A házasságok gyakran végződnek bontással, s számos házasságból származnak gyermekek, akik a válás idején nem ritkán gyermekkorúak, sőt számos alkalommal kifejezetten kicsik. A nagyobb arányú mobilitással a házasságok gyakran országhatárokat átlépő kapcsolatok, azzal a következménnyel, hogy ha ezek a házasságok felbomlanak, akkor olyan bontásra kerül sor, amely külföldi elemet tartalmaz. Az, hogy például két különböző állampolgárságú személy bontása jogilag miként alakulhat, számtalan tényező függvénye, hiszen többek között függ attól, hogy mely földrész mely országának állampolgárairól van szó, hol élnek, hol és hogyan kívánják a házasságukat felbontani, milyen kérdéseket kell vagy kívánnak ennek során rendezni.
Jelen tanulmány a felsorolhatatlanul sokféle helyzet közül csupán egy vonal mentén halad végig, alkalmazkodva a folyóirat szokásos májusi családjogi konferenciájára ebben az évben választott és a szerző által tartott előadáshoz. Célja annak áttekintése, hogy a házasság felbontására és a bontás járulékos kérdéseire nézve magyar szempontból mennyiben van elsőbbsége az európai uniós jogforrásoknak és mennyiben van jelentősége - és ha igen, akkor az uniós jog mellett vagy helyett - a hazai nemzetközi magánjogi szabályozásnak. Az előadás és azzal összhangban a tanulmány célja a családjogi tekintetben meghatározó európai uniós kollíziós jogi és polgári eljárásjogi jogforrások felvázolása, az Európai Unió Bírósága (a továbbiakban: EuB) egyes (leg)újabb családjogi vonatkozású határozatai jelentőségének kiemelése, valamint a hazai nemzetközi magánjogi törvény, a 2018. január 1-jén hatályba lépett, a nemzetközi magánjogról szóló 2017. évi XXVIII. tv. (a továbbiakban: Nmjtv.) néhány rendelkezésének megjelölése.
A tanulmány az európai uniós, illetve nemzetközi magánjog, és európai uniós polgári eljárásjog teljes spektruma helyett ilyen módon csak egyes kérdéseket érint, s nem szól a nemzetközi magánjog azon vonatkozásairól sem, amelyek nem európai uniós összefüggésben jutnak jelentőséghez.[2] Noha az alábbiakban éppen egy EuB döntés kapcsán a határozat elismerésének kérdése is előtérbe kerül, jelen áttekintés csak a joghatóság és alkalmazandó jog kérdéseivel foglalkozik, nem érinti a határozatok elismerésének és végrehajtásának nagy témáit.
Azt is hangsúlyozni indokolt, hogy nemcsak házasságok, hanem élettársi kapcsolatok is átlépnek határokat, ott azonban a házasság alapját szolgáló kötelék hiánya miatt részben más, nem egyszer még nehezebb helyzetben vannak a - különösen kisgyermekes - (volt) párok. A tanulmány nézőpontja természetesen hazai, ugyanakkor a "hagyományos" járulékos kérdésekre vonatkozik: míg a szülői felelősség, gyermektartás, házastársi tartás a jelenleg hatályos Polgári Törvénykönyv szerint is ún. járulékos kérdés, addig a házastársi közös vagyon megosztása, a szűk értelemben vett vagyoni viszonyok rendezése éppen - szemben a korábbi szabályozással - nem. Azzal kapcsolatban, hogy nálunk járulékos kérdés lehetne a házassági vagyonjogi kérdések rendezése (nem értve ide a házastársi tartást és a házastársi közös lakás használatát), figyelemmel kell lenni a jelenleg hatályos Polgári perrendtartásra (a továbbiakban: Pp.), amelynek 462. §-a éppen azt rögzíti, hogy a házastársak vagyoni viszonyaival összefüggő kereset, azaz a házassági vagyonjogi per (a házastársi tartás és a házastársi közös lakás használatának rendezése iránti kereset kivételével) a házassági perrel nem kapcsolható össze. A házassági vagyonjog jelen tanulmányban történő tárgyalása ugyanakkor éppen azért indokolt, mert az e tárgyban elfogadott európai uniós rendeletnek nem vagyunk részesei, és ezzel összefüggésben az Nmjtv. a vizsgált területek közül itt a legkimerítőbb.
Ami az európai uniós fejleményeket illeti, az áttekintés nem teszi lehetővé az EuB hazai jogirodalomban is örvendetesen széles körben tárgyalt döntéseinek felsorolását, elemzését, így valóban csak néhány új esetre kon-
- 1/2 -
centrál, tekintettel arra is, hogy időközben ítélet született olyan ügyben is, amely kapcsán májusban még csak a főtanácsnoki indítvány volt ismert.[3] Nem elsősorban a bontójogi tematikát és nem is annyira a szülői felelősség kérdéskörét, hanem fokozottan a jogellenes elvitellel kapcsolatos kérdéseket érinti az Európai Uniós Bizottságának a Brüsszel IIa. rendelet módosítására vonatkozó rendeletjavaslata, amely az alábbiakban szintén említésre kerül. A gyermek érdeke a házasság felbontása tekintetében különleges szerepet játszik - kellene játszania -, az azzal kapcsolatos kérdések külön kiemelt tárgyalására azonban itt nincs mód.[4] Felettébb fontos, bár nem könnyen megválaszolható kérdés az, hogy európai uniós szinten éppen mely területeket lefedő rendeletek kerülnek megfogalmazásra, majd elfogadásra - valamennyi rendelet megalkotásának hosszabb-rövidebb története van; korántsem egyformák.[5]
A házasság felbontása tekintetében a hazai jogalkalmazás szempontjából két európai uniós rendeletnek van elsődleges jelentősége, a Brüsszel IIa. rendeletnek és a Róma III. rendeletnek. Mindkét jogforrás évek óta alkalmazandó: a Tanács 2201/2003/EK rendeletét - a házassági ügyekben és a szülői felelősségre vonatkozó eljárásokban a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról, illetve az 1347/2000/EK rendelet hatályon kívül helyezéséről szóló rendeletet (a továbbiakban: Brüsszel IIa. rendelet) - 2004. augusztus 1-je,[6] a Tanács 1259/2010/EU rendeletét - a házasság felbontására és a különválásra alkalmazandó jog területén létrehozott megerősített együttműködés végrehajtásáról szóló rendeletet (a továbbiakban: Róma III. rendelet) - 2012. június 21-től kell alkalmazni.
