"If we had a little ham we could have some ham and eggs if we had some eggs."
(Carl Sandburg)
"Nem titok, hogy az itt vizsgált alkotmánybírósági döntés megszületése egyfajta kompromisszum eredménye; az alkotmánybírák - egy valódi és két kvázi, párhuzamos indokolásba foglalt különvélemény mellett - arra törekedtek, hogy úgy mondják ki a bejegyzett élettársi kapcsolatról szóló törvény alkotmányellenességét, hogy egyben elejét vegyék a vádnak, mely szerint a határozat az azonos nemű párok jogait csorbítaná. Az alkotmánybírósági döntés néhol nyíltan, néhol közvetve amellett a jogi megoldás mellett teszi le voksát, hogy a különnemű párok számára a házasság intézménye, az azonos nemű párok számára a bejegyzett élettársi kapcsolat intézménye biztosított, és mindkét együttélési forma számára marad természetesen a jóval kötetlenebb élettársi kapcsolat."
Az Alkotmánybíróság 2008 decemberében hozott 154/2008. (XII. 17.) AB határozatban az azonos nemű, illetve a különnemű párok számára egyaránt nyitva álló bejegyzett élettársi kapcsolatról szóló törvény egészének alkotmányellenességét állapította meg, amely így 2009. január 1-jén nem léphetett hatályba. A testület döntésének másik alapvető megállapítása ugyanakkor az volt, hogy az azonos nemű párok számára a bejegyzett élettársi kapcsolat jogintézményének létrehozása nem számít alkotmányellenesnek. A két megállapításból együttesen levonható az a határozott következtetés, hogy az állam részéről a bejegyzett élettársi kapcsolat létrehozása alkotmányosan nem járható út a különnemű párok esetében, legalábbis az Alkotmánybíróság által vizsgált konkrét törvényi megoldás mentén nem.
A döntés maga első ránézésre szokatlannak tűnik, ugyanakkor felfokozott várakozást is kelt a potenciális olvasóban. Milyen okok, milyen gondolatmenet vezethetett oda, hogy az Alkotmánybíróság megsemmisítsen egy olyan törvényt, amely egy új, de Európa egyes országaiban már ismert jogintézményt hozott létre, és amely az önrendelkezési jog minél teljesebb érvényesülését szolgálta? Érdemes áttekinteni egyrészt a határozat érvelési logikáját, az érvek koherenciáját és következetességét, meggyőző erejét, de legalább ennyire elgondolkodtató és problematikus lehet az érvelés mögötti, az állami intézményvédelmi kötelezettségre építő alapjogi gondolkodásmód. Az utóbbival kapcsolatos problémafelvetés azonban részben túl is mutat az alkotmánybírósági döntés kritikai elemzésének keretein.
Az alanyi alapjog és az úgynevezett intézményvédelem ütközését állító klasszikus AB határozatok a halálbüntetéstől és az abortusztól kezdve az eutanázián át egészen a drogfogyasztás büntethetőségének megítéléséig nemcsak az alkotmányjoggal egyébként hivatásszerűen foglalkozókat tartják lázban, hanem a szélesebb közvélemény fokozott érdeklődésére is számot tartanak. Az érdeklődés persze gyakorta inkább az értékvitának, a pro és kontra jogi érvek mögött megbújó, nyíltan vagy kevésbé nyíltan összecsapó morális szempontoknak, világnézeti meggyőződéseknek szól. Az alapjogok védelmének végvárai, a végső és megfellebbezhetetlen döntés kimondására hivatott nemzeti alkotmánybíróságok (és legfelső bíróságok) a "nehéz ügyek" vizsgálata során éppúgy nem menekülhetnek el a közvélemény élénk tekintetétől, magyarázatvárásától, mint ahogy a társadalmi konvenciók, előítéletek esetenként elviselhetetlen nyomásától. A bíróságok számára ezekben az esetekben kapaszkodót jelenthet a koherens - a korábbi gyakorlatra szervesen építő vagy éppen attól hangsúlyosan eltérni kívánó - alkotmányjogi érvekből következetesen építkező érvelés.
Önmagában a demokratikus alapjogi gondolkodás fejlődésének eredménye, hogy mára klasszikus alapjogi kérdés az, hogy az azonos nemű párok hogyan és milyen módon léphetnek az állam által jóváhagyott, jogilag elismert kapcsolatba, köthetnek-e házasságot, örökbe fogadhatnak-e, nevelhetnek-e közösen gyermekeket, felvehetik-e egymás nevét. Az egyenlő méltóságú személyként kezelés szorgalmazásában, a szexuális irányultság szerinti diszkrimináció elleni küzdelemben egyes államok előbbre járnak, mások - a legkülönbözőbb jogi, politikai és társadalmi okokból - csak lassan követik őket. A magyar jogalkotó 2007-ben úgy döntött, hogy az egyenlőség szavatolásában és az önrendelkezési jog biztosításában nagyobb lépést tesz előre: létrehozza a bejegyzett élettársi kapcsolat intézményét, méghozzá úgy, hogy azt az azonos nemű és a különnemű párok egyaránt igénybe vehessék. A szabályozást már megszületése előtt számos kritika érte, egy részük pedig - a törvény elfogadását követően - alkotmánybírósági indítványok formájában manifesztálódott.
