"Hogyan viszonyul az alkotmányhoz az Alkotmánybíróság?
A vita - ismereteim szerint - e kérdéssel kapcsolatban főként azon folyt és folyik, hogy az Alkotmánybíróság ragaszkodik-e az alkotmány írott szövegéhez, vagy sem. A feltett kérdés lényege ezzel szemben szerintem az: elképzelhető-e alkotmánybíráskodás az alkotmány tételes rendelkezéseihez tartozó fogalmak, módszerek, technikák kidolgozása nélkül? Azt gondolom, nem szorul különösebb bizonyításra, hogy ennek elvégzése nélkül lehetetlen az alkotmány alkalmazása, az alkotmánybíráskodás - ahogy lehetetlen jogszabályértelmezés nélkül a bíráskodás is."
Hogyan viszonyul az alkotmányhoz az Alkotmánybíróság? A vita - ismereteim szerint - e kérdéssel kapcsolatban főként azon folyt és folyik, hogy az Alkotmánybíróság ragaszkodik-e az alkotmány írott szövegéhez, vagy sem.
A feltett kérdés lényege ezzel szemben szerintem az: elképzelhető-e alkotmánybíráskodás az alkotmány tételes rendelkezéseihez tartozó fogalmak, módszerek, technikák kidolgozása nélkül? Azt gondolom, nem szorul különösebb bizonyításra, hogy ennek elvégzése nélkül lehetetlen az alkotmány alkalmazása, az alkotmánybíráskodás - ahogy lehetetlen jogszabály-értelmezés nélkül a bíráskodás is. Sok esetben ugyanis normaszöveg által leírhatatlan "dolgokról" van szó. A kérdés tehát az, hogy milyen minőségű az a fogalmi háttér, amelyet az Alkotmánybíróság az alkotmány mögé tesz, és nem az, hogy a külvilágot figyelmen kívül hagyva az alkotmány írott szövegét "másolja"-e, vagy sem.[1] Ha a minőség képezi a vita tárgyát, akkor határozott koncepcióval kell rendelkeznie annak, aki a maga alternatíváját az Alkotmánybíróság által kialakított fogalom-rendszer mellé teszi. Ez mint értékrendszer - az egyes jogok érvényesülési tartományának meghatározásával - minősíthető is (akként például, hogy liberális vagy konzervatív), de itt is a minőségen belül marad a kérdés. Tehát tévútra visz, ha a szövegszerűséget kérjük számon az Alkotmánybíróságtól.
Az alkotmánybírósági határozatokat olvasó számára az is feltűnhet, hogy az Alkotmánybíróság kínosan ügyelt arra, hogy akár egy adott jog tartalmi kibontása során, akár az alkalmazásához szükséges módszertan kidolgozása esetén, azokat az alkotmány tételes rendelkezéseihez közvetlenül kösse. Nem új alkotmány jött létre az alaptörvény rendelkezéseinek értelmezésével, hanem az alkotmány lett élő jogszabállyá: az Alkotmánybíróság megalapozta az alkotmány fogalmi kultúráját. A magyar Alkotmánybíróság ítélkezési gyakorlata által az írott alkotmány - az egyes esetek által szükségessé vált értelmezés révén - alkalmazható és alkalmazott jogszabállyá, hetvennyolc szakasza az értelmezésben egységes (érték)rendszerré vált.
Az alábbiakban arra teszek kísérletet, hogy az alapjogi kérdésekkel kapcsolatos ítélkezési gyakorlat egy szeletét mintegy az elmélet oldaláról bemutassam; hangsúlyozva: úgy, ahogy én látom. Az írás lényegét tekintve az Alkotmány 8. §-áról szól, amelynek (1) bekezdése szerint "A Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait, ezek tiszteletben tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége.", a (2) bekezdése értelmében "A Magyar Köztársaságban az alapvető jogokra és kötelességekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg, alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja."
Kísérletet teszek továbbá arra is, hogy a magam módján ismertessek néhány olyan "elhajlást", amely nem illeszkedik az általam értelmezett gyakorlatba.
Az Alkotmánybíróság az alapjogi hierarchia élére az Alkotmány 54. § (1) bekezdése szerinti emberi méltósághoz való jogot állította, az élethez való joggal elválaszthatatlan egységben. A halálbüntetésről szóló határozatában kifejtette, hogy az emberi élet és méltóság "minden mást megelőző érték", az oszthatatlan és korlátozhatatlan alapjog, minden más alapjog forrása és érvényesülésének feltétele. [23/1990 (X. 31.) AB hat. ABH 1990. 93.] Ezt az álláspontot vitathatatlan megfogalmazások támasztották alá: "Az egyenlő méltósághoz való jognak az élethez való joggal való egységében kell azt biztosítania, hogy ne lehessen különbözően "értékes" puszta életeket jogilag másként kezelni. Nincs az életre méltóbb és méltatlanabb. ... Az emberi méltóságban mindenki osztozik, aki ember, függetlenül attól, hogy mennyit valósított meg az emberi lehetőségből, és miért annyit. Az élethez és méltósághoz való jog egysége következtében nemcsak a halálban egyenlő mindenki: az életek egyenlőségét a méltóság garantálja." (ABH 1990. 104.)
Történetileg is jelentős lépésnek tekinthető az emberi méltóság (a "mindent mást megelőző érték") jog nyelvén való behatárolása, illetve annak kibontása, hogy (alkotmány)jogi szempontok szerint ebből mi ered. A határozathoz tartozó indokolás alapján: "Van egy abszolút határ, amelyen sem az állam, sem
- 28/29 -
más emberek kényszerítő hatalma nem terjedhet túl, vagyis az autonómiának, az egyéni önrendelkezésnek egy, mindenki más rendelkezése alól kivont magja, amelynél fogva - a klasszikus megfogalmazás szerint - az ember alany maradhat és nem válik eszközzé vagy tárggyá." (ABH 103.) Az Alkotmánybíróság a későbbiekben ezt így fogalmazta meg: "Maga az emberi személyiség a jog számára érinthetetlen (ezt fejezi ki az emberi élethez és méltósághoz való jog korlátozhatatlanságának volta), a jog csakis a külső feltételek biztosításával segítheti az autonómiát" [4/1993. (II. 12.) AB hat. ABH 1993. 51.]
Az emberi méltósághoz való jog - az Alkotmánybíróság szerint - azáltal, hogy minden más jog alapja és érvényesülésének előfeltétele, egyben minden más alapjog része is, az emberi méltósághoz való jog védelme a többi alapjog által kitágított autonómia védelmére vonatkozik. Az emberi méltósághoz való jognak tehát "jelen kell lennie" valamennyi más alapjognál. Az Alkotmánybíróság erre irányadóan az alapjogoknak az Alkotmány 8. § (2) bekezdésében jelölt "lényeges tartalmát" ragadta meg. Az élethez és méltósághoz való jog teljes terjedelme lényeges tartalom (abszolút jog), e jogok minden más alapjog lényeges tartalmának a részét képezik, azok korlátozhatóságának abszolút határai. [23/1990. (X. 31.) AB hat. ABH 1990. 106; 6/1998. (III. 11.) AB hat. ABH 1998, 91.]
Az ítélkezés kezdetén megjelenő eme szilárd, és alaposon átgondolt elméleti megközelítés (bármilyen alapjog korlátozása biztosan alkotmányellenes, ha az sérti az emberi méltóságot) mindvégig az ítélkezés gerincét alkotta, az elmélet - a konkrét esetek kapcsán - alkalmazásában szilárdult meg.[2]
Tehát már a működés kezdetén nyilvánvalóvá vált, hogy az alapjogi rendszer egymást átszövő és egymást feltételező jogok összessége. Az egyén által uralt kérdések alkotmányos védelem alá helyezése sejtetni engedte, hogy az Alkotmánybíróság nem úgy tekint a jogra, mint csupán "technikai" normák összességére (amelynek formai összhangját biztosítani kell), és nem is (mondjuk a közjót, vagy egyfajta igazságosságot szolgáló) politikai törekvések kifejezési formáinak tekinti azt, hanem fenntartja magának azt az igényt, hogy "megrajzolja a maga ember-képét",[3] az alapjogvédelem kiinduló körét. Az alapjogok érvényesülési tartományának a konkrét esetekben történő meghatározása erre kitűnő lehetőséget nyújtott, a korábbi döntéseket figyelembe vevő ítélkezés végképp megszilárdította azt.
