Megrendelés

Fleck Zoltán[1]: Használjuk-e a jogainkat egy jogtalan rendszerben? (Fundamentum, 2018/2-3., 59-61. o.)

Absztrakt

Rovatunk szerzői azt a kérdést járják körül, hogy mi a helyes jogászi és állampolgári magatartás a jogállamiság rohamos leépülését látva. Mennyiben alkalmazhatóak a jogállamhoz szokott (akadémiai és gyakorló) jogászi berögződések olyan helyzetben, amikor a kormányzat maga hagyja figyelmen kívül ezeket a kereteket.

A vitát nem tekintjük lezártnak: a szerkesztőség várja a vitához kapcsolódó további hozzászólásokat.

A Fundamentum folyóirat Fórum rovatának vitája a demokraták egyik legnagyobb kihívását érinti: hogyan viszonyuljunk jogászként, értelmiségiként, kutatóként és polgárként a lopakodó diktatúra, az új magyar autoritarianizmus rendszeréhez? Használhatjuk-e a jogállamban megszokott reakcióinkat, nyelvünket, azt az általános eszközkészletet, amely az elemzéshez, megértéshez vagy az állampolgári eligazodáshoz szükséges? Kulturális eszközkészletről van szó, olyan elemekről, amelyek a közösen osztott tapasztalatokból, tanulásból származnak, és amelyeket változatos kombinációkban tudunk használni hétköznapi, szakmai, köz- és magánéletünk során.[1] Nem vagyunk bezárva egy örökölt kultúra vagy intézményi világ börtönébe: a magunkban hordozott mintákat és viselkedési rutinokat kreatív módon kombináljuk és adaptáljuk a változó környezethez. Amikor például bíróság elé cibálnak egy hajléktalan embert egy embertelen és alkotmányellenes jogszabály alapján, és a jogalkotás felett már nincs érdemi kontroll, mert a jogállam halott, a jogalkalmazó elővehet az írott jog mögül bizonyos szakmai eszközöket a humanizmus jegyében. Például dönthet úgy, hogy a lehető legszélesebbre nyitva értelmezési szabadságát, nem alkalmazza az elzárás szankcióját, elsősorban az emberi méltóságot tartva szem előtt. Az ügy körül tevékenykedő más szakemberek pedig saját eszközeikkel járulhatnak hozzá a szörnyeteg jog következményeinek enyhítéséhez. Sok választási lehetősége van a szereplőknek, még a rendőröknek is: például a humánus eljárás az antihumánus jogi paranccsal szemben. A rendelkezésre álló kulturális eszközkészletek körét a hagyományok, a korábbi tapasztalatok, az általános társadalmi környezet és beszédmód, a képzés tartalma, a szervezeti kultúra határozza meg. De mindig egyéni választás, döntés eredménye a konkrét eszköz kiválasztása. Ezen a ponton van szerepe a közéleti, tudományos, szakmai reflexiónak. A jogi értelmezési keretből ki nem lépő, a szörnyeteg jog alkalmazásán belül humánus megoldásokat kereső szakembert és laikust nemcsak a "nem vagy egyedül" érzésével látja el (ami egyébként nem elhanyagolható: sokak számára alapélmény a demokraták közösségének megnyilvánulásai iránti elemi szükséglet), hanem a helyes értelmezés dogmatikai kidolgozásához, indoklásához igazi szakmai segítséget is nyújthat. "[...A] jogtudomány, amikor a jogra vonatkozó dogmatikai tudást gondozza, valójában a társadalmi gyakorlatokban való kompetens részvétel egyik aspektusára összpontosítja az erőfeszítéseit." - írja Bódig Mátyás a jogtudomány szerepéről és hasznáról.[2]

A jogállam hiánya állapot, amire sokféle módon tudunk reagálni. Az egyik, a történelem során néha sikerrel alkalmazott módszer, hogy a jogrendszer létező csatornáit vesszük igénybe arra, hogy érdemben reagáljunk, ellenálljunk a jogállam hiányának következményeire. Ez volt többek között a liberális ellenzék stratégiája a bomló kommunizmus idején. Azért tehette meg, hogy ezt a stratégiát választja, mert az európai diktatúrák a jog rendjén alapultak: bármennyire hazugak voltak ebben a tekintetben is, formálisan fenntartották a jog intézményi világát. Egyelőre Magyarországon is létezik Alkotmánybíróság, még ha igazi alkotmánybíráskodás nem is létezhet az adott keretek között, a pusztuló jogállam romjain. Ez lehetővé teszi, hogy használjuk a formákat. E joghasználatnak persze a helyzethez mérten kell történnie, ez pedig tudatos stratégiaváltásokra kényszeríti a liberális alkotmányosság, vagyis a jogosultságok iránt elkötelezetteket. Egyrészt folyamatosan tudatában kell lenniük annak, hogy díszlettel van dolguk; puszta formával, redukált legitimitású intézménnyel, amelyet normalitásra kellene kényszeríteniük. Sokat azonban nem várhatnak ettől az intézménytől. Másrészt módosítaniuk kell az értelmezésen; úgy, ahogy azt Kazai Viktor jelzi [ugyanebben a rovatban megjelent írásában - a szerk.]: elő kell venniük azt a kulturális eszközkészletet, amelyet a diktatúrák idején munkáltak ki - a komplexebb narratív

