Napjainkban a digitálistartalom-szolgáltatás és digitális szolgáltatások nyújtása széleskörűen elterjedt, naponta több millió európai fogyasztó köt erre irányuló szerződéseket. Bár egyes tagállamok (például Hollandia) már elfogadtak kifejezetten a digitális tartalomra vonatkozó jogszabályokat, nem volt külön uniós szabályozás, amely védelmet biztosítana a fogyasztók számára a nem szerződésszerű digitális tartalommal szemben. Az újonnan hozott eltérő nemzeti szabályok miatti esetleges további jogi széttagolódás megelőzése érdekében ezért szükség volt a terület irányelvi szintű szabályozására.
Az Európai Bizottság a javaslata[1] (a továbbiakban: Javaslat) benyújtásakor a fentiek mellett azt is szem előtt tartotta, hogy a határokon átnyúló elektronikus kereskedelem jelentős kiaknázatlan lehetőségeket rejt a tagállamok számára mind a vállalkozások, mind pedig a fogyasztók vonatkozásában.
Ami Magyarországot illeti, a legtöbb hazai vállalkozás - az elektronikus kereskedelem gyors bővülése ellenére - 2015-ben még nem tudta kiaknázni a digitális egységes piac előnyeit. Habár a magyarországi kereskedők 21%-a, foglalkozott online értékesítéssel Magyarországon, a hazai kereskedők mindössze 4%-a értékesítette a termékeit az interneten keresztül más EU-tagállamokba. A tagállami szerződési jogok közötti eltérések a 2015-ben online értékesítéssel foglalkozó magyar kereskedők 37%-ának komoly nehézséget jelentettek. A Javaslat kidolgozása során azon hazai vállalkozásoknak, amelyek a határokon átnyúló online kereskedelemben aktívak vagy abban érdekeltek, közel fele (49%-a) nyilatkozott úgy, hogy ha Unió-szerte egységes szabályok vonatkoznának az elektronikus kereskedelemre, akkor "biztosan" vagy "bizonyos mértékben" részt venne a határokon átnyúló online értékesítésben, vagy növelné az ilyen jellegű tevékenységét.
A fogyasztók szempontjából elemezve a határokon átnyúló kereskedelem 2015-ös helyzetét, az Európai Bizottság megállapította, hogy a magyarországi fogyasztók számára nem elérhető a termékek egy szélesebb választéka, amelyhez kedvezőbb árakon juthatnának hozzá. A magyar fogyasztók mindössze 8%-a vásárol az interneten keresztül más tagállamokból, miközben közel harmaduk (31%) vásárol termékeket online Magyarországon. Kulcsszerepe ebben az alacsony vásárlói bizalomnak van: annak, hogy a magyar fogyasztók mindössze 28%-a bízik a többi tagállamból történő internetes vásárlásban. Elsődleges aggályuk a legjelentősebb szerződési jogokhoz kapcsolódik (például a termék kézbesítésének elmaradása, téves vagy hibás termék kézbesítése, vagy a termék meghibásodása esetén annak javítása vagy cseréje). A Javaslat benyújtását megelőző egy évben 70 millió uniós fogyasztó tapasztalt problémát a négy legnépszerűbb digitális tartalommal (zene, vírusirtó, játékok és felhőtárhely) kapcsolatban, azonban csak elenyésző hányaduk, mindössze 10%-uk kapott jogorvoslatot. Ez az uniós fogyasztók oldalán 9 és 11 milliárd EUR közötti anyagi és nem anyagi természetű kárt eredményezett.
A digitális tartalom szolgáltatására és digitális szolgáltatások nyújtására irányuló szerződések egyes vonatkozásairól szóló (EU) 2019/770 irányelv[2] (a továbbiakban: Irányelv) célja a fent bemutatott jelenségekre is figyelemmel annak biztosítása, hogy Unió-szerte egységes szerződésjogi szabályok vonatkozzanak a digitális tartalmak szolgáltatására. Ezáltal fokozódik a jogbiztonság, vállalkozásbarát környezet jön létre, és a digitális tartalmak szolgáltatásakor a magyar vállalkozásokat sem terheli majd az egységes uniós szabályok hiányából és az egyes tagállamokban újabban bevezetett nemzeti jogszabályokból eredő jogi széttagoltság költsége.
Az Irányelvnek köszönhetően a magyarországi fogyasztók nagyobb védelem mellett gyakorolhatják majd jogaikat a digitális tartalmak internetes elérésekor. Külön kiemelendő eleme az Irányelv által bevezetett szabályozásnak, hogy digitális tartalmak esetében a szabályok nemcsak abban az esetben lesznek alkal-
- 1/2 -
mazandók, ha a fogyasztók pénzzel fizetnek, hanem akkor is, ha a személyes adataikat adják át a kereskedőnek a tartalmak elérése érdekében. [3]
Az Irányelv jelentőségét emeli, hogy az európai integráció történetében első alkalommal harmonizálja uniós szinten a digitális tartalom szolgáltatására és digitális szolgáltatások nyújtására irányuló szerződések egyes vonatkozásait. Rendelkezései közül kiemelendő, hogy a beépített digitális tartalom nem tartozik az Irányelv hatálya alá, a teljesítés egy éven belül felismerhetővé váló hibájával kapcsolatban a bizonyítási teher a tartalomszolgáltatás, illetve a szolgáltatásnyújtás szerződésszerűségének tekintetében a kereskedőre hárul, továbbá hogy a fogyasztó által észszerűen elvárható ideig a kereskedőnek frissítéseket kell biztosítania a fogyasztó részére. Az Irányelv emellett meghatározza azt is, hogy a fogyasztók milyen jogorvoslatokkal élhetnek, és azokat milyen sorrendben vehetik igénybe.
Az 1957-es Római Szerződéssel létrehozott Európai Gazdasági Közösség távlati célja a vámunió létrehozását követően a közös piac kiépítése volt, azaz a tagállamok közötti kereskedelmi akadályok megszüntetése.
Az európai integráció ezután a belső piac kialakítására törekedett, és 1993-ra meg is valósult "egy olyan, belső határok nélküli térség, amelyben a Szerződés rendelkezéseivel összhangban biztosított az áruk, a személyek, a szolgáltatások és a tőke szabad mozgása".[4]
Az Európai Tanács 2000 márciusában elfogadta az ún. Lisszaboni Stratégiát, amelynek kezdeti célja az volt, hogy az Unió "a világ legversenyképesebb és legdinamikusabb tudásalapú gazdaságává váljon, amely képes a fenntartható gazdasági fejlődésre, valamint több és jobb munkahellyel és nagyobb társadalmi kohézióval rendelkezik,"[5] majd "a világ egyik legjobb egységes, versenyképes, dinamikus és tudásalapú gazdaságává" kívánta alakítani az Európai Uniót.
Ezt követte az Európa 2020 stratégia,[6] amely olyan intelligens, fenntartható és inkluzív gazdasággá kívánta tenni az Uniót, amelyben magas a foglalkoztatottság és a termelékenység, és erős a társadalmi kohézió. E célkitűzés eléréséhez kulcsfontosságú az információs és kommunikációs technológiák alkalmazásának szerepe, ezért a stratégia a hét kiemelt kezdeményezés[7] egyikeként bevezette az európai digitális menetrendet,[8] amely "a nagy sebességű internet bővítésének felgyorsítását, és az egységes digitális piac előnyeinek háztartások és vállalkozások általi kiaknázását tartja szem előtt"[9].
A fentiekben ismertetett fejlődés eredményeképpen a digitális egységes piac már mint az Európai Bizottság prioritása jelent meg a digitális egységes piacra vonatkozó stratégiában[10] (EDP-stratégia) és a Bizottság elnöke által Európa számára készített, 2019-től 2024-ig szóló programban.[11]
A digitális egységes piac lényege az interneten folytatott ügyletek előtt álló nemzeti akadályok lebontása, amelynek révén a fogyasztók kézzelfogható előnyökhöz (többek között alacsonyabb árakhoz, jobb minőséghez és nagyobb választékhoz) juthatnak. Az e-kereskedelem terjedésével ugyanis egyrészt növekszik a határokon átnyúló kereskedelem, másrészt a különböző termékek és szolgáltatások kínálata könnyebben összehasonlíthatóvá válik.
A Bizottság digitális egységes piacra vonatkozó stratégiája abból indul ki, hogy az infokommunikációs technológiák immár a modern, innovatív gazdasági rendszerek alapját képezik, az internet és a digitális technológiák átalakítják életvitelünket és munkamódszereinket. A változás mértéke és sebessége miatt nagy kihívást jelentő kérdések merülnek fel, ami összehangolt uniós fellépést kíván, hiszen számos kérdés megoldására az európai szint jelenti a megfelelő keretet. A digitális egységes piaci stratégia az alábbi három pillérre épül: az internetes termékek és szolgáltatások elérhetőbbé tétele az európai fogyasztók és vállalkozók számára, a digitális hálózatok és szolgáltatások fellendülését elősegítő feltételek megteremtése, valamint az európai digitális gazdaság növekedési potenciáljának maximalizálása.
Az utóbbi években a technikai, technológiai, informatikai fejlődés rendkívüli mértékben felgyorsult, szinte mérföldekkel a jog által modellezhető helyzetek előtt jár. Az európai uniós jogalkotó azonban a digitális társadalom több problémájára hozott már valamilyen szabályozási megoldást.[12] Ilyen többek között a fentebb kifejtett megfontolások és célkitűzések mentén elfogadott Irányelv, valamint az áruk adásvételére irányuló szerződések egyes vonatkozásairól, az (EU) 2017/2394 rendelet és a 2009/22/EK irányelv módosításáról, valamint az 1999/44/EK irányelv hatályon kívül helyezéséről szóló (EU) 2019/771 irányelv[13] is.
A Javaslatot az Európai Bizottság a 2015-ös munkaprogramja részeként dolgozta ki. A Javaslat, amely a digitális szerződésekkel és e-kereskedelemmel kapcsolatos jogalkotási csomag egyik eleme volt, a közös európai adásvételi jogról szóló rendelet elfogadását célzó egyeztetések tapasztalataira is épített.
