A liberálkapitalizmus időszakában a munkavállalókkal szembeni nagymérvű munkáltatói elnyomás és kizsigerlés miatt, a munkáltatókkal szembeni fellépés eszközeként a sztrájknak elnevezett munkamegtagadás alakult ki, amely azt követően, hogy jogilag elismerésre került, a gazdaságilag fejlett államok, majd pedig a többiek is sztrájkrendtartásokkal szabályozták és kialakult az ún. arany formula elve, amely alapján rendezték alkalmazásának a lehetőségét és eljárásának, lebonyolításának a rendjét. Főszabályként a sztrájk csak privátgazdasági tevékenységet végző munkáltatókkal szemben alkalmazható. A közintézményekkel, mint munkáltatókkal szemben a legtöbb országban azonban az ott dolgozó köztisztviselők nem sztrájkolhatnak.
Kivétel ez alól a közjogilag is extrém módon liberális Franciaország és a skandináv államok, ahol a közszolgálatban dolgozó közalkalmazottak és köztisztviselők is sztrájkolhatnak a katonaság és a rendőrség, valamint a politikailag kulcsfontosságú vezető köztisztviselők kivételével. Sőt Franciaországban bizonyos keretek között a politikai sztrájk is megengedett, csak úgy, mint Olaszországban (Radnay József: A sztrájk kérdései a külföldi jogrendszerekben. Munkaügyi Szemle, 1995/5.). A sztrájk büntetőjogi üldözésének megszüntetésére és állami elismerésére a munkáltatók egy része a termelés és a szolgáltatás szervezett leállításával, vagyis bojkottal válaszolt, ami a szolgáltatásokat igénybe vevők, vagyis a fogyasztói társadalomban okozott feszültséget. Minthogy a gazdaságba az Adam Smiss-féle elveket valló liberális állam nem avatkozott be a közellátás menetébe, és termék-, valamint szolgáltatás-ellátási felelősséget polgárai irányában nem vállalt. Ezért a szolgáltatói tevékenységet iparszerűen űző természetes és jogi személyek lecsillapítására és a bojkottálás veszélyeinek az elkerülésére csak annak a lehetőségét tudta megadni, hogy ne csak gazdasági, hanem a szakszervezetekkel szemben munkáltatói szövetségeket is létrehozhassanak, valamint, hogy az általuk jogtalannak tartott sztrájkokkal szemben ellenlépésként "kizárást" (Aussperrung, lock out) alkalmazzanak.
A kizárással a munkáltató lehetőséget kapott arra, hogy a sztrájk, vagyis az "összebeszélés" megelőzésére, az illegális, vagy jogszerűtlenül szerveződő sztrájk megelőzésére, valamint az arany formulának nem megfelelő rendtartásellenes sztrájk letörése érdekében a munkavállalókat az üzem, a munkahely bezárásával ne engedje dolgozni. Abból az elvből kiindulva, hogy mind az individuális, mind a kollektív munkajogviszonyban a munkavállaló és a munkavállalókat képviselő szakszervezet a gyengébb és kiszolgáltatottabb fél, míg a munkáltató és a munkáltatói szövetség az erősebb és a saját érdekeit sikeresebben érvényesíteni tudó fél, ezért mind a germán, mind a frankofon-latin jogrendszerhez tartozó államokban a sztrájkkal szembeni ellenintézkedésnek számító kizárást csak a sztrájkkal arányos mértékben szabad alkalmazni. Sőt, a frankofon-latin jogrendszerhez tartozó államok ennél s tovább mentek, mivel a kizárást a munkáltató csak a támadó, a jogellenesen indított, valamint a sztrájkjog anyagi és eljárásjogi szabályainak a megsértésével folyatott sztrájkkal szemben alkalmazhatja, Portugáliában pedig még akkor sem (Radnay József: A sztrájk kérdései a külföldi jogrendszerekben. Munkaügyi Szemle, 1995/5.). Ezzel szemben a germán jogrendszerhez tartozó államok többségében elvileg meg van a lehetőség arra, hogy az Aussperrung-ot ne csak a támadó sztrájk, hanem a védekező sztrájk, valamint a jogszerűen indított és lebonyolított sztrájk esetében is alkalmazzák.
A kizárást korlátozás nélkül lehetővé tevő államoknak csak egy része, mint például a német Streikprozessordnung szól az Aussperrung korlátlan alkalmazási lehetőségéről, a legtöbb hasonló megoldást követő állam azonban a kizárás jogintézményéről hallgat a jogállami viszonyok között, pedig ami kifejezetten nincs tiltva, annak alkalmazása megengedett. Ennélfogva a bírói gyakorlat kénytelen helyt adni a nemcsak jogellenesen indított vagy folytatódó sztrájkkal, valamint a támadó sztrájkkal, hanem a jogszerűen indított és folytatott, valamint a védekező sztrájkkal szemben indított támadó lock out-nak is. Legfeljebb a joggal való visszaélés, a rendeltetésellenesen történő joggyakorlás szabályai alapján tudja megvédeni a jogszerűen sztrájkolókat támadó kizárást gyakorló munkáltatóval szemben (Prugberger Tamás - Tatár Irén: A munkaküzdelem jogi szabályozása. Európa Fórum, 1994/2., 117-118. o.).
