Az "Európa 2020 - Az intelligens, fenntartható és inkluzív növekedés stratégiája" című közleményében az Európai Bizottság egyik kiemelt kezdeményezéseként jelölte meg a digitális menetrendet, melynek egyik fő célkitűzése az online piaci környezet fejlesztése, a digitális európai gazdaság egységesítése. Az Egységes Digitális Piac (a továbbiakban: EDP) megvalósítását célzó stratégiáját az Európai Bizottság 2015. május 6-án fogadta el. A stratégia egyik pillére a digitális termékekhez és szolgáltatásokhoz való könnyebb hozzáférés biztosítása a fogyasztók és vállalkozások, különösen a kis- és középvállalkozások számára. A stratégiában a fogyasztói érdekek védelme mellett kiemelt szerepet kapott a vállalkozások piaci jelenlétének növelése és erősítése. Az előrevetített elképzelésekben egy olyan digitális piac képe rajzolódik ki, ahol a fogyasztói elégedettség mellett a vállalkozások a lehető legszélesebb piacon tudnak jelen lenni, és a határokon átnyúló értékesítés nem csak a fogyasztók, hanem a vállalkozások számára is kiszámítható, rugalmas és megbízható.
Az EDP megteremtése érdekében a stratégia közzététele óta a Bizottság számos jogalkotási javaslatot terjesztett elő. E javaslatok többek között a technológiai hozzáférés javítását (geo-blokkolás), a vállalkozások tranzakciós költségeinek csökkentését, a hozzáférés eredményeként létrejött szerződések egyes kérdéseinek teljes körű harmonizálását, a transzparens csomagküldési feltételek javítását, valamint a tagállamok egységes keretek között megvalósuló hatékony igényérvényesítési rendszerének kialakítását célozzák. A tanulmány a szerződési jogot érintő két irányelvjavaslat fókuszpontba helyezésével, a stratégia keretei között kialakított új elképzelések bemutatására tesz kísérletet.
A digitális környezetben megvalósuló hatékony fogyasztóvédelmi jogok biztosítása az Európai Unióban folyamatosan napirenden lévő kérdés. A fogyasztók jogairól szóló 2011/83/EU európai parlamenti és tanácsi irányelv rendelkezéseit már a digitális piac igényeire figyelemmel, annak sajátosságaira reflektálva fektették le. Az uniós fogyasztóvédelmi jogszabályok területén az irányelv a tárgyi hatálya alá tartozó körben azonban már olyan egységes fogyasztói jogokat biztosított az Európai Unió valamennyi fogyasztója részére, amelyeket azok maximális harmonizációja miatt egységesen kell értelmezni és végrehajtani minden tagállamban. Mivel ezen irányelv a teljes és nem a minimum harmonizációt követte, a tagállamoknak nincs lehetőségük magasabb szintű és részletesebb, így különböző szabályozást kialakítani. Az irányelv ezen teljes körű egységesítési törekvése a szerződést megelőző tájékoztatási kötelezettség, az elállási jog és a szállítási feltételek területein valósult meg. Az e kérdésekben megfogalmazott rendelkezések ugyan előremutatóak, de az online értékesítés, az e-kereskedelem fellendítésére jelentős hatást mégsem gyakoroltak. A vizsgált irányelvjavaslatok ezen irányelv teljes körű harmonizációja alá eső kérdéseket kívánják újabb területekkel kiegészíteni.
Az EDP stratégia a szerződés tárgyától függően a fogyasztói szerződések jogát két irányelvjavaslattal kívánja kezelni. Az egyik Az áruk internetes és egyéb távértékesítésére irányuló szerződések egyes vonatkozásairól, a másik A digitálistartalom-szolgáltatásra irányuló szerződések egyes vonatkozásairól szóló irányelvjavaslat. A javaslatok a fogyasztó és a vállalkozás között létrejött szerződésekre vonatkoznak: míg előbbi a fizikai áruk távértékesítését, addig az utóbbi a digitális tartalmak szolgáltatását vonná tárgyi hatálya alá.
Jelenleg a fogyasztási cikkek adásvétele és a kapcsolódó jótállás egyes vonatkozásai tárgyában az Európai Parlament és a Tanács 1999/44/EU irányelvének minimum harmonizációs rendelkezései érvényesülnek. Ezen irányelv a szabályozása alá eső területeken lehetővé teszi a tagállamok számára a fogyasztók védelme érdekében szigorúbb és részletesebb szabályozás alkotásának a lehetőségét, amellyel az egyes tagállamok élve, igen heterogén nemzeti szabályozási képet alakítottak ki. A javaslatok, továbblépve a szerződésjogi kérdések maximum harmonizációjában, egyes területeket kiemelnek az 1999/44/EU irányelv tárgyi hatálya alól, és újabb területeket kívánnak egységesíteni, abban valamennyi tagállamban átlátható és kiszámítható szabályozást kialakítani. E területek például a szerződésszerűség követelménye, ennek megszegése esetén alkalmazható jogosultságok, jogorvoslatok köre, és azok érvényesíthetősége. Gyakorlatilag az áruk távértékesítéséről szóló irányelvjavaslat az 1999/44/EU irányelv által szabályozott egyes kérdéseket, és a távértékesítést, míg a digitálistartalom-szolgáltatásról szóló javaslat a tartós adathordozókat emeli ki az irányelv hatálya alól. Ezzel a javaslatok alapvetően megszüntetnék a tagállami mozgásteret az általuk szabályozott kérdésekben, és azokra a teljes körű harmonizáció eredményeként egységes rendelkezéseket fektetnének le.