- 59/60 -

látásmód, a sorok közötti olvasás eszközét. Mindeközben lehetőleg kerülni szeretnék a rendszer legitimálását azzal, hogy használatba veszik a Patyomkin-intézményeket, hiszen a jogállam iránt elkötelezett szakemberek a rendszer egészét romlottnak tekintik. Vagyis, miközben beadványt írnak, maguk is több értelmezési lehetőséget nyitnak saját szövegeiknek: egyszerre használják és utasítják el az intézményeket. Egy-egy beadvány olyan leleplező hatású reakciókra kényszeríti a rezsim szerves elemeként működő Alkotmánybíróság testületét.

Részben más a helyzet a bíróságok használatával. A perlés klasszikus stratégiai eszköz, a bírói kar egésze nem a rezsim puszta eszköze - mint azt tudjuk, minden szörnyű, a diktatúra kívánalmait kiszolgáló ítélet ellenére létezik határa a bírói szolgaságnak -, a bírói kar többszólamú. Ezért ezen a területen, a számos kudarc ellenére is értelme lehet érdemi, jogalakító stratégiákat működtetni. A perlés esetében a bíróság használata nem arról szól, hogy lehetőséget adunk néhány jogásznak arra, hogy ártalmatlan különvéleményével megőrizzen valamit szakmai hiteléből - amint az színes mellékkövetkezményként jelentkezik az Alkotmánybíróság esetében. Hanem lehetőség teremtődik arra, hogy egyéni vagy kollektív eszközöket adjunk a jogaikért fellépők kezébe. Ilyen arzenálbővítésre akkor is lehetőség van, ha a jogosultság iránti igény történetesen nem kap elismerést a bíróságon. Ervek, értelmezések révén a jogosultság logikája, nyelvezete és dogmatikája képes lehet a jog hétköznapi értelmezéseinek alakítására is.

Sok múlik azon, hogy milyen állapotban van egy társadalom jogtudata. A hétköznapi tapasztalatok, a normatív érvek, a jogosultságok ott húzódnak a világhoz való viszonyaink mélyén, azoktól el nem választhatóan. És a jogtudat mint ennek az általános világképnek a része, sok ellentmondást eltűr. Nincs lényeges különbség a jogi és nem jogi tapasztalatok között a hétköznapi élet megélése és értelmezése során: a jogra vonatkozó valóságkonstrukciók változatos kulturális formák közé illeszkednek. Az érdekes kérdés az, hogy a találkozások a jogrendszer egyes elemeivel (normák, intézmények, szereplők), a megélt tapasztalat hogyan kapcsolódik más valóságkonstrukciókhoz. Természetes, hogy képesek vagyunk különböző, akár egymásnak ellentmondó kulturális formák, modellek, viszonyulások segítségével értelmezni a valóságot, az ellentmondások nem borítják fel a világértelmezés koherenciáját. Ahogy gondolkodásunkban jól megfér egymás mellett a romantikus, idealizált szerelem képzete és a párkapcsolati valóság szerelemtapasztalata, a jog uralmához, az igazságossághoz fűződő képzetek sem feltétlenül rendülnek meg az ellentmondó tapasztalatok súlya alatt. Képesek vagyunk az igazságos jog absztrakciójával együtt igazságtalan narrációkat is elfogadni. Egyetérthetünk egy tiltás minden indokával, miközben rendszeresen átlépünk a szabályon; utálhatjuk a korrupciót, miközben folyamatosan gyakoroljuk. Ez nemcsak azt jelenti, hogy az igazságtalan, kegyetlen, korrupt jogi valóság érintetlenül hagyhatja a jogra vonatkozó kulturális mintázatokat, hanem azt is, hogy a szabadságra és jogosultságokra épülő jogállami rendszer elemei nem képesek könnyedén beépülni a generációk között áthagyományozott történetekben élő jogi képzetekbe. A nemrég befejezett jogtudatkutatásunk egyik tanulsága éppen az volt, hogy mind a rendszerváltás, mind pedig a demokratikus környezet felszámolódása egyaránt távol maradt a hétköznapi élet narrációitól.[3] Tehát a jogosultságokat tisztelő, méltányos, jó ítélet megszületésének előállítása vagy annak segítése nem legitimálja a fennálló gonoszt, mert a jogtudat alapvető sajátossága az ellentmondó tartalmak befogadása. Éppen ez az, ami minden változás feltétele: a gonosz kollektív elutasításához vezető delegitimációs muníció (tapasztalat, hivatkozás, nyelvi eszközök, dogmatikai és elvi érvek) felhalmozódása.

