Rovatunk szerzői azt a kérdést járják körül, hogy mi a helyes jogászi és állampolgári magatartás a jogállamiság rohamos leépülését látva. Mennyiben alkalmazhatóak a jogállamhoz szokott (akadémiai és gyakorló) jogászi berögződések olyan helyzetben, amikor a kormányzat maga hagyja figyelmen kívül ezeket a kereteket.
A vitát nem tekintjük lezártnak: a szerkesztőség várja a vitához kapcsolódó további hozzászólásokat.
A Fórum rovatnak ezeket az írásait részben Salát Orsolya szerkesztőtársunknak "A jogásznemzet esete az autokráciával" című, ez év áprilisában közzétett Facebook-bejegyzése indukálta, amely komoly visszhangot váltott ki a közösségi média felületein, és amelynek bővített változata olvasható e számban, másrészről pedig az a vita, amely lényegében 2010 óta zajlik a szerkesztők között, arról, hogy mennyiben szabad a korábbihoz hasonlóan doktrinális keretek között elemezni a politikailag elkötelezett Alkotmánybíróság gyakran par excellence politikai motivációjú döntéseit. Hadd bocsássam előre, hogy a jogállamiság tekintetében kiindulópontom közel esik Jürgen Habermaséhoz, aki - miközben tudomásul veszi, hogy léteznek állami jogrendszerek jogállami intézmények nélkül, és jogállamok is demokratikus alkotmányok nélkül - hangsúlyozza, hogy jogállam normatív értelemben nem lehetséges demokrácia nélkül.[1] Ennek a normatív értelemben vett jogállamnak a szisztematikus leépítése megkezdődött rögtön a 2010. évi parlamenti választások után, és lényegében azzal, hogy a Fidesz-kormány úgy alakította a választójog szabályait, hogy az garantálja - lehetőség szerinti kétharmados - újraválasztását a 2014-es, majd a 2018-as választáson, Magyarország megszűnt demokrácia is lenni.[2]
Ami a jogállam erózióját illeti, magam elég korán elkezdtem kongatni a vészharangot: 2010 nyarán egy publicisztikában már a jogállam végét vizionáltam,[3] majd 2012-ben több idegen nyelvű publikációban és előadásban az "alkotmányos ellenforradalom" kifejezést használtam a magyarországi visszarendeződés leírására.[4] Persze tudtam, hogy léteztek az enyémtől eltérő, komolyan veendő értékelések, amelyek az új alkotmányos rendszert - annak bírálandó elemei ellenére - továbbra is az európai értékeknek megfelelőnek ítélték.[5] Többen meg is feddtek a jogállam túl korai elbúcsúztatása és az illiberális fordulat ellenforradalomként történő aposztrofálása miatt, de - anélkül, hogy bármi elégtételt éreznék -, sajnos, úgy tűnik, hogy az Európa Tanács és az Európai Unió kemény kritikái is igazolták a magyarországi alkotmányos folyamatoknak ilyetén minősítését.
A magyarországi folyamatok számomra legizgalmasabb kérdése éppen az, hogy miért nem alakult ki az alkotmányos értékek iránt erősebb tisztelet a rendszerváltás első húsz esztendejében, ami megakadályozta - vagy legalábbis megnehezítette - volna a liberális demokrácia ilyen villámgyors leépítését. Es ez felveti a kérdést, hogy kit hibáztassunk a demokratikus jogállamiság elvesztése miatt: a Fideszt és kormányát, hogy populista retorikájával háttérbe szorította a demokratikus értékek fontosságát; a tehetetlen ellenzékét, hogy nem tudott csábító alternatívát kínálni; a demokratikus értékek iránt elkötelezett elitet, hogy képtelen volt meggyőzően érvelni ezen értékek mellett - vagy a 'népet', hogy eleve nem volt vevő ezekre az értékekre. Az autokratikus hajlamú politikusoknak persze komoly a felelősségük, de az ő céljuk nyilvánvalóan a hatalom minden áron való megtartása. A magát demokratikusnak tartó ellenzéktől viszont elvárható, hogy a hatalom visszaszerzésére való törekvése közepette ne feledkezzen meg az alkotmányos értékekről. Azt illetően, hogy a társadalom meggyőződjön az alkotmányos jogállam előnyeiről a rendet és biztonságot ígérő autokráciával szemben, felelősség terheli az értelmiségi - és ezen belül is a jogászi - elitet.
