerint az Orbán-rendszer értelmezése és a vele szembeni fellépés azért csúszik ki mindannyiszor a kezünkből, mert eddig elmulasztottunk szembenézni a rendszert meghatározó jogon kívüliséggel, azaz a kivételes állapottal. Ennek pedig az lett a következménye, hogy túlértékeltük az autoriter rendszer demokratikus maradványait, így a jogállamiság bizonyos maradékait. Ezért gondolom találónak, hogy a jogállamiság által jelentett csapdahelyzetről beszéljünk, ugyanis az autoriter rendszer lebontásában megbéklyóznak korábbi elveink: egy autoriter rendszer ellen lehetetlen úgy fellépni, hogy közben megpróbáljuk betartani a "látszat-jogállam" szabályait. Salát Orsolya írása azonban szembenézett mindezzel: "a jogállami narratíva kétélű fegyverré válik, és valódi hívei ellen fordul, ha reflektálatlanul használják. A rendszer számonkérésének eszközéből a rendszer igazolásának eszközévé válik."[10] Mindezek miatt az autoriter rendszer leváltása szempontjából kontraproduktívnak - a másik oldalon persze morálisan elismerendőnek - tartom a Fleck Zoltán által leírt megfontolást, amely a rendszerváltó ellenzék 1989-es stratégiája is volt: a jogrendszer létező és lehetőségként felhasználható csatornáinak igénybevételét a jogállami hiánnyal szembeni ellenállásként. A rendszerváltás után harminc évvel egy új típusú autokráciában immáron nem működik az, hogy úgy viselkedünk, mintha normális állapotok lennének, ami "a liberális ellenzék stratégiája [volt] a bomló kommunizmus idején. Azért tehette meg, hogy ezt a stratégiát választja, mert az európai diktatúrák a jog rendjén alapultak: bármennyire hazugak voltak ebben a tekintetben is, formálisan fenntartották a jog intézményi világát."[11] Az Orbán-rendszer autokráciája egyrészt valóban a "jog rendjén" alapul, mert beépült a jogrendszer legmélyebb, alkotmányos struktúráiba, de - tanulva a 20. század diktatúráiból és egyúttal a rendszerváltások féloldalas jellegéből - a politika uralmát olyannyira kiterjesztette, hogy ezáltal megmérgeződött a jogállamiság minden maradéka. Fontos különbség továbbá a rendszerváltáshoz képest, hogy akkor kifelé meneteltünk egy önmaga lebontásán ügyködő diktatúrából (ami az 1980-as évekbeli formájában egy, a liberális demokrácia intézményei felé forduló államkapitalista rendszernek volt tekinthető), most pedig egy olyan autoriter rendszer felé haladunk, amelyben az uralkodó elit szó szerint önnön létérdekének tekinti a rendszer fenntartását.
Mindezek okán tarthatatlannak érzem azt az (egyébként bennünket 1989-ben is gúzsba kötő) önsorsrontó hozzáállást, hogy "egy nem jogállami rendszer legalitásának fenntartása is szolgálhatja a jogállamiság kialakítását".[12] Ha egy rendszert autokráciának tekintünk, akkor végre ki kell mondanunk azt is, hogy ez a rendszer sem nem legitim, sem nem legális. Szembe kell néznünk végre azzal, hogy az a gyűlölet és megosztottság, ami a rendszerváltás után húsz évvel létrehozta az Orbán-rendszert, a rendszerváltás féloldalasságában, jogállamfétisében, valamint abban gyökerezett, hogy a jogbiztonságot az igazságosság elve fölé helyeztük. Harminc éves távlatból azt állíthatjuk, hogy végül egyiket sem értük el: igazságosság nélkül nem beszélhetünk jogállamiságról sem. Mindezek miatt itt az ideje felülvizsgálni az Alkotmánybíróság 11/1992. (III. 5.) AB határozatában foglaltakat, főként pedig azt, hogy "[a]z adott történelmi helyzetet a jogállam keretein belül és annak kiépítése érdekében figyelembe lehet venni. Nem lehet azonban a történelmi helyzetre és a jogállam megkövetelte igazságosságra hivatkozva a jogállam alapvető biztosítékait félretenni. Jogállamot nem lehet a jogállam ellenében megvalósítani. A mindig részleges és szubjektív igazságosságnál a tárgyi és formális elvekre támaszkodó jogbiztonság előbbrevaló." Nemcsak, hogy nem származott több előny a legalitás minimumának a fenntartásából, de a formális jogbiztonságra törekvés, valamint a technokrata (és a politikai következmények levonásától pánikszerűen menekülő) hozzáállás lényegében kiiktatta az új köztársaság morális alapjait. Mindez pedig olyan törésvonalakat iktatott a rendszerváltás utáni politikába (a politikai eliten belüli törések, a túlintézményesített és alultársadalmasított jogállami intézmények, az ebből fakadó alacsony társadalmi bizalmi szint), amelyek mentén 2010-re beomlott az 1989-es rendszer.