Korán kidolgozta az Alkotmánybíróság, hogy a lényeges tartalommal való összefüggés alapján mi következik az emberi méltóságból további szempontok szerint. Az Alkotmánybíróság az emberi méltósághoz való jogot - az élethez és a jogképességhez való joggal együtt - az ember jogi státusát megalapozó jogként írta le.
Az emberi méltósághoz való jognak - érvényesülésében - két aspektusát határolta körül: a személyiségvédelmi és az általános egyenlőségi funkciót. Az előzőre vonatkozóan a 8/1990. (IV. 23.) AB határozat megállapította: "Az Alkotmánybíróság az emberi méltósághoz való jogot az ún. 'általános személyiségi jog' egyik megfogalmazásának tekinti. ... Az általános személyiségi jog 'anyajog', azaz olyan szubszidiárius alapjog, amelyet mind az Alkotmánybíróság, mind a bíróságok minden esetben felhívhatnak az egyén autonómiájának védelmére, ha az adott tényállásra a konkrét, nevesített alapjogok egyike sem alkalmazható." (ABH 1990. 44-45.)
Az emberi méltóság (minden ember egyenlő méltósága) egyenlőségi funkcióját tekintve az értelmezés - mint később kifejtésre kerül - a megkülönböztetés tilalmával összefüggésben teljesedett ki. A 61/1992. (XI. 20.) AB határozat rendelkező része szerint: "Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésében megfogalmazott tilalom - amennyiben a különbségtétel sérti az emberi méltósághoz való jogot - kiterjed az egész jogrendszerre." (ABH 1992. 280.)
Az emberi méltósághoz való jog személyiségvédelmi funkciójából eredően az Alkotmánybíróság további jogokat nevesített, így az önazonossághoz, az önrendelkezéshez való jogot (az általános cselekvési szabadságot), a vérségi származás kiderítéséhez való jogot, a házasságkötéshez való jogot, a fél perbeli részvételével kapcsolatos rendelkezési jogait, de ide vehetjük a magánszférához való jogot is.[4]
Az Alkotmánybíróság a külön nevesített jogokkal kapcsolatban hangsúlyozta, hogy az emberi méltósághoz való jog csak az emberi státusz meghatározójaként, az élethez való joggal fennálló egységben abszolút és korlátozhatatlan. Anyajog mivoltából levezetett egyes részjogai, mint például az önrendelkezéshez, az önazonossághoz való jog azonban az Alkotmány 8. § (2) bekezdése szerint bármely más alapjoghoz hasonlóan korlátozhatók. [64/1991. (XII. 17.) AB hat. ABH 1991. 312.]
Az alkotmánybírósági ítélkezésben az emberi méltósághoz való jog - mint minden más alapjog - élő és alkalmazott joggá vált. Ugyanakkor - véleményem szerint - e jog összetettsége miatt nagyfokú körültekintést igényel az, ha az Alkotmánybíróság segítségül kívánja hívni. Az adott alkotmányossági probléma szétválogatott szálaira többnyire más alapjogok felhívásával is meg lehet találni a választ. Különös óvatosságot, egyfajta tartózkodást igényel az alkalmazása akkor, amikor kétséges, hogy az adott ügyre vonatkoz-
- 29/30 -
tatható-e. A többértelmű megállapítások révén maga a jog devalválódhat.
Több határozat is említhető, amelyekben az emberi méltósághoz való jog szerepeltetése - álláspontom szerint - szükségtelen. Álljon itt egy példaként.
A 24/1996. (VI. 25.) AB határozat alapjául szolgáló indítvány azt sérelmezte, hogy a gazdálkodó szervek, társadalmi szervek, és a jogi személyiséggel nem rendelkező szervezetek csak úgynevezett zsűrizett művészeti alkotásokat szerezhetnek be, használhatnak és hozhatnak forgalomba. Az alkotmányossági kifogásuk alapja az egyesülési jognak, a véleménynyilvánítási szabadságnak és a tudományos és művészeti élet szabadságának a sérelme. Az Alkotmánybíróság az ügy elbírálása során érintette az emberi méltósághoz való jogot is. Bár a döntésben több ízben hangsúlyozta, hogy az általános cselekvési autonómia az emberi méltósághoz való jog viszonyában az emberi élethez kötődik, kinyilvánította, hogy cselekvési autonómiával a különböző szervezetek, társaságok és jogi személyek is rendelkeznek. (ABH 1996. 111. ) A határozatban megfogalmazott összefüggésben igen félrevezető e megállapítás, mivel ugyanazt a fogalmat használja - az általános cselekvési autonómiát - alkotmányossági szempontból egészen más összefüggések alapján fennálló védelmi jelleg tekintetében. A szervezeti autonómiát a szervezet jellegétől függően akár a piacgazdaság, a versenyszabadság, akár az egyesülési jog, akár más, valóban a szervezetekre is vonatkozó alkotmányos rendelkezések alapján lehet védelemben részesíteni. Az emberi méltósághoz való jog "emlegetése" ezen összefüggés okán szükségtelen, fogalmi bizonytalanságot okoz.
Hozzátartozik mindehhez, hogy korábban az Alkotmánybíróság - az e határozatban található okfejtéssel szemben - az emberi méltósághoz való jogot tette meg a természetes személyeket és a jogi személyeket megillető alkotmányos védelem közötti lényegi különbség alapjául. Amikor az Alkotmánybíróság az emberi méltósághoz való joggal kapcsolatban arról beszélt: e jog biztosítja, hogy az ember alany maradhat, és nem válhat eszközzé vagy tárggyá, hozzátette a következőket: "A méltósághoz való jognak ez a felfogása különbözteti meg az embert a jogi személyektől, amelyek teljesen szabályozás alá vonhatók, nincs 'érinthetetlen' lényegük. (Ez az elvi különbség az ember és a jogi személy között, nem pedig az, hogy egyes jogok 'jellegüknél fogva csak emberhez fűződhetnek'. Az utóbbiak mintájára ugyanis mindig képezhetők analóg jogok a jogi személyek számára.)" (ABH 1990 103.)
Az emberi méltósághoz való joggal összefüggésben új dimenziót nyitott meg a 32/1998. (VI. 25.) AB határozat. A rendelkező rész szerint: "Az Alkotmánybíróság megállapítja: az Alkotmány 70/E. §-ában meghatározott szociális biztonsághoz való jog a szociális ellátások összessége által nyújtandó olyan megélhetési minimum állami biztosítását tartalmazza, amely elengedhetetlen az emberi méltósághoz való jog megvalósulásához." (ASH 1998. 251.)
Az emberi méltósághoz való joggal kapcsolatos összefüggés első olvasásra kézenfekvő. A megélhetési minimum és az emberi méltóság egymásra vonatkoztatása azonban - mind az emberi méltósághoz való jog korábban kibontott tartalmához képest, mind a szociális biztonság korábbi értelmezési irányaihoz képest - új követelményt állít.
Az Alkotmánybíróság eddigi ítélkezési gyakorlata a szociális biztonság körében soha nem e jog tartalmi meghatározására irányult, hanem más aspektusok kiemelése által érte el az alkotmányos védelmét (például szerzett jogok védelme, tulajdonvédelem a társadalombiztosítás rendszerében, a megkülönböztetés tilalma stb. útján). E döntés - az alapjogokhoz hasonlóan - a szociális biztonsághoz való jog lényeges tartalmává tette az emberi méltóságot anélkül, hogy a határozat indokolásában jogi minőségével kapcsolatos új álláspontját részleteiben kifejtette, vagy a korábbi nézeteibe ültette volna.[5] Az emberi méltósághoz való jogot átvitte azon jogok közé, amelyek érvényesülése alapvetően az állam gazdasági teljesítőképességétől függ, elméletileg az alapjogkorlátozás rendszere is új elemmel bővült: kínos kérdést vetne fel egy olyan ügy, amelynek az a tárgya, hogy valamely klasszikus szabadságjogot az emberi méltóságot szolgáló megélhetési minimum biztosításáért korlátoz az állam. Véleményem szerint az az ügy sem szerencsés, amelyet megragadott az Alkotmánybíróság a vonatkozó álláspontja kifejtésére, mivel az állam által "adni" köteles minimum oldaláról, nem pedig abból a szempontból került megfogalmazásra, hogy az állam nem vonhat el olyan mértékben, amely veszélyeztetné a megélhetést. A jövőben eldöntendő kérdés, hogy az ítélkezési gyakorlat mennyiben mélyíti az e határozatban megfogalmazott tartalmi követelményt, vagy marad csupán - egyébként igaz - elvi megállapítás.
