El lehet képzelni, mit érez az az ember, akit visznek kivégezni olyan bűn miatt, amit nem követett el? Sajnos sokan átélték ezt. Jézus perétől kezdve mind a mai napig kísért az ártatlan elítélések réme. A személyes sorsokon túl az igazságszolgáltatásba vetett hit forog kockán. A hitet a szó szoros értelmében is lehet venni, hiszen a valóság pontos feltárása helyett a történelem során gyakran bízták a jelekben megnyilvánuló istenítéletekre - bajvívás, tüzesvas-próba stb. - az igazságszolgáltatást. Voltak olyan ügyek is, amelyekben a felvilágosult gondolkodó emberek felismerték: még maga a cselekmény sem valós. Ilyen volt például a boszorkányok üldözése, holott legalábbis a strigák már Könyves Kálmán szerint sem léteztek. A kérdés nyilvánvalóan nem a halálbüntetés megléte vagy hiánya.
A téves elítélések számát illetően számos kutatást folytattak. Hangsúlyozni kell, hogy természetesen egy ténylegesen életfogytig tartó szabadságvesztés, de akár egy megrovás is elfogadhatatlan az egyén és a társadalom számára, ha nem az elkövetőt sújtja. Mégis fontos volna a rossz ítéletek számának és jellegének az ismerete, hiszen abból már következtetni lehet arra, hogy egyes kisiklásokról van-e szó, vagy intézményes megoldásokat kell keresni a probléma megoldására. Már most le kell szögezni, hogy a kérdéssel foglalkozó szakemberek körében egyértelműen az utóbbiról van szó. Az eddig feltárt tények ismeretében egyet kell érteni Brandon L. Garrett-tel, aki szerint az utólagos felmentéssel zárult esetek csupán a jéghegy csúcsát jelentik.[1] Az Egyesült Államoknak a minisztériumhoz tartozó Igazságügyi Intézete (National Institute of Justice) 1996-ban közölte: a DNS-vizsgálatok rendszeresítése (1989) óta az erőszakos szexuális cselekményekkel gyanúsított személyek egynegyedét kizárta az új teszt. Korábban az ilyen terheltek döntő többsége eljutott a jogerős bírósági elítélésig.[2] A legszerényebb becslés Antonin Scalia amerikai legfelsőbb bírósági bíró nevéhez fűződik, aki egy ügyész nyilatkozatára hivatkozva 0,027%-ban jelölte meg a bűntettek (felony) miatti ítéletek hibahatárát [párhuzamos vélemény, Kansas kontra Marsh, 548. U.S. 163, 197 (2006)]. Ez a szám a jogerős határozatok és az utólagos felmentések összevetéséből vezethető le. Az viszont okkal feltételezhető, hogy nem minden tévedésre derül fény. Michael Risinger 3,3 és 5% között jelölte meg a kéjgyilkosság (rape-murder) miatt elítéltek körében a ténylegesen ártatlanok arányát.[3] A számok az ismertté vált körülményekkel együtt rendszerszintű problémákra utalnak.
Kétségtelen tény, hogy a törvényes rend, vagy a társadalom létfeltételei fenntartásának a látszata is pozitív hatással lehet az emberek gondolkodására, magatartására. Az emberáldozatok bemutatása kiengeszteli a haragvó vagy akár csak odaadást elváró túlvilági erőket, de nem is kell ilyen messzire menni. A büntetés egyik célja a mostani jogrendszerünkben is annak megelőzése, hogy a társadalom tagjai kriminális cselekményeket kövessenek el. Ha nem merül fel kétség az elítélt bűnösségét illetően, ha meggyőző az ítélet indokolása, akkor ez a hatás beállhat. Persze csak addig, amíg esetleg bármely módon ki nem derül: ki volt valójában az elkövető.
Az Alkotmánybíróság kimondta: "...Az anyagi igazság érvényesülésére éppúgy nem biztosít (nem biztosíthat) alanyi jogot az Alkotmány, mint ahogy arra sem, hogy egyetlen bírósági ítélet se legyen törvénysértő." Őszinte beszéd. Persze mindig hozzátette a testület: a valóság kiderítése, valamint az annak megfelelő döntés természete-
- 309/310 -
sen követelmény az igazságszolgáltatással szemben, de a közhatalom azt ténylegesen garantálni nem tudja [9/1992. (I. 30.) AB határozat]. Elmondható tehát, hogy a téves döntések lehetősége kódolva van a bíráskodásban. Közismert példákra lehetne hivatkozni az elmúlt évtizedek magyarországi jogtörténetéből is.
2002. május 9-én nyolc halálos áldozattal járó bankrablás történt Móron. Az ügyben két személyt kerestek, majd egy újabb párost gyanúsítottak meg az elkövetéssel. Egyiküket, Kaiser Edét jogerősen életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélték a feltételes szabadságra bocsátás lehetősége nélkül. Néhány évvel később, 2007-ben kerültek elő a gyilkos fegyverek, egyben a birtoklásuk miatt megalapozottan gyanúsítható személy is. Világossá vált, hogy olyan embert ítéltek el, aki nem volt ott a bűncselekmény helyszínén annak időpontjában. Kaiser Edét később felmentették, az ügy azonban igazán - szemben számos külföldi esettel - nem rázta meg a hazai bűnüldözés és igazságszolgáltatás felelőseit. A megkérdezettek többnyire elmondták: fatális véletlenek sorozata, sőt: a terheltek együttműködésének a hiánya vezetett ehhez a kudarchoz, semmiféle "rendszerhiba" nem állapítható meg. A nyomozó hatóság alapos munkát végzett, amellett az ország legkiválóbb ügyészei és bírái vettek részt az eljárás lefolytatásában.[4]
Ezzel az ügy felett napirendre is térhetnénk, ha nem volna néhány bökkenő. Mindenekelőtt azt kell megemlíteni, hogy a móri ügy nem az egyetlen justizmord volt. 1957-ben egy munkásnőt gyilkoltak meg Martfűn, a nyomozó hatóság által az eljárásba vont személyt először halálra, végül életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélték. Ártatlanságára úgy derült fény, hogy hét évvel később a valódi elkövető újabb emberöléseket hajtott végre, hasonló módon.[5]
Közös a két ügyben, hogy a valódi (a móri esetben ez csak megalapozottan feltételezhető, mert a gyanúsított öngyilkosságot követett el) tettes további rémtetteket követett el, miután mást ártatlanul elítéltek.
Vannak persze újabb esetek is. 2007. április 6-án (vagy éjfél után, 7-én) meggyilkoltak egy debreceni önkormányzati képviselőt. Az áldozat fiát gyanúsították majd vádolták meg, el is ítélték. Annak ellenére, hogy már az ellene folyó eljárás során is megingott az ügyészi feltételezés: valaki ugyanarra az emberölésre vonatkozóan beismerő vallomást tett. Ennek ellenére folytatták az eljárást a terhelttel szemben, el is ítélték, de később a határozatot hatályon kívül helyezték, majd felmentő döntés született.
Sajnos a példákat még hosszan lehetne sorolni, persze nem csupán a magyar igazságszolgáltatás történetéből. Már az eddigiek alapján is levonható az a következtetés, hogy a téves (vagy akár szándékoltan hamis, koncepciós) elítélésekkel szemben biztosítani kell az utólagos felülvizsgálat lehetőségét.
Szó volt arról, hogy bizonyos hatást gyakorolhat, sőt akár eredményt is elérhet a szimbolikus igazságszolgáltatás. Ha egy szörnyű tettet elkövetnek, valaki - de nem a tényleges tettes - pedig megbűnhődik érte, akkor látszólag érvényesül a jog, a valóságot nem ismerő társadalom is egyfajta megnyugtatást kap. A valóság megismerésének a vágya azonban ugyanúgy végigvonult a történelmen, mint a törvényes rend bármi áron történő megóvásának hatalmi törekvése. Ezen túlmenően különösen a XX. század második felétől újabb szempontok is felbukkantak, illetőleg erősödtek annak alátámasztására, hogy a valóságos elkövetőket kell felelősségre vonni, az anyagi igazságot kell az addigiaknál is fokozottabban megcélozni az eljárások során. Fokozottan hangsúlyossá vált ugyanis a biztonság értéke, így a társadalom intézményei nem egyszerűen csak a jogsértések, hanem az embereket ténylegesen fenyegető veszélyek kezelését helyezték előtérbe.[6] Márpedig - ahogyan arról szó volt - a téves (hibás) elítélések egyik következménye, hogy az igazi tettes szabadlábon maradhat, további súlyos támadásokat mérve a közösségre.
Nem állítható, hogy a hatályos magyar törvények közömbösek a jogerős döntések hibáival szemben. Mégis az a helyzet, hogy éppen a téves (hibás) elítélések lehetőségének a rendes és rendkívüli jogorvoslati rendben való kizárásának, illetőleg az ilyen döntések korrekciójának a lehetősége rendkívül korlátozott. Említést érdemel mindenekelőtt az a tény, hogy az első fokon (akár egy bíró) által megállapított tényállás fő szabály szerint érinthetetlen.
A büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (a továbbiakban: Be.) 351. §-ának (1) bekezdése szerint "A másodfokú bíróság a határozatát az elsőfokú bíróság által megállapított tényállásra alapítja, kivéve, ha az elsőfokú bíróság ítélete megalapozatlan, illetőleg a fellebbezésben új tényt állítottak vagy új bizonyítékra hivatkoztak [...], és ennek alapján a másodfokú bíróság bizonyítási eljárást folytat le". Ez azt jelenti, hogy a fellebbviteli tanács meghatározott kivételektől eltekintve nem vizsgálhatja felül az elsőfokú bíróság mérlegelését, az a továbbiakban irányadó. Márpedig természetesen a bűnösség azokon a tényeken alapul, amik az első ítéletben szerepelnek. Ezen egyébként a jelen tanulmány megírásakor az Országgyűlés előtt lévő, az új büntetőeljárásról szóló törvényjavaslat (T/13972 a büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvényt a 2017. június 13-ai ülésnapján fogadta el a Parlament) sem változtatna. Ugyanez vonatkozik a legfontosabb rendkívüli jogorvoslatokra a perújításra, valamint a felülvizsgálatra is. Mindkettőt tételesen meghatározott okok alapján lehet előterjeszteni, ezek között a bírói tévedés nem szerepel, még akkor sem, ha az nyilvánvaló.