- 109/110 -
Nem titok, hogy az itt vizsgált alkotmánybírósági döntés megszületése egyfajta kompromisszum eredménye; az alkotmánybírák - egy valódi és két kvázi, párhuzamos indokolásba foglalt különvélemény[1] mellett - arra törekedtek, hogy úgy mondják ki a bejegyzett élettársi kapcsolatról szóló törvény alkotmányellenességét, hogy egyben elejét vegyék a vádnak, mely szerint a határozat az azonos nemű párok jogait csorbítaná. Az alkotmánybírósági döntés néhol nyíltan, néhol közvetve amellett a jogi megoldás mellett teszi le voksát, hogy a különnemű párok számára a házasság intézménye, az azonos nemű párok számára a bejegyzett élettársi kapcsolat intézménye biztosított, és mindkét együttélési forma számára marad természetesen a jóval kötetlenebb élettársi kapcsolat.
E nagy vonalakban felvázolt modell nyilván sokak számára lehet szimpatikus. El lehet vitatkozni azon is, mennyire hasznos vagy indokolt a házasság mellett a különnemű párok részére egy másik - a házassághoz képest kevesebb kötöttséget tartalmazó - együttélési formát létrehozni. A jogalkotás szintjén ezt a vitát egyszer lefolytatták, az Országgyűlés döntött. Az Alkotmánybíróságot azonban többek közt az különbözteti meg mindenki mástól, hogy erga omnes hatályú, általánosan kötelező álláspontját nem hasznossági-célszerűségi, hanem alkotmányjogi érvekkel kell alátámasztania. Az érvelés akkor meggyőző, ha az általa elvetett jogalkotói modellel szemben olyan alapjogi érveket tud felsorakoztatni, amelyekből kényszerítően következik annak alkotmányellenessége. Az Alkotmánybíróság nem tekinthető orákulumnak, azaz autoritása nem nyugodhat kizárólag kompetenciafölényén, döntéseinek tekintélye csak érvei meggyőző erejéből táplálkozhat.[2]
Az Alkotmánybíróság határozatában három érvet jelölt meg a bejegyzett élettársi kapcsolat törvényi szabályozásával szemben. A házasság intézményes védelmi kötelezettsége mellett a testület alkotmányossági aggályokat fogalmazott meg a jogállamiság elvéből következő jogbiztonság követelménye (jogbiztonsági érv) és az egyenlő bánásmód követelménye (diszkriminációs érv) szempontjából is. Tekintettel arra, hogy az Alkotmánybíróság a jogbiztonsági és a diszkriminációs érveket járulékosan a házasságvédelmi kötelezettséghez kapcsolódóan, azzal összefüggésben értelmezte, a vizsgálat fókuszába az e kötelezettség tartalmával kapcsolatos megállapításait, érveit, gondolatmenetét állítottam.
Az azonos nemű párok házasodásával összefüggésben önmagában komoly alapjogi és társadalmi előkérdés a házasság fogalmának meghatározása, illetve a fogalom változtathatósága (rugalmassága). A következőkben - bár a két kérdéskör között kétségkívül erős a kapcsolat - inkább a védelem módjával, szintjével és terjedelmével (hogyan), mintsem a tartalmával (mit) kívánok foglalkozni. Az előkérdés fenntartása mellett, de az elemzés érdekében az Alkotmánybíróság konzervatív és "hagyománytisztelő" (de további jelzőkkel is illethető) 14/1995. (III. 13.) AB határozatában foglaltakat tekintettem kiindulópontnak, amely szerint a házasság intézménye férfi és nő életközössége (ABH 1995, 82-87).[3]
A határozat érvrendszerét értelmezni kívánó olvasó már a kezdetektől nem várt nehézségekkel szembesül: a döntés híján van azon rendszerező, elméleti, tipizáló, az alapjogi dilemmá(ka)t megalapozó megállapításoknak, amelyek segítenének az olyan fogalmak közötti eligazodásban, mint például az állam intézményvédelmi kötelezettsége (vagy éppen e kötelezettség szerepe az alapjogok korlátozása során). Nem teljesen világos, hogy egy ilyen nagy horderejű, alapos és szemléletes indokolást kívánó döntésből miért spórolta ki az Alkotmánybíróság e megállapításokat.
