Az angol jog esetében gyakran állított tétel, hogy a gyógyulási/túlélési esélyt nem ismeri el peresíthető igényként. Jelen írás ezt a megállapítást kívánja árnyaltabban bemutatni, kibontva az okozatossággal kapcsolatos bírói esetjogot általában és az egészségügyi szolgáltatókkal szembeni perekben. Az angol common law-ban a kártérítési jog esetjog, melynek fejlődését évszázadok óta a House of Lords (Lordok Háza), illetve 2009 óta a Supreme Court (Legfelsőbb Bíróság)[1] precedens-ítéletei[2] alakítják. A gyógyulási/túlélési esély megítélhetőségével kapcsolatos angol joggyakorlat[3] ezen ítéletek mentén, de a jogirodalomra is figyelemmel kerül tárgyalásra.[4]
Az okozatosság természeténél fogva fennálló bizonytalansága miatt az angol common law-ban is uralkodó álláspont, hogy a ténybeli okozatosság megállapítására szolgáló but for teszt (a kontinentális conditio sine qua non common law megfelelője) sok esetben nem nyújt segítséget az okozatossági kérdések elbírálásához.[5] A House of Lords
- 193/194 -
a Bonnington Castings v Wardlaw (1956)[6], a McGhee v National Coal Board (1973)[7], majd a Fairchild v Glenhaven Funeral Services (2002)[8] döntésekkel olyan, az okozati összefüggés megállapítására vonatkozó elveket munkált ki, amelyekkel lazított a but for teszt követelményén.[9] A House of Lords a teljes kártérítés elvének fenntartása mellett dolgozta ki a Bonnington ügyben 'a sérelem bekövetkezéséhez nagymértékben hozzájárult' (material contribution to injury) elvet, majd a McGhee ügyben 'a sérelem bekövetkezésének kockázatához nagymértékben hozzájárult' (material contribution to the risk of harm) elvet. A House of Lords a Fairchild döntésben a McGhee ügyben megalapozott kivételszabályt kiterjesztve azt már nemcsak egy alperessel, hanem több alperessel szemben is alkalmazhatónak mondta ki. Az okozati összefüggés megállapításának hagyományos tesztjén lazító House of Lords-döntések mind a foglalkozási eredetű, káros anyagok okozta megbetegedésekkel kapcsolatos kártérítési ügyek. Ki kell ugyanakkor emelni: 'a sérelem bekövetkezéséhez nagymértékben hozzájárult' elv idővel általánosan alkalmazandó szabállyá vált. A McGhee/Fairchild döntések pedig hatást gyakoroltak a gyógyulási/túlélési esély elvesztésével kapcsolatos ítélkezési gyakorlat alakulására. Nem véletlenül volt ebben szerepük, mert ahogy erre Burrows rámutatott: növelni a kár bekövetkezésének kockázatát (esélyét) valójában egyenértékű valamely hátrány elkerülésének az elveszett esélyével.[10]
Az egészségügyi szolgáltatókkal szembeni perek száma az Egyesült Királyságban az 1980-as évek elejétől növekedett meg jelentősen.[11] A gyógyulási/túlélési esély elvesztésének megítélhetőségével kapcsolatos ügyek az 1980-as évek második felére érték el az angol legfelsőbb bírói fórumot. A Hotson v East Berkshire Area Health Authority (1987)[12], majd a Gregg v Scott (2005)[13] ügyekben a House of Lords elutasította a felperesek kereseti kérelmét, nem állapította meg az egészségügyi szolgáltató felelősségét az ok-okozati összefüggés fennállásának hiányában, és elzárkózott a gyógyulási/túlélési esély elvesztése, mint önállóan peresíthető kárigény elismerésétől is. A hivatkozott precedens-ítéletek útján bemutatásra kerül, hogy az esély elvesztésére alapított igények érvényesítését nemcsak az okozatossági követelmény lazítása, hanem a kár fogalmának kiterjesztése útján is megpróbálták elérni a felperesek.
A gyógyulási/túlélési eséllyel kapcsolatos angol bírói gyakorlat a tudományos közösségben jelentős viták kereszttüzében áll. A kritikák szerint az esély elvesztésének más eseteiben megengedőbben[14] ítélkeznek a bíróságok, mint az egészségügyi szolgáltatókkal szembeni (az ún. személyi sérülés miatti, personal injury claims) kárigények elbírálásakor. Az ilyenként rendszerint hivatkozott ügyek: az eséllyel arányos elmaradt haszon megítélése szerződésszegéssel okozott károknál[15], az eséllyel arányos kártérítés megítélése, pernyertesség esélyének elvesztése[16], vagy más szakmai gondatlanságból származó, pl. ügyvédek[17], könyvelők, értékbecslők kötelezettségszegő magatartása miatt okozott károk esetén.[18],[19] A Street on Torts ezt a különbséget azzal magyarázza, hogy amíg az ilyen típusú ügyekben a bizonytalanság ellenére a rendelkezésre álló megfelelő tényadat-mennyiség miatt jellemzően megítélhetőek eséllyel arányosan az érvényesített kárigények, addig az egészségügyi szolgáltatókkal szembeni perekben a kórfolyamatok gyakran meg nem ismerhető lefolyása "egy minőségileg más" bizonytalanságot eredményez, és ez vezet el az esélyelvételi ügyek eltérő megítéléséhez.[20] A fentieket kis részben árnyalja az a felperes
- 194/195 -
jövőbeli helyzetét érintő kárigények elbírálásával kapcsolatos, kevésbé hivatkozott gyakorlat, amely szerint a károsult egészségügyi állapotában további kockázatként jelentkező egészségromlás[21] esetén szűk körben érvényesül az eséllyel arányos kártérítés elve. Ezek az esély elvesztésére alapított igények azonban nem önállóan (az alperesi gondatlan magatartásra követlenül alapítottan) peresíthető kárigények, hanem következménykárként kerülhetnek megítélésre csak.[22]
A kritikák a legfelsőbb bírói fórumnak különösen felróják, hogy amíg az egészségügyi szolgáltatókkal szembeni perekben rendre azzal érvel(t), hogy jogalkotás útján kellene rendezni a gyógyulási/túlélési esély elvesztése miatt igények érvényesíthetőségét (proporcionális kártérítés), addig a foglalkozási eredetű, káros anyagok okozta megbetegedésekkel kapcsolatos kártérítési ügyek elbírálásakor élt a bírói jogfejlesztés lehetőségével és a teljes kártérítés elvének fenntartása mellett szakadt el a hagyományos okozatossági felfogástól. A legfelsőbb bírói testület tagjai azonban nyilvános előadásaikban jól láthatóan kiállnak amellett, hogy a káros anyagok okozta megbetegedésekkel kapcsolatos kártérítési ügyekben kialakított kivételszabályokon túl nem indokolt, hogy a bíróságok lazítsanak az okozati összefüggés megállapítására szolgáló hagyományos szabályon. A status quo megőrzését a common law egységének biztosításával, sőt a változás nagyhatású, a közkiadásokra is kiható következményével is indokolják.[23] Ez utóbbi érv kapcsán indokolt utalni arra, hogy a legtöbb pert az adófizetők pénzéből működtetett Nemzeti Egészségügyi Szolgáltatóval (National Health Service)[24] szemben indítják, mert az NSH az ország legnagyobb egészségügyi szolgáltatója.[25]
Az angol common law-ban a tort law joganyagát számos bonyolult, egyedi tényállásra épülő felelősségi alakzat alkotja.[26] Ezt nem könnyű összevetni a magyar jognak az általános deliktuális felelősségi generálklauzulára és a különböző speciális felelősségi alakzatokra épülő rendszerével.[27] A tort-ok kontinentális jogi szempontból nem mások, mint különböző deliktuális felelősségi alakzatok, csak nem törvényi szabályok, hanem bírói döntésekben, precedens-ítéletekben több évszázad alatt kifejlesztett jogelvek formájában.[28] A tort-okon belül kiemelkedik a negligence tort, ahol az igényérvényesítés megengedhetőségét - ellentétben sok más tort-tal - a károkozó magatartás és nem a károsultnak okozott kár, sérelem típusa határozza meg. A negligence tort modern felelősségi jogi jogintézménnyé akkorra vált, amikor többszáz éves fejlődést követően egyszer csak "az egy, a sok közül helyzetből" kilépve elsődleges tort-tá állt elő.[29] Sólyom László monográfiájában rámutatott: a XIX. század óta a jogfejlődés ugyan a tort jog általánosodása és a tort-ok egységesedésének az irányába halad, de a károkozás általános tilalmának a kimondásáig a common law nem jutott el. Az általános deliktuális felelősség elvét eddig - a mai napig - egyetlen bírói ítélet sem mondta ki. Az angol tort-law sajátossága az is, hogy a tort-ok rendszere nem zárt, a jogfejlődés eredményeként újabb és újabb tort-ok születnek.[30]
- 195/196 -
A XIX. században folyamatosan teret nyerő általános negligence felelősség önálló tort-tá véglegesen a híres Donoghue v Stevenson ügy[31] révén vált. Ítéletében Lord Atkin a gondossági kötelezettség (duty of care) határát a lehető legmesszebbre terjesztette ki, és deklarálta "az általános gondossági kötelezettség fennállását mások károsításának elkerülésére"[32]. A tort of negilgence ekként a duty of take care, mint önálló kötelezettség megsértésén alapul, amelyet Donoghue v Stevenson ügyben hozott döntés értelmében esetről-esetre kell mindig vizsgálni. Sólyom megállapítása, hogy a tort of negilgence funkciójában és szerepében a kontinensről ismert felelősségi generálklauzulával hozható ugyan egy szintre, de azzal tartalmi oldalról nézve nem azonos, éppen azért, mert nem a károkozás általános tilalmát mondja ki. A felelősség megállapításához a felperesnek ugyanis mindig külön bizonyítania kell, hogy közte és a károkozó közötti viszonyban fennáll a gondossági kötelezettséget (duty of care) megalapító helyzet. Sólyom megfogalmazásában a károkozónak a károsulttal szemben fennálló gondossági kötelezettsége (duty of take care) "egy olyan folyékony kategória, amelynek különböző aspektusai a kontinentális kárfelelősségi dogmatika jogellenességi, vétkességi és okozatossági elemeinek feleltethetők meg".[33] Sólyom Lord Atkin formuláját úgy értékeli, hogy az egyszerre minősül általános felelősségalapító és felelősségkorlátozó formulának, és tölti be ezzel a felelősségi generálklauzula és a beszámítási elmélet funkcióját. Sólyom szerint "az általános felelősségi formula ("you must not injure your neighbour") végül is leszűkül az észszerűen előrelátható károkra olyan személyek vonatkozásában, akiket az aktus olyan szorosan és közvetlenül érint, hogy ezzel a cselekvőnek észszerűen számolnia kellett".[34] Bán Dániel megfogalmazásában "[e]szerint csak azzal szemben terhel oltalmi kötelezettség, akinek az esetleges magatartásommal vagy mulasztásommal észszerű előrelátással valószínűleg kárt okozhatok". Bán az angol tort-jog sajátosságát tehát abban látja, hogy "a károkozás nem általában tilos, hanem csak akkor, ha a károkozót a károsulttal szemben oltalmi kötelezettség (duty to take reasonable care) terheli". A felelősséget megalapozó magatartás ekként az oltalmi vagy másként gondossági kötelezettség megszegésében (breach of duty of care) áll. A Donoghue v Stevenson ügyben hozott ítéletet követően az angol legfelsőbb bírói fórum a formulát a praktikus alkalmazása érdekében ítéletei útján tovább pontosította, pl. az okozatosság, a kártérítésre jogosult személyi kör korlátozása révén.[35]