Kérdés azonban, hogy ezen két jogalkotási tervezet valóban az egységesítés felé hathat-e, vagy épp ellenkezőleg, önmagában a szabályozási tárgy alapján is eltérő rendelkezéseket generálva, a heterogenitást erősítve, még kaotikusabbá válhat a határokon átnyúló, különösen az online értékesítés szabályozása. Önmagában az is kérdéses, hogy a szerződésjogi szabályok teljes körű
- 3/4 -
összehangolása érhet e el számottevő eredményt, és más, a stratégia keretébe tartozó módosítási törekvéssel összehangoltan, eredményezheti-e az EDP fellendítését. Ezzel összefüggésben szükséges felidéznünk, hogy e téren már komoly visszakozást jelentett a közös európai adásvételről szóló rendeletjavaslat 2014-es visszavonása. Ugyanakkor a javaslatok külön kiemelik indokolásukban, hogy a rendeletjavaslattal kapcsolatos tárgyalások során szerzett tapasztalatokat figyelembe vették az új elképzelések kialakításakor. (Vö.: Verebics János: Újabb zsákutca az európai magánjog-egységesítés folyamatában - kritikai megjegyzések a bizottságnak az áruk digitális adásvételekre vonatkozó irányelvjavaslatához. Gazdaság és Jog, 2016/3.).
Az áruk távértékesítésére vonatkozó irányelvjavaslat a szabályozása alá vont területeken az 1999/44/EU irányelv minimumszabályaihoz képest a fogyasztók védelmét magasabb szinten kívánja biztosítani: általában növelné, de egyes esetekben legalább fenntartaná az ott beállított védelmi szintet. Az új, egységesített rendelkezéseknek a védelem olyan szintjének kell azonban megfelelnie, amely feltehetően a tagállamok mindegyikében, azaz immáron az egységes szabályozási térségben ugyanolyan hatékonysággal és eredményességgel alkalmazhatóak a fogyasztók védelmének garanciáiként.
A digitálistartalom-szolgáltatásról szóló irányelvjavaslat kifejezetten a jelenleg meglévő uniós joghézag kitöltését tűzte ki céljául a szabályozása alá eső területen. E javaslat is a teljes körű harmonizációt megvalósító uniós fellépésben látja a megoldást.
Az áruk távértékesítésével foglalkozó irányelvjavaslat tárgyi hatálya a birtokba vehető ingó dolgok távollévők között kötött adásvételi szerződéseire terjed ki, a szolgáltatások nyújtására nem vonatkozik (A javaslat a fizikai áruk tekintetében kiegészítené a 2011/83/EU irányelv rendelkezéseit; a szolgáltatásnyújtásra nem vonatkozik, de a 2011/83/EU irányelv rendelkezései arra is irányadóak). A javaslat a távollevők között kötött szerződés fogalmát a következők szerint határozza meg: szervezett távértékesítési rendszer keretében, a kereskedő és a fogyasztó egyidejű fizikai jelenléte nélkül, a szerződés megkötésének időpontjával bezárólag kizárólag egy vagy több távközlő eszköz alkalmazásával, többek között az interneten keresztül kötött szerződés. A javaslat (4) preambulumbekezdése szerint, "noha az Unióban megvalósuló távértékesítések túlnyomó részét az áruk internetes értékesítése képviseli, a verseny indokolatlan torzulásának elkerülése és valamennyi távértékesítést folytató vállalkozás számára egyenlő versenyfeltételek biztosítása érdekében az irányelvnek minden távértékesítési csatornára vonatkoznia kell." Ennek megfelelően az internetes értékesítés mellett a fizikai áruk telefonon vagy levelezés útján küldött megrendelései is az irányelv hatálya alá tartoznak. A javaslat az 1999/44/EK irányelvet módosítva, annak tárgyi hatálya alól kiemelné a távollévők között kötött fogyasztási cikkekre vonatkozó adásvételi szerződéseket.
A digitális tartalomszolgáltatásról szóló irányelvjavaslat tárgyi hatálya a fogyasztó és a vállalkozás között kötött, digitális tartalmakra és azok szolgáltatására irányuló szerződésekre terjed ki. [A (19) preambulumbekezdés értelmezése szerint azonban nem tartozik a hatálya alá a szolgáltató által teljesített személyes szolgáltatás, valamint azon szolgáltatások, amikor a digitális eszköz csak a hozzáférést szolgálja.] A digitális tartalom fogalmának meghatározását tágan kell értelmezni: annak minősül valamennyi digitális formában előállított és szolgáltatott adat (pl. video- és audiofájlok, digitális játékok, szoftverek). A szolgáltatás ez esetben nem más, mint a digitális tartalomhoz való hozzáférés biztosítása, vagy annak hozzáférhetővé tétele. A szolgáltatásba beletartozik az adatok digitális formában való létrehozása, feldolgozása, tárolása, a fogyasztó által biztosított adatokkal, más igénybe vevő általi megosztásának lehetővé tétele, összekapcsolása egyaránt. Az irányelv - a 2011/83/EU irányelv tárgyi hatályánál szélesebb kört kijelölve - valamennyi digitális tartalomra vonatkozik, az adathordozó jellegétől, technológiai sajátosságaitól függetlenül.