A Brüsszel IIa. rendelet 3. cikke olyan módon határozza meg az általános joghatósági okokat, hogy azoknak ún. párhuzamos vagy versengő rendszerét hozza létre.[7] Ez a - joghatóságot elsősorban szokásos tartózkodási helyhez kapcsoló - szabályozás nem lép ugyanakkor a nemzeti nemzetközi magánjogi szabályok helyébe, s nem fed le feltétlenül minden esetet. A 6. cikk rögzíti, hogy más tagállamban csak a rendelet 3-5. cikkeinek megfelelően indítható eljárás azon házastárs ellen, aki valamely tagállam területén szokásos tartózkodási hellyel rendelkezik vagy valamely tagállam állampolgára, illetve az Egyesült Királyság és Írország tekintetében domicile-lal (lakóhellyel) rendelkezik az utóbbi tagállamok egyikének területén. A 6. cikk alá tartozó esetekben a nemzeti, nemzetközi magánjog bontójogi joghatóságot rendező szabályai nem alkalmazhatók, a Brüsszel IIa. rendelet 3-5. cikkei kizárólagos joghatóságot teremtenek.
A 7. cikk értelmében, ha az alperes szokásos tartózkodási helye nem uniós tagállamban van, és nem is állampolgára valamelyik tagállamnak, a Brüsszel IIa. rendelet joghatósági szabályai párhuzamos joghatósági lehetőséget teremtenek meg.[8] A 7. cikk szabályozza továbbá a fennmaradó joghatóságot, rögzítve azt, hogy ha a 3-5. cikkek alapján egyetlen tagállam bírósága sem rendelkezik joghatósággal, azt az adott tagállam joga határozza meg. Az Nmjtv. 101. § (1) bekezdése rögzíti, hogy a Brüsszel IIa. rendelet 7. cikkében meghatározott esetben magyar bíróság akkor rendelkezik joghatósággal házassági ügyekben, ha a házastársak egyike magyar állampolgár. A 101. § az Nmjtv. joghatóságot szabályozó fejezetén belül elkülönülten tárgyalja a családjogi és személyállapoti ügyekben a joghatóság kérdését, ugyanakkor ügyfajtánként eltérően szabályozza a joghatósági okokat. Ahogyan az Nmjtv. törvényjavaslatának indokolása[9] arra utal is, a szokásos tartózkodási hely joghatósági okként nagyobb hangsúlyt kapott, ugyanakkor bizonyos esetekben - így a házasság felbontása körében is - az állampolgárságnak maradt jelentősége.
A Brüsszel IIa. rendelet hatályba lépését követő tíz év elteltével, 2014 áprilisában a Bizottság értékelte a rendelet működését és felülvizsgálta azt, hogy milyen tekintetben és milyen célkitűzések mellett indokolt a rendelet korrekciója, módosítása. Ez a folyamat vezetett ahhoz, hogy hosszas előkészítést és konzultációkat követően a Bizottság 2016 júniusában előterjesztette a Brüsszel IIa. rendelet módosítására vonatkozó rendeletjavaslatát, amely a Tanács rendelete a házassági ügyekben és a szülői felelősségre vonatkozó eljárásokban a joghatóságról, a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról, valamint a gyermekek jogellenes külföldre viteléről címet viseli (a továbbiakban: rendeletjavaslat).[10]
A házasság felbontásával kapcsolatos joghatóság tekintetében túlságosan sok változtatást a javaslat nem tartalmaz. Míg a jelenleg hatályos Brüsszel IIa. rendelet csak bíróságot említ és a bíróság tekintetében rendezi a
- 2/3 -
joghatóságot, a rendeletjavaslat a hatóság kifejezést alkalmazza, tükrözve azt a tendenciát, mely szerint az utóbbi néhány évben több európai országban időközben lehetségessé vált a házasság adminisztratív úton történő bontása. Természetesen olyan hatósági eljárást nevesít a rendeletjavaslat, amelynek keretei között állami jogszabályok alapján zajlik le a házasság megszüntetése, illetve felbontása, s továbbra sem vonja hatálya alá a rendeletjavaslat azokat a válásokat, amelyeket az állam nem szabályoz, azaz magánjellegűek. (Kétségek ugyanakkor érzékelhetők, hogy a nem bíróság előtt zajló bontás hogyan lesz majd pontosan beazonosítható.)[11] Azt, hogy a joghatóság a felek megállapodásán alapuljon, a rendeletjavaslat ugyanúgy nem teszi jelenlegi állapotában lehetővé, mint ahogyan a Brüsszel IIa. rendelet sem ismeri ennek lehetőségét.
A Róma III. rendelet, amely megerősített együttműködés keretei között került elfogadásra, s amelyhez Magyarország is csatlakozott, meghatározza azt, hogy házasság felbontása esetén az eljáró bíróságnak mely jogot kell alkalmaznia. A rendelet univerzális hatályú, így azon országok bíróságainak, amelyek elfogadták a rendeletet, nem feltétlenül tagállami jogot kell alkalmazniuk, hanem - főszabályként - akár olyan harmadik állam bontójogát, amely az eljáró bíróság hazai jogrendszerétől igen távol állhat. Igaz, a Róma III. rendelet több olyan rendelkezést tartalmaz, amelyek alapján az eljáró bíróság eltekinthet, vagy el kell tekintenie az adott jog alkalmazásától (és annak kapcsán is számos bizonytalanság érzékelhető, amelyek korántsem enyhülnek).
A Róma III. rendelet lehetővé teszi a felek jogválasztását, elfogadva azt, hogy a házastársak maguk dönthetnek arról, mely állam joga kerüljön alkalmazásra a házasságuk felbontása esetén. Ez még akkor is nagy előrelépést jelentett megalkotása idején és jelent ma is, ha a felek bármely jogot nem köthetnek ki, hanem csak abban a körben mozoghatnak, amelyet a rendelet meghatároz - ez utóbbi azt a célt szolgálja, hogy a választott joghoz a házastársaknak valóban legyen köze. A felek ennek megfelelően választhatják a megállapodás megkötése idején fennálló helyzet szerinti közös szokásos tartózkodási hely jogát, az utolsó közös szokásos tartózkodási hely jogát, amennyiben egyikük még ott él, az egyik házastárs állampolgársága szerinti jogot, illetve az eljáró bíróság jogát. Az Nmjtv. 30. §-a értelmében ezzel a jogválasztással a felek legkésőbb a perfelvételi szakban a bíróság által megállapított határidőn belül élhetnek. Az Nmjtv. ugyanakkor nem határoz meg több formai követelményt, mint a Róma III. rendelet 7. cikke (a megállapodást írásba kell foglalni, keltezéssel kell ellátni és mindkét félnek alá kell írnia).