A negligence tort esetében a felelősség feltételei ennek megfelelően a következők: valamely gondossági kötelezettség megszegése (breach of duty of care), a kár, valamint a kötelezettségszegő magatartás és a kár közötti ok-okozati összefüggés, a kár nem túl távoli volta (remoteness), a mentesülés hiánya (fault).[36] A magyar felelősségi rendszerhez képest tehát alapvető eltérés a felelősség anyagi jogi feltételeit illetően, hogy az angol common law azt kívánja meg a károsulttól, hogy mutasson rá és bizonyítsa, hogy a károkozó személy vele szemben konkrétan milyen oltalmi kötelezettséget (a breach of duty of care) szegett meg. A másik jelentős különbség, hogy az angol common law-ban a kárnak nincsen normatív fogalma, nincsenek normatív tartalmi elemei. A negligence tort-ra alapított keresetekben 'peresíthető kárigény' (actionable damage) érvényesíthető. Az pedig az esetjog alapján határozható meg, pontosabban az alakítja, hogy mi lehet 'peresíthető kárigény'. Ilyenként minősülnek például olyan a magyar tételesjogban szabályozott és a joggyakorlatból is ismert kártípusok mint personal injury, damage to property, loss of profit, loss of earnings, medical expenses, stb. Ezzel összefüggésben rá kell mutatni: az angol common law-ban a normatív kárfogalom hiánya miatt jelentkezik elméleti kérdésként az, hogy az esély elvesztése kárként minősülhet-e.[37]
Az angol common law-ban - ahogy a magyar jogban is - a szabály az, hogy a károsultnak kell bizonyítania a károkozó magatartás tanúsítása és a kár bekövetkezése mellett az ok-okozati összefüggés fennállása alapjául szolgáló tényeket is. Az angol common law-ban a polgári kereseteknél a bizonyításhoz kapcsolódó eljárásjogi, a bírói gyakorlatban kimunkált elvek a burden of proof és a standard of proof. A bizonyítási eljárás lefolytatása során alapvetően ezek segítik a bírót abban, hogy dönthessen. A burden of proof a bizonyítási kötelezettség és a bizonyítá-
- 197/198 -
si teher szabálya: aki állít, annak kell bizonyítania, és a bizonyítatlanság terhét is ő viseli. A standard of proof pedig a bizonyítottság elvárt szintjéhez kapcsolódó szabály, amely alapján a bíró egy kérdéses tény bekövetkezését bizonyítottnak, avagy éppen nem bizonyítottnak találja. Másként fogalmazva: mi az elvárt bizonyítottság mértéke, amelyre figyelemmel a bíró állást tud foglalni arról, hogy a bizonyítottság mikor éri el azt az optimális szintet, amelyre már érdemi döntés alapítható.[38]
Ami a negligence tort-ra alapított polgári kereset esetében a bizonyítási kérdéseket illeti, minden felelősségi feltétel fennállását a felperesnek on the balance of probabilities kell bizonyítania. A valószínűségek súlyozásán (balance of probabilities) alapuló bizonyítási mérce szerint az a tény, amiről 50 %-nál nagyobb valószínűséggel állítható, hogy bekövetkezett, az bizonyítottnak tekintendő, amiről viszont 50 %-nál alacsonyabb valószínűséggel állítható, hogy bekövetkezett, az nem tekinthető bizonyítottnak. A polgári ügyekben általánosan érvényesülő on the balance of probabilities tehát nem a büntetőügyeknél elvárt észszerű kétséget kizáró bizonyosságot (beyond reasonable doubt) jelenti, hanem a valószínűségen alapuló bizonyosságot; amelynek eredményeként a bíró a bizonyítási eljárás során a valószínűbb tényállítást[39] fogadja el. Ennek megfelelően az ok-okozati összefüggés megállapításakor is (legalább) valószínűségi bizonyítással már elérhető az elvárt bizonyítottság mértéke: azaz inkább valószínű, mint nem, hogy az alperes magatartása okozta a felperes kárát, sérelmét.[40] A bíróságoknak az ok-okozati összefüggés fennállásáról való döntés során mérlegelniük kell: mi történt volna az alperes gondatlan (negligent) kötelezettségszegő magatartása nélkül. Gyakran 'a mi történt volna ha' a virtualitása ellenére is értékelhető valamennyire bizonyosként. Vannak azonban olyan esetek, amikor ez ismeretlen marad, és minden, ami lehetséges, az pusztán a különböző lehetséges valóságok valószínűségének a mérlegeléseként kerül megállapításra. A bíróságok mérlegelése pedig jellemzően a legvalószínűbb kimenetel elfogadásához vezet.[41] Ebből a szempontból értékelve a Hotson v East Berkshire Area Health Authority, illetve a Greg and Scott döntéseket, a House of Lords azért nem állapította meg az egészségügyi szolgáltató felelősségét, mert "a legvalószínűbb kimenetel" szerint nem az egészségügyi szolgáltató okozta a felperesek sérelmét.[42]
A House of Lords bírái ítéleteikben gyakran utalnak arra, hogy a common law hagyományosan különbséget tesz a bizonyítást illetően a tekintetben, hogy egy múltban bekövetkezett eseményről van szó vagy egy jövőbeli eseményről. Az előbbi esetében, ha inkább valószínű, mint nem (on the balance of probabilities), hogy a múltbeli esemény bekövetkezett, akkor azt biztosnak, bekövetkezettnek tekintik. Ha pedig egy jövőbeli esemény a bizonyítás tárgya, akkor annak esélyét, valószínűségét kell megbecsülni, hogy ez az esemény bekövetkezik-e, illetve, hogy egy múltbeli eseménytől függően bekövetkezhet-e, és kifejezni ezt az esélyt a megítélt kártérítésben. Burrows épp a Hotson v East Berkshire Area Health Authority ügy alapján hangsúlyozza, hogy a múltbeli hipotetikus tények bizonyítása vet fel igazán problémákat a gyakorlatban[43]. A Gregg v Scott ügyben Lord Nicholls ítéletében szintén arra mutatott rá, hogy a múltban bekövetkezett és jövőbeli esemény közötti megkülönböztetésre vonatkozó bizonyítási gyakorlat kevésbé kielégítő a hipotetikus tényeknél.[44]
A kórházak a szigetországban hosszú ideig nem voltak felelősek az egészségügyi személyzet gondatlan magatartásáért. A Hillyer v St. Bartholomew's Hospital (1909) ügyben a Court of Appeal úgy döntött, hogy a kórház nem felel a szakszemélyzete gondatlan magatartásával okozott kárért. Néhány évtized múlva Lord Denning, akkor még mint ügyvéd a Gold v Essex County Council (1942)[45] ügyben a felperes jogi képviselőjeként eljárva érvelésével megfordította ezt a gyakorlatot. A Court of Appeal bírái kimondták, hogy a radiológus alkalmazott nem gondos eljárása megalapozza a munkáltató, a kórház felelősségét. Lord Denning később pedig már mint a Court of Appeal bírája a Cassidy v Ministry of Health ügyben (1951)[46] ítéletében kimondta: ha a kórház fogadta a beteget, akkor gondos eljárás mellett kell kezelnie, függetlenül attól, hogy az orvos milyen jogviszonyban végezi a munkáját és attól is, hogy a beteg az orvosi ellátásért fizetett-e.[47]
- 197/198 -
Az állandó bírói gyakorlat szerint az egészségügyi szolgáltató kötelezettségszegő magatartása nem keletkeztet kártérítési kötelmet, ha a károsult nem bizonyítja a kötelezettségszegő magatartás és a kár közötti ok-okozati összefüggést. Ha a felperes kára, sérelme betegsége miatt felmerült orvosi kezeléssel összefüggésben keletkezik, jelentkezik, az orvosi bizonyítékokból még kiderülhet, hogy az egészségügyi szolgáltató magatartása csak az egyik lehetséges oka a bekövetkezett hátrányos eredménynek, és lehet, hogy az több más okból is bekövetkezhetett. A felperesnek azonban ez esetben is on the balance of probabilities kell bizonyítania, azaz, hogy inkább valószínű, mint nem, hogy az alperes magatartása okozta a felperes kárát, sérelmét, vagy annak bekövetkezéséhez nagymértékben hozzájárult.[48]
Az egészségügyi szolgáltatókkal szembeni perekben korlátozottan érvényesül a res ipsa loquitir ("a dolog önmagáért beszél") elv[49]. Az egészségügyi szolgáltató perlése esetén a felperesnek kell előadnia, hogy mi történt vele a kezelés során, és bizonyítania a felelősség feltételeit. A res ipsa loquitir elv nem változtatja meg a bizonyítási terhet. A felperesek főként a magatartás gondatlanságának megalapozása és az ok-okozati összefüggés fennállásának a megállapítása érdekében hivatkoznak rá. Felhívása azonban csak akkor lehet sikeres, ha az alperes nem ad észszerű magyarázatot arra, hogy a hátrányos eredmény máshogy - mint gondatlan magatartás útján - hogyan következhetett be, vagy nem igazolja, hogy az elvárható legnagyobb gondossággal járt el a beteg kezelésekor. Ha ezeknek az alperes eleget tesz, akkor a bíróság nem veheti figyelembe a res ipsa loquitir elvet a felperes javára. [50]
Az angol common law-ban rendkívül összetett esetjoga alakult ki a ténybeli okozatosság fennállásának, illetve fenn nem állásának megállapítására vonatkozó elveknek, teszteknek. Ahogy azt majd látni lehet, okozatossági szempontból a gyógyulási/túlélési esély elvesztésével kapcsolatos ügyek mellett a foglalkozási eredetű, káros anyagok okozta megbetegedésekkel kapcsolatos kártérítési ügyek elbírálása állította komoly kihívás elé a bíróságokat.