A felmerült hiányosságokat a kritikának ugyan nem feladata pótolni, azonban a határozat házasságvédelemmel kapcsolatos megállapításainak elemzését megelőzően fontos magáról az intézményvédelem fogalmáról, annak tartalmáról röviden szót ejteni. Már csak azért is, mert az objektív állami intézményvédelmi kötelezettség az egyik legérdekesebb, ugyanakkor leginkább paradox konstrukciója a magyar Alkotmánybíróság közel húszéves alapjogi praxisának. Az intézményvédelmi kötelezettség absztrakt definiálása nehézségekbe ütközik (inkább egyes gyakran használt paneljeit lehet megragadni), mivel olyan gyűjtőfogalomról van szó, amelynek körébe különböző jellegű, szintű és jelentőségű állami kötelezettségek, feladatok tartoznak. Már maga az elnevezés (intézményvédelem) is megtévesztő lehet, buktatókat rejthet magában, hiszen a védelmi kötelezettség - ahogyan azt látni fogjuk - jellemzően nem (jog)intézményekhez, hanem az egyes alapjogokhoz kapcsolódik. Precízebb volna ezért az "objektív alapjogvédelmi kötelezettség" kifejezés, de ennek használatától az alkotmánybírósági gyakorlat tartózkodik.[4]
A magyar Alkotmánybíróság koncepciója szerint "az állam részéről garanciális feladatai ellátásához szükséges, hogy az egyes alanyi alapjogok biztosítása mellett az azokkal kapcsolatos értékeket és élethely-
- 110/111 -
zeteket nemcsak önmagukban, az egyes egyedi igényekhez kapcsolódóan védje, hanem a többi alapjoggal összefüggésben kezelje". A testület azt is hangsúlyozta, hogy "az állam a szubjektív alapjog által védett körön túlmenően is meghatározhatja ugyanazon alapjog objektív, intézményes védelmi körét" [64/1991. (XII. 17.) AB határozat, ABH 1991, 297, 303.]. Az állami kötelezettség pedig azért is szélesebb, mint az érvényesülés lehetővé tétele, mert "az adott alapjogot általában, absztrakt módon, mint értéket kell védelem alá helyeznie".[5] Az intézményvédelmi kötelezettségben nemcsak az egyes alapjogok szervezeti és a jogi garanciának megteremtése ölt testet, hanem kapcsolódik hozzá egy nehezebben körülhatárolható értékvédelmi feladat, valamint ezzel szoros összefüggésben az alapjogok összhangjának megteremtésére vonatkozó igény, vagyis egyfajta kiegyensúlyozás.[6] A legnagyobb dilemmákat kétségkívül az értékvédelmi funkció veti fel: nehéz mércét találni arra, hogy a beavatkozás hol csap át indokolatlan állami paternalizmusba, mikor teremt egyes alapjogi konfliktusokat, azok megszüntetése helyett.
Az Alkotmánybíróság nem csupán azt ismerte el, hogy az állam objektív intézményvédelmi kötelezettsége (különös tekintettel az emberi élet védelmére vonatkozó kötelezettségre[7]) akár mások alapvető (alanyi) jogának korlátjává léphet elő, hanem még az alapjog-korlátozás legitim céljainak "rangsorát" is meghatározta. Az alapelv, hogy a korlátozó szabály minél kevésbé kapcsolódik a konkrét alanyi jogok védelméhez, a jogalkotónak annál erősebb igazolással kell szolgálnia a szabályozás megalapozottságáról. A korlátozó törvénynek ennek megfelelően nagyobb a súlya akkor, ha közvetlenül másik alapjog védelmére szolgál, kisebb, ha ilyen jogokat csakis mögöttesen, valamely "intézmény" közvetítésével véd, a legkisebb pedig akkor, ha csupán valamely elvont érték (például a nyomós közérdek, köznyugalom, közerkölcs) önmagában a tárgya.[8]
A magyar Alkotmánybíróság gyakorlatában az intézményvédelmi kötelezettség alapvetően komplementer jellegű, feltételezi a szubjektív jog meglétét (az alanyi jogi hátteret), másrészt azonban nem keletkeztet az egyén oldalán alanyi jogokat, az egyén részéről nem kikényszeríthető. Az alkotmánybírósági gyakorlat ugyanakkor az egészséges környezethez való joggal kapcsolatosan kialakította az úgynevezett önálló intézményvédelem koncepcióját: eszerint lehetséges az is, hogy az adott alapjog alanyi jogi oldala a háttérben is marad, és csak az intézményvédelmi kötelezettség válik láthatóvá.[9] Az 1994 óta eltelt időszakban azonban a környezethez való jog önálló intézményvédelemként kivételes és egyedi konstrukció maradt.
Az Alkotmány 8. § (1) bekezdésében foglalt generális állami kötelezettség mellett (elismerés és védelem) - az általános rendelkezések között és az alapjogi fejezeten belül - számos helyen nevesít alkotmányos védelmi kötelezettséget, de ezek eltérő minőségűek lehetnek. Önmagában a formából, a védelem alkotmányi deklarálásából még nem lehet következtetni az adott kötelezettség súlyára. Az egyébként külön nem is nevesített, de az Alkotmány 8. § (1) bekezdéséből és az 54. § (1) bekezdéséből együttesen levezetett élethez és emberi méltósághoz való jog védelméhez kapcsolódó kötelezettség (életvédelmi kötelezettség) az alkotmánybírósági gyakorlat szerint nem abszolút jellegű ugyan, de - ahogyan arra már utaltam - egyes alanyi alapjogok, így például az anya önrendelkezési jogának (abortusz) vagy a betegellátás visszautasításához való jognak (eutanázia) a korlátja lehet.
Más a helyzet a házasság és a család intézmények védelmével kapcsolatos állami kötelezettséggel, amelynek tartalmához (az alapjog-korlátozás mérlegén mérhető súlyához) az Alkotmánybíróság e határozat megszületéséig legfeljebb támpontokat adott. Az Alkotmány szűkszavú 15. §-a szerint a Magyar Köztársaság védi a házasság és a család intézményét, ebből a rendelkezésből pedig leginkább az tűnik ki, hogy az alkotmányszöveg a védelem és a kötelezettség oldaláról közelít a házasság "intézménye" felé.
