https://doi.org/10.59851/imr.14.1.3
Egy bírósági ítélet nem kizárólag a jogszabály szövegén alapul, hanem a döntéshozatalban a törvény mögé épült gyakorlatnak is nagy jelentősége van. Ugyanakkor a személyiségi jogi perekben egy jogkérdés eldöntését legalább ennyire befolyásolja a bíró saját erkölcsi felfogása, valamint az a tény, hogy mit gondol az emberi érintkezés megengedhető határairól. A jogi határok megvonása és a bíró személyes meggyőződése természetesen nem feltétlenül azonos, de jellemzően nem is áll nagyon távol egymástól. A bírák az ítéletek indokolásának tanúsága szerint igyekeznek elkerülni az efféle állásfoglalást, a személyes nézet explicit kinyilvánítását, leginkább amiatti aggodalmukban, hogy a döntés nem lesz objektívnek tekinthető. A tanulmány azt vizsgálja, van-e létjogosultsága a hallgatólagos szubjektivizmusnak az ítélkezésben, különös tekintettel a hírnév- és a becsületsértési perekre. Következtetéseink szerint helyesebb lenne, ha a bírák a tartalommeghatározás szempontjait felfedve nagyobb mértékben vonnák be a feleket az értékelési folyamatba.
Kulcsszavak: fikciós személyek, általános mércék, objektív szemlélet, bírói meggyőződés, hallgatólagos szubjektivitás
The use of the concept of "average reader" in actions for the enforcement of rights relating to personality
A court judgment is not only based on the text of the legislation but the practice built behind the law is also of great importance in decision-making. However, the decision of a legal issue in lawsuits relating to personality rights is also influenced by the judge's own moral perception, as well as by the fact of what he thinks about the permissible limits of human contact. The removal of legal boundaries and the judge's personal convictions are of course not necessarily the same, but they are typically not extremely far from each other. According to the reasoning of the judgments, courts try to avoid the mentioned position, the explicit declaration of a personal view, mostly because of their concern that the decision will not be objective. In this study, I examine whether implicit subjectivism in judgment has a right to exist. According to the conclusion, it would be more correct if the court involved the parties in the evaluation process to a greater extent by revealing the aspects of content determination.
Keywords: fictional persons, general standards, objective approach, judicial conviction, implicit subjectivity
- 39/40 -
Bizonyára mindenki el tudja képzelni azt a helyzetet, amikor egy perben a felek egymásnak ellentmondva próbálják meggyőzni a bíróságot arról, hogy egy szöveget - legyen az jogszabály, szerződés, végrendelet, reklámszlogen, blogbejegyzés vagy éppen újságcikk - csakis az ő olvasatukban lehet helyesen értelmezni. Nem mindegy, melyikük álláspontja győzedelmeskedik, mivel a szövegértelmezésnek alapvető jelentősége van a vizsgálandó tartalom minősítése szempontjából. Ennek kézenfekvő példája a tények és a vélemények (értékítéletek) eltérő mértékű alkotmányos védettsége. A sajtóban megjelenő tartalmakkal kapcsolatos jogvitákban állandóan visszatérő pro és kontra érvek úgy összegezhetők, hogy a felperes törekszik a szöveget tényközlésként, az alperes pedig véleményként bemutatni. Az utóbbi esetben az alperesnek jóval kisebb a közzétett tartalomért való felelőssége, így érthető, hogy mindkét fél komoly erőfeszítéseket tesz álláspontja elfogadtatására.
Az érvek között akad bizonyítékelemzésből eredő, amikor jellemzően valamilyen statisztikára, kutatási eredményre, érvényes szabályrendre (például a Magyar nyelv értelmező kéziszótárá-ra), esetleg tekintélyre (például más bíróság határozatára) hivatkozik a fél. Ha például azt kell megítélni, hogy a "szezon elején megbukott" kifejezést egy tévéműsor vonatkozásában hogyan kell értékelni, akkor célszerűnek látszik az érvelést valamilyen nézettségi statisztikával alátámasztani. A számok, mérési eredmények felhasználása azonban kétélű fegyverré is válhat. Az online tartalmak nézői adatairól készülő Nielsen-elemzéssel például magyarázható, hogy az olyan műsor, amelyik nem éri el az átlagos nézettség felét, nem sikeres, tehát bukásnak számít. Ha viszont a másik fél azzal érvel, hogy a Nielsen-adatok szerint az adott időpontban a teljes lakosság körében éppen ez a műsor volt a legnézettebb, akkor akár arra is következtethetünk, hogy azt egyértelműen sikeres produkciónak kell tekinteni.[1] Mindkét megállapítás logikusnak, ezért észszerűnek hat, csak a viszonyítási ponttól függ, melyik lesz eredményes. Ezt a körülményt a bíró viszi bele az értékelésbe, a releváns statisztikai adatok megválasztásával (például hogy a nyereségesség valamilyen minimális nézőszám és a kereskedelmi bevétel kombinációját feltételező mérlegeléssel határozható meg). Az empirikus adatoknak az ügy eldöntését befolyásoló jelentősége tehát - önmagukban vagy más bizonyítékokkal összevetve is - relatív. Abba ugyanis mindig belevegyül a bírói értékelés mint szubjektív elem, amely meghatározza a bizonyítékok jelentőségét.
A skála másik végén helyezkednek el a valószínűségi alapú, a társadalom tagjainak többsége által elfogadott, az (általános) élettapasztalatra építő érvek. A köztudomás, a köztapasztalás, a társadalmilag kialakult közfelfogás, az általános vélekedés a jogi szaknyelvben is gyakran használt, de nem jogi eredetű kifejezés. Pontos normatív tartalmuk nincs, magyarázó, dogmatikai szerepet játszanak a jogértelmezésben, és alapvetően nem vetnek fel bizonyítási kérdéseket. Amikor például a bíró megállapítja, hogy az interneten közzétett hírt több ezren olvashatták, ezért az online térben megjelentetett sajtóhír nagy nyilvánosság előtt közzétettnek minősül,[2] akkor ezt nem a
- 40/41 -
bizonyítékok értékelésének következményeként teszi, hanem a köztudomású tények kategóriáját hívja fel az indokoláshoz.
A megállapítás alapja a köztudomáson belüli kategória, a köztapasztalású tény,[3] az aktuális időpontban a társadalom jelentős számú tagjának vélelmezhető ismerete, valamihez viszonyulása, ami általában annyira magától értetődő, hogy senki nem vonja kétségbe. A logikai műveletben a törvényi fogalom (nagy nyilvánosság) értelmezése valamilyen emberi tulajdonság, magatartás jellemzőinek (ebben a példában az internetes híreket olvasók nagyságrendjének) alapulvételével történik. Azonban egyértelmű, hogy a bíró választja ki azt a tényt, amelyet köztudomásúnak tekint. Azt viszont, hogy a szombat esti tehetségkutató műsor megbukott-e, a bíró nemcsak a statisztika vagy a köztudomású tények alapulvételével fogja megítélni, hanem abban jelentős szerepe lesz annak is, hogy az átlagember mit ért a "megbukott" kifejezés alatt. De ki mondja meg, hogy ki vagy mi számít átlagosnak?[4]
Az ezzel kapcsolatos, szinte megszámlálhatatlan elméleti munka alapján kiindulópontnak tekinthető, hogy a jogi értékelést és a jogszabályok alkalmazásában megnyilvánuló bírói magatartást a jogdogmatika és a kialakult bírói gyakorlat is alakítja. Arra az általános kérdésre, hogy mekkora szerepe van az emberi tényező beiktatásának a jogértelmezésben, a filozófiatörténet egyes korszakaiban más és más választ adtak. E tanulmány témájának szempontjából különösen érdekes, hogy a jogi realizmus, az Egyesült Államokban az 1920-30-as években meghatározó jogfilozófiai irányzat mit tartott a bírói döntéshozatalról, arra helyezve a hangsúlyt, hogy a bírák hogyan hozzák meg döntéseiket, nem pedig arra, hogyan kellene meghozniuk.
A jogi realisták felfogásában a bírósági ítéletek nemcsak formális jogi szabályokon és logikai következtetéseken alapulnak, hanem azokat a bírók személyes tapasztalatai, társadalmi és pszichológiai tényezők, valamint az egyéni értékrendek is befolyásolják. E jogfilozófiai megközelítésből származik az a kritikai gondolat, hogy a bírák nem objektíven és mechanikusan alkalmazzák a jogszabályokat, hanem a döntéshozatal gyakran szubjektív, és a konkrét eset különleges (bár nem releváns) körülményei, a társadalmi háttér, sőt a bíró érzelmei is befolyásolhatják az ítéletet.
A jogi realisták szellemi előfutáraként is számon tartott Oliver Wendell Holmes - még csupán a jog külső tényezők általi meghatározottságáról írva - elsősorban általános, össztársadalmi körülményeket vett számításba: a közfelfogást, a közösségi igényeket és a társadalmi cé-
- 41/42 -
lokat. Azonban a megállapításai lefordíthatók úgy is, hogy a bírák is emberek, akikre óhatatlanul befolyást gyakorol saját társadalmi közegük, ezért többségükben az adott közösség felfogásához igazítják egy-egy szabály értelmezését, míg ugyanaz a szabály egy más közösségben esetleg másféle értelmezést kaphat.[5] A bírói döntéshozatal szubjektív elemeinek megfogalmazása ma is aktuális a kritikai diskurzusokban és a jogszociológiai kutatásokban. A jogi realizmus késői képviselői, a neorealisták például egyetértenek abban, hogy a bírói döntéshozatal nem mentes a társadalmi, a politikai és a pszichológiai tényezőktől, és a bírák nem teljesen objektívek, a döntéseiket gyakran személyes meggyőződésük, társadalmi környezetük és politikai nézeteik befolyásolják.[6]
Ennek a felfogásnak kétségtelenül vannak bizonyítékai a bírói ítéletekben. A "cigánybűnözés" kifejezést értelmező ítélet szerint a cigányság
mint kategória nem elsődlegesen faji alapon értelmezhető és értelmezendő, hanem [...] a lakosságnak egy elkülönült, a többségi társadalom hagyományos értékeit és a [...] jogszabályok által is védett értékeket semmibe vevő csoportjaként, akik egy bizonyos munkakerülő életforma, a magántulajdont, együttélési normákat nem tisztelő erkölcsi felfogás követői.[7]
Más ügyben az elsőfokú bíróság részéről annak kinyilvánítása, hogy "a mai Magyarországon a migránsok »behozatala« a hazaárulással nagyjából egyenlőnek tekintett bűnös tevékenység"[8] - a köztudomású tény leple alatt tálalva - ugyancsak megkérdőjelezhető kifejezése a közösség általános megítélésének.
Azonban a jelen tanulmánynak nem tárgya és még áttételesen sem célja a jogszabály-alkalmazásban érvényesülő bírói megfontolások általános elemzése. Ezért nem térek ki a formalizmus, a természetjog és a jogi realizmus felfogásának különbözőségeire, Herbert Hart "nyitott szövedékére"[9] és Ronald Dworkin általánosan ismert megállapításaira sem,[10] mert azok alapvetően a jogszabályok bírói értelmezésére vonatkoznak.[11] A téma szempontjából csak annak van jelentősége, hogy mennyire tudatos a tényállási elemek értékelése során az a bírói attitűd, amely az átlagos mércékhez viszonyít, és bizonyos fogalmakat a fikciós személyek nézőpontjából elemez. Következtetéseimhez a külföldi példákon kívül a közzétett magyar ítéletek legteljesebb tárát, a Bírósági Határozatok Gyűjteményét használtam fel.[12]
- 42/43 -
Szándékosan nem tettem fel az antropomorfizálás létjogosultságának kérdését, mert abban közmegegyezés van, hogy a jogi normákat emberi magatartásokra vetítő jogalkalmazásban ez szükségszerű vagy legalábbis kézenfekvő. A jogi előírások (rules) alkalmazását a különböző jogi mércék (standards) mint általánosabb elvek (principles) segítik, amelyek szélesebb körű mérlegelést engednek az értelmezés és a jogalkalmazás terén. Frederick Schauer szerint a mércék használata növeli a jogászok mérlegelési lehetőségét, ugyanakkor nagyobb rugalmasságot is biztosít a jogalkalmazásban. Az egyedi körülmények figyelembevétele igazságosabb eredményre vezet, így a jogászi döntéshozatalban célszerű arra törekedni, hogy a jogi előírások és a rugalmasságot, a társadalmi változásokhoz való alkalmazkodást lehetővé tevő mércék egyensúlyban legyenek egymással.[13] A mércék révén a jogi érvelés nem csupán a jogi normák szövegezésére korlátozódik, hanem figyelembe veszi azok társadalmi kontextusát is. Cass Sunstein érvelése szerint a jogi normák és precedensek értelmezésében a kívülálló (például az észszerű megfigyelő) szempontjainak figyelembevételére van szükség, hogy a jogi döntések valóban a közérdeket tükrözzék.[14]
Vannak ugyanis olyan, az emberi tényezőre utalást nem tartalmazó vagy ahhoz semlegesen viszonyuló fogalmak - például az objektivitás vagy az észszerűség -, amelyek jogi jelentősége önmagában megfoghatatlan, és csak akkor nyernek értelmet, ha ismerjük azt a viszonyítási pontot, amelyhez képest az adott esetben vizsgálandó tény jogi szempontból minősíthetővé válik. Ezért e fogalmak a jogalkalmazásban kiegészülnek egy fontos tartalmi elemmel: valamilyen alanyi mércével. Ettől még az absztrakt jogi fogalmak felhasználása alapvetően a jogszabályok értelmezési keretei között történik.