A ténybeli okozatosság (factual causation) fennállásának megállapítására szolgáló but for teszt megegyezik a kontinentális jogrendszerekben ismert conditio sine qua non elmélettel.[51] Az ok-okozati összefüggés a but for teszt alapján akkor kerül megállapításra, ha bebizonyosodik: az alperes kötelezettségszegő magatartása nélkül a felperes kára nem következett volna be ("but for the defendant's breach of duty, the loss would have occured"). A but for teszt esetében a jogfejlődésben meghatározó szerepet játszó, ún. leading case a Barnett v Chelsea[52] ügy. A tényállás szerint három éjjeliőr gyomorbántalmak és hányás miatt kereste fel éjjel a helyi kórházat. A behívós orvos - az őt telefonon felhívó nővéren keresztül - azonban csak azt rendelte el, hogy keressék fel másnap reggel a háziorvosukat. Az egyik biztonsági őr még aznap éjjel meghalt. A halál oka arzén-mérgezés volt. Kiderült, hogy a teában, amit mindhárman ittak, méreg volt. Az özvegy perelte a kórházat, és a bíróságtól a kórház felelősségének a megállapítását kérte, a kórház mulasztására alapítva a kerestet. A bíróság a szakértő tanú véleménye alapján megállapította azonban, hogy ha a beteget a kórházba fel is vették volna, akkor sem tudták volna megmenteni. Az özvegynek a perben nem sikerült bizonyítania, hogy az orvos mulasztása nélkül, gondos orvosi kezelés esetén a férje nem halt volna meg.[53]
A but for teszt (ahogy a conditio sine qua non teszt) lényege, hogy egy feltétel [54] vagy okozta vagy nem okozta az eredményt (mindent vagy semmit szemlélet). Minden-
- 198/199 -
esetre általa kijelölhető az ok-okozati kapcsolat a károkozó felelősségét megalapozó magatartás és a károsult kára között. Eldönthető segítségével, hogy a keresetlevélben a felperes által állított jogellenes magatartás nélkül a konkrét kár bekövetkezett volna-e. Ha a válasz igenlő, akkor az alperes felelősségét az ok-okozati összefüggés hiánya miatt nem kell tovább vizsgálni, a kereseti kérelmet el kell utasítani. Ha viszont a válasz tagadó, akkor az alperes jogellenes magatartása okozatos a felperes kárával, tehát az alperes egyéb feltételek fennállása esetén felelős és ő (vagy a kárért felelős személy) a kár megtérítésére köteles. A legtöbb (egyszerű) esetben már e teszt alapján is eldönthető, hogy egy korábbi esemény valóban oka-e egy későbbinek, vagy csupán egy, azt időben megelőző, függetlennek tekinthető esemény. Ha az előbbi eset áll fenn, akkor jogi szempontból szükséges feltételként, azaz okként jön figyelembe a bekövetkezett hátrányos eredmény tekintetében. Ha pedig egy magatartás szükséges feltételként, azaz okként minősül, akkor már nem lehet kizárni az eredményhez vezető okfolyamatból.[55]
Ahogy a conditio sine qua non elmélet, úgy a but for teszt alkalmazása sem mindig egyszerű a gyakorlatban.[56] Az angol common law is abból indul ki, hogy minden olyan eredmény, amely a felperesnek sérelmet okoz, nemcsak az alperes károkozó magatartásának az eredménye, hanem számos egyéb körülmény együttes következménye is (lehet), következzenek be ezek a körülmények akár a károkozó magatartás előtt, akár utána. A felelősség megállapítása szempontjából az angol common law bíró is az emberi magatartást keresi, de nem bármely magatartásnak tulajdonít jelentőséget, hanem csak annak, amelyik az eredmény okának tekinthető. Az angol common law-ban is az a bíró feladata, hogy az okok halmazából kiválassza a releváns okot, okokat. A releváns ok meghatározásához pedig a bírónak tudnia kell a felelősséget megalapító szabály mögött meghúzódó jogpolitikai alapokat, célokat[57] is.[58]
A Chester v Afshar-ügy tényállása szerint a kórház idegsebésze nem tájékoztatta a beteget a gerincműtétjének kockázatairól. A műtét nem sürgősségi műtét volt, tehát a beteg előzetes beleegyezésére szükség volt a műtét elvégzéséhez, és abba a beteg bele is egyezett. A műtét lefolyása eseménymentes volt, a műtét következtében azonban a beteg lebénult. A paralízis kialakulásának kockázata az ilyen típusú műtétek esetén 1-2 %. A beteg a bíróság előtt azzal érvelt, hogy ha az orvos nem mulasztja el tájékoztatni őt a műtéti kockázatokról, akkor nem egyezik bele az adott kockázati valószínűség mellett az operációba, hanem keres egy második, esetleg harmadik gyógymódot. A House of Lords bíráinak többségi döntése értelmében a felperes ugyan azt nem tudta bizonyítani, hogy a műtéti kockázatokról szóló tájékoztatás elmaradása okozta a cauda equina szindróma kialakulását, mert azt nem tudta bizonyítani, hogy nem vállalja a műtétet akkor, ha tájékoztatást kap erről a kockázatról. Ugyanakkor jogpolitikai indokból azért, hogy a betegnek a műtétbe való beleegyezésére vonatkozó előírás ne veszítse értelmét, a House of Lords eltért az ok-okozati összefüggés megállapítására szolgáló but for szabálytól és megítélt kártérítést a felperesnek.[59] A későbbi kritikák szerint nem a but for teszten kellett volna lazítania a House of Lords-nak, hanem megítélnie kártérítést azért, mert a betegnek nem volt lehetősége tájékozottan döntést hoznia a műtétbe való beleegyezésről.[60] Lewis és Buchan kézikönyve a bírói gyakorlatot úgy mutatja be, hogy a Chester v Afshar ügyben megfogalmazott jogtétel a hagyományos okozatossági felfogás alóli szűk kivételszabályként érvényesül.[61]
Ha a kár bekövetkezésében a jogellenes emberi magatartás mellett más jogilag releváns körülmény(ek)nek is szerepe volt, az angol common law szerint a felperesnek akkor is azt kell bizonyítania, hogy inkább valószínű, mint nem (on the balance on the probability), hogy az alperes magatartása okozta a sérelmét.[62] Nehéz (lehet) ilyenkor annak bizonyítása a jogellenes emberi magatartás és más jogilag releváns körülmények (össz)hatását együtt figyelembe véve, hogy inkább valószínű, mint nem, hogy az alperes okozta a felperes sérelmét. Ez ugyanis azt követeli meg a felperestől, hogy bizonyítsa: az alperes magatartása nélkül a sérelem nem következett volna be, vagyis, hogy függet-
- 199/200 -
lenül más jogilag releváns körülmény(ek)től az alperes magatartása a sérelem oka.
Az angol common law gyakorlata szerint felelősséget megalapozó okként minősül az a jogellenes emberi magatartás is, amely nagymértékben járult hozzá a sérelem bekövetkezéséhez (a material contribution to injury). A material contribution to injury elvet egyes jogirodalmi álláspontok a but for teszt elvi kiterjesztéseként értékelik, és a jogtételt a but for teszt tartozékának tekintik.[63] Az elv ugyanakkor a bírói gyakorlatban mégis mint az okozati összefüggés megállapítására szolgáló önálló kritériumként jelenik meg. Az önálló elvként való megközelítése annyiban mindenképpen indokolt is, hogy ezen elv továbbfejlesztéseként alapozta meg a House of Lords 'a nagymértékben hozzájárult a sérelem bekövetkezésének kockázatához' (material contribution to the risk of harm) doktrinát.