Az Alkotmánybíróság az alapjogkorlátozás alkotmányossági megítélésénél - a minden alapjogra irányadó általános mérceként - az úgynevezett szükségesség/arányosság tesztjét alkalmazza. Ez a módszer már az ítélkezési gyakorlat hajnalán kialakult, az Alkotmánybírósághoz érkezett tizenkilencedik ügy eldöntésénél kifejtette a testület, hogy alapjogkorlátozás csak másik alapjog (vagy alkotmányos elv) érvényesülése érdekében fogadható el. [2/1990. (II. 18.) AB hat. ABH 1990. 20.]
- 30/31 -
A szükségesség mellett az arányossági kritériumot - és az elvont módszer egészét - a 20/1990. (X. 4.) AB határozat rögzítette. Az alapjogot korlátozó normákkal szemben támasztott arányosság feltétele "megköveteli, hogy az elérni kívánt cél fontossága és az ennek érdekében okozott alapjogsérelem súlya összhangban legyen egymással. A törvényhozó a korlátozás során köteles az adott cél elérésére alkalmas legenyhébb eszközt kiválasztani. Ha az alkalmazott korlátozás a cél elérésére alkalmatlan, az alapjog sérelme megállapítható." (ABH 1990. 71.) A korlátozás szükségessége, alkalmassága és arányossága mint az alapjogkorlátozásnál irányadó szempontok együttese az Alkotmány 8. § (2) bekezdése alapján került be az ítélkezési gyakorlatba. Ezzel egyidőben mutatta ki az Alkotmánybíróság - a fentebb elemzett - emberi méltósághoz való jog és az alapjogok lényeges tartalma közötti kapcsolatot, így az Alkotmány 8. § (2) bekezdése szerinti, az alapjogok lényeges tartalmának korlátozását tiltó rendelkezés alkalmazhatóságához szükséges elméleti modell már az első évben készen állt. Mindezt - mint az alapjogokra általában irányadó minden más lényegi kérdést (például az alapjog alanyi jogi és objektív intézményes oldala) - az első abortusz-határozat [64/1991. (XII. 17.) AB hat. ABH 1991. 297.] foglalta össze.
Az alapjogi rendszerben szereplő jogok tekintetében a szükségességi/arányossági próbához képest két külön mérce van. Egyrészt - a már kifejtett - "szigorúbb", ami az élethez és az emberi méltósághoz való jogok abszolút jellegét, tehát korlátozhatatlanságát jelenti,[6] másrészt az alapjogi tesztnél enyhébb mérce áll fenn a diszkrimináció-tilalom tekintetében. (Az enyhébb megítélés természetesen nem arra vonatkozik, amikor a megkülönböztetés valamely alapjog érvényesülését érinti.) A megkülönböztetés tilalmának érvényesülési köre az Alkotmánybíróság értelmezésében nemcsak az egyenlő jogképesség, nemcsak az alapjogok egyenlő biztosítása tekintetében áll fenn,[7] hanem az alkotmányon túli jogok vonatkozásában is. Az alapjognak nem minősülő jogok tekintetében, illetve ha nem eleve jogosultakról van szó, a megkülönböztetés alkotmányossága azt a követelményt támasztja, hogy a nem egyenlő keresésének ésszerű oka legyen, azaz ne minősüljön önkényesnek. E megállapítást első ízben a 16/1991. (IV. 20.) AB határozatban találhatjuk. (ABH 1991. 62.)
A diszkrimináció-tilalom értelmezése ugyanakkor nem ment végbe olyan gyorsan, s több vita is övezte, mint amilyen gyorsasággal és egyértelműséggel az alapjogkorlátozás alkotmányossági megítélésének módszere kialakult. Az alapjognak nem minősülő jogok alkotmányos védelme kapcsán egy ideig kérdéses volt: az Alkotmánybíróság az alkotmány külön rendelkezéseihez csoportosítsa a felmerült problémákat, s alkotmányos értékeket, államcélokat részesítsen külön - természetesen az alapjogoknál enyhébb - védelemben, vagy a diszkrimináció tilalma alapján vonja be az alkotmány védelmi körébe. (Az önkényesség mint az alkotmányellenesség egyik ismérve a jogállami követelmények között is szerepel, e tételből is fakad az, hogy ne szülessen önkényes döntés). A kérdést nem döntötte el teljes bizonyossággal a már idézett 61/1992. (XI. 20.) AB határozat sem, csak a másik irányt nyitotta meg az Alkotmánybíróság az egyenlő elbánás elvének kiterjesztetésével az egész jogrendszerre. (ABH 1992. 280.) A földtörvény előzetes normakontrollja tárgyában hozott határozat tette végül nyilvánvalóvá, hogy elsősorban a "tárgyilagos megítélés szerinti ésszerű indok" (mintegy az "általános racionalitási teszt") az irányadó az alapjogoknak nem minősülő jogok vonatkozásában tett megkülönböztetés vizsgálatánál. [35/1994. (VI. 24.) AB hat. ABH 1994. 197.]
A diszkrimináció-tilalom mint különleges státusú jog az egész jogrendszer alkotmányos védelmének "utolsó bástyája" lett. Megjegyzendő, hogy elméleti szempontból az emberi méltósághoz való jog egyenlőségi funkciójából fakad, így az alkotmányvédelmi rendszer egésze visszavezethető immár egy közös forrásra. [A diszkrimináció-tilalom értelmezése körüli problémák azonban a testületben tovább éltek, lásd: 30/1997. (IV. 29.) AB határozathoz fűzött különvéleményt ABH 1997. 146.].
Az Alkotmánybíróság az alapjogsérelem alkotmányossági megítélésénél irányadó fent bemutatott módszerek mellett kidolgozta az egyes alapjogok - alkotmány alapján fennálló - külön sajátosságait is. E külön tartalmi kritériumok és a szükségességi/arányossági próba együtt képezik az alapjogkorlátozás alkotmányosságának megítéléséhez szükséges szempontokat. A korlátozás határai, az alapjog védett tartalma nem azonos minden jognál. A különbözőségre egyes kérdésekben az alkotmány kifejezetten iránymutató (például a tulajdonkorlátozásnál a közérdek elfogadása mint szükségességi ok), más esetben maga a védelem tárgya - azaz a konkrét ügyben felmerült probléma - adott rá alkalmat. Így például a véleménynyilvánítás szabadságának korlátozhatóságára az Alkotmánybíróság rangsort állapított meg "a vélemény szabadságával szemben mérlegelendő korlátozó törvénynek nagyobb a súlya, ha közvetlenül másik alanyi alapjog érvényesítésére és védelmére szolgál, kisebb, ha ilyen jogokat csakis mögöttesen, valamely "intézmény" közvetítésével véd, s legkisebb, ha csupán valamely elvont érték önmagában a tárgya" [30/1992. (V. 26.) AB hat. ABH 1992. 178.]. A véleménynyilvánítás szabadságának leginkább a személyiségi jogok védelme érdekében kell engedni.
- 31/32 -
A különböző szempontok egyidejű figyelembevételének szükségességét az első bíróság utolsó évében össze is foglalta, a 6/1998. (III. 11.) AB határozat részletesen foglalkozik ezzel. (ABH 1998. 91.)
Az Alkotmánybíróság értelmezésében az alapjogok nem elkülönült, különálló értékeket és különálló életet élő jogok összessége, hanem összefüggő, egymást feltételező értékrendszer is. Ennek bizonyosságára részben a jogok közötti kapcsolat feltárása szolgált. Az Alkotmánybíróság, amikor az ügy sajátosságai megkívánták, hangsúlyt fektetett az alapjogok közötti kapcsolódási pontok további bemutatására is. Így például kifejtette, hogy a véleménynyilvánítás szabadsága, az úgynevezett "kommunikációs" alapjogok anyajoga, ebből eredő külön nevesített jogok a szólás és a sajtószabadság, amely utóbbi felöleli valamennyi médium szabadságát, továbbá az informáltsághoz való jogot, az információk megszerzésének szabadságát. Tágabb értelemben a véleménynyilvánítási szabadsághoz tartozik a művészi, irodalmi alkotás szabadsága és a művészeti alkotás terjesztésének szabadsága, a tudományos alkotás szabadsága és a tudományos ismeretek tanításának szabadsága. Ez utóbbiak tiszteletben tartásáról és védelméről az Alkotmány 70/G §-ában külön is rendelkezik. A véleménynyilvánítási szabadsághoz kapcsolódik a lelkiismereti és vallásszabadság, valamint a gyülekezési jog is. [30/1992. (V. 26.) AB hat. ABH 1992. 171.]
