Rovatunk szerzői azt a kérdést járják körül, hogy mi a helyes jogászi és állampolgári magatartás a jogállamiság rohamos leépülését látva. Mennyiben alkalmazhatóak a jogállamhoz szokott (akadémiai és gyakorló) jogászi berögződések olyan helyzetben, amikor a kormányzat maga hagyja figyelmen kívül ezeket a kereteket.
A vitát nem tekintjük lezártnak: a szerkesztőség várja a vitához kapcsolódó további hozzászólásokat.
Magyarországon legkésőbb az Alaptörvény 2013-as, negyedik módosításával megszűnt a jogállam. Legalábbis erről az alkotmányosság hívei között - retorikai különbségeik ellenére - közel teljes konszenzus van, sőt, sokan jó okkal érveltek amellett, hogy ez már jóval előbb megtörtént.
Honnan ered hát a késztetés, hogy úgy tegyünk, mintha mégis jogállam lenne?
Egyrészt, a bíróságok időnként hoznak jogállami döntéseket - nevezzük ezeket mintha-döntéseknek. Ez általában olyankor történik, amikor az ország legjobb jogászai keményen dolgoznak, és még szerencséjük is van.
A mintha-döntések nagyon fontosak: felcsillantják az értelmes élet lehetőségét, az ellenpontot; azt, hogy így is lehetne, és azt, hogy vannak, akik még mindig küzdenek. Ezek nélkül a mintha-döntések és a mögöttük álló személyes példák nélkül Magyarország bizonyosan még sötétebb és kietlenebb hely lenne.
Nem szabad azonban elfelejteni, hogy a mintha-döntések pusztán azok, amik: kivételek, az egykor volt jogállam halvány visszfényei, tengerszemek rég elmúlt időkből. Es bár a decemberi nap is világít, és a Holt-tengerben kellemesen lehet fürdeni, a magasabb rendű élet fennmaradásához, pláne kialakulásához egyik sem elegendő.
A másik ok, amely észrevétlenül a jogállami keretben való gondolkodás csapdájába vezet, a jogállami narratíva sajátos önerejében és történelmi sikerében rejlik. A kormány kampányolhat nem létező ellenségekkel, de ha azt írnák a plakátokra, hogy a jogállam Soros György hazugsága, akkor bizonyosan elbuknának.
A kormány is kénytelen megmaradni a jogállami narratíván belül, ezáltal viszont sebezhetővé is válik. Hiába foglalja el az összes intézményt, tákolja össze szemétből a jogszabályokat; mindaddig, amíg a retorika szintjén a jogállam a keret, a kormány ezen a szinten - a retorikain - számon kérhető, és legalábbis nevetségessé tehető. A kétharmad ezt a kényelmetlenséget nagyban enyhíti, de teljesen nem szünteti meg.
Megértéssel is kell tehát fordulnunk azok felé, akik körmükszakadtáig - vagy meddig is vajon? - ragaszkodnak a jogállami gondolkodási kerethez.
Ugyanakkor a jogállami narratíva kétélű fegyverré válik, és valódi hívei ellen fordul, ha reflektálatlanul használják. A rendszer számonkérésének eszközéből a rendszer igazolásának eszközévé válik. Arra vezet, hogy azt hisszük: egyes részletkérdések - rosszul kiadott listás szavazólapok például - betudhatóak egy jogállami ügymenet normálhibáinak. Vagy mintha legalábbis ebből lenne indokolt kiindulni. Elfelejtjük, hogy közben a párhuzamos, képzeletbeli mintha-világunk visszahat a valóságosra.
Ennek nem kell így lennie. Nem kell; sőt, felmerül, hogy nem is szabad megadni magunkat. Az alkotmányos gondolkodásnak eredetileg is alapvetése a gyanakvás, a paranoia - a konteó, ha úgy tetszik -, hiszen az önkorlátozó hatalomban semmi természetszerű, spontán vagy magától értetődő nincsen. Ezen az a technikai-prudenciális vélelem sem változtat, amivel a bíróságok - jogállamokban - kiindulásként feltételezni szokták a törvényhozó jóindulatát, tiszta szándékát.
A tiszta szándék kiindulópontja ráadásul a legkevésbé sem jöhet szóba egy olyan kormányzat esetén, amelyik nyolc éve mérnöki pontossággal számítja ki a "kisebb" botránnyal megúszható, de a hatalmi célt biztosan garantáló megoldásokat.
A kritikának nem a bíróságok álláspontját, pozícióját kell felvennie. Nem bíróságon vagyunk ugyanis. Jogállamban sem kizárólagos és átfogó a bírósági szempont, hanem az csak egyik eleme egy összetett hatalommegosztási rendszernek, amelyet kiegészít -lefordít, alkalmaz, vitat, továbbgondol - a jól működő sajtó és a tág értelemben vett nyilvánosság.
Ha nem jogállamban vagyunk, akkor azonban egyenesen csőlátást eredményez, ha a csonkolt és sú-
- 45/46 -
lyosan diszfunkcionális nyilvános térben valamiféle kiemelt legitimitású és átfogó igazságigényű érvnek állítjuk be azt, ami a bírósági (ráadásul leginkább csak a strasbourgi) érvelés alkotmányos és intézményi okokból behatárolt logikáján belül maradva - vélhetőleg - érvényes.
Ahogy egyikünk se gondolja, hogy a szólásszabadság biztosítva van, ha éppen kimondja a bíróság, hogy a legfőbb ügyészt lehet bűnsegédnek nevezni, úgy ma Magyarországon fogalmilag kizárt tiszta választásokról, európai standardoknak úgy-ahogy megfelelő gyülekezési törvényről vagy bármi hasonlóról beszélni.
Redukcionizmus a valóságot a bíróságon érvényes koordinátarendszerre szűkíteni. A bíróságon persze helye van a rendszert legitimáló, jogállami keretben maradó beszédmódnak a rendszerrel szemben. Ott, de csak ott, a mintha-döntések említett fontossága miatt a sikerhez fűződő érdek felülírja az igazságot -mindaddig, amíg egyébként értelmesnek tartjuk a bíróságra járást. ■
JEGYZETEK
* Ez az írás egy 2018. április 13-i Facebook-bejegyzés módosított változata.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző jogász, ELTE TáTK.
Visszaugrás