Mivel a liberálkapitalista viszonyok között egyre növekedett a társadalmi-gazdasági feszültség és ellentét, a közgazdasági értelemben vett piac árutermelői, áruforgalmazói, szolgáltatói és pénzintézetei, valamint megrendelő-fogyasztó szereplő csoport tényezői között, ezért az állam egyre gyakrabban és egyre erőteljesebben kezdett beavatkozni jogi szabályozással, piacfelügyelettel, valamint egyéb szakközigazgatási eszközökkel a gazdaság menetébe. Ez vezetett a munkáltatók munkavállalókkal szembeni bánásmódját és a munka-, valamint a balesetvédelmet is szabályozó gyári törvényhozáshoz, a tisztességtelen versenyt és reklámozást tiltó törvényi szabályozáshoz, a kartellezés és a monopóliumok kialakításának tilalmához, amivel szemben a tevékenységüket korlátozni érző gazdasági faktorok csoportos szervezéssel, bojkottálással igyekeztek fellépni az állammal szemben. Az állam ebben a
- 1/2 -
nagyvállalkozókkal szemben folytatott harcban igénybe vette az agrár- és kisipari beszerző, értékesítő, gépkiszolgáló, valamint a lakosság fogyasztási szövetkezeteit, továbbá a szövetkezeti szektor és tagjai részére kedvezményes hitelt adó szövetkezeti pénzintézeteket. Ily módon az állam az intézkedéseivel szemben álló gazdasági szereplők gazdasági tevékenységük felfüggesztését jelentő bojkottjainak káros hatásait jelentősen mérsékelni tudta.
Történelmileg ilyen gazdasági és ergonómiai tényezők egymás utáni folyamatában alakult ki a gazdasági nyomásgyakorlás három eszközrendszere. Ezek közül a bojkott a legáltalánosabb, amelynek közigazgatási, kereskedelmi és munkajogi vonatkozása egyaránt lehet, és amely egy vállalkozói vagy szakmai csoport szervezett szolgáltatásmegtagadását, a megrendelői kiszolgálás megtagadását jelenti, amely lehet termelésbeszüntetés, kereskedelmi és vendéglátói kiszolgálás megtagadása a kereskedők és a vendéglátó vállalkozók részéről. Ugyanakkor azonban egész kisméretekben is előfordulhat, amikor valamely munkahely dolgozói spontánul megtagadják a munkáltató részére történő munkafelvételét.
A másik nyomásgyakorlási eszköz, a már érintett munkavállalói munkabeszüntetés, a sztrájk, amelyet ma már a legtöbb állam joga szabályoz. Amíg a harmadik, a munkáltatónak a sztrájkkal szembeni elleneszközeként kialakult lock out, vagyis a kizárás. Amíg a bojkottálás alanya természetes és jogi személy egyaránt lehet, a sztrájk alanya főszabályként csak szakszervezet, vagy szakszervezeti képviselettel nem rendelkező vállalatnál az ott dolgozó munkavállalói csoport. Ezzel szemben, a sztrájkkal és a sztrájkolókkal szembenálló szereplő csak a munkáltató lehet. Sztrájk esetében a munkavállalók nem veszik fel a munkát, kizárás esetében pedig a munkáltató nem engedi a sztrájkolni készülő munkavállalókat a munkahelyre. Optimális az lenne, ha a gazdasági nyomásgyakorlásnak e három formája, a szoros összefonódásokra való tekintettel egy törvényben kerülne szabályozásra.
Habár informálisan a nyomásgyakorlás bojkott formája alakult ki spontán módon először, az első jellegű formális szabályozásra csak jóval később, a munka világában a munkavállalók részéről történő munkamegtagadás tekintetében, vagyis a sztrájk vonatkozásában alakult ki, amit a munkáltatók részéről védekezésképpen a kizárás intézményének a jogi rendezése követett. A bojkott, mely egy jogági kereteken átnyúló, széles körű érdekérvényesítési forma tudomásom szerint Franciaország és Dánia kivételével egy nemzeti jogrendszerben sem szerepel sui generis jogintézményként. Ha a bojkott valamely állami intézkedéssel szemben szerveződik, és célja az intézkedéssel szembeni tiltakozáson és az intézkedés visszavonásának a követelésén túlmegy, vagyis kormánybuktatásra vagy felfordulás okozásra irányul, akkor az alkotmányos államrend erőszakos megdöntésére, megváltoztatására, vagy megzavarására irányuló bűncselekmény elkövetése, felfordulás okozása vagy veszélye esetén pedig garázdaság miatti büntetőjogi felelősségre vonás lehetősége merülhet csak fel. Közvetlen preventív jellegű, vagyis megelőzést célzó jogi intézkedési eszköz azonban jelenleg a nemzeti jogok többségében, így a magyar jogrendszerben sincs.
Sui generis jogintézményként mind máig csak a munka világában került szabályozásra a munkaküzdelemnek a már bemutatott két formája, a sztrájk és a kizárás. A bojkott a jogtudományban is csak marginálisan jelenik meg. A jogirodalomban mindössze egy munka ismeretes a francia Horiontól, amely a sztrájk mellett a bojkottal is foglalkozik, utalva arra, hogy míg az előbbi munkaviszony keretében, a munkáltatóval szemben, a munkavállalók részéről történő munkabeszüntetés, addig az utóbbi szakmai, vállalkozói tömörülések szolgáltatásbeszüntetése mindenkivel szemben (Horion, Paul: Suspension du travail et salaire garanti. Revue internationale de droit comparé, 1963. 236. o.). A hajdani Európai Gazdasági Közösség kilenc tagállamának munkajogát feldolgozó "Jura Europae"-ban a saját nemzeti szerzőik által ismertetett tagállami referátumokban is csak a francia szerző szól a bojkottról, mint széleskörűen alkalmazható informális akcióról (Jura Europae Droit de sociétés I-IV. München Beck Paris Éd. Techniques Juris-Classeurs, 1992.). Mivel a bojkott széleskörűen megnyilvánulhat a gazdasági élet bármely területén, így a munka világában is, és miként már szó esett róla, megtámadhatja az államot és annak politikai, valamint közigazgatási tevékenységét, és kormánybuktatási veszélye is lehet, ugyanakkor bojkottra egy jelentéktelen munkakollektívában is sor kerülhet, ezért a bojkott jogi szabályozása nem elhanyagolható.
