A Jura 2014. évi 1. számában, "A certum pretium határain: az ármeghatározás különös módjai a római jogban" címmel[1] közzétett tanulmányban törekedtem arra, hogy áttekintsem az antik római adásvétel egyik lényeges alkatrésze, a vételár megállapítására irányuló alkufolyamat ama különös eseteit, ahol a szerződő partnerek határozzák ugyan meg az ellenszolgáltatás mértékét, azonban annak pontos összege - részben vagy egészben - egyik, illetve akár mindkét fél előtt ismeretlen. Az ott bemutatott források alapján láthattuk, hogy a római jurisperitusok számára a certum pretium követelményét csak egy a felek által a szerződéskötés időpontjában összegszerűen meghatározott, vagy legalább objektív körülmények alapján bizonyosan megállapítható vételár elégítette ki. E tanulmány célja - mintegy folytatva a korábbi vizsgálatokat - annak a kérdésnek a megválaszolása, miszerint a határozott ár előírásával hogyan és mennyiben volt összeegyeztethető egy olyan kikötés, melyben az eladó és a vevő utóbbira magára, illetve harmadik személyre bízta a vételár meghatározását. A következőkben ennek érdekében elsősorban a preklasszikus-klasszikus, valamint a justinianusi római jog primer forrásainak elemzésével tekintem át az említett árklauzulákat tartalmazó adásvételi szerződések római jogi szabályozását.
Ha a vételár meghatározását egy olyan, az adásvételi ügylet egyik lényeges alkatrészének megállapítását célzó kétoldalú alkufolyamatként fogjuk fel, amely során mind az emptor, mind a venditor a saját érdekét szem előtt tartva igyekszik a számára leginkább kedvező vételárat elérni, akkor egyértelműen kijelenthető, hogy csupán az egyik fél maga, szabad belátása szerint nem határozhatja meg a másik szerződő partnerre nézve kötelező erővel a pretiumot, hiszen így a szerződés érvényes létrejöttéről való döntés került volna a kezébe.
Gaius D. 18, 1, 35, 1 (libro 10 ad edictum provinciale): Illud constat imperfectum esse negotium, cum emere volenti sic venditor dicit: 'quanti velis, quanti aequm putaveris, quanti aestimaveris, habebis emptum'.
A jogász szerint ismeretes, hogy az ügylet befejezetlen, midőn az eladó így szól a vásárolni szándékozónak: annyiért veszed meg, 'amennyiért akarod, amennyiért méltányosan gondolod, amennyire becsülöd'.
Az idézett gaiusi Digesta-töredék abban a kérdésben foglal tehát állást, hogy az adásvételi szerződés érvényesen létrejöhet-e abban az esetben, ha a felek döntése alapján a vételárat a vevő egyedül határozhatja meg. A klasszikus jogtudós szerint az ilyen jogügylet "imperfectum", azaz befejezetlen,[2] mely jelző - más fragmentumokhoz[3] hasonlóan - többféleképpen is értelmezhető. Nem meglepő ezek után, hogy a forráshelyet tárgyaló romanista szakirodalomban - már a pandektisták óta - számos eltérő megközelítéssel is találkozunk a "quanti velis, quanti aequm putaveris, quanti aestimaveris" klauzula mellett kötött adásvétel dogmatikai minősítését illetően. Az egymásnak gyakorta ellentmondó álláspontok képviselői alapvetően két táborra oszthatók.
A többséginek tekinthető - így például Arangio-Ruiz,[4] Grosso[5] és Zimmermann[6] által képviselt - nézet szerint abban az esetben, ha a felek a vevőre bízzák a vételár megállapítását, a szerződés nem jön létre, illetve - dogmatikailag némileg következetlenül[7] - érvénytelen, semmis.[8] Az újabb irodalomban Kooiker ugyancsak nem létező, ekképpen nem is peresíthető ügyletről beszél a forrás kapcsán.[9] A szerzők másik csoportja úgy vélekedik, hogy Gaius feltételhez kötöttnek tekintette az olyan adásvételi szerződést, melynél a vételárat a vevő határozhatja meg. Ebben az értelmezésben tehát, amint az emptor megállapítja a pretiumot, a feltétel teljesül, a kontraktus érvénybe lép, így az többé nem "imperfect". Már a XIX. századi pandektisták fejedelmének tekintett Windscheid sem tartotta automatikusan érvénytelennek az ügyletet: álláspontja alapján egy (felfüggesztő) feltételes emptio venditio áll elő, amíg nem dönt a vételárról a szerződő partner. Amint a vevő megállapítja a vételárat, a feltétel teljesül, és az adásvételi szerződés érvénybe lép. E nézet szerint meghatározhatta a pretiumot az egyik szerződő fél maga is, de - eltérő megállapodás hiányában - boni viri kellett döntenie. Windscheid még azt is megengedhetőnek tartotta tehát, hogy az adott fél szabad belátása szerint döntsön, amennyiben a felek így határoztak. Ha azonban a vevő dönt saját belátása szerint a vételárról, és ennek eredményeként az olyan mértékű, hogy már nem lehet az eladó szolgáltatása ellenértékeként tekinteni, nem adásvétel, hanem ajándékozás történik.[10] Bechmann arra a
- 79/80 -
tényre hívta fel a figyelmet, hogy a negotium imperfectum kifejezés kétértelmű a szövegben, és nem csupán a feltételes adásvételre utalhat: a jeles pandektista hangsúlyozta, hogy Gaius magát a szerződéskötés tényét vonta kétségbe az idézett szövegben, és egymaga - akár szabad belátása, akár méltányos megítélése alapján - sem az eladó, sem pedig a vevő nem dönthet a vételárról.[11] Az idézett Gaius-fragmentum hitelességét megkérdőjelező Daube - ahogy korábban már Albertario,[12] valamint Seckel és Levy is[13] - mindenekelőtt azt hangsúlyozza, hogy a forrásban a justinianusi kompilátorok egymástől élesen elkülönítendő tényállásokat "mostak össze, és kezeltek egységesen.[14] Megállapításai szerint, az általa a szöveg szubsztrátumához, eredeti, klasszikus rétegéhez tartozónak vélt "quanti aequum putaveris" vagy "quanti aestimaveris" kikötés esetén feltételes adásvételnek minősíthető a felek megállapodása. Ekkor a szerződés érvényesen létrejön, de nem perfektuálódik mindaddig, amíg a vevő nem határozza meg a pretiumot.[15] A "quanti velis" klauzula mellett kötött adásvétel érvényessége azonban - véli Daube[16] - egyértelműen elfogadhatatlan lett volna a klasszikus jogtudósok számára.[17] Nelson és Manthe hasonlóképpen egy feltételes adásvételként kezelik az ügyletet: álláspontjuk szerint a római juristák kizárólag olyan esetekben beszéltek egy szerződés perfektté válásáról, amikor a kontraktus hatálya egy feltétel bekövetkezésétől függött,[18] így Gaius sem gondolhatott másra a szövegben.[19]
A vizsgált fragmentum - látszólag - valóban több, egymástól eltérő tényállás ötvözeteként fogható fel.[20] Első megközelítésben kétségkívül zavaróan hat, hogy Gaius az emptor szabad belátása szerint meghatározott (quanti velis) ellenszolgáltatás fejében megkötött adásvételt, valamint a vevő méltányos becslése alapján (quanti aequm putaveris, quanti aestimaveris) megállapított vételáron történő értékesítést egységesen kezelve mindkét esetben "negotium imperfectum"-ról beszél. E döntés azonban csak látszólag ellentmondásos, és csupán akkor értelmezhető nehezen, ha a "megveszed, amennyiért akarod" (quanti velis) klauzulát - tévesen - a "megveszed, ha akarod" kitétellel, a "megveszed, amennyiért méltányosnak gondolod, becsülöd" (quanti aequm putaveris, quanti aestimaveris) kikötést pedig - ugyancsak helytelenül - egy boni viri arbitriummal azonosítjuk. A "megveszed, ha akarod" feltétellel megkötött adásvétel nyilvánvalóan nem eredményezhet kötelmet a felek közt, éppúgy, ahogy az "eladom, ha akarom" kikötés sem.[21] A "quanti velis" árklauzula esetén azonban a vevő már kész megkötni az adásvételt, csupán azt nem döntötte még el, hogy mennyiért. A másik oldalról, ugyanígy nem mosható össze a kötelem tárgyát képező szolgáltatás boni viri arbitratu teljesítésének, és a pretium, mint a szerződés lényeges alkatrészének, az annak megfizetésére kötelezett általi - akár szabad belátása, akár méltányos döntése szerinti[22] - meghatározásának kérdése.[23] A fragmentum azonban e tekintetben teljesen világosan fogalmaz: Gaius egy olyan adásvételről beszél, ahol a vételár összegét egyedül az határozza meg, hogy a vevő, aki azt megfizetni tartozik, annak mértékét menynyiben állapítja meg, gondolja méltányosnak vagy becsüli. A forrásban tehát szó sincs a vételár boni viri arbitratu teljesítéséről. Az emptor által megfelelőnek, méltányosnak tartott összeg korántsem biztos, hogy azonos egy objektív, pártatlan "vir bonus" megítélésével.