A House of Lords a Bonnington Casting Ltd v Wardlaw (1956) ügyben[64] mondta ki, hogy ha egy sérelem bekövetkezésében több lehetséges ok játszhatott szerepet, de ezek közül az egyik az alperes magatartása, a károsult teljes kártérítésre jogosult akkor is, ha az alperes a kár bekövetkezéséhez csak nagymértékben járult hozzá. Bailey[65] hívta fel a figyelmet arra, hogy az ügyben a bírák nem utaltak semmilyen forrásra 'a nagymértékben járult hozzá a kár bekövetkezéséhez' fogalom hivatkozásánál. Rámutatott ugyanakkor arra is, hogy már a Bonnington Casting Ltd v Wardlaw ügy előtt is voltak olyan ügyek, ahol megállapították az alperes felelősségét, ha ő "okozta vagy nagymértékben hozzájárult" (causes or material contributes to)[66] a felperes sérelméhez. A tényállás szerint Wardlaw úr a nyolc éven át tartó acélmunkásként való foglalkoztatása alatt pneumokoniózis betegséget szenvedett el, amelyet a szilícium-dioxid belélegzése okozott. Az elsőfokú eljárás során a három szóba jöhető lehetséges forrás közül kettőről állapították azt meg, hogy veszélyes mennyiségben valószínűleg okozhatták Wardlaw úr megbetegedését. Az egyik egy darálógép volt, amely ugyan el volt látva egy port eltávolító szerkezettel, de az nem működött mindig megfelelően, a másik pedig egy légkalapács volt, amelyhez viszont nem tartozott semmilyen védőfelszerelés, mert abban az időben nem létezett még olyan maszk, illetve álarc, ami védelmet nyújtott volna a kiáramló porral szemben. A House of Lords bírái ítéletükben rögzítették, mivel alsófokon a bizonyítási teher megfordításával ítéltek a felperes javára, hogy a bizonyítási teher a felperesen van, neki kell bizonyítania, hogy az alperes szerződésszegő magatartása okozta a sérelmét. A House of Lords bírái szerint Wardlaw úrnál a bizonyítékok alapján az volt megállapítható, hogy a légkalapács működése rejtette magában ugyan a nagyobb veszélyt a megbetegedés szempontjából, azonban a darálógépből kiáramló por is jelentősen hozzájárult a megbetegedéshez. Fenntartották tehát az elsőfokú bíróság ítéletét, amely teljes kártérítést ítélt meg a felperesnek. Ennek pedig azért volt jelentősége, mert ahogy azt Lord Reid ítéletében rögzítette, és ahogy azzal a többi lord bíró is egyetértett: az az ok, amely a kár bekövetkezéséhez a de minimis mércén túl hozzájárult, a kár okának tekinthető, s ekként elegendő a but for teszt teljesítéséhez és a teljes kár megítéléséhez[67].
A 'material contribution to injury' elv a károsanyag-kibocsátással okozott megbetegedésekhez (pl. azbeszt, szilikát por) kapcsolódó esetekből kiindulva került alkalmazásra, azonban ma már ennél szélesebb körben érvényesül.[68] Az egészségügyi szolgáltatókkal szembeni perekben az 1990-es évek óta jelen van az okozatosság fennállásának megállapítására szolgáló elvként. [69] A Street on Torts - bár eltérő tárgyú ügyet kifejezetten nem hív fel - általános elvi éllel rögzíti: attól, hogy a felperes nem tudja pontosan megmondani azt, hogy az alperes milyen mértékben okozta a sérelmét, az nem elegendő ok a kereset elutasításához.[70] A 'material contribution to injury' elv a gyakorlatban a but for teszttel együtt, annak kiegészítéseként, és nem a but for teszt alóli kivételszabályként érvényesül. A bizonyítottság elvárt szintjéhez kapcsolódó szabály itt is ugyanúgy az on the balance on the probabilities.
A McGhee v National Coal Board (1972)[71] ügy tényállása szerint a munkáltató nem biztosított mosakodási lehető-
- 200/201 -
séget a munkavállaló részére, és ezzel növelte a bőr gyulladásos megbetegedésének a kockázatát. Nem volt bizonyítható, hogy a megbetegedést az a téglapor-mennyiség okozta, ami a munkavállalót a munkavégzése alatt érte, vagy az a téglapor-mennyiség, amely még a munkaidő lejárta után is a bőrén maradt; és amelyet - mielőtt hazabiciklizik - eltávolíthatott volna, ha a munkáltató biztosította volna számára a mosakodás lehetőségét. A House of Lords a Court of Appeal döntését egyhangúan megváltoztatva megállapította a munkáltató kárfelelősségét a felperes bőrbetegségéért, annak ellenére, hogy nem lehetett bizonyítani, hogy a mosakodási lehetőség biztosítása esetén elmaradt volna a felperes megbetegedése. Elegendőnek találta az orvosszakértő tanú véleményére alapozva a felelősség megállapításához, hogy az alperes mulasztásával a sérelem bekövetkezésének kockázatához nagymértékben hozzájárult.[72] A House of Lords döntéséből végül is az olvasható ki, hogy a munkáltató kötelezettségszegő magatartását a megbetegedés bekövetkezésében együttható oknak értékelte, még úgy is, hogy a szakértő azt nem tudta megállapítani, hogy az alperes mulasztásával a sérelem bekövetkezéséhez nagymértékben hozzájárult.
A House of Lords bíráinak ítélete érvelésük okán külön kiemelést érdemel. Lord Reid szerint lényegi különbség nincs aközött, hogy az alperes a sérelem bekövetkezéséhez vagy a sérelem bekövetkezésének a kockázatához járult hozzá nagymértékben. Lord Salmon is azt emelte ki ítéletében, hogy az a kötelezettségszegő magatartás, ami nagymértékben hozzájárult a sérelem bekövetkezésének a kockázatához, az lényegében nagymértékben hozzájárult a sérelem bekövetkezéséhez. Lord Wilberforce ítéletében pedig a következőket hangsúlyozta: a kérdés valójában az, hogy a felperes keresetét szükségszerűen el kell-e utasítani akkor, ha bizonyította a kötelezettségszegést, valamint a betegség bekövetkezésének a kockázatát, de azt nem tudta bizonyítani, hogy a kötelezettségszegés a kockázat megnövekedését okozta vagy ahhoz nagymértékben hozzájárult, miközben ennek ellenkezőjét a munkáltató sem tudja bizonyítani. Érvelése szerint, ha valaki kötelezettségszegő magatartásával megnövelte egy sérelem bekövetkezésének a kockázatát, és a sérelem be is következett ebben a kockázati körben, a kárt neki kell viselnie, ha csak nem tudja bizonyítani, hogy a sérelem oka más. Lord Simon a Bonnington és a Nicholson v. Atlas Steel Foundry & Engineering Co. ügyek[73] alapján a következő elvi álláspontra helyezkedett: ha egy sérelmet két vagy több olyan körülmény együtthatása okozta, amelyből legalább az egyik az oltalmi kötelezettséget megszegő magatartás, és nem lehet megállapítani, hogy e körülmények milyen arányban járultak hozzá a sérelem bekövetkezéséhez vagy hogy melyik faktor volt a döntő a sérelem bekövetkezésében, akkor a jog nem követelheti meg a lehetetlent a felperestől, hanem feljogosítja a kártérítés követelésére, ha on the balance of probabilities bizonyítja, hogy az oltalmi kötelezettség megszegése lényegesen hozzájárult a sérelemhez. Lord Simon szerint e tekintetben az együttható körülmények esetében az lényegtelen, hogy ezek egyidejűleg vagy egymást követően hatottak közre együtt.[74] A döntéssel szemben megfogalmazott legélesebb kritika az volt, hogy a House of Lords bár érzékelte a Bonnington és a McGhee ügyek közötti különbséget, mégis lényegében azonosnak tekintette a két esetet, és ennek ellenére vezetett be egy új elvet az ok-okozati összefüggés fennállásának a megállapítására.[75]
A McGhee ügy utóélete meglehetősen ellentmondásosan alakult, amely állandó tárgya lett a jogirodalmi kritikáknak. A House of Lords ugyanis 'a sérelem bekövetkezésének kockázatához nagymértékben hozzájárult' elv újként való elismerésétől a következő pontban tárgyalásra kerülő Wilsher v Essex Area Health Authority (1987) ügyben már elzárkózott, miután az egészségügyi szolgáltatóval szemben első- és másodfokon épp a MGhee ügy kivételszabálya alapján ítéltek a felperes javára. A House of Lords majd csak évtizedekkel később, a Fairchild ügy (2002) tárgyalásakor értelmezte újra az elvet, és ismerte el azt a Bonnington Casting Ltd v Wardlaw (1956) ügyben kialakított elvtől eltérő, a but for teszt alóli szűk kivételként érvényesülő szabályként. A Fairchild döntésében rögzítette ugyanakkor azt is, hogy a McGhee ügyben kimunkált jogelvvel a bizonyítási kötelezettségre vonatkozóan nem alkotott új jogot, és hogy a Wilsher ügy helyesen került elbírálásra.[76] A McGhee ügyben kimunkált jogelvet aztán a House of Lords megerősítette a Sienkiewicz v Greif (2011)[77] ügyben, ahol a felperes egy mesothelioma-ban elhunyt nő lánya volt. Az elhunyt az azbeszt-szálakat részben a munkahelyén lélegezte be, részben azon a környéken, ahol élt. A bizonyítás során megállapításra került, hogy bár az utóbbinak nagyobb szerepe volt a betegség kialakulásában, a munkáltató kötelezettségszegő magatartása a mesothelioma kockázatát 18%-kal növelte. A House
- 201/202 -
of Lords bírái az elvet úgy értelmezték, hogy 'a nagymértékben hozzájárult' fordulat alatt a több mint minimális kockázat értendő, és a 18%-ot ilyennek tekintették.[78]
A McGhee ügy értelmében - a foglalkozási eredetű, káros anyagok okozta megbetegedésekkel kapcsolatos igényeknél legalább is - az okozati összefüggés megállapításához tehát elegendő, ha a felperes bizonyítja, hogy az alperes 'a sérelem bekövetkezésének kockázatához nagymértékben hozzájárult'. A döntés kapcsán vitathatatlan Hoggs kritikája: a kár kockázatának a kiváltása nem (lehet) egyenlő "a kár okozásával".[79] Street on Torts pedig Steel nyomán azt emelte ki, miszerint az, hogy valami megnöveli egy eredmény bekövetkezésének a kockázatát, az valójában nem az okozati összefüggés fennállásának a megállapítása, mert az a tény, hogy x megnövelte y bekövetkezésének a kockázatát, nyitva hagyja a kérdést, hogy x oka volt-e y-nak.[80]