A házasság (és a család) mint alkotmányi intézmény felfogható az egyén (az egyéni alapjoggyakorlás) és a társadalom (társadalmi érték) szemszögéből egyaránt.[10] A határozat kiindulópontjaként az Alkotmánybíróság - bár érvelésében időközönként az egyéni, alapjogi aspektus is feltűnik - az utóbbi megközelítést választotta. Indokolását a házasságvédelmi kötelezettség tartalmának körülhatárolásával kezdi, de az érvelés a kezdetektől tartalmi ellentmondásoktól terhelt. Nem egyértelmű már az sem, hogy a testület hogyan vélekedik abban az alapvetőnek tűnő kérdésben, hogy a házasság intézményének védelmét hogyan értelmezi: puszta államcélként, alanyi joghoz kapcsolódó intézményvédelmi kötelezettségként, esetleg önálló intézményvédelemként (félúton az államcél és az alanyi jogi minőség között). A kategorizálásnak épp a tartalmi keretek, az állami mérlegelési zóna nagysága, illetve az alapjog-korlátozás súlya miatt volna jelentősége. Az önálló intézményvédelmi jelleget mint lehetséges megoldást azon az alapon ki lehetne zárni, hogy a há-
- 111/112 -
zasság intézménye esetében rendelkezésre áll a kellő alanyi jogi háttér. A házasságkötés szabadsága - bár az alkotmány nem nevesíti - az Alkotmánybíróság által az emberi méltósághoz való jogból az önrendelkezési jogon keresztül levezetett (pótolt) alapjog.[11]
A határozat hivatkozik arra, hogy az Alkotmány 15. §-a nem csupán államcélt, állami feladatot, hanem objektív intézményvédelmi kötelezettséget is magában foglal. Az átcímkézésen túl azonban a kötelezettség valódi tartalmáról, a védelem jellegéről csak hozzávetőleges képet kapunk, a korábbi gyakorlatból vett idézetek és a határozat megállapításai között pedig szövegszerű ellentmondások feszülnek (a korábbi határozatok az államcél jelzőt használják). Az Alkotmánybíróság megtehetné azt is, hogy jelzi az eltérést korábbi gyakorlatától, a házasságvédelmet pedig új értelemmel és súllyal ruházza fel, de ennek a határozatban nyomát sem találjuk - az alkotmánybírák értelmező megállapításaikat kínos gonddal igyekeztek a korábbi gyakorlatból szervesen következőként ábrázolni.
Különösen nehéz mit kezdeni azzal az alkotmánybírósági érvvel, hogy "önmagában is jelentősége van" annak, hogy a házasság és a család intézménye - mint a magyar társadalom egyik alapintézménye - az általános rendelkezések között helyezkedik el. A kérdés ugyanis, hogy ennek mihez képest van önmagában is jelentősége. A jelenlegi, kétségkívül problémás, az 1989 előtti időszak örökségét a vállán cipelő magyar alkotmányszerkezetben való elhelyezésre hivatkozni még akkor is vitatható volna, ha a házasság védelme az alapjogi fejezetben kapott volna helyet. Az általános rendelkezések között ugyanis - néhány kivételtől (például a tulajdonhoz való jog) eltekintve - alapvetően államcélokat, államcélszerű, az egyes "jogokat" az állami kötelezettség irányból szemlélő rendelkezéseket találhatunk.
A határozat indokolása nem rendezi elvi szinten megfelelően az Alkotmány 54. §-ából levezetett alanyi jog (a házasságkötés szabadsága) és a 15. §-ban meghatározott védelmi kötelezettség (házasságvédelem) közötti viszonyt. Ehelyett utal arra a korábbi tézisre, amely szerint a házasságkötéshez való jog biztosítása körében az állam a házasságkötés és a családalapítás feltételeinek és jogi kereteinek megteremtésén és néhány garanciális tilalmon túl a házasságvédelem effektív megvalósításában jelentős mérlegelési szabadsággal, döntési lehetőségekkel rendelkezik.[12] A házasság védelme az indokolásban rárakodó tartalmi elemek (például a "kiemelt jogforrási hely") ellenére egyre megfoghatatlanabbá válik, az alanyi jogtól való dogmatikai eloldása miatt kvázi önálló intézményvédelemként, "intézményvédelmi jéghegy" formájában sodródik az alapjogi rendszerben.
A határozat egyes további megállapításai ugyancsak kritizálhatók - így különösen a generális utaló szabály alkotmányosságával kapcsolatos következtetések, vagy éppen az, hogy valóban lényeges elemeiben különbözik-e a házasság és a bejegyzett élettársi kapcsolat -; nem véletlen, hogy ezekre a problémákra Bragyova András alkotmánybíró különvéleményében felhívta a figyelmet. Ehelyütt inkább egy koncepcionális, a határozat érdemi tartalmára és levont következtetéseire kiható problémára hívnám fel a figyelmet.
A határozatban szükségtelenül túlbonyolított, merev, a korábbi gyakorlatot szelektíven követő intézményvédelmi logika álláspontom szerint kisiklatta az alkotmánybírósági érvelést. Elsikkadt például az, hogy valójában melyek az alapjogi konfliktusban a szembenálló eredeti jogok (sőt, kinek melyik jogáról van egyáltalán szó); ezek helyét az egyes "intézmények" közötti viszony, konkurencia és annak következményei - Bragyova szellemes hasonlatával élve: egy körte-barack konfliktus - vizsgálata vette át.[13]
Az alkotmánybírák az alapjogi logikát követve adósak maradtak több lényeges kérdés felvetésével és megválaszolásával. Sérti-e a házasságkötéshez való jogot (beleértve e jog intézményvédelmi oldalát), ha azok, akik egyébként házasságot is köthetnek, másik - a házassághoz egyes elemeiben hasonló - együttélési formát választanak? Sérti-e más házasságkötéshez való jogát a bejegyzett élettársi kapcsolat kötéséhez való "jog" gyakorlása (amiért magát az intézményt létrehozták)? Megállapítható-e úgy a házassághoz való jog sérelme egyáltalán, hogy a törvényalkotó a házasságra vonatkozó szabályokat nem érintette?