Az Alkotmányba foglalt különböző jogok közötti kapcsolat (a klasszikus szabadságjogokra való közvetlen visszavezethetőség) szolgáltathat indokot alapjogi minőség megállapítására egyes második és harmadik generációs jogok vonatkozásában. Így említhetnénk például a gazdasági-szociális-kulturális jogok közül a sztrájkjogot (amely mögött a gyülekezési jog áll), a szakszervezeti szervezkedés szabadságát (amely mögött az egyesülési jog áll), és az előbb érintett tudományos, művészeti élet szabadságát (amely mögött a véleménynyilvánítási szabadság áll). Az alkotmányos védelem határát általában a klasszikus szabadságjog által védett kör húzza meg.
A harmadik generációs jogok közül az egészséges környezethez való jog - az alkotmányos védelmet teremtő állami kötelezettség sajátosságai szerint - alapjog, az Alkotmánybíróság több ízben kifejtette, hogyha e jog nem szerepelne az alkotmányban, az élethez való jogból is levezethető lenne. [28/1994. (V. 20.) AB hat. ABH 1994. 139.]
Az alapjogok közötti kapcsolat bemutatása nem önmagáért való. Álláspontom szerint elsődlegesen nem is azt a célt szolgálja, hogy - például egy adott alapjoghoz tartozó "jogcsoport" ismertetése - alapot adjon új, az alkotmányban nem nevesített jogok keletkeztetéséhez. Sokkal fontosabbnak tartom ebben az alkotmányos védelem terjedelmének meghatározását a kapcsolódó demokratikus értékek megőrzése céljából. Az Alkotmánybíróság például a véleménynyilvánítási szabadsághoz tartozó jogok bemutatása után megjegyezte, hogy "ez a jogegyüttes teszi lehetővé az egyén megalapozott részvételét a társadalmi és politikai folyamatokban." (ABH 1992. 171.) Említhetnénk továbbá a lelkiismereti- és vallásszabadsággal összefüggésben tett azon - a különböző jogok egymásra vonatkoztatásából eredő - megállapítást, mely szerint "az állam nem ítélkezhet vallásos hit vagy lelkiismereti meggyőződés igazságtartalmáról. Ezt az Alkotmány - történeti okból - ma csak a tudomány szabadsága tekintetében mondja ki kifejezetten [70/G § (2) bekezdés], de az Alkotmánybíróság szerint ugyanilyen tartózkodási kötelezettség háramlik az államra a vallásszabadsághoz való jogból is." [4/1993. (II. 12.) AB hat. ABH 1993. 51.] A védett érték - leegyszerűsítve - az, hogy bárki meggyőződése szerint élhessen.
Ugyanígy az alapértékekkel hozza kapcsolatba, s ezzel indokolja az Alkotmánybíróság az alapjogi védelem szükségességét más jogok vonatkozásában is, például az egészséges környezethez való jog és a mögötte álló érték: a jövő generáció életfeltételeinek biztosítása.
Az eredmény kétséget kizáróan bizonyítja, hogy az alapjogi rendszer nem másért, hanem a védett értékek miatt nem különálló életet élő jogok mechanikus összessége, hanem egymásba "kapaszkodó", egymást átszövő és feltételező jogok együttese.
Az, hogy az alapjogi rendszer egymást feltételező jogokból áll, megerősíti maga az alapjog korlátozás alkotmányosságának megítélése során alkalmazott módszer, a szükségességi/arányossági teszt is. Nagyon jelentős az, hogy az Alkotmánybíróság a szükségességi oldalon csak más alapjog érvényesülését fogadja el olyannak, ami okot szolgáltat az alapjog korlátozásához.[8] Ezáltal az alapjogok korlátozása sem szolgál mást célt, mint az alapjogi rendszer - és egyben mint értékrendszer - egészének épségben tartását. Véleményem szerint valójában ezért nem fogadta el az Alkotmánybíróság azt, hogy alapjogokat közrend, közbiztonság közerkölcs stb. és más hasonló elvont fogalmak alapján is korlátozni lehessen.[9] Ha erre az álláspontra helyezkedett volna - és nem arra, hogy alapjogot csak más alapjog érvényesülése érdekében lehet alkotmányosan korlátozni -, akkor olyan szempontot vitt volna az ítélkezésbe, amely szétfeszíti ezt az összefüggő rendszert, végeredményben az egyes alapjogok "széthullását" eredményezte volna. Ezzel szemben az Alkotmánybíróság értelmezése szerint alkalmazott szükségességi/arányossági próba a rendszer egységének (és egyben az ehhez kapcsolódó értékek megőrzésének) az egyik biztosítéka.
- 32/33 -
Az Alkotmánybíróság első ízben a közösség elleni izgatás büntetőjogi tényállásának az alkotmányossági vizsgálata során szembesült e problémával. A gyűlöletkeltés és a gyalázkodás eltérő alkotmányossági megítélése lényegében azon nyugodott, hogy míg az előbbinél a faj, szín, nem, nyelv, vallás, származás stb. szerinti megkülönböztetés tilalmának és az ezekhez kapcsolódó jogoknak (például vallásszabadság) az érvényesülése szükségessé teszi a korlátozást, addig a gyalázkodással szemben csak a köznyugalom áll. Ezért jutott arra az Alkotmánybíróság, hogy a köznyugalom elvont, esetleges fenyegetettsége nem elégséges indok arra, hogy a véleménynyilvánításhoz való alapjogot korlátozni lehessen. (ABH 1992. 181.)
A különvéleményekben megfogalmazott álláspontok alapján két esetben találkozhatunk olyan kifogásokkal, amelyek szerint az Alkotmánybíróság nem követte az alapjogkorlátozás alkotmányosságának megítélésénél alkalmazott módszert a maga teljességében. Véleményem szerint e döntések mögött sem a korábbi gyakorlat "meghaladásának" kísérlete, hanem inkább a különböző elképzelések közötti egyensúly megtalálásának a szándéka húzódik meg.
Nem sikerült maradéktalanul a fönti álláspontot érvényesíteni abban az ügyben, amelynek tárgya az volt, hogy az ügyész a közerkölcs sérelmére hivatkozva a sajtótermék közlését azonnal felfüggesztheti. A 20/1997. (III. 19.) AB határozatban mintegy kompromisszumos megoldás született. A többségi határozat nem arra alapította a döntést, hogy az alapjogkorlátozás okaként a közerkölcsre hivatkozás túl elvont indok. A köztes megoldás szerint alkotmányellenes az, hogy az ügyész mások személyhez fűződő jogainak sérelmére és magánvádas bűncselekmény megvalósulására hivatkozva az érintettek akaratától függetlenül indítványozhatja, a bíróság pedig ennek alapján megtilthatja a sajtótermék vagy sajtóterméknek nem minősülő irat nyilvános közlését, továbbá, hogy az ilyen sajtótermék vagy irat nyilvános közlését az ügyész azonnal felfüggesztheti. (ABH 1997. 85.). A különvélemény megfogalmazói azt kifogásolták, hogy a határozat ezáltal a problémának csak egy szeletét ragadta ki, viszont az egésszel, azzal, hogy a korlátozás alapja - másra is kiterjedően - a közerkölcs, nem foglalkozott. Véleményük szerint mindenekelőtt ezt figyelembe véve kellett volna a döntést meghozni. (ABH 1997. 96.)
Mintegy kompromisszumos eredmény született továbbá az egyesülési joggal való visszaélés büntetőjogi tényállásának a vizsgálata során is. [58/1997. (XI. 5.) AB hat. ABH 1997. 348.] A többség az alapjogot korlátozó törvényi tényállás megsemmisítésére az alkotmányos büntetőjoggal is szoros összefüggést mutató jogállamisági (jogbiztonsági) követelmények alapján jutott, az ezzel egyet nem értők szerint a szükségességi/arányossági tesztet kellett volna alkalmazni. A különvélemény szerint a tényállás nemcsak túl széles volta miatt alkotmányellenes, hanem a büntetőjogi fenyegetettséggel aránytalanul és szükségtelenül, alkotmányellenesen korlátozza az egyesüléshez való alapvető jog gyakorlását. (ABH 1997. 356.)