Az Irányelv kifejezett célja, hogy az online tartalmakhoz való hozzáférés és szerződéskötés körében jelenleg az uniós jogi környezetben meglévő uniós joghézagot kitöltse. A tagállamok többsége ugyanis nem rendelkezik speciális szabályozással, hanem például vagy az adásvétel, vagy a bérlet szabályait alkalmazzák a digitális tartalmakra. Ez az eddigi heterogén szerződéses gyakorlat jogbizonytalanságot okozott, amelynek megszüntetése, valamint a részletes heterogén tagállami szabályozások kialakulásának megelőzése érdekében az Irányelv e szerződésekre egységes szabályozást vezet be.[14] Nem határozza meg azonban a digitális tartalom szolgáltatására vagy digitális szolgáltatás nyújtására irányuló szerződések jogi természetét, továbbá a nemzeti jogra kell maradnia annak meghatározásának is, hogy az ilyen szerződések például adásvételi, szolgáltatási, bérleti vagy sui generis szerződésnek minősülnek-e.[15]
- 2/3 -
Az Irányelv ezen uniós joghézag kitöltése érdekében számos olyan kulcsfontosságú szabály teljes harmonizálására törekszik, amelyeket mind ez ideig nem szabályoztak uniós szinten: többek között a digitális tartalom szerződésszerűségére, a digitális tartalom szerződésszerűségének hiánya esetén a fogyasztók rendelkezésére álló jogorvoslatokra, ezen jogorvoslatok gyakorlásának bizonyos módozataira vonatkozó szabályok, valamint a digitális tartalom módosítása egyes vonatkozásainak harmonizálását is célozza. Az Irányelv teljes körű harmonizációra törekszik, amely azt jelenti, hogy eltérő rendelkezése hiányában a tagállamok nem tarthatnak fenn és nem vezethetnek be nemzeti jogukba az Irányelvben megállapított rendelkezésektől eltérő rendelkezéseket, még eltérő szintű fogyasztóvédelmet biztosító szigorúbb vagy kevésbé szigorú rendelkezéseket sem.[16]
A szakirodalomban azonban kérdésként merül fel, hogy az Irányelv a vele egy időben elfogadott (EU) 2019/771 irányelvvel együtt "valóban az egységesítés felé hathat-e majd, vagy épp ellenkezőleg, önmagában a szabályozási tárgy alapján is eltérő rendelkezéseket generálva, a heterogenitást erősítve, még kaotikusabbá válhat a határokon átnyúló, különösen az online értékesítés szabályozása. Önmagában az is kérdéses, hogy a szerződésjogi szabályok teljes körű összehangolása érhet-e el számottevő eredményt, és más, a stratégia keretébe tartozó módosítási törekvéssel összehangoltan, eredményezheti-e az EDP (Egységes Digitális Piac) fellendítését".[17]
Az Irányelv célja kettős: egyrészt hozzá kíván járulni a belső piac megfelelő működéséhez, másrészt magas szintű fogyasztóvédelmet is kíván biztosítani. E célokat a digitális tartalom szolgáltatására vagy a digitális szolgáltatás nyújtására irányuló, a kereskedők és a fogyasztók közötti szerződésekre vonatkozó egyes követelményeket illető közös szabályok megállapítása révén törekszik elérni. E közös szabályok különösen az alábbi területeket érintik: a digitális tartalom vagy a digitális szolgáltatás szerződésszerű teljesítése; hibás teljesítés, valamint a tartalomszolgáltatás, illetve a szolgáltatásnyújtás elmulasztása esetén rendelkezésre álló jogorvoslati lehetőségek és azok gyakorlásának módozatai; továbbá a digitális tartalom vagy a digitális szolgáltatás módosítása.[18]
Az Irányelv támaszkodik a már meglévő uniós acquis-ra: a fogyasztó kifejezést a fogyasztók jogairól szóló 2011/83/EU irányelvvel[19] (a továbbiakban: a fogyasztók jogairól szóló irányelv) egyezően határozza meg, és az idézett irányelv kereskedő meghatározását is alkalmazza.[20]
A szerződés fogalmának definícióját a Javaslat akként tartalmazta, hogy az olyan megállapodás, amelynek célja kötelezettségek létrehozása vagy más joghatások kiváltása. Ez a meghatározás egy olyan világos és egyszerű megfogalmazást adott, amelynek alkalmazása vagy értelmezése nem jelentett volna problémát az egyes jogrendszerek számára[21] - azonban a jogalkotási eljárás során kikerült a szövegből, és azt a kihirdetett Irányelv már nem tartalmazza.
Az Irányelv figyelembe veszi, hogy napjainkban zajlik az úgynevezett hozzáférési alapú gazdaságba ("access economy") történő átmenet. Ennek fő jellemzője, hogy a dolgok feletti tulajdonjog helyett egyre inkább a digitális tartalmakhoz és szolgáltatásokhoz való hozzáférés kap jelentőséget.[22]
Az Irányelv alkalmazásának tárgyi hatályát meghatározó két központi fogalom ezért a "digitális tartalom" és a "digitális szolgáltatás".[23] Digitális tartalomnak a digitális formában előállított és szolgáltatott adat minősül (pl. zene, e-könyvek, digitális játékok), a digitális szolgáltatás pedig olyan szolgáltatás, amely lehetővé teszi a fogyasztó számára, hogy digitális adatokat hozzon létre, kezeljen, tároljon vagy azokhoz hozzáférjen (pl. felhőalapú szolgáltatások); vagy olyan szolgáltatás, amely lehetővé teszi a fogyasztó és a szolgáltatás más igénybe vevői által feltöltött vagy létrehozott digitális adatok megosztását, illetve az azokkal való egyéb interakciót (pl. Facebook, YouTube).[24]
Ezzel összefüggésben felmerül a kérdés,[25] hogy az úgynevezett "prosumer"[26]-ekre milyen mértékben alkalmazandó az Irányelv. A termelés és a fogyasztás ugyanis sokáig párhuzamosan egymás mellett működött, a posztindusztriális társadalomban azonban megjelent az olyan fogyasztó, aki a mások által előállított termékek megvásárlása vagy a mások által nyújtott szolgáltatások igénybevétele helyett a saját szükségleteit saját termeléssel elégíti ki.[27]
Az uniós jogalkotás, így az Irányelv[28] is, aszerint tesz különbséget a fogyasztó és a vállalkozás (kereskedő) között, hogy a vállalkozás (kereskedő) "professzionális" tevékenységben jár el, a fogyasztó pedig nem. A "prosumer" koncepciója pontosan ezt a világos elhatárolást töri meg. A gyakorlatban azonban nehézséget okozhat annak jogi szempontú értékelése, ha az egyik helyzetben fogyasztóként megjelenő személy egy másik szituációban vállalkozóként (kereskedőként) lép fel.[29] Például az online platformokon (mint amilyen az eBay is) nem mindig egyszerű megkülönböztetni a "fogyasztókat" a "kereskedőktől".[30]
Az Irányelv a szabályozási körébe tartozó szerződések szerződő feleire a "fogyasztó" és a "kereskedő" megnevezést használja. Az ezekhez adott fogalommeghatározás megfelel a fogyasztók jogairól szóló irányelvben és a fogyasztói szerződési jog területén elfogadott más irányelvekben alkalmazott definícióknak. A jogalkotó ebben az esetben is azt az általánosnak tekinthető irányvonalat követte, amely szerint a fogyasztói jogokat érintő jogalkotás során lehetőség szerint a fogyasztók jogairól szóló irányelvben megadott fogalmakat kell használni. Tekintve, hogy mind a fogyasztók jogairól szóló irányelv, mind a jelen dolgozat fő témáját adó Irányelv, mind pedig az (EU) 2019/771 irányelv teljes harmonizációs irányelv, és így a nemzeti
- 3/4 -
jogalkotó mozgástere igen csekély, ezen irányvonal követése az egységességet segíti elő, és megkönnyíti az irányelvek átültetését.[31]
Ugyanakkor az egységesség ellenében hat az, hogy a fogyasztók jogairól szóló irányelv (17) preambulumbekezdése oly módon terjeszti ki a fogyasztó fogalma alá tartozó személyi kört, hogy a - többi említett irányelvben is alkalmazott - fogalommeghatározáson nem változtat. Az említett preambulumbekezdés szerint az úgynevezett kettős célú szerződések[32] esetében az adott személy szintén fogyasztónak tekintendő.
A fogyasztó fogalmának ilyen módon történő kiterjesztését az Irányelv nem tartalmazza. Staudenmayer a témát elemző vizsgált tanulmányában[33] több okból is üdvözli a jogalkotó ezen döntését. Egyrészt jogalkotás-technikai szempontból vitatható a fogyasztók jogairól szóló irányelv megoldása: a preambulumbekezdések szerepe a normatív rendelkezések magyarázata, értelmezésük segítése, nem pedig azoktól eltérő szabályok beemelése a jogszabályba. Másrészt az Európai Parlament és a Tanács mint társjogalkotók tudatosan döntöttek úgy, hogy a hagyományos fogyasztó fogalomnál maradnak. A hatály kettős célú szerződésekre történő kiterjesztése ugyanis rendkívül jelentős gazdasági hatásokkal járt volna az Irányelv alkalmazása során. Ugyanakkor az Irányelv meghagyja a tagállamoknak a lehetőséget, hogy szabadon megállapíthassák, hogy a kettős célú szerződések esetében az adott személy fogyasztónak is tekintendő-e, és milyen feltételek mellett.[34] A jogirodalomban ismeretes álláspont ezzel összefüggésben, hogy ezáltal gyakorlatilag az olyan fogyasztókra korlátozódik az Irányelv személyi hatálya, akik kizárólag a kereskedelmi tevékenységi körükön kívül eső célból járnak el. Ez azonban szembe megy a Bíróságnak a fogyasztó fogalmát kiterjesztően értelmező szemléletével.[35]
Főszabályként az Irányelv minden olyan szerződésre alkalmazandó, amelynek keretében a kereskedő a fogyasztónak digitális tartalmat szolgáltat vagy digitális szolgáltatást nyújt, illetve erre kötelezettséget vállal, és a fogyasztó ezért vételárat fizet, illetve erre kötelezettséget vállal, vagy a kereskedő rendelkezésére bocsát személyes adatokat, illetve erre kötelezettséget vállal.
