A választottbíráskodás ősrégi igazságtevési módozat. A választottbíráskodás eredete az emberiség történetének abba a korszakába nyúlik vissza, amikor az önbíráskodással járó folytonos viszályok hátrányainak felismerése arra indította az embereket, hogy a legkezdetlegesebb jogvédelmi eszközt, a nyers erőszakot alkalmasabbal váltsák fel: szervezett közhatalom hiányában a társaik közül választott egyénre bízták, hogy tegyen köztük igazságot. Az önként el nem fogadott döntés végrehajtásának eszköze ugyanekkor is csak az erőszak maradt, de a nyertes fél így már "intézményesen" megállapított igazát érvényesíthette és így számíthatott társainak, azaz a köznek támogatására is.1 Az önbíráskodásról az állami jogvédelemre való átmenetet tehát a választottbíráskodás megjelenése történetileg megelőzte. Pótolta a választottbíráskodás az abban az időben még ki nem alakult állami igazságszolgáltatást, sőt számos jel mutat arra, hogy az állami igazságszolgáltatás is egyenesen a választottbíráskodásból alakult ki.2 A választottbíráskodás célja kialakulásakor elsősorban az együttélésre kényszerülő emberek közötti harmónia, a béke biztosítása volt és nem a jog érvényesülésének előmozdítása, kikényszerítése.3 A választottbíráskodás szerződési alapjai korábban álltak össze tehát, mint az igazságszolgáltatási alapok. A választottbíráskodás történeti megjelenésekor az intézménnyel kapcsolatos azon későbbi emberi szándék még nem jelentkezett, hogy általa az állami igazságszolgáltatást akarták félretolni, egyfajta magán-igazságszolgáltatással helyettesíteni. A választottbíráskodás intézményfejlődésében a későbbiekben is a szerződési és az igazságszolgáltatási jelleg adja a két alapfunkciót, illetve jelenti a választottbírósági tevékenység értékelésével kapcsolatos két dogmatikai szélsőértéket.
A választottbíráskodás intézményesülésének első jeleit a kínaiaknál, a hinduknál, valamint a görögöknél, a rómaiaknál, a svédeknél és a norvégoknál lehet megtalálni. Kínában már több ezer évvel ezelőtt felfedezhetők a választottbíráskodás intézményi nyomai. Már időszámításunk előtt létezett Kelet-Ázsiában egy közvetítő, illetve egyeztető eljárási jellegű vitarendezési mód, amelyet a választottbíráskodás korai megjelenési formájának tekinthetünk. A korabeli kínai filozófia meghatározó módon hatott ennek az eljárásnak a gyakorlatára. A két kínai filozófiai irányzat, a konfucionizmus és a taoizmus közös volt abban, hogy egyaránt harmóniára, egyszerű megoldásokra törekedtek. Ennek a felfogásnak felelt meg az a gyakorlat, hogy "éles" jogviták helyett az érdekellentéteket egyességgel próbálták rendezni.4 A görög mitológiában is megjelent a választottbíráskodás gondolata, legalábbis homéroszi értelemben ekként tekintik Parisnak, a Trója melletti Ida-hegyén, a három istennő vetélkedésben hozott ítéletét. Választottbírósági helyzetként Homérosz Iliásza 23. énekére is történt már utalás a jogirodalomban. Itt Átreidész Agamemmnón került kijelölésre mint választottbíró,
-385/386-
hogy Aiász és Ídomeneusz jogvitájában döntsön.5 Egy ősi egyiptomi legenda szerint pedig Geb, az istenek örökös hercege választottbíráskodott Horus és Seth istenek között az "Előkelőségek Csarnokában". Ugyanezen a helyen "arbitrálták" a Seth és Osiris istenek közti vitát is. A jogvita magva az elsőszülött fiú előjoga volt és az ítélet Thot isten, az igazság istene tanúvallomásán épült, akit a "jog mesterének" neveztek vagy másként annak, "aki részrehajlás nélkül dönt".6