Az írott jog szabályai valamilyen "emberkép" alapján alakulnak,[15] és a tényállásokban megjelenő magatartások zsinórmértéke számos esetben egy idealizált személy, akinek a cselekedeteihez azért lehet jogi előírást mérni, mert egyesíti magában a téma szempontjából releváns közös jellemzőket. Ennek következményeként különböző kategóriák alakultak ki a tipikus magatartást megszemélyesítő szereplőkre. Lábady Tamás példaként említi a római jogban a bonus et diligens paterfamilias (a jó és gondos családapa) képét, majd a korábbi magyar magánjogban a jó gazda, a porosz polgári törvénykönyvben az Untertan, a francia jogban a bourgeois és az homme prudent et prévoyant (az előrelátó és okos ember), a common law-ban pedig a reasonable man (észszerűen gondolkodó ember) típusát.[16]
A common law kifejezetten bővelkedik fikciós alakokban. A legismertebb talán a man on the Clapham omnibus, aki a károkozási, szerződési jogban az átlagos és észszerűen gondolkodó ember hipotetikus figurája, az átlagos intelligenciával és tapasztalattal rendelkező ember megtestesítője.[17] Lord Reed, az Egyesült Királyság legfelső bíróságának elnöke a Healthcare at
- 43/44 -
Home Ltd v. The Common Services Agency ügyben hozott döntés indokolását azzal kezdte, hogy számba vette az említett fikciós hírességeket:
A claphami omnibuszon sokan utaznak. A legtiszteletreméltóbb közülük az észszerű ember, aki Viktória királynő uralkodása idején született, de jelenleg is kiváló egészségnek örvend. A többi utas között ott van a rágalmazási jogból ismerős tisztességesen, helyesen gondolkodó ember [right-thinking member of society], az előzékeny szemlélő [officious bystander], az észszerű szülő [reasonable parent], a józan bérbeadó [reasonable landlord], valamint az elfogulatlan és tájékozott szemlélő [fair-minded and informed observer], akik mindannyian régóta éves bérlettel rendelkeznek. [...] Az utóbbi időben néhány további, európai uniós utas is felszállt az a claphami omnibuszra.[18]
Az említett fikciós személyek szerepe az, hogy segítsenek meghatározni az adott helyzetben szokásos, általános vagy elvárt magatartást. Személyüket (illetve annak kritériumait) időnként megkérdőjelezi a jogirodalom,[19] de annyira beépültek a jogi terminológiába, hogy a többség véleménye szerint felesleges erőfeszítés lenne felhagyni az alkalmazásukkal,[20] sőt Új-Dél-Walesben az észszerű magatartás példájává vált az ember a bondi villamoson (man on the Bondi tram) vagy Hongkongban a Shau Kei Wan-i villamos utasa is (man on the Shau Kei Wan tram). Az Egyesült Királyságban a siető ostoba (moron in a hurry) az egyetlen olyan személy példája, akiről elképzelhető, hogy képes összekeverni két védjegyet. Az Egyesült Államok jogtörténete is produkált a man on the Clapham omnibushoz hasonló fikciós személyt, például az embert, aki hazaviszi a magazinokat és esténként ingujjban tolja a fűnyírót.[21]
A man on the Clapham omnibus a kártérítési ügyekben vált hivatkozási alappá, majd fikciós személyként való felhasználása fokozatosan átterjedt a büntetőjogi esetekre is. Feltételezett viselkedéséből a vétkességre vagy annak hiányára vonatkozóan vontak le következtetéseket. Nagy karriert futott be a rágalmazási jogban, megkönnyítve a törvény előreláthatósági szabályának alkalmazását, amit az esküdtek eljárásba való bevonása is indokolt.
A büntetőjog (és a magánjogban a kártérítési jog) viszonylag érzékeny a vádlott (illetve a károkozó) tényleges tulajdonságaira, például a fiatalkorúak esetében. Ettől ezek a figyelembe veendő tulajdonságok még objektívnek, vagyis előre meghatározottnak számítanak, de egyedi esetekben a vétkesség körvonalazásánál a kombinációik helyes meghatározása alapvető jelentőségű. Rendre felmerül például, hogy egy gyermekkorú által okozott súlyos testi sértés megítélése az előreláthatóság szempontjából mennyire függ az életkortól (egy 12 éves gyermek viselkedési jegyeinél csak a vele azonos életkorúaké vehetők-e figyelembe vagy a közelebbi korosztályoké is), a nemtől (az előbbi példában számít-e, hogy a fiúknak hagyományosan többet megengednek, ezért vadabbul és veszélyesebb játékokat játszanak), az egzisztenciális és a szociális helyzet-
- 44/45 -
től (mélyszegénységben élő vagy jómódú, állami gondozásban, egyszülős vagy teljes családban nevelkedik-e) és így tovább. Az adott ügyben az észszerű személy szubjektív és objektív jellemzőinek pontos természete összességében nem egyértelmű. Ha a magatartás értékelésében vannak is általánosan elfogadott szabályszerűségek, a döntés mindig a körülmények gondos mérlegelését igényli, és a végeredményt számos szubjektív körülmény befolyásolja.
Idővel a magán- és a büntetőjog mellett a közigazgatási és általában a közjog is felismerte a fikciós személyben rejlő előnyöket, és jellemzően azokon a területeken használta fel, ahol a törvény előtti egyenlőségnek fontos szerepe van, és akár az egyes ügyeken túlmutató jelentősége is lehet. Azonban az alapjogokra kiterjesztett alkalmazásnak már egy másik emberképre volt szüksége, amelyben nem annyira a viselkedés és a magatartási szabályok ismerete, hanem a fikciós személy látásmódja dominál. Tehát megváltozott a fikciós személy felhasználásának célja e jogterületeken. Az élethelyzeteket kívülről, érdektelen harmadik személy szemszögéből értékelő perspektíva érvényesítésére azért van szükség, mert a bírósággal szemben a szokásosnál is erősebben érvényesül a pártatlanság és a befolyásmentesség követelménye, amit az objektivitás igényével azonosítanak.[22] Nyilvánvaló, hogy egy diszkriminációs ügyben az ítélet döntően annak a szemléletnek a meghatározásán múlik, amely a hátrányos megkülönböztetés intenzitását méri, ezért fontos ismerni az ennek alapjául szolgáló kritériumokat. A bíróságok akkor nyúlnak az észszerű személyhez, ha úgy érzik, hogy egy mérlegeléses vizsgálat az objektívebb (előre meghatározott) dimenzió mellett is bizonyos érzékenységet kíván az érintett személyek sajátos tulajdonságai iránt.
Tehát az emberi formula mint állandósult alak közjogi megjelenítése hasonlít a magán- és a büntetőjogihoz, de már nem egy feltételezett tulajdonságok birtokában lévő személy viselkedésmintájának, hanem a szemléletének leírása érdekében. Ilyen a magyar Alkotmánybíróság számára a kellően tájékozott választópolgár,[23] az Egyesült Államok Legfelső Bíróságának az első alkotmánykiegészítéssel (illetve főként a szólásszabadsággal) kapcsolatos ügyekben mérceként felállított tájékozott megfigyelő,[24] a diszkriminációs ügyekben életre hívott észszerű megfigyelő,[25] valamint egy fiatal szereplő, a köz- és magánjog határán felbukkanó átlagfogyasztó is.
A common law művelői sokat vitatkoznak azon, hogy alkalmasak-e az eredetileg mindenki által ismert (és értett) leírások a mai ember jellemzésére, vagy már nem képesek azt visszaadni, és lehet-e őket normatív értékek megtestesítőiként kezelni, miközben a világ - benne az emberi viselkedésmintákkal - összehasonlíthatatlanul sokszínűbbé és bonyolultabbá vált. Sunstein emellett hangsúlyozza azt is, hogy az észszerű megfigyelő fogalma szubjektívvá is válhat, és eltérő értelmezéseket eredményezhet attól függően, hogy kik a megfigyelők és milyen társadalmi-kulturális háttérrel rendelkeznek.[26] E viták fő kérdése az, hogy mennyiben engedhető meg az átlagos ember figurájának közelítése egy adott helyzet ismérveihez, mennyire lehet
- 45/46 -
hasonló tulajdonságokat feltételezni a sértett, a vádlott, a károsult stb. személy valódi tulajdonságaival úgy, hogy a fikciós személy még megmaradjon a törvény értelmezéshez szükséges általánosság, átlagosság szintjén. Ha ugyanis a közelítés túlságosan specializált, elmosódik a határvonal a kétféle helyzetelemzés, értékelés között, és a fikciós személy használata értelmét veszíti.
Az észszerű megfigyelő tulajdonságainak fokozatos árnyalódását példázza az Egyesült Államok Legfelső Bírósága által alkalmazott támogatási (endorsement) teszt alakulása. A Lemon v. Kurtzmann ügyben meghatározott,[27] a Lynch v. Donelly ügyben[28] is használt teszt szerint az első alkotmánykiegészítésben szereplő alapítási klauzula megsértése akkor következik be, ha egy észszerűen gondolkodó, tájékozott megfigyelő számára a kormány cselekvése (az adott esetben egy betlehem felállítása más ünnepi díszekkel körülvéve egy bevásárlónegyed szívében) a vallás támogatásaként tűnik fel.[29] A Sandra Day O'Connor bíró által az előbbi teszt finomítására vonatkozóan megfogalmazott javaslat heves vitákat váltott ki,[30] mert olyan tulajdonságokkal és tudással ruházta fel az észszerűen elvárható mértékben tájékozott szemlélőt, amelyeket sokan kétségesnek tartottak az átlagosság figyelembevételét kívánó mérce alkalmazásához. Day O'Connor szerint az ilyen megfigyelőről feltételezni kell, hogy tisztában van egy kifogásolt esemény vagy vallási szimbólum megjelenítésének egész történetével és teljes kontextusával, vagyis a fiktív alaknak sokkal intelligensebbnek, tájékozottabbnak és műveltebbnek kell lennie az átlagembernél. Nyilvánvalóan a fő kérdés az volt, hogy mennyire specializálható a tesztben szereplő elképzelt szemlélő alakja ahhoz, hogy perspektívája még általános maradjon és továbbra is az átlagost képviselje, ezzel együtt a teszt alkalmazható legyen az adott helyzetre.
Hogy ez nem elméleti és nem is angolszász jogi probléma, azt számos hazai ítélet indokolása is alátámasztja. Az Alkotmánybíróság egy választási kampányban elhangzó üzenettel kapcsolatban állapította meg, hogy a közügyek demokratikus vitája során a vita érintettjei a politikai történéseket a maguk összefüggéseiben értelmező polgárok, akik tisztában vannak a pártpolitikai véleménynyilvánítások figyelemfelkeltésre és túlzásokra hajlamos jellemzőivel.[31] A tájékozott választópolgár ilyen leírásával szemben számos érv hozható fel, például hogy a választási pszichológiában a racionálisan döntő, tájékozott, a kommunikáció mögöttes tartalmát is megértő választópolgár aligha érvényes paradigma, hiszen nem veszi figyelembe a tájékozatlan-
- 46/47 -
ságot, az előítéleteket, a politikai kötődést, a manipulálhatóságot, a döntéshozatal irracionális elemeit és a sztereotípiákat.[32]
A fogyasztóvédelmi jog területén használatos "átlagfogyasztó" kategória alakulásának nyomon követése sok tanulsággal szolgál a fikciós személyek hasznosíthatóságát illetően. A rugalmassága, széles körű alkalmazhatósága miatt választott mérce megszemélyesítésen alapul, ezért elkerülhetetlenül hordoz magában bizonyos homályosságot, túl gyakori alkalmazása miatt pedig ellentmondásos eredményekre is vezethet.[33]
Az átlagfogyasztó a fogyasztó fogalmát definiáló törvényi szabályozás mércéje.[34] Az értelmezési gyakorlat szerint olyan személyt jelöl, aki a kereskedelmi áruk és szolgáltatások piacán elegendő ismerettel rendelkezik a döntéshez. Észszerűen jár el, ami azt jelenti, hogy a szükséges mennyiségű és minőségű információ birtokában, általában logikus következtetések alapján hozza meg döntéseit. Fontos körülmény, hogy az ilyen személy tájékozottsága, műveltsége és élettapasztalata is átlagos, gondolkodása a józan ész tartományában mozog. A fogyasztói döntéshez vezető folyamatban a reakciói is átlagosak, választása nem mentes a környezetéből érkező impulzusoktól, adott esetben érzelmi hatásoktól. Választása tehát lehet befolyásolt és esetenként természetesen hibás is. Az Európai Unió Bírósága (EUB) által formált joggyakorlat olyan fogyasztói magatartást feltételez, amelynek alanya tájékozott, észszerű körültekintéssel és óvatossággal jár el, racionálisan mérlegeli a piaci alternatívákat, és képes dönteni a különböző kereskedelmi ajánlatok között.
Ezek a kritériumok a UCP irányelv[35] semleges fogyasztó fogalmának értelmezéseként épültek be a gyakorlatba.[36] A jellegzetességek kiválasztása azon alapul, hogy az átlagosság - mint mérce - minek a függvénye, vagyis mi a viszonyítási pont a mércénél. Az átlagfogyasztó esetében ez az áru vagy a szolgáltatás függvénye. A Mars-döntésben az EUB az "észszerűen körültekintő" fogyasztói magatartást úgy azonosította, hogy feltételezte: a fogyasztó nem állít fel egyenes összefüggést egy termék csomagolásának és a termék méretének növekedése között.[37] Később az észszerű körültekintés mellé sorolta az óvatosságot,[38] majd az alternatívák ra-
- 47/48 -
cionális mérlegelésének képességét és a döntésképességet is.[39] Az átlagfogyasztó értelmezése tehát - kis túlzással - minden üggyel tovább cizellálódik.
A magyar gyakorlatban az idealizált fogyasztó nem tökéletesen informált, és nem várható el tőle, hogy megkérdőjelezze a vállalkozások által közzétett információ valóságát. A fogyasztói döntés egyik alapvető jellemzője, hogy a fogyasztó a számára legjobbnak tűnő lehetséges alternatívát választja, szubjektív valószínűségek alapján optimalizál, a másik pedig az, hogy viselkedése racionális, információkeresése észszerű mértékű.[40]
Az "átlagfogyasztó" értelmezéshez a Fővárosi Ítélőtábla szerint "az utca emberét, az átlagos vásárlót kell alapul venni, azaz nem a szélsőséges személyeket, így nem a rendkívüli képességekkel rendelkező, kiemelkedő tudású embereket, de nem is a beszámítási képességgel kevéssé vagy egyáltalán nem rendelkező gyengeelméjűeket".[41] A Kúria az átlagfogyasztót általánosan tájékozott, észszerűen figyelmes és körültekintő személyként írja le,[42] az átlagfogyasztó versenyjogi kategóriáját pedig "egy magasabb képzettségi szintű, és a vállalkozások szempontjából kedvezőbb módon nagyobb tájékozottsággal, jártassággal rendelkező közösségként" határozza meg.
Egy átlagos, jól informált, körültekintő, észszerűen figyelmes fogyasztó jól informáltsága nem jelenti azt, hogy köteles utána járni a reklámállítások valóságának, hogy azokat ellenőriznie kellene, sőt, kételkednie kell bennük. Az átlagos fogyasztó bizalommal fordul a reklámok felé, [...] és különösen érzékenyen reagál azokra a tulajdonságokra, amelyek számára a termékek közötti választás esetében preferált szempont.[43]
A kereskedelmi ügyletkötés fajtáihoz képest a fogalom alapelemeit számos további tulajdonság egészíti ki, ennek eredménye az átlagos fogyasztó különböző változatainak egyidejű jelenléte a jogban. A devizahiteles ügyekben a bíróság szerint akkor megfelelő tartalmú az árfolyamkockázatról nyújtott tájékoztatás, ha az általánosan tájékozott, észszerűen figyelmes és körültekintő, átlagos fogyasztó a tájékoztatás alapján a szerződéshez kapcsolódó árfolyamkockázat tényén és mibenlétén kívül azt is felismerheti és értékelni tudja, hogy a nemzeti fizetőeszköz (a forint) árfolyama a kölcsön nyilvántartásba vétele szerinti deviza árfolyamához képest számára akár jelentős mértékben is kedvezőtlenül változhat, és ezáltal a fogyasztó fennálló tartozásának, a szerződés szerinti ütemezésben esedékessé váló fizetési kötelezettségnek mértéke jelentősen megemelkedhet.[44]
A magyar és a külföldi fogyasztóvédelmi gyakorlat az átlagfogyasztót illetően nem állt meg az előbbi kritériumok meghatározásánál. Mivel alaptétele, hogy a fogyasztói csoportok nem homogének, a jogharmonizációval is foglalkozó művek szinte mindegyike kiemeli, hogy
- 48/49 -
az egyes országok közötti gazdasági, szociális, kulturális különbségek megnehezítik vagy eleve kizárják a fogalom egységes meghatározását. Mi következik számunkra mindebből?