Összegezve az eddigiekben bemutatottakat, véleményem szerint megállapítható, hogy a szükségességi/arányossági próbának - úgy, ahogy azt az első Alkotmánybíróság kidolgozta és alkalmazta - nincs alternatívája. Azért nincs, mert az alapjogkorlátozásnál irányadó egységes koncepcióból kilépve parttalanná válna az ítélkezés, ez tenné a testület munkáját igazán kiszámíthatatlanná. Ha az Alkotmánybíróság a szükségességi oldalon elfogadná azokat az elvont fogalmakat - mint elégséges okokat -, amelyeket eddig nem (például közbiztonság), akkor szinte nyilvánvaló, hogy a korábbitól enyhébb mércét kíván alkalmazni. Rákényszerülne ugyanakkor ezeknek az elvont fogalmaknak az értelmezésére is, s ezzel végképp elveszítené döntése előreláthatóságának azt a picike reményét is, amelyet (egyébként már az első évben kidolgozott) módszer alkalmazása nyújt, mindemellett a fent bemutatott módon elméletileg megbontaná az alapjogi rendszert. Ugyanez igaz arra is, ha a szükségességi/arányossági próba helyett esetről esetre új fogódzókat keresne.
A bevezetőben már említettem, hogy az alkotmánybírósági alkotmányértelmezés olyan fogalmi hátteret biztosít az alkotmány alkalmazásához, amely normaszöveg által nem írható le teljes pontossággal, ezért a fogalmak mögöttesének feltárása az alkotmánybíráskodás szükségszerű velejárója. Igaz ez a fenti fejezetcímhez kapcsolódó értelmezésekre is. Az Alkotmány 8. § (1) bekezdése az alapjogokra irányadóan az "elismeri" (tiszteletben tartja) és "védi" fogalmakat használja, amely szövegszerű értelmezésben is két különböző szempont egyidejű figyelembevételére utal. Az egyes alapjogoknál az Alkotmány a "mindenkinek joga van" alanyi jogosultságot teremtő kifejezést részesíti előnyben azzal, hogy az alkotmány szövege itt-ott visszatér az elismeri és/vagy védi, általános rendelkezésbeli fordulatra. Az Alkotmánybíróság a minden alapjogra irányadó 8. § (1) bekezdés alapján tisztázta az alapjogok érvényesülésével összefüggő, az alkotmány alapján fennálló jogosultságok és állami kötelezettségek egymást kiegészítő kapcsolatát. Az Alkotmánybíróság 1998-ban ezt így foglalta össze: "Az Al-
- 33/34 -
kotmány egyes esetekben nevesíti az intézményvédelmi kötelességeket, másutt nem, előfordul az is, hogy éppen az alanyi jogi oldal marad háttérben; a megfogalmazás és a hangsúlybeli különbségek nem változtatnak azon, hogy az alapjogok egyaránt tartalmazzák a szubjektív jogokat és az objektív, ennél szélesebb állami kötelességeket is." [48/1998. (XI. 23.) AB hat. ABH 1998. 333.]
Az Alkotmány különböző rendelkezései és az azokkal összefüggő alanyi jogok tekintetében a mára kialakult gyakorlat véleményem szerint három "kategóriát" írt körül.
Egyrészt azt, ami az alapjogok sajátja: az alkotmány közvetlenül alanyi jogi jogosultságot teremt igénybevételükre, az alkotmány alapján a konkrét jogosultság közvetlenül jön létre (alanyi alapjogok).
Másrészt - főként a szociális jogok körében - az a jellemző, amikor az alkotmány alapján nem keletkezik közvetlenül konkrét jogosultság, de az államnak (a törvényhozásnak) a jog érvényesülése érdekében alanyi jogokat kell biztosítani (másodlagosan megadott alanyi jogok). Például az önhibán kívül bekövetkezett munkanélküliség esetén az ellátásra való jog nem azt jelenti, hogy minden önhibán kívül munkanélküli állampolgárnak pusztán e ténynél fogva alanyi joga van munkanélküli járadékhoz [31/1993. (V. 21.) AB hat. ABH 1993. 243.] - de valamilyen formájú ellátásra az alkotmány alapján jogosultak. Ennek meghatározása a törvényhozás feladata.
Harmadrészt - ebben legnagyobb az állam szabadsága -, hogy a meghatározott alkotmányos célkitűzés érdekében a törvényhozás alanyi jogi jogosultságot biztosíthat, de ezeket (ha a megvonás az egyéb alkotmányos feltételeknek megfelel) meg is szüntetheti, átalakíthatja. Értelmezésében ilyen a családi ellátórendszerhez kapcsolódó, a törvényhozás által állampolgári jogon biztosított ellátások rászorultság-alapú ellátássá alakítsa (ha szociális jogot egyébként nem sért a rászorultság feltételeinek meghatározása), illetve visszaalakítása. [43/1995. (VI. 30.) AB hat. ABH 1995. 188.]
Az alapjogok érvényesüléséhez szükséges objektív intézményvédelmi kötelezettség értelmezéséhez az első abortusz-határozat szolgált alapul. Maga a probléma adta, hogy a konkrét ügyre, és általában is valamennyi alapjogra vonatkozóan az Alkotmánybíróság kifejtse álláspontját.
A konkrét ügyben az intézményvédelmi kötelezettséget az élethez való jog kapcsán határozták meg, de az Alkotmánybíróság részleteiben arra is kitért, hogy mit jelent az állam életvédelmi kötelezettsége más alapjogok vonatkozásában. Mivel az ember jogi státusát megalapozó jogok közül a magzat jogalanyisága tekintetében az alkotmány nem foglal állást, így az alkotmányos védelem nem a minden embert megillető élethez való jog szubjektív oldalán, hanem az állam életvédelmi kötelezettségei felől áll fenn. Érzékletes hasonlattal mutatta be az Alkotmánybíróság (ABH 1991. 309.), hogy a terhesség-megszakítás problémája lényegesen különbözik a halálbüntetés vagy az eutanázia kérdésétől, mivel ez utóbbiakban nem vitás, hogy a probléma lényege az élethez és az emberi méltósághoz való jog alanyi jogi oldalához kapcsolódik (mert akiről rendelkeznek - ember). E kérdésekre e jogok feltétlensége és korlátozhatatlansága, abszolút jellege ad választ.[10]
Mivel az abortusz problémája az állam objektív életvédelmi (intézményvédelmi) kötelezettségének oldaláról ragadható meg - a szubjektív jog hiánya miatt - a védelem nem abszolút, más jogokat is lehet mérlegelni vele szemben Ebből ered az a következtetés, hogy mindkét véglet, tehát a teljes abortusz-tilalom, illetve a korlátok nélküli terhesség-megszakítás lehetősége egyaránt alkotmányellenes lenne. A "köztes tartományban" az a kérdés, hogy a törvényhozó megteremtette-e a szembenálló jogok és az állami kötelezettségek (életvédelmi kötelezettség) összhangját. Az első abortusz-határozat a konkrét probléma tekintetében eddig ment el.
E mellett az állam intézményvédelmi kötelezettségéről általában is szólt. A testület hangsúlyozta, hogy "az állam - általános és objektív szempontjaiból következően - a szubjektív alapjog által védett körön túlmenően is meghatározhatja ugyanazon alapjog objektív, intézményes védelmi körét". (ABH 1991. 303.) Értelmezésemben ez egyrészt azt jelenti, hogy az állam az alapjoghoz kapcsolódó objektív intézményvédelmi kötelezettsége keretében hasonló védelmet biztosíthat, mint amit az adott alapjog alanyi jogként nyújt. (Megteheti ezt az abortusz kérdésében is.) Tehát ha az alanyi jogi jogosultság nem áll meg, attól még az alapjog alkotmányos védelme fennáll. Másrészt jelenti a szubjektív alapjog által védett körön túlmenő védelmet (amely az alkotmány azon szófordulatából fakad ez esetben is, hogy "védi"), ami az adott alapjoghoz tartozó értékek, az adott alapjog által garantált szabadság védelmét is jelenti. Ez utóbbi szolgál alapul annak a többletnek a megnyitásához, amellyel az alkotmányos védelem teljessége érhető el.
Az első abortusz-határozat mind az alapjoghoz tartozó értékek védelme, mind az alapjoghoz tartozó szabadság védelme tekintetében hozott példát. (A kettő különválasztása a szemléltetés érdekében a szerző önkénye, lényegét tekintve ugyanarról van szó.)