Halmai Gábor úgy érvel: "Azt gondolom, hogy több előny származik a legalitás ezen minimumának fenntartásából, mint teljes elvetéséből. De közben szem előtt kell
- 67/68 -
tartanunk Habermas distinkcióját, és világossá kell tennünk, hogy a jogállamiság e formális értelmének elfogadása nem jelent megalkuvást, hiszen nem állítjuk, hogy ennek a jogállamiságnak bármi köze lenne a normatív értelemben vett jogállamisághoz, ami nem létezhet demokrácia nélkül."[13] Ezzel szemben én úgy látom, hogy az autoriter rendszer vélt jogállamiságának (a jogállamiság nem valódi jellege kétségtelen, s e mellett érvelnek a Fórum rovat szerzői, közük maga Halmai is) valamiféle elismerése igenis megalkuvást jelent az autokráciával, és nem tekinthető "egyfajta szükséges rossznak", ami az új berendezkedés létrejöttéhez reálpolitikai szempontból szükséges. Az igazságosság háttérbe helyezésével kötött reálpolitikai kompromisszumba már belebukott egy köztársaság, és úgy látom, hogy egy lehetséges posztorbáni rendszerre is veszélyt jelenthetnek az ilyesféle kompromisszumok.
Mint már annyiszor a történelmi határhelyzetekkel terhelt magyar történelemben, a Bibó István-i értelemben vett "hamis realisták" és a "túlfeszült lényeglátók" összeütközéséről van itt szó.[14] Én az 1989-es rendszerváltást a különböző oldalakon álló "hamis realisták" közötti kompromisszumként látom, és természetesen vállalom azt, hogy ebben az írásban (is) "túlfeszült lényeglátó" álláspontot képviselek. Azonban úgy vélem, hogy az autoriter rendszer jogi és politikai rendjével való ismételt szembenézéskor nem tehetjük meg majd azt, hogy ne számoljunk a Radbruch-formulával.[15] Az Orbán-rendszerben ugyanis a tételes jognak az igazságossággal való ellentéte immáron olyan elviselhetetlen mértékűvé vált, hogy alapos elemzés alá kell venni, hogy mely jogi/politikai aktusok tekintendők illegitimnek és illegálisnak. Ha ugyanis az igazságtalan jog/politika nem hátrál majd meg az igazságosság előtt, akkor minden eddiginél többet fogunk veszíteni. ■
JEGYZETEK
[1] Antal Attila: A populista demokrácia természete. Realizmus és utópia határán, Budapest, Napvilág Kiadó, 2017; Antal Attila: Orbán bárkája. Az autoriter állam és a kapitalizmus szövetsége, Budapest, Noran Libro Kiadó, 2019; Antal Attila: A rendszer ellen, Mérce, 2019. február 26., https://merce.hu/2019/02/26/a-rendszer-ellen/.
[2] Mészáros Gábor: "Macskabölcső", avagy a jogállamiság látszata, Fundamentum, 2018/2-3, 62-68.
[3] Salát Orsolya: A jogásznemzet esete az autokráciával, Fundamentum, 2018/2-3, 45-46.
[5] Erre a következő írásaimban rá is világítottam: Antal (1. vj.) A populista demokrácia természete; Orbán bárkája; "A rendszer ellen".
[6] Giorgio Agamben: State of Exception, ford.: Kevin Attell, Chicago, University of Chicago Press, 2005, 7.
[7] Giorgio Agamben: Az ellenőrző államtól a destituáló hatalom praxisáig, A Szem, 2016. március 27., http://aszem.info/2016/03/giorgio-agamben-az-ellenorzo-allamtol-a-destitualo-hatalom-praxisaig/.
[8] Agamben (6. vj.).
[9] Agamben (6. vj.).
[10] Salát (3. vj.) 45.
[11] Fleck Zoltán: Használjuk-e a jogainkat egy jogtalan rendszerben? Fundamentum, 2018/2-3, 59-61.
[12] Halmai Gábor: A jogállami gondolkodás csapdája, Fundamentum, 2018/2-3, 47-50, 49.
[13] Halmai (12. vj.) 48.
[14] "Ha egy közösség a hazugságnak valamiféle zsákutcájába beleszorul, annak első következménye az, hogy nem talál realista és lényeglátó embereket, akikre a maga vezetését rábízhassa. Talál bőségben gyakorlatias embereket, akiknek a számára a gyakorlati munka vagy érvényesülés lehetősége áll mindenekfelett, s ennek érdekében hajlandók abban az értelemben »realisták« lenni, hogy a hazugság fennálló és érvényesülő konstrukcióját elfogadják valóságnak. Realizmusuk ilyen módon egy alapvetően hazug építmény megtámasztásában, erősítésében és a tényleges lehetőségek hamis feltételei között való ide-oda tologatásban merül ki. A másik oldalon a lényeglátás adományával megáldott emberek vagy más kifejezési formát keresnek, vagy szűkebb, kisebb közösségekbe vonulnak, majd mind nagyobb mértékben izolálódnak, duzzogásba, sértődöttségbe, különcségbe vagy ádáz prófétaságba szorulnak; egyidejűleg a különcök és az ádáz próféták válnak arra alkalmassá, hogy a lényeg megmondását magukra vállalják.." Bibó István: Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem (1948), in Bibó István: Válogatott tanulmányok, Magyar Elektronikus Könyvtár, http://mek.oszk.hu/02000/02043/html/350.html.
[15] A Radbruch-formulához lásd: Stanley L. Paulson: On the Background and Significance of Gustav Radbruch's Post-War Papers, Oxford Journal of Legal Studies, 2006/1, 17-40.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző politológus, ELTE ÁJK.
Visszaugrás