Az absztrakt fogalom tartalmának fejlődésében jól felismerhetők az egyes létszakaszok. A jogszabályokban használt "fogyasztó" kifejezés a jogalkalmazásban már meghatározott körülményekre figyelemmel kialakított, idealizált személyként, "átlagfogyasztóként" értelmezve tűnik fel. Az átlagos fogyasztót azonosító tulajdonságok folyamatosan gyarapodnak, az egyszerűtől a bonyolult felé haladva sorra jelennek meg benne a kereskedelmi gyakorlatok elemzéséből leszűrt tapasztalati tények, vagyis a bíróság szerint az átlagfogyasztó - ahogy idősödik - egyre okosabb és bölcsebb vagy éppen egyre kiszolgáltatottabb és gyámoltalanabb. A fogyasztók viselkedésére vonatkozó megállapítások mellett a fogalomhoz hozzárendelik a másik oldal, az áruk és a szolgáltatások piacának kereskedői szempontjait, a fogyasztóval szembeni olyan elvárásokat, amelyek lényege a racionális döntéshozatal. Ezzel együtt a fogyasztókat védő, a tisztességtelen kereskedelmi gyakorlatok szankcionálását szigorító jogalkotás újabb kategóriákat teremt (például sebezhető vagy érzékeny, a digitális vagy a technológiai közvetített átlagfogyasztók csoportja), amelyek jogi megítélése is eltérő. A tipizálás tehát a visszájára fordítja a fikciós személy felhasználásából eredő előnyöket, mert a jogértelmezés többé már nem képes a nagy, általános kategóriákban gondolkodásra.
Az absztrakt fogalmat, amely kezdettől fogva nélkülözi a teljes homogenitást, a fogyasztóvédelmi gyakorlat összességében a specializáció irányába tolja. Az átlagos fogyasztó elméletben lehetne inkább objektív kategória, de azzal, hogy a fogalom minél pontosabb meghatározásának érdekében különböző alesetei alakulnak ki, eltávolodik az eredeti céltól, a tipikus magatartás egyre kevesebb tulajdonságot tud befogni. Az egyediesítés egyrészt azzal jár, hogy korábban marginális szempontok felértékelődhetnek, másrészt egy kritikus ponttól már jelentős mértékű mérlegelést enged a jogalkalmazóknak, végső soron megnyitva az utat az akár teljesen szubjektív szempontok figyelembevétele előtt.
A fogyasztó fogalmának előbb bemutatott fejlődéséhez képest a médiatartalmak fogyasztójának nincs ilyen részletgazdagon kidolgozott megfelelője, pedig "életkorát" tekintve a rokona előtt jár. Aki hosszú órákat szán arra, hogy felkutassa az átlagolvasó kritériumait a jogirodalomban vagy az ítélkezési gyakorlatban, valószínűleg csalódni fog. Az elmélet mindeddig nem sok figyelmet szentelt a magánjogi (főként a személyiségi jogi és a sajtó-helyreigazítási) vitákban állandósult kategória tartalmi elemeinek. A fellelhető néhány munka inkább a külföldi jogban vagy a már említett európai fogyasztóvédelmi jogban alkalmazott mércékkel foglalkozik,[45] de nem tesz érdemi megállapításokat a magyar jogalkalmazással kapcsolatban.
- 49/50 -
Az ítélkezési gyakorlatot irányító Kúria közzétett határozatait is tartalmazó Bírósági Határozatok Gyűjteményében jelenleg 160 olyan kúriai határozat található,[46] amely egy szövegnek az átlagolvasó szemszögéből történő értelmezésével operál. Azonban egy sincs közöttük, amely kifejezetten feltárná, pontosan mit tekintett a bíróság az átlagolvasó nézőpontjának. A határozatok túlnyomó többségében csupán az szerepel, hogy egy kijelentés megítélésénél nem a felperes szubjektív sértettségérzéséből kell kiindulni, hanem a bíróságnak az "átlagolvasó" (képi tartalom esetében az "átlagnéző") szempontjából kell értékelnie a kifogásolt közléseket,[47] vagyis azt kell megállapítania, hogy "a közlések az átlagolvasó számára milyen jelentéstartalmat közvetítenek".[48] Azonban e megállapítás szempontjait és az annak alapjául szolgáló indokokat a határozatok általában nem vagy csak érintőlegesen tartalmazzák, és bár a mondanivaló meghatározását nyilvánvalóan megelőzi valamilyen értelmezés, a határozatokból jellemzően csak a mérlegelési folyamat eredménye, a bíróság következtetése ismerhető meg. Az alábbi példák ennek érzékeltetésére szolgálnak.
- A közlés megítélésénél [...] nincs jelentősége, hogy a felperes rendelkezett-e a kiadó részvényeinek tulajdonjogával, [...] az átlagolvasó ugyanis nem társít [hozzá] ilyen tartalmat.[49]
- A "Lenin-fiúkra" vonatkozó cím nem a felperesre [...] vonatkozik. Nem vonható le abból olyan következtetés az átlagolvasó számára, hogy a felperes bármilyen módon egyetértene a fenyegetéssel.[50]
- A sérelmes közlés az átlagolvasóban megütközést kelt.[51]
- Az érdekeltség (érintettség) ugyanis - a szó hétköznapi értelmében, és így az átlagolvasó számára - meghatározott személyek közötti gazdasági-üzleti kapcsolatra utal.[52]
- Az átlagolvasó szemszögéből, a közfelfogás szempontjából [...] közömbös, hogy a felperes mint magánszemély, illetve a felperes közvetlen vagy közvetett tulajdonában álló gazdasági társaság értékesítette az ingatlant.[53]
- Az átlagolvasó direkt utasításnak értelmezhet olyan, jogi kötelező erővel nem bíró jogi állásfoglalást tartalmazó iratot is, amely nem tartalmaz egyértelmű felszólítást valamely konkrét magatartás megtételére, vagy az attól való tartózkodásra, de arról köztudomású, hogy a címzett az abban foglaltaknak megfelelően fog eljárni.[54]
- Az archív felvételre utaló jelölés a fénykép aláírásában az átlagolvasó szemszögéből nem bír jelentőséggel, mert az ilyen jellegű közlés az átlagolvasó ingerküszöbét nem éri el, nem fogja fel, és nem azonosítja azzal, hogy archív felvételről lenne szó.[55]
- Az átlagolvasó számára lényeges különbség van egy maffialeszámolásnak tekinthető gyilkosságban való bűnsegédi részvétel, valamint egy több ártatlan ember halálát okozó és számos embert
- 50/51 -
veszélyeztető közterületi robbantás között. Ez utóbbit a közvélemény nyilvánvalóan lényegesen súlyosabban ítéli meg, illetve ítéli el.[56]
- Az átlagolvasó számára az egyiptológia és az egyiptomi történelem közötti különbség nem nyilvánvaló.[57]
- A magyar média megosztottsága és a[z X. Y.] nevével történő politikai címkézések is ismertek az átlagolvasó előtt.[58]
Mivel a perben a sérelmezett tartalom meghatározása megelőzi a jogi értékelést, annak kiemelkedő jelentősége miatt nemcsak a bíróság foglal róla állást, hanem a felek is gyakran megkísérlik bemutatni, hogy szerintük az átlagolvasó hogyan érti az egyes kijelentéseket. Az alábbi, példálózó válogatás a fél értelmezését közvetíti az átlagolvasó nézőpontjáról.
- Az átlagolvasó szemszögéből nézve [...] olyan hamis látszat keletkezett a címmel és a felvezető alcímmel, hogy az olvasók azt hiszik, hogy a felperes ténylegesen válságról és káoszról nyilatkozott.[59]
- A felperessel szemben folyamatban volt büntetőügy tárgya költségvetési csalás és nem tiltott kampányfinanszírozás, nem a diákok pénzének ellopása, a járulékok, adók meg nem fizetése volt, az átlagolvasó szempontjából ez nem azonos a bérkifizetések elmaradásával.[60]
- Az átlagolvasó számára is felismerhető volt, hogy nem jogerős bírósági döntésről számolt be.[61]
- A kifogásolt politikai hirdetés[ben ...] szabad szemmel nem, vagy alig olvashatónak minősített szöveg az átlagolvasó számára jól látható. Felismerhetősége azért is nyilvánvaló, mert a kialakult politikai életben köztudomásúnak tekinthető a megrendelő személye.[62]
- Az átlagolvasó [...] nem rendelkezik az ÁNTSZ működésével kapcsolatos szervezeti ismeretekkel, a cikk pedig nem tartalmaz olyan információt, amely alapján egyértelműen kitűnne a különbség a hatósági tevékenységet végző és a privatizációval érintett szolgáltató laboratóriumok közötti különbség. Ennek hiányában a közlés csak úgy értelmezhető, hogy a privatizáció tárgyát képező vagyon az ÁNTSZ teljes laborhálózata volt.[63]
- Tévedett a másodfokú bíróság abban is, hogy az értékelést kizárólag a közéleti téma iránt érdeklődő olvasó szemszögéből vizsgálva az értékelést indokolatlanul szűkítette le egy olyan csoportra, amely az adatok védelme körében az átlagolvasónál lényegesen nagyobb ismeretekkel rendelkezik.[64]
- Az átlagolvasó számára a "kamu" kifejezés a nem valódi, nem igazi, nem létező, hazugságon, csaláson, megtévesztésen alapuló intézményt jelenti. [... H]atósági engedély alapján működő, közhiteles nyilvántartásban feltüntetett intézmény jogi kereteire utaló "kamu" kifejezés olyan tényállítás, amely a hétköznapi beszédben az átlagos felkészültségű olvasó számára azt jelenti,
- 51/52 -
hogy a külföldi intézmény engedély nélkül, attól eltérően vagy más ok miatt jogellenes tevékenységet folytat.[65]
- A fegyverszállítmányok átengedése és a fegyverek szállítása különböző súlyú kormányzati cselekvések, az átlagolvasó szempontjából nem lényegtelen a jelentéstartalom közötti különbség.[66]
- Az átlagolvasó nincs tisztában a rendőrség belső szervezeti felépítésével.[67]
- A "jogerős papír" kitétel alatt az átlagolvasó egyértelműen jogerős ítéletet, határozatot ért.[68]
- Az "elítélt" kifejezést nem főnévként, hanem jelzős szerkezetként használta. [... A]z "átlagolvasótól" elvárható a magyar nyelv ismerete, [...] az "elítélés" nem azonosítható a börtönviseltként történő beállítással.[69]
A szerteágazó témák ellenére kirajzolódik, hogy bár egy szöveg (más esetekben képi ábrázolás) tartalmát a hipotetikus (fiktív) személy látásmódja fogja meghatározni, azt a felek és a bíróság is, további magyarázat nélkül, csupán kinyilatkoztatja. Lehetséges, hogy bizonyos esetekben ennek teljes létjogosultsága van. Az a megállapítás, hogy az átlagolvasó nem ismeri az ÁNTSZ vagy a rendőrség szervezeti működését, vagy hogy a "kamu" jelző csalásra utal, azért nem igényel bővebb magyarázatot, mert e kijelentések lényegében közelítenek a köztudomású tényekhez. Másfelől a példák között akad olyan is, amely erős kételyeket ébreszt a végeredmény helyességét illetően. Például megkérdőjelezhető az a megállapítás, hogy az átlagolvasó számára lényeges különbség van egy maffialeszámolásnak tekinthető gyilkosságban való bűnsegédi részvétel és egy több ártatlan ember halálát okozó és számos embert veszélyeztető közterületi robbantás között, vagy annak feltételezése, hogy az átlagolvasó megkülönbözteti egymástól a "fegyverszállítmányok átengedését" és a "fegyverek szállítását" első ránézésre (legalábbis az ügy részleteiben való elmélyedés nélkül). Önkéntelenül is felmerül a kérdés: mi az oka annak, hogy az indokolást sem a felek nem erőltetik, sem a bíróság nem látja szükségesnek?
E kérdés megválaszolásához érdemes átgondolni, hogy a bírói értékelés mennyire objektív a szöveg értelmének megállapításában. A felek a perben általában csak azt nem vonják kétségbe, ami magától értetődő. Ebből akár az is következhetne, hogy az átlagolvasónak tulajdonított bírói értelmezést ilyennek tartják, azzal tehát egyetértenek. Van azonban egy másik lehetséges ok is a hallgatásra: ha úgy vélik, hogy valaminek az eldöntése teljesen szubjektív alapú, akkor nem is érdemes azzal próbálkozni, hogy meggyőzzék a bíróságot az ellenkezőjéről. Márpedig annak, hogy egy hírnévrontási vagy becsületsértési ügyben mit jelent a leírt, sérelmesnek tartott szöveg, az ügy eldöntését erősen befolyásoló jelentősége van, és nemcsak azért, mert a bíróság érdemben először ezzel foglalkozik, hanem azért is, mert a vizsgálat során tett megállapítás
- 52/53 -
orientálja a szöveg jogi minősítését is. Amíg a ténykérdés a megítélés tárgyát képező tényre, tényállásra vonatkozik, addig a tények jogi megítélése jogkérdés.[70]
A szövegtartalom megállapítása során a bíróság természetesen felhasználhatja a rendelkezésre álló bizonyítékokat (például valamilyen statisztikát, nyelvi értelmező szótárt), de az értékelése mindaddig, amíg jogilag nem minősíti a szöveget (például tényállításként vagy értékítéletként), a tényfeltárás körében marad. Ebben a fázisban arról dönt, hogy a szöveg azt jelenti-e, amit a felperes (vagy az alperes) állít, vagyis ténykérdésben foglal állást. Egyértelmű, hogy a ténykérdések megállapítását általában a felek igen aktív közreműködése kíséri, azonban a személyiségi jogi és a sajtó-helyreigazítási perekben ez nem igazán jellemző. Mivel ennek a témának nincs magyar jogi vonatkozású feldolgozása, megpróbálkozhatunk az angolszász ítélkezés tanulmányozásával. Ebben a jogcsaládban ugyanis már előrébb járnak a kiindulóponton feltett kérdés megválaszolásában, nevezetesen, hogy ki mondja meg, ki vagy mi számít átlagosnak.
A common law-ban használt reasonable person kifejezés sztenderd, a bonus et diligens paterfamilias és általában véve a józan gondolkodású, észszerű személy mércéje alapvetően felelősségi kérdések eldöntésére szolgál. Viselkedést elemez, de nem a leíró, hanem a normatív jelleg dominál benne. Az objektív előreláthatósági mérce például, amely az észszerű (vagy gondos) ember ideáltípusával operál, nem azt figyeli, hogy egy adott helyzetben mi az átlagos viselkedés, hanem azt, hogy milyennek kellene lennie. A büntetőjogban főszabály, hogy az olyan magatartás, amely a - "tőle elvárhatóság" mint átlagosság mércéjével meghatározott - elvárt szint alá esik, gondatlannak, minden efölötti gondosnak minősül.
