Dr. Jusztinger János PhD[1]: Az adóigazgatás római jogi előképei II.* (JURA, 2020/1., 79-97. o.)

Adótörténeti szemelvények a római császárkorból (Kr. e. 27 - Kr. u. 476)

Az adóigazgatás antik római előképeit vizsgáló tanulmányunk első részében a köztársaság korának adótörténetébe nyertünk bepillantást.[1] Áttekintettük a pénzügyi igazgatásban közreműködő legfontosabb állami szerveket, a korszak jelentősebb központi - Itáliában, illetve az egyes provinciákban szedett - adónemeit, s részletesen tárgyaltuk az adóbeszedés sajátos római módját jelentő adóbérlet jogintézményét is. A tanulmány második része az ókori Róma adótörténetének fontosabb császárkori szemelvényeit mutatja be.

I. Adók és adóztatás a principátus időszakában

1. Az átalakuló császári pénzügyigazgatás

A principátus korának pénzügyi igazgatását mindenekelőtt az aedes (aerarium) Saturni és a fiscus Caesaris kettősége jellemezte.[2] Bár a szakirodalomban vitatott, hogy pontosan melyik uralkodó nevéhez köthetően, de bizonyosan ebben az időszakban került sor utóbbi intézményesülésére.[3] Az eredetileg a magánjognak alávetett fiscus[4] - egyre inkább közjogi jelleget öltve - ugyanis fokozatosan magába olvasztotta a közjogi természetű, köztársasági eredetű aerariumot. E lassú folyamatra figyelemmel a korszak államfinanszírozási rendszerében funkcióját tekintve még nem különült el következetesen egymástól a császári magánvagyon és az állami vagyon. Amint azt Pókecz Kovács is kiemeli, "[a]z uralkodói vagyonból is közfeladatokat finanszíroztak, és a közvagyon felett is az uralkodói akarat rendelkezett. További sajátosság volt, hogy az adóbevételek és más állami jövedelmek mai értelemben vett központosítása nem valósult meg. Az egyes tartományokban beszedett adókat elköltötték a helyi közfeladatok (katonaság, bürokrácia, építkezések, ünnepi játékok) finanszírozására."[5] A fiscus tehát csak hosszú fejlődés eredményeként vált a császárt hivatali hatalmánál fogva, a szenátustól és a népgyűléstől függetlenül megillető vagyontömegből az államvagyon alanyát megtestesítő, önálló jogképességgel

- 79/80 -

felruházott, számos privilégiummal (privilégia fisci) rendelkező entitássá.[6] Bevételeit Claudius császár uralkodásától (41-54) kezdve az "a rationibus" (Marcus Aureliustól "rationalis") kezelte,[7] amelybe elsősorban a császári provinciákból érkező adók folytak be. E császári magánkincstár (fiscus Caesaris) mellett továbbra is működött a senatus felügyelete alatt álló közkincstár (aerarium), amelynek bevételeit a senatusi provinciákban beszedett adók gyarapították.[8] Az említetteken kívül már Augustus korától létezett egy három senatorból álló testület (praefecti aerarii militaris) által irányított katonai kincstár is (aerarium militare), ennek jövedelmei között elsősorban két adónem, az elárverezett áruk (árverési bevétel) után lerovandó ún. centesima rerum venalium (1 %), illetve a hagyatékot és a hagyományokat terhelő vicesima hereditatum (5 %) volt meghatározó.[9]

Az adóztatás szempontjából fontos fejlemény, hogy Augustus principátusa alatt a provinciák igazgatási rendszerében mélyreható változások történtek, amelyek az adóigazgatásban is strukturális reformokat hoztak magukkal. Míg Itália egységes, egyben a tartományoktól elkülönült, önálló (ha úgy tetszik: különös) igazgatási rendszerében - a publicanusokat lassanként kiszorítva - a princeps által kijelölt tisztviselők jártak el adóügyekben (pl. procuratores, curatores rei publicae), a provinciák pénzügyi igazgatása sokkal differenciáltabb képet mutat.

"A már korábban megindult fejlődés eredményeként a principatus időszakában a provinciák közigazgatása alapvetően négy fő irányítási modellt követett. Megkülönböztették a senatus és a római nép által igazgatott provinciákat, valamint a princeps által irányítottakat, amelyeknek élén állhatott szenátori rangú procurator vagy praefectus is."[10] A szenátusi provinciákban az adóigazgatás vezető tisztségviselőjeként - quaestori közreműködéssel - a helytartó (proconsul v. propraetor) hatáskörébe tartozott a tartományra kivetett adónak (föld, illetve fejadónak) az egyes települések közötti szétosztása. A császári provinciák adóigazgatásában a legati augusti pro preatore látták el az említett feladatot. Hivatali idejük - szemben a szenátusi tartományokban továbbra is érvényesülő köztársaságkori annuitással - határozatlan volt, de általában három évben maximalizálták. Az adóbehajtásra a császár önálló procuratorokat küldött ki. A zsidókra kivetett, évente esedékes adó beszedését a tartományokban a procuratores ad capitularia Iudaeorum végezték, akiket közvetlenül e célra rendeltek ki az egyes provinciai településekre. Nero uralkodásának (54-68) idejétől a szenátusi provinciákba is császári procuratorokat rendeltek ki,[11] akik azonban csak ellenőrző szerepet töltöttek be az adószedéssel összefüggésben.[12]

A principátus kori pénzügyi igazgatás határozott törekvése volt a korábbi adóbérlet-rendszerről az ún. regie-rendszerre való áttérés, azaz annak megteremtése, hogy az adó és egyéb közszolgáltatások beszedése publicanusok helyett lehetőleg az állami hivatali apparátuson keresztül történjen. Ennek eredménye pedig az lett, hogy az adóztatás folyamatában többé már nem két magánszemély állt egymással szem-

- 80/81 -

ben, azaz a fiscus közvetlenül is megjelent az adójogi jogviszonyban. A köztársaság korabeli adóbérlet intézménye tehát ugyan továbbra is fennmaradt, de a korábbiakhoz képest erős állami kontroll mellett, olyan szűk keretek között, amelyek már kevésbé adtak módot a publicanusoknak a kiváltságaikkal való visszaélésekre. Ennek érdekében került sor az egyes tartományokban élő helyi lakosság összeírására: a központi kormányzat e nyilvántartások birtokában pontos információval rendelkezett az egyes tartományokból várható adóbevételekről.[13] Az egyenes adókat - a földadót (tributum soli), illetve a fejadót (tributum capitis) - már csak a szenátusi provinciákban szedték az adóbérlők, a császári tartományokban ugyanis külön e célra rendelt tisztségviselők, a procuratorok jártak el adóügyekben a tartományi helytartót segítve.[14] Mivel a publicanusok egyre inkább kiszorultak a közvetlen adóztatásból, nagyobb lehetőséget számukra csupán az indirekt adók jelentettek, de tevékenységük itt is szoros ellenőrzés mellett történhetett. Az adóbérlő társaságok működtetése így a korábbiakhoz képest sokkal kevésbé volt jövedelmező tevékenység, tagjaik száma a vizsgált időszakban folyamatosan csökkent.

2. Helyi (városi) szervek szerepe az adóigazgatásban

A principátus idején ugyancsak megfigyelhető tendencia, hogy a Római Birodalom - városok ezreinek konglomerátumaként[15] - az adóigazgatást illetően is egyre nagyobb mértékben támaszkodott a korabeli városi (főként: municipiumok és coloniák)[16] adóigazgatási szervezetrendszerre. Számos egyéb közfeladataik mellett az adók beszedését is igen gyakran bízták tehát a helyi (városi) tanácsi szervekre. A decentralizált adóigazgatás nyomán az adóztatási folyamat szabályozásában - ahogy általában a római jogfejlődés során - még a császárkorban is meghatározó szerepe volt a szokásjognak (consuetudo).[17] A következőkben ezek működésének, illetve a helyi adóztatás folyamatának bemutatására törekszünk.

Az önkormányzattal rendelkező municipiumok és coloniák számos állami feladata között kiemelkedő szerepet töltött be az állami adók beszedésére irányuló tevékenység. Az adózó polgár a civis Romanustól a latinjogún át az alávetett peregrinusig tulajdonképpen e közjogi jogi személyek igazgatási szervein keresztül találkozott elsőként a közhatalommal. Az adott település közigazgatási területnagysága alapján határozták meg azt az összeget, amelyet a városi közületnek évente földadóként - tributumként, illetve stipendiumként - be kellett fizetni a kincstár részére. A központilag meghatározott, adott településre kirótt adóösszegnek az egyes adóalanyokra való leosztása, illetve az adóbeszedés is a város hatáskörébe tartozott, jóllehet e földadó magától értetődően nem gyarapította a település bevételeit, annak teljes összegét központilag elvonták.