Egyes szerzők egyenesen úgy gondolják, hogy a kelet-közép-európai rendszerváltások visszarendeződésében komoly szerepet játszottak az alkotmánybíróságok és az azokat támogató liberális jogászi elit a "jogi alkotmányosság" ('legal constitutionalism') preferálásával, szemben az alkotmányos kérdésekbe a lakosságot jobban bevonó, "részvételi" ('participatory') vagy "civil" ('civic') alkotmányossággal.[6] A magyar szerzők közül Horkay Hörcher Ferenc képvisel hasonló álláspontot, akinek a legnagyobb problémája a jogi alkotmányosság fő hazai képviselőjével, a Sólyom László vezette Alkotmánybírósággal, hogy az nem engedte érvényesülni az Antall-kormány első igazságtételi terveit, mondván, hogy "a mindig részleges és szubjektív igazságosságnál a tárgyi és formális elvekre támaszkodó jogbiztonság előbbrevaló" (11/1992. (III. 5.) AB határozat). Azzal, hogy a szigorú jogfolytonosság talaján maradt, Horkay szerint az Alkotmánybíróság előállította a rendszerváltás igazsá-
- 47/48 -
gosság-deficitjét, eleve lemondva az emberekben meglévő igazságérzet, igazságosságigény kielégítéséről, nagy tömegeket elidegenítve az alkotmányosság eszméjétől.[7] Vagyis a "jogi alkotmányosság" bűne e felfogás képviselői szerint az, hogy túlzott mértékben a jogászi elit privilégiumává tette az alkotmány ügyét. Miközben én, aki a magyar Alkotmánybíróságnak - annak első, legaktívabbnak mondható hat évében - munkatársa voltam, valóban sok jelét tapasztaltam (magamon is) ennek az attitűdnek, azt gondolom, hogy az alkotmányos kérdések iránti valódi társadalmi érdeklődés,[8] és az ahhoz szükséges alkotmányos kultúra hiányában nem nagyon volt realitása a populárisabb[9] alkotmányosságnak.[10]
Az alkotmányos jogállamiság kérdései iránti érdektelenség és az alkotmányos kultúra hiánya felveti a "nép" felelősségét az autoritáriánus populizmus sikerében. Kim Scheppele legújabban amellett érvelt, hogy alapvetően a politika hagyta cserben az embereket, akik csak a nekik ajánlott lehetőségek közül tudnak választani.[11] Ugyanakkor Ronald Inglehart és Pippa Norris arra hívják fel a figyelmet, hogy hiba lenne azt gondolni, hogy az emberek kizárólag gazdasági okokból támogatják az Orbánhoz hasonló autokrata populista vezetőket; a pszichológiai tényezőknek talán még nagyobb is a szerepe. Az idősebb és kevésbé iskolázott emberek hajlamosak vonzódni a hagyományos kulturális értékekhez, támogatni a nacionalista és xenofób célokat, ragaszkodni az ódivatú nemi szerepekhez, elutasítani a társadalom perifériájára szorultakat, a menekülteket.[12] Véleményem szerint annak megállapításához, hogy a szélsőséges jobboldali pártok sok támogatója tisztában van e pártok kirekesztő, nacionalista, homofób, rasszista és autokratikus eszméivel és céljaival, és mégis támogatják őket, nem kell elmennünk addig, ameddig Daniel Goldhagen elment azzal a felvetésével, miszerint az egyszerű német embereket mint Hitler tudatos hóhérait terheli felelősséget a holokausztért,[13] vagy ameddig Márai Sándor elment a "zsidófaló, nácibarát" magyar keresztény középosztály változásra képtelen voltának taglalásával.[14] Azokat, akik tudatosan ellenzik a liberális demokrácia elveit, nem menteném fel a valóban megtévesztett, manipulált hívekkel, illetve a megfélemlítettekkel együtt.