Az online tartalmakhoz való hozzáférés és szerződéskötés körében jelenleg az uniós jogi környezetben egyértelműen joghézag van. A legtöbb tagállam nem rendelkezik speciális szabályozással, a tagállamok például vagy az adásvétel vagy a bérlet szabályait alkalmazzák a digitális tartalmakra, ami teljesen eltérő jogi megoldásokhoz, következésképp jogbizonytalansághoz vezet. A javaslat - az online tartalmakhoz való hozzáférés és szerződéskötés körében - az uniós jogi környezetben az eddigi heterogén kategorizálási szerződéses gyakorlat felszámolásának célzatával, e szerződésekre egységes, speciális szabályozást kíván megteremteni. Mindezzel az uniós jogalkotó törekedni kíván arra is, hogy megelőzzék a részletes heterogén tagállami szabályozások kialakulását. Az azonban a tagállamokra bízott, hogy e szerződést sui generis szerződésként kezelik, vagy valamely már meglévő szerződés kereteibe illesztik be. Az irányelvjavaslat tárgyi hatálya alá tartoznak azok a szerződések is, amelyek esetében a fogyasztó ellentételezésként személyes és egyéb adatot nyújt (pl. név e-mail-cím, fénykép). Ha a fogyasztó személyes adatainak megadásáért cserébe jutott hozzá digitális tartalomhoz vagy szolgáltatáshoz, a szabályok egyértelművé teszik, hogy a szerződés megszűnése esetén a szolgáltató a személyes adatok kezelését köteles beszüntetni.
A két irányelv tárgyi hatályának megjelölése kapcsán sajátos a tartós adathordozó megítélése. A digitális tartalmat magában foglaló tartós adathordozóra az áruk távértékesítéséről szóló irányelv nem alkalmazható akkor, ha az kizárólag a digitális tartalom fogyasztóhoz való eljuttatását szolgálja. Ha csak és kizárólag az előbb megjelölt célt szolgálatában áll, akkor mint tartós adathordozó (pl. dvd, cd), kereskedelme a digitális tartalmak szolgáltatásáról szóló irányelv hatálya alá tartozik. Ha azonban mindez másodlagos a termék elsődleges funkciójához képest (pl. háztartási gépek, játékok, elektronikus berendezések és eszközök), akkor az áruk távértékesítésére vonatkozó irányelv hatálya alá tar-
- 4/5 -
toznak. A tartós adathordozóra vonatkozóan a digitálistartalmakról szóló irányelvjavaslat (12) preambulumbekezdése kiemeli azonban, hogy a tartós adathordozó távértékesítésére és a hagyományos értékesítésére egyaránt irányadóak a rendelkezései, azaz azt a digitálistartalmak online és offline vásárlására is alkalmazni kell. Így a javaslatok értelmében, a tartós adathordozó távértékesítése nem tartozik az áruk távértékesítéséről szóló irányelvjavaslat hatálya alá, és amennyiben nem távértékesítés keretében történik a kereskedelme, nem vonatkozik rá az 1999/44/EU irányelv. A tervek szerint, a tartós adathordozóra minden esetben a digitális tartalomszolgáltatásról szóló irányelvjavaslat, valamint a szállítását illetően továbbra is a fogyasztói jogokról szóló 2011/83/EU irányelv rendelkezései az irányadóak.
A javaslatok teljes harmonizációjának indoka, hogy a fogyasztási cikkek adásvételéről szóló 1999/44/EU irányelv minimum harmonizációból eredő heterogén nemzeti szabályozások több részterületen okoznak kiszámíthatatlan és bizonytalan helyzetet a határokon átnyúló kereskedelemben. Ilyen például a szerződés- szerű teljesítés, a jogok sorrendiségének kérdése, a szavatosság időtartama, bizonyítási teher megfordulására vonatkozó határidő, a hibáról való értesítés határideje. Az új irányelvek alapvetően e kérdéseket kívánják az áruk távértékesítését, valamint a tartós adathordozókat az 1999/44/EU irányelv tárgyi hatálya alól kiemelve, és az egyéb digitálistartalom-szolgáltatást egy maximum harmonizációs rendszerben elhelyezve egységesíteni.
Mind az áruk távértékesítése, mind a digitális tartalmak szolgáltatása kapcsán fontos egyértelműen tisztázni, hogy milyen elvárásoknak kell megfelelni a szerződésszerű teljesítéshez. A szerződésszerűség követelményeként mindkét irányelvjavaslat szubjektív és objektív feltételeket szab.
Az áruk távértékesítése esetén, a szerződésben foglalt szubjektív követelmények mellett (mint az áru mennyisége, minősége, leírása, ismertetett és elfogadott szubjektív célnak való megfelelés, a szerződéskötést megelőző nyilatkozatoknak megfelelő minőségi, teljesítménybeli adottságok, elvárások), a javaslat objektív, általában elvárható szempontokat is megfogalmaz. Ilyenek az áruval szemben támasztott "megfelelőségi" követelmények, mint például az objektív célnak való megfelelés, a szokásos tartozékokkal, a csomagolással, az üzembehelyezési és egyéb utasításokkal való rendelkezés, a szokásos minőség és teljesítmény megfelelősége, valamint a szakszerű üzembe helyezés, és más jogától, követelésétől való mentesség. Az objektív szerződésszerűségnek tehát nem csak fizikai, hanem jogi aspektusa (jogszavatosság) is van: az eladónak gondoskodnia kell arról, hogy az áru mentes legyen más személy jogaitól annak érdekében, hogy az az árut szerződésszerűen használhassa. A szerződésszerű teljesítéshez mind a szubjektív, mind az objektív követelményeknek együttesen kell megfelelni, ha pedig a szerződés nem tartalmazza a szubjektív kritériumokat, akkor az objektív kritériumok az irányadóak.