Rendkívül jelentős elvi probléma e vonatkozásban, hogy mivel a digitális tartalom szolgáltatása és a digitális szolgáltatások nyújtása gyakran oly módon történik, hogy a fogyasztó díjfizetés helyett személyes adatokat ad át a kereskedőnek, az Irányelvnek biztosítania kell, hogy ezen üzleti modell keretében a fogyasztókat szerződéses jogorvoslatok illessék meg. Azonban mindezt úgy kell megtennie, hogy az alapvető jogok által védett személyes adatok nem tekinthetők árunak.[36]
A jogirodalomban ismeretes ezzel összefüggésben olyan álláspont[37] is, amely szerint kívánatosabb lett volna az Irányelv hatályát az általános adatvédelmi rendeletben[38] (a továbbiakban: GDPR) alkalmazott megoldáshoz hasonló módon meghatározni, azaz úgy, hogy "minden olyan szerződésre alkalmazandó, amelynek keretében a kereskedő a fogyasztónak digitális tartalmat szolgáltat vagy digitális szolgáltatást nyújt vagy erre kötelezettséget vállal, tekintet nélkül arra, hogy a fogyasztónak ezért fizetnie kell-e". Ugyanakkor mivel az Irányelv kimondja, hogy a hatálya alá tartozó szerződések keretében kezelt személyes adatokra a személyes adatok védelmére vonatkozó uniós jog alkalmazandó,[39] nem kétséges, hogy a fogyasztók adatvédelmi jogainak érvényesülniük kell abban az esetben is, ha a digitális tartalom szolgáltatására és digitális szolgáltatások nyújtására irányuló szerződések keretében kerül sor személyes adatok átadására. Sajnálatos módon azonban e jogok gyakorlati érvényesítése problematikus lehet, mivel uniós szintű megoldás biztosítása helyett az Irányelv úgy rendelkezik, hogy az abban az esetben felmerülő következmények, ha a fogyasztó visszavonja a személyes adatai kezeléséhez nyújtott hozzájárulását, továbbra is a nemzeti jog tárgykörébe tartoznak.[40] A tagállami jogalkotó dönthet ennek megfelelően többek között arról is, hogy a kereskedőnek biztosítja-e azt a jogot, hogy a fogyasztó adatkezelési hozzájárulásának visszavonása esetén a továbbiakban ne folytassa a digitális tartalom szolgáltatását, illetve a digitális szolgáltatás nyújtását. E jogalkotói döntés meghozatalakor egyrészt figyelemmel kell lenni arra a jelenségre, hogy az adatokhoz ellenszolgáltatás gyanánt adott hozzáférés igen gyorsan pénzzé tehető, másrészt felmerülhet a kérdés, hogy amennyiben a GDPR 7. cikk (3) bekezdésének 1. pontja alapján sor kerül a hozzájárulás visszavonására, és ekként az ellenszolgáltatás nemteljesítésére, a hozzájárulás a GDPR 7. cikk (4) bekezdése alapján továbbra is önkéntesen megadottnak minősülhet.[41]
A személyes adat mint ellenszolgáltatás témakörét annak fontosságára tekintettel a későbbiekben részletesebben is bemutatom.[42]
Az Irányelv nem alkalmazandó az olyan digitális tartalomra vagy digitális szolgáltatásra, amelyet az úgynevezett "digitális elemeket tartalmazó áru"[43] foglal magában vagy azzal össze van kapcsolva, és amelyet az adásvételi szerződés értelmében az ilyen áruval együtt szolgáltatnak, függetlenül attól, hogy az említett digitális tartalmat vagy digitális szolgáltatást az eladó vagy egy harmadik fél szolgáltatja. Ha kétség merül fel azzal kapcsolatban, hogy a beépített vagy összekapcsolt digitális tartalom vagy a beépített vagy összekapcsolt digitális szolgáltatás részét képezi-e az adásvételi szerződésnek, akkor vélelmezni kell, hogy az adásvételi szerződés a digitális tartalomra vagy digitális szolgáltatásra is kiterjed.[44]
A "digitális elemeket tartalmazó áru" ("smart goods")[45] olyan ingóság, amelybe digitális tartalom vagy digitális szolgáltatás van beépítve vagy azzal oly módon összekapcsolva, hogy az érintett digitális tartalom vagy digitális szolgáltatás hiányában az áru nem tudná betölteni a funkcióit. Az árukba ily módon beépített vagy azokkal összekapcsolt digitális tartalom vagy digitális szolgáltatás az (EU) 2019/771 irányelv hatálya alá tartozik, amennyiben azt az árura vonatkozó adásvételi szerződés keretében az áruval együtt szolgáltatják,[46] függetlenül attól, hogy a digitális tartalmat az adásvételi szerződés megkötésekor már telepítették, vagy arra csak később kerül majd sor.[47]
- 4/5 -
Szembeötlő, hogy habár a "digitális elemeket tartalmazó áruk" használata vitathatatlanul a fogyasztó személyes adatainak kezelésével is jár, az ezen árukra alkalmazandó (EU) 2019/771 irányelv meg sem említi sem a GDPR-t, sem pedig a "személyes adat" fogalmát. Ezért a "digitális elemekre" vonatkozóan egy olyan, egységes szabályozás megalkotása lett volna kívánatos, amely a GDPR elsődlegességét is kimondja.[48]
A "digitális elemeket tartalmazó áru" külön említése és definiálása Vékás szerint a két irányelv tárgyi hatályának elhatárolása érdekében volt szükséges. Az elhatárolás ugyanis nem egyszerű, tekintve, hogy mindkét irányelv tárgyi hatálya alá tartozhatnak hasonló szolgáltatások. A tárgyi hatály elhatárolásának e megoldása azonban számos alkalmazási nehézséget fog majd okozni. Ez Vékás szerint[49] csak úgy lett volna elkerülhető, ha a "digitális elemeket tartalmazó árukat" az uniós jogalkotók eleve kizárólag az (EU) 2019/771 irányelv hatálya alá vették volna. Azonban elkerülendő, hogy az alkalmazandó szabályok a digitális tartalom szolgáltatásához használt megoldások (pl. fizikai adathordozón történő továbbítás, a fogyasztók saját eszközeire történő letölthetőség, streamelés) eltérő jellege folytán különbözzenek egymástól, a fogyasztók elvárásainak teljesítése, valamint a digitális tartalommal kereskedők számára egyértelmű és egyszerű jogi keret biztosítása érdekében az olyan fizikai adathordozókat, amelyek kizárólag digitálistartalom-hordozóként használatosak, a jogalkotó kivette az (EU) 2019/771 irányelv hatálya alól, és azokra az Irányelv alkalmazandó.[50] A digitális tartalom szolgáltatása vagy digitális szolgáltatás nyújtása határidejét és a digitális tartalom szolgáltatása vagy digitális szolgáltatás nyújtása kereskedő általi teljesítettnek tekintendőségére vonatkozó,[51] valamint a szolgáltatás elmulasztása esetén fennálló jogorvoslati lehetőségről szóló irányelvi rendelkezések[52] azonban nem alkalmazandók a kizárólag digitálistartalom-hordozóként használatos fizikai adathordozók esetében. A kereskedő szolgáltatási kötelezettségére, valamint a szolgáltatás elmulasztása esetén a fogyasztó jogorvoslati lehetőségeire esetükben ekként a fogyasztók jogairól szóló irányelvnek az áruk szállításával kapcsolatos kötelezettségekre és a szállítás elmulasztása esetén rendelkezésre álló jogorvoslati lehetőségekre vonatkozó rendelkezései alkalmazandók.[53]
A kizárólag digitálistartalom-hordozóként használatos fizikai adathordozóknak az Irányelv tárgyi hatálya alá vonása Vékás szerint rendkívül problematikus, mert - abból a megfontolásból, hogy esetükben a szerződés valódi tárgya kizárólag a digitális tartalom, nem pedig az ingó dolog - nem veszi figyelembe a klasszikus jogi fogalomképzési elveket, köztük a szerződéstipizálási elveket sem.[54] A szerződéstipizálás kérdése akkor kap szerepet, amikor egy olyan jogviszonyt, amely az Irányelv szabályozási körén kívül esik, a rá vonatkozó tagállami jog alapján kell értékelni. Mivel a tagállami anyagi jogi szabályok alkalmazandók az általános szerződési jogi kérdések (például a szerződések létrehozása, érvényessége, semmissége vagy joghatásai, a szerződés megszüntetésének következményei) Irányelv által nem szabályozott aspektusaira,[55] a szerződéstipizálás kérdése sok esetben jelentőséget kaphat.[56]
A hatály témakörében kiemelendő további fontos szabály, hogy ha egy ugyanazon kereskedő és fogyasztó között létrejött szerződés a digitálistartalom-szolgáltatást vagy a digitális szolgáltatás nyújtását más szolgáltatások vagy áruk nyújtásával együtt, csomagban tartalmazza, az Irányelvet kizárólag a szerződés digitálistartalom-szolgáltatást vagy digitális szolgáltatások nyújtását érintő elemeire kell alkalmazni.[57] A szerződés többi elemére a nemzeti jogban az ilyen szerződésekre alkalmazandó, illetve adott esetben a valamely konkrét ágazatot vagy tárgyat szabályozó más uniós jogban foglalt szabályok irányadók.[58]
A hatályról szóló cikkben találhatók azok a tárgykörök, amelyek kivételt képeznek az Irányelv hatálya alól,[59] valamint az Irányelvnek más uniós jogi aktusokkal, illetve a nemzeti jogi szabályokkal való viszonyát szabályozó rendelkezések is. Ezek között alapvető jelentőségű az, hogy amennyiben az Irányelv bármely rendelkezése ellentétes valamely más, konkrét ágazatot vagy tárgyat szabályozó uniós jogi aktus rendelkezésével, az Irányelvvel szemben a másik uniós jogi aktus rendelkezése az irányadó.[60]
Az Irányelv hatálya alá tartozó, digitális tartalom szolgáltatására és digitális szolgáltatások nyújtására irányuló szerződések[61] keretében kezelt személyes adatokra a személyes adatok védelmére vonatkozó uniós jog alkalmazandó. Az Irányelv nem érinti a GDPR és az elektronikus hírközlési adatvédelmi irányelv[62] rendelkezéseit. Amennyiben az Irányelv valamely rendelkezése ellentétes a személyes adatok védelmére vonatkozó uniós jog valamely rendelkezésével, az utóbbi rendelkezés az irányadó.[63] E vonatkozásban kiemelendő, hogy a valódi probléma nem a jogszabályok közötti esetleges konfliktus, hanem a kifejezetten a GDPR következményeit rendező szerződési jogi szabályok hiánya. Az Irányelv rendelkező része például nem tartalmaz szabályt arra vonatkozóan, hogy mi történik azon, az Irányelv hatálya alá tartozó szerződésekkel, amelyek sértik a GDPR rendelkezéseit. Egyes vélemények szerint a szerződés ebben az esetben jogszabályba ütközik, ezért érvénytelen. Az érvénytelenség ellen szól azonban az, hogy ebben az esetben a fogyasztó csak a GDPR-ból eredő jogokkal rendelkezne, és ezáltal a GDPR-t sértő kereskedő jobb helyzetben lenne, mint az azt tiszteletben tartó.[64] A preambulumbekezdések szintjén[65] azonban érinti az Irányelv azt a kérdést, hogy a GDPR megsértése a digitális tartalom szolgáltatására és digitális szolgáltatások nyújtására irányuló szerződés hibás teljesítésének minősül-e. Az Európai Parlament és a Tanács közötti kompromisszumot tükrözi az a megoldás, hogy a GDPR-ban előírt követelmények nem teljesítését eredményező tények az eset körülményeitől függően minősülhetnek a szerződésszerűségre vonatkozó szubjektív vagy objektív követelmények tekintetében hibás teljesítésnek.[66]
Az Irányelv továbbá nem érinti a szerzői és szomszédos jogokra vonatkozó uniós és nemzeti jogot, ideértve a 2001/29/EK[67] európai parlamenti és tanácsi irányelvet.[68]
- 5/6 -
Alapvető fontosságú, hogy az Irányelv nem érinti a tagállamok arra vonatkozó szabadságát, hogy az általános szerződési jogi szabályokat[69] - annyiban, amennyiben azokat az Irányelv nem szabályozza - maguk határozzák meg, illetve hogy a kártérítéshez való jogot maguk szabályozzák.[70]
A digitális tartalom, illetve a digitális szolgáltatás szerződésszerűsége azt jelenti, hogy a kereskedőnek - a harmadik felek jogaira vonatkozó irányelvi rendelkezések sérelme nélkül - meghatározott követelményeknek megfelelő digitális tartalmat vagy digitális szolgáltatást kell a fogyasztó számára nyújtania.[71] A szerződésszerűség követelményein belül az Irányelv három kérdéskört különböztet meg: a szerződésszerűség szubjektív követelményeit, a szerződésszerűség objektív követelményeit, valamint a digitális tartalom vagy a digitális szolgáltatás helytelen integrálásának kérdését.
