A választottbíráskodás ősrégi igazságtevési módozat. A választottbíráskodás eredete az emberiség történetének abba a korszakába nyúlik vissza, amikor az önbíráskodással járó folytonos viszályok hátrányainak felismerése arra indította az embereket, hogy a legkezdetlegesebb jogvédelmi eszközt, a nyers erőszakot alkalmasabbal váltsák fel: szervezett közhatalom hiányában a társaik közül választott egyénre bízták, hogy tegyen köztük igazságot. Az önként el nem fogadott döntés végrehajtásának eszköze ugyanekkor is csak az erőszak maradt, de a nyertes fél így már "intézményesen" megállapított igazát érvényesíthette és így számíthatott társainak, azaz a köznek támogatására is.[1] Az önbíráskodásról az állami jogvédelemre való átmenetet tehát a választottbíráskodás megjelenése történetileg megelőzte. Pótolta a választottbíráskodás az abban az időben még ki nem alakult állami igazságszolgáltatást, sőt számos jel mutat arra, hogy az állami igazságszolgáltatás is egyenesen a választottbíráskodásból alakult ki.[2] A választottbíráskodás célja kialakulásakor elsősorban az együttélésre kényszerülő emberek közötti harmónia, a béke biztosítása volt és nem a jog érvényesülésének előmozdítása, kikényszerítése.[3] A választottbíráskodás szerződési alapjai korábban álltak össze tehát, mint az igazságszolgáltatási alapok. A választottbíráskodás történeti megjelenésekor az intézménnyel kapcsolatos azon későbbi emberi szándék még nem jelentkezett, hogy általa az állami igazságszolgáltatást akarták félretolni, egyfajta magán-igazságszolgáltatással helyettesíteni. A választottbíráskodás intézményfejlődésében a későbbiekben is a szerződési és az igazságszolgáltatási jelleg adja a két alapfunkciót, illetve jelenti a választottbírósági tevékenység értékelésével kapcsolatos két dogmatikai szélsőértéket.
A választottbíráskodás intézményesülésének első jeleit a kínaiaknál, a hinduknál, valamint a görögöknél, a rómaiaknál, a svédeknél és a norvégoknál lehet megtalálni. Kínában már több ezer évvel ezelőtt felfedezhetők a választottbíráskodás intézményi nyomai. Már időszámításunk előtt létezett Kelet-Ázsiában egy közvetítő, illetve egyeztető eljárási jellegű vitarendezési mód, amelyet a választottbíráskodás korai megjelenési formájának tekinthetünk. A korabeli kínai filozófia meghatározó módon hatott ennek az eljárásnak a gyakorlatára. A két kínai filozófiai irányzat, a konfucionizmus és a taoizmus közös volt abban, hogy egyaránt harmóniára, egyszerű megoldásokra törekedtek. Ennek a felfogásnak felelt meg az a gyakorlat, hogy "éles" jogviták helyett az érdekellentéteket egyességgel próbálták rendezni.[4] A görög mitológiában is megjelent a választottbíráskodás gondolata, legalábbis homéroszi értelemben ekként tekintik Parisnak, a Trója melletti Ida-hegyén, a három istennő vetélkedésben hozott ítéletét. Választottbírósági helyzetként Homérosz Iliásza 23. énekére is történt már utalás a jogirodalomban. Itt Átreidész Agamemmnón került kijelölésre mint választottbíró,
-385/386-
hogy Aiász és Ídomeneusz jogvitájában döntsön.[5] Egy ősi egyiptomi legenda szerint pedig Geb, az istenek örökös hercege választottbíráskodott Horus és Seth istenek között az "Előkelőségek Csarnokában". Ugyanezen a helyen "arbitrálták" a Seth és Osiris istenek közti vitát is. A jogvita magva az elsőszülött fiú előjoga volt és az ítélet Thot isten, az igazság istene tanúvallomásán épült, akit a "jog mesterének" neveztek vagy másként annak, "aki részrehajlás nélkül dönt".[6]