A magánjogban egy szerződéses jogvitában nem annak van meghatározó jelentősége, hogy a felek vagy a tanúk hogyan értelmezték a szerződéses feltételeket, hanem annak, hogy a feltételek kellően egyértelműek voltak-e ahhoz, hogy minden észszerűen tájékozott és gondos személy azonos módon értelmezhesse azokat. Ennek bizonyítására a felek vagy közreműködők szubjektív benyomása nem alkalmas, így a gondossági kritériumok felmérése, a reasonable person minta alkalmazása érdekében a bíróságnak saját értékelést kell végeznie. A folyamatban nem a leíró (a szokásos, átlagos, általános), hanem a normatív (elvárható) jelleg a hangsúlyosabb, mert az adott helyzet megítélésénél nem az átlagosság, hanem az észszerűség a releváns szempont. A bíróság törekszik objektív alapon mérlegelni, és tevékenységének eredménye nem függ a felek álláspontjától.
Ehhez képest a véleménynyilvánítási jog gyakorlásán alapuló perekben a bíróság az átlagolvasó személyét nem valamilyen magatartás minősítéséhez használja. Ezekben az ügyekben első lépésként azt kell tisztázni, hogy mi a szöveg jelentéstartalma. Ennek megállapítása a tényként vagy véleményként való minősítés előfeltétele. Azonban a bíróság nem azt vizsgálja, hogy az alperes megfelelő módon (szabatosan, tárgyilagosan, lényegre törően, mások számára világosan stb.) fejezte-e ki a mondanivalóját, azt pedig végképp nem, hogy helyesen járt-e el, amikor az alapjog gyakorlása mellett döntött. Azzal sem foglalkozik, hogy a szövegben hogyan kellett volna helyesen fogalmazni. Ehelyett megállapítja, hogy egy harmadik személy (a szöveg feltételezett, elfogulatlan olvasója) a leírtakat hogyan értette, pontosabban hogyan kellett értenie. Az előző mércéhez hasonlóan itt sem annak van meghatározó jelentősége, hogy maguk a felek mi-
- 53/54 -
ként értelmezték a szöveget - a viszonyítási pont egy harmadik személy, az átlagos olvasó nézőpontja. Nincs jelentősége annak, hogy a kifejtett gondolati tartalmat minden észszerűen gondolkodó, gondos személy azonos módon értelmezhette-e. Ez a fikció a quot homines, tot sententiæ (ahány ember, annyi nézet) talaján áll, amiben nincs jelen a különböző nézetek helyessége szerinti megkülönböztetés.
Az átlagolvasó fikciójából egyértelműen hiányzik az a fajta észszerűségi kritérium, amely a common law vétkességi tényállásaiban a reasonable person attribútuma. Ami ugyanis átlagos, az nem feltétlenül észszerű, és ez fordítva is igaz. Az átlagolvasó középértéket képvisel, ami nem mindig azonos a követendővel, így az ő reakciója nem is lehetne mérvadó egy gondossági kérdésben. Tehát a vétkességi tényállásokban használt reasonable person dogmatikai modelljéhez képest a szólásszabadság tárgyú ügyekben az átlagolvasó modellje eltér az elsőként vázolttól, mert a személy értékelése leíró szinten marad, és nem vesz fel normatív vonásokat. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy a tartalom megállapításánál az átlagolvasó feltételezett logikai képessége és tárgyi tudása ne játszana szerepet - az nagyon is fontos az átlagosság meghatározásához. Azonban az átlagolvasó megkülönböztető jegye nem az észszerűség, hanem az intelligencia. Erre jó példát szolgáltatnak az angolszász bíróságok előtt folyó rágalmazási ügyekben hozott ítéletek indokolásai.
A hírnévrontási és a becsületsértési ügyekben alkalmazott teszt annak meghatározására szolgál, hogy a szavak jelentése azonos-e a kereset benyújtója által azoknak tulajdonított jelentéssel. A bíróságnak az a feladata, hogy meghatározza a kifogásolt szavak egyetlen természetes és hétköznapi jelentését, amelynek az felel meg, ahogyan az olvasó a leírtakat értené. A bíróság ezt a meghatározást általában egy rövid elméleti alapvetéssel indítja, amelyben kitér a bírói gyakorlat korábbi, mérvadónak tekintett példáira. Ezután ismerteti, hogy a felek hogyan látták az értékelendő szöveget és milyen különbségek ütköztek ki a nézeteik között. Ezután - az ügytől és a bírói attitűdtől függően - számot ad arról, hogyan látja alkalmazhatónak az irányadó tesztet, abból milyen elemeket és miért preferál, továbbá miért rekeszt ki másokat. Ezekkel szoros összefüggésben határozza meg, hogy a saját szemszögéből mi a rágalmazónak állított szöveg jelentéstartalma. Tehát a megállapítást megelőzi egy részletes, az értékelés minden lényeges pontjára kitérő levezetés, a felek számára világos magyarázat.
A rágalmazási ügyekben kialakított teszt alapvetése szerint az átlagember a kifejezéseknek nem jogi vagy egyéb szakmai jelentést tulajdonít. A szavak "hétköznapi jelentésének" két eleme van: a szavak eredeti (köznyelvi) jelentése és az, amire a hétköznapi ember következtethet belőlük.[71]
Az az állítás, hogy a hétköznapi szavak ugyanazok az ügyvédek, mint a laikusok számára, kétségtelenül igaz. De nagyon nehéz meghúzni a határt a tiszta konstrukció és az implikáció között, és a laikus implikációs képessége sokkal nagyobb, mint a jogászé. Az ügyvédi gondolkodásmódban a következtetésnek szükségesnek kell lennie. A laikus sokkal szabadabban olvas egy implikációt, és [...] különösen hajlamos erre, ha az becsmérlő.[72] [...] A hétköznapi férfiaknak és nőknek eltérő a temperamentuma és a felfogása. Vannak, akik lehetnek szokatlanul gyanakvók, vagy ugyanilyen naivak is.
- 54/55 -
Meg kell próbálni elképzelni az embereket e két véglet között, meghatározva azt is, hogy mi a legkárosabb jelentés, amit a szóban forgó szavaknak tulajdonítanának.[73]
Könnyű felismerni, hogy bár az átlagolvasó nézőpontjának meghatározása jelenleg a bíróság hatáskörében van, az előbbi szempontok hűen illeszkednek az ítélkezésbe korábban nagyobb intenzitással bevont esküdtszéki szerepkörhöz.[74] Az Egyesült Királyságban és Ausztrália legnagyobb részén évszázadokon keresztül az esküdtszék határozta meg a kifogásolt közlés jelentését, vagyis a rágalmazási ügyek mércéjéről, arról, hogy a tartalom rágalmazónak minősül-e, a laikusokból álló testület döntött.[75] Az 1980-as évektől megindult jogalkotási reform következményeként az esküdtszék szerepének jelentősége csökkent, és mára az esküdtek az említett országokban sem vesznek részt a polgári eljárásokban. Azonban az esküdtszékeket illetően általánosságban megmaradt az a jogi felfogás, hogy például a rágalmazási törvények legitimitásához szükséges volt, hogy a szabályozás érthető legyen az esküdtek számára, azokat időről időre el kellett nekik magyarázni, és megfontolandó szempontokkal kellett segíteni a döntéseiket.
Ezt a rendszert sok kritika érte,[76] elsősorban az általuk kezdetben irreálisan magasan megállapított kártérítési összegek miatt, másodsorban azért, mert - a bírókkal ellentétben - az esküdtszéknek nem kellett megindokolnia az ítéletét.[77] Az esküdtek döntése a szöveg tartalmáról ebben az értelemben átláthatatlan volt, a döntési szempontokat a felek nem ismerték meg, emiatt fellebbezni is nehezebb volt a döntés ellen. Ez a körülmény eljárási nehézségek elé állította mind a feleket, mind a követelés később releváns eleméről (például a kártérítésről) döntő bírót. Ennek ellenére például a rágalmazási és a becsületsértési perekben azok a rágalmazással kapcsolatos ausztrál törvények, amelyek rögzítették az esküdtszék szerepét, nehezen kikezdhetővé tették az ahhoz kötődő jogi hagyományt:[78] az esküdtszék tagjai által hozott döntés a bírákénál jobban képes tükrözni a közösségi értékeket, valamint a társadalmi és az erkölcsi attitűdöket.[79]
Tehát azt, hogy az esküdtek szerepet kaptak a ténykérdések megítélésében, indokolttá tehette az a vonásuk, hogy egy jogásznál (a jelen esetben a bírónál) közelebb állnak a laikus, hétköznapi emberhez, vagyis az átlagolvasóhoz. A szöveg jelentéstartalmát kifejezetten nem jogi
- 55/56 -
eszközökkel és nem ilyen tudásra hagyatkozva állapították meg, és a döntésüket nem is kellett indokolniuk.
A mai hírnévrontási és becsületsértési jog középpontjában a hétköznapi, észszerű olvasóval azonosított hipotetikus bíró áll, aki azt a mércét képviseli, amely alapján a rágalmazónak tartott jelentést (tartalmat) értékelni kell.[80] Ő az, aki - lényegében az esküdtek szerepét játszva - meghatározza a sérelmes közlés jelentéstartalmát, amelynek során törekednie kell arra, hogy elvonatkoztasson jogászi képzettségétől, valamint bármilyen, a közönségest meghaladó, kiemelkedő tudástól, és átvegye az átlagember nézőpontját.
Az angolszász bírói gyakorlat már kidolgozta az ismertetőjegyeket. Az ideális átlagolvasó tisztességes, átlagos intelligenciájú ember, nem perverz és nem is gyanakvó, nem lelkesedik a botrányokért, nem él elefántcsonttoronyban, tud olvasni és olvas is a sorok között a világról szerzett általános ismeretei és tapasztalatai fényében. A hétköznapi olvasó nem jogász, hanem laikus, és egy jogi képviselőhöz képest sokkal szabadabb asszociációs képességekkel rendelkezik.[81] Hasonlóan érvelt egy fontos amerikai precedens, a Miller v. California ügy bírája is[82] az obszcenitás meghatározásával kapcsolatban. A Legfelső Bíróság 1973-as döntése szerint annak van jelentősége, hogy az átlagos intelligenciájú, tisztességes felnőtt véleménye szerint mi számít obszcénnek, kinyilvánítva, hogy ennek megítélésekor figyelembe kell venni a közönség érzékenységét. Azokban az országokban, amelyekben a bíró vette át az ideális átlagember szerepét, nyilvánvalóan rá hárult az a feladat is, hogy az előbb említett szempontok szerint határozza meg a szöveg jelentését és azt meg is indokolja, ahogyan az a következő példából is látható.
Az Angliában és Walesben 2013-ban kihirdetett Defamation Act, a rágalmazást szabályozó törvény nem határozta meg a "rágalmazó" jelentését,[83] de az ítélkezési gyakorlat kialakított bizonyos szempontokat annak megállapításához. Ehhez felhasználta a korábbi (egyebekben hatályban maradt, bár a mai ítélkezésre jelentős hatást nem gyakorló), azonos tárgykört szabályozó törvényeket.[84] A 2013-as törvény szerint egy kijelentés rágalmazónak minősül, ha lealacsonyítja a felperest a társadalom helyesen gondolkodó tagjai szemében vagy hátrányosan befolyásolja más emberek hozzáállását a felpereshez.[85] A kifogásolt szavaknak azonban egyet-
- 56/57 -
len jelentést kell tulajdonítani, és azt mindig a bíróság határozza meg. 2019-ben a Koutsogiannis v. Random House Group ügyben eljáró bíró 13 pontban foglalta össze, hogy milyen megközelítést alkalmaz a jelentés meghatározásához. Közismertnek tekintette, hogy az olvasók értelmezése különbözhet (quot homines, tot sententiæ), ezzel együtt meghatározta azokat a szempontokat, amelyekkel a szöveg jelentéstartalma megállapítható:
1. A vezérelv az észszerűség.
2. A nyilatkozó szándéka a meghatározáskor nem releváns.
3. A feltételezett észszerű olvasó nem naiv, de nem is túlzottan gyanakvó. Tud olvasni a sorok között. Egy ügyvédnél könnyedebben kezeli a szöveget, és megengedhet magának egy bizonyos mértékű laza gondolkodást, de nem rajong a botrányért, és nem választ vagy nem választana kártékony hatással járó jelentést, ha más, nem rágalmazó értelmezés is lehetséges. Az az olvasó, aki akkor is rágalmazó értelmezést ad, ha kevésbé súlyos vagy nem rágalmazó jelentéstartalom is elképzelhető, nem észszerű: az ilyen olvasó megbotránkozásra hajlamos. Ezzel szemben a minden esetben a kevésbé lekicsinylő jelentés szerinti értelmezés is észszerűtlen lenne: az ilyen olvasó naiv.
4. Kerülni kell a túlságosan aprólékos szövegelemzést, mindig szó szerinti értelmet kell tulajdonítani a szövegnek.
5. Így a szavak jelentésével kapcsolatos következtetéseit írásban megindokoló bíró nem eshet abba a csapdába, hogy túlságosan részletesen elemzi az érintett felek által hivatkozott szövegrészeket.
6. Minden olyan jelentést el kell utasítani, amely valamilyen erőltetett vagy teljesen észszerűtlen értelmezés eredményeként jelenik meg.
7. Ebből az következik, hogy nem elég azt mondani, hogy valaki rágalmazó jelentést tulajdonítana a szavaknak.
8. A szöveget egészében kell olvasni, figyelembe véve, hogy néha a szövegkörnyezet erősíti, más esetekben gyengíti (sőt teljesen ki is oltja) azt a rágalmazó jelentést, amelyet a szavak hordoznának, ha elszigetelten olvasnák őket.
9. Az igénylő által kifogásolt szövegrészek természetes és hétköznapi értelmének meghatározásához figyelembe kell venni a szövegkörnyezetet, valamint a közzététel módját.
10. A kifogásolt szövegrész természetes és hétköznapi jelentésének meghatározásához magát a közleményt kell vizsgálni, és semmilyen egyéb bizonyíték nem fogadható el.
11. Hipotetikus olvasónak tekintjük azokat, akik a szóban forgó kiadványt olvasnák. A bíróság tudomásul veheti a közismert tényeket, de óvakodnia kell attól, hogy a kiadvány olvasóközönségének jellemző benyomására, értékelésére hagyatkozzon.
12. A bíráknak annak mérlegelésekor, hogy a szöveg milyen benyomást keltett bennük, figyelembe kell venniük , hogy az milyen hatással lett volna a feltételezett észszerű olvasóra.