Arra az esetre, ha a házastársak nem élnek a jogválasztás lehetőségével, a Róma III. rendelet 8. cikke meghatározza az alkalmazandó jogot; a joghatósági okok meghatározott sorrendet jelentenek. Eszerint: amely államban a bírósághoz fordulás időpontjában a házastársak szokásos tartózkodási helye található; ennek hiányában: ahol a házastársak utolsó szokásos tartózkodási helye található (amennyiben ez a bíróság megkeresésétől számított egy évnél nem régebbi időpontban szűnt meg, és amennyiben a bírósághoz fordulás időpontjában az egyik házastárs még mindig ebben az államban tartózkodik). Ennek hiányában: amelynek a bírósághoz fordulás időpontjában mindkét házastárs állampolgára volt; és ennek hiányában: amelynek a bíróságához fordulnak.
Nagy port vert fel az európai szakirodalomban az EuB C-372/16. sz. ügyben (Soha Sahyouni v Raja Mamisch)[12] hozott ítélet, amely állásfoglalást jelentett abban a kérdésben, hogy a nem állami bíróság, illetve hatóság előtti bontás a Róma III. rendelet hatálya alá tartozik-e. Mind a főtanácsnoki indítvány, mind az EuB határozottan fogalmazta meg a nemleges választ. A felek Szíriában kötöttek korábban házasságot és azt 2013-ban akként bontották fel, hogy a szír Latakia saríabírósága előtt R. Mamisch meghatalmazottja kijelentette a válást. A saríabíróság meg is állapította a házasság felbontását, s ennek az ítéletnek az elismerését kérte R. Mamisch az illetékes német bíróság előtt, amely utóbbi előzetes döntéshozatal érdekében az EuB-hoz fordult.
Az EuB az előterjesztett kérdés vizsgálata során megállapította, hogy a Róma III. rendelet megalkotása folyamán a házasságok állami úton történő felbontására voltak csak tekintettel, s amikor a megerősített együttműködés keretében a rendeletet elfogadták, az ebben részt vevő tagállamokban csak "hatósági jellegű szervek hozhattak az érintett jogterületen jogi kötőerővel bíró határozatokat",[13] s szóba sem került az, hogy a házasság nem állami szerv által történő felbontására alkalmazzák a rendeletet. Az előzetes döntéshozatali eljárás során hozott határozat - mint mindig - az alapügy tárgyát képező bontásra utal, s azt emelte ki, hogy a bontás valósult meg a vallási bíróság előtt tett, egyoldalú nyilatkozattal.
Napjainkban, azokban a családokban, ahol kiskorú gyermeket nevelnek, a szülői felügyelet - szülői felelősség - rendezése gyakorlatilag, jogilag és érzelmileg is az egyik
- 3/4 -
legjelentősebb kérdés. A Brüsszel IIa. rendelet nemcsak hosszú évek óta rögzíti azt, hogy hogyan alakul határokon átnyúló családi kapcsolatok esetében a szülői felügyelet esetén a joghatóság kérdése, hanem ez az a terület, ahol a szokásos tartózkodási hely megítélését, beazonosíthatóságát egyrészt folyamatosan, másrészt pedig a legdinamikusabban alakítja az EuB ítélkezési gyakorlata.
A Brüsszel IIa. rendelet 8. cikke értelmében egy tagállam bíróságai joghatósággal rendelkeznek olyan gyermek feletti szülői felelősségre vonatkozó ügyekben, aki a bíróság megkeresésekor az adott tagállamban szokásos tartózkodási hellyel rendelkezik. Ezen általános joghatóságot meghatározó rendelkezés mellett a Brüsszel IIa. rendelet lehetővé teszi azt, hogy a házastársak, illetve szülők megállapodjanak a joghatóság kérdésében (12. cikk), amennyiben pedig nem állapítható meg a gyermek szokásos tartózkodási helye, az ún. gyermek jelenlétén alapuló joghatóság szabályát kell alkalmazni (13. cikk) (külön rendezi a rendelet a joghatóság korábbi szokásos tartózkodási hely szerinti országban való fennmaradását, valamint a gyermek jogellenes elvitele esetén a joghatóságot).
Amennyiben egyetlen tagállam bírósága sem rendelkezik joghatósággal, a 14. cikk értelmében az adott tagállam joga határozza azt meg. A Nmjtv. 106. §-ának (1) bekezdése értelmében magyar bíróság akkor rendelkezik joghatósággal a szülői felügyeletet, valamint a kapcsolattartást érintő eljárásra, ha a gyermek magyar állampolgár.
Szokásos tartózkodási hely szempontjai kisgyermekek esetében - a HR által indított eljárás (C-512/17. sz. ügy)[14]
A "szokásos tartózkodási hely" általános joghatósági okként történő megjelölése azt a célt szolgálta, hogy annak az államnak a bírósága dönthessen a gyermek mindennapi életét meghatározó szülői felügyelet és kapcsolattartás kérdésében, ahol a gyermek ténylegesen él, hiszen ez a bíróság van a legjobb helyzetben ahhoz, hogy a gyermek közelsége miatt felmérhesse és megállapíthassa, hogy a szülői felügyelet milyen irányú rendezése szolgálja a legjobban a gyermek érdekét. Az évek során nyilvánvalóvá vált, hogy nem (csak) azért nem egyszerű a gyermek szokásos tartózkodási helyének a beazonosítása és meghatározása, mert azt - autonóm közösségi jogi fogalomról lévén szó - minden állam bíróságának az európai jogi sztenderdek szerint kell(ene) alkalmazni, hanem azért sem, mert az életviszonyok igen gyorsan változnak. Ilyen módon egyre sajátosabb esetekben kell iránymutatást adni arra nézve, hogy mely szempontokat is vegyen igénybe az eljáró bíróság akkor, amikor a gyermek szokásos tartózkodási helyét meghatározza.