A szerződésszerűséggel összefüggésben érdemes megemlíteni, hogy a Javaslat szerződésszerűség fogalma jóval gyengébb volt az elfogadott Irányelvben meghatározotthoz képest:[72] a Javaslat[73] szerint az objektív szerződésszerűségi kritériumok csak abban az esetben alkalmazandók, amennyiben a szerződés adott esetben nem írja elő egyértelműen és minden részletre kiterjedően a digitális tartalomra vonatkozó követelményeket. Az Irányelv ezzel szemben akként szabályozza a szerződésszerűséget, hogy konjunktív feltételekként határozza meg a szubjektív és objektív kritériumokat. Ez a megoldás a hazai jogban is ismert, annyi különbséggel, hogy az Irányelv számos rendelkezésével szemben a Ptk.[74] a hibás teljesítés általános szabályai között egyetlen mondatba sűrítve tartalmazza azt.[75]
A teljesítés szerződésszerűségéhez az alábbi feltételek egyidejű teljesülése szükséges:
a) a digitális tartalomnak, illetve a digitális szolgáltatásnak meg kell felelnie a szerződésben foglalt leírásnak, a szerződésben előírt mennyiségűnek és minőségűnek kell lennie, valamint rendelkeznie kell a szerződés szerinti jellemzőkkel (egyebek mellett a szerződésben előírt funkcionalitással,[76] kompatibilitással,[77] interoperabilitással[78]); és
b) a digitális tartalomnak, illetve a digitális szolgáltatásnak alkalmasnak kell lennie a fogyasztó által meghatározott bármely konkrét célra, amennyiben azt a célt a fogyasztó legkésőbb a szerződés megkötésekor a kereskedő tudomására hozta, és amennyiben azt a kereskedő elfogadta; és
c) a digitális tartalmat, illetve a digitális szolgáltatást a szerződésben előírtak szerint valamennyi tartozékkal, utasítással (köztük a telepítési utasításokkal), valamint ügyfélszolgálati támogatással együtt kell szolgáltatni; és
d) a digitális tartalmat, illetve a digitális szolgáltatást a szerződés előírásainak megfelelően kell frissíteni.[79]
Szembeötlő, hogy míg az "interoperabilitás" fogalma csak a szubjektív követelmények között szerepel, azaz csak akkor alkalmazandó, ha a szerződés így rendelkezik, a "kompatibilitás" mind a szubjektív, mind pedig az alább ismertetendő objektív követelmények között megtalálható, azaz a szerződés kifejezett rendelkezése hiányában is figyelembe veendő.[80]
A digitális tartalomnak, illetve a digitális szolgáltatásnak - amelyet a felek eltérő megállapodása hiányában a szerződéskötéskor rendelkezésre álló legfrissebb verzióban kell szolgáltatni, illetve nyújtani[81] - a szerződésszerűség szubjektív követelményei mellett objektív követelményeknek is meg kell felelnie, mégpedig a digitális tartalom szolgáltatását, illetve a digitális szolgáltatás nyújtását meghatározott időtartamon keresztül folyamatosan biztosító szerződés teljes időtartama alatt.[82] Nem állapítható meg azonban hibás teljesítés abban az esetben, ha a szerződés megkötésekor a fogyasztó külön tájékoztatást kapott arról, hogy a digitális tartalom vagy a digitális szolgáltatás valamely konkrét tulajdonsága eltér a szerződésszerűségre vonatkozó objektív követelményektől, és a szerződés megkötésekor a fogyasztó ezt az eltérést külön, kifejezetten elfogadta.[83]
A szerződésszerűség objektív követelményei az alábbiak:
1.
A digitális tartalomnak, illetve a digitális szolgáltatásnak alkalmasnak kell lennie arra a célra, amelyre az azonos típusú digitális tartalom vagy szolgáltatás szokásosan használatos lenne. Ennek megítélésekor adott esetben figyelembe kell venni a hatályos uniós és tagállami jogszabályokat és műszaki szabványokat, illetve - utóbbiak hiányában - az alkalmazandó ágazatspecifikus magatartási kódexeket.
2.
A digitális tartalomnak, illetve a digitális szolgáltatásnak olyan mennyiségűnek kell lennie, továbbá olyan minőségi és teljesítményjellemzőkkel (mint például funkcionalitással, kompatibilitással, hozzáférhetőséggel, folyamatossággal és biztonságossággal) kell rendelkeznie, amelyek szokásosak az azonos típusú digitális tartalmakban vagy digitális szolgáltatásokban, és amelyeket a fogyasztó észszerűen elvárhat egyrészt a digitális tartalom vagy digitális szolgáltatás természetéből adódóan, másrészt pedig a kereskedő, a kereskedő képviselője vagy az értékesítési lánc korábbi szakaszában szereplő más személy által tett nyilvános (különösen hirdetésben vagy címkén tett) kijelentésre figyelemmel. Utóbbi követelmény teljesülése hiányában is szerződésszerűnek tekinthető azonban a teljesítés, ha a kereskedő bizonyítani tudja azt, hogy a) a szóban forgó nyilvános kijelentésről nem tudott, és arról észszerűen eljárva nem is tudhatott; vagy azt, hogy b) a szerződéskötés időpontjáig a nyilvános kijelentést - a korábbi kijelentés megtételének módjával azonos vagy hasonló módon - helyesbítették; vagy azt, hogy c) a
- 6/7 -
digitális tartalom, illetve a digitális szolgáltatás megszerzésére vonatkozó elhatározást a nyilvános kijelentés nem befolyásolhatta.
3.
A digitális tartalmat, illetve a digitális szolgáltatást adott esetben a fogyasztó által észszerűen elvárható tartozékokkal és útmutatókkal együtt kell szolgáltatni, illetve nyújtani.
4.
A digitális tartalomnak, illetve a digitális szolgáltatásnak meg kell felelnie a digitális tartalom vagy a digitális szolgáltatás azon próbaverziójának, illetve mintájának, amelyet a kereskedő a szerződéskötést megelőzően esetlegesen elérhetővé tett.[84]
5.
A kereskedőnek biztosítania kell, hogy a fogyasztó értesítést kapjon a digitális tartalom vagy digitális szolgáltatás olyan frissítéseiről, amelyek a digitális tartalom vagy digitális szolgáltatás szerződésszerűségének fenntartásához szükségesek és hogy kézhez kapja azokat a következő időtartam alatt: amennyiben a szerződés egy adott időszak alatti folyamatos szolgáltatásról rendelkezik: a digitális tartalom szolgáltatásának vagy digitális szolgáltatás nyújtásának a szerződés szerinti időtartama alatt; vagy amennyiben a szerződés egyszeri szolgáltatásról vagy egyedi szolgáltatási cselekmények sorozatáról rendelkezik: a fogyasztó által észszerűen elvárható ideig, figyelembe véve a digitális tartalom vagy digitális szolgáltatás típusát és célját, valamint a körülményeket és a szerződés jellegét.[85]
A frissítések biztosítása, amennyiben a szerződésben szerepel, a szerződésszerűség egyik szubjektív követelményének minősül. Rendkívüli jelentőségű azonban az Irányelv abból a szempontból, hogy az európai szerződési jog történetében első ízben tartalmazza a szerződésszerűség objektív követelményei között a frissítések biztosításának kötelezettségét.[86]
Amennyiben pedig a fogyasztó nem telepíti észszerű határidőn belül a kereskedő által rendelkezésre bocsátott frissítéseket, a kereskedő nem felel a kizárólag a vonatkozó frissítés hiányából fakadó hibás teljesítésért. Ennek a mentesülésnek azonban feltétele, hogy a kereskedő tájékoztatta a fogyasztót a frissítés elérhetőségéről és a telepítés fogyasztó általi elmulasztásának következményeiről; és a frissítés fogyasztó általi telepítésének elmulasztása vagy frissítés fogyasztó általi telepítésének helytelen volta nem a kereskedő által biztosított telepítési útmutató hiányosságának tudható be.[87]
A digitális tartalmak szolgáltatása esetén különösen lényeges az a technológiai környezet, amelybe ágyazva a tartalmat használják. "A tartalomnak megfelelő környezetbe helyezve a szolgáltatás időtartama alatt végig hoznia kell azt a teljesítményt és jellemzőket, amelyet a szerződésben foglalt szubjektív elvárások, vagy ennek hiányában az objektív szempontok alapján tanúsítania kell, azaz végig szerződésszerűnek kell lennie."[88]
Így a digitális tartalom vagy a digitális szolgáltatás hibás teljesítésének minősül a teljesítésnek az a hibája, amely a digitális tartalomnak vagy a digitális szolgáltatásnak a fogyasztó digitális környezetébe való szakszerűtlen integrálásából fakad. A hibás teljesítés ezen okból azonban csak akkor állapítható meg, ha a digitális tartalmat vagy a digitális szolgáltatást a kereskedő integrálta vagy az integrálást a kereskedő felelőssége mellett végezték; vagy ha a digitális tartalmat vagy a digitális szolgáltatást a fogyasztó általi integrálásra szánták, és a szakszerűtlen integrálást a kereskedő által rendelkezésre bocsátott integrálási utasítások hiányosságai okozták.[89]
A digitális tartalom területi alapú, azaz minden egyes tagállamban az adott nemzeti jog alapján kikényszeríthető szerzői jogi védelem alatt áll.[90] Az Európai Bizottságnak az e-kereskedelmi piacon a Digitális Egységes Piaci Stratégia részeként lefolytatott ágazati vizsgálata[91] azon lehetséges korlátozások feltárására irányult, amelyeket a szerzői jog jogosultja és a tartalomszolgáltató alkalmaz a digitális tartalom hasznosítására létrejött úgynevezett licenciaszerződésben. A digitális tartalomszolgáltatás hatalmas üzleti lehetőségeket rejtő piacán a verseny az engedélyezett jogok kiterjedésében és elérhetőségében nyilvánul meg. A licenciaszerződésekben a jogosultak arra törekszenek, hogy a lehető legjobban kihasználják az általuk megalkotott digitális tartalom adta lehetőségeket, a tartalomszolgáltatók pedig arra, hogy versenyképességüket minél keresettebb és minél szélesebb körű tartalom szolgáltatásával biztosítsák. Ennek eredménye, hogy a jogosultak általában nem engedélyezik a digitális tartalom korlátlan felhasználását, hanem a felhasználást a szolgáltatásnyújtás módja (az alkalmazott technológia), ideje és helye vonatkozásában korlátok közé szorítják.[92]
A szerződésszerűséghez a fizikai követelmények mellett a jogi szerződésszerűségre, azaz a harmadik fél jogától való mentességre is szükség van.[93] Így a szerződésszerűség témaköréhez tartozik az az eset is, amikor a digitális tartalomnak vagy a digitális szolgáltatásnak a fent bemutatott szubjektív és objektív követelményeknek megfelelő használatát valamely harmadik fél bármely jogának - különösen szellemi tulajdonhoz fűződő jogának - megsértéséből eredő korlátozás akadályozza vagy korlátozza. A harmadik felek jogaira vonatkozó irányelvi rendelkezések azokat az eseteket szabályozzák, amikor a kereskedő az objektív szerződésszerűségi követelményeknek megfelelő, azonban a licenciaszerződést sértő digitális tartalmat szolgáltat vagy digitális szolgáltatást nyújt. Ez oda vezethet, hogy - amennyiben a jogosult érvényesíti a szerzői jogait - a fogyasztó egyes funkciókat nem tud majd használni. Az Irányelv ilyen esetekre is jogorvoslati lehetőségeket biztosít a fogyasztó részére.[94] Ha a nemzeti jog ilyen esetben a digitális tartalom vagy digitális szolgáltatás nyújtására vonatkozó szerződés érvénytelenségéről vagy felbontásáról rendelkezik, akkor a tagállamoknak nincs e vonatkozásban további harmonizációs teendőjük. Ha azonban a nemzeti jog ilyen rendelkezést nem
- 7/8 -
tartalmaz, akkor a tagállamoknak biztosítaniuk kell, hogy a fogyasztó jogosult legyen hibás teljesítés esetén az Irányelvben meghatározott,[95] hibás teljesítés esetén fennálló jogorvoslati lehetőségekre.[96]
A szerződésszerűség fogalmának és az Európai Unió Bírósága (a továbbiakban: Bíróság) kapcsolódó ítélkezési gyakorlatának vizsgálatakor felmerül a kérdés, hogy vajon a szerződésszerűség hiánya azonos-e a hibás teljesítéssel. A vonatkozó uniós ítélkezési gyakorlat áttekintése alapján arra a megállapításra is juthatunk, hogy a Bíróság elé került ügyek alapján a két fogalom közé "egyenlőségjel tehető", mert "a szerződésszerűséget a Bíróság egyedül a szerződés tárgyának minőségére vonatkoztatja, és a szerződésszerűség további aspektusai nem merülnek fel". Azonban a hibás teljesítés a szerződésszerűség hiányának egy megnyilvánulási lehetősége csupán, a szerződésnek való megfelelés hiánya más esetekben is megállapítható lehet.[97]
Az Irányelv vizsgálatakor szembeötlő, hogy nemcsak hogy nem rendelkezik a fogyasztót terhelő értesítési kötelezettségről, hanem kifejezetten meg is tiltja a tagállamok számára, hogy olyan kötelezettséget írjanak elő a fogyasztó számára, hogy adott időn belül értesítenie kell a kereskedőt a hibás teljesítésről.[98] Ennek indoka az a belső piaci megfontolás, hogy a kereskedőket terhelő szükségtelen költségeket el kell törölni, és csökkenteni kell a fogyasztók bizonytalanságát.[99]
A kereskedőnek - a felek eltérő megállapodása hiányában - a szerződéskötést követően indokolatlan késedelem nélkül kell szolgáltatnia a digitális tartalmat vagy nyújtania a digitális szolgáltatást a fogyasztónak.