A javaslat a fizikai árukkal szoros összefüggésben tér ki az üzembe helyezésből származó hibákra is. Kérdés, hogy mikor vezethető vissza annak hibája az eladóra, s vezet ennek eredményeként a nem szerződésszerű teljesítéshez. A javaslat 6. cikke értelmében, a szakszerűtlen üzembe helyezésből eredő hiba akkor minősül az áru hibájának,
- ha az árut az eladó helyezte üzembe;
- ha az árut az eladó felelőssége (ellenőrzése) alatt helyezték üzembe;
- a fogyasztó által végzett szakszerűtlen üzembe helyezés az eladó hiányos utasításaira vezethető vissza.
A szerződésszerűség fenti követelményének a javaslat szerint is a kárveszélyviselés átszállásának időpontjában kell fennállnia. Ez alapvetően a fizikai birtokbavétel időpontjához köthető a fogyasztó, az általa megjelölt személy, vagy az általa kijelölt, de nem az eladó által javasolt fuvarozó részéről (illetve nem az eladó javasolta a szállítóeszközt sem). Sajátos kérdést vet fel azonban a birtokbavétel és az üzembe helyezés időpontja, a kárveszélyviselés átszállásának, valamint a szerződésszerűség megállapítására irányadó időpontnak a viszonya. Amennyiben az üzembe helyezés az eladóhoz köthető, mert az általa, vagy az ő ellenőrzése alatt végzett, a birtokbavétel (és így a szerződésszerűségre irányadó időpont) az üzembe helyezés befejezésének időpontja lesz. Ha pedig a fogyasztó helyezi üzembe az árut, akkor a birtokbavétel időpontja az üzembe helyezés észszerű befejezésének időpontja lesz, de legkésőbb az áru tényleges átvételét követő 30. nap. (A javaslat az első bekezdése szerinti tényleges birtokbavételhez képest a második bekezdésben megjelöl egy újabb, mintegy vélelmezett birtokbavételi időpontot a szerződésszerűség vizsgálata céljából. A kárveszélyviselés szempontjából azonban továbbra is fontos a fogyasztó részéről megtörtént tényleges birtokbavétel, az utóbbi, mintegy "vélelmezetthez" képest: ha a fogyasztó átvette az árut, és kár keletkezik a beüzemelésig, a kárveszélyviselés már őt kell terhelje függetlenül az üzembe helyező személyétől. Ez esetben a tényleges átvétel fontos a kárveszély átszállását, és a "vélelmezett" birtokbavétel pedig a szerződésszerűség meglétét illetően.) A javaslat rendelkezéseit egyebekben a 2011/83/EU irányelv 18-20. cikkeivel összhangban kell értelmezni.
A digitális tartalmak szolgáltatása esetén kiemelt jelentősége van annak a technológiai környezetnek, amelybe ágyazva a tartalmat használják. A tartalomnak megfelelő környezetbe helyezve a szolgáltatás időtartama alatt végig hoznia kell azt a teljesítményt, és jellemzőket, amelyet a szerződésben foglalt szubjektív elvárások, vagy ennek hiányában az objektív szempontok alapján tanúsítania kell, azaz végig szerződésszerű-
- 5/6 -
nek kell lennie. A szerződésszerűség követelménye terén a digitálistartalmakról szóló javaslat, a szerződésben előírt olyan szubjektív követelményeket jelöl meg, mint például mennyiség, minőség, időtartam, verzió- és teljesítményjellemzők, funkcionalitás, interoperabilitás (a digitális környezetnek való megfelelés), frissítési követelmények. Emellett ez esetben is fontos a szolgáltató tudomására hozott és elfogadott szubjektív célnak való megfelelés, továbbá az, hogy a szerződésben előírt utasításokkal és tájékoztatással együtt valósuljon meg a szolgáltatás és a tartalom frissítése. Ha a szerződésben előbbiek nem kerülnek meghatározásra, akkor az ugyanilyen leírású digitális tartalom objektív mércéje lesz az irányadó.
A digitális tartalmak szolgáltatása terén a szerződésszerűséghez kapcsolódó speciális megfelelőségi követelmény itt értelemszerűen nem az üzembe helyezés, hanem a szakszerű beillesztés. A szakszerűtlen beillesztés a digitális tartalom megfelelőségének hiányához, s mint ilyen a nem szerződésszerű szolgáltatáshoz vezet a következő esetekben:
- a digitális tartalmat a szolgáltató illesztette be;
- a szolgáltató felelőssége alatt végezték;
- a fogyasztó szakszerűtlen beillesztését az utasítások hiányossága okozta.
A szerződésszerűség ez esetben is megkívánja a fizikai követelmények mellett a jogi szerződésszerűséget. Ekkor különösen fontos a jogtól való mentesség, főképp a szellemi tulajdonjogok tekintetében. A digitális tartalom szolgáltatása a javaslat szerint akkor szerződésszerű, ha a szolgáltatás teljes időtartama alatt megfelel a szerződésszerűség fizikai és jogi követelményeinek.