Külön problémakör a csecsemő szokásos tartózkodási helyének kérdése. A Mercredi-ügyet[15] a hazai szakirodalom részletesen feldolgozta.[16] 2017 júniusában döntött az EuB egy olyan ügyben, amelyben még sajátosabb volt a helyzet, mint az a kérdés, hogy egy valóban néhány hetes gyermek szerezhet-e új tartózkodási helyet egy másik államban. Az említett OL v PQ ügyben[17] az olasz és a görög szülők, akiknek a szokásos tartózkodási helye Görögországban volt, megállapodtak abban, hogy az anya a "saját" országában fog életet adni közös gyermeküknek, akit Olaszországban fognak felnevelni. A gyermek születését követően az anya nem tért vissza a szokásos tartózkodási hely államába, s felmerült (az előzetes döntéshozatalra előterjesztett) kérdés, miszerint a gyermeknek, aki - némi képzavarral élve, hiszen egy csecsemőről van szó - soha nem tette olasz földre a lábát, ott rendelkezik-e a szülők közös szándéka alapján szokásos tartózkodási hellyel. Az EuB egyértelmű döntést hozott: nem, hiszen a szokásos tartózkodási helyhez (mégiscsak) szükséges a fizikai jelenlét.[18]
2018. június végén hozott az EuB újabb döntést a 8. cikk értelmezése kérdésében. Az ügy középpontjában a lengyel és belga szülő lengyel-belga kettős állampolgárságú, 2015 áprilisában született lánya állt, aki 16 hónapos volt, amikor szülei különváltak; az ügy EuB általi elbírálása során irányadó tényállás szerint 18 hónapos korához igazodóan került tárgyalásra a szokásos tartózkodási hely problémája. A lengyel bíróság által előzetes döntéshozatal érdekében előterjesztett kérdés lényegében az ügy legfontosabb tényezőit emelte ki és arra várt választ, hogy ezeket a tényezőket hogyan lenne helyes súlyozni a szokásos tartózkodási hely korrekt meghatározása érdekében. Ilyen tényezőként jelent meg az a tény, hogy a gyermeket lengyel állampolgárságú anyja neveli, aki a gyermekhez lengyelül beszél, akárcsak a gyermek körüli más személyek; az anyát határozatlan időtartamú munkaszerződés köti Belgiumhoz, de minden ünnepet Lengyelországban tartanak meg, ahol egyébként a gyermek több hónapot töltött; a gyermek gyermekközösségbe nem jár, apjával, aki hozzá franciául beszél, ugyanakkor rendszeres kapcsolatot tart.
Az EuB megerősítette, hogy a gyermek szokásos tartózkodási helye az a hely, ahol "tényszerűen az életének a központja van".[19] A Bíróság érdemi döntésében több szempontból is sorra vette, felvetette és elemezte a korábbi vonatkozó döntéseket, így több pontban is visszatért a Mercredi-ügyre, ugyanakkor kiemelte, hogy "[...] a gyermeknek a 2201/2003/EK rendelet 8. cikkének (1) bekezdése szerinti szokásos tartózkodási helyének meghatározása az egyes esetek sajátos körülményeinek átfogó elemzésével jár. Az ügy keretében szolgáltatott adatok
- 4/5 -
tehát csak körültekintően ültethetők át egy másik ügyre." (kiemelés a szerzőtől).
Az EuB hosszas fejtegetése során említésre kerültek azok az alapkérdések, amelyek egyébként is meghatározók egy-egy olyan ügyben, ahol a szokásos tartózkodási hely kérdéses: az objektív földrajzi helyzet a meghatározó vagy az ott tartózkodás szándéka? Az időmúlásnak van jelentősége vagy a jövőre irányuló akaratnak? Gyermek esetén pedig különösen: milyen súlya van a szülői szándéknak, mi a jelentősége a nyelvi, kulturális kapcsolódásnak? A döntésben az EuB - természetesen - nem adhatott konkrét választ, de támpontokat igen, azok pedig nem hagytak kétséget: az ügyben releváns tények közül vannak meghatározók és vannak olyanok, amelyek nem minősülnek meghatározónak. Nem kérdés, hogy az EuB határozata alapján a gyermek vizsgált életkorában és helyzetében Belgium minősülne szokásos tartózkodási helynek. Az EuB szerint e bíróság által megállapított tényekre tekintettel az alábbi körülmények összessége meghatározó: az a tény, hogy a gyermek a születése óta a szülei különválásáig általában velük lakott egy adott helyen; hogy a különválás óta a szülői felügyeleti jogot ténylegesen gyakorló szülő napi szinten továbbra is ott tartózkodik a gyermekkel és határozatlan időre szóló munkaviszony keretében ott folytatja szakmai tevékenységét; s hogy a gyermek ezen a helyen az ott tartózkodó másik szülőjével rendszeres kapcsolatot tart. Nem "tekinthető meghatározó körülménynek" az, hogy a szülői felügyeleti jogot ténylegesen gyakorló szülő szabadságai idején és az ünnepek alkalmával a származási tagállamban töltött tartózkodások; ennek a szülőnek a gyökerei, a gyermeknek ebből következően e tagállamhoz való kulturális kapcsolódása és az ott tartózkodó családdal fennálló kapcsolatai, és ezen szülő arra vonatkozó esetleges szándéka, hogy a gyermekkel ugyanezen tagállamban telepedjen le a jövőben.
b) A gyermek érdekeinek tekintetbevétele megállapodáson alapuló joghatóság esetében - az Alessandro Saponaro, Kalliopi-Chloi Xylina által indított eljárás (C-565/16. sz. ügy)[20]
A Brüsszel IIa. rendelet 12. cikke szűk körben teszi lehetővé a megállapodáson alapuló joghatóságot, azt, hogy a szülők megállapodásában rögzített joghatóság kiterjedjen a szülői felelősség kérdésében való döntésre is. Ennek egyik feltétele mind a 12. cikk (1), mind pedig (3) bekezdésében rögzített esetben az, hogy a megállapodás a gyermek "érdekeit legjobban szolgálja". Számos esetben ennek a kitételnek a fordítása (akár vonatkozó hivatalos, akár kevésbé hivatalos dokumentumokban) a gyermek legfőbb érdeke vagy mindenek feletti érdeke. Bárhogy is kerüljön megfogalmazásra a magyar nyelvi változat, illetve bárhogyan is fogalmazza ezt meg más nyelven az adott dokumentum, az, hogy a gyermek legfőbb vagy mindenek feletti érdeke pontosan mit jelent, igen fontos kérdés. Pontosabban: fontos lenne. Noha a fenti ügyben az EuB külön kiemelten is tárgyalta azt, hogy mit jelent "a gyermek mindenek felett álló érdeke" mint fogalom, annak értelmezéséhez ez a döntés és eszmefuttatás aligha tett hozzá bármit is.