Véleményem szerint a szövegben szereplő, a kötelmi jogviszony befejezetlenségére utaló "imperfectum" kifejezés önmagában sem az ügylet feltételes jellegére, sem a feltétel nélküliségére nem utal. A "negotium imperfectum" kitétel ugyanis éppúgy jelölhet egy condicio suspensiva mellett megkötött adásvételt annak függése alatt, mint egy feltétel nélküli emptio purát. Míg tehát minden (felfüggesztő) feltételes adásvétel imperfect, korántsem igaz ez fordítva: az adásvétel perfektuálódása, mint kötelmi jogviszony hiánytalan megvalósulása, nyilvánvalóan nem pusztán egy condiciótól tehető függővé. A vételár megállapítását a vevő szabad belátására bízó adásvételt, álláspontom alapján, így nem azért tekintették befejezetlennek a római juristák, mert - miképp egy meghiúsuló ügyleti feltételnél - fennállt annak a lehetősége, hogy az emptor végül elmulasztja az ármeghatározást. Önmagában az ármegállapítás bekövetkezési valószínűségének csekély fokára hivatkozni amúgy sem lenne célravezető. Hiszen a pretium meghatározását ugyanúgy - sőt, akár nagyobb valószínűséggel - elmulaszthatta a szerződő partnerek által kijelölt, pártatlan harmadik személy is. Ez utóbbit - amint azt a következőkben látni fogjuk - pedig megengedhetőnek tartotta már a klasszikus jurisperitusok egy része is.[24] A vevő, aki abban az előnyös helyzetben van, hogy egymaga állapíthatja meg az ellenszolgáltatást, kétségkívül ritkán fogja ezt visszautasítani. Sokkal inkább visszakozna egy ilyen, számára hátrányos kilátásokkal is bíró ügylet teljesítésétől az eladó.[25] Fontosabb ennél azt szem előtt tartani, hogy a forrásban nem egyszerűen egy ügyleti feltétel meghatározásáról,[26] hanem az adásvétel egy lényeges alkatrészének, fogalmi elemének a megállapításáról van szó, mely nem engedhető át egyedül egyik félnek sem, mivel ebben az esetben a szerződő partnerek egybehangzó akaratnyilatkozatáról, a kötelem keletkezéséhez elengedhetetlen konszenzusáról sem beszélhetnénk.[27] Megállapíthatjuk tehát, hogy a szolgáltatást - mint a kötelem tárgyát -nyilvánvalóan nem állapíthatja meg teljesen
- 80/81 -
önkényesen az a fél, aki annak teljesítésére köteles.[28] Így a vételár meghatározását sem bízhatják a szerződő partnerek a vevő szabad belátása szerinti döntésére, hiszen a felek konszenzusának a szerződés mindkét lényeges alkatrészére ki kell terjednie.[29] Ezért úgy vélem, hogy a "quanti velis, quanti aequm putaveris, quanti aestimaveris" klauzula mellett kötött adásvétel mint kötelmi jogviszony, egyik essszenciális tartalmi eleme hiányában - sine pretio - nem jöhet létre érvényesen.[30]
A felek számára az antik római jog által biztosított szerződési szabadság megengedte azt is, hogy megállapodásuk alapján ne ők, hanem egy általuk kijelölt harmadik személy határozza meg a pretiumot. Kérdéses azonban, hogy a certum pretium követelményének teljesüléséhez, ezáltal az adásvétel érvényes létrejöttéhez, egyben az ügylet perfektuálódásához kellő mértékben meghatározott-e az ily módon megállapított vételár. Vizsgálnunk kell továbbá azt is, hogy milyen a dogmatikai szerkezete egy ilyen árklauzulát tartalmazó szerződésnek. Hogyan lehetséges, hogy egy egyenlően kétoldalú kötelemben egy harmadik személy határozza meg annak lényeges alkatrészét? Mennyiben kötelező a döntése a szerződő partnerekre? Méltányosan kelle megállapítania az árat, vagy a felek ki vannak szolgáltatva a szabad belátása szerinti döntésének?
A preklasszikus és a korai klasszikus római jogtudósok közt mindvégig eldöntetlen vitakérdés maradt, vajon harmadik személy meghatározhatja-e a vételárat mind az eladóra, mind a vevőre kötelező hatállyal. Gaius elemi szintű tankönyvében a következőképp tudósít kontroverziáról.
Gaius 3, 140: Pretium autem certum esse debet; nam alioquin si ita inter nos convenerit, ut quanti Ti tius rem aestimaverit, tanti sit empta, Labeo negavit ullam vim hoc negotim habere, cuius opinionem Cassius probat; Ofilius et eam emptionem et venditionem, cuius opinionem Proculus secutus est.
A jogtudós kategorikusan rögzíti a forrásban: a vételárnak határozottnak kell lennie. Abban az esetben azonban, ha a felek megállapodása szerint az emptor annyiért vásárol, amennyire Titius értékeli a dolgot, Labeo tagadja, hogy ennek az ügyletnek bármiféle joghatása lenne; álláspontját Cassius is helyesli. Ofilius viszont - kinek véleményét Proculus is követi - ezt is adásvételnek tekinti.
A különböző jogtudósi álláspontok részletesebb elemzése előtt megjegyzendő, hogy egyes romanisták - a vételár pénzbeliségével kapcsolatos híreshírhedt jogi kontroverzia mellett[31] - a vizsgált gaiusi forrás nyomán is egy újabb szabiniánus-prokuliánus vitáról beszélnek. Így Voigt,[32] Liebs,[33] Schindler[34] valamint Solinas[35] a forrást egyértelműen a két principátuskori iskola közti véleménykülönbségek egyikére utalónak tekintik. Álláspontjuk szerint a vitában Labeo és Cassius képviselte a szabiniánus iskolát, Ofilius és Proculus pedig a prokuliánus iskolát. A hivatkozott szerzők véleménye tetszetős, de korántsem megalapozott. Bár M. Antistius Labeo és Sempronius Proculus mindketten ugyanannak az iskolának voltak a vezetői - ahogy az a szövegből világosan kiderül -, ebben a kérdésben nem értettek egyet. Másrészt C. Cassius Longinus, aki szabiniánus volt, a prokuliánus Labeo véleményét támogatta. Harmadrészt Proculus egyetértett A. Ofiliusszal, az i.e. I. századi, preklasszikus jogtudóssal, C. Ateius Capito tanítójával, a szabiniánus iskola későbbi névadójával.[36] Továbbá a forrásban egyáltalán nem találkozunk az iskolavitákat jelző szokásos "nostri praeceptores - diversae scholae auctores" gaiusi kifejezéspárral sem.[37] Kübler,[38] Falchi,[39] Thomas,[40] Torrent,[41] Scarrano Ussani[42] valamint legújabban Leesen[43] álláspontja szerint a szövegben szó sincs iskolavitáról, Gaius egyszerűen csak különböző jogtudósok egymásnak ellentmondó nézetéről számol be. Véleményem szerint a fenti forrás korántsem egy újabb - a klasszikus kori jogiskolák közötti mélyenszántó - vitakérdésre utal, ehelyett sokkal inkább bizonyítja azt, hogy a szabiniánus és prokuliánus iskola képviselői közötti ellentét mégsem volt olyan éles, ahogy azt korábban - a "Jagd nach Klassikerkontroversen"[44] jegyében - számos romanista feltételezte.[45]
A Gaius által idézett korai klasszikus jogtudósok közül Labeo és Cassius véleménye szerint, amennyiben a felek harmadik személyt bíznak meg a vételár megállapításával, az nem elégíti ki a határozott ár követelményét. Így az ügylet nem tekinthető adásvételi szerződésnek, és bármiféle joghatás kiváltására alkalmatlan (...negavit ullam vim hoc negotium habet...). E két jogtudós olvasatában a pretium certum tehát egy konkrét, a szerződéskötés időpontjában objektíve meghatározott pénzösszeg. Elismerik, hogy a harmadik fél által megállapított vételár a jövőben éppoly konkrét vagy meghatározott lehet, mintha kölcsönös alkufolyamatuk eredményeképp a felek rögzítenék azt. Nem hagyták azonban figyelmen kívül ama tényt sem, hogy a pretium Titius által történő
- 81/82 -
meghatározása későbbi esemény a szerződéskötéshez képest. Ekképpen megvan annak is az esélye, hogy a választott személy - valamilyen okból kifolyólag - mégsem állapítja meg a vételárat. Mivel a Titiusra bízott ármegállapítás ebben az értelmezésben részben a felek által nem befolyásolható külső körülménytől is függ, így az ilyen vételár nem meghatározott, és nem felel meg a pretium certum definíciójának.
Ofilius és követője, Proculus viszont azon az állásponton volt, hogy amennyiben a felek megegyeznek egy harmadik személyt illetően, akire rábízzák a pretium megállapítását, ez az ármeghatározás éppen olyan hatályú, mintha maguk a szerződő partnerek végeznék el azt. A vételár ebben az esetben is certum, ezért az adásvétel érvényesen létrejöttnek tekinthető (...et eam emptionem et venditionem...). Utóbbi jogtudósok értelmezésében tehát a határozott ár követelménye nem korlátozódik a szerződéskötéskor meghatározott vételárra, az későbbi időpontban is megvalósulhat. Ofilius és Proculus eszerint a pretium certumot olyan pénzösszegként definiálhatta, amelyért valamit vásároltak egy adásvételi szerződés keretében, és amely meghatározott, vagy egy jövőbeni esemény következtében meghatározható lesz. A harmadik fél által megállapított vételár e definíciónak megfelel, így a két szerződő fél közötti ügylet egyértelműen adásvételként minősíthető.
A harmadik személy általi vételármegállapítást előirányzó szerződés érvényességével kapcsolatban felmerült, a preklasszikus-klasszikus jogtudomány által nyitva hagyott vitakérdést - egyfajta media sententiaként[46] - végül csak Justinianus egy 530-ból származó döntvénye[47] rendezte az alábbiak szerint.