- 310/311 -
Egy ügyben például a másodfokon eljáró bíróság arra hivatkozott, hogy a vádlott a bűntárs vallomása szerint tudott az általa átvett doboz tartalmáról, vagyis arról, hogy abban fegyver van. Tény ezzel szemben, hogy a hivatkozott személy (akit másodfokon már tanúként hallgattak meg) ilyet nem mondott.[7] Az ügyben a jelenlegi törvényi szabályozás és a beterjesztett javaslat alapján nem lehet semmiféle hazai felülvizsgálatot kezdeményezni.
Kétségtelen tény, hogy az ártatlanul elítéltek utólagos felmentése zömmel - hazánkban és külföldön is - az eljárást befejező határozatot követően előkerült új bizonyítékra alapozva történik, amire a perújítás intézménye alkalmas. Megjegyzendő azonban, hogy az ilyen eljárás elrendelése azon másodfokú bíróság hatáskörébe tartozik [Be. 411. § (1) bek.] - az ügyészi álláspont ismeretében -, amelyik maga is részt vett (vagy legalábbis részt vehetett) a megtámadott határozat meghozatalában. Mindazonáltal látni kell, hogy az Innocence Project és a többi hasonló kezdeményezés eredményessége nem elsősorban az eljárási szabályok következménye, hiszen a meglévő normatív kereteket használják a rehabilitációra. Valójában az igazságszolgáltatást mozgásba hozó intézmények szerepe emelhető ki.
Lehetnek olyan esetek, amikor a jogerő feltörése, így az ártatlanság elítélés utáni megállapítása nem lehetséges a rendelkezésre álló keretek között. Ugyanakkor számos példa van az igaztalan és igazságtalan elítélések utólagos korrekcióját és a lehetőségekhez képest a reparációt biztosító intézményekre. Ezek tanulmányozása elengedhetetlen az - esetlegesen - ártatlanul elítéltek ügyeit felülvizsgáló intézmény szükségességének megítéléséhez, illetőleg annak alapján a bevezetendő forma kialakításának megalapozásához.
Az ártatlanul elítéltek ügyeivel foglalkozó legismertebb intézmény az Egyesült Államokban létező és működő Innocence Project (ártatlansági program). Amerikában már régen felismerték, hogy valós veszély a téves ítélet, sőt: az ártatlan emberek kivégzése is.[8]
A korábbi elítélések hatékony felülvizsgálatát alapvetően a DNS-vizsgálatok kriminalisztikai alkalmazása tette lehetővé. Alec J. Jeffreys leicesteri genetikus 1984-től kezdődően dolgozott a módszer fejlesztésén. Először egy állampolgársági ügyben, később azonban már büntetőügyekben is végzett olyan személyazonosításokat, amelyek az érdemi döntést megalapozták. [9]
Rendkívüli jogorvoslatok, így utólagos felmentések természetesen az Egyesült Államokban is vannak, az utóbbi évtizedekben azonban számuk rohamosan növekedett. Az Innocence Project megalapítását az említett új technika tette indokolttá és sürgetővé. 1989-ben egy chicagói bíróság DNS-vizsgálat alkalmazása nyomán hozott felmentő határozatot Gary Dotson ügyében, akit korábban egy 1979-ben elkövetett nemi erőszak miatt ítéltek el.[10]
Az Innocence Projectet Peter Neufield és Barry Scheck hozta létre 1992-ben. Eredetileg a New York-i Yeshiva Egyetem Cardozo Jogi Fakultásán működött, 2003-tól független nonprofit vállalkozásként van bejegyezve. Máig (2017. 02. 25.) a szervezet segítségével 349 személyről állapították meg lényegében kétséget kizáróan, hogy nem lehettek a terhükre rótt bűncselekmények elkövetői, őket fel is mentették. Kétségtelen tény, hogy ez a szám az Egyesült Államokban lefolytatott büntetőeljárásoknak elenyésző töredékét jeleníti meg, azonban nyilvánvalóan az a helyes megközelítés, ha egyet is soknak tartunk. Másrészt kiemelendő, hogy súlyos ügyekről van szó, utólagos rehabilitálás történt több mint 20 halálraítélt ügyében is.
A vállalkozás hamar követőkre talált. Az Innocence Project kezdeményezte a hasonló tevékenységet folytató csoportok együttműködését, ami létre is jött. Így ma már indokolt az Innocence Networkről vagyis az ártatlanság kimondásáért küzdő hálózatról beszélni, hiszen az összes utólag felmentett elítélt többségét a partner intézmények (egyetemi és más közösségek) munkájának eredményeképpen sikerült szabadlábra helyeztetni. Számuk az Egyesült Államokban (a tanulmány írásakor) 1994 volt.[11] A hálózatnak egyébként ma már Ausztráliában, Kanadában, Írországban, Izraelben, Olaszországban, Hollandiában, Új-Zélandon, Tajvanon és az Egyesült Királyságban is vannak tagszervezetei.
Latin-Amerikában is jelen van az Innocence Project, Redinocente (vagy Red Inocente) névvel. Az Egyesült Államok, mindenekelőtt Kalifornia projektjei jelentős segítséget nyújtottak az induláshoz, a kapcsolat ma is él. 2012-ben Chilében tartották az első konferenciát, ahol a program hálózattá alakult. Azóta rendszeresen vannak tanácskozások, a különböző országokban működő szervezetek kicserélik tapasztalataikat, összehangolják munkájukat.[12]
Hasonló kezdeményezések voltak és vannak Európá-
- 311/312 -
ban is. A lengyel Ártatlansági Klinika működéséről a későbbiekben lesz szó. 2016-ban egy prágai konferencián született döntés az Európai Ártatlansági Hálózat létrehozásáról, ami a latin-amerikai modellhez hasonlóan működne.[13]
Valamennyi utólagos felmentés, de különösen az odáig vezető út olyan dráma, ami a jogi kérdéseken túl felveti mindazoknak az emberi-erkölcsi felelősségét, akik engedték vagy éppen előmozdították a súlyos igazságtalanság bekövetkezését. E tanulmány keretében természetesen nem írható le valamennyi eset, de példaképpen érdemes felidézni John Thompson ügyét, akit 1985-ben gyilkosság miatt ítéltek halálra. Négy évig tartó eljárás után további 14 évig várt a kivégzésére a "halálsoron", vagyis a legsúlyosabb büntetéssel sújtott rabok elhelyezési körletén egy louisianai börtönben. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy az Egyesült Államokban - szemben például a volt magyar gyakorlattal - sokáig, olykor évtizedeket kell várni a végrehajtásra. Ennek egyik oka az is, hogy számos ügyben kerültek elő - a DNS-korszak előtt is - olyan bizonyítékok, amik miatt az ítéletet megváltoztatták. Másrészről azonban aligha orvosolható az a lelki gyötrelem, amit a kivégzésükre váró elítéltek ilyen hosszú időn keresztül átélnek. Thompson esetében egyébként a végrehajtást hat alkalommal konkrét időpontra is kitűzték, az azonban szerencsére valamilyen ok miatt mindig elmaradt.
John Thompson afroamerikai, hátrányos helyzetű családban született, hamar bekapcsolódott a kábítószer-kereskedelembe (maga is fogyasztó volt), amellett lopott ékszerek beolvasztásával és a nemesfém értékesítésével is foglalkozott.
1984. december 6-án egy Raymond Liuzza nevű üzletembert kiraboltak. Valójában a fenyegetések hatására átadta értékeit az elkövetőknek. Ennek ellenére egyikük távozóban ötször rálőtt. A kiérkező rendőröknek tette fel a kérdést az akkor még élő sértett: "miért kellett lelőniük?". A cselekménynek voltak szemtanúi. John Thompson és egy Kevin Freeman nevű - szintén afroamerikai - fiatalember került a rendőrség látókörébe a cselekménnyel kapcsolatban. Freeman alkut kötött: a Thompsont terhelő, saját szerepét bűnsegédként megjelölő vallomásáért 5 évet "vállalt be". Thompson a szabadulása után elmondta, hogy neki is ugyanezt az alkut ajánlották, természetesen fordított előjellel. Ő azonban nem volt hajlandó hamis vallomást tenni Freeman ellen. Miután a feltételezett két elkövető képét a sajtóban nyilvánosságra hozták, jelentkezett egy tanú, aki felismerte Thompsonban egy korábbi fegyveres rablás tettesét. Noha abban az ügyben vérnyomokat is rögzítettek, azokat az ügyészség nem használta fel a bizonyításban. Így döntően a tanú vallomása és felismerése alapján Thompsont 49 és fél év szabadságvesztésre ítélték. Így várta a gyilkossági vád miatti tárgyalást. (Itt meg kell jegyezni, hogy a halálos ítélet végrehajtását megelőző hosszú idővel szemben - amint a példa is mutatja - a büntetőügyek igen gyorsan bíróság elé kerülnek Amerikában.) Az emberölés miatti ügyben a bíróság előtt vallomást éppen azért nem tett, hogy elkerülje az elítélésével kapcsolatos kérdéseket. Így viszont nem tudta megmagyarázni, hogyan került hozzá a sértett gyűrűje és a fegyver, amellyel a tettet végrehajtották. Az ítéletben hátborzongató módon jelölték meg, hogyan kell meghalnia a villamosszékben (1991 óta egyébként Louisianában megszüntették a használatát).
Egy Nick Trenticosta nevű ügyvéd a kollégáival együtt vállalta a Loyola Egyetem jogi segítségnyújtó szolgálata keretében a küzdelmet John Thompson felmentéséért. Tizenhárom kérelmet nyújtott be az ügy felülvizsgálatáért, különböző - egyébként önmagukban valós és nyomós - okokra hivatkozva. Az utolsó - véglegesnek tűnő - elutasítást követően az elítélt csak annyit mondott a védőknek: "Halálom másnapján végez a fiam az iskolában. Kérem, vigyázzanak rá!" Távozóban mindkét ügyvéd keserves zokogásban tört ki. Nem sokkal ezt követően azonban egy magándetektív telefonált egyiküknek. Elmondta, hogy megszerezte az első rablásos ügyben rögzített vérnyomot. Hamar kiderült, hogy Thompson nem lehetett elkövető abban a cselekményben. 2003-ban új tárgyalást tartottak, ahol a terheltet fel is mentették. Innen már lerövidült az út a gyilkossági ügy perújításáig, a mentő bizonyíték visszatartása pedig a vád helyzetét szinte megpecsételte. Ez alkalommal Thompson maga is vallomást tett, amellett egy terhelő tanú is ellentmondásba keveredett, ugyanis az általa adott személyleírás egyáltalában nem illett a vádlottra.
