A római állam a 3. század második felében folyamatosan pénzügyi zavarokkal küszködött. Ennek fő oka az volt, hogy a kiadások növekedése egybeesett a bevételek csökkenésével.[1] Főként a gazdasági válság és a termőföldek műveletlenül hagyása eredményezte azt, hogy az árucsere-forgalom visszaesett, így az adóbevételek is alacsonyak maradtak. A kiadások és a bevételek egyensúlyának helyreállítására több princeps is kísérletet tett, de próbálkozásaik sikertelenek maradtak.[2] Diocletianus idejére a gazdasági válság legélesebben a pénzügyeket érintette, és az infláció is jelentős mértékű lett.[3] A problémák rávilágítottak arra, hogy a római principatus pénzügyi igazgatása nem tudja hatékonyan kezelni a felmerült nehézségeket, ezért lényeges átalakításokra szorul. Ezekre a reformokra azonban már a központosított császári adminisztráció, a dominatus államának államszervezeti megújulásának keretében került sor. A császári igazgatás által felügyelt terület átalakítása után a teljes állami pénzügyi rendszer a fiscus keretei között működött. A fiscus irányítása 324-ig a rationalis summae rei hivatalnokhoz került, majd ettől kezdődően már a comes sacrarum largitionum végezte. Ebbe az államkincstárba már beletartoztak a császári pénztárak (aerarium publicum vagy aerarium principis), az állami központi pénztár (sacrae largitiones vagy summa res), a császári vagyon és koronajavak is (res privata, aerarium privatum). Ettől elkülönülten jött létre a birodalom négy nagy kerületében a praefectus praetoriók által felügyelt praefectusi pénztár (arca praefectoria), amit már az új adóbevételek, a capitatio és a iugatio töltöttek fel. Miután már Diocletianus idejében kialakították a több provinciát összefogó új igazgatási egységet, a diocesist, ezen a szinten is felállították pénzügyi igazgatásért felelős hivatalokat. A további reformok hatására a Római Birodalom a 4. századra több mint 100 provinciából álló egységes állam lett, ezért ezeken a területeken is szükségessé vált a pénzügyi apparátus létrehozása.
A dominatus 284-től 476-ig (a Nyugat Római Birodalom bukásáig) terjedő korának pénzügyi igazgatása jól szervezett, de meglehetősen tagolt és az idők során változó felépítésű volt. Ezért ennek a meglehetősen bonyolult rendszernek a bemutatását célszerűnek látom a következő felosztásban tárgyalni. Elsőként a kialakulására meghatározó befolyást gyakorló principatus pénzügyi igazgatását tekintem át, majd a történeti fejlődést bemutatva előbb Diocletianus, majd ezt követően Constantinus és utódai pénzügyi reformjait elemzem. Ezután térek rá a központi pénzügyi igazgatás főtisztviselőinek (comes sacrarum largitionum, comes rerum privatarum) és szervezetüknek a vizsgálatára, majd végül a területi pénzügyi igazgatás rendjét vázolom fel.
A principatus korának államfinanszírozási rendszerében funkcionálisan még nem különült el egymástól az uralkodó magánvagyona és az állami vagyon. Az uralkodói vagyonból is közfeladatokat finanszíroztak, és a közvagyon felett is az uralkodói akarat rendelkezett. További sajátosság volt, hogy az adóbevételek és más állami jövedelmek mai értelemben vett központosítása nem valósult meg. Az egyes tartományokban beszedett adókat elköltötték a helyi közfeladatok (katonaság, bürokrácia, építkezések, ünnepi játékok) finanszírozására. A hadsereg működtetését fedező, Augustus által felállított aerarium militare például nem részesedett a tartományokból származó bevételekből, csupán a római polgárok által fizetett, újonnan rendszeresített adók folytak be ide. A birodalom legrégebbi pénztára, az aerarium populi, az ősi aerarium Saturni utódja a principatus idején is a szenátus ellenőrzése alatt állt, de annak vezetőit már a császár jelölte ki. A központosítás említett hiányát mutatja, hogy a fiscus pénztárai Augustus idején még csak a provinciák szintjén szerveződtek meg. Ebben a formájukban tartományi pénztárként funkcionáltak, amelyek összegyűjtötték az adott területről beszedhető bevételeket, és azt helyben el is költötték a felmerülő költségek rendezésére. Csak Tiberius idején jelent meg a tartományi kincstárakat koordináló a rationibus nevű központi tisztviselővel felálló hivatali osztály. Így a principatus kori előzményeket az aerarium Saturni, az aerarium militare és a fiscus működtetésével kapcsolatos igazgatástörténeti felosztásban tárgyalom.