C. 4, 38, 15 pr.-3 (Imp. Iustinianus A. Iuliano pp.): Super rebus venumdandis, si quis ita rem comparavit, ut res vendita esset, quanti Titius aestimaverit, magna dubitatio exorta est multis antiquae prudentiae cultoribus. 1. Quam decidentes censemus, cum huiusmodi conventio super venditione procedat 'quanti ille aestimaverit', sub hac condicione stare venditionem , ut, si quidem ipse qui nominatus est pretium definierit, omnimodo secundum eius aestimationem et pretia persolvi et venditionem ad effectum pervenire, sive in scriptis sive sine scriptis contractus celebretur, scilicet si huiusmodi pactum, cum in scriptis fuerit redactum, secundum nostrae legis definitionem per omnia completum et absolutum sit. 2. Sin autem ille vel noluerit vel non potuerit pret ium defin ire, tunc pro nihilo esse ven dit ion em quasi nullo pretio statuto: nulla coniectura, immo magis divinatione in posterum servanda, utrum in personam certam an in viri boni arbitrium respicientes contrahentes ad haec pacta venerunt, quia hoc penitus impossibile esse credentes per huiusmodi sanctionem expellimus. 3. Quod et in huiusmodi locatione locum habere censemus. D. k. Aug. Lampiado et Oreste conss. [a. 530][48]
A vizsgált szövegben a császár - döntését megelőzően - mindenekelőtt arra a tényre utal, hogy a harmadik személy általi ármegállapítás megítélése a római jogtudósok között régóta fennálló vita tárgya képezte (magna dubitatio exorta est multis antiquae prudentiae cultoribus), ekképpen súlyos bizonytalanság áll fenn az ilyen kikötést tartalmazó adásvétel érvényességét illetően. E vitát lezárandó a justinianusi döntvény a következőképp rendelkezett. Amennyiben egy adásvétel az "amennyire ő felbecsülte az értékét" kikötést tartalmazza, a szerződés csak azzal a feltétellel állhat meg érvényesen, ha a kijelölt személy ténylegesen meghatározza a vételárat (sub hac condicione stare venditionem, ut, si quidem ipse qui nominatus est pretium definierit), mert ilyenkor a pretiumot az ő becslése szerint fizetik meg, és így az adásvétel érvénybe lép, függetlenül attól, hogy a szerződést írásba foglalással vagy anélkül teszik közzé. Természetesen ha írásba foglalják az ilyen megállapodást, akkor is csak abban az esetben, ha törvények rendelkezéseinek megfelelően a megállapodás teljes és befejezett. (1) Ha a felek által kijelölt harmadik személy nem akarja vagy nem képes meghatározni a vételárat, az adásvételnek nincs joghatása, ugyanúgy, mintha nem lenne az ellenszolgáltatás megállapítva (tunc pro nihilo esse venditionem quasi nullo pretio statuto). A jövőben többé nem kérdéses az sem - emeli ki továbbá Justinianus -, hogy a szerződő felek egy konkrét személyre vagy általában egy boni viri arbitriumra hagyatkozva jutottak-e erre a megállapodásra, mert ez utóbbit a császári döntés teljességgel lehetetlennek tarjta, és meg is tiltja. (2) Végül úgy rendelkezik a döntvény, hogy az adásvételi szerződésekre bevezetett szabályt, analóg módon, a hasonló kikötést tartalmazó bérleti szerződéseknél is alkalmazni kell (Quod et in huiusmodi locatione locum habere censemus).[49] (3)
A pretiumnak harmadik személy közreműködésével történő meghatározását célzó megállapodással kapcsolatban szükségesnek látszik megválaszolni azt a kérdést is, hogy vajon milyen hatállyal történik ilyenkor az ármegállapítás, és ezzel szoros összefüggésben, mennyiben kötelező a döntés a felekre: a pretium meghatározása a kijelölt személy szabad belátására van bízva, vagy csupán boni viri
- 82/83 -
arbitratu dönthet? Mindenekelőtt le kell szögeznünk, hogy a vizsgált árklauzula mellett megkötött adásvételről csak abban az esetben beszélhetünk, ha a felek magának a vételárnak - mintegy konstitutív hatályú - meghatározása céljából veszik igénybe harmadik személy közreműködését az ügyletkötés során. Előfordulhat ugyanis, hogy a szerződő partnerek - lévén maguk nem rendelkeznek ahhoz elégséges ismerettel[50] - csupán a res venalis értékének, azt meghatározó lényeges tulajdonságainak (például nemesfémtartalmának, minőségének) megállapítása érdekében fordulnak egy rajtuk kívül álló, szakértő személyhez. Az általa -egyfajta deklaratív hatállyal - megállapított érték nyilvánvalóan nem maga a vételár, csupán befolyásoló faktora lehet a felek által közösen meghatározott pretiumnak. Ha ez utóbbi módon működik közre egy szakértő a vételár megállapítása során, természetesen szóba sem jöhet a feltételes adásvétel kérdése, a felkért személy közlésével nem perfektuálódik az ügylet, a certum pretium követelménye csak a szerződő partnereknek a vételár tekintetében hozott konszenzuson alapuló döntésével teljesülhet. Merőben más a helyzet konstitutív hatályú vételármegállapításnál: ilyenkor mindaddig nem beszélhetünk emptio perfectáról, amíg a harmadik személy nem határozza meg a vételárat, így nem is következhetnek be az ehhez fűződő jogkövetkezmények.
Az elemzett szövegek alapján felmerülő további fontos kérdés, hogy mennyiben kötelező a harmadik személy által meghatározott pretium a felekre: ha csak a klasszikusok közötti vitát lezáró justinianusi döntvényt vesszük figyelembe, akkor azt mondhatjuk, hogy a kijelölt személy szabad belátása szerint megállapított vételár teljes egészében és tekintet nélkül a méltányosságra kötelező a szerződő partnerek számára (...si quidem ipse qui nominatus est pretium defnierit, omnimodo secundum eius aestimationem et pretia persolvi et venditionem ad effectum pervenire...[51]). A császár rendelkezése szerint, ha a megnevezett a pretiumot meghatározza, mindenben az ő döntése szerint kell azt megfizetni és az eladást teljesíteni.[52] Ugyanezt a gondolatot találjuk az Institutiókban is: ...omnimodo secundum eius aestimationem et pretium persolvatur et res traditur... .[53] A justinianusi források tehát nem igazítanak el egyértelműen: az omnimodo secundum eius aestimationem látszólag arra utal, hogy a harmadik személy szabad belátása alapján dönthet, kényekedve szerinti vételárat meghatározva. A kérdésre, hogy mindez egyáltalán összeegyeztethető-e az adásvétel bonae fidei jellegével, vagy az minden esetben megköveteli a kijelölt személy méltányos döntését, más - az emptio venditióval kapcsolatos -fragmentumban sem kapunk konkrét választ.
Ahogy azt Cato De agri cultura című művében[54] megőrzőtt szerződési formulák[55] bizonyítják, a locatio conductióval kapcsolatban már a köztársaság idején szokás volt a bérleti szerződést[56] úgy megkötni, hogy az esetlegesen bekövetkező károk -a bérleti díjból történő megfelelő levonással - egy a felek által választott bonus vir mérlegelése, becslése (boni viri arbitratu) alapján téríttessenek meg.[57] Az olajbogyó szedésére vonatkozó megállapodás (lex oleae legendae)[58] catói formulájának témánk szempontjából releváns - Thielscher által rekonstruált[59] - szövege a következő.
Cato agr. 144, 2-3: (2) Qui oleam legerint, omnes iuranto ad dominum aut ad custodem sese oleam non subripuisse neque quemquam suo dolo malo ea oletate ex fundo L. Manli. Qui eorum non ita iuraverit, quod is legerit omne, pro eo argentum nemo dabit neque debebitur. Oleam cogi recte satis datu arbitratu L. Manli. Scalae ita, uti datae erunt, ita reddit o, nisi qua e vetu state fractae erunt; si non erunt, reddet eaquae <viri boni> arbitratu deduce <n> tur.(3) Si quid redempt oris opera dom ino damn i datum erit, resolvito; id viri b on i arbitratu deducetur. Legulos, quot opus erunt, praebeto et s<tr>ictores. Si non praebuerit, quanti conductum erit aut locatum erit, deducetur; tanto minus debebitur. De fundo ligna et oleam ne deportato. Qui oleam legerit qui deportarit, in singulas deportationes s(estertii) n(ummi). Il deducentur neque id debebitur.
Cato formulája alapján az olajbogyót szedőknek meg kell esküdniük a tulajdonos vagy a felvigyázó előtt, hogy a szüreten sem ők, sem a szándékos magatartásuk következtében más nem lopott olajat a birtokról. Annak, aki nem hajlandó esküt tenni, senki nem tartozik fizetni. A termést rendesen kell leszedni, és erre nézve a tulajdonos rendelkezése alapján szükséges biztosítékot adni. A szövegből kiemelt rész alapján a munkavégzés céljára átadott létrákat úgy kellett visszaadni, ahogy azokat a vállalkozó a megrendelőtől kapta, kivéve a régieket, ha azok összetörtek. Amennyiben a locator nem adná vissza a létrákat, azok ellenértékét egy bonus vir mérlegelése alapján (boni viri arbitratu) levonják a mercesből.[60] Ugyanezt erősíti meg Cato a következő, az olajsajtolásra (olajütésre) vonatkozó megállapodás (lex oleae faciundae) kapcsán.
Cato agr. 145, 3: Qui eorum non ita iuraverit, quae eius par serit, omne deducetur neque debebitur. Socium nequem habeto, nisi quem dominus iusserit aut custos. S iquid redem ptoris opera domino damni datum erit, viri bon i arbitratu deducetur.
A formula szerint, aki nem teszi le az esküt, attól az egész ráeső részt le kell vonni, és az nem jár neki. A vállalkozónak nem lehet más társa, csak az, akit a tulajdonos vagy a felvigyázó kijelöl. Ha pedig a
- 83/84 -
redemptor a munka közben a tulajdonosnak valamilyen kárt okozott, ennek összegét tőle boni viri arbitratu le kell vonni.