A municipiumoknak és coloniáknak azonban közfeladataik ellátáshoz megfelelő mértékű saját jogú bevételekkel is rendelkezniük kellett. A városi vagyonnal való gazdálkodás mellett az állam éppen ezért feljogosította őket

- 81/82 -

arra, hogy adókat és vámokat vessenek ki. Forrásainkból jól látszik, hogy a városi bevételek között jelentős szerepet töltöttek be az említett közterhek. A szakirodalomban ugyan vitatott, hogy léteztek-e már ekkor közvetlen helyi adók,[18] a tanulmány első részében már tárgyalt ún. munera, azaz a polgárokat már a köztársaság korától közvetlenül terhelő természetbeni és pénzbeli szolgáltatások - megszorításokkal ugyan, de tulajdonképpen - a helyi adók antik előképeinek is tekinthetők.[19] Ezeket a közkötelezettségeket ugyanis az állami akarat (törvénnyel vagy császári rendelettel előírt ún. munera e lege) mellett a princeps felhatalmazása alapján municipium vagy colonia is elrendelhette (munera municipalia).[10] Ezeknek a kötelezően előírt, s kényszerrel is biztosított közterheknek a principátus során egyre terebélyesedő rendszere tette lehetővé többek között azt, hogy a települések egyszerű és olcsón fenntartható közigazgatással, közelebbről adóigazgatással működjenek. Míg a köztársaság korában csak a római polgárokat terhelte, a principátus időszakában már minden helyi lakost (ún. incolaet). A munera rendszere ebben az időben a korábbiakhoz képest sokkal differenciáltabb lett. A közmunkában álló, személyes jellegű munera personalis mellett megjelent az adó fogalma alá már sokkal inkább vonható munera patrimonii is,[11] amely dologi (vagyoni) szolgáltatásokkal volt teljesítendő.[11]

A települési bevételek - lévén a városok voltak a kereskedelem központjai az ókorban - a vámok mellett elsősorban a közvetett adókból származtak. Utóbbiak elsősorban a városi kézműipart és a helyi kereskedőket sújtották. A kézművesek iparűzési adójának egy részét a tevékenység folytatásáért fizetendő összeg, másik részét pedig a termékek forgalma után lerovandó adó tette ki. A forgalmi adókat jellemzően rabszolgák, gyapjú, olaj, sózott hús, hal kereskedelmére vetették ki. Ugyancsak gyakoriak voltak a helyi utak használatáért, a csatornák karbantartásáért szedett útadók.

Az adóbeszedés folyamatával kapcsolatban kiemelendő, hogy a római államhoz hasonlóan - ahol, amint azt fentebb láttuk az adók beszedését nem állami szervek, hanem ún. adóbérlők végezték - a településeken sem épültek ki adóhivatalok, az adók beszedésének jogát általában magánszemély vállalkozóknak adták bérbe. A közvetett adók miatt a települések gyakran kerültek szembe az államhatalommal, hiszen a magas helyi adók miatt sokszor nem voltak már képesek viselni a polgárok a központilag kirótt adóterheket, s fordítva, a súlyos állami adók csökkentették a helyi adóbevételeket. A posztklasszikus korra ezért már császári rendeletekkel mérsékelték a helyi adók mértékét az adózók teherbíró képességének megóvása érdekében.

3. A császári adóreformok és a legfontosabb adónemek a principátus korában

A principátus időszakában a köztársaság korához képest az egyes adónemeket illetően jelentős bővülés tapasztalható. A római polgárokra is egyre több adóteher hárult. A következőkben a legfontosabb adófajtákat tekintjük át.

- 82/83 -

A rabszolgákkal összefüggésben adót kellett fizetni mind azok tulajdonának megszerzése, mind pedig felszabadítása okán. Ami az előbbit illeti, az ún. quinta et vicesima venalium mancipiorumot Augustus adóreformja vezette be Kr. u. 7-ben, mértéke az eladott rabszolga értékének 4 %-a volt és a vevőt terhelte. Nero uralkodása alatt (Kr. u. 57-től) annyiban módosult ez a közteher, hogy immár az eladó volt köteles megfizetni a rabszolga vételára után.[23]

A köztársaság korából ismert (Kr. e. 357-ben bevezetett), a forrásokban vicesima libertatisnak másképpen vicesima manumissionumnak nevezett 5 %-os (Caracalla adóreformja nyomán átmenetileg 10 %-osra emelt) rabszolga-felszabadítási adó megmaradt a principátus időszakában is. Az adóalapot továbbra is a rabszolgának becsléssel megállapított értéke jelentette, amely felszabadításakor a manumissor és az adó beszedője megegyezése szerint alakult. Az összeg lerovása vagy a felszabadítót vagy a felszabadítottat terhelte. Biztos adójövelemnek számított, tekintettel arra, hogy a szabadság elnyerése a manumissio censu útján történt, azaz a felszabadítandónak gazdája utasítására kellett jelentkeznie a censornál, aki felvette őt a polgárok névjegyzékébe, amely könnyen ellenőrizhető volt. A libertinus érdekei tehát azt diktálták, hogy az eljárás - az adóteher lerovását is ideértve - szabályszerűen történjen meg, különben nem volt joghatályos a manumissio. Az ezen adóteherből származó jövedelem az aerarium Saturniba folyt be. Közvetett adóként (vectigalia) még a principátus időszakában is jóideig publicanusokon keresztül szedték be (societates vicesimae libertatis). Hadrianus uralkodásától kezdve már állami kezelésbe véve, procuratorok irányítása mellett történt az adóztatás a vicesima libertatis esetén is. Az adónem megszüntetésére pontos forrásadattal nem rendelkezünk, az legkésőbb Diocletianus adóreformjához köthető.[24]

Említést kell tennünk a másik közvetett adófajtáról, az öröklési adóról is (vicesima hereditatium), amelynek mértékét Augustus adóreformja a hagyaték (hereditas) és a hagyomány (legatum) huszadrészében, azaz 5 %-ában határozta meg.[25] Az adó alanyai csak római polgárok voltak, mentességet élveztek a legközelebbi rokonok (közvetlen felmenők és lemenők, testvérek) és - Traianus óta - a kisebb mértékű örökség.[26] A vicesima hereditatium behajtását illetően a vicesima libertatishoz hasonló történeti fejlődési ív figyelhető meg, a 2. századtól kezdve a publicanusok társaságai ezen adónem vonatkozásában is kiszorultak lassanként az adóztatásból.

A quinta et vicesima venalium mancipiorummal egyezően ugyancsak a Kr. u. 7-ben végrehajtott augustusi adóreformmal bevezetett[27] - az öröklési adóhoz hasonlóan a katonai kincstár bevételeit gyarapító[28] - adónem volt az árverési bevétel után fizetendő 1 %-os centesima rerum venalium. Az egész birodalom területén érvényes volt, amelyet az állami vagyontárgy tulajdonjogát nyilvános árverés (subhastatio) útján szerző (addictio) vevő volt köteles megfizetni.[29]

Ami a közvetlen adónemeket illeti, mindenekelőtt kiemelendő, hogy Itália földje mint ager Romanus természetesen továbbra is adómentes maradt. A pro-

- 83/84 -

vinciákban azonban a művelésbe vont földekre kivetett földadót (szenátusi provinciákban a stipendiumot, császáriakban pedig a tributum solit), valamint az utóbbiakban a kereső foglalkozást űzőket terhelő ún. fejadót (tributum capitisi) tekinthetjük a legfontosabb adónemeknek.[30] Az adóköteles földeket az adókivetést megelőzően felmérték, illetve a fejadó esetén megtörtént a census végrehajtása. A szenátusi provinciákban ezeknél az adónemeknél - a visszaélések elleni jogorvoslatok lehetőségével, és szoros állami felügyelet mellett - még a principátus korában is jellemző volt a publicanusok útján való adóbeszedés, de idővel bevonták a municipumokat és a coloniákat is az adóztatásba. A császári tartományokban az adókezelés már egyértelműen közvetlen állami kézben összpontosult, ennek megfelelően az adók kivetését és beszedését a procuratorok végezték, ám itt is egyre inkább teret nyert a településeken közreműködésével megvalósuló adóztatás.[31]