A principatus korának államkincstára a köztársaság korából fennmaradt aerarium populi Romani volt, amelyet a Saturnus isten tiszteletére szentelt templomról (aedes Saturni) aerarium Saturninak neveztek el.[4] Saturnus, mint a mezőgazdaság védőistene a gazdagság védelmezőjeként nyert elismerést az államkincstár őrzésére. A principatus korában a pénzügyi igazgatás első reformja Kr. e. 28-ban még Augustus nevéhez fűződött. Ennek lényege abban állt, hogy a Caesar által a kincstár felügyeletére
- 108/109 -
még Kr. e. 45-ben felállított tisztséget, a praefecti aerarii-t évente a senatus választhatta meg a már praetorságot viselt római senatorok köréből.[5] A következő augustusi reform eredményeként Kr. e. 23-tól Kr. u. 44-ig az államkincstár igazgatását az arra az évre megválasztott praetorok közül kettőnek sorshúzással történő kijelölése váltotta fel.[6] Ennek a módosításnak az eredményeként a senatus elvesztette befolyását az államkincstárt igazgató személy kiválasztási folyamtára.[7] A következő reformok már Claudius nevéhez kötődtek, aki létrehozta a quaestores aerarii Saturni tisztséget. Így a pénzügyi igazgatás visszakerült a praetoroktól a quaestorokhoz, de ők már nem a város magisztrátusai voltak (nem quaestores urbani), hanem a császár által az adott évre megválasztott quaestorok közül az alkalmasnak vélt két személyt jelölték ki.[8] A quaestores aerarii Saturni megbízatása gyakran három évre szólt. Maga az aerarium Saturni kifejezés használata is csak Claudiustól kezdődően jelent meg a forrásokban, azelőtt csak aerariumnak nevezték az államkincstárt.[9] A következő reform az államkincstár igazgatásában Nero idejére esett, aki 56-ban az addigi rendszert, amely a fiatal, karrierjük elején lévő, gyakran harminc évnél fiatalabb császári kiválasztottakra épült, felváltotta egy tapasztaltabb szakemberekből álló kinevezési rendszerrel. Őket nevezték praefecti aerarii Saturninak, akiket a princeps a praetori rangúak, tehát legalább 30 éves senatorok közül választotta ki.[10] Az első ismert praefectus aerarii Saturni tisztséget betöltő személy L. Funisulanus Vettonianus volt.[11] Ezt követően évszázadokon keresztül változatlan marad az államkincstár igazgatása, amiről az 1-3. század közötti feliratok is tanúskodnak egységesen a "praef. aer. Sat." rövidítést alkalmazva. Maga a tisztség a principatus megszűnését követően a dominatus korában is tovább élt egészen a 4. századig. II. Constantius (337-371) uralkodásának idején Attius Caecilius Maximilianus még viseli a praefectus aerarii Saturni címet.[12] Fontos azonban megemlíteni, hogy lényeges változások is történtek a 4. század elején. Constantinus uralmának idején a kincstárat ugyan továbbra is a Saturnus templomban őrzik, az elnevezését azonban aerarium sacrumra változtatták, igazgatási vezetője pedig a praefectus aerarii sacri Saturni címet viselte. Majd 360-tól ismét egy régi köztársasági megjelölés, a praefectus aerarii populi Romani tűnt fel. A praefectusokat a császár nevezte ki, ennek megfelelően neki tartoztak felelősséggel. Jelenlegi adataink szerint több mint 300 e tisztséget betöltő személy nevét ismerjük.[13] Megbízatásuk feltehetően szintén három évre szólhatott. A 2. századtól a pénzügyi felügyeletet ellátó praefectusok hivatali idejük lejárta után (három, kivételesen négy év után) gyakran consulok lettek.