A jelentősebb bojkottokra bizonyos foglalkozási és gazdasági ágazatokban szokott sor kerülni. Például valamely terméktípus gyártásával foglalkozó cégek állnak le terméktípusuk gyártásával, vagy a kereskedők, illetve azok bizonyos termékek értékesítésére szakosodott cégei nem hajlandók a gyártótól átvenni az árut, vagy megrendelői körüket akár nagykereskedőként, akár kiskereskedőként az általuk forgalmazott termék eladásával kielégíteni, mind a termelői, mind a kereskedelmi, mind pedig a szolgáltatói és a fogyasztói szférában komoly zavarokhoz és társadalmi feszültségekhez vezethet. Ez a modern államok számára azért lehet különösen kínos és azért szükséges, hogy az ellentétek elsimításába beavatkozzon, mert bár a szocialista rendszerhez hasonló formális termékellátási felelőssége polgárai irányában nem áll fenn, informálisan az óta, amióta kiderült, hogy a tisztán liberális gazdaságvitel nem tartható fenn, az állam kénytelen beavatkozni a gazdasági folyamatokba. Ezért jogi előírás hiányában is a gazdaság indirekt irányításának formáját nem kerülheti el. Ez Franciaországban a tételes jog szintjén is kifejezésre jut. Az olyan cég ugyanis, amely az állam iránymutatóként közölt gazdasági tervmutatóinak figyelembevételével történő gazdaságvitelt felvállalja, adókedvezményben, sőt dotációban is részesül.
E tekintetben tanulságként lehet felhozni az 1991-es taxisblokádot, amikor az Antall-kormány ígérete ellenére, miszerint benzin- és olajáremelés nem lesz, mégis a
- 2/3 -
benzin árának jelentős emelésére került sor. Az országos kiterjedésű, és a gépkocsi-közlekedést az egész országra kiterjedően megbénító taxis társadalom blokádja kormánybuktatásra irányult, amit az akkori ellenzék, az SZDSZ szervezett meg agresszív jelleggel, mert nemcsak a saját szolgáltató tevékenységét függesztette fel, hanem az egész országra kiterjedően megbénította a gépjárműforgalmat az utak gépkocsikkal történt elzárásával. A társadalom reagálása megosztott volt. A közvélemény egy része szolidáris volt a taxisokkal, másik része azonban ténykedésüket agresszívnak minősítette. Az állami mechanizmus működése több napra, ha nem is bénult le, de erősen lecsökkent. A kormány tanácstalan volt. A helyzet gyors kialakulása váratlanul érte, és jogi szabályozás hiányában nem tudta, mit tegyen.
A másik, társadalmilag szintén jelentősnek minősíthető eset a Gyurcsány-kormány utolsó előtti évében, 2007 telén fordult elő, amikor a BKV buszsofőrjei nem voltak hajlandók reggel kimenni a nekik kijelölt buszokkal a közforgalomba, mivel észlelték, hogy a fékek nem működnek jól, a kerekek gumiköpenyének recés bordázata pedig le van kopva. Pál Lajos, akinek ügyfélkörébe tartozott a BKV az emiatti munkafelvétel-megtagadást egy, a debreceni jogi karon tartott előadásában jogellenesnek tartotta. Nem ismervén a részleteket, de ha a munkamegtagadás a forgalomba helyezésre kijelölt buszok kijárást megelőző gépkocsivezetői megvizsgálása során történt, a busszal való forgalomba történő kijárásának megtagadása jogszerű volt, ugyanakkor eljárásjogilag tényleg nem felelt meg a sztrájkról szóló 1989. évi VII. törvény (a továbbiakban: Szt.) előírásainak, mivel elmaradt a sztrájk előzetes bejelentése, valamint a tárgyaló delegációk kijelölése, és a tényleges munkabeszüntetést megelőző hét napos tárgyalás. A társadalmi érdek, vagyis az utcai tömegszerencsétlenségek megelőzése is a munkamegtagadás mellett szólt. Ezért, ha jogszerű sztrájknak a formális bejelentés és az ún. "hűlési idő" elmaradása miatt ugyan nem minősíthető, jogszerű bojkottnak viszont annál inkább.
Lokális vonatkozásban megemlítem még azt a bojkottot is, amely Németországban a Berlini Filharmonikus Zenekarnál állt elő, amelynek akkori karmestere Herbert von Karajan volt. Az akkor már idős karmester mindenképpen be akart állítani a zenekarba egy oboa fúvós hangszeren játszó fiatal zenésznőt, akivel szemben a zenekar bojkott formában tiltakozott arra hivatkozással, hogy a zenekar tradicionálisan mindig is férfi zenekari tagokból állt és ezt a tradíciót nem engedik megbontani. Ebben a vitában végül is külső beavatkozás nélkül Karajan volt kénytelen engedni, mivel e vita, és a zenekar hajthatatlansága miatt a stalluma veszélybe került, és hajlott korára tekintettel másutt már nehezen kapott volna karmesteri állást.