II. Adók és adóztatás a dominátus korában

1. Diocletianus pénzügyi-gazdasági reformja és a dominátus adóigazgatásának alapelemei

Ami a késő-római adórendszert és adóigazgatást illeti, mindenekelőtt ki kell emelnünk azt a szakirodalomban communis opinióként hangsúlyozott megállapítást, miszerint a dominátus korabeli adóztatás rendkívül cizellált és árnyalt rendszere a rendelkezésre álló primer források szűkössége miatt csak korlátozottan tárható fel.[32] Az mindazonáltal kétségtelen, hogy a Diocletianus császár (284-305) által megteremtett abszolút monarchia centralizációt jelentett a pénzügyi igazgatásban is. A diocletianusi igazgatási átszervezések sorába illeszkedő pénzügyi- és adóreform a birodalom gazdasági erejének megszilárdítását szolgálta.[33] Az intézkedés - a Diocletianus-féle pénzreformmal és ármaximáló rendelettel (Edictum de pretiis rerum venalium)[34] együtt - egy átfogó reformkoncepció részét képezte, amely alapvetően a III. század gazdasági válságának a megoldását vagy legalábbis a csillapítását célozta. Míg ugyanis a korábbi évszázadokban a római pénz értéke relatíve állandó volt, a III. század gazdasági krízisének legfőbb jele éppen az infláció volt.[35] Ugyan a klasszikusnak tekinthető, Visky által megfogalmazott nézet[36] a vizsgált időszakra jellemző pénzromlás mértékéről más gazdaságtörténeti kutatások alapján megdőlni látszik,[37] a III. század gazdasági válságának központi elemét - elsősorban 253-268 között, Gallienus uralkodása idején - mégiscsak a pénz vásárlóerejének csökkenése jelentette.[38] Az árucsere-forgalom visszaesése természetszerűleg az adóbevételek csökkenésével járt együtt. Miután az adminisztratív és a hadügyi reformok jelentős költségeket emésztettek fel, a pénzügyi stabilitás megőrzése érdekében elkerülhetetlenné vált az adó-, illetve adóigazgatási rendszer strukturális átalakítása.[39] Amint azt Pókecz Kovács kiemeli: "A római állam a 3. század második felében folyamatosan pénzügyi zavarokkal küszködött. Ennek fő

- 84/85 -

oka az volt, hogy a kiadások növekedése egybeesett a bevételek csökkenésével. [...] A problémák rávilágítottak arra, hogy a római principatus pénzügyi igazgatása nem tudja hatékonyan kezelni a felmerült nehézségeket, ezért lényeges átalakításokra szorul. Ezekre a reformokra azonban már a központosított császári adminisztráció, a dominatus államának államszervezeti megújulásának keretében került sor."[40]

A több provinciát is magában foglaló 12 (később 14) dioecesisre tagolódó birodalomban Itália elvesztette a korábbi kiváltságos helyzetét, s ez az adózásban is érvényesült. A pénzügyi igazgatás helyi szintű átszervezése Diocletianus, míg a központi hivatalok kialakítása az őt a trónon követő Constantinus császár uralkodásához (306-327) köthető. Fontos kiemelni, hogy e szervek szigorú alá-fölérendeltségi viszonyban álltak egymással, császártól delegált hatáskörüket hierarchikus és totálisan bürokratizált rendben, az önkormányzatiságnak teret nem engedve gyakorolhatták. Az apparátus tagjait császári nyílt paranccsal nevezték ki, valamennyiük a rangosztályi besorolásuknak megfelelő - a pénzromlásra tekintettel természetbeni - javadalmazást (annonae) kapott.[41]

A pénzügyi igazgatás központi szerveit illetően két főtisztviselőt, a comes sacrarum largitionumot és a comes rerum privatarumot kell kiemelnünk. A comes sacrarum largitionum, miként a principátus idején az a rationibus kancelláriai ügyosztály tisztviselője, akit Marcus Aurelius óta rationalisnak neveztek, 324-től "pénzügyminiszterként" irányította az ekkorra már központosított állami szervvé váló császári (állam) kincstárt (aerarium sacrum).[42] Ezzel összefüggő hatásköreiből témánk szempontjából kiemelendő az államkincstárt terhelő kiadások fedezetéül szolgáló adók beszedésének megszervezése, az adószedő személyzet irányítása. Ide elsősorban a vectigalia körébe tartozó közvetett adók folytak be.[43] A comes rerum privatarum a császári magánvagyont (res privatae) képező domaniális koronajavak és a császár tulajdonában álló bányák, uradalmak irányításáért felelős állami főtisztviselőként definiálható, aki az adóztatással közvetlenül kapcsolatba hozható jogkörökkel nem rendelkezett.[44]

A területi szintű pénzügyi igazgatással összefüggésben hangsúlyozandó, hogy már Diocletianus átszervezte a tartományi fiskális adminisztrációt, majd az itt kialakított rendszert kiterjesztette a későbbiekben létrehozott dioecesisekre is. A procuratorok korábbi pénzügyi feladatait[45] megosztotta a rationalis summarum és a magister rei privatae között. Előbbi kezdetben a dioecesiseken belül a pénzügyi igazgatás felelős vezetőjeként teljeskörű hatalommal bírt, utóbbi pedig az uralkodói magánvagyon kezelését irányította.[46] A dioecesiseket összefogó négy praefectura élén álló praefectus praetorio hatáskörei közül az adókezelés szempontjából meghatározó az államkincstártól elkülönülten működő ún. arca praetoria felügyelete volt, mert ennek a pénztárnak a bevételeit már az új adónemek, a iugatio-capitatio rendszerében kivetett közterhek gyarapították.[47]

Ami a municipumok adóztatását és a helyi (városi) adókat illeti, meg kell

- 85/86 -

jegyezzük, hogy az erősen központosított államberendezkedés keretei között a korszakban települési önigazgatásról csak megszorításokkal beszélhetünk. Az ekkor már nem választott, hanem a városi tanács által kinevezett településvezetők (duoviri) fő feladata az adóigazgatás vonatkozásában az adók behajtásáról való gondoskodásra korlátozódott.[48]

2. Gondolatok a dominátus korának új adórendszeréről

A principátus időszakát követően az adórendszerben a következő nagyobb változás a Kr. u. III-IV. század fordulóján (Diocletianus és Constantinus császárok uralkodásának idején) következett be. A dominátus államberendezkedését megteremtő Diocletianus pénzügyi intézkedései közül - a pénzverés állami monopóliumának megteremtése mellett - éppen az adóreformja tekinthető a legmeghatározóbbnak.[49]

A principátus időszakát jellemző indirekt adók - a korszakot meghatározó hatalmas pénzügyi-gazdasági krízissel párhuzamosan[50] - fokozatosan elvesztették korábbi jelentőségüket, a diocletianusi adórendszer így elsősorban az állami egyenes adókkal írható le. A fő bevételi forrást ezek körében a megelőző időkben csupán alkalomszerűen - Róma városát, a hadikiadásokat, illetve a tisztviselői kar ellátását biztosítandó terményadóként - kivetett annona jelentette, amely tehát rendszeres, a nagymértékű infláció miatt főszabályként természetben (élőállat, termény, bor, fa stb.) lerovandó állami egyenes adóvá fejlődött. A többi adónemet messze túlszárnyalva az állami bevételek mintegy 90-95 %-át tette ki az ebből befolyó jövedelem. A római polgárokat ugyan nem terhelte az adófizetési kötelezettség, de már a IV. század elején kiterjesztették egész Itália területére.

Ami az adókivetés módját illeti, a későrómai agráradóztatás a diocletianusi reformok nyomán a földadó-fejadó (iugatio-capitatio) egymást kiegészítő, kettős rendszerére épült, ezzel teljesen új alapokra helyezve az adókezelést.[51] Általánosságban elmondható, hogy 297-től kezdve ötévente mérték fel a birodalom vagyoni helyzetét, amely mind a iugatio, mind pedig a capitatio meghatározásának alapjául szolgált. Az ötéves periódusonként természetben megállapított közterhek pénzbeni egyenértékét évente adták meg. Az adókivetés, illetve beszedés alapjául a iuga és a capita, azaz a föld- és személyi adóegységek szolgáltak. Eszmei adóalapot jelentett tehát mindenekelőtt a iugum, az a termőföldegység, amelyet egy fogattal bíró colonus képes megművelni, illetve az eltartásához elegendő. Ennek nagysága több tényezőtől (a föld jövedelmezőségétől, minőségétől, a termelési ágtól) függően birtokonként változó volt. Diocletianusnál például 5 iugerum szőlőskertnek vagy 20 iugerum szántóföldnek felelt meg. Egységes adómértékről mindazonáltal a dominátus teljes időszaka alatt sem beszélhetünk a iugatio terrana esetén, dioecesisenként eltérő számítási módokat alkalmaztak, több helyütt a capitatióval is kombinálták.[52] A személyi adóegységet jelentő caput egy colonus (elméleti) munkaerejének értékével volt egyenlő, de eltérő számű tényleges munkást foglalhatott

- 86/87 -

magában, státusztól, kortól, nemtől függően.[53] Az adóalanyok - változó adómértékek szerint - 14-65 éves magánszemélyek voltak, a földműveseken túl rendkívül széles körben meghatározottan. Így fejadót voltak kötelesek fizetni például a katonák és meghatározott municipiumok lakói is. A városi lakosságot terhelő, évente meghatározott összegű adót capitatio plebeiának nevezték. A rendes adónemek mellett a rendkívüli adóterhek széles köre is sújtotta az egyes társadalmi rétegeket. Így említhető például a szenátorok különadója, vagy az ötévente kivetett iparűzési adó (collatio lustralis).