Ez talán összefüggésben áll azzal a kérdéssel, hogy nem a szülők között volt vitatott a szülői felelősség kérdése, hanem "csupán" a gyermek anyai nagyapja utáni örökség visszautasítása tárgyában kívántak a szülők egymással egyetértésben eljárni. A görög bíróság bizonytalan volt abban a tekintetben, hogy a nem kétségesen olaszországi szokásos tartózkodási hellyel és görög állampolgársággal rendelkező gyermek szüleinek az örökség visszautasításával kapcsolatos eljárására a szülők 12. cikk (3) bekezdése szerinti megállapodás alapján rendelkezik-e joghatósággal. Az EuB megvizsgálta, hogy a vizsgált alapügy szerinti megállapodás megfelel-e a 12. cikk (3) bekezdése szerinti követelményeknek: az eljárás valamennyi részes fele kifejezetten vagy más egyértelmű módon elfogadta-e a joghatóságot, továbbá a megállapodás megfelel a gyermek "mindenek felett álló" érdekének. (Követelményként szerepel az, hogy a gyermeket szoros kötelék fűzi az adott tagállamhoz, különösen például, ha ottani állampolgársággal rendelkezik, s ez a gyermek tekintetében teljesült.)
Az EuB a gyermek érdekének értelmezése kapcsán lényegében meg sem kísérelte (pontosabban: továbbra sem kísérelte meg) annak kifejtését, hogy mit jelent, mit jelenthet a gyermek legfőbb érdeke. Másik utat választott egy korábbi ítélet alapulvételével; annyit rögzített, hogy meg kell bizonyosodnia arról, hogy "nem áll fenn az érintett gyermek helyzetére gyakorolt hátrányos hatás kockázata".[21] Nem tűnik kérdésesnek, hogy önmagában az a tény, hogy a gyermeket egy adott lépés nem érinti hátrányosan, még nem bizonyosan szolgálja legfőbb érdekét. Az EuB ezt azonban határozatának rendelkező részében kifejezetten artikulálta is: "[…] olyan tényezők hiányában, amelyek azt bizonyítanák, hogy a joghatóságról való megállapodás hátrányosan érintheti a gyermek helyzetét, megállapítható, hogy ezen, joghatóságról való megállapodás a gyermek mindenek felett álló érdekét szolgálja."[22]
A szülők házasságának felbomlása nemcsak a szülő és gyermek közötti kapcsolatot érinti, hanem meghatározóan a nagyszülőknek és unokájuknak a viszonyát is. Amennyiben a szülők egyike korlátozott mértékű kapcsolattartási joggal rendelkezik (s ez sok esetben óhatatlanul így van, ha gyermekével nem azonos tagállamban élnek), az ezen ági nagyszülők alig találkozhatnak unokájukkal. Ebből fakadt az alábbi ügy, amelyet az EuB
- 5/6 -
határozottan és pozitívan megválaszolt ugyan, de korántsem vont (vonhatott) le olyan messzemenő következtetéseket, mint amelyeket az alapügyben foglalt tényeken túli kérdéseket is elemző főtanácsnoki indítvány.
A 2002-ben született Christos szüleinek házassága felbomlott, a görög bíróság a gyermek tekintetében a szülői felügyeletet a Görögországban élő apa számára biztosította, a Bulgáriában élő anya pedig szűk körű kapcsolattartási jogot kapott. A gyermek anyai nagyanyja azért fordult bírósághoz, hogy kérje a gyermekkel való kapcsolattartási jogának biztosítását és gyakorlásának rendezését. Az eljáró bolgár bíróság azt a kérdést terjesztette előzetes döntéshozatal érdekében az EuB elé, hogy egy gyermek nagyszüleire vonatkozó kapcsolattartási (láthatási) jog a Brüsszel IIa. rendelet hatálya alá tartozik-e.
Az EuB röviden és határozottan kifejtette az igenlő válasz indokait, elsősorban arra hivatkozva, hogy a rendelet a hatálya kapcsán nem zárja ki a nagyszülő és unoka közötti kapcsolattartás rendezését,[24] ami pedig a rendelet célkitűzéseit illeti, az volt a jogalkotó szándéka, hogy a rendelet hatálya a szülői felelősséggel kapcsolatos valamennyi határozatra kiterjedjen, s különös jelentőséget tulajdonít a láthatási jognak.[25] Rögzítette továbbá az EuB, hogy a láthatási jognak a fogalma "nem csupán a szülőknek a gyermekre vonatkozó láthatási jogára vonatkozik, hanem más személyek láthatási jogára is, akikkel fontos, hogy e gyermek személyes kapcsolatot tartson fenn, különösen a nagyszüleire, akár jogosultak szülői felelősségre, akár nem."[26]
Szpunar főtanácsnok fentiekben hivatkozott indítványa a nagyszülői kapcsolattartás iránti igény értékeléséből kiindulva számos messzebb mutató kérdést is részletesen értékelt, arra is hivatkozva, hogy mely szerint a társadalmi változások eredményeként fennmaradtak olyan "árnyékzónák", amelyeket jogszabályok nem fednek le, s az árnyékzónáknak csak egyike a nagyszülő és unokája közötti kapcsolattartás. Az indítvány hosszasan foglalkozott a gyermek mindenek felett álló érdekének elvével, továbbá azokkal a személyekkel is, akiknek a gyermekkel való kapcsolata védelmet igényelhet.
A rendeletjavaslat (lásd a I.1.2. pontban foglaltakat is) a szülői felelősség tekintetében fenntartani kívánja a fent tárgyalt rendelkezéseket, illetve joghatósági okokat. Az általános joghatóságot meghatározó rendelkezést azzal egészíti ki, miszerint, ha a gyermek jogszerűen költözik egyik tagállamból egy másikba, és ott új szokásos tartózkodási helyet szerez, az új szokásos tartózkodási hely szerinti tagállam hatóságai rendelkeznek joghatósággal.