Ugyanazon év májusában felmentették az emberölés vádja alól John Thompsont, majd szabadon bocsátották. A volt halálraítélt jelenleg - talán nem meglepő - a helyi Innocence Projekt munkatársa.[14]
A leírt esetben a téves (hibás) elítélések számos oka, tényezője azonosítható. Az Innocence Project és Network közreműködői - jórészt ügyvédek és tudósok - nem állnak meg az egyes ügyek tisztázásánál. Kezdettől fogva
- 312/313 -
jellemzi a szervezet működését az okok feltárására irányuló törekvés, valamint azzal összefüggésben a megelőzés lehetőségeinek a kutatása. A kezdeményezés vezetői 2000-ben publikálták a tényleges ártatlanságról, a projekt addigi eredményeiről szóló könyvet.[15] Arra a következtetésre jutottak, hogy a kudarc okai a rendőri munka hiányosságaiban, az ügyészi visszaélésekben, a börtönügynökök alkalmazásában, a tanúk tévedéseiben, valamint a nem megfelelő védelemben keresendők.
A nyomozati szakban elkövetett hibák, esetenként torzítások többnyire az egyéb okokkal együttesen jelentkeznek. A mentő tanúk meghallgatásának a mellőzése, az informátoroktól szerzett adatok ellenőrzésének az elmulasztása, valamint igen gyakran a felismerésre bemutatások - általánosabban: a tanúk részéről történt azonosítások - befolyásolásra alkalmas, vagy éppen arra irányuló körülmények között történő lebonyolítása nagyban hozzájárulhat az elvétett ítéletekhez. Egyes kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy a tanúk - sőt a terheltek - vallomásaira gyakorolt ráhatások mögött a rendőrök saját előítéletei, illetőleg az arra is visszavezethető véleményük húzódik meg.[16] Magyarul: gyakran előfordul, hogy a tények teljes körének ismerete nélkül, előzetes tapasztalataik nyomán kialakul bennük az a meggyőződés, hogy a cselekményt bizonyosan egy vagy több meghatározott személy követte el. Mivel ez a vélekedés, vagyis a bűnösség vélelme a bűnüldözőknél belső bizonyossággá válik, előfordul, hogy az immár nem felderítésként, hanem bizonyításként felfogott eljárásban "rádolgoznak" az ügy megalapozására. A meghallgatottól nem az objektív igazságot várják, hanem eleve úgy teszik fel a kérdéseket, hogy a válaszok a koncepcióba illeszthetők legyenek. Példa erre az ismertetett ügyben a két gyanúsítottnak felkínált alku. A szakirodalomban alagútnézetnek (magyarul: csőlátás) hívják ezt a felfogást.[17] Sajnos néha odáig is elmegy a dolog, hogy a rendőrök hamis vallomást tesznek a bíróság előtt. Erre is született egy elnevezés: "testilying", ami a tanúskodás (testifying) és a hazugság (lying) összevonásából jött létre, magyarra kamuvallomásnak lehetne fordítani. A valótlan nyilatkozatok tipikusan akkor hangzanak el, ha a nyomozati munka során a fentiek szerint egyoldalú, nem ritkán akár kreált bizonyítékok keletkeztek, így a tanú egyidejűleg védi saját magát (vagy a szervezetet), és fokozza a nyomást a terhelt elítélése érdekében.[18]
Nyilvánvaló, hiszen bírósági ítéletek is alátámasztják, hogy a rendőri visszaélések, így a hamis nyilatkozatok Magyarországon is problémát jelentenek. Olyannyira, hogy a 2006. őszi tömegoszlatásokkal összefüggő elítélések orvoslásáról szóló 2011. évi XVI. törvény általános indokolása kimondta: az akkori tömeges tiltakozások helyszínén vagy azokhoz közeli helyeken lévő embereket brutálisan bántalmazták, függetlenül attól, hogy a megmozdulásokban aktívan részt vettek-e. Sokakat őrizetbe vettek, majd a bíróság előzetes letartóztatásba helyezte őket. A csupán "rossz helyen, rossz időben" tartózkodó személyekkel szemben, a rendőrség eljárását utólag igazolandó valótlan tartalmú rendőri tanúvallomások születtek.
Általában a nyomozással függenek össze azok az okok is, amelyek kiemelkedő szerepet játszanak a téves elítélésekben. Ilyen a hibás felismerés, valamint a hamis tartalmú beismerő vallomás. Jelentőségükre tekintettel ezeket az okokat részletesebben is tárgyaljuk.
A vád előkészítésének és képviseletének a szakaszában a rendőri-nyomozati problémákhoz hasonló kisiklások fordulhatnak - és az adatok igazolják, hogy fordulnak is - elő. Ezek épülhetnek a felderítés torzításaira, de azoktól függetlenül is felmerülhetnek. A cél általában a "váderedményesség" biztosítása, vagyis a megvádolt személy elítéltetése. Tipikus eszköz a mentő bizonyítékok visszatartása, eltitkolása, mint ahogyan ez az ismertetett jogesetben is történt. A problémák jelentős mértékben összefüggnek azzal, hogy az ügyésznek igen széles mérlegelési lehetősége, diszkrecionálisnak is nevezhető döntési jogosítványai vannak, mindenekelőtt a vádemelés terén. Ezeket természetesen behatárolják az alkotmányos keretek, de etikai normáknak is érvényesülniük kell az ügyészi működésben. Jellemző, hogy azokat kódexekben foglalják össze, így a vádhatóság tagjainak a magatartása ellenőrizhető, számon kérhető.
A magyar Be. 28. §-ának (1) bekezdése egyértelműen kimondja, hogy "...az ügyész kötelessége, hogy mind a terheltet terhelő és mentő, mind a büntetőjogi felelősséget súlyosító és enyhítő körülményeket az eljárás minden szakaszában figyelembe vegye".
Az Egyesült Államokban etikai szabályok követelik meg a mentő (vagy enyhítő) hatást eredményezhető bizonyítékok bíróság elé tárását. Ezek azonban nem közvetlenül alkalmazható jogszabályok, legfeljebb az ügyész felelősségé-
- 313/314 -
nek a vizsgálata során lehet rájuk hivatkozni. A Szövetségi Legfelsőbb Bíróság azonban világossá tette, hogy ez az ügyészi kötelesség az Egyesült Államok Alkotmányából, különösen annak a tisztességes (megfelelő) eljárásra vonatkozó cikkeiből (pl. a XIV. alkotmánykiegészítésből) levezethető. A testület a Brady kontra Maryland ügyben például hivatkozott olyan korábbi határozatokra, amelyek egyértelművé tették, hogy az alkotmányos garanciák nem értelmezhetők és alkalmazhatók leszűkítően (Mooney kontra Holohan, 1935, 294. US. 103., 109.). A Brady-ügyben eltitkolt (a vádlott javára értelmezhető) vallomás kapcsán a bíróság megjegyezte: a bíróságnak nem közvetlen feladata az ügyész megrendszabályozása, de az igen, hogy biztosítsa a tisztességes eljárást, ami önmagában kiemelkedő érték. Éppen ezért nem az ügyész szándéka a lényeges, hanem az a tény, hogy a terhelt adott esetben meg van fosztva egy (vagy több) olyan eszköztől, ami a védekezése során a számára fontos lehetne. Egyébként a bíróságok vélelmezik az ügyész törvényes eljárását, bizonyítani annak az ellenkezőjét szükséges, amennyiben a védelem úgy gondolja, hogy történt visszaélés (lásd például: United States kontra Christopher Lee Armstrong et al., 517. US. 456., 687., 1996). A hatalmi ágak megosztására is tekintettel az igazságszolgáltatás - a Legfelsőbb Bíróságot is beleértve - a visszaélést elkövető ügyészekkel szembeni fellépést az őket foglalkoztató hivataloktól, illetőleg a szakmai szervezetektől várja, számos eset viszont azt igazolja, hogy hiába.[19]
Döbbenetes példák vannak az ismertté vált ügyészi visszaélésekre az Egyesült Államokban. Előfordult, hogy egy tudottan fehér elkövető helyett egy afroamerikaival szemben jártak el. Olyan is volt, hogy emberölés miatt folytatták az eljárást, holott ismert volt az ügyészek előtt: az ember öngyilkos lett. Egy másik ügyben vad kutyák marcangoltak szét egy lányt, amire volt bizonyíték, mégis bevádolták a szülőket. A vád képviselői győzni akarnak, bíznak a saját felelősségük elkerülésében. A téma kutatója, Peter Joy szerint az okok, de legalábbis a súlyosan kifogásolható közvádlói magatartást lehetővé tevő körülmények nem az egyes ügyészek eltévelyedésében, jellemében keresendők. Intézményes tényezőnek tekinti a kutató az etikai szabályok túl általánosan való megfogalmazását, az igen széles körre kiterjedő diszkrecionális jogosítványokat, amelyek gyakorlása nem átlátható, továbbá a visszaélésekkel szembeni jogorvoslatok rendszerének a hiányosságait.[20]
Magyarországon is sokan bírálják a "váderedményesség" szempontjának a túlértékelését, ami sajnos nem az említett magatartások ellen hat. Az ügyészség és a téves ítéletek összefüggésében meg lehet említeni a Hajdú-Bihar Megyei Főügyészség helyettes vezetőjének nyilatkozatát, amit a már említett, a debreceni önkormányzati képviselő megölése miatt folyt eljárásban tett. Akkor felbukkant egy személy, aki beismerte az elkövetést, miközben még mindig az áldozat fia volt a terhelt. A főügyészhelyettes a következőket mondta: "... csak abban az esetben lehetne felfüggeszteni az S. (a képviselő fia - K. L.) elleni eljárást, ha D. Lajos fenntartaná beismerő vallomását. De mivel a tanúként meghallgatott férfi azt visszavonta, újabb bizonyíték híján, a tárgyalás az eredeti vádirat alapján folytatódik tovább augusztus 31-én."[21] Ez nem helytálló, a törvényből sem következik. Ha valaki beismerő vallomást tesz (a rendelkezésre álló adatok szerint kétszer is), akkor nem az a kérdés, hogy visszavonja-e, hanem az, hogy milyen bizonyítékok támasztják alá, valamint az is, hogy az általa mondottak megkérdőjelezik-e S. cselekvőségét és bűnösségét. Nyilvánvalóan igen, hiszen ha valaki azt mondja, hogy én voltam, akkor S.-sel szemben a kétséget kizáró bizonyítottság már nem áll fenn a legfontosabb terhelő tényeket illetően. Megjegyzendő, hogy a későbbiekben S.-t felmentették, a beismerő vallomást tévő személlyel szemben indították meg az eljárást, rá vonatkozóan DNS-nyomokat is találtak.
