Nolo enim eundem populum imperatorem et portitorem esse terrarum.
(Cic. rep. 4, 7)
Az adóztatás folyamata (adókivetés, adóbeszedés és adóbehajtás) az általános közigazgatási szervezetrendszer fejlődésével párhuzamosan folyamatos változáson és átalakuláson megy keresztül. A történelmi előképek vizsgálata éppen ezért az adórendszer és az adóigazgatás hatékonyságának elemzése során is nélkülözhetetlen. Hiszen az adó olyan, tulajdonképpen az államiság kialakulásával egyidős társadalmi jelenség, amely nélkül hatékony kormányzat egyik korban sem működhet. A modern értelemben vett adórendszer fogalma annak alapfeltételei hiányában[1] természetesen korántsem vetíthető vissza az államilag szervezett társadalmak létrejöttének idejére.[2] Az azonban az anakronizmus veszélye nélkül is rögzíthető, hogy a közös szükségletek fedezetéül már a kezdetektől fogva megkövetelt az állam vagy más adóztatási joggal felruházott közjogi entitás bizonyos - előbb csak természetbeni, idővel egyre általánosabban pénzbeli - szolgáltatásokat.[3]
Az adóigazgatás antik római előképeinek vizsgálata annál is inkább indokolt lehet, mert az a praxisból kiinduló sajátos római jogfejlesztési struktúra, amely a ius Romanum évezredes ókori történetét meghatározta, nem csupán a magán-, de a közjog, közelebből az igazgatás-szervezés területén is jól tetten érhető. A római pénzügyi kormányzat e gyakorlatorientált és pragmatikus szemléletnek köszönhetően volt képes a felmerülő financiális problémákra adekvát és hatékony megoldásokat találni. Helytállónak tartjuk Kelemen Miklós következő megállapítását: "A szakirodalomban többször is alulszervezettnek vagy esetlegesnek bemutatott római igazgatásszervezésről általánosságban elmondható, hogy elsősorban a felmerülő helyzetekre és problémákra reagálva alakított ki a hatékonyságot és a praktikumot leginkább szolgáló intézményszervezési megoldásokat."[4]
Az általános közigazgatás egyik ágaként az adókezelés szervezete minden korban szoros összefüggésben állt előbbi fejlődésével. Munkánk során ezért a megfelelő helyeken a szükséges mértékig áttekintést adunk az ókori római államszervezet - különösképpen a pénzügyi igazgatásban közreműködő szervek - felépítéséről és működéséről is.
Vizsgálatainkat a köztársaság korától indítjuk, tekintettel arra, hogy csak ebben az időszakban valósult meg Rómában az államvagyon intézményesülése, amelyre ez idő tájt a res populi konstrukcióját vették igénybe. Az ide tartozó jogviszonyokat a romanisztikában a communis opinio szerint a ius publicum körébe sorolják. Természetesen, miután a modern fogalmaink szerinti jogági tagozódás a római jogban nem vagy csak nehezen érhető tetten a közpénzügyekre vonatkozó "normaanyag" éppúgy megtalálható a kezdeti időkben a ius civile -ius gentium fogalompárral lefedett jogrétegek előírásai között, mint a principátus időszakától már határozottan, jogtagozódási kategóriaként is elkülöníthető ius privatum - ius publicum normái sorában. Amennyire helytelen tehát az Ulpianus által[5] is csupán a köz-, illet-
- 105/106 -
ve magánérdek fogalmai mentén elválasztott jogterületeket a mai közjog - magánjog jogági tagozódással azonosítani,[6] éppúgy hibás megközelítés lenne a közpénzügyekkel kapcsolatos rendelkezéseket koherens normaanyagként kezelni.[7]
Fontos kiemelni, hogy az köztársaságkori állami kiadások volumene nagyságrendekkel elmaradt a későbbi időszakokétól.[8] Ezeken belül is elsősorban a középítkezések (középületek, közutak, városfalak, hidak, csatornák, vízvezetékek létesítése és karbantartása),[9] a vallási kultuszok, szertartások költségei, istentiszteleti célokra eszközölt kiadások (templomok építése, illetve karbantartása, ünnepi játékok, papság díjazása), valamint a hadikiadások voltak meghatározóak. Az államköltségek körébe estek továbbá a helytartók reprezentációs kiadásai (vasarium), a tisztviselői segédszemélyzet (alkalmazottak) díjazása, illetve az eseti diadalmenetek, köztemetések, valamint gabonaosztások (frumentatio) költségei.[10] A szakirodalomban vitatott, hogy ténylegesen mikortól beszélhetünk jogalanyisággal rendelkező államkincstárról (fiscus), de az bizonyos, hogy az ősi köztársaságkori államkassza, az aerarium populi Romani nem volt az.[11] Amint azt a későbbiekben látni fogjuk, majd csak Augustus pénzügyigazgatási reformjai nyomán, a principátus korában kezd lassanként körvonalazódni az államvagyon alanyának tekinthető, önálló jogi személyiséggel rendelkező fiscus jogintézménye, amely a princeps rendelkezése alatt állva fokozatosan felszívja a populus Romanus legfontosabb bevételeit (köztük az adóbevételeket), s ezzel kiszorítja a szenátus ellenőrzése alatt álló aerariumot.[12] Az államkincstárat - fizikai értelemben legalábbis - a köztársaság idején tehát ez utóbbi aerarium, a mezőgazdaság védőistene, Saturnus tiszteletére szentelt templomban elhelyezett, egyebek (pl. a fontos magisztrátusi dokumentáció) mellett az állami ingóvagyon legértékesebb részét képező jelentős mértékű nemesfém kincset és készpénzt őrző aedes Saturni jelentette. Ugyan nem önálló jogalanyként, de tágabb értelemben már ebben a korban is azonosították az aerariumot az államkincstár elvont fogalmával, a pénzbeli államvagyonnal, illetve még tágabban az állami pénzügyekkel, amelynek működését az azt lebonyolító központi állami szervek, illetve hivatalnokok - így a szenátus és az egyes magisztrátusok - biztosították.[13] Kr. e. 357-től egy újabb köztársasági államkincstárat állítottak fel, az aerarium sanctiust.[14] Ebbe a válsághelyzetekre fenntartott, tartalékalapot jelentő kincstárba a rabszolgafelszabadítás után fizetendő 5%-os adók (vicesima libertatis) folytak be. Az aerarium sanctius fokozatosan elkülönült az államkincstáron belül, amelyet csak végszükség esetén, megfelelő eljárás lefolytatása mellett lehetett igénybe venni. Amint arra Livius is utal, erre került sor például a második pun háború idején, amikor a háború folytatásához szükséges hadianyag, illetve ellátmány biztosítására használtak fel az aerarium sanctiusból 4000 font aranyat.[15] Ezt követően, egészen a polgárháború idejéig nincs forrásszerű bizonyíték az említett tartalékalap csökkenésére.[16]
A királyság korát követően a korábban az uralkodót megillető pénzügyi kormányzati feladatok közül az állami pénzügyek legfőbb felügyelete a köztársaság idején a szenátus hatáskörébe került, amely széleskörű jogosítványokat nyert ezzel összefüggésben az államvagyon kezelését és az államháztartás vitelét illetően. A köztársasági államszervezet[17] témánk szempontjából fontos, az állami pénzügyek, így az adóigazgatás területén meghatározó jelentőségű szervei sorában elsőként a szenátusról kell említést tennünk. A fokozatosan politikai döntéshozó szervvé váló testület a köztársaság idején ugyanis irányította a közpénzügyeket, intézte az adókivetést, rendelkezett az állami célokra befolyt pénzzel, megszabta a consulok, illetve a censorok közpénzekkel kapcsolatos tevékenységének irányelveit és ellenőrizte azok végrehajtását. Előbbieket kivéve minden magisztrátus csak a szenátus által előzetesen engedélyezett keretösszeg (pecunia attributa) erejéig rendelhetett el kifizetést.[18]
A köztársaság idején az állami vagyonjog rendes ügyletei, így a közpénzügyek is túlnyomórészt a censorok hatáskörébe tartoztak, amely tisztségről először i. e. 443-ban találunk említést.[19] E magisztratúra a politikusi életpálya betetőzésének számított Rómában, csak konzulviseltek pályázhattak rá. Nem volt folyama-
- 106/107 -
tosan betöltött tisztség: a két censort a comitia centuriata egy lustrumra, azaz ötévente választotta az éppen esedékes census (a polgárok vagyoni osztályokba való besorolása) lefolytatására; az erre rendelkezésre álló idő (18 hónap) elteltével lejárt a hivatali idejük.