Kiemelést érdemel ugyanakkor, hogy a rendeletjavaslata - újraszámozást követő - 20. cikke önálló rendelkezést tartalmaz a gyermek véleménynyilvánításhoz való jogáról. Eszerint a tagállamok hatóságai - a szülői felelősséggel kapcsolatos joghatóságuk gyakorlásakor - biztosítják, hogy az ítélőképessége birtokában lévő gyermek tényleges és hatékony lehetőséget kapjon arra, hogy az eljárások alatt szabadon kifejezhesse véleményét. A hatóság - a gyermek korára és érettségi fokára figyelemmel - kellően tekintetbe veszi a gyermek véleményét, és megfontolásait határozatában dokumentálja.
Magyarországon a 2005. évi CXL. törvény hirdette ki a szülői felelősséggel és a gyermekek védelmét szolgáló intézkedésekkel kapcsolatos együttműködésről, valamint az ilyen ügyekre irányadó joghatóságról, alkalmazandó jogról, elismerésről és végrehajtásról szóló, Hágában, 1996. október 19-én kelt Egyezményt. Az Egyezményt Magyarország 2006 januárjában ratifikálta, s 2006. május 1-jén lépett hatályba. Miután az Egyezmény a Hágai Nemzetközi Magánjogi Konferencia égisze alatt került megalkotásra, nemcsak európai országokban alkalmazzák, hanem számos tengerentúli ország is csatlakozott hozzá.
Az Egyezmény 15. cikke meghatározza a hatálya alá tartozó kérdésekben - így az 1. és 3. cikkben részletezett körben, s többek között a szülői felelősség tekintetében - az alkalmazandó jogot. Ennek megfelelően a Szerződő Államoknak főszabályként a saját jogukat kell alkalmazni. Amennyiben a gyermek személyének vagy vagyonának védelme úgy kívánja, kivételesen alkalmazható vagy figyelembe vehető olyan másik állam joga, amellyel a helyzet szoros kapcsolatban van.[27]
Az Nmjtv. 34. §-a, amelyet az Egyezménnyel nem fedett esetekben alkalmazni kell, nem véletlenül áll nyilvánvaló összhangban az Egyezmény fenti rendelkezéseivel: a 34. § (1) bekezdése értelmében a szülő és gyermek közötti jogviszonyra, valamint a gyámságra (a nagykorúvá válást és a névviselést kivéve) az eljáró bíróság államának joga alkalmazandó. A (2) bekezdés szerint, ha a gyermek érdeke indokolja, az eljáró bíróság kivételesen alkalmazhatja vagy figyelembe veheti annak a másik államnak a jogát, amellyel az ügy szoros kapcsolatban van.
A tartás, így a házastársi tartás és a gyermektartás tekintetében a Tanács 4/2009/EK rendelete a tartással kapcsolatos ügyekben a joghatóságról, az alkalmaz-
-6/7 -
andó jogról, a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról, valamint az e területen folytatott együttműködésről (a továbbiakban: Tartási rendelet) meghatározó jelentőségű 2018. június 18-ától kell alkalmazni. Alkalmazandó jog tekintetében a Tartási rendelet a 2007. évi Hágai Jegyzőkönyvet rendeli alkalmazni. Családjogi tartási kérdések tekintetében fedi le a lehető legteljesebben az uniós jog a kollíziós jogi és polgári eljárásjogi kérdéseket, hiszen sem a joghatóság, sem az alkalmazandó jog tekintetében nem hagy helyet a tagállami szabályozásnak.[28]
Joghatóság tekintetében a Tartási rendelet 4. cikke lehetőséget biztosít arra, hogy a felek megállapodást kössenek, igaz, megadja azt a kört, amelynek keretei között az önrendelkezési jogot a felek gyakorolhatják: kiköthető annak a tagállamnak a bírósága, amelynek területén a felek valamelyike szokásos tartózkodási hellyel rendelkezik vagy amelynek a felek bármelyike állampolgára. Amennyiben pedig házastársak vagy volt házastársak között vitatott a tartási kötelezettség, a felek megállapodhatnak annak a bíróságnak a joghatóságában, amely a házasságukkal kapcsolatos jogviták eldöntésére rendelkezik joghatósággal vagy azon tagállam bíróságának joghatóságában, amely legalább egy éven át a házastársak utolsó közös szokásos tartózkodási helyéül szolgált. (A feltételeknek a megállapodás megkötésekor vagy a bírósághoz forduláskor kell teljesülniük.) A 3. cikk vagylagosan határozza meg azokat a joghatósági okokat, amelyek alapján a tagállami bíróságok a felek megállapodásának hiányában joghatósággal rendelkeznek (az alperes vagy a jogosult szokásos tartózkodási hely szerinti tagállamának bírósága, illetve a személyi állapottal vagy szülői felelősséggel kapcsolatos ügyben joghatósággal rendelkező bíróság, amennyiben a tartás járulékosan ehhez kapcsolódik és az a joghatóság nem kizárólag valamelyik fél állampolgárságán alapszik).
Az alkalmazandó jog tekintetében is elismert a felek autonómiája, hiszen megválaszthatják az alkalmazandó jogot. A Hágai Jegyzőkönyv 8. cikke értelmében a tartási kötelezettség jogosultja és kötelezettje a tartási kötelezettség tekintetében alkalmazandó jogként bármikor kijelölheti az ott megjelöltek egyikét; így annak az államnak a jogát, amelynek (a kijelölés időpontjában) egyik fél az állampolgára, amelyben ugyanekkor egyik fél szokásos tartózkodási helye található, a vagyonjogi ügyeik tekintetében a felek által alkalmazandó jogként kijelölt vagy a valóságban alkalmazott jogot, illetve a házasság felbontása (vagy a különválás) tekintetében a felek által alkalmazandó jogként kijelölt vagy a valóságban alkalmazott jogot. Amennyiben nem állapodnak meg, főszabályként a jogosult szokásos tartózkodási helye szerinti jogot kell alkalmazni.