13. Az egyetlen jelentés meghatározásakor a bíróság szabadon választhatja meg a helyes jelentést; nem köti a felek által megfogalmazott jelentés (kivéve, hogy nem találhat olyan jelentést, amely károsabb lenne, mint a felperes által hivatkozott jelentéstartalom).[86]
- 57/58 -
Az ítélkezési gyakorlat példái jórészt az előbbi szempontok különböző kombinációit használják az átlagolvasó meghatározására. Az angolszász bírók gyakran hangsúlyozzák, hogy egy szöveg jelentésének (a tartalomnak) a megállapítását egy hétköznapi, észszerű olvasó - lényegében itt is a "claphami omnibuszon utazó ember" - szemszögéből kell végezni, aki "nem naiv, de nem is túl gyanakvó", "tud olvasni a sorok között" és "nem rajong a botrányokért". A bíróságoknak kerülniük kell a túlzottan kidolgozott elemzéseket, és nem szabad ügyvédi szemüvegen keresztül szemlélniük vagy értékelniük a szavakat, hiszen a hétköznapi ember nem jogász. Helyes, ha a bíró a jelentés meghatározásánál igyekszik az eset szubjektív elemeit (leginkább a felek saját értékelését) kirekeszteni a releváns körülmények közül. Egy másik bíró felfogásában
végső soron arról van szó, hogy az átlagos észszerű olvasó milyen jelentést tulajdonítana a könyv szavainak. Egy ilyen hipotetikus olvasóról azt feltételezzük, hogy nem jogász. Nagyon valószínűtlen, hogy egy ültő helyében elolvassa az egész könyvet, vagy összehasonlítja az egyik részt a másikkal, vagy bizonyos kifejezésekre összpontosít. A gyakorlat lényegében annak megállapítására irányul, hogy a könyv egészében milyen összbenyomást kelt a hipotetikus olvasóban.[87]
Számos ítéletben jelenik meg az a megfigyelés, hogy a bírónak kifejezetten figyelnie kell arra, nehogy a felek saját értékelését átvéve ítélje meg a szöveg tartalmát, hiszen az olvasó saját személyes nézeteit - azok szubjektivitása miatt - nem lehet a mérlegelés részévé tenni. Az egyén reakciója egy publikációra a saját nézeteitől és erkölcsétől függően jelentősen változhat. A bírónak ezért ügyelnie kell arra, hogy a szövegre adott szubjektív reakciókat ne vegye be a szöveg jelentésének objektív meghatározásába.[88]
Az objektivitásra törekvés alapvető elvi tétele ma magától értetődő, de nem olyan régóta megfogalmazott cél, mint a bonus et diligens paterfamilias alakja a római jogban vagy annak jogtörténeti utódai. Az objektivitás kritériuma a 18. században jelent meg, majd a 19. században vált elfogadottá a tudományos megismerés folyamatában. Ezzel foglalkozó tekintélyes kutatók úgy tartják,[89] hogy a tudománytörténet három szakaszra osztható a megismerés alapja és módszere szerint. Az a törekvés, hogy a tudomány az embert körülvevő világ jelenségeit a lehető legtisztábban, lényegi elemeik, jellemzőik megragadásával írja le, a felvilágosodás idején jelent meg. A jelenségek változékonyságának sztenderdizálása, az egyedi helyett a tipikus meghatározása megkönnyítette a természettudományos osztályozást. A 19. század második felében - a technikai vívmányok eredményeként - az igazság kereséséhez felzárkózott egy másik módszer, a mechanikus objektivitás. Például a fényképezés technikája lehetővé tette a természeti világ valamely elemének pontos, részletekbe menő ábrázolását. Azonban a mechanikus objektivitás révén folytatott vizsgálat már nem az egészről mondott valamit, hanem annak valamennyi
- 58/59 -
részletéről, és megvolt az az új tulajdonsága is, hogy egyidejűleg tárt fel minden elemet, minimalizálva a tudós felismerő, felfedező szerepének a vizsgálati eredményhez hozzáadott értékét. Ennek az objektivitásnak nyilvánvaló hátrányaként a jelenségek ábrázolása nem tükrözött különösebb preferenciát. Az ismertté vált adatok mennyisége hirtelen megnövekedett, azonban az adattömeg elemzése, osztályozása elmaradt, hiszen az uralkodó tudományos elképzelés szerint a világ jelenségei emberi beavatkozás nélkül is ábrázolhatók voltak. A helyzet a 20. században érett meg annak elfogadásához, hogy mindez mégiscsak kevés a tudományos látásmód teljességéhez. Az új megközelítésmód, a képzett ítélőképesség (trained judgement) segítségével a rendelkezésre álló hatalmas mennyiségű információt a tudomány képviselői értékelték, értelmezték, interpretálták, és a különböző tudományos célok megvalósításához feldolgozták. A képzett ítélőképesség tehát a jelenségek lényegi elemeinek meghatározásában kapott jelentőséget. Ekkorra a tudós szubjektív látásmódja a folyamat teljes jogú része lett.
A folyamat értékelői szerint mindhárom szakasz a valóság megragadásának konkrét összefüggéseihez és gyakorlatához kapcsolódik, és az, hogy melyik gyakorlat tekinthető a legjobbnak, attól függ, hogy az egyénnek mi a felfogása a feltárandó valósághoz való viszonyáról. Ez a tudománytörténeti elemzés segít rávilágítani arra, hogy az objektivitás a jogalkalmazásban a pártatlanság és az igazságosság követelményének való megfelelést jelenti a bírák számára. A pártatlanság ebben a vonatkozásban a személyes érzelmek, előítéletek mellőzését követeli, az igazságosság érvényesülését pedig a törvény előtti egyenlőség és a döntések megalapozottsága szolgálja.
A jogszabályértelmezés tekintetében az objektivitás a legegyértelműbb követelmény, amely biztosítja, hogy a bírói ítéletek a jogi rendelkezéseken és ne a bírák szubjektív nézetein alapuljanak.[90] Van olyan elképzelés is, amely szerint a jogi rendelkezés szövegét a bírónak mindig úgy kell értelmeznie, ahogyan azt az utca embere az általános nyelvi képesség birtokában a mindennapokban érteni szokta.[91] Ha viszont - a jelen tanulmány témájánál maradva - nem a jogszabályra, hanem az átlagember mércéjére vonatkozó bírói értelmezést vizsgáljuk, és elfogadjuk, hogy abban is törekedni kell a tárgyilagosságra, azzal visszatértünk az eredeti kérdésre, nevezetesen, hogy ha a bíró határozza meg az átlagember adott ügyben releváns ismertetőjegyeit, mennyire tekinthető objektívnek a folyamat és annak eredménye az ehhez alkalmazott képzett ítélőképesség alapján. A válasz feltételezi, hogy az értékelés folyamatába bepillantva azokat a mérlegelési szempontokat is megismerjük, amelyeken az objektívnek tartott eredmény alapul.
- 59/60 -
A magyar ítélkezési gyakorlat mutat bizonyos hasonlóságokat a korábban bemutatott angolszásszal. Az eredetileg a sajtóperekre vonatkozóan elfogadott, majd fokozatosan a személyiségi jogi perekre is irányadónak vett PK 12. számú állásfoglalás értelmezési szempontokat adott a hírnévrontás és a becsületsértés jogi határainak - lényegében az értelmezendő szövegek tartalmának - megállapításához. Az állásfoglalás gyakorlata beépült a Kúria ítélkezésébe, és általánosan ismert, a többség által követett szempontrendszerként van jelen az ítélkezésben.
Eszerint a kifogásolt közléseket, kifejezéseket, tényállításokat a társadalmi érintkezésben általánosan elfogadott jelentésük szerint kell figyelembe venni és valóságos tartalmuknak megfelelően kell értékelni. Ezért a jogsértés elbírálásánál a bíróságnak a használt kifejezéseket nem elszigetelten kell vizsgálnia, hanem tekintettel kell lennie a szövegkörnyezetre is, és az egymáshoz tartalmilag szorosan kapcsolódó, egymással összetartozó részeket összefüggésükben kell vizsgálnia. Ha a közlemény a maga egészében és összefüggéseiben megfelel a valóságnak, akkor egyes - az egészhez képest lényegtelen - részletek nem szolgálhatnak alapul a helyreigazításhoz. Ugyanis nem vezetne helyes eredményre a tényállítások összefüggő láncolatának feldarabolása és minden egyes láncszemnek az összefüggésekre tekintet nélküli mechanikus vizsgálata. A használt kifejezések és összefüggésük vizsgálatánál, valóságos tartalmuk szerinti értékelésénél jelentősége lehet a vizsgált kérdéssel kapcsolatban társadalmilag kialakult közfelfogásnak, általános vélekedésnek is.
Személyiségi jogi ügyekben a jó hírnév vagy a becsület megsértésének megítélésekor a következetes ítélkezési gyakorlat értelmében az is általános szempont, hogy a bíróságnak nem az érintett személy szubjektív sértettségérzéséből kell kiindulnia, hanem vizsgálata során a kívülálló nézőpontját kell felvennie.[92] A bíróságnak tehát nem a felperes közléshez való viszonyulásából, szubjektív érzetéből kell kiindulnia, hanem "egyfajta külső, objektív mérce alapján" kell megítélnie azt, hogy a jogsértő kifejezés az átlagolvasó számára milyen tartalmat hordoz és alkalmas-e jogsérelem okozására.[93] Ezt az "objektív, külső mércét" a magyar bíróságok is lényegében az átlagember fikcióján keresztül vizsgálják, amely ugyanolyan megszemélyesített sztenderd, mint "az ember a claphami omnibuszon",[94] fő erénye pedig az objektivitás.
Az áttekintett - nem csak kúriai - döntések alapján a bíróságok a vizsgálandó szöveg jelentésének meghatározásakor általában a PK 12. állásfoglalásban szereplő szempontokat ismertetik, azok közül is a leggyakoribb a kontextus, a szöveg tartalmi összefüggéseinek figyelembevétele és a bizonyos mértékű pontatlanság megengedhetősége. Azonban általában nem kerül sor igazi vitára a per kimenetelét alapvetően meghatározó kérdésben - a felek elbeszélnek egymás mel-
- 60/61 -
lett, és a bíró megfontolásai is csak az ítélet indokolásából ismerhetők meg, rendszerint töredékesen.
A bíróságok döntő részben megelégednek azzal a határozatok indokolásában, hogy mechanikusan felsorolják a szempontokat, majd közlik következtetésük eredményét. A kettő közötti értékelésről azonban az esetek döntő többségében nem ejtenek szót, ezért a felek sincsenek abban a helyzetben, hogy annak helyességét érdemi érvekkel cáfolhassák, emiatt a jogorvoslati kérelmekben általában csak megismétlik az elsőfokú eljárásban már előadott szövegértelmezési álláspontjukat. Ezért az átlagolvasónak tulajdonított nézőpont meghatározása nagy kilengéseket produkál, kiszámíthatatlanná teszi a döntést, ami a felek számára az egyik legnagyobb kockázat a perindítás megfontolásánál.
Fentebb már láttuk, hogy a fikciós személy mérceként alkalmazása hordoz magában bizonytalanságot. Ebből következően mindennél fontosabb annak tudatosítása, hogyan határozza meg a bíróság az átlagember nézőpontját, érvényesek-e ezek a szempontok az adott esetben és nincs-e szükség valamilyen korrekcióra. Az ítéletek tanulmányozása alapján az indokolás szürke zónájába tartozó átlagolvasói mérce a következő problémákat veti fel.
A szólásszabadság tárgyú ügyekben általános tapasztalat, hogy az alkotmánybírósági döntésekkel megtámogatott véleménynyilvánítási jog egyre nagyobb teret ad a sajtónak a különböző témákban való megnyilvánulásokhoz. A sajtó a személyiségi jogok rovására megtanult "okosan írni", mivel a csekély ténybeli alapon álló értékítéletek is magas szintű alkotmányos védelmet élveznek. Emiatt azonban az olvasóközönségnek (és a bíróságnak is) egyre bonyolultabb, egyre többféleképpen értelmezhető szövegekkel van dolga, miközben a társadalomtudományi kutatások szerint az általános műveltség, annak részeként a nyelvi kifejezésmód gazdagsága és árnyaltsága egyre alacsonyabb szintű. Az általános nyelvhasználat egyszerűsödik és egyre nyersebbé válik, így a többértelmű kifejezések és a szimbolikus megfogalmazások nem feltétlenül találnak befogadóra.
Például egy ügyben a bíróság szerint a "rács túloldalán kellene lennie" kifejezés alatt az átlagolvasó feltehetően azt értette, hogy az illető úgy véli, a mondat alanyának börtönben kellene lennie. A "nem a minisztériumban kellene főosztályt vezetni, hanem szennyeskocsit tologatni a börtönben"[95] szöveg már bonyolultabb eset volt, mert a képi hasonlatnak van olyan eleme (a szennyeskocsi tologatására mint alantas és haszontalan munkára való utalás), amely maga is értékítélet, és a szövegben betöltött egyértelmű funkciója az, hogy fokozza a megfogalmazás kifejezőerejét. A bírónak arról kellett állást foglalnia, hogy a kifejezés eléggé egyértelmű-e az átlagolvasónak, amire igennel válaszolt, de az okára egyáltalán nem tért ki.
Ugyancsak nem derült ki egy másik jogerős ítéletből,[96] miért helyezkedett a bíróság arra az álláspontra, hogy az "üzleti kapcsolatban állás" és az "üzletemberi körhöz tartozás" az átlag-
- 61/62 -
olvasó számára nem azonos tartalmú közlés. A bíróság csak annyi magyarázatot fűzött a megállapításhoz, hogy az egyik közvetlen gazdasági viszonyt feltételez, míg az "üzletemberi körhöz tartozás" azt jelenti, hogy az érintett különböző személyek közt, különböző üzleti körökben mozog, tűnik fel. A megállapítás az átlagolvasói mércén alapult, de annak szempontjai homályban maradtak, és meggyőző erejük is kétséges.