Swidler szerint a kultúra annyiban erős, amennyiben a kulturális jelentések képesek a cselekvés belső és külső támogatására: az igazságosság vagy a kulturálisan közvetített jogfogalom hatékonyan működhet a joghoz fordulásra vagy a jog elkerülésére vonatkozó döntések meghozatalakor. Az intézmények elvileg képesek koherenciát teremteni a nagyon változatos képzetek között, csatornákba terelni az eltérő várakozásokat. A nagyon változatos jogi képzeteket, sémákat és narrációkat összefűzheti az intézményi logika, a jogállami intézmények működésére vonatkozó tapasztalat és tudás. Kutatásunk során azonban azt tapasztaltuk, hogy a jogi intézményi világ gyengén látja el ezt a funkcióját, nincs határozott szervező ereje. A joggal kapcsolatos narrációkban, az élettörténetekbe ágyazott kulturális mintákban inkoherens, változatos, illetve rugalmas képzeteket tapasztaltunk. A jelentések, a normák és az értelmezések általában kontextushoz kötötten jelentek meg,

- 60/61 -

ami rugalmasságot, alkalmazkodóképességet jelez. A monolit világképek és értelmezések ritkák, időlegesek és törékenyek - a jogra vonatkozó monolit világképek pedig kifejezetten diszfunkcionálisak is lennének. A mindennapi élet cselekvői számára kedvezőbb, ha különböző helyzetekre, kihívásokra változatos kulturális eszközkészletekkel képesek válaszolni, ha képesek rugalmasan igazolni cselekvéseiket, és többféle jelentést kapcsolni azokhoz. Például a munkahelyen elszenvedett igazságtalanság vagy zaklatás az egyik élethelyzetben meneküléshez, egy másikban pedig ellenálláshoz, majd tűréshez vezethet attól függően, hogy a sérelemnek milyen személyes kontextusa van: ezek a cselekvési reakciók minden különbözőségük ellenére hordozzák azt a kulturális sémát, hogy a hivatalos eljárás lehetősége a választható lehetőségek körén kívül marad. A távolságtartás az intézményes kezelési utaktól nem jelenti tehát a cselekvési szabadság totális beszűkülését. Azt azonban igen, hogy az intézmények nem szervezik hatékonyan a cselekvési mintázatokat, nem adnak igazodási mintákat, nem képesek az együttműködés és az egyéni jogvédelem központjaivá válni.

Viszont a jogrendszer más szereplői - a jogtudomány, a jogi oktatás, a jogvédők, civilek - képesek alakítani a társadalom normatív eszközkészletét. Fel tudják mutatni a normálist, és ezzel alakítani tudják a valóságot, új stratégiákat tudnak ajánlani állampolgárnak és jogalkalmazónak egyaránt. ■

JEGYZETEK

[1] A kulturális eszközkészlet gondolata Ann Swidlertől származik: Ann Swidler: Culture in Action: Symbols and Strategies, American Sociological Review, 1986/2, 273-286.

[2] Bódig Mátyás: A jogtudomány módszertani karaktere és a dogmatikai tudomány eszméje, in A jogtudomány helye, szerepe és haszna, szerk. Bódig Mátyás - Ződi Zsolt, Budapest, Opten - MTA TK JTI, 2016, 108.

[3] Fleck Zoltán - Kiss Valéria - Tóth Fruzsina - Neumann László - Kenéz Anikó - Bajnok Dávid: A jogtudat narratív értelmezése, Budapest, ELTE Eötvös Kiadó, 2017.

Lábjegyzetek:

[1] A szerző jogász, ELTE ÁJK.

Tartalomjegyzék

Visszaugrás

Ugrás az oldal tetejére