[14] Az aerarium Saturni tisztviselőinek egyik legfontosabb feladata a minden év decemberében esedékes, az istenek tiszteletére történő adomány (munera) megszervezése volt. Emellett Tiberius reformjának köszönhetően Kr. u. 16-tól az állami nyilvántartások megőrzésének és kezelésének feladatát is ellátták. Így az állami bérletekről szóló nyilvántartások vezetésének teendői is ide kerültek. A legtöbb feladatot mégis a különböző pénzügyi bevételekkel kapcsolatos feladatok jelentették, vagyis a bevételek és a kiadások rendje felett őrködtek. Pontosan nem tudjuk meghatározni az összes adónemet, ami ebbe a kincstárba folyt, de a senatori provinciák jövedelmei (tributum) és a rabszolgák felszabadításából származó 5%-os adó, a vicesima libertitis biztosan ennek a pénztárnak a bevételeit gyarapították. Az aerarium Saturni jogszolgáltatási hatáskörrel is rendelkezett az állami bevételek kapcsán a közte és a magánszemélyek között kialakult konfliktusoknál.[15]
A senatori kincstártól (aerarium Saturni) elkülönülve Augustus Kr. e. 6-ban katonai kincstárat (aerarium militare) is létrehozott, melynek igazgatására az intézmény fennállása idején praetori rangú senatorokat nevezett ki.[16] Az aerarium militare (praefecti aerarii militaris) három senatorból álló testület volt, akiket sorshúzással három évre neveztek ki erre a megbízatásra. A 3. századra azonban a sorshúzást felváltotta a császár általi kinevezés. Ennek következtében a praefecti aerarii militaris csak a princepsnek tartoztak számadással és beszámolási kötelezettséggel. Fő feladatuk a veterán katonáknak szolgálati idejük lejártakor fizetendő összegek (stipendia) és járandóságok (commoda) kiutalása volt.[17] Megalapításakor Augustus 170 millió sestertiust adományozott az aerarium militare számára. A későbbiekben főként két adóbevétel, egyrészt az elárverezett áruk után fizetendő 1%-os (centesima rerum venalium) és a hagyatékot, valamint a hagyományokat sújtó 5%-os (vicesima hereditatium) adó volt. Ulpianus még a 3. században is utalást tesz ez utóbbi létezésére.[18] A tisztség megszűnésének pontos időpontját nem ismerjük, de valószínűleg a 3. század közepére tehető.[19]
A fiscus létrejötte kapcsán a szakirodalmi viták még nem jutottak nyugvópontra, annyi azonban megállapítható, hogy alapvetően több tézis ütközik egymással.[20] Az első elmélet, amelynek fő képviselője Mommsen, főként Suetonius, Tacitus és Dio Cassius forrásmunkái alapján úgy véli, hogy a fiscust Augustus hozta létre.[21] Ezzel szemben Hirschfeld szerint Augustus korában csak tartományi fiscusok léteztek, magát az aerariumot valójában Tiberius választotta el a fiscustól.[22] Egy harmadik felfogás szerint a központi fiscus létrehozása
- 109/110 -