Bizonyos esetekben a bíróság olyan levezetésekbe bocsátkozik, amelyekről talán nem túlzás azt állítani, hogy nemcsak az olvasóközönség felkészültségét, hanem értelmezési hajlandóságát is túlbecsüli. Az olyan tartalmú helyreigazító közlemény, amely három-négynél több adatot vagy többszörös összehasonlítást tartalmaz, mint az alábbi példa, nem éri el a célját:
Azt a valós tényt, hogy a [...] szám alatti üzlethelyiséget [az önkormányzat] m2-enként 159 000 fo- rintért adta el, abban a hamis színben tüntettük fel, hogy ez a két üzlethelyiség m2 ára volt. A valóság ezzel szemben az, hogy az ingatlanok egyenként földszint és pince kialakításúak, amelyek esetében a földszinti részek (181 m2 és 355 m2) 380 000 forintos, míg a pincehelyiségek közül az 537 m2-es pince 136 800 forintos, a 437 m2-es pince 152 000 forintos m2 áron került értékesítésre, és az így arányosított átlagárból, valamint a 30%-os bérlői kedvezményből tevődik össze a m2-enkénti vételár.[97]
Merőben kétséges, hogy az eredeti cikket egyszeri olvasás után ilyen mélységben megértette volna az "átlagolvasó". Semmi nem utal rá, hogy a bíróságok figyelemmel lennének arra, hogy a legújabb kutatási eredmények szerint minden negyedik magyar funkcionális analfabéta,[98] és ez az arány a fiatalok körében még rosszabb. A funkcionális analfabetizmus olyan személyre vonatkozik, aki nem képes az írás, olvasás, számolás alapvető műveleteire,[99] egyszerű szöveg megértésére.[100] Kétséges ezért, hogy a cikk által a befogadónak fokozatosan adagolt tényadatok és egy újságírói következtetés közötti összefüggést, amely értő olvasást kíván, az átlagolvasó megérti, és adott esetben azt nem tényállításként, hanem a szerző véleményeként tudja azonosítani. A Kúria szerint az "átlagos befogadó (néző) számára a cikk címéből nem következik, hogy a felperes magántulajdonába kerülhet egy több milliárd forint értékű, sportolás céljára szolgáló multifunkcionális sportcsarnok". Az alkalmazott nyelvi szerkezet ("X. Y. akadémiája") a bíróság szerint nem tulajdoni jogviszonyra utalt, még akkor sem, ha az építményt X. Y. lakcímére jegyezték be. A bíróság azzal fejezte be a gondolatmenetet, hogy az átlagolvasó ellenkező következtetését ("hogy egy nagyméretű sportközpont a felperes személyes tulajdonába kerülne annak megépítését követően") az zárja ki, hogy "példátlan Magyarországon, hogy a sportági szakszövetség elnöke a sportág infrastrukturális létesítményének személyes tulajdonosa lenne".[101]
- 62/63 -
Van példa az átlagos olvasási készség alacsonyabb színvonalon való meghatározására is. Az egyik, az átlagolvasó értelmezési képességeit fejtegető ítéletben több derült ki az eljáró bíró személyes meggyőződéséről, mint annak tárgyáról: "az archív felvételre utaló jelölés a fénykép aláírásában az átlagolvasó szemszögéből nem bír jelentőséggel, mert az ilyen jellegű közlés az átlagolvasó ingerküszöbét nem éri el, nem fogja fel, és nem azonosítja azzal, hogy archív felvételről lenne szó."[102] Ez az értékelés feltehetően abból indult ki, hogy az olvasási tevékenység jelentősen leegyszerűsödött, ennek részeként az olvasó kevesebb időt fordít rá, főként a képi tartalmakat nézi át. Ezért bármilyen meghökkentő is a fogalmazás, közelebb érezni a bíróság által alkalmazott mércét a való élethez, mint az előző esetekben. Ám a meghatározás valódi indokát ezúttal sem tudtuk meg a döntésből.
Az ítélkezési gyakorlat a szakszavak köznyelvi értelmezésénél megengedő, azokat az eredetinél tágabb jelentéstartalom kifejezésére is alkalmazhatónak tartja. Ennek ellenére a nem túl bonyolult jelentésű "pernyertesség" kifejezést a bíróságok különbözőképpen értékelték az átlagolvasó vélt tudása alapján. Az egyik ügyben úgy, hogy azt nem a jogi terminológia szerint, hanem annak köznyelvi jelentésével kell azonosítani, amely szerint pernyertes az, akinek a bíróság a javára döntött, akinek igazat adott.[103] A másikban viszont a bíróság kinyilvánította, hogy a "pert nyert" kifejezés
sem az átlagnéző, sem a jogban járatos személy számára nem ad alapot annak eldöntésére [megítélésére], hogy a perköltségviselési arányból következően a felperes legalább részben pernyertes lett. A perköltségről való döntés ugyanis nem minden esetben és nem feltétlenül a pervesztesség-pernyertesség arányán alapszik (rosszhiszemű pervitel is eredményezheti azt, hogy a teljes pernyertes fél javára csak részperköltséget ítél meg a bíróság).[104]
Nem igényel különösebb magyarázatot, hogy az utóbbi esetben jogi ismeret szükséges még a magyarázat megértéséhez is, amivel az ügyben elképzelt átlagolvasó feltehetően nem rendelkezik. Az átlagosság megítélése tehát nagyon különböző, és az minden valószínűség szerint nem azonos a statisztikai átlaggal. A példákból leszűrhető másik következtetés az, hogy az olvasói képességek (vagy készségek) alábecsülése és túlértékelése egyaránt megvalósul, időnként meghökkentő eredményekhez vezetve.
Különösen az online tartalmakban jellemzők a rövidebb, tömörebb és kevésbé igényes megfogalmazással, adott esetben a nyelvi szabályok áthágásával és érzelmeket kifejező ikonok (emotikonok, emojik) használatával készült szövegek. A Facebook-kommentekben megjelenített közlések gyakran más személyekkel folytatott, rövid párbeszédekből átvett sommás megállapítások, és előfordul, hogy az egymást követő kijelentések nem függnek össze. Az egyes mondatrészek
- 63/64 -
mondattani és logikai kapcsolata viszonylag laza, a lektorálást és moderálást nélkülöző kommentek, blogok stílusa az irodalmi szövegek színvonalánál jóval alacsonyabb. A Facebookon, az X-en (korábban: a Twitteren) és más elektronikus felületeken használt kifejezések között sok a személyre irányuló sértő, bántó kifejezés, amelyek hatását sokszor mondatvégi írásjelhalmozás vagy nagybetűs írásmód is növeli. A szövegrészletekről gyakran első olvasásra is megállapítható, hogy szerzője felfokozott érzelmi állapotban írta, és a többi olvasó érzelmeire is hatni kívánt.
Az ilyen szövegek vizsgálatához az 1980-as években a nyomtatott sajtóra megalkotott PK 12. állásfoglalás kevéssé alkalmazható szempontokat tartalmaz. Ki merné biztosan kijelenteni, hogy az ilyen elektronikus felületek átlagos olvasóinak műveltsége, szövegértési képessége azonos az akkori átlagolvasókéval? Annak azonban nincs jele, hogy a bíróságok ezt figyelembe vennék a tartalom meghatározásánál. Hangsúlyozzák, hogy aki önként lép a nyilvános online fórumra, vállalja az ezzel járó kitettséget, de ennek kizárólag a közlések eltűrésének határa tekintetében tulajdonítanak jelentőséget.[105] Fel sem merül, hogy a felek vagy a bíróság azzal érvelne, hogy a tőmondatokban, látszólag minden rendszer nélkül kommunikáló személyek párbeszéde alacsonyabb szövegértési képességet feltételez, így itt az átlagolvasónak sajátos jellemzői lennének.
A digitális források olvasása nem azonos a papíralapú tartalmak olvasását jellemző lineáris, lapozgató módszerrel. Mindkettő lehet mennyiségi és minőségi, de míg a digitális tér alkalmasabb a gyors információszerzésre, addig a hagyományos olvasással szerzett információ jobban rögzül. A digitális olvasásmódok felhasználónként és felhasználói csoportonként is változnak, legjellemzőbb fajtái az ismeretszerző, a kereső, az áttekintő, a gyors-, a villám-, a szelektív és az intenzív olvasás.[106] Ezek közös ismertetőjegye a sekélyesség, a felületesség és a figyelem összpontosításának hiánya. A digitális olvasást Nicholas Carr leírása alapján "páraszerűnek" nevezték el, mert a digitális információk a párához hasonlóan hamar szétfoszlanak. Carr az olvasási szokások változásairól, a digitális média hatásairól, valamint az internet által befolyásolt figyelemről és emlékezetről írva arra következtet, hogy mivel az online szövegek jellemzően nem igényelnek figyelmet, az így átfutott szöveg nem hagy tartós nyomot az emlékezetben.[107]
- 64/65 -
A sajtó-helyreigazítási perekben az alperesi védekezések állandó eleme, hogy az online hírfelületeken a hírek gyorsan pörögnek, a felület naponta többször is változik, és az egyes hírek jellemzően csak néhány óráig vannak a kezdőoldalon. Emiatt a helyreigazításnak a kezdőoldalon való megjelenítése időtartamaként hagyományosan meghatározott 24 órát is sokallják, és szinte mindig csökkenteni kérik. A bíróságok azzal hárítják el a rövidebb időtartam meghatározását, hogy az ítélkezési gyakorlat az olvasói szokásokra figyelemmel alakította ki az egynapi tartamra szóló kötelezést, feltételezve, hogy 24 óra alatt hozzávetőleg minden, a honlapot látogató felhasználó ismét áttekinti a hírfolyamot, így nagy valószínűséggel nem kerüli el a figyelmét a helyreigazítás, ezáltal a jogintézmény betöltheti funkcióját.[108]
Az egyes címek címoldalon tartásának ideje, azok sorrendisége függhet a napi hírek mennyiségétől, egyedi szerkesztőségi döntésektől, de más körülményektől is. A bíróságok szerint a 24 órás időtartam olyan átlag, amely a tapasztalatok alapján szükséges, egyben elégséges is ahhoz, hogy az eredeti írást olvasók a helyreigazítás tényéről és érdeklődésük szerint annak tartalmáról is értesülhessenek.[109] Csakhogy az ítélkezési gyakorlat évtizedek óta alkalmazza ezt az "átlagot" az elektronikus sajtóra, és az ítéletek tanúsága szerint soha nem hasonlítja össze a konkrét felületek látogatottságának mérési adataival.[110]
Nem biztos, hogy helyes, ha az átlagolvasó elképzelése mögé bújva egy teljesen más olvasási szokásokkal bíró fiktív szereplőre ugyanazokat a jellemzőket aggatjuk, mint a hagyományos újságolvasóra. Mert míg a nyomtatott sajtót annak olvasója valóban jellemzően naponta egyszer vette kézbe, az online híroldalak folyamatosan, órákon belül átalakuló felülete rászoktatta a felhasználókat a sokkal gyakoribb megtekintésre, a hírek frissítésére vonatkozó jelzések pedig a korábbi cikkek nyomon követésére és a tartalmak naponta többszöri újraértékelésére. A hírek gyorsabban avulnak el, mint ahogy a nyomtatott sajtó arról informálni tudna, ezért az online hírfogyasztó a felület elhagyását a minimálisra igyekszik korlátozni. Ez a jelenség pedig megkérdőjelezi a helyreigazító vagy a jogsértést megállapító közlemény 24 órán keresztül történő megjelenítésének alapját és indokoltságát.
A korábban bemutatott átlagfogyasztó személyét illetően végbement specializáció a jelek szerint eredményes, jobban illeszkedik a jogi értékelést kívánó valóság bizonyos helyzeteihez. Ez biztosan tanulságos lehetne a személyiségi jogi terület mércéjénél is, ugyanis bizonyos mértékű megkülönböztetés nemcsak az átlagolvasó képességeit és tudásszintjét, hanem érdeklődését és tevékenységét (olvasási szokásait) illetően is elképzelhető a pontosabb eredmény érdekében. Arra a kérdésre, hogy mi számít átlagosnak egy társadalmat megosztó jelenség érintettjeivel kapcsolatban, a jelenlegi gyakorlat nem reagál. A pornográfia online terében például alapvetően e speciális érdeklődési körű és tájékozottságú, azonban közelebbről meg nem határozható személyekből álló olvasói csoport van jelen. Abban a kérdésben, hogy egy közöttük folyó kommentháború résztvevője visszaél-e a véleménynyilvánítás szabadságával, az átlagolvasót nyilván másként kell elképzelni, de az "átlagos" kritériumaihoz szükséges me-
- 65/66 -
rítés alapja - éppen a felhasználók jellemzően rejtőzködő magatartása miatt - ismeretlen, ebből következően az igazolhatósága is bizonytalan.
Ha visszatekintünk Matthew Nicklin bírónak a Panagiotis Koutsogiannis-ügyben ismertetett mérlegelési szempontjaira, nyilvánvaló, hogy a magyar ítélkezési gyakorlat is mutat hasonló, részben kifejezett, részben beleértett vonásokat. Az angolszász vezérelv az észszerűség kívánalmával (Nicklin bíró szempontjai közül az 1.) megfelel a józan ész követelményének, amely elvitathatatlan egy ideális döntésnél. A sértő nyilatkozatot tevő személy szándékának irreleváns volta (2.), valamint az egyes ember nézőpontjától való eltávolodás szükségessége (7.) ugyancsak releváns szempont lehet a jogbiztonságot végső soron aláásó, szubjektív nézőpont kiiktatásához.
Az aprólékos szövegelemzés elkerülése és a szavak hétköznapi jelentéstartalommal történő értelmezése (4-5.), valamint az a gyakorlat, hogy a kifogásolt szövegrész természetes és hétköznapi jelentésének meghatározásához magát a közleményt kell vizsgálni, és semmilyen (egyéb) bizonyíték nem fogadható el (10.), eltérő hangsúlyokkal, de jelen van a magyar bírósági értékelésekben is. Kifejezett szempontként szerepel az ítéletek indokolásában a szöveg egészében és összefüggéseiben való, kontextusvezérelt értelmezése (8.), valamint a közzététel módjának figyelembevétele (9.) is.
A magyar bírói gyakorlat gyenge pontja az a három további aspektus, amelyek közül a legfontosabb a feltételezett olvasó tulajdonságainak leírására vonatkozik, és ezzel ellentétben a Nicklin-féle döntés és minden más hasonló ügyben ítélkező bírói ítélet kielégítő részletességgel tárgyalja azokat a szempontokat (3.), amelyek révén az értékelés legelső lépése - a szöveges vagy képi tartalom meghatározása - történik. Abban kétségtelenül vannak a bíró személyes meggyőződését is feltáró elemek (mi számít laza gondolkodásnak, mi botránkoztató, ki tekinthető naivnak stb.), de e tekintetben a közönség elfogadó, és nem kérdőjelezi meg a bírói hatáskört, sőt az esküdtbíráskodás tanulságai alapján inkább helyesli azt.
Jelentősen eltér a magyar bírói jogfelfogástól az a kívánalom, hogy az "egyetlen helyes jelentés" meghatározásakor a bíróság szabadon választhat, és ennek során nem köti a felek által megfogalmazott jelentéstartalom - kivéve, hogy nem találhat olyat, amely károsabb lenne, mint a felperes által hivatkozott (3.). Ezzel szemben a Kúria nem annak tulajdonít jelentőséget, hogy egy sérelmezett szövegnek mi az egyetlen, helyes jelentése, hanem annak, hogy a nyilvánosság előtti kijelentéseknek többféle értelmezésük is megengedett. Amennyiben egy nyilatkozat többféle módon is értelmezhető, az egyik lehetséges értelmezéséről kifejtett elmarasztaló vélemény, annak tartalmi helytállóságától függetlenül, nem lehet sajtó-helyreigazítás tárgya még akkor sem, ha a nyilatkozó személy valódi szándékától eltérően értelmezik az általa elmondottakat.[111]
Nem bővelkedik a Bírósági Határozatok Gyűjteménye olyan ítéletekben sem, amelyekben a bíróság azt nyilvánította ki, hogy az átlagolvasó értelmezésének keresésekor minden olyan je-
- 66/67 -
lentést el kell utasítani, amely valamilyen erőltetett vagy teljesen észszerűtlen értelmezés eredményeként jelenik meg (6.). Ennek nyomait legfeljebb a logikai összefüggések meglétével vagy hiányával kapcsolatban találjuk meg, feltehetően ezeket is egyedül azért, mert a Kúria gyakorlata szerint a véleménynyilvánítás közérdekű ügyben csak akkor sért személyiségi jogot, ha az kifejezésmódjában indokolatlanul bántó, sértő, megalázó, vagy nyilvánvalóan ellentétes a logika alapvető szabályaival.[112]
A végére maradt az a szempont, amelynek következetes alkalmazása teljességgel ismeretlen a mai magyar ítélkezésben. Az indokolások alapján a bíró az "átlagolvasó" és a "társadalmi megítélés" kategóriájának felhasználásakor erősen támaszkodik saját meggyőződésére, világképére, erkölcsi megfontolásaira és tárgyi tudására. Ennek legnyilvánvalóbb bizonyítéka, hogy ha az ügy körülményei miatt diszkrepanciát érez az "átlagos" vagy az "általános" mérce meghatározása és a számára (magánemberként) elfogadható mérce között, ezt a különbséget az indokolásban is megjeleníti. Az ilyen utalás azonban mindig annak ellensúlyozására szolgál, hogy a bíró a törvény rendelkezéseinek alávetett, a jogszabály alkalmazása során nem tulajdoníthat döntő jelentőséget a saját nézeteinek, tehát lényegében a jogi rendelkezések tartalommal való kitöltéséért fennálló személyes felelősség elhárításáról van szó.