Az Innocence Project kutatói megállapították, hogy a téves elítélések több mint 70%-a a szemtanúk által produkált felismerés(ek) problémáira vezethető vissza.[22] Ez nem szorul bővebb magyarázatra. Természetesen nem csupán a formális - nálunk felismerésre bemutatásnak nevezett - eljárási cselekményekről van szó, hanem arról is, ha valaki például egy ismerősét véli felfedezni az elkövetőben, és erről beszámol a vallomásában.
Számos kutatást, sőt kísérletet végeztek a résztvevők számára bemutatott jelenetek alapján történő felismerések megbízhatóságának a mérésére. Az eredmények eltérőek voltak, ami nyilvánvalóan összefügg a konkrét körülményekkel. Mindazonáltal megállapítható, hogy az esetek több mint 30%-ában téves azonosítás történt. A pontosság érdekében az okok körében a pszichológuskutatók különbséget tesznek az észlelés, a bevésés, a tárolás, valamint a reprodukálás mozzanatai között.[23] Nagyon fontos, több kutató által is rögzített tény, hogy a felismerő tanúk vagy terheltek magabiztossága és memóriájának a pontossága közötti összefüggés nem szignifikáns. Magyarul, félrevezető, ha a jogalkalmazó azt veszi alapul,
- 314/315 -
hogy mennyire határozottan állítja a felismerő személy az azonosságot.[24]
Brandon L. Garrett az Innocence Projectek adatai alapján megállapította, hogy az általa vizsgált (250 fős) mintában az utólagos felmentéssel zárult esetek 36%-ában nem csupán egy, hanem több (akár 3-5) határozott felismerés is történt. A hibaforrás elég jól megállapítható: az ilyen azonosításokra épülő ítéletek 88%-ában megbízható információ merült fel a rendőrségi befolyásolásra.[25] Érdekes - és egyben a teljesítménykényszer torzító hatására utal -, hogy a felmerült kételyekre a vád számos esetben a cselekmény súlyosságát hozza fel a megalapozottság alátámasztása érdekében. Egy ügyben például az ügyész azzal válaszolt a bíró által kifejtett aggályokra, hogy ő (vagyis a bíró) még nyilván nem volt olyan, az életét fenyegető helyzetben, mint a sértett.[26] Az érvelés logikai képtelensége egyértelmű, de sajnos az esküdteknek a tudatára mégis hatással lehet. Ha egyáltalán a bírói-esküdti gondosságot fokozni lehet (nem szabad, hiszen az egyszerűbb ügyekben is emberek sorsáról, becsületéről van szó), akkor éppen a legsúlyosabb cselekmények esetében kellene a legalaposabban mérlegelni egyebek mellett a felismerések megbízhatóságát. Nem csupán azért, hogy ártatlan személyek elítélését elkerüljék, hanem - az érem másik oldala - azért is, hogy a valódi tettest az igazság kiderítése után tovább lehessen keresni, megakadályozva további személyek áldozattá válását.
A tudományos vizsgálatok eredményei alapján elmondható, hogy a felismerő személyek adottságai (nem, bőrszín, intelligencia stb.) lényegesen nem befolyásolják az eredményt, az életkor azonban már szignifikáns tényező, a fiatalok és az idősek már kimutathatóan gyakrabban hibáznak, mint a "normál" felnőttkorhoz tartozók. Segíti a pontosságot, ha az illetőnek korábban már volt hasonló feladata, továbbá a verbális készség is pozitív tényező. Ez utóbbi fontos már csak azért is, mert a személyleírást általában először szóban kell megadni. Ha az megbízható, akkor a fényképes vagy az élőszemélyes bemutatáshoz is nagyobb eséllyel lehet alanyokat találni.
Magától értetődő követelmény, hogy a tanúnak vagy terhelttársnak az elkövető személyére vonatkozó nyilatkozatát úgy kell megszerezni, hogy a kiválasztás vagy azonosítás során lehetőleg ne érvényesüljön olyan befolyás, ami az eredeti tudattartalmat módosíthatja. Ennek az ellenkezőjére példa az Olof Palme svéd miniszterelnök 1986-os meggyilkolását követő eljárás. A kormányfő a feleségével moziból indult gyalogosan hazafelé, amikor egy férfi hozzálépett és halálos lövést adott le rá. Az özvegy felismerte a támadót, a kiválasztás során azonban megjegyezte: látszik, hogy ki az alkoholista. Miután pedig az elkövetés során nyilvánvalóan nem juthatott ilyen következtetésre a gyilkost illetően, felmerült az eljáró hatóságok tagjai részéről gyakorolt befolyásolás lehetősége. Érdekes, hogy a vallomás és a felismerés megbízhatóságának megítélése céljából két szakértőt is meghallgattak. Az ügyben végül felmentő döntés született, holott a terheltet érintően számos bizonyíték állt rendelkezésre. Az ügy azóta is megoldatlan.[27]
Amint arról szó volt, az emberek nem mindig képesek pontosan visszaadni azt, amit korábban észleltek. A felismeréseket tehát mindig kritikával kell kezelni. Abban viszont megegyeznek a kutatók, hogy a törvényesen és a garanciális szabályokat tiszteletben tartó eljárásban lefolytatott azonosítási eljárások nagyban hozzájárulhatnak az igazság megállapításához. Olyan körülményeket kell tehát teremteni - részben jogalkotással, részben pedig a megfelelően kontrollált felismertetésekkel -, amelyek alkalmasak arra, hogy a tévedések lehetőségét minimalizálják.
Az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága mindenekelőtt a védelemhez való jog érvényesülését, vagyis a védői jelenlét lehetőségének a biztosítását követeli meg, továbbá a tisztességes eljárás értelemszerűen alkalmazott szabályainak az érvényesülését. Általában az úgynevezett Manson-tesztet[28] követi az igazságszolgáltatás. Ennek alapján a bíróságnak mindenekelőtt azt kell vizsgálnia, hogy a felismertetés során volt-e szükségtelenül befolyásoló tényező. Nem feltétlen kizáró ok például, ha adott esetben a gyanúsítottat kórházban kell felismerni úgy, hogy ott hasonló személyeket értelemszerűen nem tudnak az illető mellé helyezni. A második kérdés, hogy megbízhatónak tekinthető-e a felismerés. Ennek kapcsán a tanú (esetleg terhelt) személyes képességeit, valamint az észlelés körülményeit kell tekintetbe venni.
Az Innocence Projectek kutatói - és más tudósok is - számos javaslatot dolgoztak ki a felismerések megbízhatóságának fokozása érdekében. Ezek részben az egyes helyeken már létező jó gyakorlaton, részben pedig a tévedések okainak a megismerésén alapulnak.
Magyarországon a felismerésre bemutatást a Be. 122. §-a szabályozza. A törvény megfogalmazza azokat a legfontosabb garanciális követelményeket, amelyek a befolyástól való mentesség lehetőség szerinti kiküszöbölését szolgálják. Fontos, a gyakorlatban azonban sajnos nem mindig követett rendelkezést tartalmaz a 23/2003. (VI. 24.) BM-IM együttes rendelet 45. §-ának (3) bekezdése is, amelynek értelmében az érintett nyomozó hatóságok részéről "nem szabad felismerésre bemutatni azt a személyt, illetve tárgyat, akit, illetve amelyet a nyomozás során fényképének nyilvános, előzetes bemutatásával kutattak fel, vagy akit, illetve amit a felismerő személy a nyomozási cselekmények végrehajtása során láthatott."
- 315/316 -
A mondottak után nem meglepő, hogy a magyarországi félresiklott esetekben, így a már említett móri ügyben is jelentős szerepe volt a nem megfelelően végrehajtott, illetőleg helytelenül értékelt felismerésre bemutatásoknak. Ma már tudjuk, hogy tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt Kaiser Ede nem volt jelen a bűncselekmény színhelyén annak időpontjában. A gyanúsítás és a vád szerint azonban ő volt az, aki a kirabolt bankfiók bejáratánál elküldte a bemenni szándékozókat. A személyleírásoknak tehát rá kellett volna illeniük, a felismerőknek őt kellett volna azonosítaniuk, mint elkövetőt. Csakhogy legalább ötféle különböző nyilatkozat született az ajtóban álló személyre: volt, aki sapkát látott rajta, volt, aki hosszú hajat, esetleg parókát. A vádiratban ezért az szerepelt, hogy a tettes hol felvette, hol letette a sapkát és a parókát. A tanúk szerint az illető igen magas, 185-190 cm-es lehetett, Kaiser csak 178. Ebben az esetben is volt ismételt bemutatás, a cselekményről készült videófelvételen pedig nem hallható, hogy mit kérdeznek a nyomozók a tanúktól.[29]
Döbbenetes, hogy az igazságszolgáltatás kudarcaiban egyáltalában nem elhanyagolható szerepet játszanak azok a beismerő vallomások, amelyekben ártatlan emberek mondják el, hogyan is követték el a terhükre rótt bűncselekményt. Az Innocence Project adatai szerint az utólag felmentett terheltek több mint egynegyede tett ilyen nyilatkozatot, vagy legalábbis olyan kijelentést, amit ellene lehetett bizonyítékként felhasználni.[30] Nyilvánvaló, hogy az okokat mindenekelőtt a kihallgatási gyakorlatban, továbbá az ügyészi vádalku-előkészítésben kell keresni.