Kétségtelen, hogy nehezíti az Orbánhoz hasonló populisták autoritáriánus céljainak felismerését az, hogy igyekeznek megőrizni a legalitás látszatát; sőt, olykor még az alkotmányosságét is.[15] Ez utóbbi tekintetben a Fidesznek alkotmányozó többsége birtokában könnyebb dolga van, mint a Kaczynski-féle lengyel Jog és Igazságosság Pártnak (PiS), amely - nem rendelkezvén kétharmados többséggel a Szejmben - hasonlóan autokratikus célja elérése érdekében nap mint nap kénytelen megsérteni az 1997-es liberális demokratikus alkotmányt. Érdekes, nehezen eldönthető kérdés, hogy vajon eltérő megítélés alá kell-e tartoznia a magyar és a lengyel kormánynak, pusztán azért, mert az egyiknek nem feltétlenül kell megsértenie a saját maga alkotta "illiberális" alkotmányát, például ahhoz, hogy lecserélje a teljes alkotmánybíróságot és legfelső bíróságot lojális tagokra, miközben a másik kormány alkotmánysértések sorát követi el.[16] Az alkotmányosság látszata megőrzésének célja fontos lehet; ennek bizonyítéka, hogy a lengyel kormány mindent elkövet annak érdekében, hogy egy új alkotmánnyal legitimálni tudja autoritárius törekvéseit.[17]
Éppen ez az alkotmányos jogállami látszat az, ami - ahogy Salát Orsolya szerkesztőtársam fogalmaz - sajátos csapdahelyzetet eredményez, az országon belül és kifelé egyaránt. Alapot teremt az alkotmányosság fogalmával való visszaélésre azok számára, akik éppenséggel annak felszámolásán munkálkodnak. Befelé azért van erre szükség, mert még a rendszerváltás előtti időből maradt egyfajta presztízse a legalitásnak, ami az állami jogrendszer fontosságába, vagyis a pusztán formális jogállamiságba vetett hitet jelenti csupán, a saját szabályok lehetőség szerinti betartásának megkövetelését.[18] Az alkotmányosság fogalmával való visszaélésnek sajátos európai uniós megnyilvánulása az alkotmányos identitás fogalmával való visszaélés, aminek jó példája a magyar kormány 2016-ban még elvetélt, majd 2018-ban - a kétharmad visszaszerzését követően - sikeresen elfogadott Hetedik Alaptörvénymódosítása, illetve a kettő között az alkotmányi passzust helyettesítő alkotmánybírósági alkotmányértelmezés.[19] Az Európai Unió Szerződése 4. cikkelye (2) bekezdésének ilyen használata egyszersmind visszaélés az alkotmányos pluralizmus intézményével is.[20]
Visszatérve az írás elején felvetett dilemmára: szabad-e belesétálni a jogállami gondolkodás csapdájába egy, az autokrácia felé haladó rendszerben? Azt gondolom, hogy több előny származik a legalitás ezen minimumának fenntartásából, mint teljes elvetéséből. De közben szem előtt kell tartanunk Habermas distinkcióját, és világossá kell tennünk, hogy a jogállamiság e formális értelmének elfogadása nem jelent megalkuvást, hiszen nem állítjuk, hogy ennek a
- 48/49 -
jogállamiságnak bármi köze lenne a normatív értelemben vett jogállamisághoz, ami nem létezhet demokrácia nélkül. Márpedig a mai Magyarország nem demokratikus jogállam. Ahogy nem volt az 1989 előtt sem. Mégis, ahogyan azt az Alkotmánybíróság a 11/1992. (III. 5.) AB határozatban megállapította: "a rendszerváltás a legalitás alapján ment végbe. A legalitás elve azt a követelményt támasztja a jogállammal szemben, hogy a jogrendszer önmagára vonatkozó szabályai feltétlenül érvényesüljenek. A politikai szempontból forradalmi változásokat bevezető Alkotmány és sarkalatos törvények a régi jogrend jogalkotási szabályainak betartásával, formailag kifogástalanul, és kötelező erejüket ebből származtatva jöttek létre. A régi jog továbbra is hatályban maradt. "