Ezekből az esetekből arra következtetek, hogy a bojkottot a tételes jog szintjén szükséges lenne rendezni, mégpedig a sztrájk egyes tételes jogi normáinak figyelembevételével, mivel a két intézmény nagyon közel áll egymáshoz. A frankofon-latin jogrendszerekben, ahol a sztrájkindítás előzetes bejelentése nem kötelező, bojkottnak csak olyan szolgáltatásmegtagadás minősül, amelyet cégek, cégcsoportok, érdekképviselő egyesületek kifelé, a megrendelők irányában valósítanak meg. Ezért a cégen belül, az ott dolgozók munkamegtagadása a frankofon-latin jogrendszerekben minden esetben sztrájknak minősül. Itt az elhatárolás viszonylag egyértelmű. Nem ilyen egyértelmű azonban a germán jogrendszerek, így a magyar Szt. esetében, mivel a német sztrájkeljárási rendtartáshoz (Streikprozessordnung) hasonlóan, a sztrájkindítást előzetesen be kell jelenteni, és a sztrájkot meghirdető szervezet, a munkabeszüntetést megelőzően az ellenérdekű munkáltatói oldallal tárgyalni köteles. Ezért, ha eme eljárásra nem kerül sor, a sztrájk jogellenes. Ugyanakkor előfordulhat, hogy a munkamegtagadás jogos, sőt közvetlen kárveszély esetén szükségszerű is lehet, arra viszont nincs sem idő, sem lehetőség, hogy a munkamegtagadás előtti, előzetes tárgyalás megszervezésére és lefolytatására sor kerüljön. Ezért, ha a munkamegtagadást ilyen esetben egy vagy két személy teszi meg, a jogszerű munkáltatói utasításmegtagadás szabályai szerint lehet, sőt kell a jogkövetkezményt levonni. Ha viszont a munkafelvételt egy egész munkakollektíva, vagy annak nagyobb csoportja teszi, helyesebb az ilyen helyzetet is bojkottnak minősíteni. A bojkott és a sztrájk egymástól való elhatárolásának eme relatív jellege szükségessé tenné, hogy a tételes jog szintjén, legalább iránymutatási jelleggel szó essék arról, hogy ilyen esetekben milyen jogkövetkezmények alkalmazása a helyes.
Amíg erre sor nem kerül, addig analogia legis-ként kellene alkalmazni a hatályos Szt. egyes rendelkezéseit, amelyek pedig nem, vagy nem volnának megfelelően alkalmazhatók, azoknál áttörve az eddigi merev jogdogmatikai elveket, figyelembe lehetne venni analogia iuris jelleggel a golden formel munkaküzdelemre, pontosan a sztrájkra vonatkozó nemzetközileg kialakult elveit. Ezért de lege ferenda helyes lenne kimondani, hogy bojkottra csak alapos és jelentős érdekeket sértő intézkedés, vagy olyan helyzet esetében kerülhet sor, amelyből bárminemű és bárkikre kiterjedő kár vagy hátrány állhat elő. Ilyen esetben a bojkottáló csoport, az azt meghirdető érdekvédelmi szerv, ágazati vagy szakmai cégcsoport köteles lenne a bojkott megkezdése előtt a bojkottot elszenvedő társadalmi, állami, vagy gazdasági szervezetet megkeresni tárgyalási ajánlattal. Ha pedig a bojkottot elszenvedő társadalmi, állami vagy gazdasági szervezet tárgyalási ajánlattal él, a kollektív munkajogi érdekegyeztetési eljáráshoz hasonlóan, köteles legyen tárgyalóasztalhoz ülni.
Amennyiben pedig az állam úgy érezné, hogy a bojkott jelentős társadalmi érdekekre van kihatással, a Nemzeti Gazdasági és Társadalmi Tanács (a továbbiakban: NGTT) megfelelő háromoldalú érdekegyeztetési fóruma elé vonhatná az ügyet. Ehhez viszont a NGTT-t át kellene formálni olyanná, amely a maga teljességében továbbra is konzultatív, tanácskozó testület maradna, de annak keretein belül állami részvétellel történő tripartit ágazati érdekegyeztető tanácsok alakulnának ki a munka világára, a gazdaságra, a környezetvédelemre, a fogyasztóvédelemre vonatkozóan, amelyekben a korábbi Érdekegyeztető, illetve Nemzeti Munkatanácshoz hasonlóan megállapodást lehetne kötni (Prugberger László: A munkaügyi kapcsolatok új szabályai az ér-
- 3/4 -
dekegyeztetés jegyében. Gazdaság és Jog, 2013/3. 6-9. o.). Ha az egymással vitatkozó bojkottáló és bojkottált csoportok a vitájukat állami közreműködéssel sem tudják rendezni, de akkor is, ha állami közreműködésre a vita rendezése során nem kerül sor, a bojkottáló fél köteles lenne helyi vagy megyei kihatású bojkott esetében a megyei törvényszékhez, regionális kihatásúnál az illetékes ítélőtáblához, országosnál pedig a Kúria polgári ügyszakához fordulni. Ha pedig a bojkottnak állami szervre irányuló kihatása is van, országos szint alatti bojkottnál az illetékes regionális közigazgatási bírósághoz, országos kihatásúnál pedig a központi közigazgatási bíróságnál ítélet formájában kérni annak megállapítását, hogy az általa alkalmazott bojkott, illetve megalapozott, vagy sem. Utóbbi döntés esetében a bojkottáló fél köteles lenne a bojkottal felhagyni.
