Az Európai Bíróság (a továbbiakban: EuB) ítélkezési gyakorlata szerint a gyermek "szokásos tartózkodási helyének" fogalmát és terjedelmét a gyermek mindenekfelett álló érdekére és különösen a földrajzi közelség szempontjára tekintettel kell meghatározni. E fogalom annak a helynek felel meg, ahol a gyermeknek a szociális és családi környezetbe való, bizonyos fokú beilleszkedése megvalósul. A szokásos tartózkodási hely a Brüsszel IIa. rendelet[1] kulcsfogalma.
A következőkben bemutatásra kerülő, OL és PQ[2] ügyet az EUB gyermekelhelyezési ügyekben hozott döntései között egyedülállóvá teszi az, hogy ebben az ügyben, az érintett gyermek egyik helyről a másikra történő földrajzi elvitelére soha nem került sor.
A kérdést előterjesztő athéni egyesbíróság, a Monomeles Protodikeio Athinone, e különleges körülményre tekintettel az EuB jogértelmezését kérte. Az előzetes döntéshozatal iránti kérelemből kitűnően, a kérdést előterjesztő bíróságnak kétségei voltak a tekintetben, hogy mekkora jelentőséget kell tulajdonítani a gyermek Görögországban való fizikai jelenlétének, illetve, hogy lehetséges-e azt a helyet, Olaszországot - ahol a szülők közös tartózkodási helye volt -, a gyermek szokásos tartózkodási helyének tekinteni. A gyermek szokásos tartózkodási helyének meghatározása céljából az EuB korábbi ítélkezési gyakorlata által kidolgozott szempontok az OL és PQ ügyben az újszülöttnek vagy csecsemőnek a felette felügyeleti jogot gyakorló személytől való teljes függősége miatt nem irányadóak.
Az előterjesztő bíróság felvetette, hogy hogyan kell értelmezni a Brüsszel IIa. rendelet 11. cikkének (1) bekezdése értelmében vett szokásos tartózkodási hely fogalmát, továbbá azt, hogy a kérdést előterjesztő bíróság rendelkezik-e joghatósággal a gyermek abba a tagállamba való visszavitele elrendelésére, amelyben előzőleg a szülők közös tartózkodási helye volt, amennyiben a gyermek a szülői felelősséget közösen gyakorló szülők akaratának megfelelően a szülők közös tartózkodási helyétől eltérő tagállamban született, és ezt követően anyjával a születési helye szerinti tagállamban maradt.
Az EuB határozata a feltett kérdés értelmezésére vonatkozik, és iránymutatást ad a kérdést előterjesztő bíróság számára.
Az olasz állampolgár OL és a görög állampolgár PQ 2013. december 1-jén Olaszországban kötöttek házasságot, amely tagállamban - Sassoferrato községben - ezt követően együtt telepedtek le. Amikor PQ nyolc hónapos terhes volt, a házastársak megállapodtak, hogy PQ Athénban fogja világra hozni gyermeküket, ahol családjától segítséget fog kapni, és ezt követően a gyermekkel Olaszországba a házastársak közös lakóhelyére fog visszatérni. A házastársak Athénba utaztak, ahol 2016. február 3-án PQ leánygyermeknek adott életet, aki azóta is anyjával ott tartózkodott. Ezt követően OL visszautazott Olaszországba. OL állítása szerint beleegyezett abba, hogy a gyermek 2016. májusig Görögországban maradjon, amikorra várta a házastársa és a csecsemő visszatérését.
Ugyanezen év júniusában PQ egyoldalúan úgy döntött, hogy a gyermekkel Görögországban marad. PQ szerint a házastársak nem döntöttek a gyermekkel Olaszországba való visszatérésének pontos időpontjáról, azt állította, hogy 2016 májusában, majd júniusában amikor OL meglátogatta Görögországban, megállapodtak arról, hogy e tagállamban együtt töltik a nyári szabadságot.