Miután az 1999/44/EK irányelv minimumszabályozása révén a tagállamok túlmutatva azon, egyedi megoldásokat alakítottak ki, az áruk távértékesítéséről szóló irányelvjavaslat kezdeményezi a nem szerződésszerű teljesítésről való értesítésre szabott határidő egységes eltörlését. Jelenleg a tagállamok előírhatják a 2 hónapos értesítési kötelezettséget, így vannak olyan tagállamok, amelyek éltek ezzel, míg mások nem éltek vele, s van ahol eltérő határidőt alkalmaznak (Vö. Javaslat indokolása, 6.). (A Ptk. 6:162. § értelmében, az értesítésnek általános esetben késedelem nélkül kell eleget tenni, míg a fogyasztó és vállalkozás között megkötésre kerülő szerződésnél a 2 hónapon belüli közlés késedelem nélkülinek, azaz határidőn belüli értesítésnek minősül.)
Az áruk fogyasztói távértékesítésével összefüggésben jelentős változást eredményezhet, hogy a nem szerződésszerű teljesítésre vonatkozóan a javaslat kizárja a továbbiakban az értesítési határidő megszabásának a lehetőségét. Ahhoz, hogy a fogyasztó a nem szerződésszerű teljesítésből eredő jogait érvényesíthesse, nem lehet valamely határidőn belüli értesítést feltételként szabni. A lehetséges jogosultságokkal az értesítés idejétől függetlenül lehet élnie a fogyasztónak. E szabály alkalmazása indokolt lehet a nem távértékesítéssel, az offline történő értékesítések körében is.
Mivel a digitálistartalom-szolgáltatásokról szóló irányelvjavaslat szerint a szolgáltatás nyújtása alatt végig fenn áll a szavatossági kötelezettség, az értesítés idejének nincs relevanciája.
Az áruk távértékesítése során merül fel a hibás teljesítési vélelem kérdése, mivel - az eltérő tagállami megoldások miatt - e téren is megjelenik az egységesítési törekvés egy olyan határidő megjelölésében, amely az irányelv hatálya alá tartozó kereskedési platform esetében mindenkor reális időtartamot biztosít a fogyasztó számára. Az időtartam lényege, hogy ha ezen időtartam alatt a hiba ismertté válik, akkor vélelmezhetően fennállt a hiba a szerződésszerűség meglétre irányadó korábban ismertetett időpontban is. Ennek ellenkezőjét ekkor a vállalkozásnak kell bizonyítania, azaz a bizonyítási teher megfordul. Erre vonatkozóan a javaslat 8. cikkének (3) bekezdése - eltérően az 1999/44/EU irányelvben foglalt 6 hónaptól - egységesen egy 2 éves időtartamot határoz meg. (A Ptk. hibás teljesítési vélelemre adott tételes szabályai a 6:158. §-ban találhatóak. Ennek értelmében, a fogyasztó és vállalkozás közötti szerződés esetén az ellenkező bizonyításáig vélelmezni kell, hogy a teljesítést követő hat hónapon belül a fogyasztó által felismert hiba már a teljesítés időpontjában megvolt, ami ahhoz vezet, hogy a vállalkozás bizonyít.)
A digitális tartalom szolgáltatója időkorlát nélkül felel a hibákért. A (43) preambulumbekezdés szerint, a digitális tartalom nem használódik el, nem amortizálódik, alapvetően egy időtartamra szól. A szerződésszerű teljesítésért ezért a szolgáltató időtartam nélkül helytállni köteles. Ha hibás, mert például a letöltött játék nem működik, a felhőben tárolt adatok elvesznek, a zenét nem lehet lejátszani, a vásárló időkorlátozás nélkül élhet jogaival, mivel - az áruktól eltérően - a digitális tartalmak nem használódnak el. Ekkor hibás teljesítési vélelem nincs, mivel mindenkor a szolgáltatónak kell bizonyítani, hogy nem volt hibás a szolgáltatott tartalom.
A digitális tartalmak szolgáltatásakor azonban - ahogy a korábbiakban is utaltunk rá - egy sajátos technológiai környezetben való alkalmazás merül fel, amely a fogyasztó részéről biztosított. Kérdéses lehet, hogy ez a környezet megfelel-e annak a technológiai feltételrendszernek, amelyet a szolgáltató az adott digitális tartalom működési környezeteként meghatározott. Első kérdés, hogy erről a szolgáltató tájékoztatta-e a fogyasztót. Ha igen, akkor fontos e rendszerkörnyezet ellenőrizhetősége. A fogyasztó részéről az ellenőrzés céljából együttműködési kötelezettség elvárt. Ha ennek nem tesz eleget, tekintettel arra, hogy a szolgáltató részéről nem volt ellenőrizhető a megfelelő alkalmazási környezet, a fogyasztó lesz köteles bizonyítani, hogy a digitálistartalom-szolgáltatás nem volt szerződésszerű. Következésképp, a szerződésszerűség bizonyítása megfordul, amennyiben a fogyasztó nem működik együtt a rendszerkörnyezet ellenőrzése so-
- 6/7 -
rán, mint ahogy akkor is, ha a vállalkozás bebizonyítja, hogy nem megfelelő rendszerkörnyezetet használt a fogyasztó az ő tájékoztatása ellenére.