Magyarországon a sztrájkot az Szt. szabályozza, amelynek lényeges kérdésre, az elégséges szolgáltatás szabályainak szigorítására összpontosítás a sztrájkról szóló 1989. évi VII. törvény módosításáról szóló 2010. évi CLXXVIII. törvénnyel (a továbbiakban: 2010-es módosítás) valósult meg, nem sokkal a 2010. évi áprilisi parlamenti választásokat követő kormányváltás után. A korábbi balliberális orientáltságú kormányt felváltó Orbán Viktor által vezetett polgári kormány elsősorban az elégséges szolgáltatás biztosításának meglehetősen liberális szabályait kívánta szigorítani, amit a 2010 előtti bírói gyakorlat még liberálisabban alkalmazott. A 2010 előtti bírósági gyakorlat szerint önmagában az, hogy a lakosságot alapvetően érintő tevékenységet végző cégeknél zajló sztrájk gátolja a még elégséges szolgáltatás teljesítését, nem szolgálhatott alapul a sztrájk jogellenességének megállapításához (BH1991. 255). Azt is elvi jelleggel rögzítette a bírói gyakorlat, hogy a kollektív szerződés a Szt.-vel ellentétesen nem írhatja elő, hogy nem kezdhető el a sztrájk addig, amíg az elégséges szolgáltatásban nem történt megállapodás a felek között (EBH2008. 1814). A 2010-ben hivatalba lépett új kormány éppen ez utóbbit kifogásolta, mivel azt kívánta az Szt. módosításával elérni, hogy a sztrájk tényleges elkezdésére mindaddig ne kerülhessen sor, amíg az érintett felek az elégséges szolgáltatásban meg nem állapodnak.
A már említett 2010-es módosítás az elégséges szolgáltatás vonatkozásában azt mondta ki, hogy 2011 januárjától csak akkor kezdhető el legálisan a sztrájk, ha az elégséges szolgáltatás mértékében a felek megállapodtak, vagy ilyen megállapodás hányában az elégséges szolgáltatásról a bíróság döntést hozott. Az elégséges szolgáltatásra vonatkozó korábbi szabályozásához viszonyítva ez a módosítás csak arra jó, hogy késleltesse a tényleges munkabeszüntetést az Ún. "hűlési idő" meghosszabbításával. Ugyanakkor a törvénymódosítás továbbra sem körvonalazza karakterisztikusan a tevékenységeknek, illetve a szolgáltatásoknak azt a körét, ahol a munkabeszüntetés ideje alatt is takaréklángon a szolgáltatást biztosítani kell. Azzal, hogy a Szt. az elégséges szolgáltatások körét csak példálózó jelleggel sorolja fel, jogbizonytalanságot szül, már csak a felsorolás ötletszerűségéből adódó hiányosságai miatt is. A példálózó felsorolásban a tömegközlekedés, a távközlés, a víz-, a gáz-, az áram- és az egyéb energiaszolgáltatás szerepel, a szóba jöhető kör ennél azonban jóval szélesebb (Prugberger Tamás: A munkaküzdelem magyar szabályozásának reformjához. Jogtudományi Közlöny, 2010/12. 662. o.; Kenderes György: A munkaküzdelem magyar szabályozása és gyakorlata. Miskolci Jogi Szemle, 2011/2. 14-15. o.). Ugyanis az élelmiszerellátás, az orvosi-egészségügyi-, és a gyógyszerellátás, valamint az élelmiszer-, és az alapvető fogyóeszközszállítás, valamint a szemételszállítás is e körbe tartozik, ám ezek a Szt.-ben nincsenek kiemelve. A szolgáltatásoknak e körében érdemes mihamarabb dönteni, vagy ha a munkabeszüntetést megelőző hét napos tárgyalás során a felek megállapodni nem tudnak, a bizonytalan helyzet tovább növekedő fennmaradásának elkerülése végett helyes lenne kimondani, hogy a sztrájkot kezdeményező félnek haladéktalanul keresettel kell fordulnia a bírósághoz, a bíróságnak pedig gyorsított eljárásban - szükség esetén szakértő bevonásával - továbbra is az Mt.-ben meghatározott nyolc napos határidő betartásával kelljen döntenie.
A bojkottnál tárgyalt társadalmi feszültséget okozó veszélyekből okulva nem látszik szerencsésnek, hogy a Szt. alapján a munkavállalók a régi szóhasználattal élve "összebeszélés" alapján, szakszervezeti kezdeményezés nélkül is szervezhetnek sztrájkot. Ez a magyar Szt.-n kívül még az Egyesült Királyságban lehetséges. Csupán a szolidaritási sztrájknál szükséges, hogy a munkabeszüntetést a szolidaritással élni akaró cégnél képviselettel rendelkező szakszervezet szervezze meg. A szakszervezet nélkül történő spontán munkavállalói sztrájkszervezés anarchia veszélyt idézhet elő, amit különböző politikai csoportosulások gazdasági és társadalmi felfordulás előidézésére használhatnak fel. Még inkább fennáll ennek a veszélye a szolidaritási sztrájk esetében, ami láncreakcióval terjedő munkabeszüntetéssel, a termelés és a szolgáltatás országos kiterjedésű leállását, a gazdaság teljes megbénítását idézheti elő. Elég csak utalni az 1968-as francia diáklázadásra, ami végül is országos sztrájkhoz vezetett, amit az akkori francia elnök, Charles de Gaulle a sztrájkoló munkavállalók katonai behívásával és katonai paranccsal történt munkára kötelezéssel tudott csak letörni. Mindebből okulva helyes megoldás az lenne, ha a sztrájk újraszabályozása során eltörlésre kerülne a szolidaritási sztrájk, a rendes sztrájkot pedig csak a sztrájkban érdekelt munkáltatói kört képviselő, egy vagy több szakszervezet szervezhetne.