A nyomozati szakban a már említett "alagútnézet", vagyis csőlátás azt eredményezi, hogy a rendőrök már az eljárás kezdeti szakaszától biztosak a dolgukban: tudják - legalábbis tudni vélik -, hogy az általuk kiválasztott gyanúsított követte el a bűncselekményt. Noha a beismerő vallomás nem feltétele a felelősségre vonásnak, annak megtétele a terhelt részéről cél a hatóság számára. A kihallgatásokat a bűnüldöző szervek tagjai egyfajta szellemi küzdelemként élik meg, amelyben kielégülést jelent, ha a másik fél megadja magát. Ez azonban nem jelenti a gyanúsított egyenrangú félként való elismerését, még kevésbé a fegyverek egyenlőségének bármilyen értelemben vett biztosítását.
Összességében azt lehet mondani, hogy a valótlan tartalmú beismerő vallomások esetében tipikusan megtörik az ártatlan gyanúsítottak akaratát. Előfordul a fizikai bántalmazás, a "megvonásos" (étel, WC-használat, alvás, kapcsolattartás stb.) módszer, valamint a lelki gyötrelem okozása. Van olyan is, hogy egyszerűen meggyőzik a terheltet, hogy semmi értelme a tagadásnak, a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján el fogják ítélni. Miután pedig az illető a végső kétségbeesés stádiumába került, felcsillantják neki a reményt, hogy tudnak tenni annak érdekében, hogy ne a legsúlyosabb büntetést kapja.[31]
Ugyanakkor van példa arra is, hogy valaki az említett ráhatás hiányában is - vagyis önkéntesen - hamis tartalmú beismerő vallomást tesz. Ennek oka lehet például, hogy így egy súlyosabb bűncselekményről akarja elterelni a figyelmet.[32] Lehetséges, hogy valaki egy általa szeretett személy helyett, vagy más okból - például pénzért - "viszi el a balhét", sőt még "bérrab" is ült már magyar börtönben.[33]
Mindebből az következik, hogy a cselekmény elkövetését vállaló személyek nyilatkozatait is kritikával kell fogadni, meg kell kísérelni annak feltárását, hogy miért tette a saját magát inkrimináló kijelentéseket. Az egyéb bizonyítékok beszerzése sem mulasztható el, hiszen előfordulhat, hogy a terhelt az eljáró szerveket kicselezve a végén rukkol elő a mentő bizonyítékkal, miközben esetleg a valódi tettesről sikerült elterelni a figyelmet. Vannak persze érvek a beismerés ítéleti alapként való elfogadása mellett is (gyorsítás, vádalku stb.), a szabályozás és a jogalkalmazás során sem szabad azonban megfeledkezni az ilyen megoldások veszélyeiről.
Az Innocence Project közreműködésével utólagosan felmentett elítéltek körülbelül 15%-a érdekelt tanúk nyilatkozatai alapján kapta meg a büntetését. Voltak fizetett informátorok, de az esetek többségében a fogvatartott társak terhelő vallomásai vezették félre az igazságszolgáltatást. Az ő motivációjuk nem az igazság kiderítése, hanem a saját helyzetük javítása. Nem túlzás, hanem az Innocence Project és a hibás ítéletek adataival alátámasztható tény: az ilyen tanúnak minden oka megvan arra, hogy hazudjon.[34]
Az együttműködő tanúk vagy terheltek elmondásának bizonyítási eszközként való használata igen régi gyakorlat. A XVIII. századi Angliában törvények biztosították a vérdíjat a mások bűneiről beszámoló informátorok számára. Ez lehetővé tette az igazságszolgáltatás eredményessége látszatának a fenntartását, miközben az anyagi igazság feltárásának szempontja háttérbe szorult. Ismertté vált például Charles Cane esete, aki 1755-ben két em-
- 316/317 -
bert juttatott akasztófára, majd a következő évben egy ellene szóló vallomás miatt őt magát is felkötötték.[35]
2003-ban Virginia államban kivégezték Earl Bramblettet, akit egy négytagú család kiirtásával gyanúsítottak, vádoltak, majd azért elítéltek. Bramblett végig tagadta a cselekmény elkövetését. A bírósági döntés alapvetően egy rabtárs vallomásán alapult, akinek a terhelt állítólag bevallotta, hogy ő volt a gyilkos. Más, egyértelműen terhelő bizonyíték nem állt rendelkezésre, csupán olyan adatok, amelyek közvetve utalhattak Bramblett cselekvőségére és bűnösségére. A börtöntárs később úgy nyilatkozott, hogy az eljárásban nem mondott igazat, ekkor azonban már késő volt.[36]
Az amerikai Legfelsőbb Bíróság az Egyesült Államok kontra Henry ügyben [447. US. 264 (1980)] kimondta, hogy a bűnüldözésnek dolgozó zárkatárs által kiprovokált beismerő nyilatkozat nem vehető figyelembe törvényes bizonyítási eszközként, mert az így nyert adatok a terhelt védelemhez (védőhöz) való jogát sértik. A későbbiekben a legmagasabb igazságszolgáltatási szerv arra az álláspontra helyezkedett, hogy amennyiben az elkövető önként "mesél" a magatartásáról - tehát nem egyfajta tiltott kihallgatásról van szó -, akkor a mondottak értékelésének nincs akadálya.[37]
Az érdekelt tanúk és terheltek vallomásainak jelzett problémáit a magyar igazságszolgáltatás is érzékelte. A Legfelsőbb Bíróság egy iránymutató egyedi határozatában kimondta: "A vallomások hitelességének az elbírálásakor vizsgálni kell a vallomást tevők szavahihetőségét is, amire egyebek mellett különösen abból lehet következtetni, hogy a kihallgatott vallomásai mennyiben állnak összhangban a kétségtelenül bizonyított objektív jellegű tényekkel, tartalmaznak-e elfogadhatóan meg nem indokolható eltéréseket, a valóság elmondásán kívül fűződhetett-e a kihallgatottnak valamilyen érdeke ahhoz, hogy milyen vallomást tegyen." (BH 2000.482.). A Fővárosi Ítélőtábla Bf. 83/2010/30. számú határozata ezzel összhangban a következőket tartalmazza: "A zárkatárs vallomását fokozott körültekintéssel kell értékelni [...] akkor lehet teljes értékű bizonyítékként elfogadni, ha azt más adat is alátámasztja, vagy pedig olyan tényeket tartalmaz, amelyről a zárkatárs kizárólag a vádlottól szerezhetett tudomást."
Az utólag felmentett elítéltek körülbelül egyötöde nyilatkozott úgy, hogy ügyében a védő tevékenysége elfogadhatatlan volt. A kifogások mind a kirendelt, mind pedig a meghatalmazott ügyvédeket érintették. Kirendelés esetén is van lehetőség cserét kérni, ehhez azonban a bíróságok kirívó hiányosságok meglétét követelik meg, így a kérelmek döntő többségét (kb. 80%) elutasítják. Egyebek mellett abban az esetben is ilyen döntés született, amelyben az eljáró ügyvéd nem tartotta szükségesnek a védence érdekében elvégzendő DNS-vizsgálatot. Arra hivatkozott, hogy nincs elegendő pénze a hozzátartozóknak a szakértő díjazására. Ezzel szemben a szükséges összeget átadták az ügyvédnek. Ő azt eltette, de a DNS-vizsgálatot nem rendelte meg.[38]
Mivel a félresiklott ügyek döntő többségében a későbbi DNS-vizsgálat eredménye hozott fordulatot, nem meglepő, hogy az utólagos felmentések mintegy 46%-ában az objektív bizonyítékok nem megfelelő felhasználása, illetőleg értékelése vezetett a kudarchoz. Ebben szerepet játszott az új technológia, ami felülírta a korábbi, kétségbevonhatatlannak tekintett, tényeken alapuló megállapítások jelentős részét. Megjegyzendő, hogy többnyire nem általában érvénytelenítette azokat, hiszen például a vércsoportvizsgálatok önmagukban - legalább kizáró jelleggel - meggyőző bizonyítékokkal szolgálhattak. Valójában a minták rögzítése, kezelése, és esetenként azok értékelése bizonyult számos esetben hibásnak.
Jellemző, hogy éppen az ártatlansági ügyekben alapvető jelentőségű DNS-vizsgálatok eredményeinek az elfogadhatósága sem volt kezdettől fogva egyértelmű. A People kontra Castro ügyben [Bronx Megye Legfelsőbb Bírósága, 143 Misc. 2d 276 (1989)] a bíróság igen hosszúra nyúlt előkészítő ülésen elutasította az ügyészség által felkínált DNS-bizonyítást. Az ügy érdekessége, hogy ezt a döntést a vádlott védelmében éppen Peter Neufield és Barry Scheck szorgalmazta és támogatta, akik később elérték a zömmel DNS-összehasonlításokon alapuló újratárgyalásokat és felmentéseket az általuk létrehozott Innocence Project keretében. Valójában nincs ellentmondás, hiszen a Castro-ügyben nem általánosságban, hanem a bizonyítási eszközt produkáló szakértői intézményhez kötődő módszertani hiányosságok miatt született a negatív döntés. Megjegyzendő, hogy az ügy kimenetele szempontjából ennek közvetlen jelentősége nem volt, mivel Castro beismerő vallomást tett.
2013-ban az Egyesült Államok Igazságügyi Minisztériuma és az FBI megállapodást kötött az Innocence Projecttel, valamint a Bűnügyi Védők Országos Egyesületével az FBI
- 317/318 -
laboratóriumaiban elvégzett vizsgálatok utólagos ellenőrzéséről. Megállapították, hogy hibás eredmények születtek a haj-, illetőleg szőrszálak elemzése során, illetve a szakértők az ilyen ügyekben valótlan tartalmú vallomásokat tettek.[39]
A jogklinikák a felsőoktatáshoz kapcsolódó projektek, amelyek általában az egyetemek szervezetébe tartoznak. Az Innocence Project is idesorolható azzal, hogy "kinőtte" a felsőoktatási kereteket. A jogklinikák elnevezése azzal függ össze, hogy a képzés szorosan összekapcsolódik a gyakorlattal, amelyben a lehetőségekhez képest oktatóik vezetésével részt vesznek a hallgatók is. Az igazságszolgáltatás kudarcaival is számos jogklinika foglalkozik, például az amerikai Wake Forest Egyetemen (Észak-Karolina), Michiganben és másutt is.