Az 1999/44/EK irányelv a jogorvoslatokat (kellékszavatossági jogok) és azok sorrendjét meghatározta ugyan, de a minimumharmonizáció eredményeként egyes államok sajátos megoldásokat alkalmaztak. Alapvetően két fő szabályozási irány rajzolódik ki: az egyik szerint szükséges a sorrendiség, a jogok közötti hierarchia betartása, más vélemények szerint erre nincs szükség, hanem hagyni kellene a fogyasztót szabadon választani. Az áruk távértékesítéséről szóló irányelvjavaslat a jogorvoslatok és azok sorrendjének teljes körű harmonizációját kívánja meg a tagállamoktól. Ez a szabad választást hirdető államokban némi visszalépésnek tűnhet, ugyanakkor a vállalkozások érdekeinek figyelembevétele mellett mégis ez az optimálisabb, a fogyasztók jogait és a vállalkozások érdekeit is összehangoló kompromisszum.
Kötelezővé válik minden tagállam számára az azonos jogorvoslatok alkalmazása, a sorrend betartása, és az igényérvényesítés azonos szabályok szerinti biztosítása. Első lépésben az észszerű határidőn belüli, jelentős kellemetlenség nélkül elvégezhető javítás vagy csere választható. Az észszerűség objektív mércének szánt a javaslat szerint, ugyanakkor elgondolkodtató, hogy konkrét esetekben nem ez okozná-e a bizonytalanságot annak megítélésekor, hogy az adott termék és a felmerülő körülmények kapcsán mely időtartam minősülhet észszerűnek.
A 11. cikk szerint a két jogosultság közötti választás korlátozása csak annyiban indokolt, ha a választott a másikhoz képest aránytalan, lehetetlen vagy jogellenes lenne. Ezen kritériumok a szubjektív megítélés felé mutatnak, így azok egzaktabb meghatározása lenne szükségesebb a lehetséges bizonytalansági tényezők csökkentése érdekében.
Ha a két első jog a 9. cikk (3) bekezdésében megjelölt valamely okból nem választható, akkor következhet a második lépcső, az árleszállítás/felmondás (elállás). Az alakisághoz nem kötött felmondás szabályait és a felek közötti jogviszony rendezésének (így áru és az ellenszolgáltatás visszaküldésének, az áruban bekövetkezett értékcsökkenés kérdését) követendő szabályait a javaslat 13. cikke részletesen kibontja.
Fontos változás lenne e téren, hogy a kisebb hibák esetén is biztosított a felmondás (elállás) joga. Ha az eladó a hibát nem javítja ki, vagy a terméket nem cseréli ki, a javaslat szerint ez a fogyasztókat kisebb hibák esetén is megilletné. Jelenleg a jelentéktelen hiba meghatározása igen csak nehézkes, konkrét esetben nehéz megállapítani, hogy a hiba annak minősül-e. A távértékesítés, azon belül az online kereskedelemben pedig megnehezíti a fogyasztói igényérvényesítés lehetőségét, ha a vállalkozás részéről hivatkozni lehet a hiba jelentéktelen voltára. [A Ptk. 6:159. § (3) bekezdése általános jelleggel rögzíti a kellékszavatossági jogok körében, hogy jelentéktelen hiba miatt elállásnak nincs helye.] Kérdés, hogy a fogyasztó számára kedvező új rendelkezés valamennyi fogyasztó és vállalkozás között megkötött ügyletre alkalmazásra kerül-e, vagy csak a távértékesítés során kötötteknél. Indokolt az utóbbiakat egységesen kezelni.
A digitális tartalomszolgáltatás esetén, amennyiben a szolgáltató elmulasztja a digitális tartalmat szolgáltatni, ami a felek eltérő megállapodása hiányában "azonnali", a javaslat szerinti szövegezéssel a fogyasztó azonnali hatállyal felmondhatja a szerződést (elállhat).
Amennyiben a digitálistartalom-szolgáltatás nem szer-ződésszerű, az első lépés - ha az nem jogellenes, aránytalan (mert a szolgáltatóra háruló költségek észszerűtlenek) vagy lehetetlen - a tartalom észszerű időn belüli szerződésszerűvé tétele (pl. frissítéssel, újabb példányhoz való hozzáféréssel). A digitális tartalmak sokfélesége okán, a javaslat nem látja indokoltnak konkrét határidőt szabni, hanem alapvetően az észszerű határidőre hivatkozik. Ahogy a (36) preambulumbekezdésben megfogalmazza: előfordulhat, hogy a határidők nem tükrözik az említett sokféleséget, és azok konkrét esetben vagy túl rövidek vagy túl hosszúak. Amennyiben ez nem lehetséges, akkor a következő lépés a vételár csökkentése, vagy meghatározott esetekben a felmondás biztosítása. A felmondáshoz kapcsolódó szabályokat, jogkövetkezményeket a javaslat a 13. cikkében részletesen kifejti.
További kiemelt jogosultság a kártérítéshez való jog biztosítása azzal, hogy a tagállamok részletezik a kártérítéshez való jog gyakorlásának feltételeit. Kártérítésként a 2. cikk szerint olyan pénzösszeg értelmezhető, amelyre a fogyasztó a digitális környezetében okozott gazdasági kár ellentételezése címén jogosult lehet. A fogyasztói bizalom növelése érdekében, amennyiben a digitális tartalomszolgáltatás elmulasztása, valamint a nem szerződésszerű teljesítése a digitális környezetében kárt okoz, a fogyasztó kártérítésre tarthat igényt. E tekintetben ugyanakkor nem indokolt különbséget tenni a digitális környezetben okozott károk és az egyéb károk között. A tagállamok a kártérítési igény érvényesítése körében nem valószínű, és nem is életszerű, hogy ezek között különbséget fognak tenni. Értelemszerűen a digitális tartalomszolgáltatót az egyéb károk megtérítésére is kötelezni kell a tagállami szerződési jog keretében történő kártérítési szabályok szerint.