A határozat alapján azt a kérdést is nyitottnak tekinthetjük, hogy a bejegyzett élettársi kapcsolatra vonatkozó szabályok alkotmányosságának megítélése során kell-e alapjog-korlátozási kérdéseket vizsgálni. Az indokolásból ugyanis egyszerűen hiányoznak a korlátozások alkotmányosságának megítélésére irányadó alapjogi tesztek, nincs nyoma a szükségességi-arányossági teszt egyes elemeinek, de még - a jelzett diszkriminációs aggállyal összefüggésben - az ésszerűségi teszt teljes körű lefolytatásának sem.
Bragyova András alkotmánybíró említett szemléletes, elvi fogódzókat is tartalmazó különvéleményében a többségi határozatnál jóval precízebben kategorizálta és rendszerezte a házasság védelmének eszközeit. Bragyova álláspontja szerint a házasság védelmének alkotmányjogilag három alapformája különíthető el: erősorrendben az első és leggyengébb a házasság mint jogintézmény létezésének biztosítása (megszüntetésének tilalma), a második a házasság preferálása (a házassággal egyenértékűnek
- 112/113 -
tekinthető jogintézmények kizárása), a harmadik és legerősebb védelmi forma pedig a házasság jogi kizárólagosságának előírása.
Az alkotmánybíró azért is kritizálta a többségi döntést, mert az határozottan a második - véleménye szerint az egyenlő szabadság igazolhatatlan korlátozásával járó - védelmi megoldás mellett állt ki. Bragyova azzal érvel, hogy az Alkotmányból "csak a házasság mint jogintézmény védelmének (fenntartásának) kötelezettsége következik, nem pedig az a többségi felfogás, amely különbözőképpen kezeli, így különböző értékűnek tekinti az egyes szabadon választott - szabadon meg is változtatható - életformákat, párkapcsolatokat". Bragyova következtetése az, hogy "a házasság alkotmányos védelme nem lehet államcél sem", mivel "az államnak egyenlően kell kezelnie a házasság mellett döntő és a házasságot kötni nem kívánó, esetleg házasodni nem is tudó polgárait. Az egyenlően kezelés kizárja a házasság intézményének jogi eszközökkel történő ráerőltetését vagy, például kedvezményekkel csak ösztönzését is."
A különvéleményt jegyző alkotmánybíró következetes álláspontjával szemben - érvének kategorikussága miatt - mégis támasztható némi kritika. Kérdéses számomra, hogy nincs-e "másfeledik" eset, azaz feltétlenül, ab ovo kizárt-e az a lehetőség, hogy az állam alkotmányosan preferálja a házasságot. Például támogathatja-e a házasságot választókat arra hivatkozva, hogy a tartósabb, több jogi kötöttséggel is járó együttélési formákat előnyben kívánja részesíteni (pozitív diszkriminációt alkalmaz), mindaddig, amíg ez a bizonyos előnyben részesítés nem sérti mások méltóságát ("ráerőltetés").
Az érvek között érdemes egy pillanatra megállni azoknál, amelyeket a nemzetközi gyakorlattal összefüggésben emel ki a határozat. Egy jelentősebb alkotmányjogi kérdéssel, alapjogi dilemmával foglalkozó alkotmánybírósági döntés nem nélkülözheti a nemzetközi trendekre való kitekintést, az emberi jogi standardok rögzítését. A strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságának a témakörrel kapcsolatos gyakorlata bemutatása különösen hasznos, mivel az egyes döntéseken, azok elvi tartalmán keresztül szemléltethető az a minimális védelmi szint, amelyet az Emberi jogok európai egyezménye egyes rendelkezéseinek tiszteletben tartása a tagállamoktól megkövetel. Tanulságos azonban az a mód, ahogyan az indokolás az azonos nemű párok együttélésnek jogi formáival kapcsolatos nemzetközi emberi jogi, alapjogvédelmi gyakorlatból, vagy éppen az egyes nemzeti szabályozásokból következtetésként kiemel. A szabályozási formák, a jogi megoldások, a bírósági gyakorlat bemutatása ugyanis nem pusztán érdekességként szerepel a határozatban, hanem egyfajta közbeszúrt érvként az alkotmánybírósági álláspont igazolására.[14]
A határozatban szereplő tényszerű ismertetésből legfeljebb azt a közhelyszerű megállapítást lehetne tenni, hogy "ahány ház, annyi szokás" - egyes államokban az azonos nemű párok házasodhatnak, máshol bejegyzett élettársi kapcsolatot köthetnek. Előfordul, hogy a bejegyzett élettársi kapcsolatot csak azonos nemű párok köthetnek, más esetekben ez a különnemű párok számára is lehetőség. Legalábbis merészek ezek után például azok a következtetések, amelyek szerint a bejegyzett élettársi kapcsolat az azonos neműek számára házasságpótló intézmény volna, valamint az, hogy az azonos neműek házasságkötésének állami elismerése (lehetővé tétele) mint folyamat megtorpanni látszik. A nemzetközi emberi jogi fórumok megállapításai ezen a téren meglehetősen soványak, miután a bíróságok - hasonlóan például az abortusz megengedhetőségének kérdésére -az államok mérlegelési zónájára hivatkozva tartózkodnak az egyes jogi megoldások vizsgálatától.[15]