A kereskedőnek a digitális tartalom szolgáltatására vonatkozó kötelezettsége akkor tekintendő teljesítettnek, ha a digitális tartalom (vagy az ahhoz való hozzáféréshez vagy annak letöltésére alkalmas bármely megoldás) a fogyasztóhoz vagy a fogyasztó által e célból kiválasztott fizikai vagy virtuális eszközre került. A digitális szolgáltatás nyújtására vonatkozó kötelezettség pedig akkor tekintendő teljesítettnek, ha a digitális szolgáltatás hozzáférhetővé vált a fogyasztó számára, vagy a fogyasztó által e célból kiválasztott fizikai vagy virtuális eszköz részére.[100]
A fentieknek megfelelő digitálistartalom-szolgáltatás, illetve digitálisszolgáltatás-nyújtás bármely elmulasztásáért a kereskedőt terheli a felelősség.[101] Abban a tekintetben, hogy a digitális tartalom szolgáltatására vagy a digitális szolgáltatás nyújtására az Irányelv rendelkezéseivel[102] összhangban került-e sor, a bizonyítási teher a kereskedőre hárul.[103]
A bizonyítási teherrel összefüggésben kiemelendő, hogy a kereskedő a fogyasztónál valószínűleg kedvezőbb helyzetben van ahhoz, hogy tudja, hogy a digitális tartalom vagy a digitális szolgáltatás miért nem szerződésszerű.[104] Ezért van az, hogy jogvita esetén a kereskedőt terheli annak bizonyítása, hogy a digitális tartalom vagy a digitális szolgáltatás az adott időpontban vagy időszakban szerződésszerű volt. Hangsúlyozandó, hogy magáról a szerződésszerűség hiányáról azonban a fogyasztónak kell bizonyítékot szolgáltatnia.[105]
Amennyiben a szerződés egyszeri szolgáltatásról vagy egyedi szolgáltatási cselekmények sorozatáról rendelkezik, a kereskedő a digitális tartalomnak vagy a digitális szolgáltatás időpontjában fennálló hibájáért felel.
Amennyiben a nemzeti jog alapján a kereskedő csak a teljesítést követő meghatározott időszakon belül felismerhetővé váló hiba esetén tartozik felelősséggel, ez az időszak nem lehet kevesebb, mint a szolgáltatás időpontjától számított két év.
Amennyiben a nemzeti jog a hibás teljesítés esetén fennálló jogorvoslati lehetőségek[106] érvényesítésére kizárólag elévülési időt határoz meg, vagy elévülési időt is meghatároz, a tagállamok biztosítják, hogy a fogyasztó jogosult legyen a szolgáltatás időpontjában fennálló, és a szolgáltatás időpontjától számított legalább kétéves időszakon belül felismerhetővé váló hibás teljesítés miatti jogorvoslatra.[107]
A fenti három esetben a teljesítés olyan hibájával kapcsolatban, amely a szolgáltatás nyújtásától számított egy éven belül[108] válik felismerhetővé, a bizonyítási teher a tartalomszolgáltatás, illetve a szolgáltatásnyújtás szerződésszerűségének tekintetében a kereskedőre hárul abban a tekintetben, hogy a digitális tartalom, illetve a digitális szolgáltatás a teljesítés idején szerződésszerű volt-e.[109]
Amennyiben a szerződés meghatározott időszakon keresztül nyújtott folyamatos szolgáltatásról rendelkezik, a kereskedő azon hibás teljesítésért felel, amely azon az időtartamon belül következik be vagy válik felismerhetővé, amelyre kiterjedően a szerződés előírja a digitális tartalom szolgáltatását vagy a digitális szolgáltatás nyújtását.
Amennyiben a nemzeti jog a hibás teljesítés esetén fennálló jogorvoslati lehetőségek[110] érvényesítésére kizárólag elévülési időt határoz meg, vagy elévülési időt is meghatároz, a tagállamok biztosítják, hogy a fogyasztó jogosult legyen az azon az időtartamon belül bekövetkező vagy felismerhetővé váló hibás teljesítés miatti jogorvoslatra, amelyre kiterjedően a szerződés előírja a digitális tartalom szolgáltatását vagy a digitális szolgáltatás nyújtását.[111]
A fenti két esetben a teljesítés olyan hibájával kapcsolatban, amely azon az időtartamon belül válik felismerhetővé, amelyre kiterjedően a szerződés előírja a digitális tartalom szolgáltatását vagy a digitális szolgáltatás nyújtását, a bizonyítási teher a kereskedőre hárul abban a tekintetben, hogy a digitális tartalom vagy a digitális szolgáltatás az említett időtartam alatt szerződésszerű volt-e.[112]
A bizonyítási teherre vonatkozó e szabályok[113] nem alkalmazandók, ha a kereskedő bizonyítja, hogy a fogyasztó digitális környezete nem kompatibilis[114] a digitális tartalom vagy a digitális szolgáltatás műszaki követelményeivel, és ha a kereskedő a szerződés megkötése előtt világosan és érthető módon tájékoztatta a fogyasztót ezekről a követelményekről.[115]
A fogyasztónak a szükséges és észszerűen lehetséges mértékben együtt kell működnie a kereskedővel annak
- 8/9 -
megállapítása érdekében, hogy a digitális tartalom vagy a digitális szolgáltatás hibás teljesítésének oka a fogyasztó digitális környezetében keresendő-e. Az együttműködési kötelezettség a rendelkezésre álló, a fogyasztó szempontjából legkisebb beavatkozást lehetővé tevő műszaki megoldásokra korlátozódik. Amennyiben a fogyasztó nem tanúsít együttműködést, és ha a kereskedő a szerződés megkötése előtt világos és érthető módon tájékoztatta a fogyasztót ezekről a követelményekről, a hibás teljesítésnek meghatározott időpontban való fennállására vonatkozó bizonyítási teher a fogyasztóra hárul.[116]
Érdekes megfigyelni, hogy a "digitális elemeket tartalmazó áruk" tekintetében az azokra alkalmazandó (EU) 2019/771 irányelv nem tartalmaz kifejezetten hasonló, a fogyasztó digitális környezetében felmerülő hiányosságok esetén a bizonyítási terhet a fogyasztóra áthelyező szabályt.[117]
A jogirodalom a szerződésszerűséggel és a kereskedő felelősségével összefüggésben rámutatott, hogy a kereskedőnek az úgynevezett rejtett hibákért való felelősségére vonatkozóan az Irányelv csak a preambulumbekezdésekben tartalmaz rendelkezést, mégpedig akként, hogy az Irányelv nem érinti a nemzeti jog azon rendelkezéseit, amelyek a kereskedő rejtett hibák esetén fennálló felelősségére különös szabályokat határoznak meg.[118] Ez a terület ebből adódóan kivételt jelent az Irányelv által célzott teljes harmonizáció alól. Az egységesség biztosítása és a preambulumbekezdés jogi értékét érintő jogirodalmi viták elkerülése érdekében azonban célszerű lett volna a rendelkező részben is elhelyezni egy erre vonatkozó szabályt, amint az az Irányelvvel egy időben elfogadott (EU) 2019/771 irányelv esetében meg is történt,[119] illetve amint azt a jogalkotási eljárás során benyújtott parlamenti bizottsági jelentés[120] is javasolta.[121]
A kereskedő azon kötelezettsége, hogy szolgáltassa a digitális tartalmat, illetve nyújtsa a digitális szolgáltatást, az Irányelv szerint különálló felelősségi alapot jelent.[122] Amennyiben a kereskedő elmulasztja a digitális tartalom vagy a digitális szolgáltatás Irányelvnek megfelelő szolgáltatását, illetve nyújtását, a fogyasztó jogosult felhívni a kereskedőt a digitális tartalom szolgáltatására, illetve a digitális szolgáltatás nyújtására, majd - amennyiben a kereskedő elmulasztja indokolatlan késedelem nélkül vagy a mindkét fél által kifejezetten elfogadott póthatáridőn belül a digitális tartalom szolgáltatását vagy a digitális szolgáltatás nyújtását - a fogyasztó jogosult megszüntetni a szerződést.[123]
A fogyasztó két esetben jogosult a szerződést a kereskedő teljesítésre történő felhívása nélkül azonnal megszüntetni: ha a kereskedő kijelentette, vagy a körülményekből is nyilvánvaló, hogy nem fogja szolgáltatni a digitális tartalmat, illetve nem fogja nyújtani a digitális szolgáltatást; és ha a fogyasztó és a kereskedő megállapodtak abban, vagy a szerződés megkötéséhez kapcsolódó körülmények alapján nyilvánvaló, hogy a fogyasztó számára elengedhetetlen a meghatározott időpontban történő teljesítés, és a kereskedő elmulasztja a digitális tartalom szolgáltatását vagy a digitális szolgáltatás nyújtását az adott időpontig vagy az adott időpontban.[124]
Az Irányelv és az (EU) 2019/771 irányelv elfogadását megelőzően a kellékszavatossági jogok és azok sorrendje tekintetében a tagállamok sajátos megoldásokhoz folyamodtak. E megoldásokból "alapvetően két fő szabályozási irány rajzolódik ki: az egyik szerint szükséges a sorrendiség, a jogok közötti hierarchia betartása, más vélemények szerint erre nincs szükség, hanem hagyni kellene a fogyasztót szabadon választani".[125]