"Az új magisztrátus, a censor, nem kapott impériumot, nem volt általános főhatalma az állami dolgok intézésére. Kifejezetten a magánszféra és a közszféra érintkezésének rendjét volt hivatva ellenőrizni: megállapította a polgárok által fizetendő adókat, katonáskodási kötelességüket, és hogy melyik szinten kötelesek azt teljesíteni (census)".[20]
A katonai és az adócensus tehát szoros összefüggésben állt egymással, így a censor felbecsülte a polgárok vagyonát, és ennek alapján osztotta be őket a különböző classisokba. A szenátori (ordo senatorius) és a lovagrend (ordo equester) listáját is ő állította össze. A kései köztársaság idején, az adózó provinciák megjelenésével az innen beáramló, összegszerűen vagy tized formájában megállapított adó (stipendium/decumae) feletti ellenőrzést is gyakorolta. A censor így tulajdonképpen ellenőrzése alatt tartotta Róma legfontosabb bevételi forrásait. Az állami kiadások felügyelete szintén a feladatkörébe tartozott, végső soron az összes, a közpénzekkel való gazdálkodással kapcsolatos magisztratúrát, sőt, a szenátust is ellenőrizte. A két censura közötti időszakban az említett hatásköröket - köztük az adóbérlőkkel való megállapodások megkötésének jogát - a consulok gyakorolták.
A szerteágazó censori feladatokból[21] témánk szempontjából alaposabban az állami költségvetés kezelésének jogkörét kell górcső alá vennünk. A köztársaságkori római közpénzügyi igazgatás jellemző sajátosságaként az állami jövedelmek, így az adók behajtása ugyanis nem közvetlenül történt, hanem azt magánosoknak adták bérbe, e szerződéseket pedig a censorok kötötték meg a vállalkozókkal. "Ezzel a módszerrel költséges igazgatási apparátust takarítottak meg, de ez a rendszer egyúttal számos visszaéléshez is vezetett."[22]
Amint azt fentebb láttuk, a censor tartotta voltaképpen kézben az egész költségvetés bevételi és kiadási oldalának szabályozását. Előbbit illetően rajta keresztül történt a közföldek (ager publicus)[23] és az adók bérbeadása (locatio vectigalia). A kiadási oldalon a censor feladata volt a közületi megbízások - középítkezések (útépítés, hídépítés, középületek létesítése), közmunkák kiadása a magánvállalkozóknak (ultro tributa). A közvagyonnal való gazdálkodás során a censorok hatáskörét csak a kiadási oldalon korlátozta a szenátus, amelynek döntéséhez kötve voltak, a bevételi oldalt ellenben szabadon határozhatták meg.[24] Ennek keretében a polgárokat terhelő adók mértékének megállapítása mellett meghatározták a vám-jövedelmeket,[25] a közföldek haszonbérét,[26] az egyes provinciákra kivetett adókat, esetenként hatósági árakat szabtak meg,[27] végül e magisztrátusok döntöttek az állami földtulajdon használati jogának magánosok részére való átengedésének ellenértékéről is.[28] Tekintettel arra, hogy a római állam ebben az időszakban nem működtetett költséges hivatali apparátust az adóbehajtás céljára (hiszen azzal ekkor még nem is rendelkezett), erre a célra leggyakrabban magánvállalkozók (publicani) közreműködését vette igénybe:[29] e szerződések megkötése ugyancsak a censorok feladata volt.[30] Amint azt majd látni fogjuk, csak a császárkorban következik be fokozatos áttérés az állami tisztviselők útján való adóbehajtásra, ahogy az a modern pénzügyigazgatási keretek között is történik. Ami mármost a censori szerződések megkötésének külső lefolyását illeti, az tulajdonképpen egy árverésnek feleltethető meg, amelyet mindig megelőzött az árverési feltételeknek a censor általi közzététele. A magisztrátus ún. lex censoriában törvényi nyelvezettel rögzítette a megkötendő kontraktus kötelező tartalmi elemeit. Az auctio nyilvánosan (in conspectu populi Romani) ment végbe. Az adóbérlők nevében és számlájára eljáró, legkedvezőbb ajánlatot tévő ún. manceps részére foganatosított addictióval az ügylet perfektté vált.
Az említett censori szerződések sajátos átmenetet képeznek a ius privatum és a ius publicum szférája között, hiszen ezen ügyletekre a primer források egyfelől a magánjogi bérleti megállapodás (locatio conductio) terminológiáját alkalmazzák, az adóbérletet a dologbérletnek (locatio conductio reinek), a közmegbízatások kiadását pedig a vállalkozási szerződésnek (locatio conductio operisnek) megfeleltetve; találkozunk továbbá éppen a köztársaság korában az adásvétel (emptio venditio) megjelöléssel is
- 107/108 -
(az állami megbízások vételével azok felvállalásánál és eladással azok kiadásánál).[31] Másfelől azonban e censori szerződéseket - a köztársaság korában mindenképp - a magánjogtól idegen, tipikus közigazgatási nyelvezet szerint fogalmazták meg. Ami a megállapodások jogi természetét illeti, fontos kiemelnünk, hogy azokban - eltérően a tisztán magánjogi contractusoktól - a szerződés tartalmát az egyik fél, a magisztrátus egyoldalúan határozza meg.[32] A leges censoriae tehát sajátos átmenetet jelentenek a normatív erejű magisztrátusi rendelkezések és a civiljogi megállapodások között. Az adóbérlőkkel kötött censori locatiók ezért - a forrásokban használt terminológiai egyezések ellenére - csak megszorításokkal vonhatók a magánjogi bérlet fogalma alá. E megállapodások ugyanis nem csupán az állam (illetve az azt képviselő magisztrátus) és az adóbérlők közötti jogviszonyt szabályozták (pl. bérleti idő hossza, ellenszolgáltatás, esetleges biztosítékok), hanem közvetlen rendelkezéseket is tartalmaztak az adóalanyok jogait és kötelezettségeit illetően (pl. adómentességek, a publicanusok által alkalmazható kényszereszközök az adóbehajtás során). A régi római jog azonban - lévén a közvetlen képviselet intézményét nem ismerte[33] - következetesen tartotta magát ahhoz az elvhez, hogy egy jogügyletből a feleken kívül más személy sem jogosítva, sem kötelezve nem lehet.[34] A köztársaságkori primer forrásokban az adóbehajtás jogalapjaként megjelenő leges censoriae éppen ezért sokkal inkább tekinthetők önálló normatív aktusoknak, abban az értelemben legalábbis, hogy az azokban az adóbérlők számára biztosított kényszereszközök nem az államról rájuk szerződéssel "átruházott" jogosultságokként, hanem kifejezetten a publicanusok számára konstruált jogeszközökként értelmezendők. Az adó beszedésének, illetve behajtásának folyamatában viszont már két magánszemély állt egymással szemben: egyik oldalon a publicanus mint adóbérlő, a másikon pedig az adófizetésre kötelezett. Az adótartozási jogviszony ebben a tekintetben tulajdonképpen obligatio civilisnek tekinthető: az adóbérlő magánhitelező módján polgári peres úton hajthatta be adókövetelését, a publicanusok és az adókötelezettek közötti jogviták a rendes bíróságok hatáskörébe tartoztak.