Legalább ennyire szokatlan az a mód, ahogyan az alkotmánybírák a német szövetségi Alkotmánybíróság házasságvédelemmel kapcsolatos gyakorlatát tanulmányozták. A Német Szövetségi Köztársaságban 2001 óta létezik a bejegyzett élettársi kapcsolat intézménye, amely az azonos nemű párok előtt áll nyitva, a különnemű párok számára nem. A német Alkotmánybíróság 2002-ben megvizsgálta a német jogi megoldás alkotmányosságát és megállapította, hogy ez a differenciált megoldás alkotmányos, nem sérti a házasság védelmére vonatkozó állami kötelezettséget.[16]
Az alkotmánybírák itt fontosnak tartották kiemelni, hogy a német Alkotmánybíróság 2002-es döntésének "egyik vezérmotívuma az volt, hogy a bejegyzett élettársi viszony bevezetése azért sem sérti a különneműek által köthető házasság intézményét, mert bejegyzett élettársi kapcsolatot csak azonos neműek létesíthetnek". Ez a hivatkozás már eleve gondot okoz azzal, hogy nem a határozatban szereplő konkrét kitételt, hanem a határozatból elnagyoltan, felületesen levont következtetést tartalmaz. A következtetést némileg absztrahálva pedig az jön ki logikailag az alkotmánybírák többsége szerint, hogy ha A alkotmánybíróság X jogi megoldás alkotmányosságát állítja, akkor ez B alkotmánybíróság számára akár érv is lehet Y jogi megoldás alkot-
- 113/114 -
mányellenessége mellett, abban az esetben, ha A alkotmánybíróság szerint X megoldás azért alkotmányos, mert nem egyenlő Y-nal. Így mondjuk ha a tűzföldi alkotmánybíróság arról döntene, hogy a meghatározott eljárási feltételek (például orvosi bizottsági vizsgálat) mellett elvégezhető passzív eutanázia szabályozása alkotmányos, akkor ez akár érv is lehetne az antarktiszi alkotmánybíróság számára a passzív eutanázia alkotmányellenessége mellett, ha az általa vizsgált szabályozás eljárási helyett/mellett tartalmi feltételeket (például gyógyíthatatlanság) támasztana.
Az alkalmazott logika elsősorban azért erősen ellentmondásos, mert az egyes alkotmányossági kérdéseket vizsgáló bíróságok előtt minden esetben konkrét ügy, konkrét jogi norma szerepel, amelyről véleményt mondanak: az megfelel-e az alaptörvénynek (egyezményszövegnek) vagy pedig sem. A bíróságok a hatásköri határok okán az olyan teoretikus kérdésekbe még felvetés szintjén is csak nagyon ritkán mennek bele, hogy egy másik, előttük éppen nem szereplő jogi megoldás adott esetben alkotmányos volna-e vagy sem (erről ugyanis általában nem kérdezik őket). Lehetséges természetesen, hogy a német Alkotmánybíróság a magyar jogi megoldáshoz hasonlót aggályosnak találná, ez azonban legfeljebb feltételezés, semmiképp sem valódi jogi érv.
Az indokolás - ahogyan azt igyekeztem bemutatni - meglepő fordulatokat, magyarázathiányos állításokat, vitatható következtetéseket egyaránt tartalmaz. A határozat zárása azonban még ennek fényében is különösnek hat. "A fent kifejtettekre tekintettel az Alkotmánybíróság összefoglalóan megállapítja, hogy a Béktv. 1. §-a azáltal, hogy homogén csoportként kezeli a különböző és az azonos nemű személyek párkapcsolatait, továbbá generális utaló szabálya (2. §-a), amely a bejegyzett élettársi közösség jogintézményét a lényeges tartalom (joghatások) tekintetében azonossá teszi a házassággal, sértik az Alkotmány 2. § (1) bekezdését, a 15. §-át, illetve a 70/A. § (1) bekezdését." A kacifántos mondat "magyar tükörfordítása" szerint a diszkriminatívnak minősülő, valamint a jogbiztonságot sértő jogi megoldás együttesen (együttes okozással) az "intézmény" (intézményvédelmi kötelezettség) lényeges tartalmának sérelmét idézte elő.
A határozat tehát ezzel a bejegyzett élettársi kapcsolat törvényi szabályozással szembeni diszkriminációs, a házasságvédelemre alapított, illetve jogbiztonsági kifogásait egy nehezen értelmezhető "tételmondatban" egyszerűen összemosta. Csupán a legfontosabb dolog nem derül ki a mondatból: az, hogy az egyes alkotmányos aggályok külön-külön megállnak-e, vagy csak együttesen, összeadódva okozták-e a bejegyzett élettársi kapcsolatról szóló törvény alkotmányos végzetét. A rövid folytatás után sem leszünk okosabbak, az Alkotmánybíróság ugyanis azt veti a jogalkotó szemére, hogy "nem differenciált megfelelően, és így nem különítette el felismerhető módon sem a BEK-et a házasságtól, sem a különböző, illetőleg az azonos neműek BEK-jét egymástól. Nincs tehát alkotmányos lehetőség arra, hogy törvény a házasság alkotmányosan védett intézményével felcserélhető jogintézményt hozzon létre azok számára, akik házasságkötési joggal rendelkeznek." A többségi döntés idézett zárómondatainak megoldása határozottan azt a benyomást kelti, hogy a testület még a saját korábbi állításait és következtetéseit sem tartja külön-külön olyannyira meggyőzőnek, hogy a megsemmisítést azok egyikére alapozza. A három érv meglehetősen nyakatekert összekapcsolása azonban nem eredményez erősebb és meggyőzőbb érvet.