Más szóval, egy nem jogállami rendszer legalitásának fenntartása is szolgálhatja a jogállamiság kialakítását - a mostani helyzetben visszaállítását. Ahogy Alon Harel érvel Why Law Matters ("Miért számít a jog") című könyvében, a jogi intézményeknek és eljárásoknak önértékük van, ami nem feltétlenül függ attól, hogy mindenkor betöltik-e az általunk kívánatosnak tartott céljukat: a jogok védelmét és a demokrácia szolgálatát.[21] Ugyanakkor persze a visszamenőleges igazságszolgáltatás tilalmát kimondó 1992-es alkotmánybírósági döntésnek az a kívánalma, miszerint "az alkotmány fogalmi kultúrájának és értékrendjének át kell hatnia az egész társadalmat", nem teljesült, ami nyilván megkönnyítette a jogállam leépítését. Mégis, ebben a helyzetben - miként 1989 előtt - is érdemes fenntartani az alkotmányjog formális legalitását: ahogy Robert Post mondja, az alkotmányjog és az alkotmányos kultúra dialektikus viszonyban állnak egymással - az alkotmányjognak egyfelől forrása a kultúra, és egyszersmind alakítja is azt.[22] Hátha ez a jelenlegi nem jogállami alkotmányjog - más egyéb, itt nem tárgyalható feltételek teljesülése esetén - hozzájárul egy alkotmányos kultúra és egy alkotmányos jogállam kialakulásához. ■
JEGYZETEK
[1] Vö. Jürgen Habermas: Über den internen Zusammenhang von Rechtsstaat und Demokratie, in Zum Begriff der Verfassung. Die Ordnung der Politischen, hrsg., Ulrich Preuss, Fischer, 1994. 83-94. 83.
[2] Érdekes ebben az értelemben, hogy A magyar jogrendszer állapota című, Jakab András és Gajduschek György által szerkesztett, és az MTA TK Jogtudományi Intézete által megjelentett kötet még 2016-ban is így írt: "a kétharmados hatalom közvetlenül főként nem a tartalmi demokráciaigénnyel, hanem a hagyományos joguralomkövetelménnyel ütközik". Tölgyessy Péter: Politika mindenekelőtt (Jog és hatalom Magyarországon), in A magyar jogrendszer állapota, Jakab András - Gajduschek György, szerk., MTA TK JTI, 2016. 17. A "Tűzfalcsoport" nevű kormányközeli portál ezért a kijelentésért vádolta három évvel később a kötet szerzőit és a köszönetnyilvánításban szereplőket - köztük Majtényi Balázst mint a Fundamentum szerkesztőjét - politikai elfogultsággal. Pedig hol volt már ettől a helyzettől Magyarország 2016-ban?! s.n.: A Magyar Tudományos Akadémia és a politikai elfogultság - a Jogtudományi Intézet titkai, 2018. július 9., https://tuzfalcsoport.blogstar.hu/2018/07/09/a-magyar-tudomanyos-akademia-es-a-politikai-elfogultsag-a-jogtudomanyi-intezet-titkai/55349/
[3] Lásd: Halmai Gábor: Búcsú a jogállamtól, Élet és Irodalom 2010. július 23. Ezzel a cikkel kapcsolatban Tölgyessy Péter - már az Alaptörvény elfogadását követően - a következőket írta: "Az ország ellenzéki fele most egyre biztosabban a Fidesz-Magyarország tagadására építi fel a maga identitását. Ismét alapvetően rendszertagadó oppozíció ül a magyar országgyűlésben, amelynek a hívei ezért abban érdekeltek, hogy végletekig nagyítsák az új alkotmányszöveg meglévő hibáit." Lásd: Tölgyessy Péter: A magyar parlamentáris hagyomány íve és az újabb alkotmányozás, in Alkotmányozás Magyarországon és máshol, Jakab András - Körösényi András, szerk., MTA TK PTI, Új Mandátum Kiadó, 2012, 284-285.