OL 2016. július 20-án az anconai bíróságnál, a Tribunale ordinario di Anconánál házasság felbontása iránti kérelmet terjesztett elő. Ennek keretében azt kérte, hogy neki ítéljék a gyermek feletti kizárólagos felügyeleti jogot, állapítsák meg az anya kapcsolattartási jogát, rendeljék el a gyermek Olaszországba való visszavitelét, és hogy a gyermek ellátása érdekében ítéljenek meg számára tartásdíjat.
2016. november 7-i határozatával e bíróság megállapította, hogy, mivel a gyermek születése óta Olaszországtól eltérő tagállamban lakik, a szülői felelősségre vonatkozó kérelemről nem lehet határozni. E határozattal szemben OL fellebbezést nyújtott be, amelyet az anconai
- 34/35 -
fellebbviteli bíróság a Corte d’appello di Ancona 2017. január 20-án helyben hagyott.
Az anconai rendes bíróság, a Tribunale Ordinario di Ancona 2017. január 23-i határozatával - arra hivatkozva, hogy a gyermek szokásos tartózkodási helye nem Olaszországban található - megtagadta az anya tartásdíj iránti kérelme elbírálását. 2017. február 23-án e bíróság kimondta OL és PQ házasságának felbontását anélkül, hogy határozott volna, a gyermek feletti szülői felelősségről.
Az olasz bíróságok előtti eljárással egy időben, 2016. október 20-án OL az athéni egyesbíróság a Monomeles Protodikeio Athinonhoza-hoz a gyermek visszavitele iránti kérelmet nyújtott be. A görög jog szerint Görögországban a 1980. évi Hágai Egyezmény értelmében vett, visszavitel iránti kérelmet azon hely egyesbíróságához a Monomeles Protodikeio-hoz kell benyújtani, ahol az érintett gyermek az elvitele következtében tartózkodik, vagy ezen elvitel elkövetőjének a lakóhelye található. Ezt a kérelmet ideiglenes intézkedés iránti eljárásban kezelik, az eljáró bíróság által hozott határozat a gyermek visszavitelére vonatkozó jogvitát pedig véglegesen eldönti.[3]
Ez a bíróság úgy vélte, hogy bár a gyermeket kétségtelenül nem "vitték el" egyik tagállamból a másikba a 2201/2003. rendelet 11. cikkének (1) bekezdése és az 1980. évi Hágai Egyezmény 3. cikke értelmében véve, az anya jogellenesen tartotta őt Görögországban, anélkül hogy az apa beleegyezett volna abba, hogy a gyermek szokásos tartózkodási helye e tagállamban legyen, miközben a szülők a szülői felelősséget e gyermek felett együtt gyakorolják. Az olyan helyzetek, amelyekben a gyermek a szülei szokásos tartózkodási helyével kapcsolatban nem lévő helyen születik meg és azt követően az egyik szülő őt jogellenesen elviszi vagy visszatartja, a szülői jogok nyilvánvaló megsértésének és a gyermek azon helytől való tényleges eltávolításának minősül, ahol rendes körülmények között a szokásos tartózkodási helye lenne. Az ilyen helyzeteknek ezen okokból az 1980. évi Hágai Egyezmény[4] és a 2201/2003. rendelet szerinti visszatérési eljárás hatálya alá kell tartozniuk.
A görög bíróság szerint a gyermek adott helyen való fizikai jelenléte nem lehet előfeltétele a 2201/2003 rendelet 11. cikke értelmében vett "szokásos tartózkodási helye" megállapításának. Az újszülötteket és a csecsemőket illetően - a kisgyermekek őket gondozó személyektől való függősége miatt -, a szokásos tartózkodási hely meghatározását rendszerint lehetővé tevő tényezők relevanciájukat veszítik. Az EUB megállapította, hogy a gyermek fizikai jelenlétével kapcsolatos feltétel a legkevésbé fontos a csecsemők tekintetében, a Mercredi ítéletében[5] kimondta, hogy az ilyen csecsemő adott helyen való néhány napos tartózkodása, egyéb tényezőkkel együtt, a szokásos tartózkodási hely megállapításához elegendő.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