A catói szövegekben ugyan expressis verbis nincs szó az ellenszolgáltatás harmadik személy általi meghatározásának lehetőségéről, de kétségtelenül bizonyítják, hogy károkozás esetén a bérleti díj arányos leszállítását már boni viri arbitratu kellett elvégezni. Az esetleges visszaélések, önkényes merces-csökkentések elkerülése érdekében tehát egy olyan bonus vir döntése alapján határozták meg a vállalkozói díjból levonandó összeget, akiben mindkét fél megbízhatott.[61] Hangsúlyozandó, hogy természetesen a "quanti Titius rem aestimaverit" árklauzula esetén a szerződő partnerek nem egy fennálló jogvitájuk rendezése érdekében, hanem a szerződés megkötésekor, annak egy lényeges elemének meghatározása céljából veszik igénybe a harmadik személyt, ekképpen az magától értetődően sem egy szakértői, becslő feladatokat ellátó esküdtbírónak (arbiter datus), sem a felek speciális megállapodásával (compromissum)[62] felkért választottbírónak (arbiter ex compromisso) nem tekinthető.[63] Amint azt fentebb láttuk, éppen ezért nem is kötelezhető a döntés meghozatalára, azaz a vételár megállapítására a felek által kijelölt személy.[64]
Nem lehet azonban véletlen, hogy a Digesta 17. könyvének, a societasról szóló 2. titulusába illesztett alábbi - a társak részesedési arányának harmadik személy általi megállapításáról értekező - fragmentumban Proculus a modern kereskedelmi jogban jelentős szerepet játszó választottbíráskodás[65] római jogi gyökerének tekinthető arbiter ex compromisso[66] személyére is utal. A római választottbíró ugyanis nem feltétlenül a törvények, a tételes jog előírásai, hanem mindenekelőtt az általános jog- és igazságérzete alapján ítélkezett.[67] Döntése a felekre minden esetben kötelező volt, ellene pedig - lévén res iudicatának minősült - nem volt jogorvoslat.[68]
Proculus D. 17, 2, 76 (libro 5 epistularum): Societatem mecum coisti ea condicione, ut Nerva amicus communis partes societatis constitueret: Nerva constituit, ut tu ex triente socius esses, ego ex besse: quaeris, utrum ratum id iure societatis sit an nihilo minus ex aequis partibus socii simus. Existimo autem melius te quaesiturum fuisse, utrum ex his partibus socii essemus quas is constituisset, an ex his quas virum bonum constituere oportuisset. Arbitrorum enim genera sunt duo, unum eiusmodi, ut sive aequum sit sive iniquum, parere debeamus (quod observatur, cum ex compromisso ad arbitrum itum est), alterum eiusmodi, ut ad boni viri arbitrium redigi debeat, etsi nominatim persona sit comprehensa, cuius arbitratu fiat.[69]
Amint az közismert, a társasági szerződéssel kapcsolatban már a klasszikusok között sem volt vitás, hogy harmadik személy - sőt, ahogy azt korábban láttuk, akár az egyik socius[70] - is meghatározhatja a társak részesedési arányát a társaság működéséből származó hasznokban és hozzájárulását a felmerült költségekhez. Az idézett - az interpolációkritika által ugyancsak támadott[71] - fragmentumban Proculus egy olyan társaságról ír, melyet a felek azzal a kikötéssel alapítottak, hogy a részesedési hányadokat egy harmadik személy - a társak közös barátja, Nerva - fogja meghatározni. A kijelölt személy az arányokat 1/3 - 2/3 részben állapította meg. Proculus szerint magától értetődő, hogy a társaság abban az esetben is érvényesen létrejön, ha a felek a vagyoni hozzájárulás és a részesedési arányok meghatározását harmadik személyre bízzák. Ezért ennél fontosabb kérdés, hogy a feleknek a felkért személy szabad belátása szerint meghozott döntéséhez - amint az a compromissum alapján választott arbiter esetén megfigyelhető[72] - annak méltányosságára tekintet nélkül (sive aequum sit sive iniquum), tehát minden esetben tartaniuk kell-e magukat, vagy csupán akkor, ha méltányos és tisztességes döntést hoz (arbitrium viri boni). Proculus a feltett kérdést a következőképp válaszolja meg.
Proculus D. 17, 2, 78 (libro 5 epistularum): In proposita autem quaestione arbitrium viri boni existimo sequendum esse, eo magis quod iudicium pro socio bonae fidei est.
A jogtudós álláspontja szerint tehát - tekintettel a társasági szerződésből eredő kötelem bonae fidei jellegére - a felkért harmadik személynek, a társak részesedési arányának meghatározása során boni viri arbitratu kell eljárnia.[73]
Ugyan az emptio venditióra vonatkozó primer forrás nem áll rendelkezésre, de - a locatio conductio és a societas köréből vett analóg eseteket is figyelembe véve - álláspontom szerint az adásvétel bonae fidei iudicium jellegéből következően a felek által a vételár megállapítására felkért harmadik személytől is egyértelműen az adott jogviszonyban elvárható korrekt, tisztességes döntést (arbitrium viri boni) kívánja meg. Amint azt Földi is kiemeli,[74] a quidquid dare facere oportet ex fide bona-klauzulában az objektív értelemben felfogott bona fides[75] mint a bonus vir magatartásához igazított mérték értelmezendő E garanciára szükség is volt, mert a szerződő partnerek nem csupán a vételárat befolyásoló faktorként kötelesek figyelembe venni az általa meghatározott árat, hanem az maga a pretium. Annak pedig nem kellett megfelelnie maradéktalanul a merx értékének, így igazságossága még a felek által közösen kialkudott vételár esetén is megkérdőjelezhető volt. A bonus vir magatartásához igazított objektív mérce hiányában nem is lehetne mihez viszonyítani az
- 84/85 -
ármegállapítás méltányosságát. A felkért harmadik személy által meghatározott vételár csak akkor tekinthető a felekre kötelezőnek, ha nem önkényesen, szabad belátása szerint határozott, hanem kizárólag objektív kritériumokat szem előtt tartva, méltányosan és tisztességesen eljárva korrekt döntést hozott.
Jóllehet a római jogtudósok kazuisztikus és keresetjogias szemléletmódjától távol állt az efféle elméleti kérdésfeltevés, talán - az anakronizmus veszélyével is - érdemes közelebbről megvizsgálnunk a harmadik személy általi ármeghatározás kikötését magába foglaló adásvételi szerződés dogmatikai szerkezetét, azaz röviden foglalkoznunk a "quanti Titius rem aestimaverit" árklauzula minősítésével. Ami a korai klasszikus jurisperitusok álláspontját illeti, tekintettel arra, hogy a Labeo-Cassius és Ofilius-Proculus kontroverziájáról tudósító Gaius-szöveg[76] nem foglal állást a vitában, a felek által választott árklauzula dogmatikai minősítése sem egyértelmű. A szűkszavú forrás alapján éppúgy beszélhetnénk egy felfüggesztő feltétel mellett megkötött adásvételről, mint egy az emptio venditióhoz kapcsolódó, azzal egyidejűleg megkötött pactum adiectumról. Ebből adódóan az sem dönthető el világosan, hogy a kontraktus érvényességét vagy hatályát befolyásolja a felek által kijelölt harmadik személy nyilatkozata, illetve annak elmaradása.
A fentiekből következően a "quanti Titius rem aestimaverit" árklauzula dogmatikai minősítését illetően a romanisztikában is megoszlanak az álláspontok. Így Zimmermann szerint Labeo és Cassius megpróbálta elkerülni egy olyan adásvételi szerződés elismerését, amely egy későbbi időpontban érvénytelenné válhat, ha a harmadik fél nem hajlandó vagy nem képes kikötni a vételárat. Ofilius és Proculus viszont azért engedte, hogy a vételárat harmadik fél állapítsa meg, mert tiszteletben akarták tartani a felek azon kívánságát, hogy ne nekik maguknak kelljen megállapítani az árat, hanem egy pártatlan harmadik félnek.[77] A régebbi irodalomban Schindler, valamint újabban Nelson és Manthe egy másik magyarázatot javasolnak. Álláspontjuk szerint Proculus felfüggesztő feltételnek (condicio suspensive) tekintette a "quanti Titius rem aestimaverit" kikötést, ekképpen a szerződés hatályát érintette az árklauzula. Ebben az értelmezésben tehát az adásvétel érvényesen létrejött, s amint a felek által kijelölt harmadik személy teljesíti a feltételt azáltal, hogy megállapítja a vételárat, a kontraktus hatályossá is válik. Labeo és Cassius viszont nyilvánvalóan nem tekinthetett feltételként az árklauzulára, mert nézetük szerint egy ilyen megállapodással kötött adásvételnek nem lehet semmilyen joghatása. A szerzők véleménye alapján, utóbbi juristák ezért valószínűleg pactum adiectumként kezelték a harmadik személy általi ármeghatározást célzó kikötést.[78] Annak érdekében, hogy a pactum adiectum érvényes legyen, annak a szerződésnek is érvényesnek kell lennie, amelyhez kapcsolódik, ezen kontraktus érvényességét viszont nem lehet függővé tenni egy mellékegyezménytől. Mivel az adásvétel érvényes létrejöttének nélkülözhetetlen eleme, hogy a vételárat mindentől függetlenül meghatározzák, ebben az esetben a szerződés érvénytelen, mert tulajdonképpen hiányzik a pretium. Így tehát az alapszerződéshez kapcsolódó pactum adiectum sem lehet érvényes.[79] Az újabb hazai irodalomban Siklósi a vizsgált Gaius-helyet elemezve úgy véli, hogy a forrásban a harmadik személy részéről történő vételármegállapítás az ügylet felfüggesztő feltételének tekintendő, melynek beállásától nem csupán a szerződés hatálya, hanem annak létrejötte is függ. A szerző értelmezésében tehát, ha a felek harmadik személyre bízzák a pretium meghatározását, és ő elmulasztja ezt, az adásvétel ex post facto meghiúsul, azaz - mint emptio imperfecta - létre sem jön.[80]
Véleményem szerint a klasszikus jogtudósoknak a harmadik személy általi ármeghatározással kapcsolatos, egymással szembenálló állásfoglalásai mögött korántsem a felek által választott árklauzula eltérő dogmatikai minősítése húzódik meg. Természetesen ennek alátámasztására nem elegendő pusztán annak a konstatálása, hogy az ilyesfajta elméleti kérdésfelvetés nyilvánvalóan távol állt a gyakorlati igényű római jogtudósoktól, mindenekelőtt a rendelkezésünkre álló primer forrásanyagot szükséges áttekintenünk. A biztos állásfoglalást megnehezíti, hogy az adásvétellel összefüggésben egyetlen olyan szöveghelyet sem találunk, mely egyértelmű választ adna a "quanti Titius rem aestimaverit" kikötés dogmatikai minősítésével kapcsolatos kérdésre. A gaiusi Institutiókban, az előzőekben már bemutatott, szűkszavú, csupán a kontroverziáról tudósító forráshely[81] mellett, a locatio conductio vonatkozásában kerül elő újra a kérdés.