Egy ilyen szabályozás esetén azonban jogosan vetődik fel, hogy ezzel hátrányos helyzetbe kerülhetnek azoknak a cégeknek a munkavállalói, amelyekben nincsen szakszervezeti képviselet. Ezért indokolt lenne visszanyúlni a 1992-es Mt. (a Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény) egy későbbi kiegészítéssel beiktatott ama megoldására, mely szerint, ha egy
- 4/5 -
cégnél nincs szakszervezeti képviselet, de üzemi tanács működik, akkor a cégnél megkötött üzemi megállapodás helyettesítheti a kollektív szerződést (Prugberger Tamás: Az üzemi tanács kollektív szerződést pótló megállapodáskötésének kérdéséhez. Munkaügyi Szemle, 1999/10.). E szabályt indokolt lenne átültetni a 2012-es Mt.-be (a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény), kibővítve azonban azzal, hogy ilyen esetben az üzemi tanács, több üzemből álló cégnél pedig a vállalati (összüzemi) tanács lenne jogosult a sztrájk megszervezésére és lebonyolítására. Habár szinte minden állam előírja, hogy az üzemi tanácsnak a sztrájk szervezése és bonyolítása vonatkozásában neutrálisnak kell maradnia, azonban volt már rá eset, hogy illegális jelleggel, a szakszervezet sztrájkszervezési vonakodása miatt az üzemi tanács szervezte meg a sztrájkot, ami sikerre vezetett. 2002-ben ugyanis a svéd VOLVO autógyártó céget megvásárló amerikai cég európai üzemeiben több tízezer munkavállalót érintő tömeges létszámleépítést akart megvalósítani. Mivel a létszámleépítéssel szembeni sztrájk megszervezését a VOLVO gyáregységeket képviselő szakszervezeti szövetség nem vállalta, a gyáregységek üzemi tanácsai egymással szövetkezve vadsztrájkként szervezték meg az összes európai VOLVO gyáregységre kiterjedő sztrájkot, amire végül is a VOLVO-t megvásárolt amerikai autógyár meghátrálása miatt nem került sor, egyúttal pedig elállt az európai kontinensre kiterjedő csoportos létszámleépítéstől.
Ami a figyelmeztető sztrájkot illeti, arra a sztrájk megindítása előtt egy alkalommal, két órás időtartamban kerülhet sor. A MÁV-nál az új kollektív szerződés tartalmával kapcsolatos vita miatt a megkötés elmaradt és sztrájkra került sor. E sztrájkot megelőzően a három vasutas szakszervezet a karácsonyt megelőző, egymást követő napokon egy-egy két órás figyelmeztető sztrájkot tartott. A munkaügyi bíróság a MÁV keresetének helyt adva megállapította, hogy egy figyelmeztető sztrájk alkalmazása jogszerű, mivel mind a három szakszervezet ugyanannak a cégnek a munkavállalóit képviseli (Prugberger Tamás: A vasutas sztrájkok során felmerült négy jogkérdésről. Gazdaság és Jog, 200/5. 19-21. o.). Ez is gyakorlatilag egy rendezetlenül maradt kérdés a Szt.-ben, amit a bíróság helytálló jogértelmezéssel oldott meg. Az egyértelműség kedvéért azonban helyes lenne de lege ferenda kimondani, hogy a sztrájkot szervező szakszervezetek számától függetlenül csak egy figyelmeztető sztrájk tartható.
A sztrájk, vagy a tényleges munkabeszüntetés folyamatával kapcsolatos részletes előírások szintén hiányoznak a jelenlegi sztrájktörvényből. A sztrájk biztonságos és súrlódásmentes lebonyolítása érdekében a Szt.-be a jelenleginél sokkal részletesebben kellene felvenni azokat a magatartási szabályokat, amelyek az idők folyamán társadalmi közmegegyezéssel kialakultak és az "arany formulába" kerültek. E tekintetben mindenekelőtt a sztrájk erőszak-, és vagyonrongálás-mentes lefolytatásának a követelményét emelem ki. E két követelményt megemlíti az Szt., azonban azt már nem mondja ki, hogy ha e két követelményt nemcsak a sztrájk résztvevői együttesen, hanem bármelyikük izoláltan, egyedül is megsérti, a munkáltató jogosult kizárást alkalmazni. Azt is rögzíteni kellene a sztrájk újraszabályozása, vagy a jelenlegi Szt. kiegészítése során, hogy a sztrájkolók csak a maguk munkaterületét foglalhatják el, mások munkaterületeit viszont nem. Ez összefügg azzal a jelenlegi Szt.-ben is meglévő előírással, miszerint senkit sem lehet kényszeríteni a sztrájkban való részvételre. Ezzel kapcsolatban szükséges megemlíteni, hogy erőszakosnak minősül a sztrájk akkor is, ha a műszakban dolgozók nemcsak műhelyüket, hanem az alkalmazottak és a vezetők irodáit is elfoglalják és akadályozni próbálják őket munkájukban. A sztrájkőrzésnek is lehetőleg erőszakmentesnek kell lennie, ami azt jelenti, hogy csak erőszakos sztrájktörési kísérlettel szemben alkalmazhat a sztrájkőrség arányos erőszakot. Minthogy erről a Szt. de lege lata nem szól, de lege ferenda ezzel is ki kell egészíteni a magyar sztrájkszabályozást.