Ha több egymástól független oka lehet egy hátrányos eredménynek, a felperesnek akkor is azt kell bizonyítania, hogy az alperes kötelezettségszegő magatartása nélkül a felperes kára nem következett volna be, másként, hogy a többi lehetséges jogilag releváns körülmény nem oka a bekövetezett sérelemnek, kárnak.[81]
A Wilsher v Essex Area Health Authority (1987) ügyben[82] az elsőfokú bíróság a McGhee v. National Coal Board ügyre alapítva helyt adott a felperes kereseti kérelmének. Bizonyítottnak találta, hogy az oxigén túladagolása okozta a koraszülött újszülött látáskárosodását, bár a bizonyítás nem vezetett arra a meggyőző eredményre, hogy az oxigéntúladagolás okozta a látáskárosodást vagy annak kialakulásához nagymértékben hozzájárult volna. A House of Lords - Lord Bridge érvelése alapján - azonban hatályon kívül helyezte a Court of Appeal hatályában fenntartó ítéletet. Tette ezt arra hivatkozással, hogy a McGhee ügy jogtétele nem terjeszthető ki a jelen ügy tényállására, másrészt arra, hogy a bizonyítási teher az okozatosság tekintetében a felperest terheli, a Bonnington Castings Ltd, v. Wardlaw ügyben hozott döntés értelmében is. Eszerint a felperesnek kell bizonyítania, hogy inkább valószínű, mint nem, hogy az alperesi kötelezettségszegő magatartás okozta vagy nagymértékben hozzájárult a sérelméhez. A House of Lords bírái ítéletükben egyhangúan úgy foglaltak állást, hogy a felperes nem bizonyította az ok-okozati összefüggés fennállását. Az elsőfokú bíróságot ezért új eljárásra utasították, és a látáskárosodásra vezető lehetséges okok feltárására kötelezték, továbbá annak tisztázására, hogy azt az alperes gondatlan magatartása okozta-e, illetve, hogy ahhoz hozzájárult-e. A House of Lords rámutatott: számos lehetséges oka lehetett a látáskárosodás kialakulásának, és az elsőfokú bíróság ítélete alapján nem állapítható meg, hogy az oxigén túladagolása lett volna a látáskárosodás valószínű oka. Lord Bridge ítéletében kifejezetten óvta az elsőfokú bíróságot attól, hogy szimpátiája miatt félretegye a bizonyítási kötelezettség és teher szabályát.[83]
A Wilsher ügyben a House of Lords tehát fenntartotta a Bonnington Casting Ltd v Wardlaw (1956) ügyben meghatározott "okozta vagy nagymértékben hozzájárult" (caused or materially contributed) fordulatra figyelemmel a but for teszt és 'a sérelem bekövetkezéséhez nagymértékben hozzájárult' elv egymás melletti érvényesülését. A döntés jelentősége, hogy a House of Lords egy olyan esetben mondta ki az alkalmazásukat, amikor arról kellett dönteni, hogy a több különböző, egymással versengő ok közül melyik (lehet) az oka a bekövetkezett sérelemnek.[84] Az "okozta vagy nagymértékben hozzájárult" fordulatból álláspontom szerint levonható egy olyan következtetés is, hogy amennyiben megállapításra kerül, hogy a sérelem bekövetkezésében szerepet játszó, szóba jöhető versengő ok egy jogellenes emberi magatartás, attól az még kumulálódhat más, a hátrányos eredmény bekövetkezése szempontjából jogilag releváns körülménnyel. A House of Lord ebben a döntésében egyúttal elutasítóan foglalt állást egy olyan jogfejlődési irányról is, amely 'a sérelem bekövetkezésének kockázatához nagymértékben hozzájárult' elvet alkalmazhatónak tartotta volna az egészségügyi szolgáltatók elleni perekben is. A McGhee üggyel ellentétben a House of Lords bírái ebben az ügyben ugyanis nem jutottak olyan döntésre, hogy az orvos kötelezettségszegő magatartását a látáskárosodás kialakulásában együttható okként értékelték volna arra alapítva, hogy az alperes magatartásával a sérelem bekövetkezésének kockázatához nagymértékben hozzájárult.
A but for teszt alkalmazhatatlansága mutatkozik meg azokban a több jogellenes emberi magatartást magukba foglaló esetekben is, amikor a káresemény bekövetkezésében egymástól független, versengő feltételek szerepét
- 202/203 -
kell értékelni.[85] Alternatív okokról akkor lehet beszélni, ha van legalább két olyan jogellenes emberi magatartás, amelyek egymástól függetlenül önmagukban is létrehozhatták a hátrányos eredményt.[86] Az okozati összefüggés hagyományos felfogása mellett a károsult ilyenkor nem tudja bizonyítani, hogy a kárát a szóba jöhető károkozók közül melyikük okozta.[87] Ilyenkor elmondható, hogy a károsult kárigénye valamelyikükkel szemben bizonyosan fennáll, csak azt nem lehet bizonyítani, hogy melyikükkel szemben.[88]
A McGhee v National Coal Board ügy után 50 évvel a House of Lord a Fairchild v Glenhaven Funeral Services[89] (2002) ügyben fogalmazta újra a McGhee ügyben kimunkált jogelvet egy újabb azbeszt-megbetegedésből fakadó kárigény elbírálásakor. A House of Lords megerősítette a korábbi döntésében kimondott azon jogelvet, hogy a kár bekövetkezésének kockázatát növelő magatartás megalapozza az okozati összefüggést olyan káros anyagok okozta megbetegedésekből eredő károknál, ahol az okozatosság bizonytalan. Lord Bingham nyíltan jogpolitikai alapokon nyugvó megállapítása szerint "ha a potenciális károkozók veszélynek tették ki a károsultat, s e veszélyből eredt a kára, akkor nagyobb igazságtalanság lenne a károsult kártérítési igényét elutasítani, mint a károkozókat potenciális károkozás alapján marasztalni. A kártérítési igény elutasítása azt eredményezné ugyanis, hogy a károkozóknak a károsulttal szembeni gondossági kötelme kiüresedne."[90] A House of Lords ítéletét egy olyan tényállás mellett hozta, ahol a felperes a kárigényét több alperessel szemben érvényesítette, akik magatartásukkal mind hozzájárultak annak kockázatához, hogy Fairchild úr mellhártyáját azbeszt okozta mesothelioma megbetegedés érte. Eltérően tehát a McGhee ügytől, itt több alperes volt, de éppúgy, ahogy a McGhee ügyben, a megbetegedés lappangó és láthatatlan volt, és a tárgyalás időpontjában nem lehetett megállapítani, hogy a felperest ért halálos megbetegedést okozó azbeszt-hatás a munkáltatásának melyik időszakában keletkezett. A House of Lords pedig a McGhee ügyben kifejtettek alapján úgy határozott, hogy mivel mindegyik alperes nagymértékben hozzájárult a sérelem bekövetkezésének kockázatához, lehet azt mondani, hogy "okozták is" a sérelmet. A House of Lords a teljes kár megtérítésére kötelezte egyetemlegesen az alpereseket. A House of Lords a kivételszabály alkalmazási körét a McGhee ügyhöz képest abban terjesztette ki, hogy azt nemcsak egy alperessel, hanem több alperessel szemben is alkalmazhatónak mondta ki.[91]
A Corus v Barker (2006) ügyben[92] a Fairchild ügyben újraértelmezett és megerősített kivételszabályt alkalmazta a House of Lords egy olyan esetre, ahol nem minden azbeszt-kibocsájtó forrás mögött volt felelősséget megalapozó magatartás.[93] A Baker v Corus ügyben azonban a House of Lord a kivételszabályt módosítva elvetette az egyetemleges felelősség elvét, és a kibocsájtással arányosan kötelezte az alperest a kár megtérítésére. A House of Lords ítéletével ellenkező álláspontra jutva a brit jogalkotó módosította a Compensation Act 2006 3. szakaszát, és a mesothelioma megbetegedések károsultjai javára kimondta: a teljes kárért is egyetemlegesen tartoznak felelősséggel a károsultak felé az(ok) a személy(ek), aki(k)nek a felelősségét a bíróság az azbeszt okozta megbetegedésért megállapította. A törvénymódosítás alkalmazási hatályát tekintve mondhatni visszaható hatályú (!)[94] volt, így a Baker v Corus ügy felperesei is kártérítéshez jutottak.[95] A Baker v Corus ügy jelentősége Hoggs szerint, hogy a House of Lords többségi döntésével itt már hangsúlyozta: a kár bekövetkezésének kockázatán alapuló kivételszabály nem tekinthető egyenértékűnek "az okozással", másként az ok-okozati összefüggés megállapításának hagyományos szabályával.[96]
Lényeges kiemelni, hogy amíg a Bonnington Casting Ltd v Wardlaw ügyben bizonyított tény volt, hogy a kötelezett-
- 203/204 -
ségszegő magatartás nagymértékben hozzájárult a betegség kialakulásához (azt rosszabbá tette), addig a McGhee és Fairchild ügyek esetében annyi volt csak megállapítható a bizonyítás eredményeként, hogy a kötelezettségszegő magatartás nagymértékben hozzájárult a betegség kialakulásának kockázatához. A McGhee és Fairchild ügyek értékelésekor a jogirodalom arra mutatott rá, hogy bár az így kimunkált elv jogalapja bizonytalan, elismerik egyúttal, hogy a kivételszabályt az hívta életre, hogy nagyobb igazságtalanság lenne a károsultakat kártérítés nélkül hagyni, mint a potenciális károkozó(ka)t a kár megtérítésére kötelezni. Az nem vitatott, hogy 'a sérelem bekövetkezésének kockázatához nagymértékben hozzájárult' elvre a but for teszt alóli kivételként tekintenek, sőt még inkább az okozati összefüggés fennállásának a bizonyítása alóli kivételként értékelik azt. Azt is hangsúlyozzák, hogy a kivételszabály nem a bizonyítási terhet fordítja meg, mert az nem jelentene megoldást ezekben az ügyekben. Ezeknek az eseteknek ugyanis éppen az a sajátossága, hogy nagyfokú bizonytalanság van abban, hogy a károsultak hogyan betegedtek meg, csak az a biztos, hogy a megbetegedésükben az azbeszt vagy a szilikát por szerepet játszott.[97] A House of Lords a Wilsher ügyben - a McGhee ügy jogtételeinek alkalmazását elutasítva - elzárkózott viszont attól, hogy az egészségügyi szolgáltatókkal szembeni perekben lazítson az okozati összefüggés fennállásának bizonyítására vonatkozó követelményen.