Gaius 3, 143: Unde si alieno arbitrio merces permissa sit, velut quanti Titius aestimaverit, quaeritur, an locatio et conductio contrahi.
Gaius szerint az, hogy létrejön-e a locatio conductio, ha a felek a merces meghatározását harmadik személyre bízták, kérdéses. A jogtudós tehát itt is
- 85/86 -
adós marad a válasszal: a feltételes adásvétel és bérlet megkötésének lehetőségére csupán később, a viadalra átadott gladiátorok esetét bemutatva utal.[82]
A vizsgált árklauzulával kapcsolatos klasszikus vitának a Digestában sem találjuk nyomát.[83] A justinianusi kompilátorok ugyanis egyetlen olyan, a harmadik személy általi ármeghatározással kapcsolatos fragmentumot sem tartottak szükségesnek megőrizni, amely beszámolna az egymásnak ellentmondó jogtudósi álláspontokról. Mindez a kodifikációt megelőzően kiadott, a vitát véglegesen lezáró justinianusi döntvény[84] fényében érthető is. Az eddigi fejtegetéseink nyomán különösen szembetűnő a következő, Gaiustól - az edictum provinciale szövegéhez írt kommentár X. könyvéből - a Digesta locatio conductióról szóló titulusa alá felvett fragmentum. Míg ugyanis Gaius az Institutióiban csupán a kérdésfeltevésig jutott, és tartózkodott attól, hogy állást foglaljon a vitában, ebben a forrásban egyértelműen feltételes ügyletként kezeli a harmadik személy általi merces-meghatározást célzó megállapodást.
Gaius D, 19, 2, 25 pr. (libro 10 ad edictum provinciale): Si merces promissa sit generaliter alieno arbitrio, locatio et conductio contrahi non videtur: sin autem quanti Titius aestimaverit, sub hac condicione stare locationem, ut, si quidem ipse qui nominatus est mercedem definerit , omnimodo secundum eius aestimationem et mercedem persolvi oporteat et conductionem ad effectum pervenire: sin autem ille vel noluerit vel non potuerit mercedem definire, tunc pro nihilo esse conductionem quasi nulla mercede statuta.
A gaiusi forrás szerint, amennyiben a bérleti díj megállapítását általában egy harmadik személyre bízzák, a felek megállapodása nem tekinthető locatio conductiónak. Ha azonban konkrétan megjelölik azt a személyt, akinek a becslést el kell végezni, a bérlet mintegy azzal a feltétellel áll csak meg érvényesen (sub hac condicione stare locationem), amennyiben a megnevezett megállapítja a mercest (si quidem ipse qui nominatus est mercedem definierit). Ha viszont a harmadik személy nem tud vagy nem akar nyilatkozni, a szerződés érvénytelen, ugyanúgy, mintha nem határozták volna meg a bérleti díjat. A fragmentum azonos terminológiát alkalmaz (quanti Titius aestimaverit, sub hac condicione stare locationem), mint a már vizsgált justinianusi szövegek (quanti ille aestimaverit, sub hac condicione stare venditionem)[85] az adásvétel kapcsán, azaz tulajdonképpen felfüggesztő feltételnek tekinti az ügylet egy lényeges alkatrészének meghatározását. Könnyen elképzelhető tehát, hogy a D. 19, 2, 25 pr. alatt szereplő, Gaiusnak tulajdonított döntés valójában a justinianusi kompilátorok keze nyomát viseli magán.[86] E feltételezésünket erősítheti az a tény is, hogy a Tribonianus vezette kodifikációs bizottság tagjai - mintaként használva a harmadik személy általi ármeghatározásra vonatkozó császári döntést - már más fragmentumoknál[87] is egy kalap alá vették a szerződés perfektuálódását az ügyleti feltétel bekövetkeztével. A feltevést, miszerint már a klasszikus jogtudósok egy része - így Ofilius és Proculus - ügyleti feltételnek tekintette volna a vizsgált árklauzulát, közvetve, az előzőekben már hivatkozott, a társak részesedési arányának harmadik személy általi meghatározásáról szóló, éppen Proculusnak tulajdonított fragmentum szóhasználata is erősítheti.
Proculus D. 17, 2, 76 (libro 5 epistularum): Societatem mecum coisti ea condicione, ut Nerva amicus communis partes societatis constitueret: Nerva constituit, ut tu ex triente socius esses, ego ex besse...
A klasszikus iskolamester szerint, ha a felek a részesedési arányok meghatározását harmadik személyre bízzák, a szerződés mintegy ezzel a feltétellel - "ea condicione" - érvényesen létrejön. A kérdés a továbbiakban már csak az, hogy ez az érvelés átvihető-e az adásvételre. Proculus vajon azért fogadta-e el érvényesnek a "quanti Titius rem aestimaverit" kikötést, mert ugyanúgy az ügylet felfüggesztő feltételének tekintette, mint a társak megállapodását - "ea condicione, ut Nerva ... partes societatis constitueret" - a fenti forráspéldában?[88] Erre a vizsgált fragmentumokban semmilyen utalást nem találunk. Az pedig, hogy a fenti szöveghelyek megfogalmazása - "sub hac condicione." - alapján akár a klasszikus, akár a justinianusi római jogban dogmatikailag valóban az ügylet felfüggesztő feltételének minősíthejük-e a felek által kikötött árklauzulát, végképp kétséges.
A megoldáshoz - ugyan az efféle institucionalista kérdésfeltevés a római jogászok kazuisztikus szemléletmódjától minden bizonnyal távol állt[89] - elsősorban arra kellene választ adnunk, hogy a harmadik személy által elmulasztott vételár/bérleti díj-megállapítás a szerződés érvénytelenségét (semmisségét) vagy hatálytalanságát eredményezi-e. A vizsgált Gaius-fragmentum és a justinianusi dötvény szóhasználata éppúgy utalhat ugyanis mindkettőre. A condicióként - a szerződés hatályát érintő bizonytalan jövőbeli cselekményként vagy eseményként definiálható accidentális jogügyleti alkatrészként[90] - történő minősítést és ekképpen a hatálytalanságot látszik alátámasztani a bemutatott forrásokban[91] a "sub hac condicione stare(t) locationem/emptionem/contractus" és a "tunc pro nihilo esse conductionem/emptionem" fordulat.[92] A szerződés érvénytelenségére[93] utalhat viszont a szövegekben a "quasi nulla mercede statua/quasi nullo pretio statuo" rendelkezés arra az esetre, ha a kijelölt harmadik személy elmulasztja a pénzbeli ellenszolgáltatás megállapítását. A rendelkezésünkre álló forrásanyag tehát egyértelmű, biztos következtetések levonására nem elegendő.[94]
- 86/87 -
A "quanti Titius rem aestimaverit" árklauzula dogmatikai minősítése kapcsán eddig tett megállapításokat összegezve kijelenthető, hogy teljes bizonyossággal sem a szerződés hatályát befolyásoló ügyleti feltétel, sem az alapszerződés érvénytelenségét eredményező pactum adiectum mellett nem tehetjük le voksunkat. Előbbire nincs egyértelmű forrásbizonyíték, utóbbi pedig - azon túl, hogy egy olyan mellékegyezménynek, melyben az alapszerződés egy lényeges alkatrészét állapítják meg, álláspontom szerint nem lehet létjogosultsága - nem is ad választ a feltett jogkérdésre. Ugyanis annak konstatálása, hogy az alapszerződés érvényessége nem tehető függővé a hozzá kapcsolódó pactum adiectumtól, és ennek következtében maga a kontraktus érvénytelen, továbbá az adásvétel érvénytelensége miatt az ahhoz járuló mellékegyezmény sem lehet érvényes, nem több mint egyszerű logikai körbeforgás (circulus vitiosus).
A certum pretium "határeseteiről" értekező fragmentumokat áttekintve megállapíthatjuk: a római jogtudósok számára a vizsgált előírásnak kivétel nélkül a szerződéskötés idején objektív tényezők által meghatározott vételár felelt meg. Nem volt ugyanakkor lehetőség arra, hogy a vevő egymaga állapítsa meg a pretiumot, véleményem szerint elsődlegesen azért, mert az adásvétel egy lényeges alkatrészének, fogalmi elemének a megállapítása nem engedhető át egyedül egyik félnek sem, hiszen ebben az esetben a szerződő partnerek egybehangzó akaratnyilatkozatáról, a kötelem keletkezéséhez elengedhetetlen konszenzusáról sem beszélhetnénk. Így a magam részéről a "quanti velis, quanti aequm putaveris, quanti aestimaveris" klauzula mellett kötött adásvételt[95] - sine pretio -érvénytelennek tekintem.