A C-85/18. PPU. sz. ügyben (CV v DU)[29] hozott ítéletben az EuB arra az -újrafogalmazott - kérdésre keresett választ, hogy a Brüsszel IIa. rendelet 10. cikkének[30] és a Tartási rendelet 3. cikkének az értelmezése lehetséges-e olyan módon, hogy annak a tagállamnak a bíróságai, ahová a gyermeket jogellenesen elvitték, joghatósággal rendelkeznek a szülői felelősség és a gyermektartás kérdésében való döntésre, amennyiben az elvitelt követően a "gyermek bizonyos szinten - társadalmi és családi szempontból - beilleszkedett". Az ügy - egyébként nem ritka - sajátossága abban áll, hogy nem különböző állampolgárságú szülők közötti jogvitáról van szó: a román állampolgársággal rendelkező szülők Portugáliába költöztek, ott született gyermekük, aki kettős állampolgársággal rendezik. A szülők egyike a gyermeket "hazavitte" Romániába, s ott folyamodott a szülői felelősség és gyermektartás kérdésében bírósági rendezésért. A gyermek Portugáliában rendelkezett az elvitelt megelőzően szokásos tartózkodási hellyel és a portugál bíróság ideiglenes döntéssel a másik szülő tartózkodási helyét jelölte ki a gyermek tartózkodási helyéül.
Az EuB határozottan leszögezte: a fenti esethez hasonló ügyben az az ország, ahová a gyermeket jogellenesen elvitték, nem rendelkezik joghatósággal a szülői felelősségre vonatkozó kérelem elbírálására, s ennek megfelelően, a Tartási rendelet 3. cikkének megfelelően a gyermek tartására vonatkozó kérelem elbírálására sem.
Míg a családjog terén széles körben alkalmazandó uniós rendeletek a hazai bíróságok számára meghatározóakká váltak, a két legutóbbi rendeletnek Magyarország nem részese. Ebből az egyik rendelet a jelen téma szempontjából is jelentős: a Tanács (EU) 2016/1103 rendelete a házassági vagyonjogi rendszerekkel kapcsolatos ügyekben a joghatóság, az alkalmazandó jog, valamint a határozatok elismerése és végrehajtása területén létrehozandó megerősített együttműködés végrehajtásáról, amelyet főszabályként 2019. január 29-étől kell alkalmazni azokban a tagállamokban, amelyek a megerősített együttműködés keretében csatlakoztak.[31]
- 7/8 -
A fentiekből következően a házassági vagyonjogi kérdésekben az Nmjtv.-nek kell kollíziós jogi és joghatósági rendelkezéseket (is) biztosítania. A 102. § (1) és (2) bekezdései értelmében a házastársak személyi és vagyoni viszonyait érintő eljárásra magyar bíróság joghatósággal rendelkezik, ha az alperes házastárs szokásos tartózkodási helye belföldön van, a házastársak utolsó közös szokásos tartózkodási helye belföldön volt, feltéve, hogy az egyik házastárs szokásos tartózkodási helye a keresetindításkor továbbra is belföldön van, vagy mindkét házastárs magyar állampolgár. Házassági vagyonjogi jogviszonyt érintő eljárásra magyar bíróság joghatósággal rendelkezik akkor is, ha az eljárás tárgyát képező vagyontárgy belföldön található. Amennyiben az (1) bekezdésben meghatározott jogviszony házassági köteléket érintő eljárás keretében kerül rendezésre, magyar bíróság eljárhat akkor is, ha ezen eljárásra joghatósággal rendelkezik a 102. § (3) bekezdése értelmében.[32] Ez utóbbi szabály alkalmazhatóságát a Pp. fent már említett 462. §-a megakadályozza.[33]
Az alkalmazandó jog tekintetében nagy változást jelent az,[34] hogy az Nmjtv. lehetővé teszi az alkalmazandó jog megválasztását. A 28. § értelmében a házastársak vagyoni jogviszonyaikra megválaszthatják az alkalmazandó jogot. Nyilvánvaló érdek, hogy olyan jogot válasszanak, amelyhez kötődnek, így meghatározott körben választhatnak. Választhatják annak az államnak a jogát, amelynek a házastársak egyike a megállapodás megkötésének időpontjában az állampolgára, annak az államnak a joga, amelynek területén a házastársak egyike a megállapodás megkötésének időpontjában szokásos tartózkodási hellyel rendelkezik, vagy a lex fori-t. Nemcsak a házasok, hanem a házasulók is megválaszthatják az alkalmazandó jogot, ugyanakkor erre legkésőbb a perfelvételi szakban a bíróság által megállapított határidőn belül van lehetőség és főszabályként csak a jövőre nézve van joghatása. A 29. § értelmében a házassági vagyonjogi szerződés alaki szempontból érvényes akkor is, ha megfelel a megkötésének helye szerinti jognak.
Amennyiben a házastársak nem rendelkeztek a jogválasztás kérdésében, a 27. § értelmében annak az államnak a jogát kell alkalmazni, amelynek az elbírálás időpontjában mindkét házastárs állampolgára, amennyiben pedig nincs közös állampolgárságuk, a közös szokásos tartózkodási helyük szerinti jogot, ennek hiányában pedig az utolsó közös szokásos tartózkodási helyük szerinti jogot kell alkalmazni. Ha ilyen nincs, akkor a lex fori alkalmazandó.
Az Nmjtv. 3. §-ának b) pontja meghatározza azt, hogy mit kell tartózkodási helynek minősíteni; eszerint szokásos tartózkodási hely az a hely, ahol az adott jogviszony összes körülményéből megállapíthatóan életvitelének tényleges központja van; ennek meghatározása során az érintett szándékára utaló tényekre is figyelemmel kell lenni. Az indokolás[35] utal arra, hogy bár az európai uniós rendeletekben és a nemzetközi magánjogi tárgyú nemzetközi szerződésekben - ahogyan magában az Nmjtv.-ben is - igen gyakori kapcsolóelv a szokásos tartózkodási hely, annak meghatározására nem kerül sor. Az Nmjtv.-beli megfogalmazásának célja ilyen módon az egységes jogalkalmazás elősegítése. Az indokolás utal arra, hogy a szokásos tartózkodási hely ténykérdés, amelynek megállapítása során az ügyben jelentős valamennyi körülményt tekintetbe kell venni, így a tudati elemeket is.
A tárgyalt kérdések megannyi szegmensében a változás folyamatos, és korántsem csak maguknak a rendelkezéseknek a változásáról van szó. A társadalmi-gazdasági környezet, az életviszonyok változékonysága igazít az egyes szabályok értelmezhetőségén, olyan kérdések vetődnek fel, amelyek néhány évvel korábban még nem fogalmazódtak meg (gondolva akár a házasság témájánál maradva a gyermekek által kötött házasságokra vagy éppen a vallási bíróság által kimondott bontásokra). Az EuB is formálja/módosítja nem egy rendelkezés alkalmazhatóságát, így a hazai jogalkalmazás számára nemcsak a rendelkezések áttekintése indokolt, hanem a változások állandó figyelemmel kísérése is. ■
JEGYZETEK
[1] A tanulmány a 2018. május 24-én lezajlott Meddig mehetünk el? - Mindennapi Családjog. A Családi Jog folyóirat éves konferenciája gyakorló szakembereknek címmel, a HVG-ORAC Kiadó által szervezett rendezvényen megtartott előadás szerkesztett változata. A szülői felelősség témáját érintő feldolgozás az NKFIH támogatásával, a K 120623 ny. számú kutatás keretében készült.