A diocletianusi igazgatásszervezési reformok igen fontos elemeként kell szót ejtenünk az indictio adókivetési intézményéről. Ezt - Kelemen Miklóst idézve[54] - "egy császári parancsra történő rekvirálás"-nak tekinthetjük, amely az annona rendszeresítésével vált általános jellegűvé. Tulajdonképpen a közjogi alapon, felségjogon nyugvó, császári utasításra történő adókivetéssel azonosítható, bár forrásainkban többjelentésű fogalomként van jelen. Így jelenthette magát az adókivetést elrendelő császári rendelkezést, az adóztatás alapjául szolgáló elszámolási periódust, végül átfogóan a jogszerűen beszedett adótételeket is jelölhette (szemben a superindictummal, azaz a jogellenesen kivetett közterhekkel).[55]

Az indictión alapuló birodalmi szintű igazgatásfinanszírozási rendszer elsősorban a tartományokból befolyó bevételekre koncentrált, azzal a céllal, hogy a provinciabeliek adók és egyéb közterhek útján biztosítsák az ott állomásozó légiók és hivatali apparátus javadalmazását és ellátását.

Végül említést kell tennünk azokról a fontos változásokról, amelyek a dominátus időszakában a helyi adók előképeinek is tekintett, a római polgárokat terhelő közszolgáltatások (munera civilia v. munera publica) rendjében álltak be. Egyfelől általánossá vált a kötelező közfeladatok ingyenmunkával való ellátásának rendszere, annak tartalmát társadalmi rétegenként és foglalkozási áganként eltérően rögzítették. Ez nem csupán fontos gazdasági következményekkel járt, de a társadalmi szerkezet átalakulását is előidézte, ugyanis az egyes foglalkozási ágakba tartozók csoportjai örökletes - már-már kasztszerű - valódi közjogi rendekké (ordines) lettek. A mezőgazdaságban mindez a colonatus kialakulásához vezetett,[56] amelyet Constantinus a munera rendszerébe illesztve intézményesült formában szabályozott.[57] Másfelől - s ez a dominátus adótörténetében meghatározó körülmény - ebben az időszakban a munera publica körébe tartozó közterhek a korábbiaknál is differenciáltabbá váltak. Arcadius Charisius, a constantinusi időkben élt, magister libellorumként működő kiemelkedő poszklasszikus jogtudós a Digesta 50. könyve "De muneribus et honoribus" címet viselő 4. titulusának terjedelmes 18. fragmentumában[58] a polgárokat terhelő közszolgáltatásoknak igen részletes, szinte taxatív felsorolását adja, Pólay Elemért idézve "a munera civilia valóságos kódexével" állunk szemben.[59] A töredékben a jogtudós által vagyoni ráfordítással és megterheléssel járó közteherként definiált[60] munera patrimonii körébe

- 87/88 -

tartozott a helyi római polgárok és lakosok ingatlantulajdona után fizetett munera possessionis is, amelyet egyfajta helyi adóként voltak kötelesek leróni.[61]

3. Adókezelés a dominátus korában néhány primer forrás tükrében

Az alábbiakban a Codex Theodosianusban összegyűjtött néhány, az adókezeléssel kapcsolatos constantinusi rendeleten keresztül kívánunk képet adni a dominátuskori adóztatás egyes lényegi kérdéseiről.[62] Az első szemelvény a közadók behajtásának provinciabeli irányításával kapcsolatban fogalmaz meg fontos rendelkezéseket.

CTh. 1, 12, 2

Idem A. (Imp. Constantinus) ad Proculum

Et publicae disciplinae interest et proconsulari convenit dignitati, ut publicarum exactionum ceterarumque rerum curam et notitiam ad tuam redigas potestatem, ita ut non officialium instructione et voce fraudulenta contentus sis, sed ipsorum iudicum curam responsionemque condiscas praefecti annonae et rationalium, si fidelis est ea instructio. Ita enim provincialibus contra iniquas exactiones poterit subveniri. Dat. VII k. ian. Constantino a. v et Licinio caes. consul. [a. 319]

Constantinus császár 319-ben kelt, L. Aradius Valerius Proculus, Africa provincia proconsulához címzett rendelkezése - egyebek mellett - a közadók behajtását (exactiones publicae) szükségszerűen proconsuli hatáskörbe telepíti. A rendelet értelmében az igazságtalan adóbehajtásokkal szemben csak akkor segítheti a tartomány lakosságát a proconsul, ha nem elégszik meg a hivatalnokok írásos jelentéseivel és szóbeli beszámolóival, hanem megvizsgálja maguknak a bíráknak a tevékenységét, a gabonaellátásért felelős tisztviselő (praefectus annonae), valamint a kincstár képviselőinek (rationales) a vallomását is a tekintetben, hogy megbízható-e az említett írásbeli jelentés.

A jogtalan adóbehajtás büntetéséről egy évvel később az alábbiak szerint szól Constantinus:

CTh. 11, 7, 3

Idem A. (Imp. Constantinus) ad populum

Nemo carcerem plumbatarumque verbera aut pondera aliaque ab insolentia iudicum repperta supplicia in debitorum solutionibus vel a perversis vel ab iratis iudicibus expavescat. Carcer poenalium, carcer hominum noxiorum est officialium et cum denotatione eorum iudicum, quorum de officio cohercitiores esse debebunt, qui contra hanc legem admiserint. Securi iuxta eam transeant solutores: vel certe, si quis tam alienus ab humano sensu est, ut hac indulgentia ad contumaciam abutatur, contineatur aperta et libera et in usus hominum constituta custodia militari. Si in obdurata nequitia permanebit, ad res eius omnemque substantiam cives eius accedant, solutionis obsequio cum substantiae proprietate suscepto. Qua facultate praebita omnes fore credimus proniores ad solvenda ea, quae ad nostri usus exercitus pro communi salute poscuntur. Dat. kal. feb. Constantino a. VI et Constantio caes. conss. [a. 320]

- 88/89 -

A császár hangsúlyozza, hogy az adókötelezettség teljesítésével összefüggésben senkinek sem kell tartania a rosszindulatú vagy feldühödött bírák bebörtönzéssel, illetve megkorbácsolással való fenyegetéseitől. A börtön a bűnözőknek és a bűnös embereknek való, a tisztviselőknek, azon bírák megbélyegzésével együtt, akiknek hivatali hatáskörükből adódóan a törvényt megszegőket szigorúbban kell majd büntetni. Az adófizetők biztonságban járhatnak tehát el e kötelezettségük teljesítése során, azonban ha valaki e kedvezménnyel csalárdul visszaélne, azt e célra létesített szabad és nyilvános katonai őrizetben kell tartani. Ha pedig továbbra is kitart bűnösségében, akkor tulajdonát és minden vagyonát polgártársai kapják, akik e vagyon birtokbavételével egyben átveszik az adófizetés kötelezettségét (obsequium). A császár reményei szerint e lehetőség biztosításával javul az adózási hajlandóság, amely a hadi szükségletek és a közösség érdekében megkívánt.

Az ugyancsak a Codex Theodosianusból vett következő forrásszöveg pedig a rendkívüli adóterhek (extraordinarium munerum distributio) kivetésének 328-ban kelt császári szabályozását szemlélteti.