A közpénzügyek felügyeletével kapcsolatban végül a quaestor tisztségére kell röviden kitérnünk.[35] A kisebb magisztrátusok (magistratus minores) közé tartozó, a cursus honorum legalsó fokát jelentő tisztséget a hagyomány szerint valószínűsíthetően Kr. e. 447 óta töltötték be.[36] Ugyan a megnevezésével összefüggésben helytálló lehet az a szakirodalmi megállapítás, miszerint a quaerere kifejezés inkább jogi, mintsem pénzügyi felügyeletre utal,[37] de az bizonyos, hogy a consulok pénzügyi alkalmazottjaiként, segítőjeként[38] a két quaestor ezirányú feladatkörébe a levéltár (tabularium) mellett az aerarium is beletartozott.[39] Tisztségük az állami pénzügyekkel, így az adókezeléssel a későbbiekben is szorosan összefonódott. A két városi (polgári) quaestor urbanus mellett Kr. e. 421-től újabb két quaestort választottak a hadipénztár kezelésére,[40] majd - a praetori magisztratúrához hasonlóan - számuk tovább emelkedett.[41] Nem csupán az állami kiadásokat felügyelték, de feleltek a közbevételek beszedéséért is. A városi quaestorok Rómában vezettek nyilvántartást a törvény vagy más magisztrátus rendelkezése alapján keletkezett adósságokról, s gondoskodtak azok behajtásáról.[42] A kibővített quaestori testületben az új tisztségviselők az egyes itáliai városok, később pedig már a provinciák pénzügyi igazgatásában is tevékenykedtek, s biztosították - egyebek mellett[43] - a beszedett adók Rómába juttatását.[44]
Ahhoz, hogy komplexebb képet adjunk a köztársaság korának adóigazgatásáról, feltétlenül ki kell térnünk az adóbeszedés sajátos antik római módját jelentő ún. adóbérlői tevékenység elemzésére is. Hivatalos állami szervek helyett, illetve mellett magánszemélyek bevonása az adóztatásba ugyan még a császárkorban is a római adókezelési rendszer sajátja maradt, de az kétségtelen, hogy az adóbérlet intézményének a fénykorát a res publica időszaka jelentette. A római köztársaság a kivetett adók beszedésére ugyanis legtöbbször nem állított fel külön hivatali apparátust, hanem azt - tulajdonképpen piaci alapon megszervezve - társaságokba (societas publicanorum)[45] tömörült, lovagrendi római pénzemberekre (publicani)[46] bízta bérfizetés ellenében. E publicanusok a pun háborúk
- 108/109 -
időszakától kezdve tehát az adóbérlet mellett a legkülönbözőbb állami beruházásokon működtek közre vállalkozóként: gondoskodtak a hadsereg ellátásáról, középítkezéseket bonyolítottak, bányákat vettek haszonbérbe. A kezdeti időkben szenátorok is elnyerhettek állami megbízásokat, azonban a Kr. e. 220-ban keletkezett lex Claudia a szenátori rend tagjait kizárta minden kereskedelmi ügyletből, köztük az adóbérletből is,[47] így a lovagrendiek előtt megnyílt az út a gyors meggazdagodás felé.[48] Az állami adó- és egyéb díjkövetelések behajtásának bérlete pedig minden másnál jövedelmezőbb megoldásnak bizonyult. A kisebb gazdasági erőt képviselő magánszemélyeket ezért csakhamar kiszorították a társas vállalkozások. Amint azt Ürögdi találóan megfogalmazta: "Igaz, hogy egy vállalkozó az egész nyereséget egyedül zsebre vághatja, viszont egyedül is kell vállalnia a teljes kockázatot, míg, ha többen vállalkoznak, mind a kockázat, mind a nyereség megoszlik, sőt mód nyílik arra, hogy egy vállalkozó egy időben több üzletbe bekapcsolódjék."[49]
A societas publicanorum vezetője a manceps volt: az árlejtésen ő tett ajánlatot a censornak, s ő kötötte meg a szerződést is a saját nevében. A társaság tagjai (socii) a tőkéstársak, illetve a kezest vagy zálogot nyújtó társak voltak. Az üzletek operatív igazgatását, a számviteli irányítást az évente választott magisterek látták el. Az adóbérlő társaságok kiterjedt személyi állománnyal működtek (familia publicanorum): actor, coactor, contrascriptor, dispensator, tabellarius stb. A nagy adóbérlő szervezetekbe - forgalomképes részjegyek (particulae) megvásárlása útján - számos kistőkés római polgár (affines, participes) is bekapcsolódott.[50]
Az, hogy a római gazdasági élet ilyen nagymértékben támaszkodott e magánvállalkozók társaságaira, lehetővé tette a viszonylag kis létszámú hivatali apparátus hatékony működését. Az általuk szedett indirekt adójövedelem (vectigalia) mint "az állam idegrendszere" aposztrofálható (vectigalia nervos esse rei publicae), ahogy azt Cicero hangsúlyozta a prétorsága idején Kr. e. 66-ban, a harmadik mithridatési háború előestéjén elmondott Pro lege Manilia avagy ismertebben a De imperio Cn. Pompei című beszédében, amellyel elérte, hogy a Mithridates pontusi király elleni háború vezetését Pompeiusra bízzák.[51]
Cic. Manil. 17
Nam et publicani, homines honestissimi atque ornatissimi, suas rationes et copias in illam provinciam contulerunt, quorum ipsorum per se res et fortunae vobis curae esse debent. Etenim, si vectigalia nervos esse rei publicae semper duximus, eum certe ordinem qui exercet illa firmamentum ceterorum ordinum recte esse dicemus.