Claudius nevéhez fűződött, aki az a rationibus ügyek intézésére egy császári felszabadítottat nevezett ki.[23] Maga a fiscus első forrásszerű említése csak később, Seneca egyik írásában fordul elő.[24] Augustus a császári tartományokban több alkalommal felmérette a lakosság vagyonát (census), aminek elsődleges célja az adóalanyok körének feltérképezése és az adótárgyak körének megállapítása volt. Ezeknek a törekvéseknek a fényében egyetértek Lastnek azzal a következtetésével, hogy ezek az intézkedések a tartományi fiscus jövedelmének felmérését szolgálták.[25] A fiscus létrejöttét a principatus sajátos berendezkedésében kell keresnünk. Augustus a köztársaság látszatát fenntartó, a hadseregre támaszkodó egyeduralmat épített ki. Az aerarium Saturni feletti ellenőrzéssel ugyan a senatus rendelkezett, de a praefectusok segítségével betekintést nyert annak működésébe. Mivel a hadsereg feletti rendelkezést nem kívánta átengedni a senatusnak, ezért a fenntartásához szükséges pénzeket is saját magának kellett előteremtenie. A provinciák felosztása után a császári provinciákban Augustus kinevezettjei (legati Augusti pro praetore), míg a senatusi provinciákban proconsulok vagy propraetorok kormányoztak.[26] A császári tartományok jövedelmét a provinciai fiscusokban gyűjtötték össze, s innen fizették a katonai kiadásokat, az építkezések költségeit, a beszerzéseket és a polgári igazgatás költségeit is. Több provinciában nagyobb kiterjedése miatt a tartományi fiscusok több alszámlával rendelkeztek, külön pénztáraik (stationes fisci) is voltak. Az egyes fiscusok az elszámolásaikat felterjesztették a princepshez, aki az ellenőrzést rabszolgáival és felszabadítottjaival elvégeztette. A provinciákban felhasználásra nem került pénzösszegeket azonban a kor nehézkes szállítási viszonyai miatt nem mindig juttatták el Rómába. Így a fiscus a kezdetekben inkább elszámolási rendszert jelentett, és csak ritkán szolgált készpénz megőrzésére valóságos pénztárként.[27]
Augustust követően Tiberius jelentős szigorításokat vezetett be, majd Claudius igazgatási eszközökkel is igyekezett a fiscus helyzetét megszilárdítani.[28] Egységes központosított államkincstárként a fiscus csak az Antoninusok korától működött. Az egyes provinciai kincstárak mellett Rómában sajátos feladatokat ellátó, különleges fiscusok is létrejöttek, így a fiscus Alexandrinus, a fiscus Asiaticus, a fiscus Judaicus és a fiscus frumentarius. A fiscus Alexandrinust a Flaviusok uralkodásának végén alapították Róma székhellyel, és feltehetően az Alexandriából származó, ott el nem költött pénzt kezelte. Asia hatalmas kiterjedésű szenátori igazgatású provincia lévén pénzügyei tekintetében is a senatus ellenőrzése alatt állt. A fiscus Asiaticus létrehozása azt a célt szolgálta, hogy a princeps befolyást szerezzen a jelentős adóbevételek (tributum soli) felhasználása tekintetében.[29]
A szakirodalomban jelentős viták bontakoztak ki a fiscus jogi helyzetéről, főként arról, hogy az itt található pénz a princeps magánvagyonához tartozott-e, avagy közpénz volt.[30] A fentiekben vázolt történeti fejlődés megerősíti de Martino felfogását, mely szerint a fiscus ugyan elnevezésében arra utal, hogy az aerariumtól elkülönülten inkább magánkincstár lehetett, azonban a princeps a római állam szerveként inkább közjogi intézményként tekintett erre a pénzügyi igazgatás szempontjából meghatározó intézményre. A fiscus csak a 3. század folyamán vált egységes és központosított államszervvé.[31]
Összefoglalóan megállapítható, hogy a 3. század végén Diocletianus hatalomra kerülésekor a három principatus korabeli állami kincstár közül csak az aerarium Saturni és a fiscus Caesaris működött.