Ami a harmadik személy általi ármeghatározással kötött adásvétel kérdéskörét illeti, mindenekelőtt rögzítendő: az adásvétel bonae fidei iudicium jellegéből következően a bona fides a bonus vir magatartásához viszonyított objektív mérceként a felek által a vételár megállapítására felkért személytől is az adott jogviszonyban elvárható korrekt, tisztességes eljárást (arbitrium viri boni) kívánja meg, döntése csak ebben az esetben lehetett kötelező a szerződő partnerekre. A vizsgált megállapodás dogmatikai szerkezetével összefüggésben megállapítható, hogy a "quanti Titius rem aestimaverit" klauzulával kapcsolatos egymásnak ellentmondó jogtudósi állásfoglalások mögött valójában nem a vizsgált kikötés eltérő dogmatikai minősítése - és ennek nyomán az adásvétel érvénytelenségének vagy hatálytalanságának kérdése - rejlik. Túl azon, hogy efféle elméleti kérdésfeltevés a gyakorlati igényű római jogtudósok számára nemigen merülhetett fel, jogkövetkezményeit tekintve magam sem látok túl nagy különbséget egy - a kijelölt személy által elmulasztott ármeghatározás esetén - épp a vételár meghatározását célzó, ámde soha be nem következő ügyleti feltétellel kötött és egy kezdettől fogva érvénytelen adásvétel (negotium nullum) között. Hiszen nyilvánvaló, hogy amennyiben a harmadik személy nem határozza meg az ellenszolgáltatást, hiányzik az ügylet egy lényeges alkatrésze, ezért magától értetődően érvénytelen - még finomabb distinkcióval létre sem jön - a szerződés, ellenben ha megállapítja a vételárat, beállnak a certum pretium jogkövetkezményei, egyben az adásvétel a kitűzött ügyleti hatások kiváltására is alkalmassá válik. A korai klasszikus jurisperitusok a vizsgált árklauzulával kapcsolatos, egymással ellentétes nézetei ezért sokkal inkább a "pretium certum esse debet" szabály eltérő megközelítéséből, a határozott ár követelményének megszorító vagy kiterjesztő értelmezéséből fakadhatnak. A certum pretium fogalmának jelentéstartalmát leszűkítő, azaz a vételár meghatározottságát csak a szerződéskötés időpontjában összegszerűen megállapított ellenszolgáltatás esetén elismerő jogtudósok - így Labeo és Cassius - számára kézenfekvően nem lehet alkalmas a célzott joghatások kiváltására (negotium nullum) a vizsgált klauzula mellett kötött adásvétel. A vételár meghatározására egy a szerződéskötéshez képest későbbi időpontban is lehetőséget adó juristák - amint Ofilius és Proculus - pedig nyilvánvaló, hogy semmi akadályát nem látják a szerződés érvényes létrejöttének. Nem lehet véletlen továbbá az sem, hogy a "quanti Titius rem aestimaverit" árklauzulára vonatkozó kérdés amint Gaiusnál,[96] úgy Justinianusnál[97] is közvetlenül a "pretium certum esse debet" szabály deklarálását követi. Véleményem szerint ezért a vitát lezáró császári döntvény nyomán sem minősíthető az árklauzula az ügylet felfüggesztő feltételének.[98] A "sub hac condicione" kifejezésnek így a justinianusi jogban sem tulajdoníthatunk technikus jelentést, az csupán arra utal, hogy a felek a szerződés egy lényeges elemének megállapítását - mintegy tartalmilag feltételesen - egy általuk választott harmadik személy döntésétől teszik függővé. A certum pretium egyfajta kiterjesztő - Ofilius és Proculus álláspontjának megfelelő - definícióját elfogadva Justinianus is érvényesnek tekintette a "quanti Titius rem aestimaverit" klauzulával kötött adásvételt, azonban figyelembe véve az ármegállapítás harmadik személy részéről történő elmulasztásának lehetőségét is, az ügylet megvalósulását - teljesen logikusan - a pretium, mint lényeges alkatrész lététől tette függővé. A vita tehát mindvégig a szerződés létrejötte körül forgott, annak lényegét éppen ezért - vagy ha úgy tetszik, ennek ellenére - nem az árklauzula
- 87/88 -
dogmatikai minősítésében, ügyleti feltételként kezelésében kell látnunk. Hiszen a felek nem egyszerűen egy accidentális jogügyleti alkatrész meghatározását bízzák egy rajtuk kívül álló harmadik személyre, hanem az adásvétel egy esszenciális elemének, a pretiumnak a megállapítását. Mindaddig, amíg ő nem nyilatkozik e kérdésben, a vételár - egyszersmind maga a jogügylet - nem egyszerűen hibás, hanem teljességgel hiányzik az ellenszolgáltatás, ekképpen az emptio venditio létre sem jön. ■
JEGYZETEK
[1] Jusztinger J.: A certum pretium határain: az ármeghatározás különös módjai a római jogban, Jura 20/1 (2014), 98-106. o.
[2] A Heumann/Seckel-féle Handlexikon is "unvollendet, unvollständig, unvollkommen"-ként fordítja az imperfectus kifejezést az imperfectum negotium jelzős szerkezetben. Ld. H. Heumann - E. Seckel: Handlexikon zu den Quellen des römischen Rechts, s.v imperfectus (Graz 1958[10]) 249. o.
[3] Így pl. Ulp. D. 18, 1, 9 pr.
[4] V. Arangio-Ruiz: La compravendita in diritto romano I (Napoli 1956[2]), 111-112[2]. és 141[3]. o.
[5] G. Grosso: Obbligazioni: contenuto e requisiti della prestazione; obbligazioni alternative e generiche (Torino 1966[3]) 117-118. o.; Uő: Le clausole 'si putaveris', 'si aestimaveris', e simili, nei fedecommessi, e la dottrina dell'arbitrium boni viri, SDHI 1 (1935), 85-86. o
[6] R. Zimmermann: The Law of Obligations (Cape Town 1992), 254-255 o.; Uő: Römisch-holländisches Recht - ein Überblick, in: Das römisch-holländische Recht. Fortschritte des Zivilrechts im 17. und 18. Jahrhundert, hg. R. Feenstra -R. Zimmermann (Berlin 1992), 151. o.
[7] Vö. M. Pennitz: Das periculum rei venditae. Ein Beitrag zum "aktionenrechtlichen Denken" im römischen Privatrecht (Wien - Köln - Weimar 2000), 223. o.
[8] Ennek némileg ellentmond [rec]M. Kaser: Studies in the Roman Law of Sale, Dedicated to the memory of Francis de Zulueta, Edited by David Daube (Oxford 1959), ZSS 77 (1960), 461. o. Kaser szerint a negotium imperfectum kitétel "meist das nicht zustande gekommene Geschäft"-et jelöli. Ld. Uő: Das römische Privatrecht I (München 1971[2]), 247[5]. o.
[9] H. Kooiker: Pretium certum esse debet, GOM XXI (2004), 46. o.
[10] Vö. B. Windscheid: Lehrbuch des Pandektenrechts II (Frankfurt 1891[7]), 407-408. o.
[11] Vö. A. Bechmann: Der Kauf nach gemeinem Recht II ((Erlangen 1884 - repr. Aalen 1965), 347-348. o.
[12] Vö. E. Albertario: L'arbitrium boni viri del debitore nella determinazione della prestazione, in: Studi di diritto Romano III (Milano 1936), 309.o.
[13] E. Seckel - E. Levy: Die Gefahrtragung beim Kauf im klassischen römischen Recht, ZSS 47 (1927), 152[6]. o.
[14] D. Daube: Certainty of Price, in: Studies in the Roman law of sale: dedicated to the memory of Francis de Zulueta, ed. D. Daube (Oxford 1959), 21. o.
[15] D. Daube, id. mű, 21-24. o.
[16] D. Daube, id. mű, 44. o.
[17] Vö. [rec]M. Kaser: Studies in the Roman Law of Sale, Dedicated to the memory of Francis de Zulueta, Edited by David Daube (Oxford 1959), (id.), 461. o.
[18] Ld. a szerzők által példaként említett, és másutt részletesen elemzett Paul. D. 18, 6, 8 pr-ban és a Gai. D. 18, 1, 53, 5-ben.
[19] H. L. W. Nelson - U. Manthe: Gai Institutiones III 88101. Die Kontraktsobligationen. Text und Kommentar (Berlin 1999), 262. o.
[20] Hogy ez a komplex jelleg egy esetleges justinianusi interpoláció következménye vagy csupán a klasszikus jogász lényegre törő stílusának, érvelésének tömörsége okán állott elő, tulajdonképpen másodrangú kérdés. Az interpolációvitához ld. M. Kaser: Das römische Privatrecht I (id.), 490-491[24]. o.
[21] Vö. Pomp. D. 44, 7, 8.
[22] A római jog szerződéses kötelmek teljesítésére vonatkozó szabályai szerint a szolgáltatást, magától értetődően, szabad belátása szerint egyik szerződő partner sem határozhatta meg önmaga. Megjegyzendő ugyanakkor, hogy a kötelem tárgyának valamelyik fél méltányos döntése szerinti megállapítását már a klasszikus jog is elismerte bizonyos esetekben. Így például a társasági szerződésnél nem csupán harmadik személy, hanem valamelyik socius is meghatározhatta a társak részesedési arányát a társaság működéséből származó hasznokban és hozzájárulását a felmerült költségekhez, amennyiben méltányos és tárgyilagos döntést hoz. Ld. Pomp. D. 17, 2, 6. Vö. F-S. Meissel: Societas. Struktur und Typenvielfalt des römischen Gesellschaftsvertrages (Frankfurt am Main 2004), 151-152[329]. o.