Az Irányelv a jogorvoslatok és azok sorrendjének teljes harmonizációja mellett foglalt állást. Így hibás teljesítés esetén a fogyasztónak jogában áll a digitális tartalom vagy a digitális szolgáltatás szerződésszerűvé tételét kérni, vagy a vételár arányos csökkentésében részesülni, vagy megszüntetni a szerződést.[126]
A jogorvoslatok ezen hierarchiája egyértelműen a teljesítést részesíti előnyben az úgynevezett másodlagos jogorvoslatokhoz (vételárcsökkentés és szerződésmegszüntetés) képest.[127]
A pacta sunt servanda elvből eredő szerződésszerűvé tételt a fogyasztó abban az esetben nem jogosult kérni, ha a kereskedő számára ez - jogilag[128] vagy tényszerűen[129] - lehetetlen volna vagy aránytalan költségekkel járna (ún. abszolút arányossági klauzula[130]). Ennek megítélésekor figyelemmel kell lenni az eset összes körülményére, így többek között arra, hogy a digitális tartalom vagy a digitális szolgáltatás milyen értékű lenne, ha nem állna fenn a teljesítés hibája; valamint a teljesítési hiba jelentőségére.[131]
A szerződésszerűvé tétel konkrét módját illetően az Irányelv a kereskedőnek biztosít választási lehetőséget. A kereskedő a digitális tartalom vagy a digitális szolgáltatás műszaki jellemzőitől függően dönthet, hogy például frissítéseket ad ki, vagy biztosítja a digitális tartalom vagy a digitális szolgáltatás új példányát a fogyasztó számára.[132]
A kereskedőnek attól az időponttól számított észszerű időn belül kell szerződésszerűvé tennie a digitális tartalmat vagy a digitális szolgáltatást, amikor a fogyasztó tájékoztatta a teljesítés hibájáról. A szerződésszerűvé tételnek ingyenesen, a fogyasztó számára okozott jelentős kényelmetlenség nélkül, a digitális tartalom vagy a digitális szolgáltatás jellegének, valamint annak figyelembevételével kell megtörténnie, hogy a fogyasztó milyen célra igényelte a digitális tartalmat vagy a digitális szolgáltatást.[133]
A kereskedőnek a szerződésszerűvé tételre vonatkozó kötelezettségének teljesítésére az Irányelv a digitális tartalmak és szolgáltatások sokfélesége miatt nem állapított meg konkrét határidőt. A konkrét határidő nem venné figyelembe az említett sokféleséget, és - esettől függően - vagy túl rövidnek, vagy túl hosszúnak bizonyulna. Ezért volt helyénvalóbb előírni, hogy a digitális tartalmat vagy a digitális szolgáltatást észszerű időn belül kell szerződésszerűvé tenni. Ez a követelmény azonban nem akadályozhatja meg a feleket abban, hogy konkrét időpontban állapodjanak meg a digitális tartalom vagy a digitális szolgáltatás szerződésszerűvé tétele tekintetében.[134]
- 9/10 -
A hazai jog ismeretében, valamint az Irányelvvel egy időben elfogadott (EU) 2019/771 irányelvre[135] figyelemmel felmerül a kérdés, hogy a fogyasztó jogosult-e vételár-visszatartásra, amíg a kereskedő eleget nem tesz az Irányelv szerinti kötelezettségeinek. A jogirodalomban ismeretes álláspont[136] szerint, habár az Irányelv (15) preambulumbekezdése szerint továbbra is lehetővé kell tenni a tagállamok számára, hogy rendelkezzenek arról, hogy hibás teljesítés esetén a fogyasztó jogosult-e vételár-visszatartásra, mégsem mondható ki teljes bizonyossággal, hogy a teljes harmonizációnak az Irányelv 3. cikk (10) bekezdése által enyhített elve megengedi ezt. Mégpedig azért nem, mert az Irányelv nem tartalmaz a rendelkező részben olyan kifejezett szabályt, amely szerint a fogyasztó jogosult a vételár bármely még fennmaradó részét részben vagy egészben visszatartani, amíg az eladó eleget nem tesz ezen irányelv szerinti kötelezettségeinek; a tagállamok meghatározhatják azokat a feltételeket és szabályokat, amelyek szerint a fogyasztó gyakorolhatja a vételár visszatartásának jogát.[137]
A szerződésszerűvé tételt szabályozó rendelkezésekben alkalmazott tág fogalmak, úgymint "észszerű", "jelentős", "aránytalan" megfelelő értelmezése nagymértékben függ egyrészt az adott jogügylet részleteitől, másrészt a fogalmak tagállami jogok által elfogadott jelentésétől,[138] figyelemmel arra, hogy "az általános szerződési jogi szabályokat" a tagállamok továbbra is maguk határozhatják meg.[139]
A fogyasztó a fentiekben elemzett jogorvoslat alkalmazhatatlansága esetén a vételár arányos csökkentésére (amennyiben a digitális tartalom szolgáltatása vagy a digitális szolgáltatás nyújtása vételár fizetése ellenében történik) vagy a szerződés megszüntetésére jogosult. E szabály egyrészt emelt a fogyasztóvédelem korábbi szintjén, azáltal, hogy megkönnyíti az átlépést az elsődleges jogorvoslatról a másodlagos jogorvoslatokra, másrészt pedig elősegítette, hogy azon tagállamok is beleegyezzenek a teljes harmonizáció elvébe, amelyek nemzeti joga nem ismeri a jogorvoslatok kötött sorrendjét, hanem szabad választást enged a fogyasztónak a jogorvoslatok között.[140]
Az Irányelvben biztosított ezen másodlagos jogorvoslatok között nincs kötelező sorrendiség. Igénybevételük az alábbi feltételek bármelyikének fennállása esetén lehetséges: a digitális tartalom vagy a digitális szolgáltatás tekintetében a szerződésszerű teljesítés biztosítását célzó jogorvoslat lehetetlen vagy aránytalan;[141] a kereskedő nem tette szerződésszerűvé a digitális tartalmat vagy a digitális szolgáltatást; annak ellenére, hogy a kereskedő megkísérelte a digitális tartalmat vagy a digitális szolgáltatást a szerződésszerűvé tenni, ismét felmerül valamilyen teljesítési hiba; a teljesítés hibája annyira súlyos, hogy azonnali árcsökkentést vagy a szerződés azonnali megszüntetését teszi indokolttá; vagy a kereskedő kijelentette, vagy a körülményekből nyilvánvaló, hogy nem fogja a digitális tartalmat vagy a digitális szolgáltatást észszerű időn belül vagy a fogyasztónak jelentős kényelmetlenség okozása nélkül szerződésszerűvé tenni.[142]
Az utóbbi három feltétel megfogalmazása olyannyira homályos, hogy a (65) preambulumbekezdés kapcsolódó magyarázata és példái ellenére is várhatóan értelmezési problémákat okoz majd.[143]
A vételár csökkentésének arányosnak kell lennie a fogyasztó által kapott digitális tartalom vagy digitális szolgáltatás értékének csökkenésével azzal az értékkel összevetve, amellyel a digitális tartalom vagy digitális szolgáltatás rendelkezne, ha szerződésszerű lenne. Amennyiben a szerződés úgy rendelkezik, hogy a digitális tartalmat vagy a digitális szolgáltatást a vételár ellenében bizonyos időszakon keresztül kell biztosítani, az árcsökkentésnek arra az időtartamra kell vonatkoznia, amely alatt a digitális tartalom vagy a digitális szolgáltatás nem volt szerződésszerű.[144]
A fogyasztó a szerződés megszüntetéséhez való jogát a kereskedőnek címzett, a szerződés megszüntetésére vonatkozó döntését kifejező nyilatkozat útján gyakorolhatja.[145] A nyilatkozat módját a fogyasztó választhatja meg. Az Irányelv ezáltal követi azt az uniós szerződési jogi irányelvekben megfigyelhető irányt, amelynek célja, hogy megkönnyítse a jogok gyakorlását az elektronikus kereskedelemben. Fontos szempont ugyanakkor, hogy a fogyasztónak érdeke fűződik ahhoz, hogy olyan megoldást válasszon, amellyel utóbb bizonyítani tudja a szerződés megszüntetését. Ennek ellenére az Irányelv nem tartalmazza azt a követelményt, hogy a nyilatkozatnak egyértelműnek kellene lennie. Ennek előírása ugyanis hátrányos lehetne a fogyasztó számára, mivel kétség esetén a nyilatkozat érvénytelennek lenne tekinthető. A fogyasztónak a szerződés megszüntetésére irányuló nyilatkozata értelmezése a nemzeti szabályokra marad.[146]
Vékás az Irányelv "pontatlan, szinte laikus"[147] terminológiája egyik megnyilvánulásaként értékeli a "megszüntetés" szó használatát, és kifejti, hogy az Irányelv szabályozási céljának lényegét a szóba jöhető magánjogi eszközök (elállás, felmondás, esetlegesen megtámadási jog) közül a felmondás fedi le a legjobban.