Ami a sztrájktörést és annak kísérletét illeti, szintén hangsúlyozottan ki kellene mondani a sztrájkjog újraszabályozása során annak tilalmát, már csak azért is, mert a munkáltatók igen gyakran e fondorlatos módon kísérelik meg a sztrájktörést. Ilyen kísérlet, amikor a munkáltató a cégének egy másik üzeméből, üzemrészlegéből, vagy saját másik cégéből próbál munkavállalókat a sztrájk színhelyére átirányítani. Ennek tilalmát azért kellene a sztrájk új szabályozása során megfogalmazni, mert a Laval-ügyben, ahol egy svéd hajógyár az általa megvásárolt észt hajógyárból irányított át szakképzett munkavállalókat a svédországi anyagyárba, ahol a sztrájk folyt. A svédországi anyagyárnál működő szakszervezet emiatt indított pere az Európai Unió Bírósága (a továbbiakban: EUB) elé került. A szolgáltatás szabadságának előtérbe helyezésével az EUB azzal utasította el a szakszervezet keresetét, hogy azért nem következett be sztrájktörés, mert az anyavállalat a saját munkavállalóinak az átcsoportosításával, nem pedig idegen munkaerők felvételével, vagy kölcsönzésével oldotta meg a gyár üzemelésének a folyamatosságát (C-341/05.). Habár azóta az EUB változtatott álláspontján, mégis ítélkezési gyakorlatának erős politikai orientálódása miatt indokolt, hogy a sztrájk új jogi szabályozásának az elkészítése során rögzítésre kerüljön, hogy a munkáltató a sztrájkszínhelyére történt átcsoportosításával sem jogosult a sztrájk színhelyén a munka folyamatosságát biztosítani.
Az Szt.-nek a 2011. évi CXLI. törvény 47. §-ával megvalósított módosítása a germán jogrendszer sztrájkjogi szabályainak a figyelembevételével sorolja fel azokat a szervezeteket, amelyeknél tilos sztrájkot lefolytatni. Ezt a kört a hatályos német jog a sztrájkrendtartás figyelembevételével állapítja meg, amelyet a magyar jogalkotás egy kivételével követett. A német Streikprozessordnung előírásai szerint a hatósági és a nem hatósági állami szerveknek mindkét típusánál, a köztisztviselőnek nem minősülő közszolgálati munkaviszonyban álló munkatárs sztrájkolhat. Ezzel szemben az Szt. 3. § (2) bekezdése kategorikusan kimondja, hogy nincs helye sztrájknak az igazságszolgáltatási szerveknél, a rendvédelmi, rendészeti szerveknél, és a polgári rendbiztonsági szerveknél. E szerveknél ellentétben a német
- 5/6 -
joggal a munkaviszonyban álló alkalmazottak sem sztrájkolhatnak. Így a kisegítő személyzet sem.
Szerintem a magyar szabályozás e kérdésben feleslegesen szigorúbb, mint a német, ahol a munkaviszonyban álló kisegítő személyzet sztrájkolhat. Enyhébb viszont a szabályozás az egyéb közigazgatási szerveknél, ahol lehetőség van arra, hogy a kormány és a közigazgatásban érdekképviselettel rendelkező szervezetek külön eseti vagy tartós megállapodása alapján a sztrájk lefolytatható a Szt. jelenlegi szabályai értelmében. Bár e szakasz nem szól az önigazgatási szervekről, megítélésem szerint e szabályok azokra is vonatkoznak. A Szt.-nek e jelenleg hatályos szabályai továbbra is tarthatók, legfeljebb csak azzal lenne indokolt kiegészíteni, hogy a közigazgatás munkavállalóira és a közalkalmazottak jogállásáról szóló 1992. évi XXXIII. törvény (a továbbiakban: Kjt.) alá tartozó közalkalmazottakra a sztrájktilalom nem vonatkozik. Pro futuro azonban problémássá válhat a közalkalmazotti sztrájkjog, a Kjt. és a közalkalmazotti státusz bizonytalan jövője miatt. Többször felmerült már ugyanis, hogy a közalkalmazotti jogviszonyt fel kellene számolni, és az érdemi munkát ellátókat köztisztviselőkké kellene átsorolni, míg a kisegítő és fizikai tevékenységet ellátó dolgozókat a 2012-es Mt. alá kellene helyezni. Ebben az esetben viszont a sztrájkban való részvétel joga csak azoknál maradna meg, akik a 2012-es Mt. hatálya alá kerülnének. A közalkalmazottakból köztisztviselővé válóknál azonban a sztrájkban való részvételi jog megszűnne.
A jogellenes sztrájkok körére áttérve, a Szt. 3. § (1) bekezdése három pontban sorolja fel azokat a tevékenységeket, eseteket és körülményeket, amelyek fennállása esetén tilos sztrájkolni. Ezek a következők: olyan cél érdekében, amely az Alaptörvénybe ütközik; olyan egyedi munkáltatói intézkedéssel vagy mulasztással szemben, amelynél bírósági keresetindításnak van helye; kollektív szerződésben rögzített megállapodással szemben, a kollektív szerződés hatálya alatt; valamint, ha a sztrájk életet, egészséget, testi épséget, vagy a környezetet közvetlenül és súlyosan veszélyeztetné, vagy ha elemi kár elhárítását gátolná.