Diocletianus (285-305) a Római Birodalom helyzetét katonai reformjaival és az elégtelen igazgatási szervezetrendszer bővítésével megszilárdította. Ugyanakkor ezek a változtatások az állandó jellegű állami kiadások jelentős mértékű emelkedésével jártak, ami szükségszerűvé tette a pénzügyi rendszer átalakítását is.[32] Diocletianus életművében éppen a pénzügyi és gazdasági téren végrehajtott reformjai bizonyultak a későbbiekben a legtartósabbaknak. A bevezetett új adónemek azonban jelentős terhet róttak a polgárokra, és nagyon magas volt a pénzügyi igazgatás körében a korrupció is.[33]
Diocletianus pénzügyi rendszerének fő bevételi forrása az annona lett, amelyet az adóalanyok egyenlő mértékben és folyamatosan fizettek.[34] Ez az adótípus a mezőgazdasági ingatlannal bíró agrárréteget terhelte, így a rómaiak mentesültek alóla, de Itáliában meg kellett fizetni. Már Diocletianus korában Itália északi részének, majd a Róma környéki területeknek is kötelező lett ennek a természetben megfizetendő adónak a lerovása, amit főleg az Urbs élelmezését elősegítő, bizonyos mennyiségű élőállat, bor, fa, zöldség, valamint ezeknek a városba szállítása formájában szabtak ki.[35]
Uralomra kerülését követően Diocletianus új provinciai igazgatást léptetett életbe, amelynek lényeges intézkedéseként a procuratorok pénzügyi feladatait átszervezve két tisztviselőre bízta az egyes tartományokban e feladatok ellátását. A császári kiadásokat a rationalis summarum, a császári magánvagyont pedig a magister rei privatae irányította. Ezt a kettős rendszert az általa kialakításra kerülő diocesisekre is kiterjesztette a későbbiekben.[36]
297-től kezdődően ötévente került sor a birodalom vagyoni felmérésére. Ez azért is fontos volt, mert ez a felmérés szolgált a két legfontosabb új
- 110/111 -
adónem, a földterület után fizetendő adó (iugum) és a személyek után fizetendő adó (caput) megállapításának alapjául.[37] Mindkettő közös elnevezése a Septimius Severus (193-211) óta bevezetett katonai adó, az annona volt.[38]
A személyekre kivetett adó előzményei szintén a principatus korára nyúlnak vissza, s tributum capitalisnak nevezték. A diocletianusi reform eredményeképpen létrejövő új adónem, a caput adóalanyai magánszemélyek, akik általában 14-65 éves korukig voltak ennek megfizetésére kötelezve. Kezdetben csak a család férfi tagjai viselték ennek terheit, majd a későbbiekben már a nőknek is egy fél caput mértékű adófizetést kellett teljesíteniük a fiscus számára.[39] Az adónem mértéke a későbbiekben többször is változott, sőt az egyes diocesisekben eltérő mértékű is lehetett, így 386-tól a férfiaknál felére vagy harmadára csökkent, a nőknek pedig csak negyed részt kellett fizetniük.[40] Az állami tervezés oldaláról tehát elegendő volt az egyes igazgatási egységek számára évente meghatározni a caput mértékét, s ezáltal mind az adóalanyok, mind az annak a beszedéséért felelős szervek tudták, hogy mihez kell tartaniuk magukat.[41] Ez a tervezés a Diocletianus által több provincia irányítására létrehozott, második szintű igazgatási egység a diocesisek szintjén történt meg, amelyeknek száma reformjainak eredményeképpen 297-298-ra 14 lett.[42] Az adóalanyok köre széleskörűen lett meghatározva, a földművesek mellett a colonusok, a katonák és meghatározott városok lakói is ide tartoztak. Alapvetően a városi lakosság (plebs urbana) mentességet kapott a megfizetése alól, illetve a 4. század végén Thracia vonatkozásában megszüntették a fizetési kötelezettséget azért, hogy Keleten a főváros, Constantinapolis körzetében a Róma városát magába foglaló Itáliához hasonlóan privilegizált helyzetbe kerüljenek az itt lakók. Az adónem elnevezése Nyugaton capitatio plebeia (Gallia), Keleten capitatio humana (Thracia) volt.[43]