CTh. 11, 16, 4

Idem A. (Imp. Constantinus) ad Aemilianum praefectum praetorio

Extraordinariorum munerum distributio non est principalibus committenda, ideoque rectores provinciarum monendi sunt, ut eam distributionem ipsi celebrent manuque propria perscribant adque encauto nomina adnectant, ea forma servata, ut primo a potioribus, dein a mediocribus adque infimis quae sunt danda praestentur. Neque umquam sationibus vel colligendis frugibus insistens agricola ad extraordinaria onera trahatur, cum providentiae sit opportuno tempore his necessitatibus satisfacere. Quae res neglecta vicariorum tuorum verecundiam tangit, ad rectorum autem officiorum capita venietur. Manu autem sua rectores scribere debebunt, quid opus sit et in qua necessitate per singula capita vel quantae angariae vel quantae operae vel quae aut in quanto modo praebendae sint, ut recognovisse se scribant, exactionis praedicto ordine inter ditiores mediocres atque infimos observando. Lecta VII id. mai. Romae Ianuarino et Iusto conss. [a. 328]

Széles társadalmi rétegeket érintő intézkedésről lévén szó, Constantinus császár - Aemilianus praefectus praetoriónak címezve - elrendelte, hogy a rendkívüli adóterhek kivetését ne a főtisztviselők (principales) intézzék. E célból a provinciák helytartóinak (rectores provinciarum) személyesen kellett eljárniuk: a császár rendkívül körültekintően részletesen előírta az adókivetés rendjét. A közterheket az adóalanyok vagyoni helyzetéhez igazodva hármas tagolásban osztották el. Elsőként azt volt szükséges feltüntetni, amit a tehetősebbeknek (potiores) kellett adniuk, utána a középrétegek (mediocres), majd az alacsonyabb rangúak (infimi) következtek az összeírásnál. Mentesült a rendkívüli adóteher alól a földműves (agricola), aki a vetés vagy a termés betakarítása előtt állt. Ennek figyelmen kívül hagyása a vicariusokra (csak) szégyent hoz, a ve-

- 89/90 -

zető hivatali tisztségviselőknek viszont a fejébe kerül a császári rendelkezés szerint. A helytartóknak kötelességük volt saját kezűleg összeírni, hogy mire van szükség, s mely szükségletek esetén fejenként mennyi adót kell leróni vagy mennyi munkát, illetve milyet, mekkora részletekben kell teljesíteni, mégpedig úgy, hogy azt is feljegyzik, hogy mindezt ellenőrizték a behajtás rendjének (legmódosabbak, középvagyonúak és alsóbb rangúak) betartásával.

III. Összegző gondolatok

Az adóigazgatás antik római előképeit bemutató tanulmányunk összegzéseként a feldolgozott források alapján megállapítható, hogy a királyság időszakát követően a korábban a királyt megillető pénzügyi kormányzati feladatok közül az állami pénzügyek legfőbb felügyelete a köztársaság korában a szenátus hatáskörébe került, amely széleskörű jogosítványokat nyert ezzel összefüggésben az államvagyon kezelését és az államháztartás vitelét illetően. A fokozatosan politikai döntéshozó szervvé váló testület a köztársaság idején ennek megfelelően irányította a közpénzügyeket, intézte az adókivetést, rendelkezett az állami célokra befolyt pénzzel, megszabta a consulok, illetve a censorok közpénzekkel kapcsolatos tevékenységének irányelveit és ellenőrizte azok végrehajtását. Az elemzés kiemelt figyelmet szentelt a censori tisztség adóigazgatási szempontból releváns hatásköreinek bemutatására is.

A vizsgálatok másik fő iránya az adóbehajtás sajátos antik római módjára az ún. adóbérlői tevékenység alaposabb analízisére irányult, főként az e tevékenység fénykorát jelentő köztársaság időszakát górcső alá véve. Az ókori Rómában ez idő tájt ugyanis a kivetett adók behajtására nem állítottak fel külön apparátust, hanem azt - tulajdonképpen piaci alapon megszervezve - társaságokba tömörült, lovagrendi római pénzemberekre (societas publicanorum) bízták bérfizetés ellenében. E publicanusok az adóbérlet mellett a legkülönbözőbb állami beruházásokon működtek közre vállalkozóként: gondoskodtak a hadsereg ellátásáról, középítkezéseket bonyolítottak, bányákat vettek haszonbérbe. Az, hogy a római gazdasági élet ilyen nagymértékben támaszkodott e magánvállalkozók társaságaira, tette lehetővé a viszonylag kis létszámú hivatali apparátus hatékony működését.

A köztársaság korabeli adórendszerrel összefüggésben rögzíthettük, hogy az rendkívül egyszerű felépítésű volt, különösen a kezdetekkor. A köztársasági időszak elején ugyanis elsősorban a háborús kiadások finanszírozását szolgálta az alapvető közös szükségletek fedezeteként beszedett adójövedelem. Mindazonáltal a római adórendszer már ekkor is ismerte a közvetlen, másként egyenes (tributum) és a közvetett adókat (vectigal v. vectigalia) egyaránt. Előbbit az államnak, annak felségjoga alapján valamennyi polgár jogszabály - vagy a meghódított területek közösségei esetén a Rómának való alávetést (deditio) biztosító szerződés - alapján általános és egyenlő

- 90/91 -

feltételek mellett volt köteles megfizetni. A közvetett adókat szintén jogi felhatalmazás alapján, de már csak a feltételeknek megfelelő meghatározott adózói körtől, tipikusan az adott szolgáltatást igénybe vevőktől szedték be, immár nem az állam közvetlenül, hanem publicanusokkal kötött szerződések útján. Az egyes adónemek sorában részletesebben vizsgáltuk a korszak vagyonadójaként is aposztrofálható, rendkívüli hadiadóként szedett tributumot. A köztársaság idején ugyanis a római polgárok a vagyoni osztályba sorolásuknak (census) megfelelően voltak kötelesek leróni az alkalomszerűen kivetett rendkívüli hadiadót. Ennek mértéke az adózó censori vagyonbecslés által meghatározott vagyonának az 1 %-a volt (tributum simplex), de szükség szerint adott évben kétszer (tributum duplex), vagy akár háromszor (tributum triplex) is sor kerülhetett a kivetésére. Vizsgáltuk továbbá a már a köztársaság korában (Kr. e. 357-ben) bevezetett, s egészen a dominátus időszakáig kivetett 5 %-os ún. rabszolga-felszabadítási adót. Az adóalapot ennél a köztehernél a rabszolgának becsléssel megállapított értéke jelentette, amely felszabadításakor a manumisssor és az adó beszedőjének megállapodása szerint alakult. Láttuk azt is, hogy míg a köztársasági korban a római polgárokat az említetteken túlmenően más adóteher nem sújtotta, a meghódított területek lakosai számos adót fizettek már a kezdetektől fogva. A háborúban legyőzőtt ún. alávetett itáliai népek (peregrini dediticii) az általuk művelt földek használatáért a meghódított terület közösségével kötött szerződésben rögzített mértékű évi egyenes adót (tributumot) voltak kötelesek leróni. Miután Kr. e. 167-től Itália összes földjére kiterjesztették az adómentességet, e kötelezettségük természetszerűleg megszűnt. A római állam felségjoga alapján adófizetési kötelezettség terhelte a provinciákban élőket is. A tartományi földek a római állam tulajdonát képezték, így azokon sem magán-, sem városi tulajdon nem állhatott fenn. A provinciabeli közösségek a használatukban álló földek után voltak kötelesek tehát Rómának adót fizetni (tributum soli). A tartományokban élő, római polgárjoggal nem rendelkező lakosoktól egyrészt természetben megállapított (főként gabonában álló) földadót (vectigalia) szedtek. Igen gyakran került sor összegszerűen meghatározott, pénzben lerovandó adóteher kivetésére is (stipendium). Az adókezelés szempontjából meghatározó különbség volt a két említett adónem között, hogy míg a vectigalia behajtása közvetetten, adóbérlő vállalkozók útján történt, a különösebb nyilvántartást nem igénylő stipendiumot általában közvetlenül saját apparátusával szedte be az állam. Az egyes köztársaságkori tartományi adók sorában említettük továbbá azokat a természetbeni közszolgáltatásokat, amelyekkel a provinciabeliek tartoztak az ott élő rómaiak számára. Ilyenek voltak a városi lakosság ellátását szolgáló (annona civica), illetve a hadsereg fenntartásához szükséges (annona militaris) különféle élelmiszerbeszolgáltatások; a római hadvezérek győztes csatáit követő diadalünnepekre küldött nemesfém "ajándékok" (aurum coronarium), valamint a cirkuszi játékok finanszírozásá-

- 91/92 -

hoz nyújtott hozzájárulásokat (vectigalium aedilicium).