Az áruk távértékesítéséről szóló irányelvjavaslat kitér arra, hogy a hibásan teljesített termékkel kapcsolatosan meddig érvényesítheti jogait a fogyasztó a vállalkozással szemben. A 14. cikk értelmében a fenti jogosultságok akkor illetik meg a fogyasztót, ha a hiba a szerződésszerűség megállapítására irányadó időponttól számítva 2 éven belül jelentkezik. A tagállamoknak azonban van lehetőségük elévülési határidőt megállapítani a szavatossági jogok érvényesítésére, ami hosszabb lehet, mint a 2 éves határidő, de annál kevesebb nem. (A legalább 2 éves időtartam az 1999/44/EK irányelvben is megtalálható, és jelenleg a Ptk.-ban is ezen határidő az irányadó a fogyasztói szerződések esetén) (Ezzel a használt termékek online vásárlására ugyanaz a 2 éves igényérvényesítési határidő vonatkozna, mint az új termékekre.) A javaslat e határidőtől, valamint a bi-
- 7/8 -
zonyítási tehernek a hozzá való igazításától várja az egységes piaci térségen belül leginkább a fogyasztók magasabb védelmi szintjének biztosítását.
A digitális tartalomszolgáltatásról szóló irányelvjavaslat már hivatkozott (43) preambulumbekezdése szerint a digitális tartalom gyakran egy adott időtartamra és nem egyszeri alkalomra szól. A javaslat ez alapján nem látja szükségesnek és indokoltnak egy olyan időtartamot megszabni, amíg fenn áll a szolgáltató felelőssége a szerződésszerűségéért. Ennek megfelelően a tagállamok számára nem írja elő ilyen időtartam bevezetését, hanem azok szabadon hagyatkozhatnak a nemzeti elévülési szabályokra.
Miután a jogi környezet kialakítása során a fogyasztók mellett a vállalkozások számára is kedvezőbb környezetet kívánnak teremteni, és azokat erősebb piaci jelenlétre ösztönözni, külön kitér mindkét irányelvjavaslat arra, hogy miként érvényesíthetik jogaikat az üzleti láncolatban őket megelőző személyekkel szemben, amennyiben a vállalkozásnak rájuk visszavezethető hibáért kellett felelnie a fogyasztóval szemben. A részleteket az áruk távértékesítéséről szóló irányelvjavaslat 16. cikke és a digitálistartalom-szolgáltatásról szól irányelvjavaslat 17. cikke is a tagállami hatáskörében utalja.
Az áruk távértékesítéséről szóló irányelvjavaslat kereskedelmi jótállásra vonatkozó rendelkezései nem esnek a teljes körű harmonizáció alá. A javaslat 15. cikkében foglalt rendelkezései szerint kötelező érvényű az eladó által a szerződéskötést megelőzően adott tájékoztatás, többek között a szerződéskötést megelőzően tett, a szerződés szerves részét képező nyilatkozat, a szerződéskötés időpontjában vagy azt megelőzően elérhető reklám, és a jótállási nyilatkozat. Emellett azt is rögzíti, hogy a világos és közérthető nyelven megfogalmazott jótállási nyilatkozatot tartós adathordozón kell rendelkezésre bocsátani, valamint meghatározza annak kötelező elemeit is. A tagállamok e körben további, magasabb szintű védelmet biztosító szabályokat fektethetnek le.
A tagállamok a kereskedelmi jótállás mellett a fogyasztói jogok érvényesítésére vonatkozó határidő, és az eladó jogorvoslathoz való joga kérdésében alkothatnak magasabb védelmi szintet biztosító szabályokat, tekintve, hogy azok nem esnek a teljes harmonizáció alá.
Amennyiben a szolgáltatásra meghatározott időtartam alatt kerül sor, a digitális tartalom módosításának szabályait a javaslat 15. cikke pontosan lefekteti. Rögzíti, hogy a szolgáltató mely esetekben módosíthatja hátrányosan a fogyasztó hozzáférését a digitális tartalomhoz, vagy annak a fogyasztó általi használatát a digitális tartalom funkcionalitását, interoperabilitását és egyéb fő teljesítményjellemzőit illetően. Amennyiben erre sor kerül, meghatározott szabályok szerint biztosítani kell a fogyasztó számára a szerződés felmondásának a lehetőségét.
A másik speciális kérdés, a hosszú távú szerződés felmondása. A 16. cikk értelmében a fogyasztó jogosult a hosszú távú szerződést egyoldalúan megszüntetni, ezen felmondási joga nem zárható ki. Hosszú távúnak minősül a szerződés, amennyiben határozatlan idejű, vagy 12 hónapnál hosszabb. A javaslat értelmében a szerződés 12 hónap után bármikor felmondható. Mindezt a szolgáltatók közötti szabad választás időről időre történő átgondolásának a lehetősége kívánja meg. A javaslat biztosítani kívánja ennek a lehetőséget azzal, hogy egy meghatározott idő után (12 hónap) újragondolhatja a fogyasztó a szolgáltatás igénybevételét.