[4] Lásd pl.: Gábor Halmai: From the "Rule of Law Revolution" to the Constitutional Counter-Revolution in Hungary, European Yearbook on Human Rights, 2012.
[5] Lásd például Herbert Küpper: Mit Mängeln. Ungarns neues Grundgesetz, Osteuropa, 2011/Dezember. Nyilván megítélésünk ezen eltérése miatt is ütköztették az Osteuropa című folyóirat szerkesztői már a címválasztással is Küppernek az Alaptörvény hiányosságait hangsúlyozó tanulmányát a magaméval, amely Küpperét követi a lapszámban, és amelynek címe az új alkotmány meglehetősen problematikus jellegére utal: Gábor Halmai: Hochproblematisch. Ungarns neues Grundgesetz, Osteuropa, 2011/Dezember. Ugyanakkor nem tekintettem tudományosan megalapozott vélekedésnek azt az angol nyelvű kiadványt, melynek címe magyarra fordítva: "Magyarország Alaptörvénye - Az első kommentár": Lóránt Csink - Balázs Schanda - András Zs. Varga (eds.): The Basic Law of Hungary. A First Commentary, Clarus Press - National Institute of Public Administration, Dublin, 2012. Vitriolos kritikáját lásd: Majtényi Balázs: Alkotmánypropaganda. Megjegyzések az Alaptörvény barátainak "első kommentárjához", Fundamentum, 2012/2. 147-150.
[6] Lásd ezt az érvelést Paul Blokker: New Democracies in Crises? A Comparative Constitutional Study of the
- 49/50 -
Czech Republic, Hungary, Poland, Romania and Slovakia, Routledge, 2013. De Wojciech Sadurski is azzal érvelt, hogy a "jogi alkotmányosság" negatív hatásai hozzáadódtak a gyenge politikai pártok és a civil társadalom által is okozott visszarendeződéshez. Vö. Wojciech Sadurski: Transitional Constitutionalism: Simplistic and Fancy Theories, in Rethinking the Rule of Law After Communism, (eds.) Adam Czarnota - Martin Krygier - Wojciech Sadurski, CEU Press. 2005.
[8] Dorothe Bohle és Greskovits Béla meggyőzően bizonyítja, hogy az érdeklődés hiánya elsősorban a - rendszerváltáskor sokkal fontosabb - gazdasági, egzisztencális kérdések prioritásával magyarázható. Vö. Dorothe Bohle - Béla Greskovits: Capitalist Diversity on Europe's Periphery. Cornell University. 2012. De Hannah Arendt 2018-ban megtalált és publikált írása, a The Freedom to be Free is a forradalom előfeltételeként kezeli a nélkülözéstől való megszabadulás értelmében vett szabadságot. Lásd a német kiadást, Hannah Arendt: Die Freihet, frei zu sein, DTV, 2018. 30-31.
[9] Itt most nem valamiféle populizmusra gondolok, hanem a Corey Brettschneider által használt populáris alkotmányosság jelenségére, amelynek példája lehet a közelmúltból az izlandi alkotmányozási kísérlet. Vö. Corey Brettschneider: Popular Constitutionalism contra populism. Constitutional Commentary, 2015.
[10] Lényegében hasonló álláspontot képviselnek Paul Blokker (6. vj.) könyvének recenzensei, lásd: Paul Blokker - Jiri Priban - Bogusia Puchalska: Paul Blokker, Jiri Priban and Bogusia Puchalska on Civic Constitutionalism, I-CONnect, 2013. szeptember 12., www.iconnectblog.com/2013/09/book-reviewresponse-paul-blokker-jiri-priban-and-bogusia-puchalska-on-civic-constitutionalism.
[11] Lásd Kim Lane Scheppele: The Party's Over, in Constitutional Democracy in Crisis?, (eds.) Mark A. Graber - Sandy Levinson - Mark Tushnet., Oxford University Press, 2018. 495.