Kérdés, hogy szükséges-e a határozatban a bírót efféle meghasonlásra kényszerítő körülmények kinyilvánítása, hiszen annak nem lehet célja a döntés meggyőző erejének gyengítése. Ez nemcsak egyesbírói eljárásban, hanem testületi működésben is előfordulhat. Az Alkotmánybíróság esetében például a különvélemény vagy a párhuzamos indokolás lehetőségét időnként nemcsak eredeti rendeltetésére, az eltérő jogi álláspont kifejtésére, hanem az előbbi lelkiismereti probléma feloldására is használják.[113]
Azokban az esetekben, amikor a két értékelés mércéje között nincs jelentős különbség, a bíró leginkább hallgat arról, hogy a szempontok kiválasztása során személyes meggyőződésének megfelelően jár el.[114] Botránykő lenne, ha egy határozat indokolásában szerepelne ennek direkt kinyilvánítása. Elképzelhetetlen, hogy az eljáró bíró azzal indokolja az arról való döntését, hogy milyen hatással lehetett a kijelentés a feltételezett észszerű olvasóra, hogy őbenne milyen benyomást keltett a sérelmezett szöveg (12.).
Ettől függetlenül a külföldi példák tanúsága, a jogfilozófia megállapításai, a jogszociológiának a gyakorlatban hasznosítható eredményei, az emberi természet törvényszerűségei és a józan ész szerint az emberi tényező hozzátesz a döntés értékéhez, nem pedig elvesz abból. Más-
- 67/68 -
képpen fogalmazva: az objektív lehet szubjektív, ha az eredmény minőségi ítélkezéssel valósul meg. Az ilyen ítélkezés pedig megköveteli, hogy a döntéshozatali folyamat valamennyi releváns eleme megismerhető legyen, mert ennek felbecsülhetetlen értéke van a valódi meggyőző erő kialakulásában. A bíróságba vetett általános bizalom alapja nem a kívülálló személytelensége, hanem az a vonás, hogy az emberi szubjektum helyettesíthetetlen, mert egyedül az képes egy ügy valamennyi körülményét helyesen megérteni, mérlegelni és annak alapján igazságosan dönteni. A képzett ítélőképesség pedig nagyobb eséllyel marad egyensúlyban, ha a bíró a világ embere (man of the World) marad.[115]
Egy félprecedensrendszerben hozott bírósági ítélet nem kizárólag a jogszabály szövegén alapul, hanem a törvény mögé épült gyakorlatnak is nagy jelentősége van a döntéshozatalban. Ugyanakkor a személyiségi jogi perekben egy jogkérdés eldöntését legalább ennyire befolyásolja a bíró saját erkölcsi felfogása, valamint az a tény, hogy mit gondol az emberi érintkezés megengedhető határairól. A jogi határok megvonása és a bíró személyes meggyőződése természetesen nem feltétlenül azonos, de jellemzően nem is áll szélsőségesen távol egymástól.
A rágalmazási, hírnévrontási és a becsületsértési ügyekben a sértőnek tartott kijelentések tartalmát a bíró határozza meg. Azonban e meghatározás alapja nem a bizonyítékok értékelése, és nem is a bizonyítás nélkül megállapítható tények köre, hanem egy szürke zóna, amelyet a bírónak az átlagolvasóról alkotott saját felfogása alakít. A bíróságok az ítéletek indokolása alapján nem fordítanak nagy gondot arra, hogy az átlagolvasó (-néző, -befogadó) fikciós mércéjét hogyan alkalmazzák. Igyekeznek elkerülni az említett állásfoglalást, a személyes nézet kinyilvánítását, leginkább amiatti aggodalmukban, hogy a döntés nem lesz objektívnek (a Kúriának a sértő jellegre állandósított szószaporító kifejezésével: "külső, objektív mércéjűnek"[116]) tekinthető.
Azzal a technikával azonban, hogy elhallgatják a tartalommeghatározás valódi szempontjait, megnehezítik a felek számára az érdemi jogorvoslatot, eltávolodhatnak az átlagosság valódi ismertetőjegyeitől, és nagyobb teret engednek az átlagolvasó kategóriáján belüli eltéréseknek. Ez pedig végső soron igazságtalan eredményekhez vezethet, ami megelőzhető lenne, ha az angolszász ítélkezéshez hasonlóan feltárnák a szöveg tartalmi meghatározásának menetét, hogy világos legyen a sértő megnyilvánulások megítélésének szempontrendszere.
- 68/69 -
Adler, Amy L.: Inverting the Reasonable Observer Test: Religious Symbolism in the Supreme Court's Jurisprudence. 75 Georgetown Law Journal (1987).
Allen, Carleton Kemp: The Judge as Man of the World. 46(2) Law Quarterly Review (1930).
Balázs Géza: Az internet népe. Internet - társadalom - kultúra - nyelv. A kulturális és a tervezett evolúció határán. Budapest, Ludovika, 2023.
Balogh Virág: Az átlagfogyasztó fogalmával kapcsolatos egyes kérdések. ELTE Law Journal, 2016, 295-307.
Blutman László: Az Alkotmánybíróság és a szólásszabadság: mostohán a tényekkel. Közjogi Szemle, 2023/1., 1-10.
Carr, Nicholas: Hogyan változtatja meg agyunkat az internet? A sekélyesek kora (ford. Németh Ádám). Budapest, HVG, 2014.
Choper, Jesse H.: The Endorsement Test: Its Status and Desirability. 18(2) Journal of Law & Politics (2002) 499-536.
Dashton, Lorriane - Galison, Peter: Objectivity. Cambridge, Zone Books, 2007.
Day O'Connor, Sandra: Endorsement Tests and the Reasonable Observer in Establishment Clause Jurisprudence. 55 University of Chicago Law Review (1988).
Dworkin, Ronald: A Matter of Principle és a Law's Empire. Cambridge, Harvard University Press, 1986.
Failinger, Maria: In Praise of Contextuality - Justice O'Connor and the Establishment Clause. 29(1) Hamline Law Review (2006).
Ficsor Krisztina: A szabályok és erkölcsi megfontolások bírói döntést meghatározó szerepe. Ítélkezéselméleti megfontolások különös tekintettel Ronald Dworkin, Frederick Schauer és Duncan Kennedy elméleti megoldásaira. Debreceni Jogi Műhely, 2005, különszám.
Fűzi Tibor: A tényállás megállapítása bizonyítás nélkül. In Kengyel Miklós (szerk.): A polgári perbeli bizonyítás gyakorlati kézikönyve. Budapest, KJK-Kerszöv, 2005.
Gyuris Árpád: A reasonable fogalma az angol magánjogban, különös tekintettel a szerződési jogra. Jura, 2018/2., 345-353.
Haim, Abraham: Queering the Reasonable Person. UCL Law Research Paper No. 13 (2022). https://doi.org/10.2139/ssrn.4206445
Hart, Herbert L. A.: A jog fogalma (ford. Takács Péter). Budapest, Osiris, 1995.
Hoffman, Leonard Hubert: Anthropomorphic Justice: The Reasonable Man and His Friends. 29(2) Law Teacher (1995) 127-141.
https://doi.org/10.1080/03069400.1995.9992917
Kennedy, Duncan: A Critique of Adjudication: Fin de Siècle. Cambridge, Harvard University Press, 1997.
King, Caroline: The Most Reasonable Standard: Why Justice O'Connor's Endorsement Test Applying the Reasonable Observer Should Be the Preferred Test for Evaluating Establishment Clause Violations. SSRN (2014)
https://doi.org/10.2139/ssrn.2401843
Kovács, Helga: "Hamlet Without the Prince" - The US Supreme Court on Religious Practice Changes in Case Law in the Light of the Kennedy v. Bremerton School District
- 69/70 -
Case. 8(1) Public Governance, Administration and Financial Law Review (2023) 23-41. https://doi.org/10.53116/pgaflr.6884
Lábady Tamás: Alkotmányjogi hatások a készülő Ptk. szabályaira. Polgári Jogi Kodifikáció, 2000/2., 13-19.
Landi Balázs: Emberkép, magatartásmérték, felelősség. Iustum Aequm Salutare, 2016/1., 49-63.
Lannert Judit - Holb Éva: Hazai jelentés a PIAAC eredményeiből. Budapest, T-TUDOK Tudásmenedzsment és Oktatáskutató Központ, 2021.
Maranga, Kennedy M.: The Jury System a Symbol of Justice: Comparative Analysis. SSRN, https://bit.ly/4c9CfPU.
McKillop, Bron: Review of Convictions after Jury Trials: The New French Jury Court of Appeal. 28(2) Sydney Law Review (2006) 343-358.
Molnár András: Oliver Wendell Holmes jogi gondolkodása. Jogelméleti Szemle, 2011/4., 195-253.
Moran, Mayo: The Reasonable Person: A Conceptual Biography in Comparative Perspective. 14 Lewis & Clark Law Review (2010) 1233-1283.
Pokol Béla: Textualizmus és jogértelmezés. 1. Scalia textualista értelmezési kánonjai. In Pokol Béla: Alkotmánybíráskodás. Szociológiai, politológiai és jogelméleti megközelítésekben. Budapest, Kairosz, 2014.
Posner, Richard: How Judges Think. Cambridge, Harvard University Press, 2010. https://doi.org/10.4159/9780674033832
Rolph, David: Perverse Jury Verdicts in NSW Defamation Trials. 11 Torts Law Journal (2003) 9-20.
Rolph, David: Simple Questions, Difficult Juries: Perversity in Australian Defamation Trials after John Fairfax Publications Pty Ltd v Rivkin. 18(3) Commercial Law Quarterly (2004) 9-20.
Rolph, David: Are Juries Necessary? The Role of Juries in Defamation Trials. 92 Legal Studies Sydney Law School Research Paper No. 09/66 (2009) 10-14.
Schauer, Frederick: Thinking Like a Lawyer: A New Introduction to Legal Reasoning. Cambridge, Harvard University Press, 2009.
https://doi.org/10.4159/9780674054561
Stern, Simon: From Clapham to Salina: Locating the Reasonable Man. 36(3) Law and Literature (2024) 391-417.
https://doi.org/10.1080/1535685X.2022.2157101
Strasse, Mark: The Endorsement Test Is Alive and Well. 39 Pepperdine Law Review (2013) 1273-1315.
Sunstein, Cass: Legal Reasoning and Political Conflict. Oxford, Oxford University Press, 1997.
https://doi.org/10.1093/oso/9780195100822.001.0001 ■
JEGYZETEK
[1] Fővárosi Ítélőtábla Pf.20102/2020/4.
[2] Például Győri Ítélőtábla Pf.20204/2015/4/I., Pf.20083/2014/3., Pf.20204/2015/4., Pf.20339/2017/6., Pf.20133/2020/6.; Fővárosi Ítélőtábla Pf.21061/2013/6., Pf.20279/2015/5., Pf.20586/2015/3., Pf.20.450/2016/4., Pf.21172/2018/4., Pf.21288/2018/8.; Debreceni Ítélőtábla Pf.20497/2016/6.; Pécsi Ítélőtábla Pf.20148/2016/5.; Szegedi Ítélőtábla Pf.20557/2016/3., Pf.21059/2016/4.
[3] Fűzi Tibor: A tényállás megállapítása bizonyítás nélkül. In Kengyel Miklós (szerk.): A polgári perbeli bizonyítás gyakorlati kézikönyve. Budapest, KJK-Kerszöv, 2005, 200-201.
[4] Az ítélkezési gyakorlat nem kizárólag az átlagolvasó kategóriáját használja fel az általánosságban elfogadott értelmezés megjelenítésére. A döntésekben gyakran találkozhatunk a "társadalmi megítélés" (Kúria Pfv.20855/2018/2.), a "társadalmilag kialakult közfelfogás" (Kúria Pfv.21305/2022/5.), a "társadalmi közfelfogás" (Kúria Pfv.20105/2021/4.) vagy a "közmegítélés" (Kúria Pfv.21131/2023/6.) kifejezéssel, amelyek mind arra szolgálnak, hogy további indokok nélkül közvetítsék a bíróság, pontosabban az eljáró bíró nézőpontját.
[5] Molnár András: Oliver Wendell Holmes jogi gondolkodása. Jogelméleti Szemle, 2011/4., 205.
[6] A témában alapvető jelentőségű művekre példa: Duncan Kennedy: A Critique of Adjudication: Fin de Siècle. Cambridge, Harvard University Press, 1997; Richard Posner: How Judges Think. Cambridge, Harvard University Press, 2010, https://doi.org/10.4159/9780674033832; Cass Sunstein: Legal Reasoning and Political Conflict. Oxford, Oxford University Press, 1997, https://doi.org/10.1093/oso/9780195100822.001.0001.
[7] Gyulai Törvényszék P.20045/2013/47.
[8] Fővárosi Ítélőtábla Pf.21060/2019/5., indokolás [31].
[9] Herbert L. A. Hart: A jog fogalma (ford. Takács Péter). Budapest, Osiris, 1995, 147-160.
[10] Ronald Dworkin: A Matter of Principle. Cambridge, Harvard University Press, 1986; Uő: Law's Empire. Cambridge, Belknap Press, 1986.
[11] A téma feldolgozásához lásd Ficsor Krisztina: A szabályok és erkölcsi megfontolások bírói döntést meghatározó szerepe. Ítélkezéselméleti megfontolások különös tekintettel Ronald Dworkin, Frederick Schauer és Duncan Kennedy elméleti megoldásaira. Debreceni Jogi Műhely, 2005, különszám.
[12] Bírósági Határozatok Gyűjteménye: https://bit.ly/4c9wwcS.
[13] Frederick Schauer: Thinking Like a Lawyer: A New Introduction to Legal Reasoning. Cambridge, Harvard University Press, 2009, https://doi.org/10.4159/9780674054561, 190-202.