A 'sérelem bekövetkezésének kockázatához nagymértékben hozzájárult elv' gyakorlatával kapcsolatos jogfejlődés eredményei azonban hozzájárultak ahhoz, hogy az egészségügyi szolgáltatókkal szembeni perekben is próbálkozzanak a felperesek a gyógyulási/túlélési esély elvesztésére alapított igényérvényesítéssel, ahogy azt a következő részben bemutatott és elemzett esetek mutatják majd. Hoggs hangsúlyozza, hogy a kár bekövetkezésének kockázatán alapuló kivételszabály és az esély elvesztésének kárként való elismerése mögött ugyanúgy a természettudományos szempontból bizonytalan okozatosság problémája áll. Mindkét esetet olyannak látja ugyanis, amikor nem adható - még valószínűséggel se - egy igen vagy nem válasz arra a kérdésre, hogy az alperesi gondatlan magatartás nélkül a felperes kára bekövetkezett volna-e. Hoggs 'a sérelem bekövetkezésének kockázatához nagymértékben hozzájárult' elvvel szemben az esély elvesztésének, mint önállóan érvényesíthető kárigény elismerésének két előnyét emeli ki. Ez utóbbi esetében ugyanis egyrészt változatlan marad az okozati összefüggés megállapításának hagyományos szabálya: a felperesnek bizonyítania kell, hogy az alperesi gondatlan magatartás előtt volt esélye a sérelem elkerülésére, és hogy az alperes gondatlan kötelezettségszegő magatartása nélkül az esély nem veszett volna el. Másrészt, amíg a kár bekövetkezésének kockázatán alapuló kivételszabály a teljes kár megtérítésére kötelezi az alperest olyan károkért, amelyet sine qua non alapon nem okozott, addig a gyógyulási/túlélési esély elvesztése esetén a felperes az eséllyel arányos kártérítésre válik jogosulttá, és ez utóbbit megfelelőbb megoldásnak tekinti.[98] Hoggs érveléséhez annyit lehet csak hozzátenni, hogy a teljes kár megtérítésére nemcsak a sine qua non okozott kár esetében kötelezi az angol common law az alperest, hanem akkor is, ha az alperes a kár bekövetkezéséhez nagymértékben hozzájárult. ■
JEGYZETEK
[1] A Lordok Háza igazságszolgáltatási szerepe hét évszázadra nyúlik vissza. 2009. október 1. napjával hatályosultak az Egyesült Királyság Legfelsőbb Bíróságának (Supreme Court) felállításáról és ezzel összefüggésben a Lordok Háza fellebbviteli bírósági szerepének megszüntetéséről szóló rendelkezései a 2005. évi alkotmányos reformtörvénynek (Constitutional Reform Act 2005). Az Alkotmányos reformtörvénnyel a Legfelsőbb Bíróság az Egyesült Királyság legfelsőbb bírói fóruma lett. A Legfelsőbb Bíróság bíráinak jogkörei megegyeznek a Lordok Háza bíráinak jogköreivel, azzal a különbséggel, hogy hatásköri vitákban is eljárnak. Ez a törvény újraszabályozta a lordkancellár hivatali szerepét és feladatköreit, valamint a Judicial Committee of Privy Council hatáskörét, rendelkezik továbbá a bírák kinevezéséről és fegyelmi felelősségéről. Ld.: Csöndes Mónika: Az angol Legfelsőbb Bíróság felállításáról és a lordkancellár szerepének változásáról a 2005. évi alkotmányos reformtörvény tükrében. Európai Jog, 2010/4. sz. 37-44. o.
[2] A House of Lords és a Court of Appeal bírái döntéshozataluk során önállóan hoznak ítéletet. Az adott ügyben hozott ítéletek száma a bírák számához igazodik, így az ügyekben többségi vagy egyhangú döntés az egyes ítéletek eredményei alapján születik. A House of Lords és a Court of Appeal bírái ítéleteikben különböző részletességgel ismertetik a tényállást, a felek előadásait és a már eljárt bíróságok döntéseit, majd a saját ítéletük alapjául szolgáló jogi érvelést. Az ítéletek különböző terjedelműek, mert gyakran a bírák az ítéletüket egy bírótársuk ítéletére (a tényekre, a pertörténetre és/vagy a jogi érvelésre is) utalással hozzák meg. Sok esetben előfordul, hogy eltérő érvelés alapján, de azonos döntésre jutnak a kérelem megengedhetőségét illetően.
[3] Nagy-Britannia és Észak-Írország Egyesült Királyságában (a továbbiakban: Egyesült Királyság) nem egy, hanem három jogrendszer él egymás mellett: Anglia és Wales, Skócia, valamint Észak-Írország joga. Az angol és wales, a skót, valamint az észak-ír bíróságok legfelsőbb bírói fóruma a Supreme Court. Ld: https://www.supremecourt.uk/docs/UKSC_StoryPanel_9_1100hx800w_v6.pdf (2021. 12. 30.)
[4] Az angol common law gyakorlatáról a magyar jogirodalomban lásd különösen: Jójárt Eszter: Az esély elvesztése, mint kár? Jogtudományi Közlöny, 2009/12. sz. 518-533. o., Dósa Ágnes: A gyógyulási esély csökkenésének értékelése a kártérítési jogban. In: Nótári Tamás (szerk.): Ünnepi Tanulmányok Sárközy Tamás 70. születésnapjára, Lectum Kiadó, Szeged, 2010. 49-64. o., Szeidl Ágnes: A kártérítési felelősség megállapításának változásai gondatlan károkozás esetén az orvosi műhibaperekben a brit jogban. Iustum aequum salutare, 2008/4. sz. 223-238. o.
[5] Martin A. Hogg: Re-establishing orthodoxy in the realm of causation, Edinburgh Law Review, (2007) vol. 11, no. 1, pp. 10-11, Chris Miller: Gregg v. Scott: loss of chance revisited, Law, Probability and Risk (2005) vol. 4, no. 4, p. 227-235.
[6] [1956] AC 613.
[7] [1972] UKHL 11.
[8] [2002] UKHL 22.
[9] Lord Neuberger: Implications of Tort Law decisions. Address to Northern Ireland Personal Injury Bar's Inaugural Conference, County Down, 13 May 2017. p. 4. Letölthető.: https://www.supremecourt.uk/docs/speech-170513.pdf (2021. 12. 30.).
[10] Andrew Burrows: Uncertainty about uncertainty: damages for loss of chance, Journal of Personal Injury Law, (2008) No.1, p. 32, Ld. még: Turton, Gemma: A critical analysis of the current approach of the courts and academics to the problem of evidential uncertainty in causation in tort law. Thesis. 2013. Letölthető: https://etheses.bham.ac.uk/id/eprint/3943/ (2021. 12. 30). A megállapítás alapjaként hivatkozható, hogy Lord Mackay a Hotson v East Berkshire Area Health Authority ügyben úgy foglalt állást, hogy a nagymértékben hozzájárult a dermatitis bekövetkezésének a kockázatához ugyanaz, mintha azt mondanánk, hogy nagymértékben csökkentette a hátrány elkerülésének az esélyét ("Material increase of the risk of contraction of dermatitis is equivalent to material decrease in the chance of escaping dermatitis."). Lord Walker a Barker v. Corus ügyben pedig úgy fogalmazott, hogy a kockázat növelésének a tükörképe az esély elvesztése /"»increase in risk« [has, as] its mirror image, »loss of a chance«"/.
[11] Andrew Buchan (ed.): Lewis and Buchan: Clinical Negligence. A Practical guide. 8th ed. Bloomsbury, London, 2019. p. 3.
[12] [1987] AC 750.
[13] [2005] UKHL 2.
[14] Erre utal pl. a Gregg v. Scott ügyben Lord Nicolson ítéletének 18-19. pontja, továbbá: Andrew Burrows: Uncertainty about uncertainty: damages for loss of chance. (2008) 1 Journal of Personal Injury Law, p. 31.
[15] Chaplin v Hicks [1911] 2 KB 786.
[16] Pl. Kitchen v Royal Air Force Association [1958] 1 W.L.R. 563
[17] Pl. az Allied Maples ügyben a felperes elvesztette az adásvételi szerződés újratárgyalásának a lehetőségét, ld: Allied Maples Group Ltd v Simmons & Simmons [1995] 4 All ER 907.