[12] Ronald Inglehart and Pippa Norris: Trump, Brexit, and the Rise of Populism: Economic Have-Nots and Cultural Backlash, Faculty Research Working Paper Series, August, 2016.
[13] Daniel Goldhagen: Hitler's Willing Executioners. Ordinary Germans and the Holocaust, Alfred A. Knopf, 1996.
[14] Márai Sándor: Napló 1945-1957, Helikon, 1999.
[15] Az előbbit nevezi Kim Scheppele autokratikus legalizmusnak. Lásd Kim Lane Scheppele: Autocratic Legalism, University of Chicago Law Review, 545, 2018.
[16] Egyik adaléka ennek a különbségnek, hogy amikor - a Velencei Bizottság elnökéhez írott levél aláírásával - csatlakoztam néhány külföldi kollágámhoz a Bizottságnak az alkotmány megsértésével megválasztott lengyel tagja, a "hamis bírák" (fake judges) egyikének kizárása mellett érvelve, felmerült bennem, hogy vajon a magyar alkotmánybíró tag, akit a kormány javára megváltozlatott jelölési szabályok alapján minden konszenzus nélkül választottak alkotmánybíróvá, mennyivel inkább legitim tagja egy elvileg független szakértőkből álló testületnek. A levélről tudósított a lengyel sajtó: Anna Wójcik: Zawiesić Warchoła i Muszyńskiego. List europejskich prawników do Komisji Weneckiej, 2018. július 21., https://oko.press/zawiesic-warchola-i-muszynskiego-list-europejskich-prawnikow-do-komisji-weneckiej/.
[17] Ennek jele volt legutóbb Duda elnök javaslata egy Orbán-féle népszavazásra egy új alkotmány szükségességéről. Lásd a Wojciech Sadurskival a verfassungsblogon megjelent interjút: Maximilian Steinbeis: "Do not go. Do not vote": an Interview with Wojciech Sadurski, Verfassungsblog, 2018. július 24., https://verfassungsblog.de/do-not-go-do-not-vote-an-interview-with-wojciech-sadurski/.
[18] Örkény Antal és Kim Scheppele írt arról a - még az Osztrák-Magyar Monarchiából származó - legalitásról, ami a jogásznemzet fikciójában bizonyos fokig megőrződött egészen 1989-ig, és segített is a demokratikus rendszerváltás intézményrendszerének kialakításában, miközben persze nem pótolta az alkotmányos kultúrát. Vö. Antal Örkény - Kim Lane Scheppele: Rule of Law: The Complexitity of Legality in Hungary, in The Rule of Law after Communism. Problems and Prospects in East-Central Europe, (eds.) Martin Krygier - Adam Czarnota - Wojciech Sadurski, Darthmouth, Ashgate, 2009.
[19] A 22/2016. (XII. 5.) AB határozatról lásd részletesen Gábor Halmai: The Abuse of Constitutional Identity The Hungarian Constitutional Court on the Interpretation of Article E) (2) of the Fundamental Law, Review of Central and East European Law, 43, 2018, 23-42.
[20] Ez utóbbinak kíváló illusztációja, hogy a lengyel kormány által az Európai Bizottság 7. cikkelyes eljárására válaszként közreadott White Paper előszeretettel hivatkozik a néhai Neil MacCormicknak, az európai alkotmányos pluralizmus tudományos megalapozójának munkáira. Lásd: White Paper on the Reform of the Polish Judiciary, The Chancellery of the Prime Minister, Warsaw, 7 March 2018, https://www.premier.gov.pl/files/files/white_paper_en_full.pdf.
[21] Lásd Alon Harel: Why Law Matters, Oxford University Press, 2014. 5. fejezet.
[22] Lásd: Robert Post: Foreword: Fashioning the Legal Constitution. Culture, Courts, and Law, Harvard Law Review, 2003. Vol. 117, 4. 8.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző jogász, EUI.
Visszaugrás