*
Az alapjogok érvényesülésének jogi keretei egyfajta lenyomatát jelentik annak, hogy adott korban mit gondolunk, mit követelünk meg, mit várunk az egyéntől (egyének csoportjaitól) és az államtól. Az alapjogok védelmén keresztül az állam-egyén képre befolyást gyakorló alkotmánybíráskodás az egyes alapjogi dilemmák, konfliktusok eldöntése során alkalmazott érvkészlet, módszertan folyamatos fejlesztését és karbantartását igényli. A határozat bizonytalan fogalomkezelése, a megválaszolatlanul hagyott vagy már eleve fel sem tett kérdések kapcsán felvetődik, nem volna-e szükséges az objektív intézményvédelmi kötelezettséggel kapcsolatos alkotmánybírósági gyakorlat áttekintése, formálása.
A hangsúlyosan az intézményvédelemre alapított, az alapjogok felé az állami kötelezettség irányából közelítő gondolkodásmód veszélyekkel járhat: a megalapozatlan, az alanyi jogoktól elváló értékvédelmi funkció a paternalisztikus, etatista megoldásoknak ágyazhat meg. Nem szabad szem elől téveszteni, hogy az alapjogi rendszer valódi jelentőségét az alanyi jogi jellegű alapjogok, szabadságok, az egyének (egyének csoportjai), az individuumok és közösségek által kikényszeríthető szubjektív oldal adja meg. Az intézményvédelmi kötelezettségnek - ezen belül a házasság védelmére vonatkozó kötelezettségeknek -, vagyis az objektív oldalnak meg kell találni a valódi szerepét és rendszerbeli helyét. ■
- 114/115 -
JEGYZETEK
[1] Balogh Elemér és Kiss László alkotmánybírák párhuzamos indokolásaikban egyaránt amellett érveltek, hogy az azonos nemű párok számára létrehozható bejegyzett élettársi kapcsolat szabályozását illetően - a házassá g értékvédelmének okán - az Alkotmánybíróságnak további alkotmányos korlátokat, feltételeket kellett volna a jogalkotó felé megfogalmaznia. A kvázi különvéleményi minősítés azért állja meg a helyét álláspontom szerint, mert az alkotmánybírák nem egyszerű kiegészítő érveket fűztek a határozathoz, hanem annak egyik kulcsmegállapítását kívánták igen erőteljesen relativizálni.
[3] Nehéz azonban szó nélkül elmenni amellett, hogy az Alkotmánybíróság egy népszavazási kezdeményezés ügyében hozott döntésében az 1995-ben kialakított házasságfogalmát (a házasság férfi és nő életközösségével egyenlő) már egyenesen az alkotmányszövegbe látta, alkotmányi rangra emelte. A testület szerint ugyanis azért nem lehet népszavazást tartani abban a kérdésben, hogy "egyetért-e Ön azzal, hogy az Országgyűlés törvényt alkosson az azonos neműek házasságának lehetővé tétele érdekében?", mivel az eredményes népszavazás burkolt alkotmánymódosítást eredményezne. Az AB szerint az azonos neműek házasságának lehetővé tétele kérdésében tartott népszavazás az Alkotmány tartalmi módosítását jelentené (966/H/2007. AB határozat). A döntés alapján adódik az a következtetés, hogy a jelenleg tételesen meghatározatlan alkotmánybeli "házasságfogalom" "kitágítása" csak az alkotmány szövegének módosításával volna lehetséges.
[4] Az intézményvédelem, állami intézményvédelmi kötelezettség eredeti alapkoncepciója még az 1920-as évek német jogtudományának, alkotmánytanának találmánya. Az elmélet lényege, hogy bizonyos alkotmányos "alapképződményeknek", jogi intézményeknek külön védelmet kell nyújtani, ki kell vonni a törvényhozás tetszőleges alakítása alól. Egyes alkotmányban szereplő alapjogi normáknál, ahol intézményes garanciát felfedeztek fel, bővítették az alapjogvédelem körét úgy, hogy az állam beavatkozási, cselekvési lehetőségeinek határt szabtak (például ilyenek a házasság és a család, a tulajdon és az öröklés joga, a tudomány és az oktatás). Lásd Eckart Klein: Az alapjogok meghatározása az alkotmányban, in: Alkotmányfejlődés és jogállami gyakorlat, szerk. Ádám Antal, Budapest, Hanns Seidel Alapítvány, 1993, 74.
[5] A koncepció egyes elemei az első abortuszhatározatban [64/1991. (XII. 17.) AB határozat, ABH 1991, 297] jelentek meg, amelyet a testület a második abortuszhatározatban [48/1998. (XI. 23.) AB határozat, ABH 1998, 333,] fejlesztett tovább Vö. Balogh Zsolt - Holló András - Kukorelli István - Sári János: Az Alkotmány magyarázata, Budapest, KJK-Kerszöv, 2003, 227-234.