A publicanusok legtágabb értelemben azok a személyek voltak tehát, akik az állammal üzleti kapcsolatba léptek, amint erre Ulpianus is utal az alábbi fragmentumban:
Ulp. D. 39, 4, 1, 1 (libro 55 ad edictum)
[...] Publicani autem sunt, qui publico fruuntur (nam inde nomen habent), sive fisco vectigal pendant vel tributum consequantur: et omnes, qui quod a fisco conducunt, recte appellantur publicani.[52]
E megállapodások leggyakoribb tárgya pedig az állami jövedelmek - kiemelten az adók és illetékek, illetve vámok - bérlete volt. Ezt a censor versenytárgyalás (árverés) lefolytatását követően a legkedvezőbb ajánlatot tevőnek adta bérbe. Az adóbérlet intézményével az állam megtakarította a pénzügyi igazgatás fenntartásával járó személyi és dologi kiadásokat, nem kellett gondoskodnia megfelelően képzett hivatalnokokról. További előnyként említhető, hogy a kincstár biztosan beérkező, szerződésben előre összegszerűen meghatározott jövedelemre számíthatott belőle. Az árveréses forma pedig garantálta, hogy a szerződéskötésre az állam számára legkedvezőbb ajánlatot tévő vállalkozóval kerüljön sor.
A rendszer kétségtelen hátulütője volt, hogy a publicanusok - az üzlettel járó kockázatot ellensúlyozandó - a lehető legnagyobb haszon elérésre törekedve az adóalanyokat (főként a provinciák lakosait) kíméletlenül kizsákmányolták. Mivel már a köztársaság időszakától kezdve egész tartományok teljes kincstári jövedelme behajtásának jogát szerezték meg az adóbérlők (pl. societas Bithynica), növekvő gazdasági hatalmukhoz döntő politikai befolyás is társult idővel, így a rendszer szükségszerűen a közélet korrumpálódásához vezetett és a visszaélések melegágya lett. Igen gyakran mege-
- 109/110 -
sett ugyanis, hogy a publicanusok az adófizetők alávetett, kiszolgáltatott helyzetével visszaélve több adót szedtek be, mint amennyi a megállapodás szerint megillette volna őket.[53] Egy kapzsi, a saját érdekében a publicanusszal összejátszó helytartó adott esetben teljesen megpecsételhette az adóalanyok sorsát. A provinciák lakóinak csupán az a - bizonytalan eredménnyel kecsegtető - lehetőségük maradt, hogy a jogtalan adószedés miatt vádat emeltek a hivatali év lejártával a gyűlölt negotiatiorral szemben.[54] Ahogy azt Liviusnál is olvashatjuk, ahol adóbérlők működnek, ott vagy az állam tulajdonjoga nem érvényesül, vagy pedig a szövetséges nép szabadságát tiporják el.
Liv. 45, 18, 2
[...] Ubi publicanus esset, ibi aut ius publicum vanum aut libertatem sociis nullam esse.
Összességében elmondható, hogy az adóbérlet intézménye a kezdetleges államháztartási rendszer számára volt kedvező. A köztársaság korának végére már szinte valamennyi tartományban működtek publicanus-társaságok.
Az antik római adórendszer tulajdonképpen rendkívül egyszerű felépítésű volt, különösen a kezdetekkor: a köztársasági időszak elején ugyanis elsősorban a háborús kiadások finanszírozását szolgálta az alapvető közös szükségletek fedezeteként beszedett adójövedelem.[55] Mindazonáltal ismerte a közvetlen, másként egyenes (tributum) és a közvetett adókat (vectigal v. vectigalia) is. Előbbit az államnak, annak felségjoga alapján valamennyi polgár jogszabály - vagy a meghódított területek közösségei esetén a Rómának való alávetést (deditio) biztosító szerződés - alapján általános és egyenlő feltételek mellett volt köteles megfizetni. A közvetett adókat szintén jogi felhatalmazás alapján, de már csak a feltételeknek megfelelő meghatározott adózói körtől, tipikusan az adott szolgáltatást igénybe vevőktől szedték be, immár nem az állam közvetlenül, hanem az előzőekben vizsgált magánfelek társaságaival (societas publicanorum) kötött szerződések útján.
A korai római köztársaság bevételei között az állam tulajdonát képező közföldek, legelők, erdők, szántók, utak, tavak, illetve telkek, középületek, só- és kőbányák használatának bérbeadásából származó jövedelem (vectigalia) és a vámbevételek (portoria) mellett csak célhoz kötött egyenes adókat találunk. A korabeli közfelfogás szerint a polgárok megadóztatására csak szükséghelyzetben kerülhetett sor.[56]
A legrégebbi adózási formaként a munera említhető, amely a polgárok által a helyi közösség, végső soron az állam javára kötelezően teljesített közszolgáltatásként írható le. Nem csupán készpénzben állhatott, természetben is (pl. gabona, felajánlásával) leróható volt, sőt, egyéb tételes meghatározott közérdekű munkaként (pl. közutak vagy középületek karbantartásával), továbbá állatáldozat bemutatásával is letudhatták. Tartamát tekintve lehetett határozott vagy határozatlan idejű, de leggyakrabban egy évre szólt. Megjegyzendő azonban, hogy ezen korai közjogi kötelezettség alól nem csupán egyes magánszemélyek (magasabb rangú állami tisztviselők, szenátorok, veteránok, hajótulajdonosok stb.), de akár egész települések is immunitást élveztek.[57] A mentességek széles köre magától értetődő módon nem tette lehetővé a tervezhető pénzügyi gazdálkodást, ezért már a köztársaság korában további, fontosabb adónemek kerültek bevezetésre.[58]
Ezek sorában elsőként a korszak vagyonadójaként is aposztrofálható, rendkívüli hadiadóként szedett tributum emelendő ki.[59] A köztársaság idején ugyanis a római polgárok a vagyoni osztályba sorolásuknak (census) megfelelően voltak kötelesek leróni az alkalomszerűen kivetett rendkívüli hadiadót.[60] Ezt azonban az állam kedvezőbb költségvetési időszakokban visszatérítette az adófizetőknek.[61] A történetíró Liviustól értesülünk róla, hogy már Kr. e. 406-ban a Veii elleni háború idején szenátusi döntés született arról, hogy a hosszú hadjáratok során a katonák részére zsoldként fizetett pénzbeli hozzájárulást (stipendium) biztosít az állam.[62] Ennek a hadsereg fenntartásához szükséges központi kiadásnak a finanszírozása érdekében került sor a polgárok évi egyenes adójaként az említett tributum kivetésére. Mértéke az adózó a censori vagyonbecslés által
- 110/111 -
meghatározott vagyonának az 1 %-a volt (tributum simplex), de szükség szerint adott évben kétszer (tributum duplex), vagy akár háromszor (tributum triplex) is kivetették.[63] Azt, hogy ez az adónem tulajdonképpen egy rendkívüli hadiadónak tekinthető, mi sem bizonyítja jobban, mintsem, hogy a Földközi-tenger keleti medencéjének teljes meghódítását követően, a harmadik makedón háborút (171-168) lezáró pydnai csata[64] után - egy kivétellel[65] - már nem került sor a kivetésére.[66] Ezzel - amint arra Cicero is utal[67] - Kr. 167-től a római polgárok tulajdonképpen végleg megszabadultak a vagyonadó-fizetési kötelezettségük alól.