A Római Birodalom történetében is régebbre nyúlnak vissza a választottbíráskodás gyökerei, mint az állami bíráskodásé.[7] Korábban működtek választottbírók, mint állami bírók. Szerződésekben, esetenként szerződések mellékegyezményeiben utalták a szerződéskötők vitás ügyeiket a magán választottbírók hatáskörébe.[8] Már a formuláris eljárást megelőző időben is szokás volt magánjogviták eldöntését magánemberekre bízni. Később az állami magistratus, főként a praetor, már létező jogintézmény támogatása végett lépett fel, mikor maga kezdte a felek által választott bírókat kinevezni és eljárási jogosítvánnyal felruházni. A választottbírók egy részének szerepét egy időre azután a kialakuló és kiterjedő római birodalmi állami igazságszolgáltatás vette át, de a választottbíráskodásra jellemző eljárási módszerek ekkor is érvényesültek.[9]
A III. évszázadig a választottbíráskodás tehát lényegében az állami igazságszolgáltatással összekapcsolódva működött. A választottbíráskodás eddig az időig az arbiterek (szakértők, választottbírók), a iudexek (esküdtbírók) és a recuperátorok (nemzetközi kereskedelmi ügyekben eljáró bírók) tevékenységében testesült meg. A választottbíráskodás a III. század során választódott le az államhatalomról és vált ismét valóban magán igazságszolgáltatássá.
Az utókor a római választottbírót általában az "arbiter" kifejezéssel jelöli. Ez a szó az "arbitror" igéből származik, ami egyebek mellett "gondolkodik", "dönt", "bíráskodik" jelentésű.[10] Az "arbiter" eredeti római jogi jelentésében a római peres eljárásban olyan bírót jelentett, akinek olyan esetekben kellett eljárnia, amelyekben speciális szakértelemre, például földmérési ismeretekre, vagy közös vagyon felosztásához szükséges vagyonbecslési tudásra volt szükség.[11]
Rómában még differenciálatlan volt az államszervezet, nem találjuk oly módon szétválasztva az államhatalom egyes ágait, mint a modern államokban. A bírói hatalom és a végrehajtó hatalom sem volt elkülönítve egymástól. Eleinte a király (rex) gyakorolta az igazságszolgáltatást, mellette a családfők a családtagok ügyeiben a családi tanács (consilium propinquorum et ainicorum) meghallgatásával. A köztársasági korban a consulok, majd a praetorok, vásári ügyekben az aedilisek, a provinciákban a kormányzók, a municipiumokban és a coloniákban a duumviri és a quattuorviri iuri dicundo voltak igazságszolgáltató joghatósággal felruházva.[12]
A principátus nem számolta fel a köztársasági alkotmányt, de egyre kevesebb és a korábbiaktól fokozatosan eltérő szerepet biztosított az állam hagyományos szerveinek. A magistratusok többsége továbbra is működött. Augustus alatt még a köztársasági szervek választották meg őket, a császárnak azonban ajánlási joga volt (commendatio), ami gyakorlatilag egyet jelentett a kinevezéssel. A magistraturákat szinte kizárólag a senatori rend tagjai viselték. A consuli hivatal viselése még mindig a legnagyobb megtiszteltetésnek számított: a rendes consulok (consules ordinarii) nem töltötték ki hivatali évüket, hogy helyükre az uralkodó újabbakat nevezhessen ki (consules suffecti). Mivel a consulok katonai és politikai jogosultságait a császár ragadta magához, e hivatal elsősorban reprezentatív, illetve jogszolgáltató szerepet töltött be (iurisdictio voluntaria és cognitio extra ordinem). A 18 praetor közül polgári ügyekben rendes jogszolgáltatást csak a praetor urbanus és a praetor peregrinus végzett. A többiek vagy büntetőügyekben ítélkeztek, vagy az államkincstárt kezelték, vagy csak korlátozott hatáskörben jártak el, mint a hitbizományi, a gyámsági ügyekben, a szabadságperekben, továbbá a császári kincstár és magánszemélyek közötti perekben.[13] Az aedilis curulisek Caesar óta 6 főnyi testületének feladata a principátusban egyedül a vásári rendfenntartás és bíráskodás maradt.[14]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