A földterületek urán fizetendő másik adónem, a iugatio terrana tekintetében nem alakult ki a teljes Római Birodalomra kiterjedő egységes adómérték, az diocesisről diocesisre változhatott.[44] Alapvetően két számítási módja volt a iugatio egységének. Fontos hangsúlyozni, hogy a iugum (földegység) nagysága a föld hozamától, azaz jövedelmezőségétől függően birtokonként is változó volt.[45] Az egyik, a föld minőségétől is függő számítási mód a földterület nagyságát vette elsőként alapul, és főként Egyiptomban és Africa provinciában alkalmazták. Egyiptomban egy iugum 200 iugerumnyi földterületet foglalt magába (kb. 50 ha). Figyelembe vették a termelési ágat is, így ha erdő vagy szőlő volt, csökkent az egységnyi terület. A másik megoldást a szíriai-római számadási könyvekből ismerjük, amely előre meghatározott elméleti egységet állított fel minden évben, ami a földterület nagyságától és minőségétől is függött. Diocletianus idejében egy iugum 5 iugerum szőlőterületet, 20 iugerum szántóföldet, síkvidéken 225 olajfát, hegyi területen 450 fát, 40 iugerum másodosztályú hegyvidéki földet és 60 iugerum harmadosztályú hegyvidéki területet jelentett. Itáliában a földterületi egységet milenának is nevezték. Fontos hangsúlyozni, hogy az egyes diocesisekben eltérő volt a számítási mód, több helyen a capitatióval is kombinálták (iugatio-capitatio kettős rendszere).[46] Ez úgy realizálódott a gyakorlatban, hogy az egyes földbirtok adóját akként határozták meg, hogy a föld értéke, állatállománya és a földet művelő személyek száma alapján megállapították a iugumok és a caputok számát, s ezeknek az összeadása adta ki az adóegységeket. Az egyes adóegységekre fizetendő pénz vagy termény mértékét rendeletben évenként, a iugumok és a caputok számát pedig 15 évenként állapították meg, s ennek a 15 éves adókivetésnek az elnevezése az indictio volt. Mindezek alapján látható, hogy a diocletianusi új adórendszer az államnak stabil bevételeket eredményezett, ami a termény évenkénti változásától független volt. Ez biztosított kellő alapokat az állami feladatok ellátásához.[47]
Gazdasági téren a hosszú időn keresztül tartó pénzromlás állította kihívások elé Diocletianus államszervezetét. Ennek egyik első lépése az új pénznemek bevezetésében állt. Diocletianus két alkalommal is pénzügyi reformot hajtott végre: az elsőt 294-ben, a másodikat 301-ben. Ezek keretében a korábbi elértéktelenedő pénzfajtákat megszüntette, és helyükbe háromféle (arany, ezüst és réz) pénzt bocsátott ki. Bár az aranypénz (aureus) és az ezüstpénz (argentusa) nevét nem ismerjük, az új rézpénzt follisnak nevezték, mivel a pénzromlás idején ez a kifejezés jelölte az egy zacskónyi pénzérmét. A gazdasági élet szereplői elsősorban az ezüstpénzt használták, ennek nemesfémtartalmát és súlyát Diocletianus megnövelte, ennek ellenére vásárlóértéke gyorsan romlott. Ennek fő okát a Római Birodalom növekvő kormányzati kiadásaiban kell keresni.[48] A pénzromlás elleni intézkedések kudarcaival szemben sikeresnek tekinthetőek a pénzverés szabályozása terén végrehajtott intézkedései. Ennek lényege abban állt, hogy a császár az összes helyi pénzt és annak kibocsátási jogát megszüntette, és központi birodalmi verdéket állíttatott fel.[49]
Leghíresebb gazdasági intézkedése azonban kétségkívül a 301-ben kiadott ár- és bérmaximáló rendelete volt.[50] A rendelet kiadását a katonaság kényszerítette ki, amelyben meghatározták valamennyi áru és szolgáltatás, valamint az emberi munka igénybevételének maximális árát. A rendeletileg szabályozott legmagasabb árak túllépőivel szemben szigorú büntetéseket alkalmaztak, azonban a sikertelenség miatt hamar hatályon kívül helyezték.[51]
- 111/112 -
Diocletianus pénzügyi reformjai közül az adórendszer és a pénzverés állami monopóliumának megteremtése bizonyult a későbbiek során a legtartósabb intézkedésnek.