Livius számol be ugyanakkor arról, hogy már a köztársaság korában, Kr. e. 357-ben bevezették Rómában az egészen a dominátus időszakáig kivetett 5 %-os ún. rabszolga-felszabadítási adót (vicesima libertatis v. vicesima manumissionum).[68] Az adóalapot ennél a köztehernél a rabszolgának becsléssel megállapított értéke jelentette, amely felszabadításakor a manumisssor és az adó beszedőjének megállapodása szerint alakult. Az adó lerovása a felszabadítót vagy a felszabadítottat terhelte. Tekintettel arra, hogy a censusba való felvételnek elengedhetetlen feltétele volt a vicesima libertatis megfizetése, a felszabadítottak - legalábbis manumissio censu esetén - nemigen bújhattak ki ezen adóteher alól. A belőle származó jövedelem az aerarium Saturniba folyt be. Az adókezelést illetően a vicesima libertatis a közvetett adók, a vectigalia közé tartozott, így behajtását a köztársaság időszakában mindvégig a praefecti aerarii Saturnival szerződött adóbérlők -magánszemélyek, illetve társaságok (ún. societates vicesimae libertatis) végezték.[69]
Míg a köztársasági korban a római polgárokat az előbbieken túlmenően más adóteher nem sújtotta, a meghódított területek lakosai - főszabályként[70] - számos adót fizettek már a kezdetektől fogva. Természetesen volt példa ennek ellenkezőjére is: egyes, magukat Rómának önként megadó népeket, városokat ugyanis - elősegítendő a többi meghódítandó területen élők megadási kedvét - nem köteleztek adófizetésre. Livius Agassae városát említi, amelynek elfoglalása után Róma megelégedett túszokkal, helyőrség nélkül hagyta a települést, s az ott élőkre adót nem vetett ki, azok saját törvényeik szerint élhettek.
Ami Itáliát illeti, a háborúban legyőzőtt, államiságuktól megfosztott, ún. alávetett népek (peregrini dediticii) az általuk művelt földek használatáért a meghódított terület közösségével kötött szerződésben rögzített mértékű évi egyenes adót (tributum) fizettek. Miután Kr. e. 167-től Itália összes földjére kiterjesztették az adómentességet, e kötelezettségük megszűnt.
A római állam felségjoga alapján adófizetési kötelezettség terhelte a provinciákban - azaz az Itálián kívül meghódított, önálló kormányzat alá vont területeken[71] - élőket is. A tartományi földek a római nép (állam) tulajdonát képezték, a rómaiak felfogása szerint ager Romanusnak minősültek, így sem magán-, sem városi tulajdon nem állhatott rajtuk fenn. A provinciabeli közösségek a használatukban álló földek után voltak kötelesek tehát Rómának adót fizetni (tributum soli). A tartományokban élő, római polgárjoggal nem rendelkező lakosoknak egyrészt természetben megállapított (főként gabonában álló) földadót (vectigalia) kellett leróniuk, amely a megtermelt termény egy meghatározott részét jelentette provinciánként eltérő - jellemzően 5 %-os (vicesumae) vagy 10 %-os (decumae) - mértékben.[72] E vectigaliából mindazonáltal bizonytalan összegű adó folyt csak be a kincstárba, tekintettel a mezőgazdasági művelés természeti erőknek való kiszolgáltatottságára, hiszen hiába voltak az arányok előre rögzítettek, az évi termés mennyisége folyamatosan változott.[73] Éppen ezért emellett igen gyakran került sor összegszerűen meghatározott, pénzben lerovandó adóteher kivetésére is (stipendium).[74] Témánk szempontjából meghatározó különbség volt a két említett adónem között, hogy míg a vectigalia behajtására közvetetten, adóbérlő vállalkozók (publicani) útján került sor, a különösebb nyilvántartást nem igénylő stipendiumot általában közvetlenül, saját apparátusával szedte be az állam.[75]
Az egyes tartományi adók sorában kell végül megemlítenünk azokat a természetbeni közszolgáltatásokat, amelyekkel a provinciabeliek tartoztak az ott élő rómaiak számára: így a városi lakosság ellátását szolgáló (annona civica), illetve a hadsereg fenntartásához szükséges (annona militaris) különféle élelmiszerbeszolgáltatásokat;[76] a római hadvezérek győztes csatáit követő diadalünnepekre küldött
- 111/112 -
nemesfém "ajándékokat" (aurum coronarium), valamint a cirkuszi játékok finanszírozásához nyújtott hozzájárulásokat (vectigalium aedilicium).[77] ■
JEGYZETEK
* A mű a KÖFOP-2.1.2-VEKOP-15-2016-00001 azonosítószámú, "A jó kormányzást megalapozó közszolgálat-fejlesztés" elnevezésű kiemelt projekt keretében működtetett Államtudományi Kutatóműhely keretében, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem felkérésére készült.
[1] Ide sorolható az általános pénzadók léte, a piac, a rendszeresség, az általánosság és a kiépült jogállam.
[2] A modern adórendszer kialakulásának történeti előzményeihez és feltételeihez ld. Szilovics Csaba: Adójogi ismeretek, Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar, Pécs 2016. 55-59. o.
[3] Ld. a szerzőtől az ugyancsak a támogatott kutatási projekt keretében készített korábbi, a magyar adótörténet középkori, illetve kora újkori történetét áttekintő tanulmányt: Jusztinger János: Adótörténeti szemelvények a régi magyar jogból. Jura 2018. 1. sz. 50-58. o.
[4] Földi András (szerk): Összehasonlító jogtörténet. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest 2014[2]. 258. o.
[5] Ulp. D. 1, 1, 1, 2 (libro 1 institutionum): Huius studii duae sunt positiones, publicum et privatum. Publicum ius est quod ad statum rei Romanae spectat, privatum quod ad singulorum utilitatem: sunt enim quaedam publice utilia, quaedam privatim. Publicum ius in sacris, in sacerdotibus, in magistratibus constitit. Privatum ius tripertitum est: collectum etenim est ex naturalibus praeceptis aut gentium aut civilibus. Amint látjuk, az Ulpianusnak tulajdonított fragmentum maga is tudományt (studium) említ jog (ius) helyett.
[6] A kérdéskörhöz áttekintően ld. Pólay Elemér: A római jogrendszer tagozódásának kérdése. Acta Universitatis Szegediensis de Attila József nominatae. Acta Iuridica et Politica, 1957. 3-4. sz. 1-31. o.; Hamza Gábor: A modern jogrendszerek tagozódása és a római jogi tradíció. Állam- és Jogtudomány 2005. 46/12. sz. 1-30. o.
[7] A fogalomtörténeti kérdésekhez tágabb áttekintésben a hazai irodalomból ld. Földi András: Status, res publica, ius publicum. Fogalomtörténeti észrevételek. Acta Facultatis Politico-iuridicae Universitatis Budapestinensis 2011. 48. sz. 107-133. kül. 111-128. o. Az antik államfogalomról Cicero De re publicája tükrében ld. Hamza Gábor: Cicero De re publikája és az antik államfogalom. In: (Mezey Barna szerk.): Hatalommegosztás és jogállamiság. Osiris Kiadó, Budapest 1998. 335-352. o.
