https://doi.org/10.59851/mj.73.08.6
A tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés hazánk legsúlyosabb büntetőjogi szankciója, amely - a halálbüntetés eltörlése következtében - megbomlott szankciórendszerünk egységének helyreállítását célozta meg. Írásomban arra kívánok rámutatni, hogyan vált a szóban forgó jogintézmény a magyar büntetőjog legnagyobb joghátránnyal fenyegető büntetésévé amellett, hogy az Emberi Jogok Európai Bírósága által meghozott, Magyarországot marasztaló ítéletek központi elemévé is emelkedett. Jelen tanulmány célja a megfogalmazott anomáliák mellett annak feltárása, hogy milyen potenciális lépések merülhetnek fel a jogalkotás terén, a további kötelezések elkerülése végett.
Kulcsszavak: tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés; kötelező kegyelmi eljárás; EJEB; anomáliák; reformok
Life imprisonment without possibility of parole is the most severe criminal sanction in Hungary, which was intended to restore the unity of our sanction system that had been disrupted by the abolition of the death penalty. In my paper, I wish to highlight how this legal institution has become the most severe punishment in Hungarian criminal law, in addition to becoming a central element in the judgments handed down by the European Court of Human Rights against Hungary. In addition to describing the anomalies, the purpose of this study is to explore what potential legislative measures might be taken to avoid further obligations.
Keywords: life imprisonment without possibility of parole; mandatory pardon procedure; ECHR; anomalies; reforms
A szabadság a 21. század embere számára egy megkérdőjelezhetetlen érték, azonban ez a nézet a történelem egyes korszakaiban nem volt meghatározó. Habár megjelentek az ókor, illetve a középkor során olyan szankciók, amelyek az egyén szabadságát vonták el, azok mégsem váltak kiemelkedővé, mely jelenség mögött komplex magyarázat húzódik: a szabadság mint alapvető érték hiánya, az anyagi és tárgyi erőforrások csekély megléte, az emberek általános alacsony színvonalú élethelyzete mind azt vetítették előre, hogy a szabadságelvonás a gyakorlatban nem tudja betölteni a büntetés szerepét.
Magyarország - ellentétben a fejlettebb nyugati államokkal - még a reformkor idején sem rendelkezett írott jogi kódexszel, ám az 1840-es évekre megnőtt az igény a kodifikálásra, melynek eredményeként megszületett a Deák Ferenc nevéhez köthető 1843-as javaslat. A Deák-féle javaslat humanista jegyeket hordozott, hiszen büntetési rendszerében nem tartalmazta a halálbüntetést, ezáltal fő szankcióvá téve a szabadságvesztést; ugyanakkor - a kor történelmi eseményei miatt - sosem tudott törvényi szintre emelkedni. A szabadságharc leverése, illetve a kiegyezés közötti időszakban az osztrák jogot alkalmazták. A kiegyezést követően azonban ismét erősödött az első magyar büntetőkódex megalkotására való igény, melyet az 1878. évi V. törvénycikk - ismertebb nevén a Csemegi-kódex - valósított meg. Csemegi Károly - szakítva a Deák-féle javaslattal - a klasszikus büntetőjogi iskola jegyeiben alkotta meg a Kódexet, így legsúlyosabb szankciója - szemben az 1843-as javaslattal - a halálbüntetés volt, amelyet azonban a Kódex csak igen szűk körben rendelt alkalmazni:
a) a király meggyilkolása, szándékos megölése esetén,[1]
b) előre megfontolt szándékos emberölés esetén.[2]
Ki kell hangsúlyozni, hogy a halálbüntetés kiszabása ekkor sem volt kötelező. Enyhítő körülmények fennállása esetén, a bíróság jogosult volt életfogytig ("élethosszig") tartó fegyház kiszabására; rendkívüli méltánylást érdemlő enyhítő körülmények esetén pedig akár 15 évig tartó fegyház kiszabásáról is rendelkezhetett. Életfogytig tartó fegyház esetében a jogszabály leghamarabb a büntetésből letöltött 15 év után tette lehetővé a fegyenc számára azt, hogy kérelmezze feltételes szabadságra bocsáthatóságát, amelyről az igazságügyminiszter döntött, a felügyelőbizottság ajánlása alapján.[3]
A szabadságvesztés egységes büntetési nemként először az 1950. évi II. tv.-ben (a továbbiakban: Btá.) jelent meg, börtönbüntetés megnevezéssel, mely jogszabály a Csemegi-kódex általános részét - mintegy "fél-törvényként"[4] - helyezte egyidejűleg hatályon kívül. A börtön határozott ideig vagy életfogytig tartott.[5] A feltételes szabadságra bocsátás jogintézménye a Btá. hatálybaléptetéséről szóló 1950. évi 39. sz. tvr.-ben jelent meg, mely az életfogytig tartó börtönre ítéltek esetében legkorábban 15 év (egyes külön feltételek megléte esetén 14 év) volt.
A Csemegi-kódex különös része hatályon kívül helyezését és ezzel az első teljes szocialista büntetőtörvénykönyv megszületését az 1961. évi V. törvény eredményezte. A törvény eredetileg nem tartalmazta az életfogytig tartó
- 541/542 -
szabadságvesztést, mivel azt nem látták szükségesnek a hozzá fűzött indokolás szerint.[6] A halálbüntetés mellett ugyancsak főbüntetésként szereplő szabadságvesztés generális maximuma 15 évben került meghatározásra, amely így jelentős aránytalanságot okozott, és az akkori jogásztársadalomban "heves" vitákat váltott ki. A viták központi elemeként az emelhető ki, hogy egyes bűncselekmények elkövetői ellen nem áll rendelkezésre egy köztes büntetés. A vitát és az ismertetett anomáliát az 1971. évi 28. sz. tvr. orvosolta: újból bevezette az életfogytig tartó szabadságvesztés intézményét, a halálbüntetés alkalmazásának szűkítése mellett. A novella alapján az, akit életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéltek (amennyiben az elítélt nem számított visszaesőnek), legkorábban 15 év elteltével volt feltételesen szabadságra bocsátható.
A szocialista büntetőjog utolsó törvénykönyve az 1978. évi IV. törvény volt (a továbbiakban: 1978-as Btk.). A kornak megfelelően továbbra is főbüntetésként érvényesült a halálbüntetés, de igen szűk körben, általánosságban a társadalomra legnagyobb veszélyt jelentő, valamint az állam és annak rendszere elleni bűncselekmények esetében volt kiszabható. A halálbüntetés háttérbe szorításával - majd annak eltörlésével[7] - a szabadságvesztés egységes büntetési nemként vált büntetőjogunk meghatározóbb, majd legsúlyosabb szankciójává. Végrehajtásában megjelent a ma is hatályos hármas tagozódás,[8] melyek közül a fegyház volt a végrehajtás helyszíne életfogytig tartó szabadságvesztés esetén.[9] Az 1978-as Btk. természetesen ismerte, és - a hozzá fűzött miniszteri indokolás szerint - kiemelt jelentőségűnek tartotta a feltételes szabadságra bocsátás intézményét amely esetében életfogytig tartó szabadságvesztésnél pedig - eredetileg - a törvény legalább 20 évet írt elő.
A halálbüntetés eltörlése nyilvánvalóan enyhülést jelentett szankciórendszerünkben, amely egyidejűleg megkívánta annak felülvizsgálatát és a szabadságvesztés újrapozicionálását. Előbbieket a jogalkotó novelláris módosítások útján valósította meg, amelyek közül kettőt emelek ki.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