A principátus korának pénzügyi igazgatását illetően kiindulópontként rögzíthettük, hogy míg Itália egységes, egyben a tartományoktól elkülönült igazgatási rendszerében főszabályként a princeps által kijelölt tisztviselők jártak el adóügyekben (pl. procuratores, curatores rei publicae), a provinciák pénzügyi igazgatása már sokkal differenciáltabb képet mutatott. Augustus principátusa alatt ugyanis a tartományok igazgatási rendszerében mélyreható változások történtek, amelyek az adóigazgatásban is strukturális reformokat hoztak magukkal. A szenátusi provinciákban az adóigazgatás vezető tisztségviselőjeként a helytartó (proconsul v. propraetor) hatáskörébe tartozott a tartományra kivetett adónak az egyes települések közötti szétosztása, a császári provinciák adóigazgatásában pedig a legati augusti pro preatore látták el az említett feladatot. Kiemelendő továbbá a principátus kori pénzügyi igazgatás azon határozott törekvése, amely a korábbi adóbérlet-rendszerről az ún. regie-rendszerre való áttérést célozta. A köztársaság korabeli adóbérlet intézménye ugyan továbbra is fennmaradt, de a korábbiakhoz képest erős állami kontroll mellett, olyan szűk keretek között, amelyek már kevésbé adtak módot a publicanusoknak a kiváltságaikkal való visszaélésekre.

A tanulmányban röviden kitértünk továbbá a korabeli települési, városi (főként: municipiumok és coloniák) adóigazgatási szervezetrendszer működésének, a helyi adóztatás folyamatának bemutatására is. A feldolgozott források alapján megállapítható, hogy a Római Birodalom államszervezete az adóigazgatást illetően is nagymértékben támaszkodott a municipiumokra és coloniákra. Az önkormányzattal rendelkező városok számos állami feladatai közül kiemelkedő az állami adók beszedésére irányuló tevékenység. Az adott település közigazgatási területnagysága alapján határozták meg azt az összeget, amelyet városi közületnek évente földadóként (tributum; stipendium) be kellett fizetni a kincstár részére. A központilag meghatározott, adott településre kirótt adóösszegnek az egyes adóalanyokra való leosztása, illetve az adóbehajtás is a város hatáskörébe tartozott. Ami a helyi adókat illeti, megállapíthattuk, hogy azok - a vámokkal egyezően - a municipiumok és coloniák bevételei között jelentős szerepet töltöttek be. A szakirodalomban ugyan a létük is vitatott, de az ún. munera, azaz a polgárokat közvetlenül terhelő természetbeni és pénzbeli szolgáltatások tulajdonképpen a helyi adók antik előképeinek tekinthetők. A közvetlen adóbevételek mellett - lévén a városi közösségek voltak a kereskedelem központjai az ókorban - a közvetett adókból tettek szert jelentős bevételre a települések. A helyi adókezelés folyamatával kapcsolatban kiemelendő, hogy a római államhoz hasonlóan a településeken sem épültek ki adóhivatalok, az adószedés jogát általában magánszemélyeknek adták bérbe. Azt is láthattuk, hogy a közvetett adók miatt a települések gyakran ütköztek az államhatalommal, hiszen a magas helyi adók csökkentették az állami adóbevé-

- 92/93 -

teleket. A posztklasszikus korra ezért már császári rendeletek útján központilag csökkentették a helyi adók mértékét a polgárok teherbíró képességének megóvása érdekében.

Végül áttekintettük a principátus korát jellemző - az előző időszakokhoz képest jelentősen megnövekedett számú - legfontosabb adónemeket is. Így a rabszolgákkal összefüggésben lerovandó 4 %-os tulajdonszerzési (quinta et vicesima venalium mancipiorum), valamint az eredetileg 5, később 10 %-os mértékűre emelt felszabadítási adót (vicesima libertatis). Említést tettünk a közvetett adók sorában az öröklési adóról is (vicesima hereditatium), amelynek mértékét Augustus adóreformja a hagyaték (hereditas) és a hagyomány (legatum) huszadrészében, azaz 5 %-ában határozta meg. Az adó alanyai csak római polgárok voltak, mentességet élveztek a legközelebbi rokonok (közvetlen felmenők, illetve lemenők, testvérek) és - Traianus óta - a kisebb mértékű örökség. A vicesima hereditatium behajtását illetően a vicesima libertatishoz hasonló történeti fejlődési ív figyelhető meg, a 2. századtól kezdve a publicanusok társaságai ezen adónem vonatkozásában is kiszorultak lassanként az adóztatásból. A quinta et vicesima venalium mancipiorummal egyezően ugyancsak a Kr. u. 7-ben végrehajtott augustusi adóreformmal bevezetett adónemként elemeztük az árverési bevétel után fizetendő 1 %-os centesima rerum venaliumot. Utóbbi az egész birodalom területén érvényben volt, amelyet az állami vagyontárgy tulajdonjogát nyilvános árverés útján szerző vevő volt köteles megfizetni. A közvetlen adók közül a provinciákban a művelésbe vont földekre kivetett földadó (szenátusi provinciákban stipendium, császáriakban tributum soli), valamint az utóbbiakban a kereső foglalkozást űzőket terhelő ún. fejadó (tributum capitis) tekinthetők a legfontosabb adónemeknek. A szenátusi provinciákban ezeknél még a principátus korában is jellemző volt a publicanusok útján való adóbeszedés, de idővel bevonták az egyes településeket is az adóztatásba. A császári tartományokban az adókezelés már egyértelműen állami kézben összpontosult, ennek megfelelően az adók kivetését és beszedését a procuratorok végezték, ám itt is egyre inkább teret nyert a városok közreműködésével megvalósuló adóztatás.

A tanulmány záró pontjában a dominátus adóigazgatásának alapelemeit, illetve a korszak legfontosabb adónemeit tekintettük át. Megállapíthattuk, hogy az ekkor megteremtett abszolút monarchia centralizációt jelentett a pénzügyi igazgatásban is. Miután az adminisztratív és a hadügyi reformok jelentős költségeket emésztettek fel, a pénzügyi stabilitás megőrzése érdekében elkerülhetetlenné vált az adó-, illetve adóigazgatási rendszer strukturális átalakítása. A pénzügyi igazgatás helyi szintű átszervezése Diocletianus, míg a központi hivatalok kialakítása az őt a trónon követő Constantinus császár uralkodásához köthető. A települési adóztatást illetően rögzíthettük, hogy az erősen központosított államberendezkedés keretei között a korszakban települési önigazgatásról csak megszorításokkal beszélhetünk. Az ekkor már nem választott, hanem a városi tanács

- 93/94 -

által kinevezett településvezetők fő feladata ugyanis csupán az adók behajtásáról való gondoskodásra korlátozódott.

A dominátus korának legfontosabb adónemeit áttekintve világosan kirajzolódott, hogy a principátus időszakát jellemző indirekt adók fokozatosan elvesztették korábbi jelentőségüket, a diocletianusi adórendszer így elsősorban az állami egyenes adókkal írható le. A fő bevételi forrást ezek körében a megelőző időkben csupán alkalomszerűen kivetett annona jelentette, amely rendszeres, a nagymértékű infláció miatt főszabályként természetben lerovandó állami egyenes adóvá fejlődött. A rómaiak ugyan mentesültek az adófizetési kötelezettség alól, de már a IV. század elején kiterjesztették azt egész Itália területére. Ami az adókivetés módját illeti, a későrómai agráradóztatás a diocletianusi reformok nyomán a földadó-fejadó (iugatio-capitatio) egymást kiegészítő, kettős rendszerére épült, ezzel teljesen új alapokra helyezve az adókezelést. Hogy teljesebb képet kapjunk erről, a dolgozat végén konkrét primer forrásszövegen keresztül nyertünk bepillantást a dominátuskori adóztatás folyamatába. ■

JEGYZETEK

*A mű a KÖFOP-2.1.2-VEKOP-15-2016-00001 azonosítószámú, "A jó kormányzást megalapozó közszolgálat-fejlesztés" elnevezésű kiemelt projekt keretében működtetett Államtudományi Kutatóműhely keretében, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem felkérésére készült.

[1] Jusztinger János: Az adóigazgatás római jogi előképei I. Adótörténeti szemelvények a római köztársaság időszakából (Kr. e. 509 - Kr. e. 27). Jura 2019. 2. sz.

[2] Áttekintően ld. Ürögdy György: A fiscus Cae-saris alapításához. Antik Tanulmányok (Studia Antiqua) 1960. 7. sz. 61-68. o.