[8] A köztársaságkori államháztartáshoz ld. Roch Knapowski: Der Staatshaushalt der römischen Republik. Vittorio Klostermann, Frankfrut am Main 1961.
[9] Ehhez a legújabb irodalomból ld. Csaba Szilovics: Public Construction Projects and Public Funds in the Roman Republic. Journal on European History of Law 2018. 9/1. sz. 183-188. o.
[10] Ilonka Mária: Az adózás története az őskortól napjainkig. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest 2004. 20. o.
[11] A kérdéskörhöz a szakirodalomból ld. Michael Alpers: Das nachrepublikanische Finanzsystem. Fiscus und Fisci in der früheren Kaiserzeit. Untersuchungen zur antiken Literatur und Geschichte 45. De Gruyter, Berlin - New York 1995; Bajánházy István: Az államkincstár a köztársaság kori Rómában. Publicationes Universitatis Miskolcinensis. Sectio Juridica et Politica 2008. 26/1. sz. 7-33. o. Vö. továbbá Földi András - Hamza Gábor: A római jog története és institúciói. Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet, Budapest 2018[22]. 232. o.
[12] Ehhez összefoglalóan ld. Ürögdy György: A fiscus Caesaris alapításához. Antik Tanulmányok 1960. 7. sz. 61-68. o.
[13] Bajánházy István: Az állami pénzügyek a római köztársaságban. Miskolci Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar, Miskolc 2014. 13. o.
[14] Kapcsolódóan ld. Charles T. Barlow: The sanctius aerarium and the argento publico Coinage. American Journal of Philology 1977. 98/3. sz. 290-302. o.
[15] Liv. 27, 10: [...] Cetera expedientibus quae ad bellum opus erant consulibus, aurum uicesimarium quod in sanctiore aerario ad ultimos casus seruabatur promi placuit. prompta ad quattuor milia pondo auri. inde quingena pondo data consulibus et M. Marcello et P. Sulpicio proconsulibus et L. Ueturio praetori qui Galliam prouinciam erat sortitus, additumque Fabio consuli centum pondo auri praecipuum quod in arcem Tarentinam portaretur; cetero auro usi sunt ad uestimenta praesenti pecunia locanda exercitui qui in Hispania bellum secunda sua fama ducisque gerebat.
[16] Grüll Tibor: A Római Birodalom gazdasága. Gondolat Kiadó, Budapest 2017. 334. o.: "[...] ekkor azonban a szembenálló felek közötti pénzhiány ezt sem kímélte, s a hiányt már csak a principátus idején pótolták vissza."
[17] A hazai irodalomból áttekintően ld. Földi András: A római köztársaság államszervezete. Rubicon 1996. 4-5. sz. 8-15. o.
[18] Polyb. 6, 13.
[19] A censori magisztratúráról ld. El Beheiri Nadja: Die römische Zensur. Ein entwicklungsgeschichtlicher Abriss. Acta Antiqua Academiae Scientiarum Hungaricae 2004. 44. sz. 47-98. o.
[20] Zlinszky János: Ius publicum. Római közjog. Osiris - Századvég Kiadó, Budapest 1994. 55. o.
[21] Amint azt Zlinszky János: Ius publicum (id.), 56. o. is hangsúlyozza: "A censor potestasa, hatalma azt a szférát ellenőrizte, amelyben a polgárok mint közemberek jelentek meg: a tisztességüket, komolyságukat, polgári erényeiket és az állammal szembeni kötelességek teljesítését.".
[22] Pókecz Kovács Attila: A királyság és a köztársaság közjogi intézményei Rómában. Dialóg Campus Kiadó, Budapest - Pécs 2014. 86. o.
[23] Az újabb irodalomból ehhez áttekintően ld. Saskia T. Roselaar : Public Land in the Roman Republic. A Social and Economic History of Ager Publicus in Italy, 396-89 BC. Oxford University Press, Oxford 2010.
[24] Bajánházy István: Az állami pénzügyek a római köztársaságban (id.), 9. o.
[25] Liv. 40, 51, 4: Portoria quoque et uectigalia iidem multa instituerunt...
[26] Liv. 42, 19, 1: Eodem anno, quia per recognitionem Postumi consulis magna pars agri Campani, quem priuati sine discrimine passim possederant, recuperata in publicum erat, M. Lucretius tribunus plebis promulgauit, ut agrum Campanum censores fruendum locarent, quod factum tot annis post captam Capuam non fuerat, ut in uacuo uageretur cupiditas priuatorum.
[27] Liv. 29, 37, 3-4: Uectigal etiam nouum ex salaria annona statuerunt. sextante sal et Romae et per totam Italiam erat; Romae pretio eodem, pluris in foris et conciliabulis et alio alibi pretio praebendum locauerunt. id uectigal commentum alterum ex censoribus satis credebant populo iratum quod iniquo iudicio quondam damnatus esset, et in pretio salis maxime oneratas tribus quarum opera damnatus erat [credebant]; inde Salinatori Liuio inditum cognomen.
[28] Liv. 41, 27, 7: Iidem Calatiae et Auximi muros faciendos locauerunt; uenditisque ibi publicis locis pecuniam, quae redacta erat, tabernis utrique foro circumdandis consumpserunt.
[29] Az újabb nemzetközi szakirodalomból áttekintően ld. Claude Nicolet: Censeurs et publicains. Économie et fiscalité dans la Rome antique, Arthème Fayard, Paris 2000.
[30] Liv. 32, 7, 1-3: Dum haec in Macedonia geruntur, consul alter L. Lentulus, qui Romae substiterat, comitia censoribus creandis habuit. Multis claris petentibus uiris creati censores P. Cornelius Scipio Africanus et P. Aelius Paetus. Ii magna inter se concordia et senatum sine ullius nota legerunt et portoria uenalicium Capuae Puteolisque, item Castrum portorium, quo in loco nunc oppidum est, fruendum locarunt colonosque eo trecentos - is enim numerus finitus ab senatu erat- adscripserunt et sub Tifatis Capuae agrum uendiderunt.
- 112/113 -
[31] A közjogi szerződéseknek a magánjogi megállapodásokra gyakorolt hatásának kérdésköréhöz részletesen ld. Zlinszky János: Kontrakte des ius publicum. In: (Robert Feenstra szerk.): Collatio Iuris Romani. Études dédiées à Hans Ankum à l'occasion de son 65e anniversaire II. J. C. Gieben, Amsterdam 1995. 677-684. o.
[32] Általában a köztársaságkori közjogi vállalkozási szerződésekhez a hazai irodalomból ld. Bajánházy István: A locatio publica a kései köztársaság idején Ciceró Verres ellen írt beszéde alapján. Publicationes Universitatis Miskolciensis. Sectio Juridica et Politika 2005. 23/1. sz. 27-47. o. Az e tanulmányban ismertett Castor templom ügyét ld. még Pókecz Kovács Attila: A vállalkozáshoz kapcsolódó bűncselekmények a köztársaságkori Rómában: A Castor templom ügye. In: (Balogh Ágnes, Hornyák Szabolcs szerk.): Tanulmánykötet Erdősy Emil professzor 80. születésnapja tiszteletére. Pécsi Tudományegyetem, Állam- és Jogtudományi Kar, Pécs 2005. 421-439. o.