Az egyik maga az ügy tárgya volt: az emberi élet mint "érték" védelme, amely kiterjed a keletkezőben lévő élet védelmére (tehát az abortusz-probléma) épp-
- 34/35 -
úgy, mint a jövő generáció életfeltételének a biztosítására. Ez utóbbit később az egészséges környezethez való jog kapcsán is részletesen kifejtették a bírák. Álljon itt egy rövid idézet a 28/1994. (V. 20.) AB határozatból "A környezetvédelemhez való jog mindezekkel szemben elsősorban önállósult és önmagában vett intézményvédelem, azaz olyan sajátos alapjog, amelynek az objektív, intézményvédelmi oldala túlnyomó és meghatározó. A környezethez való jog az állam környezetvédelemre vonatkozó kötelességei teljesítésének garanciáit emeli az alapjogok szintjére, beleértve a környezet elért védelme korlátozhatóságának feltételeit is. E jog sajátosságai folytán mindazokat a feladatokat, amelyeket másutt alanyi jogok védelmével teljesít az állam, itt törvényi és szervezeti garanciák nyújtásával kell ellátnia." (ABH 1994. 138.) Tehát az alapjogi védelem mint minőség az állami kötelezettség oldalán megjelenő intézményvédelemmel is teljessé tehető, és egyben számon is kérhető, az alapjoghoz tartozó értékek védelme - jelen esetben a jövő generáció életfeltételének a biztosítása - okán.
Az alapjog által garantált szabadság védelmére hozott példa is meggyőző: "ez a helyzet akkor, ha egy szabadságjog egyéni gyakorlása nem látszik veszélyeztetettnek, az esetek összességében azonban az alapjog által garantált szabadság vagy életviszony intézménye kerül veszélybe. Olyan kisajátítások például, amelyek önmagukban nem állnak ellentétben a tulajdonhoz való alanyi joggal, bizonyos szám fölött és rendszeresség mellett a tulajdon intézményét veszélyeztetik." (ABH 1991. 303.)
Az intézményvédelmi kötelezettség körében az Alkotmánybíróság hangsúlyozta, hogy amikor az állam egy adott alapjogra vonatkozóan szabályokat vagy szervezeti feltételeket fogalmaz meg, figyelemmel kell lenni a többi alapjogra is, a többi alapjog által nyújtott alanyi jogokat és a hozzájuk kapcsolódó intézményi garanciákat nem sértheti meg. Az alapjogról való rendelkezés csak az alapjogi rendszer egészébe ágyazva, más jogokat is figyelembe véve történhet. Érzékletesen mutatta be az Alkotmánybíróság e kérdést a volt egyházi ingatlanok tulajdoni helyzetének rendezéséről szóló törvény vizsgálata során, amikor is a lelkiismereti- és vallásszabadsággal kapcsolatban kifejtette, hogy "a vallásszabadság érvényesülési feltételeit egyeztetni kell azokkal az alapjogokkal, amelyeknek az iskolaügyben szintén érvényesülniük kell. Mindenekelőtt azzal, hogy az államnak ingyenes és kötelező általános iskolát kell működtetnie (70/F. §); a szülők, gondviselők pedig kötelesek kiskorú gyermekeik taníttatásáról gondoskodni (70/J. §). A szülőket megilleti az a jog, hogy gyermekeik nevelését megválasszák. [67. § (2) bekezdés.] Az államnak tiszteletben kell tartania és támogatnia kell a tanszabadságot és a tanítás szabadságát [70/G. § (1) bekezdés.]". [4/1993. (II. 12.) AB hat. 55.]
Az alapjogok összhangjának alkotmányos igénye tehát az állami kötelezettség oldaláról is megfogalmazódott. Ezáltal tulajdonképpen az alapjogi rendszerben szereplő jogok egymást feltételező és egymást átszövő jellege nemcsak a jogok csoportosítása, és a védett érték meghatározása útján (mint amit korábban bemutattam), nemcsak az alapjogkorlátozás másik alapjog érvényesülése érdekében történő jellege alapján, hanem ezúton is megfogalmazást nyert. Természetesen ezek nem választhatók külön ilyen élesen, de e "háromszoros biztosíték" az alapjogi rendszer (mint értékrendszer) egészének nagyon erős védelmét jelenti. De jelenti az alkotmány egészének a védelmét is, hiszen az alapjog védelme útján elérhető a "komplex intézmények" védelme is (például a piacgazdaság védelmét is szolgálja a vállalkozáshoz, vagy a foglalkozás szabad megválasztásához való alapjog védelme).
A fentiek alapján nyilvánvaló, hogy az alapjogokkal összefüggő alkotmányossági problémák mind az alanyi jogi oldalon, mind az állam objektív intézményvédelmi kötelezettségének az oldalán exponálódhatnak, külön-külön és együttesen is. Kifejezetten az objektív intézményvédelmi kötelezettség oldaláról ragadta meg az alapjogsérelmet a második abortuszhatározat. [48/1998. (XI. 23.) AB hat. ABH 1998. 333.]
Önkéntelenül is felmerül a kérdés: mi az alkotmányossági kérdés eldöntésének kritériuma akkor, ha a probléma az intézményvédelmi oldalán áll fenn. Lényegében itt sincs más, mint az alapjogkorlátozásnál egyébként irányadó szükségességi/arányossági próba. A kérdés az, hogy az állam amikor az objektív és általános szempontjait figyelembe véve az adott joghoz tartozó védelmi kört meghatározta, megfelelően biztosította-e az összhangot a konkuráló jogokkal. Azok érvényesülési körét szükségesen és arányosan korlátozta-e, vagy éppen olyan elsőbbséget biztosított más jogok érvényesülésének, ami az intézményvédelemből fakadó védelmi kört szükségtelenül és aránytalanul szűkítette. Így például a második abortusz-határozat a magzati élettel, illetve az állam erre irányadó életvédelmi kötelezettségével szemben mérlegelte az anya önrendelkezési, valamint az anya élethez és testi épséghez való jogát mint szükséges okokat. Az már magának az ügynek a sajátossága, hogy az Alkotmánybíróság hangsúlyozta: az állam objektív és nem abszolút életvédelmi kötelezettsége által alkotmányosan védett értékek súlya - azaz a magzati élet - egy pillanatra sem téveszthető szem elől.[11] (ABH 1998. 333, 341.)
Nyilvánvaló, hogy a szükségességi/arányossági próba szolgált segítségül az alkotmányossági megítéléshez a már idézett 28/1994. (V. 20.) AB határozatban is, mely rendelkező részében kimondta, hogy az
- 35/36 -
"egészséges környezethez való jog a Magyar Köztársaságnak azt a kötelezettségét is magában foglalja, hogy az állam a természetvédelem jogszabályokkal biztosított szintjét nem csökkentheti, kivéve, ha ez más alapjog vagy alkotmányos érték érvényesítéséhez elkerülhetetlen. A védelmi szint csökkentésének mértéke az elérni kívánt célhoz képest ekkor sem lehet aránytalan." (ABH 1994. 134.)
Ezidáig főként az élethez való joggal összefüggésben került megvilágításra az intézményvédelmi kötelezettség, ami nem azt jelenti, hogy csak ebben a körben "hívta segítségül" az Alkotmánybíróság.
A véleménynyilvánítási szabadsággal kapcsolatban a médiatörvény megalkotásának alkotmányellenes elmulasztását megállapító 37/1992. (VI. 10.) AB határozat szerint "a rádió és televízió szabadságának sajátos garanciái nincsenek eleve sem szervezési megoldáshoz, sem jogi formához kötve. A véleménynyilvánítási szabadságot a rádió és televízió esetében azonban jogilag részletesen szabályozott szervezeti megoldásokkal kell biztosítani. A szervezeti megoldások alkotmányosságát az minősíti, hogy elvileg képesek-e biztosítani a társadalomban meglévő vélemények teljes körű, kiegyensúlyozott arányú és valósághű kifejezésre jutását, valamint a közérdeklődésre számot tartó eseményekről és tényekről való elfogulatlan tájékoztatást." (ABH 1992. 230.). Intézményvédelmi kötelezettségének az állam azáltal sem tett eleget, hogy nem hozta meg azt a törvényt, amelynek egyik, alkotmány által rendelt célja a tájékoztatási monopóliumok megakadályozása.