Számunkra különösen fontos a lengyel Ártatlanság Klinika tevékenységének a megismerése, hiszen nem szorul mélyebb indokolásra, hogy közös történelmi múltunk és jogrendszereink hasonlósága miatt a tapasztalatok nyilvánvalóan nálunk is hasznosíthatók. A Klinikát 1999-ben alakította meg a Lengyel Helsinki Bizottság, a Varsói Egyetem pedig oktatási programjába illesztette.
A jogsérelmet szenvedett személyek a Klinikához fordulhatnak, ahol az ügyet alapos elemzésnek vetik alá. A projekt egyébként semmiféle közjogi hatáskörrel nem rendelkezik, az igazságszolgáltatás mozgásba hozatala az adott ügyekben eljáró védők segítségével történik meg, a rendkívüli jogorvoslati lehetőségek kihasználásával. Sajnálatos módon - miként Magyarországon - az adatok megismerése is rendkívüli nehézségekbe ütközik, hiszen a joghallgatók nem férnek hozzá az iratokhoz, hacsak a hozzájuk forduló személy, illetőleg annak felhatalmazásával a védő nem teszi azt lehetővé. Egyébként a nyilvános bírósági tárgyalásokat látogatják, továbbá a törvényes keretek között felhasználják a Helsinki Bizottság egyéb projektjeinek (például a fogda- és börtönlátogatási tevékenységnek) az információit. Az eljárások befolyásolása még nehezebb, ebben a körben az ügyvédekkel való együttműködésen túlmenően a nyilvánosság eszközével, valamint a bírósághoz intézett "külsős" beadványokkal (amicus curiae levelek) tudnak élni. Így az eredmények is szerénynek mondhatók. 2010-ben mintegy 60 esettel foglalkozott a Klinika, ebből tízben történtek konkrét jogi lépések, csupán néhány esetben rendelték el az újratárgyalást, egy utólagos felmentés született.[40]
Természetesen egy ilyen intézmény sikere nem kizárólag, sőt nem is elsősorban az igazságszolgáltatási döntésekkel mérhető. A probléma tudatosítása a következő jogásznemzedékben, az eljárások hibáinak a feltárása, de mindenekfelett az igazság és az igazságosság feltétlen szolgálata felbecsülhetetlen hozzájárulás a rendszer tisztításához.
Az Innocence Project sikerei, továbbá a téves elítélések ismertté vált esetei arra ösztönözték az államokat, hogy hivatalos szerveket hozzanak létre az ártatlanság utólagos felderítésére, bizonyítására és a következmények alkalmazásának előmozdítására. Észak-Karolinában például az Ártatlanságot Vizsgáló Bizottság (Innocence Inquiry Commission) egy állami szerv, amelyet a törvényhozás létesített 2006-ban. A testületnek 8 tagja van, akiket az állam Legfelsőbb Bíróságának és Fellebbviteli Bíróságának az elnökei választanak ki. Közülük egy felsőbírósági bíró, egy ügyész, egy ügyvéd, egy áldozatvédő aktivista, egy tisztséget nem viselő személy a társadalom elvárásainak a képviseletére, egy sheriff, továbbá két olyan személy tisztségtől függetlenül, akinek a részvételét a két főbíró indokoltnak tartja.[41]
A bizottsághoz százával érkeznek a kérelmek, a testület dönti el, hogy melyikkel kapcsolatban tart meghallgatást, ezek közül kerülnek ki a felülvizsgálatra kiválasztottak. A testület ténylegesen 2007-ben kezdte meg a működését. Azóta - 2017 februárjáig - összesen 2005 esetben kezdeményezték az eljárást, amely 1946 ügyben fejeződött be. Összesen 10 esetben tartottak meghallgatást, mindegyikük utólagos felmentéssel végződött.[42]
1974 novemberében bombák robbantak Birmingham két kocsmájában. Összesen 21 ember halt meg, ez volt addig a legsúlyosabb terroristatámadás a szigetországban. Magától értetődik, hogy az események és azok következményei az érdeklődés homlokterébe kerültek. Még ugyanazon az estén őrizetbe vettek öt férfit, akik Belfastba utaz-
- 318/319 -
tak egy volt terrorista temetésére, de erről a rendőröknek nem számoltak be (ez volt az egyik gyanús jel a nyomozó hatóság számára). Másnap egy hatodik gyanúsítottat is elfogtak. A vizsgálatok során megállapították, hogy a szabadságuktól való megfosztást követően hosszas, szünet nélküli kihallgatásokon kellett részt venni a terhelteknek, miközben erős ráhatások érték őket annak érdekében, hogy - beismerő - vallomást tegyenek. Fenyegetések hangzottak el, sőt fizikai bántalmazás is történt. Mindezek hatására, ahogyan ezt később ők maguk a bíróságon elmondták, négyen közülük aláírták a beismerő vallomásukat. További, az elítélésük szempontjából lényeges bizonyíték volt az a szakértői vélemény, amely szerint kettejük kezén a robbanóanyagból származó maradványok voltak. Ennek ellentmondott a védelem által felkért igazságügyi szakértő álláspontja.
A bíróság végül a váddal egyezően állapította meg a tényállást, mindegyik terheltet 21-szeres életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélte az áldozatok számának megfelelően. A következő években feljelentést tettek, majd polgári pereket indítottak az őket sanyargató rendőrök és börtönőrök ellen. Ezek nem vezettek eredményre, noha elég nyilvánvaló bizonyítékok voltak a visszaélésekre (például egy börtöntárs vallomása). A sajtó elkezdett kritikusan foglalkozni az üggyel, a döntőnek hitt bizonyítékok is igencsak meggyengültek. Az objektívnek hitt tényre alapozott (terhelő) véleményről például 1985-ben kiderült, hogy a szakértő olyan tesztet alkalmazott, amelyben az inkriminált nitroglicerin mellett a nitrocellulóz is pozitívan reagál. Ez azért lényeges, mert ez utóbbi játékkártyáról is a kézre kerülhet, márpedig az utazó terheltek hosszú időn keresztül "verték a blattot". A beismerő vallomások egyébként is vitatott meggyőző ereje pedig azzal gyengült tovább, hogy egy képviselő közölte azon rendőrök - igaz, név nélkül tett, de "életszerű" - nyilatkozatait, akik részt vettek a kínzásokban. A legfontosabb persze az volt, hogy kiderült: kik voltak a valódi tettesek. Ami pedig igazán döbbenetes: a londoni rendőrség bűnügyi részlegén, a New Scotland Yardnál már 1976 óta ismerték a tényleges elkövetők személyét.
Ilyen előzmények után került sor a birminghami hatok felmentésére 1991-ben, majd más esetekben is hasonló határozatok születtek.
Angliában, Walesben és Észak-Írországban (Skóciának önálló felülvizsgálati rendje van) a múlt század '70-es éveiben hozott ítéletekkel kapcsolatos számos igazságszolgáltatási botrány világított rá az utólagos igazságtétel szükségességére. Az ügyek újbóli áttekintése során megállapították, hogy a rendőri visszaélések, a bizonyítékok visszatartása, a hamis vallomások mellett a szakértői vélemények ellentmondásai tették lehetővé a tényállásnak a valóságtól eltérő rögzítését. Hozzájárult a kudarchoz, hogy a sajtó nyilvánossága a társadalom felháborodását tükrözte, ami egyfajta nyomásként nehezedett az ügyekben eljáró bíróságokra.
1991-ben semmisítették meg a Birmingham Six, vagyis a Birminghami Hatok ügyében született döntést. Ekkor küldték ki a büntető igazságszolgáltatás rendszerének vizsgálatára azt a királyi bizottságot, amely alapos elemzés nyomán javaslatot tett egy új intézmény létesítésére a hasonló esetek kezelése céljából. Addig a belügyminiszterhez (Home Secretary) lehetett fordulni akkor, ha valaki az ártatlanságára hivatkozva újratárgyalást kívánt elérni. A miniszter utalhatta vissza megismételt eljárásra az ügyet, a gyakorlat viszont azt mutatta, hogy erre igen ritkán került sor, a kormánytag és apparátusa nem tanúsított megfelelő aktivitást a kétségek eloszlatására.
A bizottság arra a következtetésre jutott, hogy a bíráskodás hibáinak a korrekciója érdekében olyan intézmény létesítésére van szükség, ami mind az igazságszolgáltatástól, mind pedig a kormányzattól független. A testület javaslatára az 1995-ös büntető jogorvoslati törvény (Criminal Appeal Act) rendelkezett a Büntető Ügyeket Felülvizsgáló Bizottság (Criminal Cases Review Commission, CCRC) felállításáról.
A szerv 1997-ben kezdte meg a működését. A hivatkozott törvény 8. §-a értelmében legalább 11 tagból áll, akiket az uralkodó nevez ki a miniszterelnök javaslatára, de akik jogilag nem állnak a Korona szolgálatában. A megbízás öt évre szól, egy alkalommal hosszabbítható, összesen tehát legfeljebb 10 éves tartamra.
Feladata azon tények feltárása, amelyek megalapozhatják egyes ügyeknek a Fellebbviteli Bírósághoz való visszautalását. Abban az esetben lehet e jogosítvánnyal élni, ha fennáll annak a tényleges lehetősége (real possibility), hogy az igazságszolgáltatás a korábbiaktól eltérő következtetésre jut a határozatában. A bírói értelmezés szerint valószínűsíteni kell az eredeti döntés megsemmisítését vagy megváltoztatását. Ezt a kritériumot (a tényleges lehetőség fennállásának a követelményét) számos bírálat érte, azonban a bizottság tevékenységét vizsgáló parlamenti testület azt állapította meg, hogy a 70%-os eredményesség - vagyis a visszautalt esetekben a bíróság ténylegesen korrigálta az ítéletet vagy végzést - igazolta a mérlegelési szempontok megfelelőségét. Ezzel szemben érvként szokták felhozni, hogy a bizottság a nála kezdeményezett ügyek 3-4%-át tekinti olyannak, amelyben fennáll a változtatás tényleges lehetősége.