[33] Az ügyleti képviselet intézményéről a római jogban ld. Hamza Gábor: Aspetti della rappresentanza negoziale in diritto romano. Index 1980. 9. sz. 193-229. o.; Hamza Gábor: Az ügyleti képviselet érvényesülésének néhány kérdése a római jogban. Jogtudományi Közlöny 1980. 35/4. sz. 238-346. o.; Hamza Gábor: Az ügyleti képviselet közvetlen formája elismerésének társadalmi és jogi alapjai a római jogban. Jogtudományi Közlöny 1980. 35/9. sz. 577-583. o.; Hamza Gábor: Az ügyleti képviselet. Dogmatikai és elméleti vizsgálatok az antik jogoktól napjainkig. Akadémiai Kiadó, Budapest 1982.; Hamza Gábor: Az ügyleti képviselet. Rejtjel Kiadó, Budapest 1997.
[34] Benedek Ferenc - Pókecz Kovács Attila: Római magánjog. Dialóg Campus Kiadó, Budapest - Pécs 2018[6]. 293. o.
[35] A quaestori magisztratúra fogalmához ld. Csoknya Tünde - Jusztinger János (szerk.): A római jog alapfogalmai. Dialóg Campus Kiadó, Budapest - Pécs 2018[2]. 10. o.
[36] A tisztség keletkezéséről ld. Bajánházy István: Az állami pénzügyek a római köztársaságban (id.), 11. o.
[37] Vö. Pókecz Kovács Attila: A királyság és a köztársaság közjogi intézményei Rómában. (id.), 84. o.
[38] Polyb. 6, 12.
[39] Vö. Grüll Tibor: i.m. (id.), 334. o
[40] Liv. 4, 43, 4-5: Quemadmodum bellum minore quam timuerant dimicatione erat perfectum, sic in urbe ex tranquillo necopinata moles discordiarum inter plebem ac patres exorta est, coepta ab duplicando quaestorum numero. Quam rem - praeter duos urbanos ut crearentur alii quaestores duo qui consulibus ad ministeria belli praesto essent - a consulibus relatam cum et patres summa ope adprobassent.
[41] Földi András - Hamza Gábor: A római jog története és institúciói (id.), 22. o.
[42] A papi testületek tagjaitól szedett hadiadó vonatkozásában ld. pl. Liv. 33, 42, 4: Quaestores ab auguribus pontificibusque quod stipendium per bellum non contulissent petebant.
[43] Vö. Jean Gaudemet: Institution de l'Antiquité. Sirey, Paris 1982[2], 348-349. o.
[44] Pókecz Kovács Attila: A királyság és a köztársaság közjogi intézményei Rómában. (id.), 85. o.
[45] Az újabb monografikus feldolgozások közül ld. Ulriche Malmendier: Societas Publicanorum. Staatliche Wirtschaftsaktivitäten in den Händen privater Unternehmer. Böhlau Verlag, Köln 2002. A hazai romaninsztikából, különösen az adóbérlő társaságok felépítéséhez és a publicanusoknak az alkalmazottakért való felelősségi kérdéseihez ld. Pozsonyi Norbert: Gesellschaft der Steuerpächter (societas publicanorum). In: (Gerhard Thür -Zdravko Lučić szerk.): Imperium und Provinzen. Zentrale und Regionen. Pravni fakultet Univerziteta u Sarajevu, Sarajevo 2006. 151-159. o.
[46] Áttekintően ld. Ürögdi György: A publicanusok. Antik Tanulmányok (Studia Antiqua) 1968. 15/1. sz. 101-109. o.
[47] Peter Roth: Die Steuergeschichte des Römischen Reiches. Diplomica, Hamburg 2017. 12. o.: "Damit sollte eine Verflechtung zwischen eigenem Profitsleben und politischer Betätigung verhindert und der Senatorenstand zurück zu seinen noblessen Wurzeln ruralen Geistes geführt werden.".
[48] Vö. Arthur Stein: Der römische Ritterstand. Beck, München 1927. 8. o.
[49] Ürögdi György: A publicanusok (id.), 104. o.
[50] Ürögdi György: i.m. 104-105. o.
[51] Erről ld. Philip Kay: Rome's Economic Revolution. Oxford University Press, Oxford 2014. 73. o. A hazai irodalomból ld. Grüll Tibor: A Római Birodalom gazdasága. Gondolat Kiadó, Budapest 2017. 329. o. Ugyanígy Grüll Tibor: A Római Birodalom történeti földrajza 5. Gazdaságföldrajz. Pécsi Tudományegyetem Történettudományi Intézet Ókortörténeti Tanszék, Pécs 2013. 121. o.
[52] Ulpianus definíciója természetesen a principátus korára vonatkozik, ekképpen abban a fiscus szerepel, magától értetődő módon - a korábbiakban már részletesen kifejtetteknek megfelelően - a köztársaság korában az aerarium értendő alatta. Vö. Claude Nicolet: L'ordre équestre àl'époque républicaine. (31243 av. J.-C.). I. Définitions juridiques et structures sociales. E. de Boccard, Paris 1966. 326. o.
[53] Az adóbérlők zsarolása Livius tudósítása szerint Kr. e. 88-ban Asia provinciában népfelkeléshez vezetett, amelynek eredményeként a tartománybeli rómaiak nagy részét megölték. Ld. Liv. per. 78: Mithridates Asiam occupauit, Q. Oppium procos., item Aquilium legatum in uincula coniecit, iussuque eius, quidquid ciuium R. in Asia fuit uno die trucidatum est... Vö. Ürögdi György: A publicanusok (id.), 103. o.
[54] Pruzsinszky János: Publicani. In: (Pecz Vilmos szerk.): Ókori Lexikon, II. Franklin Társulat, Budapest 1904. 608. o.
[55] Vö. Filippo Carla - Arnaldo Marcone: Economia e finanza a Roma. Il Mulino, Bologna 2011. 213. o.
[56] Jóllehet nem tartozik szorosan a vizsgált kérdéskörhoz, de per tangentem érdemes megemlítenünk, hogy a következőkben vizsgált adónemeken kívül a Római Birodalomnak természetesen már a köztársasági időszakban is jelentős állami bevétele származott az egyéb, különféle központilag meghatározott díjakból, illetékekből és vámokból. Így a meghódított területeken a római állam tulajdonába került ingatlanok nagyobb részét a censorok ellenérték fejében kiutalták művelésre, illetve legeltetésre római polgároknak. A szántóföldek (agri vectigales) esetén ez a megtermelt termények meghatározott részében állt (pl. gabonánál 10 %-os decuma), a legelőknél (agri compascui) pedig az állatállomány szaporulatának adott hányadában. Az állami felségjogon szedett - általában az áruérték 2-3%-át kitevő - vámok és illetékek közül kiemelendő a kikötői vám és a sókereskedelemre kivetett illeték: ezeket az adott kikötőt üzemeltető, illetve terméket forgalmazó vállalkozó volt köteles megfizetni az államkincstárnak. A tengeri szállítmányokra kivetett közbenső vámokhoz a hazai romanisztikából ld. pl. Jakab Éva: Binnenzölle auf Seefracht. In: (Gerhard Thür - Zdravko Lučić szerk.): Imperium und Provinzen. Zentrale und Regionen. Pravni fakultet Univerziteta u Sarajevu, Sarajevo 2006. 37-49. o.