A Római Birodalom történetében is régebbre nyúlnak vissza a választottbíráskodás gyökerei, mint az állami bíráskodásé.7 Korábban működtek választottbírók, mint állami bírók. Szerződésekben, esetenként szerződések mellékegyezményeiben utalták a szerződéskötők vitás ügyeiket a magán választottbírók hatáskörébe.8 Már a formuláris eljárást megelőző időben is szokás volt magánjogviták eldöntését magánemberekre bízni. Később az állami magistratus, főként a praetor, már létező jogintézmény támogatása végett lépett fel, mikor maga kezdte a felek által választott bírókat kinevezni és eljárási jogosítvánnyal felruházni. A választottbírók egy részének szerepét egy időre azután a kialakuló és kiterjedő római birodalmi állami igazságszolgáltatás vette át, de a választottbíráskodásra jellemző eljárási módszerek ekkor is érvényesültek.9
A III. évszázadig a választottbíráskodás tehát lényegében az állami igazságszolgáltatással összekapcsolódva működött. A választottbíráskodás eddig az időig az arbiterek (szakértők, választottbírók), a iudexek (esküdtbírók) és a recuperátorok (nemzetközi kereskedelmi ügyekben eljáró bírók) tevékenységében testesült meg. A választottbíráskodás a III. század során választódott le az államhatalomról és vált ismét valóban magán igazságszolgáltatássá.
Az utókor a római választottbírót általában az "arbiter" kifejezéssel jelöli. Ez a szó az "arbitror" igéből származik, ami egyebek mellett "gondolkodik", "dönt", "bíráskodik" jelentésű.10 Az "arbiter" eredeti római jogi jelentésében a római peres eljárásban olyan bírót jelentett, akinek olyan esetekben kellett eljárnia, amelyekben speciális szakértelemre, például földmérési ismeretekre, vagy közös vagyon felosztásához szükséges vagyonbecslési tudásra volt szükség.11
Rómában még differenciálatlan volt az államszervezet, nem találjuk oly módon szétválasztva az államhatalom egyes ágait, mint a modern államokban. A bírói hatalom és a végrehajtó hatalom sem volt elkülönítve egymástól. Eleinte a király (rex) gyakorolta az igazságszolgáltatást, mellette a családfők a családtagok ügyeiben a családi tanács (consilium propinquorum et ainicorum) meghallgatásával. A köztársasági korban a consulok, majd a praetorok, vásári ügyekben az aedilisek, a provinciákban a kormányzók, a municipiumokban és a coloniákban a duumviri és a quattuorviri iuri dicundo voltak igazságszolgáltató joghatósággal felruházva.12
A principátus nem számolta fel a köztársasági alkotmányt, de egyre kevesebb és a korábbiaktól fokozatosan eltérő szerepet biztosított az állam hagyományos szerveinek. A magistratusok többsége továbbra is működött. Augustus alatt még a köztársasági szervek választották meg őket, a császárnak azonban ajánlási joga volt (commendatio), ami gyakorlatilag egyet jelentett a kinevezéssel. A magistraturákat szinte kizárólag a senatori rend tagjai viselték. A consuli hivatal viselése még mindig a legnagyobb megtiszteltetésnek számított: a rendes consulok (consules ordinarii) nem töltötték ki hivatali évüket, hogy helyükre az uralkodó újabbakat nevezhessen ki (consules suffecti). Mivel a consulok katonai és politikai jogosultságait a császár ragadta magához, e hivatal elsősorban reprezentatív, illetve jogszolgáltató szerepet töltött be (iurisdictio voluntaria és cognitio extra ordinem). A 18 praetor közül polgári ügyekben rendes jogszolgáltatást csak a praetor urbanus és a praetor peregrinus végzett. A többiek vagy büntetőügyekben ítélkeztek, vagy az államkincstárt kezelték, vagy csak korlátozott hatáskörben jártak el, mint a hitbizományi, a gyámsági ügyekben, a szabadságperekben, továbbá a császári kincstár és magánszemélyek közötti perekben.13 Az aedilis curulisek Caesar óta 6 főnyi testületének feladata a principátusban egyedül a vásári rendfenntartás és bíráskodás maradt.14
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