Részletesebben bontotta ki az Alkotmánybíróság az állam intézményvédelmi kötelezettségének tartalmát a lelkiismereti- és vallásszabadság vonatkozásában is. A 4/1993. (II. 12.) AB határozat rendelkező része a konkrétumok felé haladva részletezte azokat a főbb követelményeket, amelyek az alapjog érvényesüléshez az állami kötelezettség oldaláról szükségesek. "A vallásszabadsághoz való jogból az államnak az a kötelessége következik, hogy az egyéni meggyőződés szabad kialakításának lehetőségét biztosítsa ... Az államnak jogi lehetőséget kell biztosítania arra, hogy egyházi iskolák jöhessenek létre, az állam maga azonban nem köteles ilyen iskolákat felállítani. ... Ahol az állam az állami iskola épületét egyházi tulajdonba adja, azok számára, akik nem kívánnak egyházi iskolába járni, ténylegesen és úgy kell lehetővé tennie állami iskola látogatását, hogy ez ne jelentsen nekik aránytalan terhet." (ABH 1993. 48.)
A fentiek meggyőző példák arra vonatkozóan, hogy egy adott alapjoghoz tartozó intézményvédelmi kötelezettség értelmezése az alapjogvédelem elválaszthatatlan része. A szubjektív jog érvényesülésének tartománya - amelyet az állam jogszabályokkal és szervezeti feltételek kialakításával határoz meg - alapkérdés. Az alkotmánybírósági értelmezéssel tágítható és szűkíthető az érvényesülési tartomány a különböző jogoknál. E módszer egyben lehetőséget nyújt az alapjogi hierarchia gyakorlattá formálására, az Alkotmánybíróság előtt megjelenő konkrét ügyek erre lehetőséget is biztosítanak. Ugyanakkor fölmerül az is, hogy meghúzható-e az a határ, amelyen túl az Alkotmánybíróság által az érvényesülési kör tovább már nem tágítható, azaz amin túl az alapjogok érvényesülésével összefüggésben az állam szabadsága a domináns.
Véleményem szerint ez a kérdés feltehető az iskola-finanszírozás körében meghozott határozatokkal kapcsolatban. Már az elején hangsúlyozni szeretném, hogy nem a lelkiismereti- és vallásszabadság érvényesüléséhez szükséges állami kötelezettségek Alkotmánybíróság által megállapított "tartománya" széles voltát teszem kifogás tárgyává, hanem a kritika arra irányul, amely viszonyrendszerben ez megvalósul. Az Alkotmánybíróság 22/1997. (IV. 25.) AB határozatának rendelkező részében - egy konkrét törvényi szabály alkalmazásához kapcsolódva - alkotmányos követelményként megállapította, "hogy az állam vagy a helyi önkormányzat az egyházi jogi személyek által fenntartott közoktatási intézmények működéséhez a hasonló állami és önkormányzati intézményekével azonos mértékű költségvetési támogatáson kívül olyan arányú kiegészítő anyagi támogatást nyújtson, amilyen arányban ezek az intézmények állami vagy önkormányzati feladatokat vállaltak át." (ABH 1997. 107.) Ennek gyakorlati következménye, hogy a normatív támogatásokon túl, kiegészítő anyagi támogatásra a megnevezett intézmények jogosulttá váltak, míg más, például alapítványi iskoláknak a kiegészítő támogatás csak adható maradt. Az állam, illetve az önkormányzat döntésétől függően csak adható akkor is, ha egyébként ezek az intézmények is állami vagy önkormányzati feladatokat vállaltak át. A 22/1997. (IV. 25.) AB határozat e kérdéssel kifejezetten nem foglalkozott, a problémát - az előállt helyzetre tekintettel megfogalmazott újabb indítványok alapján - az Alkotmánybíróság másfél évvel később, az 1042/B/1997. AB határozatában (ABH 1998. 785.) bírálta el.
Az indítványokat elutasította. Tehát alkotmányos megoldásnak ítélte, hogy ugyanolyan feladatokat ellátó nem állami és nem önkormányzati iskolák között eltérő a kiegészítő anyagi támogatás elérésének lehetősége. Míg az egyházi jogi személyek által fenntartott intézményektől ez nem tagadható meg, addig az alapítványi vagy magán-iskolák mérlegeléstől függően juthatnak hozzá. Ennek alkotmányos alapját - amivel, mint fentebb utaltam rá, egyetértek - a lelkiismereti- és vallásszabadság érvényesüléséhez szükséges intézményvédelmi kötelezettség adja.
- 36/37 -
Kétségtelen, hogy önmagában nem vitatható az a tétel, hogy "az állam intézményvédelmi kötelezettségének az felel meg, ha megteremti a vallásilag elkötelezett oktatási-nevelési intézmények létrejöttének jogszabályi feltételeit, és azokat olyan arányban támogatja, amennyiben ezek az intézmények állami, illetőleg önkormányzati feladatokat vállaltak át". [18/1994. (III. 31.) AB hat. ABH 1994, 91; 27/1997 (IV. 25.) AB hat. ABH 1997. 115.] Ugyanakkor nem hagyható figyelmen kívül az, hogy (akár az egyházi jogi személyek által fenntartott intézmények által közvetített értékek mentén) vallásilag elkötelezett lehet alapítványi és magán-iskola is, de egyfajta egyenlőtlenség akkor is fennáll, ha az adott alapítványi vagy magán-iskola értéksemleges.
Két kérdés adódik mindebből. Az egyik, hogy az állam objektív intézményvédelmi kötelezettségéből fakadó követelmények önmagában attól, hogy kitüntetett jogot, a vallásszabadságot védik, alapot adhatnak-e a viszonyrendszerbeli különbségtételre? A másik kérdés, hogy azon domináns formák "mechanikus" védelme, ahol az adott szabadságjog gyakorlása jellemzően előfordul, nem eredményez-e - az egyébként rugalmasan értelmezett intézményvédelmi kötelezettség tekintetében - egyfajta merevséget? Ha igen, az rossz az alapjogvédelemnek, de - véleményem szerint - rossz az előnyben részesített intézményes formának is.
Ezek a kérdések messzebb vezetnek a kritika tárgyává tett problémától, tulajdonképpen arra keresnek választ, hogy mennyire kötött az Alkotmánybíróság az alapjogérvényesülés hagyományos formáinak figyelembe vétele tekintetében.
Az Alkotmánybíróság eljárása során korábbi döntéseihez kötött. Elvileg ez biztosítja a folyamatosságot, a kiszámítható ítélkezést. Ez vezet át a jövőbe, és egyben megkönnyíti a második, remélhetőleg a harmadik (stb.) Alkotmánybíróság munkáját.
Problémát jelent, ha az Alkotmánybíróság a korábbi gyakorlatától el kíván térni. Az első kilenc év alatt olyan nem fordult elő, amikor a gyakorlat szerinti érdemi álláspont - tartalmi kérdésben - gyökeresen megváltozott volna. Az általam kifogás tárgyává tett egyes döntések sem a korábbi gyakorlat gyökeres megváltoztatásáról szólnak.
A korábbi állásponttól történő eltérés problémája a maga élességében főként eljárási kérdésekben merült fel. Ilyennek tekinthetjük a nemzetközi szerződést kihirdető jogszabály absztrakt utólagos normakontroll hatáskörben történő vizsgálatát, amikor a hatáskör fennálltát megállapító korábbi döntéssel szemben [30/1990. (XII. 15.) ABH 1990. 132.] később az Alkotmánybíróság arra az álláspontra jutott, hogy nincs hatásköre (61/B/1992. AB hat. ABH 1993. 831.), végül a problémát egy "nagy" határozatban végleg lezárta [4/1997. (I. 22.) AB hat. ABH 1997. 41.]. E döntés egyébként jól mutatta, hogy akkor, amikor a korábbi gyakorlatban ellentmondás tükröződik, annak tisztázása úgy korrekt, ha részleteiben is bemutatja az Alkotmánybíróság az eddigi álláspontokat, és ezekre válaszul meggyőző indokok alapján fogalmazza meg a jövőre irányadó véleményét.
Szintén vitatott eljárási kérdés volt az indítványhoz kötöttség, amiben az egyértelműség hiánya - az indítvány visszavonásához kapcsolódóan - az első kilenc év utolsó esztendejében jött elő [42/1998. (X. 2.) AB végzés ABH 1998. 532,].
A korábbi döntésekhez való kötöttség szempontjából a fentiektől jelentősebb probléma is felmerülhet. Kérdés, hogy a különböző ügyekben született határozatokban megfogalmazottak a későbbiekben "miként viselkednek", azaz egy új probléma eldöntésénél milyen mélységben (kell) lehet visszanyúlni a korábbi határozatokban megállapítottakhoz.