[18] Gyakran hivatkozott ügy még a Spring v Guardian Assurance plc [1994] UKHL 7, ahol a munkáltató kötelezettségszegése nyomán a munkavállaló elvesztette egy új állás elnyerésének a lehetőségét, pedig valószínű volt, hogy megkapta volna azt.
[19] Ld.: Andrew Burrows: Uncertainty about uncertainty: damages for loss of chance. (2008) 1 Journal of Personal Injury Law, p. 34-37, 41-43, Christian Witting: Street on Torts. 15th ed. Oxford University Press, Oxford, 2018. p. 157.
[20] Christian Witting: Street on Torts. 15th ed. Oxford University Press, Oxford, 2018. p. 157.
[21] Pl. fejsérülésnél epilepszia kockázata, ld: Jones v Griffiths [1969] 1 W.L.R. 795 at 801, illetve lásd részletesebben még a IV. pont alatt.
[22] Martin A. Hogg: Re-establishing orthodoxy in the realm of causation, Edinburgh Law Review, (2007) vol. 11, no. 1, p. 20-21, Andrew Burrows: Uncertainty about uncertainty: damages for loss of chance. (2008) 1 Journal of Personal Injury Law, p. 37-38.
[23] Lord Hodge: The scope of judicial law-making in the common law tradition. Max Planck Institute of Comparative and International Private Law Hamburg, Germany, 28 October 2019. p. 10-11, 16-17. Letölthető: https://www.supremecourt.uk/docs/speech-191028.pdf (2021. 12. 30.), Lord Neuberger: Implications of Tort Law decisions. Address to Northern Ireland Personal Injury Bar's Inaugural Conference, County Down, 13 May 2017. p. 4-6. Letölthető: https://www.supremecourt.uk/docs/speech-170513.pdf (2021. 12. 30.).
[24] A National Health Service Act 1946-et a National Health Service Act 1977 váltotta fel, s ennek a helyébe lépett a National Health Service Act 2006 és a Health and Social Care Act 2012. Ld.: https://www.legislation.gov.uk/ukpga/2006/41/contents.
[25] Andrew Buchan (ed.): Lewis and Buchan: Clinical Negligence. A Practical guide. 8th ed. Bloomsbury, London, 2019. p. 4., 9-10. Az NSH-val szemben érvényesített igények megtéríthetőségével kapcsolatos ügyek az NHS Resolution hatáskörébe tartoznak, amely a jogvita peren kívüli lezárását részesíti előnyben. Ld: https://resolution.nhs.uk/ Ha magánszolgáltatókkal szemben indítják a pert, ott is a Nemzeti Egészségügyi Szolgáltató protokolljai érvényesülnek. Ld: uo. p. 27. Az NHS a magyar jogirodalomban ld: Zákány Judit: Felelősségi viszonyok és konfliktuskezelési lehetőségek az egészségügyi szolgáltatások területén nemzetközi összehasonlítás tükrében. Doktori értekezés. Debrecen, 2014. 188-192. o. Letölthető: https://dea.lib.unideb.hu/dea/handle/2437/193496 (2021. 12. 30.).
[26] Zweigert-Kötz "a deliktum-tényállások barokk vadonának" írta le a tort-ok sokaságát, ahogy ezt Eörsi kiemelte. Ld: Eörsi Gyula: Összehasonlító polgári jog. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1975. 123. o.
[27] A téma összehasonlító jogi vizsgálatához lásd: Fuglinszky Ádám: A polgári jogi felelősség útjai vegyes jogrendszerben - Québec, Kanada. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2010. 162. o.
[28] A tort-ok a régi common law meghatározott keresetformuláiból (writ) "nőttek ki". Ez a writ-rendszer 1852-ben megszűnt, de az így kialakult deliktum-típusok (és azok tényálláselemei) tovább élnek a modern tort-ok rendszerében. Lásd erről: Sólyom László: A polgári jogi felelősség hanyatlása. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1977. 118-120. o.
[29] Milsom S.F.C.: Historical Foundations of the Common Law. 2nd ed. Oxford University Press, Oxford, 2009. p. 392-400, John Baker: Introduction to English Legal History. Oxford University Press, Oxford, 4th ed., 2007, p. 401-421.
[30] Sólyom László: A polgári jogi felelősség hanyatlása. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1977. 118-119. o.
[31] [1932] AC 562.
[32] Lord Atkin ítéletének sokat idézett tétele szerint "You must take reasonable care to avoid acts or omissions which you can reasonably foresee would like to injure your neighbour. Who, then, in law is my neighbour? The answer seems to be - persons who are so closely and directly affected by my act that I ought reasonably to have them in my contemplation as being so affected when I am directing my mind to the acts or omissions which are called in question."
[33] Sólyom László: A polgári jogi felelősség hanyatlása. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1977. 138. o.
[34] Uo. 141. o.
[35] Uo. 145. o.
[36] Jogszabályi rendelkezés hiányában ez az esetjogból következik. Az esetjogot a különböző kézikönyvek, textbook-ok foglalják rendszerbe, amelyek közül a legtekintélyesebbek a Common Law Library sorozatba tartozó kötetek, lásd pl. a téma szempontjából: McGregor on Damages, Clerk & Lindsell on Torts.
[37] Stapleton a következő eseteket is számba vette az esély elvesztésének megítélhetőségéről való gondolkodás során: i) vajon annak kockázata, hogy az egészségügyi szolgáltató gondatlan magatartása miatt a betegnek rákos megbetegedése lehet, megalapoz-e jogosultságot kártérítésre mindaddig, amíg a rákos megbetegedés tünetei nem jelentkeznek? ii) az alperes gondatlan magatartása miatt elszenvedett lábtörés okán 30%-os eséllyel megjelenő rákos megbetegedés kockázatát a bíróság elfogadja-e önmagában peresíthető kárigénynek? Ld.: Jane Stapleton: The gist of negligence: Part 1 Minimal actionable damage. Law Quarterly Review, (1988) Vol. 104, No. 1, p. 213-217.
[38] Christian Witting: Street on Torts. 15th ed. Oxford University Press, Oxford, 2018. p. 154., Andrew Burrows: Uncertainty about uncertainty: damages for loss of chance. (2008) 1 Journal of Personal Injury Law. p. 42.
[39] Bán Dániel - Benke József - Csöndes Mónika - Kovács Bálint - Nemessányi Zoltán: Beszámoló a Közös Hivatkozási Rendszer tervezetéről /DCFR/ rendezett ljubljanai konferenciáról. Európai Jog, 2008/6. sz. 3. o.
[40] Lásd a Hotson v East Berkshire Area Health Authority ügyben hozott ítéleteket, továbbá: Timon Hughes-Davies - Nathan Tamblyn: Tort Law.1st ed. Routledge, London, 2020. p. 71., Christian Witting: Street on Torts. 15th ed. Oxford University Press, Oxford, 2018. p. 154.
[41] Timon Hughes-Davies - Nathan Tamblyn: Tort Law.1st ed. Routledge, London, 2020. p. 71-72.
[42] Uo. 72.
[43] Az uralkodó álláspont szerint a múltbeli hipotetikus tények bizonyítására is ugyanaz a szabály vonatkozik, mint a múltbeli tények bizonyítására. Ld.: Andrew Buchan (ed.): Lewis and Buchan: Clinical Negligence. A Practical guide. 8th ed. Bloomsbury, London, 2019. p. 143.
[44] Ld. Lord Diplock ítéletét a Mallett v McMonagle [1970] A.C. 166, 176. ügyben és Lord Nicholls ítéletét a Gregg v Scott [2005] UKHL 2; [2005] 2 A.C. 176 at [9] ügyben, továbbá: Andrew Burrows: Remedies for breach of contract. 3rd ed. Oxford University Press, Oxford, 2004. p. 53-62, Andrew Burrows: Uncertainty about uncertainty: damages for loss of chance. (2008) 1 Journal of Personal Injury Law. p. 33., ld. még: Uo. p. 43.
[45] [1942] 2 KB 293.
[46] [1951] 2 KB 343.
[47] Lord Denning: The Discipline of Law. Butterworths, London, 2005. p. 237-244.
[48] A gyakorlatot ekképpen összegzi: Andrew Buchan (ed.): Lewis and Buchan: Clinical Negligence. A Practical guide. 8th ed. Bloomsbury, London, 2019. p. 139-174.
[49] Alkalmazásának három feltétele: 1) az eset olyan legyen, ami általában nem merül fel gondatlan magatartás hiányában, 2) a kár olyan okra vezethető vissza, amely az alperes ellenőrzése alatt áll, 3) nincs bizonyíték arra, hogy az eset hogyan történt; ld: Scott and Bennett v Chemical Construction (GB) Ltd [1971] 3 All ER 822. Egy későbbi döntés értelmében az elv alkalmazására akkor kerülhet csak sor, ha a hátrányos eredmény bekövetkezésének pontos oka ismeretlen, akkor nem, ha annak több lehetséges oka is van, ld.: Ng Chun Pui v Lee Chuen Tat [1988] RTR 298, PC.
[50] Az ismertetett döntések és a gyakorlat kapcsán ld.: Andrew Buchan (ed.): Lewis and Buchan: Clinical Negligence. A Practical guide. 8th ed. Bloomsbury, London, 2019. p. 208-216
[51] Martin A. Hogg: Re-establishing orthodoxy in the realm of causation. Edinburgh Law Review, 2007, vol. 11, no. 1, pp. 10-11., Fuglinszky Ádám: A polgári jogi felelősség útjai vegyes jogrendszerben - Québec, Kanada. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2010. 178. o.
[52] Barnett v Chelsea and Kensington Hospital Management Committee [1969] 1 QB 428
[53] Timon Hughes-Davies - Nathan Tamblyn: Tort Law.1st ed. Routledge, London, 2020. p. 70-71, Andrew Buchan (ed.): Lewis and Buchan: Clinical Negligence. A Practical guide. 8th ed. Bloomsbury, London, 2019. p. 148.