[3] Theodor Mommsen: Römisches Staatsrecht. III/2. S. Hirzel Verlag, Leipzig 1888. 998. o. még egyértelműen Augustusnak tulajdonította a fiscus létrehozását. Otto Hirschfeld: Die kaiserlichen Verwaltungsbeamten bis auf Diocletian. Weidmann, Berlin 1905[2]. 2. o. már úgy foglalt állást, hogy a fiscust és az aerariumot Tiberius választotta szét egymástól. A hazai irodalomban Pókecz Kovács Attila: A római közigazgatás Claudius uralkodása idején (Kr. u. 41-54). Jura 2015. 21/1. sz. 103. o. a központi fiscus létrejöttét Claudius nevével kapcsolja össze. A szerző egy későbbi tanulmányában (Pénzügyi igazgatás a dominatus korában. Jura 2016. 1. sz. 110. o.) hangsúlyozza, hogy a fiscus egységes, központosított kincstárként csak az Antoninusok korától működött.

[4] Fiscus iure privato utitur.

[5] Pókecz Kovács Attila: Pénzügyi igazgatás a dominatus korában (id.), 108. o.

[6] Földi András - Hamza Gábor: A római jog története és institúciói. Oktatáskutató Fejlesztő Intézet, Budapest 2015. 232. o.

[7] Benedek Ferenc - Pókecz Kovács Attila: Római magánjog. Dialóg Campus Kiadó, Budapest - Pécs 2017[5]. 38. o.

[8] Pókecz Kovács Attila: A principátus közjoga (Kr. e. 27 - Kr. u. 284). Dialóg Campus Kiadó, Budapest - Pécs 2016, 47. o.

[9] Pókecz Kovács Attila: Pénzügyi igazgatás a dominatus korában (id.), 109. o. Áttekintően ld. Mireille Corbier: L'aerarium saturni et l'aerarium militare.9 Administration et prosopographie sénatoriale. Publications de l'École française de Rome 24. École française de Rome, Rome 1974.

[10] Pókecz Kovács Attila: A principátus közjoga (id.), 122. o.

[11] Cass. Dio, 53, 15, 3:

[12] Peter Roth: Die Steuergeschichte des römischen Reiches. Diplomica, Hamburg 2017. 24-25. o.

[13] Áttekintően ld. Sven Günther: »Vectigalia nervos esse rei publicae«. Die indirekten Steuern in der Römischen Kaiserzeit von Augustus bis Diokletian. Philippika. Marburger altertumskundliche Abhandlungen 26. Harrasowitz Verlag, Wiesbaden 2008.

[14] Vö. Nyikolaj Alekszandrovics Maskin: Augustus principatusa. Kialakulása és társadalmi lényege. Akadémiai Kiadó, Budapest 1953. 380-381. o.

[15] Áttekintően ld. pl. James Smith Reid: Municipalities of the Roman Empire. Cambridge University Press, Oxford 1913.

[16] A municipiumok és coloniák fogalomtörténetéről ld. Földi András - Hamza Gábor: A római jog története és institúciói (id.), 35[3]. o.

- 94/95 -

[17] Paul. D. 39, 4, 4, 2 (libro 52 ad edictum): In omnibus vectigalibus fere consuetudo spectari solet idque etiam principalibus constitutionibus cavetur.

[18] Wolfgang Liebenam: Städteverwaltung im Römsichen Kaiserreiche. Duncker & Humblot, Leipzig 1900. 22. o.

[19] Maga a "municipium" megjelölés is visszavezethető a "munus capere" (terheket viselni) kifejezésre. Ld. Ernst Kornemann: Municipium. In: (Georg Wissowa - Wilhelm Kroll - Karl Mittelhaus - Konrat Ziegler - Hans Gärtner szerk.): Paulys Real-Enzyklopädie der classischen Altertumswissenschaft. XVI/1. Metzler Verlag, Stuttgart 1933. 631. o.

[20] C. 10, 46, 1 (Imp. Gordianus A. Ianuario): Muneris publici vacationem ea continere, quae lege, non senatus consulto, non constitutionibus principum iniunguntur, merito responsum est. Ad quam formam iuris pertinens si coeperis ad munera extraordinaria a magistratibus devocari, appellatione interposita poteris apud praesidem iuris rationibus protegi.

[21] Herm. D. 50, 4, 1 pr. (libro 1 epitomarum): Munerum civilium quaedam sunt patrimonii, alia personarum.

[22] Ez kezdetben - a munera personaléhoz hasonlóan - csak a nagykorú (25. életévet betöltő) személyeket terhelte, de Hadrianus egy rendelete értelmében már a korlátozottan cselekvőképes serdületlenekre is vonatkozott. Ld. Paul. D. 36, 1, 76, 1 (libro 2 decretorum): [...] Tutores Valerianae filiae Antonini egestatem eius praetendebant et recitabant divi Hadriani constitutionem, in qua quantum ad munera municipalia iusserat eum annum, quem quis ingressus esset, pro impleto numerari...

[23] Tac., Ann. 13, 31: [...] Vectigal quoque quintae et vicesimae venalium mancipiorum remissum, specie mag-is quam vi, quia, cum venditor pendere iuberetur, in partem pretii emptoribus adcrescebat.

[24] Peter Roth: Die Steuergeschichte des römischen Reiches (id.), 23. o.

[25]

[26] Peter Roth: Die Steuergeschichte des römischen Reiches (id.), 21. o.: " [...] vermutlich handelte es sich um eine Freigrenze auf Erbschaften, die spekulativ 1.000 Sesterzen betragt haben könnte." Vö. Sven Günther: »Vectigalia nervos esse rei publicae«. Die indirekten Steuern in der Römischen Kaiserzeit von Augustus bis Diokletian (id.), 46-48. o.

[27] Ernst Schönbauer: Zur Erklärung der lex metalli Vipascensis. Zeitschrift der Savigny-Stiftung für Rechtsgeschichte. Romanistische Abteilung 1925. 45. sz. 382. o.

[28] Karl Hönn: Staat und Verwaltung in der römischen Kaiserzeit. B. G. Teubner, Leipzig 1914. 22-23. o.

[29] Peter Roth: Die Steuergeschichte des römischen Reiches (id.), 22. o.

[30] Részletesen ld. Lutz Neesen: Untersuchungen zu den direkten Staatsangaben der römischen Kaiserzeit (27 v. Chr.-284 n. Chr.). Dr. Rudolf Habelt GmbH, Bonn 1980.

[31] Benedek Ferenc - Pókecz Kovács Attila: Római magánjog (id.), 40. o.

[32] Ld. pl. Földi András (szerk): Összehasonlító jogtörténet. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest 2014[2]. 259. o.

[33] Ehhez ld. Karl Bücher: Die diokletianische Taxordnung vom Jahre 301, Zeitschrift für die gesamte Staatswissenschaft 1984. 50. sz. 189-219. o.

[34] Jelentőségére tekintettel per tangentem érdemes megemlékeznünk a pénzügyi-gazdasági reform részét képező ármaximáló rendeletről is. (Az eddigi legteljesebb szövegkiadást ld. Sigfried Lauffer: Diokletians Preisedikt. De Gruyter, Berlin 1971). Azt ugyanis a magánszemélyek közötti szerződéses kapcsolatokba való központi beavatkozás legdirektebb megnyilvánulásaként értékelhetjük. A pénzreform abban az értelemben valóban elkerülhetetlen volt, hogy egy olyan fizetőeszközre volt szükség, amely rendeltetését valóban képes betölteni. A reformkoncepció másik eleme, a 301-ben kiadott ármaximáló rendelet megítélése viszont már korántsem ilyen egyértelmű. Az edictum részletesen meghatározta számos termék maximális vételárát, sőt esetenként még a munkabéreket is maximalizálta, ezek túllépésére pedig komoly szankciókat (köztük akár halálbüntetést is) rendelt. Vö. Simon Corcoran: The empire of the tetrarchs. Imperial pronouncements and government, AD 284324. Clarendon Press, New York 2000[2]. 232. o. Különös módon mégsem tekintette érvénytelennek azon szerződéseket, amelyek megszegték a rendeletet. A diocletianusi edictum bürokratikus, a gazdasági adottságokat sok esetben figyelmen kívül hagyó sematizmusa eredményezte azt, hogy a rendelkezés éppen ellenkező hatást váltott ki, mint amelyet el kívánt érni. Mind a gazdasági, mind pedig a társadalmi hatásai negatívak voltak annak ellenére, hogy ez az intézkedés célzottan a vevőt próbálta védelemben részesíteni a gazdasági krízis hátrányos következményeivel szemben. Bár az edictum hatálya formálisan az egész birodalomra kiterjedt (totius orbis nostri, universo orbi), azt magára nézve valamennyi társcsászár kötelezőnek ismerte el, ténylegesen mégis csak a Diocletianusnak közvetlenül alárendelt provinciákban érvényesült (Thracia, Hellas, Egyiptom és az ázsiai tartományok). Időben is csupán öt évig, a császár lemondásáig volt hatályban. E direkt beavatkozás a magánszemélyek közti szerződéses viszonyokba, a kereskedelmi kapcsolatok működéséhez elengedhetetlen szabad alkufolyamatba nemcsak a kívánt célját nem tudta érni, de kudarcának a császár és politikai rendszere bukásában is döntő szerepe volt. Ez nemcsak arra mutat rá, hogy milyen veszélyekkel jár a direkt közjogi beavatkozás a magánszemélyek szerződéses kapcsolataiba, hanem arra is, hogy a vételár (pretium) az adásvételi szerződés lényeges alkatrészeként szerepét csak akkor töltheti be, ha a felek kellő szabadságot kapnak annak mértéke megállapítását illetően. Csak a kölcsönös alkufolyamatok - természetesen megfelelő jogi garanciákkal körülbástyázva - eredményezhetnek olyan, az áru tényleges ellenértékeként funkcionáló vételárat, amely mindkét szerződő partnernek megfelel, és így érdekében áll az ügyletet megkötni. Ehhez ld. a szerzőtől: Jusztinger János: A vételár az ókori római adásvételnél. Dialóg Campus Kiadó, Pécs 2016. 132-133. o.