Egyszerűbb a megítélés akkor, ha szövegében is kifejezett elvi megállapításról van szó. Ilyenkor a jövőre is irányadó főbb irányvonalakkal állunk szemben, ezek az ítélkezési gyakorlat alapjait képezik.
Problémát az jelenthet, ha valamennyi korábbi megállapítás quasi normává alakul át. Veszélyt jelenthet egy ilyen technika, mivel az eseti bíráskodást tévútra viheti. Egy adott határozat mögött egy adott ügy áll, a határozat valamennyi megállapítása nem oldható el teljes egészében attól az esettől, amely kapcsán az született. Minden új ügy egyben új körülményt is jelent. Ha a döntés alapja kizárólag a korábbi (különböző ügyekben hozott) megállapításokból tevődik össze, fönnáll az a veszély, hogy a részmegállapítások összessége az új esetre téves eredményt produkál. Az sem kizárt, hogy az ily módon létrejött eredmény végső soron a korábbi gyakorlat szellemiségével is ellentétes. E veszély a "második" bíróságra leselkedik, hiszen a másfél év alatt kicserélődött testület szükségképpen szemben találja magát azzal a problémával, hogy az eddigi ítélkezés szellemiségét, értékeit megőrizve miként tud (nem mást, hanem) újat alkotni. Az alkotmány fogalmi kultúrája mindenesetre adott. ■
JEGYZETEK
[1] Az Alkotmány XII. fejezete - amely az alapvető jogok és kötelezettségek címet viselve - felsorolja a klasszikus szabadságjogokat és a gazdasági-szociális jogokat, nem
- 37/38 -
téve semmilyen különbséget érvényesülésük és az alkalmazás módszerei tekintetében. Azt gondolom, nem szorul különösebb bizonyításra: beláthatatlan következményekkel járna, ha az Alkotmánybíróság ugyanolyan mércét alkalmazna az állam gazdaságpolitikájával, vagy szociálpolitikájával szemben, mint mondjuk a büntetőpolitika tekintetében. Pedig a vonatkozó jogok érvényesíthetősége tekintetében az alkotmány nem tesz különbséget. Az Alkotmány írott szövege alapján ugyanolyan megfogalmazás alá esik (mindenkinek joga van) a lelkiismereti és vallásszabadság [60. § (1) bekezdés], mint az, hogy "egyenlő munkáért mindenkinek, bármilyen megkülönböztetés nélkül, egyenlő bérhez van joga" [70/B. § (2) bekezdés]. Ez utóbbi szövegszerű alkalmazása, alapjogi védelme esetén nem lenne ma Magyarországon piacgazdaság. Az alkotmánybírósági gyakorlat ez utóbbi tételt, a diszkrimináció tilalmának a munka világára vonatkozó rendelkezésként alkalmazta. (137/B/1991. ABH 1992. 459.)
[2] Kötelezhető-e az orvos, hogy meggyőződése ellenére elvégezze az abortuszt [64/1991. (XII. 17.) AB hat. ABH 1991. 313-314.]; kötelezhet-e az állam, meggyőződés ellenére fegyveres katonai szolgálatra stb. [46/1994. (X. 21.) AB hat. ABH 1994. 260.] - ezekre adott egyértelmű válasz, hogy "az állam senkit sem kényszeríthet olyan helyzetbe, amely meghasonlásba vinné önmagával, azaz amely összeegyeztethetetlen a személyiségét meghatározó valamely lényeges meggyőződésével."
[3] A honvédelmi törvény vizsgálata során érdemi alkotmányossági aggály fogalmazódott meg, mert "nincs tekintettel a rendelkezés arra, hogy a korábban lőfegyvert tartó személyiségfejlődése azt eredményezheti, hogy a kérelem benyújtása idejére megváltozott a viszonya a fegyveres katonai szolgálathoz." [46/1994. (X. 21.) AB hat. ABH 1994. 275.]
[4] Lásd sorrendben: 8/1990. (IV. 23.) AB hat. ABH 1990. 45; 57/1991. (XI. 8.) AB hat. ABH 1991. 279; 22/1992. (IV. 10.) AB hat. ABH 1992. 123; 9/1992. (I. 30.) AB hat. ABH 1992. 67; 46/1991. (IX. 10.) AB hat. ABH 1991. 215.
[5] Lásd ezzel kapcsolatban a markánsan körülírható eltérő álláspontokat a 24/1991. (V. 18.) AB végzésben (ABH 1991. 363.), illetve a 26/1993. (IV. 29.) AB határozatban (ABH 1993. 196) és az ezekhez fűzött különvéleményekben.
[6] Megjegyzendő, hogy az alkotmányban szereplő büntetőjogi garanciák - az ártatlanság vélelme, a nulla poena sine lege, a nullum crimen sine lege, illetve az ebből eredő visszaható hatályú büntető jogalkotás tilalma - tekintetében az Alkotmánybíróság hangsúlyozta, hogy "az alkotmányos büntetőjog alapintézményei legtöbb esetben fogalmilag sem relativizálhatók, s nem képzelhető el velük szemben mérlegelhető más alkotmányos jog vagy feladat. A büntetőjogi garanciák ugyanis már egy mérlegelés eredményét tartalmazzák" [11/1992. (III. 5.) AB hat. ABH 1992. 83.], Tehát kiemelte ezek abszolút voltát.
[7] Az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésében példálózó jelleggel felsorolt valamennyi ok - amelyre tekintettel tilos a megkülönböztetés - más alapjogok egyenlő biztosítására vonatkozik (például politikai és más vélemény szerinti különbségtétel tilalma). Ezen túl az Alkotmányba foglalt egyes jogok szövegszerű meghatározása maga is tartalmaz egyenlőségi elemeket, például 9. § (1) bekezdés: "a köztulajdon és a magántulajdon egyenjogú és egyenlő védelemben részesül"; 66. § (1) bekezdés: "A Magyar Köztársaság biztosítja a férfiak és a nők egyenjogúságát de említhetnénk az egyenlő választójog biztosítására vonatkozó 71. § (1) bekezdést is.
[8] Ez alól maga az alkotmány tesz egy kivételt a tulajdonjog vonatkozásában. Az Alkotmány 13. § (2) bekezdése alapján lehetőség van a tulajdon "közérdekből" való - tehát nemcsak más alapjog érvényesülése érdekében történő - korlátozására. Az Alkotmánybíróság ezt a kivételt maximálisan figyelembe vette a tulajdonjog értelmezése során. A tulajdonjog alkotmányjogi sajátosságai - helye az alapjogi rendszerben - külön tanulmányt igényelne, ezért erre nem térek ki. A kiindulópont tekintetében lásd: a 64/1993. (XII. 22.) AB határozatot (ABH 1993. 379-382).
[9] E kérdés "feszegetésénél" nem szabad figyelembe kívül hagyni azt sem, hogy az 1989. október 23-án hatályba lépett Alkotmány 8. § (3) bekezdése úgy szólt, hogy "alapvető jog gyakorlása csak alkotmányerejű törvényben megállapított olyan korlátozásnak vethető alá, amely az állam biztonsága, a belső rend, a közbiztonság, a közegészség, a közerkölcs vagy mások alapvető jogainak és szabadságának a védelme érdekében szükséges." Nem véletlen, hogy az alkotmány 1990. évi XL. törvénnyel történő módosítása ezt hatályon kívül helyezte, és helyette az Alkotmány 8. § (2) bekezdésébe a "lényeges tartalmat" ültette. A közbiztonság, közerkölcs, stb. fogalmaknak az alapjogkorlátozás szükségességi okaként való elfogadása az alkotmány történeti értelmezése alapján akár a hatályos alkotmánnyal szembenállónak is minősíthető.
[10] Az eutanázia kérdését az Alkotmánybíróság még nem döntötte el, a fölmerült problémák több rétegűek annál, hogy ezen hasonlat alapján megoldhatóak legyenek.
[11] Az első abortusz-határozat ennek "súlyáról" az alábbiak szerint vélekedett: "A kérdés az, hogy az ember jogi státusa kövesse-e a természet- és szellemtudományok, valamint a közvélemény ember-fogalmainak fent jelzett változását, kiterjedjen-e az ember jogi fogalma is a születés előttre, egészen a fogantatásig. A jogalanyiság ilyen kiterjesztésének jellege és hordereje csak a rabszolgaság eltörléséhez hasonlítható, de annál is jelentősebb lenne. Ezzel az ember jogalanyisága elérné elvileg lehetséges végső határát és teljességét; az ember különböző fogalmai ismét egybeesnének." (ABH 1991. 311.)
Visszaugrás