[54] A feltételek kifejezés helyett a munkámban összefoglalóan általában az ok kifejezést használom, tág értelemben véve ilyenkor az ok szót, értve alatta nemcsak a jogellenes emberi magatartást, hanem a jogilag releváns egyéb körülményeket is. Van azonban, hogy az ok szó alatt csak a jogellenes emberi magatartást értem, és attól elkülönítve nevezem a nem emberi, jogilag releváns körülményeket. Ez nem változtat azon az álláspontomon, hogy a felelősséget megalapozó ok természetesen mindig csak a jogellenes emberi magatartás lehet.
[55] Christian Witting: Street on Torts. 15th ed. Oxford University Press, Oxford, 2018. p. 152-154.
[56] Walter van Gerven - Pierre Larouche - Jeremy Lever: Cases, Materials and Text on National, Supranational and International Tort Law. Hart Publishing, Oxford, 2000, p. 452-466.
[57] Ezt külön kiemeli a Street on Torts c. kötet több House of Lords, illetve Supreme Court döntés alapján, ld.: Christian Witting: Street on Torts. 15th ed. Oxford University Press, Oxford, 2018. p. 153.
[58] Uo. 152-154.
[59] Lord Hope of Craighead ítélete 87. pont, Lord Steyn ítélete 23. pont, Lord Walker of Gestingthorpe ítélete 101. pont, továbbá: Andrew Buchan (ed.): Lewis and Buchan: Clinical Negligence. A Practical guide. 8th ed. Bloomsbury, London, 2019. p. 153.
[60] A jogirodalmi kritikák alapján ezt emelte ki előadásában Lord Neuberger. ld.: Lord Neuberger: Implications of Tort Law decisions. Address to Northern Ireland Personal Injury Bar's Inaugural Conference, County Down, 13 May 2017. p. 7. Letölthető: https://www.supremecourt.uk/docs/speech-170513.pdf (2021. 12. 30.).
[61] Andrew Buchan (ed.): Lewis and Buchan: Clinical Negligence. A Practical guide. 8th ed. Bloomsbury, London, 2019. p. 153-156.
[62] Christian Witting: Street on Torts. 15th ed. Oxford University Press, Oxford, 2018. p. 154-155.
[63] Martin A. Hogg: Re-establishing orthodoxy in the realm of causation, Edinburgh Law Review, (2007) vol. 11, no. 1, p. 11-12, Stephen H. Bailey: Causation in Negligence: What is a Material Contribution? Legal Studies (2010) vol. 30, no. 2, pp. 167-185.
[64] [1956] AC 613.
[65] Az eset ismertetését lásd Stephen H. Bailey: Causation in Negligence: What is a Material Contribution? Legal Studies, (2010) vol. 30, no. 2, pp. 170-171.
[66] A döntésben van utalás a Wakelin v London and South Western Railway (1886) ügyre is, pontosabban Lord Watson ítéletének egyik elvi megállapítására: "a felperesnek állítania és bizonyítania kell nemcsak azt, hogy az alperes hanyag volt, hanem azt is, hogy az alperesnek ez a hanyag magatartása okozta vagy nagymértékben hozzájárult (casued or materially contributed) a bekövetkezett sérelemhez".
[67] "What is a material contribution must be a question of degree. A contribution which comes within the exception de minimis non curat lex is not material, but I think that any contribution which does not fall within that exception must be material. I do not see how there can be something too large to come within the de minimis principle but yet too small to be material." Ld: Wardlaw v Bonnington Castings Ltd [1956] AC 621-622.
[68] Christian Witting: Street on Torts. 15th ed. Oxford University Press, Oxford, 2018. p. 160, Timon Hughes-Davies - Nathan Tamblyn: Tort Law.1st ed. Routledge, London, 2020. p. 77.
[69] Lásd részletesebben az V. pontot.
[70] Christian Witting: Street on Torts. 15th ed. Oxford University Press, Oxford, 2018. p. 159-160.
[71] [1972] UKHL 11.
[72] Harvey McGregor: Cause in fact. [6-017]. In McGregor on Damages. 17th ed. Sweet & Maxwell, London, 2003. p. 106, Christian Witting: Street on Torts. 15th ed. Oxford University Press, Oxford, 2018. p. 161, Andrew Buchan (ed.): Lewis and Buchan: Clinical Negligence. A Practical guide. 8th ed. Bloomsbury, London, 2019. pp. 161-162.
[73] 1957 S.C. (H. L.) 44.
[74] Hoggs szerint a House of Lords döntéséből az következik, hogy nincs érdemi különbség abban, hogy az alperes a kötelezettségszegő magatartásával nagymértékben megnövelte annak kockázatát, hogy a felperesnek bőrgyulladása lesz, vagy nagymértékben hozzájárult a bőrgyulladás bekövetkezéséhez. Ld. Martin A. Hogg: Re-establishing orthodoxy in the realm of causation, Edinburgh Law Review, (2007) vol. 11, no. 1, p. 12.
[75] Christian Witting: Street on Torts. 15th ed. Oxford University Press, Oxford, 2018. p. 161, Timon Hughes-Davies - Nathan Tamblyn: Tort Law.1st ed. Routledge, London, 2020. p. 78.
[76] Ld. pl. Mark Lunney - Ken Oliphant Tort Law: Text and Materials. 4th ed. Oxford University Press, Oxford, 2010. p. 241, Andrew Buchan (ed.): Lewis and Buchan: Clinical Negligence. A Practical guide. 8th ed. Bloomsbury, London, 2019. p. 162-163.
[77] Sienkiewicz v Greif (UK) Ltd [2011] UKSC 10.
[78] Christian Witting: Street on Torts. 15th ed. Oxford University Press, Oxford, 2018. p. 162.
[79] Martin A. Hogg: Re-establishing orthodoxy in the realm of causation, Edinburgh Law Review, (2007) vol. 11, no. 1, p. 12.
[80] Christian Witting: Street on Torts. 15th ed. Oxford University Press, Oxford, 2018. p. 161.
[81] Timon Hughes-Davies - Nathan Tamblyn: Tort Law.1st ed. Routledge, London, 2020. p. 74.
[82] [1988] AC 1074.
[83] Andrew Buchan (ed.): Lewis and Buchan: Clinical Negligence. A Practical guide. 8th ed. Bloomsbury, London, 2019. p. 149, Christian Witting: Street on Torts. 15th ed. Oxford University Press, Oxford, 2018. p. 162-166.
[84] Lásd Lord Bridge ítéletének indokolását, különösen annak összegző megállapításait.
[85] Martin A. Hogg: Re-establishing orthodoxy in the realm of causation, Edinburgh Law Review, (2007) vol. 11, no. 1, pp. 11-12.
[86] A magyar jogirodalomból az alternatív és a potenciális okon alapuló okozatosság kapcsán lásd különösen: Blutman László: Okozatosság a jogban: több ok együttes megítélése. In: Acta Universitatis Szegediensis: forum: acta juridica et politica, 2011/1. sz. 119-162. o., különösen 139-156. o., Boronkay Miklós: Felelősség potenciális károkozásért: gondolatok az alternatív okozatosságról. In Csehi Zoltán - Koltay András - Landi Balázs - Pogácsás Anett(szerk.): (L)ex Cathedra et Praxis. Ünnepi kötet Lábady Tamás 70. születésnapja alkalmából. Pázmány Press, Budapest, 2014. 47. o.
[87] Gyakran hivatkozott tankönyvi eset ehhez, hogy két vadász egyszerre céloz meg egy állatot, végül azonban egy embert találnak el, de nem lehet megmondani, hogy melyikük adta le a halálos lövést. Ld. pl.: Timon Hughes-Davies - Nathan Tamblyn: Tort Law.1st ed. Routledge, London, 2020. pp. 73-74.
[88] Ld. pl.: Christian Witting: Street on Torts. 15th ed. Oxford University Press, Oxford, 2018. p. 163-164.
[89] [2002] UKHL 22.
[90] A fordítást illetően ld.: Boronkay i. m. 43. o.
[91] Christian Witting: Street on Torts. 15th ed. Oxford University Press, Oxford, 2018. p. 163-164.
[92] Barker v. Corus (UK) Plc [2006] UKHL 20.
[93] A Barker v Corus ügy a McGhee ügyhöz hasonlít abban, hogy a megbetegedést okozó por egyik forrása nem volt visszavezethető a munkáltató gondatlan kötelezettségszegő magatartásra. Ld.: Martin A. Hogg: Re-establishing orthodoxy in the realm of causation, Edinburgh Law Review, (2007) vol. 11, no. 1, p. 14.
[94] Lásd a Compensation Act 2006 16. szakaszának (3) bekezdését: "Section 3 shall be treated as having always had effect." Letölthető: https://www.legislation.gov.uk/ukpga/2006/29/data.pdf (2021. 12. 30.).
[95] Mark Lunney - Ken Oliphant Tort Law: Text and Materials. 4th ed.. Oxford University Press, Oxford, 2010. p. 242-244, Timon Hughes-Davies - Nathan Tamblyn: Tort Law.1st ed. Routledge, London, 2020. p. 81.
[96] Martin A. Hogg: Re-establishing orthodoxy in the realm of causation. Edinburgh Law Review, 2007, vol. 11, no. 1, p. 16.
[97] Pl. Mark Lunney - Ken Oliphant Tort Law: Text and Materials. 4th ed. Oxford University Press, Oxford, 2010. p. 242, Christian Witting: Street on Torts. 15th ed. Oxford University Press, Oxford, 2018. p. 164.
[98] Martin A. Hogg: Re-establishing orthodoxy in the realm of causation, Edinburgh Law Review, (2007) vol. 11, no. 1, pp. 14-15.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző PhD, egyetemi adjunktus, BCE.
Visszaugrás