A CCRC tevékenységének és az alapul szolgáló jogi szabályozásnak bírálói - közöttük a Cardiffi Egyetem Jogi Karán működő Innocence Project - elsősorban azt kifogásolták, hogy a tényleges lehetőség tesztjének az alkalmazása valójában ellentmond a Királyi Bizottság által hangsúlyozott függetlenség követelményének. A bizottságnak lényegében azt kell megjósolnia, hogy a Fellebbviteli Bíróság milyen döntést fog hozni, tehát végső soron kiszolgálja az igazságszolgáltatást. Tulajdonképpen az említett 70%-os eredményességi mutató is erre utalhat - mondják azok, akik nem elégedettek a bizottság munkájával. Márpedig - vélik a kritikusok - szükség volna arra is, hogy adott esetben az ítélkezési gyakorlattal szemben is érvek fogalmazódjanak meg, erre a CCRC működése a normatív alapokra is tekintettel kevéssé alkalmas. Mások viszont úgy érvelnek, hogy a bizottság nem veheti át az
- 319/320 -
ítélkezés szerepét, nem az a feladata, hogy felülbírálja az igazságszolgáltatást.
2013-ban egy doktori értekezés szerzője alapos vizsgálatnak vetette alá a bizottság kezdeményezéseinek az indokoltságát, illetőleg a nemleges döntések, vagyis a visszautasítások gyakorlatát. Arra a következtetésre jutott, hogy ez utóbbi körben a véletlenszerűen kiválasztott 404 esetből 26-ban megkérdőjelezhető a bírósághoz fordulás mellőzése. Nem állította a kutató, hogy egyértelműen ártatlan személyeket ítéltek el ezekben az esetekben, de ez természetesen nem is feltétele egy felmentő határozatnak. Mindazonáltal figyelmet érdemel, hogy az igazságtalanság átélése - akár alappal, akár csupán szubjektíve, de az eljárás tisztességéről nem meggyőzve - nem csupán a bíróságok ítélkezéséhez, hanem a hibás döntések korrigálására létesített szerv működéséhez is kapcsolódhat.
Az országrésznek saját jogrendszere és az Egyesült Királyság többi tagjától elkülönült igazságszolgáltatása van. Ezért volt szükség arra, hogy az előző pontban említett törvény mellett külön jogszabály rendelkezzék a skót felülvizsgálati intézményről [1995. évi büntetőeljárási törvény Skóciára vonatkozóan, Criminal Procedure (Scotland) Act]. A Büntető Ügyeket Felülvizsgáló Skót Bizottságnak 8 tagja van, akiket az uralkodó nevez ki, tevékenységét egyébként az angol-walesi-északír testület mintája alapján végzi.
Legnevezetesebb esete a skóciai Lockerbie térségében felrobbantott Pan-Am repülőgép ügyében elítélt Abdelbaset Al-Megrahi bűnösségének utólagos vizsgálata. A terrorakcióban mind a 243 utas - közöttük 4 magyar -, továbbá a 16 főnyi személyzet valamennyi tagja meghalt. Mivel a gép lakott területre zuhant, 11 személy esett áldozatul a helyi lakosok közül. Két személyt vádoltak meg az elkövetéssel, de csak Al-Megrahit ítélték el. A terhelt soha nem tett beismerő vallomást. A skót felülvizsgálati bizottság megállapította, hogy - noha perdöntő bizonyíték az elítélt ártatlanságára vonatkozóan nem került elő - az eljárás során olyan törvénysértések következtek be, amelyek kétségessé teszik a jogerős döntés helyességét.
2004-ben brit mintára hozták létre Norvégiában a Büntető Ügyeket Felülvizsgáló Bizottságot. Öt állandó és három póttagját az uralkodó nevezi ki. Közülük az elnök öt, a többiek három évre kapják a megbízásukat. Az elnöknek és helyettesének jogi végzettséggel kell rendelkeznie. A bizottság jogosult dönteni arról, hogy az általa szükségesnek tartott esetekben a bíróság - amelyik nem lehet azonos a korábbi ítéletet hozó szervvel - újra tárgyalja az ügyet. Erre alapul szolgálhat egy - vagy több - új bizonyíték, valamely arra jogosult nemzetközi fórum Norvégiát elmarasztaló határozata, ha annak alapján az újabb eljárás lefolytatása elvárható. Ugyancsak újratárgyalási ok lehet, ha a jogerős határozathoz vezető eljárásban bűncselekmény miatt elítélt vagy igazolhatóan elfogult személy vett részt. Lehetőség van a felülvizsgálatra akkor is, ha a Legfelsőbb Bíróság eltért a korábbi jogalkalmazási gyakorlattól, vagy ha egyéb körülmény utal arra, hogy az elítélt személy bűnössége kétséges.
A bizottság rendelkezik mindazokkal az eszközökkel, amelyek a döntése meghozatalához szükségesek. Tanúkat hallgathat meg, szakértőket vehet igénybe, adatokat és iratokat szerezhet be. Az ügyekben saját vizsgálói járnak el, de kérheti az ügyészséget is nyomozati cselekmények elrendelésére. Ha kényszerintézkedés válik szükségessé valakivel szemben, akkor a bizottság a bírósághoz fordul, mivel csak az igazságszolgáltatás jogosult ilyenekről határozni.
2015-ben 152 újratárgyalási kérelem érkezett a bizottsághoz 158 ügyben született döntés (korábbról áthozott beadványok is voltak), 40-ben rendelték el az újratárgyalást.[43]
A bizottságot sokan bírálják az elutasított ügyek miatt. A kritikusok szerint a felülvizsgálati szerv hajlamos túlértékelni az igazságszolgáltatás alaposságát, megbízhatóságát. Egy független munkacsoport 2012-ben átvilágította a testületet, és megállapította, hogy az jól látja el a feladatát, bár néhány korrekcióra szükség lehet (például védőügyvédek bevonása, nagyobb nyilvánosság).[44] Megállapítható, hogy Norvégiában alapvetően érvényesülnek az ártatlanok elítélését akadályozó garanciák, nyilván ez is okozhatja a bizottságnak a bíráskodás rendszere iránti lojalitását, illetőleg annak látszatát. Mindazonáltal "természetesen" előfordulnak súlyos hibák, amit a bizottság gyakorlata is igazol.
Kanadában is felismerték, hogy a bíráskodás kudarcait meg kell előzni, az ártatlanul elítélteknek legalább utólag igazságot kell szolgáltatni. A felnőttek elleni büntetőügyek mintegy kétharmada zárul beismerő vallomáson alapuló elmarasztaló határozattal. Mindössze 3% körül mozog a felmentések aránya, a többi eljárást az ügyészség szünteti meg.[45] Másképpen fogalmazva: a vádered-
- 320/321 -
ményesség az észak-amerikai államban is igen magas szintet ér el, ez azonban ott nem ad okot az önelégültségre. Annál kevésbé, mivel a valótlan tartalmú beismerő vallomások létezése elismert tény, az ártatlanul elítéltek jelentős része pedig éppen ilyen nyilatkozatok miatt kapott büntetést.
Ennek egyik módja az eljárások félresiklásának nyilvános vizsgálatokon való feltárása. Az ilyen megoldás abban különbözik az eddig említettektől, hogy nem állandó szervezet végzi a valóság feltárását és a korrekcióra vonatkozó javaslatok kidolgozását, hanem az adott ügyre létrehozott bizottságok. Ezeket rendszerint nyugalmazott, vagy akár aktív bírók vezetik, a tartományi kormányok által kinevezve. A testületek nyilvános meghallgatásokat tartanak, amellett a média is figyelemmel kíséri a folyamatot.
Az első ilyen nyilvános vizsgálatra 1986-ban került sor, az annak lefolytatására kinevezett testületet Új-Foundland főbírája vezette (az eset egyébként Új-Skóciában, vagyis egy másik tartományban történt, ott hozták a felülvizsgálandó ítéletet is). Az ártatlanul elítélt személy egy őslakos, Donald Marshall volt, akit egyébként 1983-ban már jogerősen felmentettek. A vizsgálat tehát inkább az okok és tanulságok megállapítására, legfőképpen pedig a hasonló kudarcok megelőzésére irányult. A vád és a jogerős határozat szerint ismerősét szúrta le egy parkban. A későbbiekben jelentkeztek azok a tanúk, akik elmondták, hogy nem Marshall okozta az illető halálát. A vizsgálóbizottság 93 nyilvános meghallgatást tartott, 113 tanút szólaltatott meg, 1989-re készült el a jelentése. Ebben igen alapos elemzések olvashatók. Az egyik legfontosabb: a testület arra a következtetésre jutott, hogy az igazságszolgáltatás kisiklása a nyomozástól kezdődően visszavezethető a származás miatti diszkriminációra. A jelentés a rasszizmus kifejezést is használta a terhelttel szembeni közhatalmi megnyilvánulásokra. Ennek megfelelően a bizottság ajánlásokat fogalmazott meg a hátrányos megkülönböztetés kiküszöbölésére.[46]
Az Innocence Project kanadai megfelelője és az Innocence Network keretében együttműködő partnere az Egyesület az Ártatlanul Elítéltek Védelmére (Association in Defence of the Wrongly Convicted). A torontói székhelyű szervezet 1993-ban alakult meg, eddig 21 esetben sikerült elérnie ártatlanul elítélt személyek utólagos felmentését.[47]
Mindezek mellett az ártatlanul elítélt személy a rendelkezésére álló jogorvoslati lehetőségek kimerítése után az igazságügy-miniszterhez fordulhat az ügy újratárgyalásának elrendelése végett. A jogi ügyekért felelős kormánytag egyben a legfőbb ügyész funkcióját is betölti. A bírósághoz való visszautalás lehetősége tulajdonképpen a kegyelmezési jog gyakorlásában való közreműködés keretében illeti meg a minisztert. A kérvényeknek az uralkodóhoz való felterjesztése helyett élhetett ezzel a lehetőséggel, azonban 2002 óta a jogkör gyakorlása nincs a kegyelmi eljáráshoz kötve.[48] Érdemes megjegyezni, hogy noha a miniszteri hatáskörben hozott döntések rendszerét is számos bírálat éri, mindenekelőtt a függetlenség hiánya miatt, a tárcavezető által megvizsgált ügyekben az elrendelt újratárgyalások aránya (kb. 15%) jóval meghaladja a brit bizottságok és az észak-karolinai felülvizsgálati testület hasonló mutatóit.[49]
Az elmondottakból egyértelműen megállapítható, hogy az igazságszolgáltatás tévedéseinek, hibáinak a feltárását a világon mindenütt szükségesnek tartják. A büntetőeljárásban intézményesített rendkívüli jogorvoslatok önmagukban erre biztosítékot nem jelentenek. Egyre több országban alakulnak külön intézmények abból a célból, hogy az igazságszolgáltatás gépezetét mozgásba hozzák az ártatlanul elítéltek utólagos felmentése, valamint a tanulságok levonása érdekében. E tendencia alól térségünk sem kivétel.