[6] Az alapjogok objektív intézményes oldalának funkcióival kapcsolatosan lásd Balogh Zsolt: Az Alkotmány fogalmi kultúrája és az alkotmánybíráskodás, Fundamentum, 1999/2, 34-36.
[7] Az abortusszal, illetve az eutanáziával kapcsolatos "klasszikus" alkotmánybírósági döntések mellett példaként idesorolható még: 60/1993. (XI. 29.) AB határozat, ABH 1993, 507 (biztonsági öv használata), 9/2004. (III. 30.) AB határozat, ABH 2004, 179 (rendőrségi lőfegyverhasználat), 54/2004. (XII. 13.) AB határozat, ABH 2004, 690 (droghatározat), 43/2005. (XI. 14.) AB határozat, ABH 2005, 536 (művi meddővé tétel), 39/2007. (VI. 20.) AB határozat, ABH 2007, 464 (kötelező védőoltások).
[8] Absztrakt módon kimondta: 30/1992. (V. 26.) AB határozat, ABH 1992, 167, 171.
[9] "Az egészséges környezethez való jog nem alanyi alapjog, de nem is pusztán alkotmányos feladat (államcél), hanem az élethez való jog objektív, intézményvédelmi oldalának része, amely az emberi élet természeti alapjainak fenntartására vonatkozó állami kötelességet külön alkotmányos jogként nevesíti" [28/1994. (V. 20.) AB határozat, ABH 134, 137-141]. Az Alkotmánybíróság rámutatott, hogy a környezethez való jognak e speciális sajátossága elsődlegesen a "jog" személyes alanyának meghatározhatatlanságából fakad.
[10] Drinóczi Tímea - Zeller Judit: A házasság és család alkotmányjogi értelemben, Acta Humana, 2005/4, 86.
[11] "A házasság intézményének alkotmányos védelme az Alkotmánybíróság álláspontja szerint azt is jelenti, hogy az Alkotmány egyben garantálja a házasságkötés szabadságát. Az Alkotmánybíróság az emberi méltósághoz való jog alkotmányos értelmezése során már több határozatában rámutatott arra, hogy az emberi méltósághoz való jog, mint az »általános személyiségi jog« egyik megfogalmazása, magába foglalja az önrendelkezés szabadságához való jogot is. Márpedig az önrendelkezési jog része a házasságkötés szabadságához való jog, így ez a jog az Alkotmány 54. §(1) bekezdése alapján ugyancsak alkotmányos védelemben részesül" [22/1992. (IV. 10.) AB határozat, ABH 1992, 122, 123].
[12] A házasságkötés szabadságának érvényesülésével kapcsolatban alkotmányosan bizonyára erősen aggályos volna, ha a jogalkotó például huszonhárom éves korig szülői engedélyhez kötné a házasságkötést, vagy egy bizonyos (közös) jövedelemhatár elérését írná elő, mondván, ilyen fiatalon, illetve alacsony jövedelemmel
- 115/116 -
nem tartható fenn önálló háztartás, és így nem biztosítható közös gyermek(ek) megfelelő felnevelése sem.
[13] Egy kísérletet talán megér annak a végiggondolása, hogy az alkotmánybírósági érvelési logikája mentén, analógiaként például nem sértik-e az alkotmányban nevesített tulajdonhoz való jogot, a tulajdon intézményét (intézményes védelmét) a bérletre vonatkozó törvényi szabályok (a bérlet törvényi szintű védelme). Már nem is beszélve olyan vegyes jellegű jogintézményekről, mint például a pénzügyi lízing.
[14] Elég egyoldalú például az alkotmánybírák azon érve, amely szerint az azonos neműek házasságának elismerése "megtorpanni látszik például az USA-ban, ahol 1996-ban szövetségi törvényt fogadtak el a házasság védelméről - Defense of Marriage Act -, amely a házasságot egy férfi és egy nő kapcsolataként határozza meg. Jelenleg több mint húsz szövetségi állam alkotmánya kifejezetten tiltja az azonos neműek házasságának elismerését." A teljesség kedvéért ehhez hozzá kell tenni, hogy alkotmányossági szempontból az említett DOMA-t számtalan ügyben támadták és támadják különböző szintű bíróságok előtt, már csak azért is, mert az objektív intézményvédelmi kötelezettség az amerikai alkotmányjogi gondolkodásban teljesen ismeretlen, "rendszeridegen" fogalom. Lásd erről bővebben Uitz Renáta: Melegházasságon innen és túl, Fundamentum, 2005/2, 73-83.
[15] Érdekes ezzel kapcsolatban, hogy az Alkotmánybíróság éppen azokat a - természetesen vitatható - korai strasbourgi döntéseket nem idézi, amelyek utalnak arra, hogy a házasság két ellenkező nemű közötti kapcsolatot követel meg (D Van Oosterwijk v. Belgium, 7654/76, Decision of 6 November 1979). Lásd Drinóczi-Zeller (10. vj.) 78.
[16] 1 BvF 1/01. (2002). A német Alkotmánybíróság határozatának a törvény anyagi alkotmányosságával foglalkozó része magyar nyelven hozzáférhető: A német alkotmánybíróság döntése az azonos nemű párok életközösségéről és a házasság védelméről, Fundamentum, 2002/3-4, 128-140.
Visszaugrás