Az irányelvjavaslatok csak azon fő szerződéses elemeket érintik, amelyeket az egységes digitális piacon tapasztalható, szerződési joggal kapcsolatos akadályok felszámolásához még szükségesnek látnak egységesíteni. E célból főképp a szerződésszerűségre és a nem szerződésszerű teljesítés esetén alkalmazható jogorvoslatokra vonatkozó szabályokat harmonizálják teljes körűen.
A korábban kifejtettek szerint, a fogyasztók jogairól szóló 2011/83/EU irányelv egyes területeken már a digitális kereskedelem sajátosságainak szem előtt tartása mellett fektette le maximum harmonizációs szabályait. Ezek a szerződéskötés előtti tájékoztatás, az elállás és a szállítás vonatkozásában érvényesülnek. Az új irányelvjavaslatok e kérdéseket nem érintenék, a tárgyi hatályuk alá eső árukra és digitális tartalmakra (tartós adathordozó) e szabályokat csupán kiegészítenék. A javaslatok kiegészítenék továbbá az e-kereskedelemről szóló 2000/31/EU részben harmonizált rendelkezéseit is, különösen a digitális-tartalmak, és az elektronikus szerződéskötések vonatkozásában.
Az áruk távértékesítésére irányuló irányelvjavaslat több rendelkezése is az 1999/44/EK, valamint a közös európai adásvételi jogról szóló rendeletjavaslatból származik. Rendelkezéseivel teljes körű harmonizációt kíván teremteni az átláthatóbb és a magasabb szintű fogyasztóvédelmet biztosító, határon átnyúló kereskedelem érdekében. Figyelemmel az e-kereskedelemmel (és egyéb távértékesítéssel) kapcsolatos hibás teljesítésre, valamint az igényérvényesítési bizonytalanságokra és nehézségekre, e tárgykört emeli ki és teszi egységessé valamennyi tagállam számára. A javaslat a fogyasztóvédelem szintjét az 1999/44/EK irányelvhez képest növelni kívánja (pl. nincs határidőn belüli értesítés, kisebb hibák esetén is van elállási jog). A fogyasztási cikkek hagyományos értékesítésére azonban to-
- 8/9 -
vábbra is a korábbi minimumszabályok érvényesülnének a fogyasztó és a vállalkozás között. A digitálistartalom-szolgáltatásról szóló javaslat kiveszi a 1999/44/EK irányelv hatálya alól a tartós adathordozókat, így annak rendelkezéseit helyettesíti. Mindezek alapján egymás mellett eltérő szabályok alakulhatnak ki a szerződésszerűség és az ahhoz kapcsolódó kérdésekben az áruk távértékesítése, hagyományos eladása, és a digitálistartalom-szolgáltatások (tartós adathordozóra) vonatkozásában.
Mindkét irányelvjavaslat hangsúlyozza, hogy az általa nem szabályozott szerződésjogi kérdések, kiemelten például a szerződések létrehozatala, érvényessége, joghatása, felmondása továbbra is nemzeti hatáskörben maradnának. A digitálistartalom-szolgáltatásról szóló irányelvjavaslat e körben még nevesíti a fogyasztónak a digitálistartalom-szolgáltatóval szembeni kötelezettségeit, és a szerződés minősítését is. Továbbra is a nemzeti jogokra bízott kérdés a szerződésszerűség elmaradásából eredő károk esetén a kártérítési igény érvényesítése is.
Félő, hogy az egyes szerződésjogi területek eltérő szabályozási szintje (nemzeti, minimum vagy teljes körű harmonizáció) összességében épp ellenkező hatást fog kifejteni, s mindez még inkább a kaotikus fogyasztóvédelmi rendszer, és ezáltal a bizalmatlanság erősödéséhez vezet majd. Megjegyezzük, hogy az egységes szerződési szabályok egyfelől valóban a bizalmat erősíthetik, így a maximumszabályozás valóban az uniós egységesítés felé mutathat, de másfelől felmerül kérdésként, hogy indokolt-e az online és az offline piacot nagymértékben megkülönböztetni, nem lesz-e így bonyolult és átláthatatlan a szabályozás. Nem vezet-e mindez megduplázódáshoz, eltérő szabályozáshoz attól függően, hogy az üzletben vagy online, távértékesítéssel veszi meg az árut a fogyasztó. Kérdés továbbá, hogy ez a vállalkozások részéről a bizalom erősítése felé hathat-e. Nem épp ellenkező előjellel, újabb teher, szigorúbb - a korábbi tagállami szabályokhoz képest egyes kérdésekben esetlegesen magasabb szintű fogyasztóvédelmi - szabályok érvényesülnek majd, amelyeket nem akar magára vállalni, és így a kereskedelmi térségben a jelenléte sem fog erősödni.
Az egységesítési törekvésnek véleményem szerint tovább kell mutatnia a megjelölt célokon, és közelíteni az online és az offline értékesítés szabályait, a digitálistartalmak esetében pedig valóban csak akkor lenne indokolt eltérni vagy többletrendezést adni, amennyiben annak jellege indokolja. Ugyanakkor, miután az EDP stratégia célja mindkét jogalany, a fogyasztó és a vállalkozás számára is kedvező feltételek biztosítása, kérdéses, hogy mindezen rendelkezések valóban elfogadható környezetet teremtenek-e a vállalkozások számára, és vezethetnek-e oda, hogy összességében, a teljes EDP javaslatcsomag egységében kezelve, az új szabályozás az digitális piac kereskedelmének fellendítése felé mutasson. ■
Visszaugrás