Amennyiben a digitális tartalom szolgáltatása vagy a digitális szolgáltatás nyújtása vételár ellenében történik, a fogyasztó csak akkor jogosult megszüntetni a szerződést, ha a teljesítési hiba nem jelentéktelen. A kereskedőt terheli annak bizonyítása, hogy a hiba jelentéktelen.[148] Amennyiben azonban a digitális tartalom szolgáltatása, illetve a digitális szolgáltatás nyújtása fejében a fogyasztó személyes adatokat ad át, a szerződés megszüntetésére a teljesítés jelentéktelen hibája esetén is jogosult. Ilyenkor ugyanis a fogyasztó nem élhet az árcsökkentés lehetőségével,[149] mert az a személyes adatai részleges visszaszolgáltatásával járna, amely - az Irányelvben tükröződő szemlélet szerint - nem lehetséges. Annak érdekében, hogy a fogyasztó ne maradjon jogorvoslati lehetőség nélkül ilyen esetekben, a jogalkotó a szerződés megszüntetésének lehetőségét biztosította számára jelentéktelen hiba esetében is. Ez egyes jogirodalmi álláspontok szerint némiképp meglepő, figyelembe véve, hogy az uniós jogalkotó az Irányelvben általános jelleggel nyilvánvalóan inkább a teljesítést helyezi előtérbe.[150]
- 10/11 -
Vételárnak az Irányelv alkalmazásában a digitális tartalom szolgáltatásáért vagy a digitális szolgáltatás nyújtásáért fizetendő pénzösszeg vagy digitális ellenérték minősül.[151] Digitális ellenértéknek tekintendők például az elektronikus utalványok, az elektronikus kuponok, a virtuális fizetőeszközök.[152] Az ellenszolgáltatásként átadott személyes adatok ekként nem tartoznak a vételár Irányelvben meghatározott fogalmába. Ez azonban ahhoz vezet, hogy azok a fogyasztók, akik személyes adatot adnak a digitális tartalomért vagy szolgáltatásért "cserébe", kevesebb joggal rendelkeznek (mert elesnek a vételárcsökkentés lehetőségétől), mint azok, akik pénzzel vagy digitális ellenértékkel fizetnek. Ugyanakkor a személyes adatok természeténél fogva nehézségekbe ütközne egy a vételárcsökkentéssel egyenértékű jog biztosítása a személyes adatok ellenszolgáltatásként való alkalmazása esetére. Megoldásként merülhetne fel például az átadott személyes adatok kereskedő általi felhasználásának az adatok bizonyos jellemzői szerinti vagy mennyiségi korlátozása. Megfontolandó lehet továbbá a konkrét esetekben érintett személyes adatok pénzbeli értékének meghatározása, és a fogyasztónak egy ehhez viszonyított arányos összegre való feljogosítása. Azonban a felvázolt lehetőségek mindegyike nehezen valósítható meg a gyakorlatban.[153] Emellett kérdéses az is, hogy a fogyasztó érdekeit mennyiben szolgálná egy ilyen "vételárcsökkentési" megoldás, és hogy a fogyasztó az ilyen esetekben nem járna-e jobban az adatok hordozhatóságára vonatkozó hatékony előírások alkalmazásával.[154]
Az Irányelv az ezzel egy időben elfogadott (EU) 2019/771 irányelvvel együtt vitathatatlanul az elmúlt két évtized legjelentősebb uniós jogalkotási eredményének számít a szerződési jog és a fogyasztóvédelem területén.[155] Ugyanakkor a jogalkotási eljárás elhúzódásából és az irányelvek terjedelméből ítélve némiképp meglepő, hogy épp a legfontosabbnak feltüntetett célkitűzés tekintetében, azaz a teljesítés hibájának kiküszöbölése, ellentételezése és jogkövetkezményei vonatkozásában csak kevés újdonsággal szolgáltak.[156]
Az Irányelv jogbiztonságot teremt az egyre nagyobb számban előforduló, digitális tartalom szolgáltatására és digitális szolgáltatások nyújtására irányuló szerződésekre alkalmazandó szabályokat illetően. Emellett világosan meghatározza a szerződésszerűség megítéléséhez figyelembe veendő szempontokat, a digitális tartalom és a digitális szolgáltatás jellemzőihez igazított szerződésszerűségi kritériumokat is megállapítva. Azzal azonban, hogy megengedi az Irányelv által harmonizált jogorvoslatoktól eltérő jogorvoslatokra vonatkozó nemzeti szabályok alkalmazását, az Irányelv aláássa a jogi széttagolódás megelőzésére irányuló, a teljes harmonizáció igazolásául szolgáló célkitűzést.[157]
A napjainkban széleskörűen elterjedt digitálistartalom-szolgáltatás és digitálisszolgáltatás-nyújtás jogi szabályozása erőteljesebb széttagolódásának megelőzése, a fogyasztók nem szerződésszerű digitális tartalommal szembeni védelmének biztosítása, valamint a határokon átnyúló elektronikus kereskedelem jelentős, eddig még kiaknázatlan lehetőségeinek kihasználása érdekében került sor a terület irányelvi szintű szabályozására. Amint az a tanulmányból is kitűnik, ezen megfontolások nemcsak az Irányelv célját és hatályát rögzítő rendelkezésekben tükröződnek, hanem tetten érhetők a szerződésszerűség kérdését szabályozó, valamint a kereskedő felelősségét, a bizonyítási teher kérdését és a fogyasztói jogorvoslatokat rendező szabályokban is. ■
JEGYZETEK
[1] Javaslat a digitálistartalom-szolgáltatásra irányuló szerződések egyes vonatkozásairól szóló európai parlamenti és a tanácsi irányelvre [COM(2015) 634 final] (a továbbiakban: Javaslat).
[2] Az Európai Parlament és a Tanács (EU) 2019/770 irányelve (2019. május 20.) a digitális tartalom szolgáltatására és digitális szolgáltatások nyújtására irányuló szerződések egyes vonatkozásairól, HL L 136., 2019.5.22., 1-27. o. (a továbbiakban: Irányelv).
[3] Az Európai Bizottság "Digitális szerződések Európának - Magyarországi adatlap" című kiadványa.
https://op.europa.eu/hu/publication-detail/-/publication/25a2bfdb-4a93-435f-a723-0a6bb219c7b1
[4] Egységes Európai Okmány 13. cikke.
[5] A 2000. március 23-24-i Lisszaboni Európai Tanács, az Elnökség következtetéseinek I.5. pontja, https://www.consilium.europa.eu/media/21038/lisbon-european-council-presidency-conclusions.pdf
[6] A Bizottság közleménye - EURÓPA 2020, Az intelligens, fenntartható és inkluzív növekedés stratégiája; Brüsszel, 2010.3.3., COM(2010) 2020 végleges (a továbbiakban: EURÓPA 2020).
[7] A további hat kezdeményezés az alábbi: Innovatív Unió, Mozgásban az ifjúság, Erőforrás-hatékony Európa, Iparpolitika a globalizáció korában, Új készségek és munkahelyek menetrendje, Szegénység elleni európai platform.
[8] A Bizottság közleménye - Az Európai Digitális Menetrend; Brüsszel, 2010.5.19., COM(2010) 245 végleges.
[9] EURÓPA 2020.
[10] A Bizottság közleménye az Európai Parlamentnek, a Tanácsnak, az Európai Gazdasági és Szociális Bizottságnak és a Régiók Bizottságának - Európai digitális egységes piaci stratégia; Brüsszel, 2015.5.6., COM(2015) 192 végleges.
[11] Politikai iránymutatás a hivatalba lépő következő Európai Bizottság számára (2019-2024) - "Ambiciózusabb Unió: Programom Európa számára", 2019.7.16., https://ec.europa.eu/info/files/political-guidelines-new-commission_hu
[12] Gyekiczky Tamás: Jogrendszerek a Digitális Társadalomban - VIII., https://jogaszvilag.hu/vilagjogasz/jogrendszerek-a-digitalis-tarsadalomban-viii/
[13] Az Európai Parlament és a Tanács (EU) 2019/771 irányelve (2019. május 20.) az áruk adásvételére irányuló szerződések egyes vonatkozásairól, az (EU) 2017/2394 rendelet és a 2009/22/EK irányelv módosításáról, valamint az 1999/44/EK irányelv hatályon kívül helyezéséről, HL L 136., 2019.5.22., 28-50. o.
[14] Gellén Klára: Az egységes digitális piaci stratégia törekvései az áruk távértékesítése és a digitális tartalom körében. Gazdaság és Jog, 2017/4, 4.
[15] Irányelv (12) preambulumbekezdése.
[16] Irányelv 4. cikke.
[17] Gellén i. m. 3-4.
[18] Irányelv 1. cikke.
[19] Az Európai Parlament és a Tanács 2011/83/EU irányelve (2011. október 25.) a fogyasztók jogairól, a 93/13/EGK tanácsi irányelv és az 1999/44/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv módosításáról, valamint a 85/577/EGK tanácsi irányelv és a 97/7/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv hatályon kívül helyezéséről, HL L 304., 2011.11.22., 64-88. o. (a továbbiakban: a fogyasztók jogairól szóló irányelv).
- 11/12 -
[20] Gyuris Árpád: Az Európai Unió hatása a magyar szerződési jogra (különös tekintettel a fogyasztói szerződés tisztességtelen feltételei szabályainak meghatározására a magyar magánjogi kódexekben), Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Kar, 2018., kézirat lezárva: 2018. február. 143.
[21] Gyuris i. m. 130.
[22] Dirk Staudenmayer: The Directives on digital contracts: first steps towards the private law of the digital economy. European Review of Private Law, 2-2020. 219-249. 229.
[23] Caroline Cauffman: New EU rules on business-to-consumer and platform-to-business relationships. Maastricht Journal of European and Comparative Law, 2019, Vol. 26(4) 469-479. 472.
[24] Irányelv 2. cikk 1. és 2. bekezdése.
[25] Jozefien Vanherpe: White smoke, but smoke nonetheless: some burning questions regarding the Directives on sale of goods and supply of digital content. European Review of Private Law, 2-2020. 251-274. 256.
[26] A "prosumer" fogalom a "consumer" (fogyasztó), "producer" (termelő) és "professional" (professzionális) szavak összeolvadásából jött létre.
[27] Philip Kotler: The prosumer movement: a new challenge for marketers. In: Richard J. Lutz (ed.): NA - Advances in Consumer Research Volume 13. Provo, UT. Association for Consumer Research, 1986. 510-513. http://www.acrwebsite.org/volumes/6542/volumes/v13/NA13.
[28] "Kereskedő": bármely természetes vagy - akár magán-, akár köztulajdonban álló - jogi személy, aki vagy amely az ezen irányelv hatálya alá tartozó szerződések vonatkozásában kereskedelmi, üzleti, kézműipari vagy szakmai tevékenységével összefüggő célok érdekében jár el, ideértve bármely olyan személyt is, aki vagy amely az említett természetes vagy jogi személy nevében vagy javára jár el (Irányelv 2. cikk 5. pont), "fogyasztó": bármely természetes személy, aki az ezen irányelv hatálya alá tartozó szerződések vonatkozásában olyan célból jár el, amely kívül esik kereskedelmi, üzleti, kézműipari vagy szakmai tevékenysége körén (Irányelv 2. cikk 6. pont).
[29] Balogh Virág: Az átlagfogyasztó fogalmával kapcsolatos egyes kérdések. http://epa.oszk.hu/02600/02687/00007/pdf/EPA02687_jogi_tanulmanyok_2016_295-307.pdf 304.
[30] Vanherpe i. m. 256.
[31] Staudenmayer i. m. 231-232.
[32]Kettős célú szerződések: olyan szerződések, amelyeknél a szerződést részben a személy szakmájába tartozó, részben pedig azon kívül eső célból kötik, és a kereskedési cél annyira korlátozott, hogy a teljesítés egésze szempontjából nem elsődleges [a fogyasztók jogairól szóló irányelv (17) preambulumbekezdése].
[33] Staudenmayer i. m. 232-233.
[34] Irányelv (17) preambulumbekezdése.
[35] Cauffman i. m. 479.
[36] Irányelv (24) preambulumbekezdése.
[37] Vanherpe i. m. 257.
[38] Az Európai Parlament és a Tanács (EU) 2016/679 rendelete (2016. április 27.) a természetes személyeknek a személyes adatok kezelése tekintetében történő védelméről és az ilyen adatok szabad áramlásáról, valamint a 95/46/EK rendelet hatályon kívül helyezéséről (általános adatvédelmi rendelet) HL L 119., 2016.5.4., 1-88. o. (a továbbiakban: GDPR).
[39] Irányelv 3. cikk (8) bekezdése.
[40] Irányelv (40) preambulumbekezdése.
[41] Staudenmayer i. m. 227-228.
[42] Lásd a tanulmány második részét.
[43] Irányelv 2. cikk 3. pontja.
[44] Irányelv 3. cikk (4) bekezdése.
[45] A digitális elemeket tartalmazó áruk szabályozásának lehetséges módozatairól lásd: Karin Sein: What Rules Should Apply to Smart Consumer Goods? Goods with Embedded Digital Content in the Borderland Between the Digital Content Directive and "Normal" Contract Law. Journal of Intellectual Property, Information Technology and E-Commerce Law (JIPITEC), 8 (2017) https://www.jipitec.eu/issues/jipitec-8-2-2017/4559
[46] Irányelv (21) preambulumbekezdése.
[47] Vékás Lajos: Az uniós fogyasztó szerződési jog megújítása és az új irányelvek átültetése. Magyar Jog, 2021/2. 68.
[48] Vanherpe i. m. 258.
[49] Vékás i. m. 68.
[50] Irányelv (20) preambulumbekezdése, 3. cikk (3) bekezdése.
[51] Irányelv 5. cikke.
[52] Irányelv 13. cikke.
[53] Irányelv (20) preambulumbekezdése, a fogyasztók jogairól szóló irányelv 18. cikke.