[2] Így nem tér ki a Magyarország által más országokkal fennálló nemzetközi egyezményekre, amelyeknek családjogi kérdésekben is lehet jelentősége. Bővebben lásd többek között: Mádl Ferenc - Vékás Lajos: Nemzetközi magánjog és nemzetközi gazdasági kapcsolatok joga, ELTE Eötvös Kiadó, Budapest 2015. 415-419. o.
[3] Ezzel kapcsolatban lásd Tancsik Annamária: "Meddig mehetünk el?" - Beszámoló a Családi Jog folyóirat 2018. évi konferenciájáról címet viselő és e lapszámban közölt részletes ismertetését is.
[4] Gondolva többek között a Nmjtv. azon rendelkezésére, amely szerint a gyermeket érintő családjogi jogviszonyokra a magyar jogot kell alkalmazni, ha az a gyermekre nézve kedvezőbb (25. §).
[5] Az európai uniós átfogó kodifikációs koncepció hiányáról: Vékás Lajos: Európai uniós és tagállami nemzetközi magánjog. Magyar Jog 2017. 10. 592.; a Brüsszel IIa. rendelet és a Róma III. rendelet előzményeiről: Wopera Zsuzsa: Az európai családjog kézikönyve, HVG-ORAC, Budapest 2012. 37-44., illetve 193-199.; a Tartási rendelet előzményeiről: Simon Károly László: Tartásdíjigények érvényesítése határok nélkül. 2018. 35-39. o. megjelenés alatt álló kézirat.
[6] Teljeskörűen 2005. március 1-je óta.
[7] Lásd a hazai jogirodalomban is többször részletesen feldolgozott Hadadi ügyet - C-168/08 [2009] (ECLI:EU:C:2009:474).
[8] Mádl - Vékás: i. m. 470.
[9] T/14237. számú törvényjavaslat indokolása.
[10] Brüsszel, 2016.6.30. COM(2016) 411 final.
[11] Christian Kohler - Walter Pintens: Entwicklungen im europäischen Personen- und Familienrecht 2015-2016. FamRZ 2016. 18. 1516.
[12] C-372/16. [2017] (ECLI:EU:C:2017:988).
[13] Az ítélet 45. pontja.
[14] HR-ügy - C-512/17 [2018] (ECLI:EU:C:2018:513).
[15] Mercredi-ügy - C-497/10. PPU [2010] (ECLI:EU:C:2010:829).
[16] Lásd pl. Wopera: i. m. 83-84.
[17] OL v PQ ügy - C-111/17. PPU [2017] (ECLI:EU:C:2017:436).
[18] Az ügy részletes bemutatását lásd: Ferge Zsigmond: A szokásos tartózkodási hely fogalmának értelmezése a tagállamban fizikailag jelen nem lévő csecsemőkorú gyermek elhelyezése esetén. Családi Jog 2018. 2. 34-40.
[19] Az ítélet 42. pontja.
[20] C-565/16. [2018] (ECLI:EU:C:2018:265).
[21] Az ítélet 34 pontja.
[22] A hazai gyakorlatban található arra példa - igaz, más tényállás mellett -, hogy a bíróság érdemben vizsgálja azt, mennyiben teljesül a szülők megállapodása esetén a gyermek érdeke - BH+ 2014/352.
[23] C-335/17. [2018] (ECLI:EU:C:2018:359).
[24] Az ítélet 26. pontja.
[25] Az ítélet 29-30. pontjai.
[26] Az ítélet 33. pontja.
[27] Részletesen lásd Wopera: i. m. 254-260.; Bereczki Ildikó - Csöndes Mónika: Néhány megállapítás a Brüsszel IIa. rendelet, az 1996. évi Hágai Gyermekvédelmi Egyezmény és a Kódex viszonyát, hatályát és alkalmazási körét illetően. In: Berke Barna - Nemessányi Zoltán: Az új nemzetközi magánjogi törvény alapjai. Kodifikációs előtanulmányok. HVG-ORAC Kiadó, Budapest 2016. 199-201.
[28] Lásd részletesen Bóka János: Tartási kötelezettségek az új magyar nemzetközi magánjogi kódexben. In: Berke Barna - Nemessányi Zoltán: Az új nemzetközi magánjogi törvény alapjai. Kodifikációs előtanulmányok. HVG-ORAC, Budapest 2016. 262.
[29] C-85/18. PPU [2018] ECLI:EU:C:2018:220).
[30] Az előzetes döntéshozatalt kezdeményező bíróság a Brüsszel IIa. rendelet 8. cikkére vonatkozóan terjesztette elő a kérdést, de az EuB - miután nem volt kétséges, hogy a gyermek jogellenes és nem jogszerű elviteléről volt szó - a 10. cikkre vonatkoztatva válaszolta meg azt.
[31] A másik (előzővel párhuzamos) jogforrás a Tanács (EU) 2016/1104 rendelete a bejegyzett élettársi kapcsolatok vagyonjogi hatásaival kapcsolatos ügyekben a joghatóság, az alkalmazandó jog, valamint a határozatok elismerése és végrehajtása területén létrehozandó megerősített együttműködés végrehajtásáról.
[32] Hasonlóképpen: a 102. § (4) bekezdése értelmében, ha magyar bíróság joghatósággal rendelkezik az öröklési jogviszonyt érintő eljárásra, joghatósága kiterjed az örökléssel összefüggő házassági vagyonjogi jogkérdés elbírálására is.
[33] Lásd még: Nagy Csongor István: Nemzetközi magánjog, HVG-ORAC, Budapest 2017. 258-259.
[34] A szakirodalom már korábban kritikával illette az alkalmazandó jog megválasztásának hiányát. Így: Mádl-Vékás: i. m. 423.; Nagy Csongor István: Nemzetközi magánjog, HVG-ORAC, Budapest 2012. 157-158.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző habilitált egyetemi docens, ELTE ÁJK.
Visszaugrás