[23] Albertario a vizsgált Gaius-fragmentumot - meglehetősen sajátosan értelmezve - úgy gondolja, hogy a klasszikus római jog általában nem ismerte el egy olyan kötelem érvényességét, amelynél a kötelezettnek boni viri arbitratu kellett volna teljesíteni. Ld. E. Albertario, id. mű, 357. o.
[24] Így Gai. 3, 140.
[25] Vö. R. Zimmermann: The Law of Obligations (id.), 254255. o.
[26] Amint arról Ulpianus Sabinus-kommentárjában tudósít, már a veteres általánosan érvényesülő szabályként, regulaként elismerték, miszerint a bonae fidei kötelmeknél valahányszor úgy szabnak feltételt, hogy annak beállta az ügyletkötő vagy képviselője döntésétől függ, egy "tisztességes ember" megítélése legyen az irányadó. Azaz egy ilyen kikötést nem a szerződő fél szabad belátására bízott döntésként, hanem boni viri arbitriumként kell értelmezni. Ld. általában: Ulp. D, 50, 17, 22, 1. Konkrétan az adásvétel vonatkozásában: Ulp. D. 18, 1, 7 pr.
[27] Ld. Ulp. D. 2, 14, 1, 3 és Ulp. D. 16, 3, 1, 6.
[28] Vö. Bessenyő A.: Római magánjog. A római magánjog az európai jogi gondolkodás történetében (Budapest - Pécs 2010[4]), 306-307. o.
[29] Mindez azonban természetesen nem zárja ki azt, hogy az egyik fél maga állapítsa meg az árunak - a vételár mértékét objektíve befolyásoló - fontos tulajdonságait. Ebben az eladó és a vevő meg is állapodhatott, de következhetett az ügylet létrejöttének sajátos körülményeiből is. Például vásári értékesítéskor, vagy ha a vételtárgy sajátosságaiból fakadóan - így a föld minőségének megállapítása során - csak az egyik szerződő partner rendelkezett bizonyos, az ellenszolgáltatás mértékét alapvetően meghatározó tényezők megállapításához kellő szakérte-
- 88/89 -
lemmel. Ezekben az esetekben ugyanis korántsem az egyik fél általi önkényes, egyoldalú ármeghatározásról van szó, hanem csupán adott, a pretium - a szerződő partnerek egybehangzó akarata következtében előálló -megállapításához nélkülözhetetlen tényezők konstatálásáról. Vö. A. Bechmann, id. mű, 348. o.
[30] Az újabb hazai irodalomban Siklósi I.: A "nemlétező szerződés" létjogosultságának kérdésköréhez a római jogban, AUB 45 (2008), 99-110. o. az esszenciális tartalmi elemekben való megállapodást nem tartalmazó szerződésekkel kapcsolatban általában rámutat, hogy azokat a források alapján a római juristák inkább nem létezőnek, mintsem érvénytelennek (semmisnek) tekintették.
[31] Ld. erről Jusztinger J.: A vételár meghatározása és szolgáltatása a konszenzuális adásvétel római jogi forrásaiban, Doktori értekezés (Pécs 2012), 16-35. o.
[32] M. Voigt: Römische Rechtsgeschichte II (Stuttgart 1899, repr. Aalen 1963), 240-241. o.
[33] D. Liebs: Rechtsschulen und Rechtsunterricht im Prinzipat, ANRW II 15 (Berlin - New York 1976), 264. o.
[34] K.-H. Schindler: Justinians Haltung zur Klassik: Versuch einer Darstellung an Hand seiner Kontroversen entscheidenden Konstitutionen (Köln-Graz 1966), 147-149. o.
[35] G. P. Solinas: A proposito dell' arbitrium boni viri, in: Studi in onore di Gaetano Scherillo II, ed. G. Grosso (Milano 1972), 539. o.
[36] Pomp. D. 1, 2, 2, 47. Vö. W. Kunkel: Die Römische Juristen. Herkunft und soziale Stellung (Graz - Wien - Köln 1967[2], repr. Köln - Weimar - Wien 2001), 114-115. o.
[37] Vö. T. G. Leesen: Gaius Meets Cicero. Law and Rhetoric in the School Contorversies (Leiden 2010), 214. o.
[38] B. Kübler: s. v. Rechtsschulen, RE 2.1 (1914), col. 380394.
[39] G. L. Falchi: Le controversie tra Sabiniani e Proculiani (Milano 1981), 263-267. o.
[40] J. A. C. Thomas: The Institutes of Justinian. Text, Translation and Commentary (Oxford 1975), 231. o.
[41] A. Torrent: 'Pretium certum'. Determinación del precio 'per relationem', BIDR 98-99 (1995-1996), 105. o.
[42] V. Scarano Ussani: L'ars dei giuristi: considerazioni sullo statuto epistemologico della giurisprudenza romana (Torino 1997), 80[84]. o.
[43] T. G. Leesen, id. mű, 213[412]. o.
[44] Ld. Bessenyő A.: Kauf unbestimmter Mengen von Fungibilien oder Sachgesamtheiten. Kritische Bemerkungen zur romanistischen Lehre vom Kauf zukünftiger Dinge, in: Tanulmányok Dr. Molnár Imre egyetemi tanár 70. születésnapjára [AUSz 65], szerk. Jakab É. (Szeged 2004), 94. o.
[45] Vö. A. A. Schiller: Jurists' Law, CLR 58 (1958), 1233. o.
[46] Vö. T. G. Leesen, id. mű, 220-221. o.
[47] A constiutiót a császár az első justinanusi Codex kiadását követően, a klasszikus kori jogtudósi anyag rendszerezésének előkészítése céljából, 530 végéig kiadott ötven döntvény (Quinquaginta decisiones) egyikeként bocsátotta ki. Justinianus reformrendeleteihez áttekintően ld.: C. R. Ruggeri: Studi sulle Quinquaginta decisiones (Milano 1999), 132 o.
[48] A justinianusi Institutiókban (I. 3, 23, 1) ugyancsak helyet kapott a császári döntés. Vö. J. A. C. Thomas, id. mű, 228-233. o.
[49] A locatio conductiónál hasonlóképpen vitatott volt a klasszikus jogtudományban, hogy meghatározhatja-e harmadik személy a bérleti díjat. Justinianus az adásvételi szerződésekre megállapított szabályt rendeli alkalmazni a bérlet esetén is. L. I. 3, 24, 1. Vö. Jusztinger J.: Az emptio venditio és a locatio conductio határain: vételár vagy bérleti díj?, JT 9 (2008), 234-235. o.
[50] A. Bechmann, id. mű, 344. o. praktikus, gyakorlati okot is említ harmadik személynek az ármeghatározás során történő igénybevételét illetően: álláspontja szerint az ókorban a nagy területi eltérések adott áru vételárát tekintve is indokolhatták egy bizalmi ember segítségét a távollevők közti adásvétel lebonyolítása során.
[51] Iust. C. 4, 38, 15.
[52] Ugyanez a terminológia jelenik meg a locatio conductio vonatkozásában a Digestában. Ld. Gai. D. 19, 2, 25 pr.: ...si quidem ipse qui nominatus est mercedem definerit, omnimodo secundum eius aestimationem et mercedem persolvi oporteat et conductionem adeffectum pervenire...
[53] I. 3, 23, 1.
[54] M. Porcius Cato (234-149) De agri cultura címmel, az i.e. II. században megjelent, az itáliai földbirtokosok kézikönyvévé vált művéhez ld. P. Thielscher: Des Marcus Cato Belehrung über die Landwirtschaft (Berlin 1963), 399 o.; D. Flach: Römische Agrargeschichte. Handbuch der Altertumswissenschaft. Alter Orient - Griechische Geschichte - Römische Geschichte III (München 1990[9]), 145-146. o. A hazai irodalomból ld. Maróti E.: Cato és a 'De agri cultura', in: M. Porcius Cato: A földművelésről. Latinul és magyarul, ford. Kun J. (Budapest 1966), 1-69. o.; Uő: Az itáliai mezőgazdasági árutermelés kibontakozása (Budapest 1981), 141. o.; legújabban: Adamik T.: Római irodalom. A kezdetektől a nyugatrómai birodalom bukásáig (Pozsony 2009), 125-129. o.
[55] Cato egyebek mellett fontos szaktanácsokkal, ajánlásokkal látja el olvasóját a mezőgazdasági munkák elvégzésével, a termékek értékesítésével kapcsolatos szerződések (locatio conductio, emptio venditio) jogi vonatkozásait illetően is. E szerződési mintákról általában ld. E. I. Bekker: Über die leges locationis bei Cato de rustica, ZfRG 3 (1864), 416-445. o.; U. v. Lübtow: Catos leges venditioni et locationi dictae, in: EOS 48/3, Symbolae Raphaeli Taubenschlag dedicatae III, ed. G. Krókowski - V. Steffen - L. Strzelecki (Vratislavae - Varsaviae 1957), 227-441. o. A borvétellel kapcsolatos catói formuláról (Cato agr. 148) a legújabb hazai irodalomból ld. Jakab É.: Borvétel és kockázat. Jogtudomány és jogélet a Római Birodalomban (Budapest 2011), 65-77. o.; Uő: Forum vinarium: Cato és a borpiac az ókori Rómában, in: Római jog és a magánjog fejlődése Európában. Tanulmányok Molnár Imre 75. születésnapjára, szerk. Jakab É. (Szeged 2011), 67-88. o.; Uő: Humanizmus és jogtudomány. Brissonius szerződési formulái I. (Szeged 2013), 209-216. o.