- 95/96 -

[35] Vö. Arnold Hugh Martin Jones: Inflation under the Roman empire. The Economic History Review 1953. 5/3. sz. 298-301. o.

[36] Vö. Károly Visky: Die Proportionalität von Wert und Preis in der römischen Rechtsquellen des III. Jahrhunderts. Revue internationale des droits de l'antiquité 1969. 16. sz. 381-382. o.

[37] Ld. pl. Xavier Linand de Bellefonds: Un modele monétaire pour l'économie de l'Empire romain au IIIe siecle de notre ere. Revue historique de droit français et étranger 1980. 58. sz. 561-586. o.; Jean-Pierre Callu - Jean-Noël Barrandon: L'inflazione nel IV secolo (295-361) e il contributo delle analisi. In: (Andrea Giardiana szerk.): Società romana e impero tardoanti-co. I. Istituzioni, ceti, economie. Laterza, Rome - Bari 1986. 559-599. o.

[38] Hamza Gábor: Gazdaság és jog kapcsolata a császárkori római birodalomban. Jogtudományi Közlöny 1995. 50/9. sz. 412. o.: "A pénz vásárlóereje csökkenésének mértékére nézve jellemző, hogy Gallienus uralkodása idején (253-268) az ezüstdénár inflálódása - Jones és Heichelheim számítása szerint - eléri a 2400%-ot.". Vö. Michael Rostovtzeff: Gesellschaft und Wirtschaft im römischen Kaiserreich. II. Quelle & Meyer, Leipzig 1929. 178. o.

[39] Nyikolaj Alekszandrovics Maskin: Az ókori Róma története. Tankönyvkiadó, Budapest 1951. 426428. o.

[40] Pókecz Kovács Attila: Pénzügyi igazgatás a dominatus korában (id.), 108. o.

[41] Áttekintően ld. Kelemen Miklós: A birodalom kormányzása. A Késő-római Birodalom közszolgálata - jogi források elemzése alapján. Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar, Budapest 2007.

[42] Benedek Ferenc - Pókecz Kovács Attila: Római magánjog (id.), 46. o; Kelemen Miklós: A birodalom kormányzása. A Késő-római Birodalom közszolgálata - jogi források elemzése alapján (id.), 35-36. o.

[43] Vö. Roland Delmaire: Les institutions du Bas-Empire romain de Constantin á Justinien, I. Les institutions civiles palatines. Le Cerf-CNRS, Paris 1995. 129-131. o.

[44] Csoknya Tünde - Jusztinger János (szerk.): A római jog alapfogalmai. Dialóg Campus Kiadó, Budapest - Pécs 2018[2]. 14. o.

[45] A principátus idején kialakult rendnek megfelelően az egyes tartományokban a dominátus időszakában hosszú ideig a procuratorok voltak a pénzügyi igazgatás területi vezetői. Az adókezeléssel összefüggésben kiemelendő az adószedők kinevezésével, illetve az adócsalók, egyéb visszaéléseket elkövetők letartóztatásával, az adókönyvek ellenőrzésével és az azokból készített összefoglalóknak a dioecesisek felé való továbbításával kapcsolatos adminisztratív jogköreik.

[46] Pókecz Kovács Attila: Pénzügyi igazgatás a dominatus korában (id.), 110. o. A két tisztviselő jogköreinek alakulásáról a dominátus időszakában ld. 116-117. o.

[47] Ld. erről részletesebben a következő alpontban.

[48] Benedek Ferenc - Pókecz Kovács Attila: Római magánjog (id.), 47. o.

[49] Jóllehet Pókecz Kovács Attila: Pénzügyi igazgatás a dominatus korában (id.), 110. o. megjegyzi: "A bevezetett új adónemek azonban jelentős terhet róttak a polgárokra, és nagyon magas volt a pézügyi igazgatás körében a korrupció is.".

[50] Erről bővebben ld. Károly Visky: Spuren der Wirtschaftskrise der Kaiserzeit in den römischen Rechtsquellen. Dr. Rudolf Habelt GmbH - Akadémiai Kiadó, Bonn - Budapest 1983.

[51] Áttekintően az újabb nemzetközi irodalomból ld. Johannes Alexander (Sander) Boek: Taxation in the Later Roman Empire. A Study on the Character of the Late Antique Economy. Leiden University, Leiden 2008. 63-83. o. A capitatio-iugatio rendszerének elemzését a hazai irodalomból ld. Várady László: Későrómai hadügyek és társadalmi alapjaik. A római birodalom utolsó évszázada (376-476). Akadémiai Kiadó, Budapest 1961. 307-314. o.

- 96/97 -

[52] Pókecz Kovács Attila: Pénzügyi igazgatás a dominatus korában (id.), 111. o.

[53] Áttekintően, további irodalommal ld. Walter Goffart: Caput and colonate. Towards a history of late Roman taxation. University of Toronto Press, Toronto 1974.

[54] Földi András (szerk): Összehasonlító jogtörténet (id.), 259. o.

[55] Vö. Hermann Gottlieb Heumann - Emil Seckel : Handlexikon zu den Quellen des römischen Rechts. Akademische Druck- und Verlagsanstalt, Graz 1958[10]. 260. o.

[56] Benedek Ferenc - Pókecz Kovács Attila: Római magánjog (id.), 48. o.: "A szenátori és lovagrendi nagybirtokosok, hasonlóképpen a császárok, nagyüzemi ültetvénygazdaságként nem hasznosított termőföldjeiket részes kishaszonbérlet (colonia partiarid) formájában kiadták föld nélküli kisembereknek, akik idővel egzisztenciális függő viszonyba kerültek a bérbeadókkal, s ettől többé nem voltak képesek megszabadulni."

[57] A mezőgazdasági adórendszer és a koloná-tus összefüggéseiről ld. Várady László: Későrómai hadügyek és társadalmi alapjaik. A római birodalom utolsó évszázada (376-476) (id.), 94-101. o.

[58] Aurelius Arcadius Charisius magister libello-rum D. 50, 4, 18 (libro singulari de muneribus civilis). A fragmentum teljes szövegét ld. e tanulmány mellékleteként csatolva.

[59] Pólay Elemér: A római polgárokat terhelő közszolgáltatások rendje Arcadius Charisiusnak, a digeszták posztklasszikus jogászának művében. Acta Universitatis Szegediensis. Acta juridica et politica 1980. 27. sz. 301. o.

[60] Arcadius Charisius D. 50, 4, 18, 18 (libro singulari de muneribus civilis): Patrimoniorum sunt munera, quae sumptibus patrimonii et damnis administrantis expe-diuntur.

[61] Arcadius Charisius D. 50, 4, 18, 25 (libro singu-lari de muneribus civilis): Praeterea habent quaedam civita-tes praerogativam, ut hi, qui in territorio earum possident, certum quid frumenti pro mensura agri per singulos annos praebeant: quod genus collationis munus possessionis est.

[62] A Codex Theodosianus rendeleteiben megjelenő társadalmi, gazdasági, (köz)igazgatási kérdésekkel összefüggésben az újabb irodalomból számos tanulmánnyal ld. Sylvie Crogiez-Pétrequin - Pierre Jailette (szerk.): Société, Économie, Administration dans le Code Théodosien. Presses Universitaires du Septentrion, Villeneuve d'Ascq 2012.