- 113/114 -
[57] Hans Dieter Stöver: Macht und Geld im alten Rom. Artemis, München 1989. 28. o.
[58] Áttekintően ld. Peter Roth: Die Steuergeschichte des römischen Reiches (id.), 4-6. o.
[59] Ehhez további irodalommal ld. Claude Nicolet: Tributum. Recherches sur la fiscalité directe sous la Republique Romaine. Dr. Rudolf Habelt GmbH, Bonn 1976.
[60] Simon Northwood: Census and tributum. In: (Luk de Ligt - Simon Northwood szerk.): People, Land, and Politics. Demographic Developments and the Transformation of Roman Italy 300 BC-AD 14. Brill, Leiden 2008. 257-270. o.
[61] Földi András - Hamza Gábor: i.m. (id.), 209. o.
[62] Liv. 4, 59, 9: Additum deinde omnium maxime tempestivo principum in multitudinem munere, ut ante mentionem ullam plebis tribunorumue decerneret senatus, ut stipendium miles de publico acciperet, cum ante id tempus de suo quisque functus eo munere esset.
[63] Vö. Bajánházy István: Az állami pénzügyek a római köztársaságban (id.), 20. o.
[64] A 168-as pydnai csatában a római hadsereget vezető Aemilius Paulus hadvezér megsemmisítő vereséget mért Perseus makedón uralkodóra, amely a monarchia végét jelentette: annak helyén négy, választott tisztségviselőkkel és népgyűléssel rendelkező köztársasági berendezkedésű államot hoztak létre. Vö. Havas László - Hegyi W. György - Szabó Edit: Római történelem. Osiris Kiadó, Budapest 2007. 312. o.
[65] A pydnai csatát követően rendkívüli hadiadó kivetésére már csupán egyszer, Kr. e. 43-ban került sor. Vö. Földi András -Hamza Gábor: i.m. (id.), 209. o.
[66] Peter Roth: Die Steuergeschichte des römischen Reiches (id.), 5. o.: " [...] nach dem Ausgang des 3. Makedonischen Krieges, der mit der Schlacht von Pydna (168 v. Chr.) sein Ende fand, die römischen Bürger und italischer Grundbesitz von jeglicher Besteuerung ausgenommen wurden." Vö. továbbá Jean-Jaques Aubert: Business Managers in Ancient Rome. E. J. Brill, Leiden 1994. 330. o. Minden bizonnyal téves (elírás okozta) ezért a hazai irodalomban a következő megállapítás: Grüll Tibor: A Római Birodalom gazdasága (id.), 328. o.: "A szenátus csak Kr. e. 167 után vetett ki állandó összegű, évente fizetendő egyenes adót a római polgárokra.".
[67] Cic. off. 2, 76: Laudat Africanum Panaetius, quod fuerit abstinens. Quidni laudet? Sed in illo alia maiora; laus abstinentiae non hominis est solum, sed etiam temporum illorum. Omni Macedonum gaza, quae fuit maxima, potitus [est] Paulus; tantum in aerarium pecuniae invexit, ut unius imperatoris praeda finem attulerit tributorum. At hic nihil domum suam intulit praeter memoriam nominis sempiternam. Imitatus patrem Africanus nihilo locupletior Carthagine eversa. Quid? qui eius collega fuit in censura, L. Mummius, num quid copiosior, cum copiosissimam urbem funditus sustulisset? Italiam ornare quam domum suam maluit; quamquam Italia ornata domus ipsa mihi videtur ornatior.
[68] Liv. 7, 16, 7: Ab altero consule nihil memorabile gestum, nisi quod legem novo exemplo ad Sutrium in castris tributim de vicensima eorum qui manumitterentur tulit. Patres, quia ea lege haud paruum vectigal inopi aerario additum esset, auctoresfuerunt...
[69] Áttekintően, további irodalommal ld. Keith R. Bradley: The vicesima libertatis. Its History and Significance. Klio 1984. 66. sz. 175-182. o.
[70] Ld. Liv. 44, 7, 3: Postero die progressus Agassas urbem tradentibus sese ipsis recepit; et ut reliquorum Macedonum animos sibi conciliaret, obsidibus contentus sine praesidio relinquere se iis urbem inmunesque ac suis legibus uicturos est pollicitus.
[71] Földi András - Hamza Gábor: i.m. (id.), 37. o.
[72] Vö. Peter Roth: Die Steuergeschichte des römischen Reiches (id.), 6. o.
[73] Súlyosabb természeti csapás okozta rossz termés esetén lehetősége volt az adóalanyoknak a fizetési késedelem kimentésére is, illetve az adó későbbi pótlására. Liv. 42, 6, 6-9: Et <ab> Antiocho rege sub idem tempus legati uenerunt; quorum princeps Apollonius in senatum introductus multis iustisque causis regem excusauit, quod stipendium serius quam ad diem praestaret; id se omne aduexisse, ne cuius nisi temporis gratia regi fieret. donum praeterea afferre, uasa aurea quingentum pondo. petere regem, ut, quae cum patre suo societas atque amicitia fuisset, ea secum renouaretur, imperaretque sibi populus Romanus, quae bono fidelique socio regi essent imperanda; se <in> nullo usquam cessaturum officio. ea merita in <se> senatus fuisse, cum Romae esset, eam comitatem iuuentutis, ut pro rege, non pro obside omnibus ordinibus fuerit. legatis benigne responsum, et societatem renouare cum Antiocho, quae cum patre eius fuerat, A. Atilius praetor urbanus iussus. quaestores urbani stipendium, uasa aurea censores acceperunt, eisque negotium datum est, ut ponerent ea, in quibus templis uideretur.
[74] Bajánházy István: i.m. (id.), 20. o.: "A stipendium [...] a pénzben meghatározott és előre rögzített mennyiségű adó szakkifejezése volt, aminek a mennyisége volt meghatározva és az aránya volt bizonytalan.".
[75] Vö. John S. Richardson: The Spanish Mines and the Development of Provincial Taxation in the Second Century B.C. The Journal of Roman Studies 1976. 66. sz. 147-148. o.
[76] A hazai irodalomból ld. Kelemen Miklós: Veränderung der Beschaffenheit der "annona militaris" in der späten Kaiserzeit. Journal on European History of Law 2015. 6/2. sz. 103-109. o.; Kelemen Miklós: Einige Bemerkungen zum Bedeutungsgehalt und zur Auslegung der annona militaris. In: (Földi András - Sándor István - Siklósi Iván szerk.): Ad geographiam historico-iuridicam ope iuris Romani colendam. Studia in honorem Gábor Hamza. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest 2015. 235-248. o.
[77] Peter Roth: Die Steuergeschichte des römischen Reiches (id.), 6. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző tanszékvezető adjunktus, PTE ÁJK Római Jogi Tanszék.
Visszaugrás