Ami a konkrét megoldásokat illeti, csatlakozni lehet ahhoz az értékeléshez, amely szerint az Innocence Project típusú társadalmi-szakmai, valamint a törvény által létrehozott közhatalmi (például CCRC) szervezetek egyaránt hozzájárulnak az ügy szolgálatához. Mindegyiknek más az erőssége, mások a tevékenységéből adódó problémák. Létezésük és működésük nem zárja ki egymást, ahogyan erre több példa van az Egyesült Államokon belül is. Az a helyes, társadalmilag felelős megközelítés, hogy a különböző típusú kezdeményezéseknek össze kell fogniuk a közös, hatalmas feladat ellátása érdekében.
A magyarországi vonatkozások felvillantásával a szerző egyértelművé kívánta tenni, hogy szükségesnek tartja hazánkban is az utólagos felmentések kieszközlését szolgáló intézmény (vagy intézmények) létrehozását. A problémák itt is súlyosak, a megoldások keresésében azonban egyelőre nem járunk élen. A bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 2011. évi CLXI. törvény (29-20. §§) például előírja a joggyakorlat elemzését. Ennek nem célja ugyan a téves elítélések feltárása, de eredménye lehet. A törvény még arról sem rendelkezik, hogy ilyen esetben mi a teendő. Ideje volna - egyebek mellett az itt bemutatott példák alapján - nálunk is napirendre tűzni az igazságszolgáltatás kudarcainak intézményes vizsgálatát és lehető korrekcióját. ■
JEGYZETEK
[1] Garrett, Brandon L.: Convicting the Innocent: Where Criminal Prosecutions Go Wrong. Cambridge, Massachusetts - London, Harvard University Press, 2011. 11-13.
[2] Gould, Jon B. - Leo, Richard: One Hundred Years Later: Wrongful Convictions after a Century of Research. Journal of Criminal Law and Criminology. 2010. 100/3. sz. 830.
[3] Gould, Jon B. - Leo, Richard: i. m. 835.
[4] Lásd például Szlazsánszki Ferenc: Mór: fatális véletlenek sorozata? Exkluzív interjú Bolcsik Zoltánnal, a Nemzeti Nyomozó Iroda igazgatójával. http://www.hetek.hu/interju/200703/mor_fatalis_veletlenek_sorozata (2017.02.25.)
[5] https://hu.wikipedia.org/wiki/Kovács_Péter_(bűnöző) (2017.02.25.)
[6] Beck, Ulrich: A kockázat-társadalom - Út egy másik modernitásba. Budapest, Századvég Kiadó, 2003.
[7] Lásd Finszter Géza - Korinek László: A Fővárosi Bíróság ítélete Szikinger István ügyvéd lőfegyverrel való visszaélése ügyében. JeMa. 2014. 2. sz. 31-40.
[8] Lásd bővebben Hack Péter: A büntető igazságszolgáltatás szervezete - függetlenség, számonkérhetőség és a büntetőeljárás rendje. PhD-értekezés. Budapest, ELTE, 2007. 13-18.
[9] Aronson, Jay D.: DNA Fingerprinting on Trial: The Dramatic Early History of a New Forensic Technique. Endeavour. 2005/29. 3. sz. 126-130.
[10] Gross, Samuel et al.: Exonerations int he United States, 1989 through 2003. The Journal of Criminal Law & Criminology. 2005/95. 2. sz. 523.
[11] The National Registry of Exonerations. http://www.law.umich.edu/special/exoneration/Pages/about.aspx (2017.02.25.)
[12] Brooks, Justin: Redinocente: The Challenge of Bringing Innocence Work to Latin America. Cincinnati Law Review. 2013/80. 4. sz. 1115-1130.
[13] Godsey, Mark: The Global Innocence Movement. In: Medwed, Daniel S. (ed.): Wrongful Convictions and the DNA Revolution: Twenty-Five Years of Freeing the Innocent. Cambridge, UK, Cambridge University Press, 2017. 362.
[14] John Thompson ügye leírásának a forrása: Lofton-Bagert, Celeste: Legal Exoneration: A Case Study through the Life History of John Thompson. M. A. Thesis. University of New Orleans, New Orleans, 2010.
[15] Dwyer, Jim - Neufield, Peter J. - Scheck, Barry: Actual Innocence: Five Days to Execution and other Dispatches from the Wrongly Convicted. New York, Doubleday, 2000
[16] Batts et al.: Policing and Wrongful Convictions. New Perspectives in Policing. Washington D.C., National Institute of Justice, 2014. 1-31.
[17] Findley, Keith A. - Scott, Michael S.: The Multiple Dimensions of Tunnel Vision in Criminal Cases. Wisconsin Law Review. 2006/2. 1. sz. 291-396.
[18] Slogogin, Christopher: Reform the Police: Testilying: Police Perjury and What to Do About it. University of Colorado Law Review. 1996/67. Fall. 1037-1060.
[19] Rudin, Joel B.: The Supreme Court Assumes Errant Prosecutors Will be Disciplined by Their Offices or the Bar: Three Case Studied that Prove that Assumption Wrong. Fordham Law Review. 2011/80. 2. sz.
[20] Joy, Peter A.: The Relationship between Prosecutorial Misconduct and Wrongful Convictions: Shaping Remedies for a Broken System. Wisconsin Law Review, 2006. 2. sz. 399-429.
[21] http://dtv.hu/hir.php?id=17793 (2009.08.10.)
[22] https://www.innocenceproject.org/causes/eyewitness-misidentification (2017.03.01.)
[23] Cutler, Brian L. - Penrod, Steven D.: Mistaken Identification: The Eyewitness, Psychology, and the Law. Cambridge-New York-Melbourne, Cambridge University Press, 1995. 13-14.
[24] Elek Balázs: A vallomás befolyásolása a büntetőeljárásban. Debrecen, Tóth Könyvkereskedés és Kiadó Kft., 2008. 69.
[25] Garrett: i. m. 45-83.
[26] Garrett: i. m. 80.
[27] Bondeson, Jan: Blood on the Snow: The Killing of Olof Palme. Ithaca, N.Y.-London, Cornell University Press, 2005. 132-143.
[28] Manson kontra Braithwaite, 432 U.S. 98, 122 (1977)
[29] Czinege Kinga: Felismerésre bemutatás és annak hibái mint justizmord forrás. Studia Iuvenum Iurisperitorum. 2014/7. 383-386.
[30] https://www.innocenceproject.org/causes/false-confessions-admissions/ (2017.03.05.)
[31] Leo, Richard A.: False Confessions: Causes, Consequences, and Implications. The Journal of the American Academy of Psychiatry and the Law. 2009/37. 3. sz. 332-343.
[32] Elek: i. m. 90-91.
[33] Bérrab ülte le a büntetést, http://nava.hu/id/189568/ (2017.03.05.)
[34] Blaine, Elliot C.: Life's Uncertainties: How to Deal with Cooperative Witnesses and Jailhouse Snitches. Capital Defense Journal. 2003/16. 1. sz. 4.
[35] Warden, Rob: A Snitch System: How Stich Testimony Sent Steidl and Other Innocent Americans to Death Row - A Center of Wrongful Convictions Survey. Northwestern University School of Law. Winter 2004-2005, 2.
[36] Warden: i. m. 1.
[37] Lundstrom, Bruce D.: Right to Counsel: Limited Postindictment Use of Jailhouse Informants Is Permissible - Sixth Amendment - Kuhlmann v. Wilson, 106 S. Ct. 2616 (1986). Journal of Criminal Law and Criminology. 1986/77. 3. sz. 743-774.
[38] West, Emily M.: Court Findings of Ineffective Assistance of Counsel Claims in Post-Conviction Appeals Among the First 255 DNA Exoneration Cases. New York, Innocence Project, 2010. 5.
[39] Thompson, Sandra Guerra - Wicoff, Robert: Outbreaks of Injustice: Responding to Systemic Irregularities int he Criminal Justice System. In: Medwed, Daniel S. (ed.): Wrongful Convictions and the DNA Revolution: Twenty-Five Years of Freeing the Innocent. Cambridge, UK, Cambridge University Press, 2017. 314-315.
[40] Górski, Adam - Ejchart, Maria: Wrongful Convictions in Poland. Cincinnati Law Review. 2013/80. 4. sz. 1180-1184.
[41] http://www.innocencecommission-nc.gov/ (2017. 03. 07.)
[42] http://www.innocencecommission-nc.gov/stats.html (2017. 03. 07.)
[43] A bizottság éves jelentése, 2015 (angol nyelven): http://www.gjenopptakelse.no/fileadmin/download/Aarsrapport_2015_eng.pdf (2017. 03. 11.)
[44] Stridbeck, Ulf - Magnussen, Philos Svein: Prevention of Wrongful Convictions: Norwegian Legal Safeguards and the Criminal Cases Review Commission. Cincinnati Law Review. 2013/80. 4. sz. 1373-1390.
[45] Roach, Kent: Wrongful Convictions in Canada. Cincinnati Law Review. 2013/80. 4. sz. 1475-1476.
[46] https://www.novascotia.ca/just/marshall_inquiry/_docs/Royal%20Commission%20on%20the%20Donald%20Marshall%20Jr%20Prosecution_findings.pdf (2017. 03. 12.)
[47] https://www.aidwyc.org/cases/historical/ (2017. 03. 12.)
[48] Roach: i. m. 1494-1501.
[49] Roach, Kent: An Independent Commission to Review Claims of Wrongful Convictions: Lessons from North Carolina? Criminal Law Quarterly. 2012/58. 3. sz. 289.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja (Budapest).
Visszaugrás