[14] Sunstein i. m. (6. lj.) 147-150.
[15] Landi Balázs: Emberkép, magatartásmérték, felelősség. Iustum Aequm Salutare, 2016/1., 51.
[16] Lábady Tamás: Alkotmányjogi hatások a készülő Ptk. szabályaira. Polgári Jogi Kodifikáció, 2000/2., 15.
[17] Lord Macmillan bíró indokolása a Glasgow Corporation v. Muir-ügyben (1943) AC 448.
[18] Healthcare at Home Ltd v. Common Services Agency for the Scottish Health Service [2014] WLR (D) 351, SC.
[19] Például Abraham Haim: Queering the Reasonable Person. UCL Law Research Paper No. 13 (2022), https://doi.org/10.2139/ssrn.4206445.
[20] A témát részletesen tárgyalja Leonard Hubert Hoffman: Anthropomorphic Justice: The Reasonable Man and His Friends. 29(2) Law Teacher (1995), https://doi.org/10.1080/03069400.1995.9992917, 127-141.
[21] Arról, hogy ez az alak miért nem futott be akkora karriert, mint claphami kollégája, lásd Simon Stern: From Clapham to Salina: Locating the Reasonable Man. 36(3) Law and Literature (2024), https://doi.org/10.1080/1535685X.2022.2157101, 391-417.
[22] Mayo Moran: The Reasonable Person: A Conceptual Biography in Comparative Perspective. 14 Lewis & Clark Law Review (2010) 1235.
[23] 3107/2018. (IV. 9.) AB határozat, indokolás [28].
[24] Az első alkotmánykiegészítéssel kapcsolatos állítások megítéléséhez használt ún. jóváhagyási teszt alanya. Alkalmazását O'Connor bíró javasolta a Capitol Square Review and Advisory Board v. Pinette ügyben [515 US 753 (1995)].
[25] Terry v. Ohio, 392 US 1 (1968).
[26] Sunstein i. m. (6. lj.) 65-68., 115-118.
[27] Lemon v. Kurtzman, 403 US 602 (1971).
[28] Lynch v. Donnelly, 465 US 668 (1984).
[29] Helga Kovács: "Hamlet Without the Prince" - The US Supreme Court on Religious Practice Changes in Case Law in the Light of the Kennedy v. Bremerton School District Case. 8(1) Public Governance, Administration and Financial Law Review (2023), https://doi.org/10.53116/pgaflr.6884, 23-41.
[30] A vitát összefoglalja például Jesse H. Choper: The Endorsement Test: Its Status and Desirability. 18(2) Journal of Law & Politics (2002) 499-536.; Maria Failinger: In Praise of Contextuality - Justice O'Connor and the Establishment Clause. 29(1) Hamline Law Review (2006); Mark Strasse: The Endorsement Test Is Alive and Well. 39 Pepperdine Law Review (2013); Caroline King: The Most Reasonable Standard: Why Justice O'Connor's Endorsement Test Applying the Reasonable Observer Should Be the Preferred Test for Evaluating Establishment Clause Violations. SSRN (2014), https://doi.org/10.2139/ssrn.2401843; Amy L. Adler: Inverting the Reasonable Observer Test: Religious Symbolism in the Supreme Court's Jurisprudence. 75 Georgetown Law Journal (1987).
[31] 3107/2018. (IV. 9.) AB határozat, indokolás [28].
[32] Blutman László: Az Alkotmánybíróság és a szólásszabadság: mostohán a tényekkel. Közjogi Szemle, 2023/1., 7.
[33] Stern i. m. (21. lj.) 391.
[34] A fogyasztóvédelemről szóló 1997. évi CLV. törvény 2. § 10. pontja határozza meg a fogyasztó fogalmát a törvény értelmezési tartományában.
[35] Az Európai Parlament és a Tanács 2005/29/EK irányelve (2005. május 11.) a belső piacon az üzleti vállalkozások fogyasztókkal szemben folytatott tisztességtelen kereskedelmi gyakorlatairól, valamint a 84/450/EGK tanácsi irányelv, a 97/7/EK, a 98/27/EK és a 2002/65/EK európai parlamenti és tanácsi irányelvek, valamint a 2006/2004/EK európai parlamenti és tanácsi rendelet módosításáról (UCP irányelv).
[36] Az EUB-nek az átlagfogyasztó fogalmával kapcsolatos joggyakorlatát elemzi Balogh Virág: Az átlagfogyasztó fogalmával kapcsolatos egyes kérdések. ELTE Law Journal, 2016, 297-298.
[37] C-470/93 Verein gegen Unwesen in Handel und Gewerbe Köln kontra Mars.
[38] C-210/96. Gut Springenheide és Tusky kontra Oberkreisdirektor des Kreises Steinfurt.
[39] T-183/02 és T-184/02 El Corte Inglés kontra OHMI - González Cabello (MUNDICOR) egyesített ügyek; C-26/13 Kásler és Káslerné Rábai; C-195/14 Teekanne; C-348/14 Bucura.
[40] A fogyasztói döntések szabadságára vonatkozó, a GVH által követett alapelvek: https://bit.ly/4iOUAnJ, 4., 10.
[41] Fővárosi Ítélőtábla 2.Kf.27.171/2012/4.
[44] Kúria Pfv.20375/2023/8.; Jpe.I.60015/2021/15.
[45] Például Gyuris Árpád: A reasonable fogalma az angol magánjogban, különös tekintettel a szerződési jogra. Jura, 2018/2., 345-353.
[46] A megállapítás a 2024. november 11-én lefuttatott keresés eredménye.
[70] Kúria Jpe.I.60.018/2021/10., indokolás [21].
[71] Lewis v. Daily Telegraph Ltd. [1964] AC 234, 258.
[72] Uo. 277.
[73] Uo. 259.
[74] Az esküdtszéki rendszer igazságosságát bemutató összehasonlító elemzésre példa Kennedy M. Maranga: The Jury System a Symbol of Justice: Comparative Analysis. SSRN, https://bit.ly/4c9CfPU.
[75] David Rolph: Are Juries Necessary? The Role of Juries in Defamation Trials. 92 Legal Studies Sydney Law School Research Paper No. 09/66 (2009) 11-12.
[76] Például David Rolph: Perverse Jury Verdicts in NSW Defamation Trials. 11 Torts Law Journal (2003) 28.; David Rolph: Simple Questions, Difficult Juries: Perversity in Australian Defamation Trials after John Fairfax Publications Pty Ltd v Rivkin. 18(3) Commercial Law Quarterly (2004) 9.; Bron McKillop: Review of Convictions after Jury Trials: The New French Jury Court of Appeal. 28(2) Sydney Law Review (2006) 348.
[77] Ezzel szemben Dél-Afrikában, Izraelben és Belgiumban az indokolással ellátott ítélet a kötelező. Maranga i. m. (74. lj.) 22.
[78] Ausztráliában a minden állam és terület által elfogadott, egységes keretet biztosító Defamation Act 2005 és az ezt kiegészítő államok azonos tárgyú törvényei. Az Egyesült Királyságban és Walesben hatályos Defamation Act 2013 11. cikkelye eltörölte az esküdtszék automatikus alkalmazását, és azt a bíró megítélésétől tette függővé, ha az ügy természete ezt indokolttá teszi, lásd https://bit.ly/4j755Tf.
[79] Rolph i. m. (75. lj.) 5.
[80] Uo. 13.
[81] Farquhar v. Bottom [1980] 2 NSWLR 380, 385-386. per Hunt J.; Lewis v. Daily Telegraph Ltd [1964] AC 234, 258, per Lord Reid; Amalgamated Television Services Pty Ltd v. Marsden (1998) 43 NSWLR 158, 165-166, per Hunt CJ.
[82] Miller v. California, 413 US 15 (1973) [23]-[25].
[83] A törvény 1. cikk (1) bekezdése arra az esetre állapítja meg a közlés becsületsértő jellegét, ha annak közzététele a felperes hírnevében súlyos kárt okoz vagy okozhat.
[84] Például a fair comment a Defamation Act 1952 6. cikkében, a kijelentés jelentéstartalmának megállapítása a Defamation Act 1996 7. cikkében.
[85] A meghatározás Lord Atkinnek a Sim v. Stretch (1936) ügyben hozott döntéséből ered (2 All ER 1237, 1240). A joggyakorlat összefoglalását és továbbfejlesztését lásd Thornton v. Telegraph Media Group Ltd (2011) 1 WLR 1985; Lachaux v. Independent Print Ltd and Another; Trinity Term [2019] UKSC 27; Amersi v. Leslie [2023] EWHC 1368 (KB) [143]-[163]; Miller and Power v. Turner [2023] EWHC 2799 (KB).
[86] Panagiotis Koutsogiannis v. The Random House Group Ltd [2019] EWHC 48 (QB) [12].
[87] Charman v. Orion Publishing Group and Others (No. 3) (CA) [2007] EWCA Civ 972; [2008] 1 AllER 750.
[88] Panagiotis Koutsogiannis (86. lj.) [27]-[28].
[89] Lorriane Dashton - Peter Galison: Objectivity. Cambridge, Zone Books, 2007.
[90] A témában az Amerikai Egyesült Államok Legfelső Bíróságának volt bírája, Antonin Scalia többször kifejtette azzal kapcsolatos aggályát, hogy a szubjektív alapú döntések, amelyek eltávolodnak az alkotmány eredeti szövegétől, veszélyes precedenseket teremtenek; például Roe v. Wade (1973), Lawrence v. Texas (2003), United States v. Lopez (1995), Bush v. Gore (2000), Heller v. District of Columbia (2008).
[91] Pokol Béla: Textualizmus és jogértelmezés. 1. Scalia textualista értelmezési kánonjai. In Pokol Béla: Alkotmánybíráskodás. Szociológiai, politológiai és jogelméleti megközelítésekben. Budapest, Kairosz, 2014, 193.
[94] McQuire v. Western Morning News (1903).
[97] Fővárosi Ítélőtábla Pf.20926/2015/3.
[98] A Magyarországon regisztrált álláskeresők több mint harmada alig tud írni, olvasni és számolni. Qubit.hu, 2022. december 9., https://bit.ly/4j76oBD; Lannert Judit - Holb Éva: Hazai jelentés a PIAAC eredményeiből. Budapest, T-TUDOK Tudásmenedzsment és Oktatáskutató Központ, 2021, 23.
[99] Az Európai Parlament Régiók Bizottságának véleménye a funkcionális analfabetizmus visszaszorításával kapcsolatban (2010/C 175/07).
[100] A fiatalkorú lakosság körében mért OECD-adatokat (PISA-jelentés) lásd https://bit.ly/4iFeYb1.
[101] Kúria Pfv.20394/2019/3.
[102] Kúria Pfv.21266/2019/4., indokolás [9].
[103] Fővárosi Ítélőtábla Pf.20397/2024/4.
[104] Kúria Pfv.22129/2009/5.
[105] "A felperesnek - különösen amiatt, mert önként lépett az internetes fórumok közönsége elé, vállalva az ezzel járó anonimitásból, mások bírálatának kitettségéből eredő hátrányokat - el kell tűrnie a felhasználók részéről rendszeresen érkező, kedvező vagy kedvezőtlen bírálatot egyaránt. A fórumok közönsége ugyanis kialakította és fenntartja azt a gyakorlatot, hogy bármelyik tag személye és eljárása értékelhető, szabadon bírálható. Ebből következően az ilyen közegben a fokozott tűrési kötelezettség a résztvevők által elvárt működési elem, amely az adott fórum teljes tagságára vonatkozik." Fővárosi Ítélőtábla Pf.20322/2020/5.
[106] Balázs Géza: Az internet népe. Internet - társadalom - kultúra - nyelv. A kulturális és a tervezett evolúció határán. Budapest, Ludovika, 2023, 255.
[107] Forrás: Nicholas Carr: Hogyan változtatja meg agyunkat az internet? A sekélyesek kora (ford. Németh Ádám). Budapest, HVG, 2014. A "páraszerű" olvasással kapcsolatos megállapításokat idézi Balázs i. m. 255.
[108] Fővárosi Ítélőtábla Pf.20418/2021/4.
[109] Fővárosi Ítélőtábla Pf.20475/2021/4.
[110] A Gemius adatbázisa mérési eredményeket tartalmaz például arról is, hogy egy átlagos felhasználó hányszor keresett fel egy konkrét weboldalt (híroldalt) egy nap alatt: https://bit.ly/4c9Frem.
[111] Kúria Pfv.21410/2019/4., Pfv.20113/2022/4., Pfv.20054/2023/4., Pfv.20251/2023/6.
[112] Kúria Pfv.20096/2013/8., Pfv.21972/2015/4., Pfv.20067/2022/4.
[113] Például: "Személyes véleményem megegyezik a határozatot támogató alkotmánybíró társaim nézőpontjával, ugyanakkor a többségi határozattal nem értek egyet", 3418/2024. (XI. 28.) AB határozat, indokolás [95]; "Az alkotmányossági vizsgálat központi elemévé tett szóhasználatról a szubjektív véleményem szintén egyezik a többségi döntéssel. Ugyanakkor több okból nem értek egyet a többségi határozattal", 19/2024. (XI. 11.) AB határozat, indokolás [163]; "Személyes szubjektív véleményem megegyezik [...] alkotmánybírósági társaim nézőpontjával. Az ügy alapjául szolgáló képi ábrázolás ízléstelen, és szerzőjének cselekedetét erkölcsileg elítélem. Kénytelen vagyok azonban jogilag elfogadni azt, hogy ez az ügy [...] sem alkalmas arra, hogy a Kúria minősítését [...] az Alkotmánybíróság alaptörvény-ellenesnek tekintse", uo. [56].
[114] Ehhez mindig segítségére van a megállapítás nyilvánvalóságára utaló megfogalmazás. Például: "A közmegítélés szerint [...] igencsak sértő az, ha valakiről azt állítják, hogy pénzért alkalmaz személyeket (bérkommentelőket) az őt kritizáló személyek lejáratása, ellehetetlenítése céljából", Fővárosi Törvényszék P.24203/2017/9.
[115] "Nobody is deceived by the fiction that the judge is stating, not what he himself thinks, but what he thinks an average reasonable man might think. How can his opinion, by whatever formula it is described, be anything but subjective? How can he measure the reasonableness of the average man except by the standard of his own reasonableness?" ("Senkit nem téveszt meg az a fikció, hogy amit a bíró kijelent, nem azt, amit gondol, hanem az, amit szerinte egy átlagos észszerű ember gondolhat. Hogyan lehetne a véleménye, bármilyen formulával írjuk is le, más, mint szubjektív? Mi máson mérhetné az átlagember észszerűségét, mint saját észszerűségi mércéjén?") Carleton Kemp Allen: The Judge as Man of the World. 46(2) Law Quarterly Review (1930) 152.
[116] Például Kúria Pfv.21305/2022/5., Pfv.20766/2021/5., Pfv.21238/2020/8.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző PhD-hallgató, Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Kar. https://orcid.org/0009-0002-1932-530X.
Visszaugrás