Eme öt pontból álló sztrájktilalom-felsorolásból négy megalapozott. A negyedikként megjelölt tilalommal szemben azonban fenntartásom van, mivel a kollektív szerződés hatálya alatt kiderülhet, vagy beállhat olyan körülmény, amely mellett a felek nem, vagy másként kötötték volna meg a kollektív szerződést. Ezenkívül menet közben derülhet ki, hogy valamelyik fél a másikat jó- vagy rosszhiszeműen tévedésbe ejtette vagy tévedésben tartotta, és kiderülhet olyan helyzet is, amely arra utal, hogy a szakszervezet és a munkáltató a munkavállalók hátrányára összejátszott és ezért a felek koalícióra képtelenné váltak, amit viszont nem ismernek el.
Amint már szó esett róla, a kizárást a frankofon-latin és a germán jogrendszerhez tartozó államok különbözőképpen kezelik. A frankofon jogrendszerhez tartozó államoknak a munkaküzdelemről szóló tételes jogában kifejezetten szerepel a kizárás, amelyet azonban azon az alapon, hogy a munkavállalói oldal a gyengébb fél, a munkáltató csak a jogellenesen indított, valamint a támadó sztrájk esetében alkalmazhat védekezésképpen. Ez azt jelenti, hogy csak olyan esetben, amikor a szakszervezet, illetve az általa képviselt munkavállalók többletjogok, például béremelés elérése érdekében sztrájkolnak vagy a sztrájk megkezdésére és folytatására vonatkozó szabályokat megsértik. Védekező sztrájk, valamint olyan sztrájk esetében, ahol a sztrájkolók betartják a jogi előírásokat, a munkáltató kizárással nem élhet. Sőt a portugál munkajog egyáltalán, még védekező és jogellenes sztrájk esetében sem engedi a kizárás alkalmazását. Ezzel szemben a germán jogrendszerekhez tartozó országok túlnyomó többsége nem szabályozza a kizárást. Azokban az államokban pedig, ahol a tételes jog szintjén szó esik a kizárásról, a munkaküzdelemről szóló rendtartások az Aussperrung alkalmazását a munkáltató számára korlátozás nélkül lehetővé teszik. Ez azt jelenti, hogy nemcsak a jogellenes, elsősorban erőszakos vagy vagyont veszélyeztető sztrájkkal szemben lehet a kizárás védekező formáját alkalmazni, hanem a békésen és jogszerűen folyó sztrájkkal szemben is. Sőt, az ily módon alkalmazott ún. támadó kizárást a tényleges munkabeszüntetés megelőzésére is felhasználhatják a munkavállalók, és a nyugat-európai germán jogrendszert követő államokban fel is használják. Ugyanis, amikor a munkáltató a tárgyalás meghiúsulását érzi, vagy éppen a megegyezés meghiúsulására törekszik, és midőn emiatt a szakszervezeti oldal a tárgyaló asztaltól feláll, és a munkavállalókat a már bejelentett sztrájk megkezdésére szólítja fel, a munkavállalók nem tudnak már a munkahelyükre az ülősztrájk megkezdése érdekében bemenni, mert zárt ajtókat találnak. Ez a helyzet azokban az államokban is, ahol a kizárásról nem esik szó. Ez a helyzet Németországban és Ausztriában, ahol a Streikprozessordnung meg sem említi az Aussperrung-ot, viszont a német jogirodalom foglalkozik vele.
Hasonló a helyzet a magyar sztrájkjogban is. Az Szt. - mint ahogy arról már szó esett - nálunk sem említi meg a kizárást. A magyar jogirodalomban rajtam kívül csak Tatár Irén és Kenderes György foglalkozott a lockk out-tal. Azonban mi is azon az állásponton vagyunk, hogy a jelenlegi de lege lata joghelyzetben, bár elismerjük a támadó kizárás alkalmazásának lehetőségét, azonban az lenne a helyes, ha a bírói gyakorlat joggal való visszaélésnek minősítené. Optimális azonban az lenne, ha de lege ferenda a frankofon-latin jogrendszerekhez hasonlóan a magyar munkajog is a támadó kizárás alkalmazását tiltaná
Az eddig tárgyaltak arra utalnak, hogy a bojkott, a sztrájk és a kizárás, bár külön kezelhető jogintézményekként is felfoghatók, azonban mindenképpen fenn-
- 6/7 -
áll mindnél a munka és a szolgáltatás megtagadása, illetve meghiúsítása. A bojkott bármilyen és bármely, sőt, szinte az összes szolgáltatás megtagadására lehetőséget ad, ezért a mindenkori gazdaságpolitikai és társadalmi-gazdasági rendre nézve igen jelentős károkkal járhat. Hasonló állhat fenn a sztrájk esetében is, különösen akkor, ha az széleskörűvé vagy parttalanná válik. A korlátok nélküli munkáltatói kizárás pedig olaj lehet a tűzre. Mindez indokolttá teszi e három jogintézmény komplex és konzisztens, bizonyos kérésekben egymásra is utaló együttes szabályozását. Ezt figyelembe véve a szabályozás több változatban is megoldható lenne.
Az egyik megoldás az lehetne, hogy a közös kérdéseket rendező, bevezető fejezetet követően három fejezet szabályozná e három jogterületet, kezdve a bojkottal, folytatva a sztrájkkal és befejezve a kizárással. Ez egy deduktív, szűkítő és a történelmi kialakulást követő szabályozási módszer lenne. A másik egy inkább szélesítő, induktív jellegű, ahol a sztrájk és a lock out rendezése megelőzné a bojkottot, míg a harmadik, ahol a sztrájk és a kizárás egy fejezeten belül, két alcímben nyerne szabályozást. Végezetül pedig megjegyezném, hogy az is elképzelhető volna, hogy a bevezető fejezet helyett egy utolsó fejezet a közös szabályokat fogná össze. ■
Visszaugrás