[54] Vékás i. m. 68.
[55] Irányelv 3. cikk (10) bekezdése.
[56] Vékás i. m. 70.
[57] Irányelv 3. cikk (6) bekezdése.
[58] Irányelv (33) preambulumbekezdése.
[59] Irányelv 3. cikk (5) bekezdése.
[60] Irányelv 3. cikk (7) bekezdés.
[61] Irányelv 3. cikk (1) bekezdése.
[62] Az Európai Parlament és a Tanács 2002/58/EK irányelve (2002. július 12.) az elektronikus hírközlési ágazatban a személyes adatok kezeléséről, feldolgozásáról és a magánélet védelméről (Elektronikus hírközlési adatvédelmi irányelv), HL L 201., 2002.7.31., 37-47. o.
[63] Irányelv 3. cikk (8) bekezdése.
[64] Philipp Hacker: Regulating the Economic Impact of Data as Counter-Performance: From the Illegality Doctrine to the Unfair Contract Terms Directive. In: Sebastian Lohsse - Reiner Schulze - Dirk Staudenmayer (szerk.): Data as Counter-Performance: Contract Law 2.0? (Hart/Nomos), https://papers.ssrn.com/sol3/papers.cfm?abstract_id=3391772 2019.
[65] Irányelv (48) preambulumbekezdése.
[66] Staudenmayer i. m. 240.
[67] Az Európai Parlament és a Tanács 2001/29/EK irányelve (2001. május 22.) az információs társadalomban a szerzői és szomszédos jogok egyes vonatkozásainak összehangolásáról, HL L 167., 2001.6.22., 10-19. o.
[68] Irányelv 3. cikk (9) bekezdése.
[69] A szerződések létrehozását, érvényességét, semmisségét vagy joghatásait, köztük a szerződés megszüntetésének következményeit stb.
[70] Irányelv 3. cikk (10) bekezdése.
[71] Irányelv 6. cikke.
[72] Árva Máté László: A szerződésszerűség a digitális egységes piac perspektívájából. In: Acta Universitatis Szegediensis. Szeged, 2018. 25. http://acta.bibl.u-szeged.hu/70836/1/forum_discipulorum_2018_007-035.pdf
[73] Javaslat 6. cikk (2) bekezdése.
[74] Ptk. 6:157. § (1) bekezdése: A kötelezett hibásan teljesít, ha a szolgáltatás a teljesítés időpontjában nem felel meg a szerződésben vagy jogszabályban megállapított minőségi követelményeknek. Nem teljesít hibásan a kötelezett, ha a jogosult a hibát a szerződéskötés időpontjában ismerte, vagy a hibát a szerződéskötés időpontjában ismernie kellett.
[75] Vékás i. m. 70.
[76] "Funkcionalitás": a digitális tartalom vagy a digitális szolgáltatás azon képessége, hogy a céljának megfelelő funkciókat betöltse (Irányelv 2. cikk 11. pontja).
[77] "Kompatibilitás": a digitális tartalom vagy a digitális szolgáltatás azon képessége, hogy együtt tudjon működni a digitális tartalom vagy a digitális szolgáltatás átalakításának szükségessége nélkül olyan hardverrel vagy szoftverrel, amellyel az azonos típusú digitális tartalmat vagy digitális szolgáltatásokat általában együtt használják (Irányelv 2. cikk 10. pontja).
[78] "Interoperabilitás": a digitális tartalom vagy a digitális szolgáltatás azon képessége, hogy együtt tudjon működni olyan hardverrel és szoftverrel, amely eltér attól, amellyel az azonos típusú digitális tartalmat vagy digitális szolgáltatásokat általában együtt használják (Irányelv 2. cikk 12. pontja).
[79] Irányelv 7. cikk.
[80] Staudenmayer i. m. 237.
[81] Irányelv 8. cikk (6) bekezdése.
[82] Irányelv 8. cikk (4) bekezdése.
[83] Irányelv 8. cikk (5) bekezdése.
[84] Irányelv 8. cikk (1) bekezdése.
[85] Irányelv 8. cikk (2) bekezdése.
[86] Staudenmayer i. m. 240.
[87] Irányelv 8. cikk (3) bekezdése.
[88] Gellén i. m. 5.
[89] Irányelv 9. cikke, ún. IKEA-klauzula.
[90] Az európai szerzői jog jövőjét illetően azonban az egységesítésre és a tagállamok közötti, a territorialitásból származó különbségek felszámolására irányuló törekvések is megfigyelhetők. Pl. European Copyright Code és az audiovizuális művek európai terjesztéséről szóló 2011-es zöld könyv. (Ld. bővebben: Tóth Andrea Katalin: Az európai szerzői jogi harmonizáció és a territorialitás kérdése. Iparjogvédelmi és Szerzői Jogi Szemle, 11. (121.) évfolyam 4. szám, 2016. augusztus, https://www.sztnh.gov.hu/sites/default/files/files/kiadv/szkv/szemle-2016-04/02.pdf)
[91] Előzetes jelentés az Európai Bizottság e-kereskedelmi piacon lefolytatott ágazati vizsgálatáról, 2016.9.15., SWD(2016) 312 final, https://ec.europa.eu/competition/antitrust/sector_inquiry_preliminary_report_en.pdf
[92] Tóth Kitti: Az Európai Bizottság e-kereskedelmi piacon lefolytatott ágazati vizsgálatának bemutatása. Versenytükör, XII. évfolyam, 2016/2. szám, 85-86.
[93] Gellén i. m. 6.
[94] Staudenmayer i. m. 242.
[95] Irányelv 14. cikk.
[96] Irányelv 10. cikk.
[97] Árva i. m. 26-27.
[98] Irányelv (11) preambulumbekezdése, 4. cikke.
[99] Vanherpe i. m. 270.
[100] Irányelv 5. cikke.
[101] Irányelv 11. cikk (1) bekezdése.
[102] Irányelv 5. cikke.
[103] Irányelv 12. cikk (1) bekezdése.
[104] Ennek oka egyrészt a digitális tartalom, illetve a digitális szolgáltatás sajátos jellege, nagyfokú összetettsége, másrészt a know-how, a műszaki információk és a csúcstechnológiai támogatás kereskedő általi jobb ismerete és az azokhoz való jobb hozzáférése [Irányelv (59) preambulumbekezdése].
[105] Staudenmayer i. m. 248.
[106] Irányelv 14. cikke.
[107] Irányelv 11. cikk (2) bekezdése.
[108] Az egyéves időszak az 1999/44/EK irányelvben szereplő hat hónapos, valamint az egyes tagállamokban alkalmazott kétéves időszak közötti kompromisszum eredménye, annak érdekében, hogy az utóbbi tagállamok is elfogadják az Irányelv által célzott teljes harmonizáció elvét (Staudenmayer i. m. 249.).
[109] Irányelv 12. cikk (2) bekezdése.
[110] Irányelv 14. cikke.
[111] Irányelv 11. cikk (3) bekezdése.
[112] Irányelv 12. cikk (3) bekezdése.
[113] Irányelv 12. cikk (2) és (3) bekezdése.
[114] "Kompatibilitás" (Irányelv 2. cikk 10. pontja).
[115] Irányelv 12. cikk (4) bekezdése.
[116] Irányelv 12. cikk (5) bekezdése.
[117] Vanherpe i. m. 265.
[118] Irányelv (12) preambulumbekezdése.
[119] (EU) 2019/771 irányelv 3. cikk (7) bekezdése: Ez az irányelv nem érinti továbbá azokat a nem kifejezetten a fogyasztói szerződésekre vonatkozó nemzeti szabályokat, amelyek bizonyos típusú, az adásvételi szerződés megkötésekor nem felismerhető hibák tekintetében rendelkeznek különös jogorvoslati lehetőségekről.
- 12/13 -
[120] A Belső Piaci és Fogyasztóvédelmi Bizottság és a Jogi Bizottság közös jelentése a digitálistartalom-szolgáltatásra irányuló szerződések egyes vonatkozásairól szóló európai parlamenti és tanácsi irányelvre irányuló javaslatról, 2017.11.27., A8-0375/2017, https://www.europarl.europa.eu/doceo/document/A-8-2017-0375_HU.pdf (a továbbiakban: Jelentés) 61.
[121] Vanherpe i. m. 264.
[122] Vanherpe i. m. 265.
[123] Irányelv 13. cikk (1) bekezdése.
[124] Irányelv 13. cikk (2) bekezdése.
[125] Gellén i. m. 7.
[126] Irányelv 14. cikk (1) bekezdése.
[127] Vanherpe i. m. 266.
[128] Digitális tartalom esetében a szerződésszerűvé tétel jogi lehetetlensége például az, ha a szerződésszerűség valamely objektív követelményének nem teljesülése esetén a szerződésszerűvé tétel a szerzői jog jogosultjának jogait sértené (Staudenmayer i. m. 244.).
[129] Irányelv (65) preambulumbekezdése.
[130] Azért abszolút (nem pedig relatív), mert az Irányelv szerint a fogyasztónak a jogorvoslati hierarchia első szintjén eleve nincs lehetősége a kijavítás/kicserélés közötti választásra, kizárólag a "szerződésszerűvé tételt" jogosult kérni (Staudenmayer i. m. 243.).
[131] Irányelv 14. cikk (2) bekezdése.
[132] Irányelv (63) preambulumbekezdése.
[133] Irányelv 14. cikk (3) bekezdése.
[134] Irányelv (64) preambulumbekezdése.
[135] (EU) 2019/771 irányelv 13. cikk (6) bekezdése: A fogyasztó jogosult a vételár bármely még fennmaradó részét részben vagy egészben visszatartani, amíg az eladó eleget nem tesz ezen irányelv szerinti kötelezettségeinek.
[136] Vanherpe i. m. 267-268.
[137] (EU) 2019/771 irányelv 13. cikk (6) bekezdése.
[138] Vanherpe i. m. 266-267.
[139] Irányelv 3. cikk (10) bekezdése.
[140] Staudenmayer i. m. 245.
[141] Irányelv 14. cikk (2) bekezdése.
[142] Irányelv 14. cikk (4) bekezdése.
[143] Staudenmayer i. m. 246.
[144] Irányelv 14. cikk (5) bekezdése.
[145] Irányelv 15. cikke.
[146] Staudenmayer i. m. 249.
[147] Vékás i. m. 74.
[148] Irányelv 14. cikk (6) bekezdése.
[149] Irányelv (67) és (68) preambulumbekezdése.
[150] Vanherpe i. m. 270.
[151] Irányelv 2. cikk 7. pontja.
[152] Irányelv (23) preambulumbekezdése.
153 Az utóbbi esetében az is problematikus, hogy az Irányelv (24) preambulumbekezdése szerint "a személyes adatok nem tekinthetők árunak".
[154] Lena Mischau: Daten als "Gegenleistung" im neuen Verbrauchervertragsrecht. Zeitschrift für europäisches Privatrecht, 2/2020, 347-348.
[155] Juhász Ágnes: Online szerződéskötés, digitálistartalom és szolgáltatás, intelligens szerződéssel - a szerződési jog új korszaka? Infokommunikáció és Jog, HVG-ORAC, 2020/2. (75.), e-különszám, https://cutt.ly/mb84xJB
[156] Vékás i. m. 71.
[157] Cauffman i. m. 478-479.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző bírósági titkár, Szekszárdi Járásbíróság.
Visszaugrás