[56] A konkrét esetben az olajbogyó szedésére és az olajütésre, olajsajtolásra vonatkozó locatio conductio operist. A mezőgazdasági munkák végzésére irányuló római vállalkozási szerződés catói formuláiról ld. Pókecz Kovács A: Locatio conductio operis, PhD-értekezés (Pécs 2006), 211-216. o.
[57] Ld. I. Milotic: Competence of Roman Arbiter in Rendering the Decision, CAY 18 (2011), 107. o. Vö. Molnár I.: A római magánjog felelősségi rendje (Szeged 1993), 4849. o.
[58] Vö. U. v. Lübtow, id. mű, 257-269. o.
[59] Vö. P. Thielscher, id. mű, 343-353. o.
[60] Ahogy azt Földi A.: Másért való felelősség a locatio conductiónál, JK 56 (2001), 29-30. o. kiemeli, ebből a
- 89/90 -
szempontból irreleváns, hogy a vállalkozó vagy a munkásai okozták-e a kárt. Ha a redemptor munka közben a tulajdonosnak valamilyen kárt okozott azt úgyszintén boni viri arbitratu le kell vonni a béréből.
[61] Vö. V. A. Georgesco: Essai d'une théorie generale des 'leges privatae' (Paris 1932), 135-136. o.; Th. Mayer-Maly: Locatio conductio. Eine Untersuchung zum klassischen römischen Recht (Wien - München 1956), 84. o.; H. Kaufmann: Die altrömische Miete (Köln - Graz 1964), 185. o. és 246. o.
[62] Vö. R. ZIMMERMANN: The Law of Obligations (id.), 514. o.
[63] Vö. Földi A. - Hamza G.: A római jog története és institúciói (Budapest 2013[18]), 161. és 542. o. A római arbiter típusaihoz, hatásköreihez legújabban ld. I. Milotić, id. mű, 99114. o.
[64] Ellentétben az arbiter ex compromissóval, akit a receptum arbitrii alapján a prétor kötelezhetett a döntésre. A receptum fogalmához ld. Földi A.: Kereskedelmi jogintézmények a római jogban (Budapest 1997), 88-116. o.
[65] A témakörhöz áttekintően, jogösszehasonlító elemzésben a legújabb hazai irodalomból ld.: Boóc Á.: A nemzetközi kereskedelmi választottbíráskodás. A választottbíró megválasztása és kizárása (Budapest 2009), 413 o. továbbá Kecskés L.: A választottbíráskodás történeti alapjai, Jura 17/1 (2011), 50-67. o.; Uő: A választottbíráskodás történeti alapjai, MJ 58/7 (2011), 385-396. o.
[66] A választottbíráskodásról a római magánjogban áttekintően ld: M. Kaser - K. Hackl: Das römische Zivilprozessrecht (München 1996[2]), 639 - 644. o. Az arbiter ex compromisso hatásköreiről ld. I. Milotic, id. mű, 109113. o.
[67] Vö. Kecskés L.: A választottbíráskodás történeti alapjai, Jura (id.), 53. o.
[68] Vö. Földi A. - Hamza G., id. mű, 542. o.
[69] A fragmentumhoz ld. C. Krampe: Proculi epistulae: Eine frühklassische Juristenschift (Karlsruhe 1970), 33-34. o. és G. P. Solinas: A proposito dell' arbitrium boni viri, in: Studi in onore di Gaetano Scherillo II, ed. G. Grosso (Milano 1972), 545. o.
[70] Ld. Pomp. D. 17, 2, 6.
[71] A kapcsolódó irodalomról ld. M. Kaser: Das römische Privatrecht I (id.), 491[24]. o.
[72] Ld. Ulp. D, 4, 8, 27, 2. Mindazonáltal megjegyzendő, hogy a választottbíróként megválasztott személlyel szemben is alapvető elvárás volt, hogy az ügyet tisztességesen - mai fogalmaink szerint független és pártatlan módon - lássa el, ezért e tekintetben a választottbírónak is a bonus vir erkölcsi kategóriájának megfelelő módon kellett eljárnia. Vö. Boóc Á. id. mű, 15. o., továbbá Kecskés L.: A választottbíráskodás történeti alapjai, Jura (id.), 53. o.
[73] Vö. A. Torrent, id. mű, 100-101. o. Önkényes meghatározás esetén pedig bírósághoz lehetett fordulni az igazságos arány megállapítása érdekében. Ld. Paul. D. 17, 2, 79.
[74] Ld. Földi A.: A jóhiszeműség és tisztesség elve. Intézmény-történeti vázlat a római jogtól napjainkig [PublInst 9] (Budapest 2001), 17. o.
[75] A bona fides dualizmusáról a legújabb irodalomban ld. Földi A.: Osservazioni intorno al c.d. dualismo della 'bona fides', in: Studi in onore di Antonino Metro II, a cura di C. Russo Ruggeri (Milano 2010), 483-507. o.
[76] Gai. 3, 140.
[77] R. Zimmermann: The Law of Obligations... (id.), 254. o.
[78] K.-H. Schindler, id. mű, 147-148. o. H. L. W. Nelson - U. Manthe, id. mű, 259-261. o.
[79] H. L. W. Nelson - U. Manthe, id. mű, 260. o.
[80] Siklósi I.: A nemlétező, érvénytelen és hatálytalan jogügyletek elméleti és dogmatikai kérdései a római jogban és a modern jogokban, Doktori értekezés (Budapest 2013), 102. o.
[81] Gai. 3, 140.
[82] Gai. 3, 146.
[83] Paul. D. 19, 2, 20, 1 csupán általánosságban jegyzi meg, hogy mind az adásvétel, mind bérleti szerződés feltételhez köthető.
[84] Ld. C. 4, 38, 15, 1-3.
[85] Ld. C. 4, 38, 15 és I. 3, 23, 1.
[86] Vö. Fr. Haymann: Textkritische Studien zumrömischen Obligationenrecht, ZSS 41 (1920), 102[1]. o.; G.v. Beseler: Unklassische Wörter, ZSS 56 (1936), 93. o.; K.-H. Schindler, id. mű, 147. o.
[87] Így - amint azt D. Daube, id. mű, 20. o. is kiemeli - a harmadik személy általi ármeghatározásra vonatkozó, azt feltételes adásvételként minősítő justinianusi döntés lehetett a minta a "quanti a testatore emptus est" kikötéssel megkötött adásvételről szóló Ulp. D. 18, 1, 37 esetén is. Ugyanilyen megfontolásból tekinti interpoláltnak Bessenyő A.: Kauf unbestimmter Mengen von Fungibilien oder Sachgesamtheiten... (id), 96. o. a hivatkozott szöveghelyet, továbbá az emptio ad mensuram kérdéskörét tárgyaló, hasonlóképp az edictum provinciale szövegéhez írt Gaius-kommentárból vett fragmentumhoz (Gai. D. 18, 1, 35, 5).
[88] Így véli H. L. W. Nelson - U. Manthe, id. mű, 260. o.
[89] A jogügyletek érvénytelenségének és hatálytalanságának kérdésköréhez áttekintően ld. A. Földi: Zur Frage der Gültigkeit und der Wirksamkeit im modernen Zivilrecht, in: Festschrift für Ferenc Benedek zum 75. Geburtstag, hg. G. Hamza - I. Kajtár - A. Pókecz Kovács - J. Zlinszky (Pécs 2001), 73-86. o.; Bessenyő A.: A jogügyletek érvényessége és hatályossága - Egy civilisztikai (ál?)probléma margójára, Jura 7/2 (2001), 5-18. o.; Siklósi I.: A nemlétező, érvénytelen és hatálytalan jogügyletek. (id.), 1-443 o.
[90] Ekképpen definiál pl. Benedek F.- Pókecz Kovács A.: Római magánjog (Budapest - Pécs 2013), 267. o. és Földi A. - Hamza G., id. mű, 397. o.
[91] Gai. D. 19, 2, 25 pr., C. 4, 38, 15 és I. 3, 23, 1
[92] Amint Molnár I.: Fejezetek a klasszikus kori locatioconductio köréből [AUSz 29/2] (Szeged 1982), 26. o. is kiemeli, ha Gaius a szerződés érvénytelenségére gondolt volna, akkor a "pro nihilo" helyett valószínűleg a "nullam conductionem" megjelölést használta volna. A "tunc" kitétel úgyszintén nem azonosítható az "ex tunc", mint eredeti érvénytelenségre utaló kifejezéssel, az csupán a főmondathoz köti a mellékmondatot.
[93] Megjegyzendő azonban, hogy akár még ez is összeegyeztethető lehet a feltételes adásvétel tételével. A szakirodalomban ugyanis, az eredeti jogügylet feltétellel történő kiegészítésével megvalósuló novatióval kapcsolatban, találunk olyan véleményt is - így Deli G.: A generális klauzulák mögöttes filozófiai és jogelméleti problémái, JT 9 (2008), 120. o. - miszerint a feltétel a jogügylet érvényességét vagy akár az érvénytelenségét is meghatározhatja. Meg kell említeni ugyanakkor azt is, hogy a szerző - korábbi álláspontjától eltérően - legújabban már a jogügylet létét, illetve nemlétét befolyásoló körülmény-
- 90/91 -
ként minősíti a feltételt az említett esetben. Uő.: A jó erkölcsökről (Budapest 2013), 49-50. o.
[94] A harmadik személy általi bérmegállapítással kapcsolatban ld. Molnár I.: Fejezetek a klasszikus kori locatio conductio köréből (id.), 25-26. o.
[95] Gai. D. 18, 1, 35, 1
[96] Vö. Gai. 3, 140. Úgyszintén a bérleti szerződésnél ld. Gai. 3, 142-143.
[97] I. 3, 23, 1.
[98] Hasonlóképpen A. Torrent, id. mű, 105. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző adjunktus.
Visszaugrás