Diocletianus ugyan már helyi szinten átszervezte a pénzügyi igazgatást, a központi hivatalok átalakítása Constantinus idejére esik (306-327). Ő hozta létre a központi államszerv, az államtanács (consistorium sacrum) főbb tisztségeit (magister officiorum, quaestor sacri palatii), köztük a pénzügyi igazgatás meghatározó szereplői, a comes sacrarum largitionum és a comes rerum privatarum hivatalait is. Miután ezek a tisztségek létrejöttek, Constantinus a fiscust is átalakította, azt két fő részre bontva. Az egyik a praefectus praetorio pénztára lett (arca), a másik, az aerarium sacrum a palota pénzügyeit igazgatta. Maga az aerarium sacrum is két alpénztárral rendelkezett, egyrészt a császári kiadásokat felügyelő sacrae largitionesszel, amit a comes sacrarum largitionum vezetett és az aerarium privatummal, amit a comes rerum privatarum irányított. Kezdetben közöttük hierarchikus viszony is volt, mégpedig azért, mert a comes rerum privatarum a comes sacrarum largitionumnak alárendelve működött, s ez hivatali alávetettség a diocesisek szintjén is megmaradt. Így tehát a magister rei privatae alacsonyabb rendű volt, mint a rationalis summarum.[52] Constantinus pénzügyi- és adóreformokat is életbe léptetett. Értékálló pénzt teremtett az aureus solidus bevezetésével, ami akkora sikernek örvendett, hogy egészen a 11. századig használatban volt. A pénzveréshez szükséges nemesfém egy részét a pogány templomok javainak kisajátításával teremtette elő.[53] Két új aranyban és ezüstben fizetendő adónemet is bevezetett. A collatio glebalist a senatori birtokok után évente kellett leróni, míg a collatio lustralis a kereskedőket és a kézműveseket terhelte, amit ötévenként a császár jubileumaihoz kapcsolódóan kellett teljesíteni. Pénzügyi és adóreformjainak jelentősége Augustusnak, a principatus megalapítójának intézkedéseivel ért fel.[54]
A Constantinustól I. Valentinianusig (364-375) terjedő időszakban épült ki az új pénzügyi adminisztráció, s ez a fejlődés tükröződik vissza a római állam hivatali rendjét összefoglaló Notitia Dignitatumban is. A helyi igazgatás szintjén is alapvető változások történtek. A provinciai procuratorok, akik korábban a tartományi pénzügyeket intézték, 337-re nem rendelkeztek többé hatáskörökkel ezen a területen. A 350-es évekig a diocesisek szintjén működő rationalis summarum volt a felelős minden császári pénzügyért, amelynek körében a lefoglalásokkal kapcsolatos joghatósággal is rendelkezett a res privata vagyontárgyain földet művelő colonusok tekintetében, illetve ellenőrizte az egyes koronajavakat igazgató procuratorokat. 350 után a magistri rei privatae különváltak a rationales summariumtól, s így rationales rei privatae lettek, a res privata kizárólagos igazgatásával felruházva. Ezt követően először Keleten, majd Nyugaton is a rationales summarum felvették a comites largitionum megjelölést (ez alól kivételként szerepelt Keleten Egyiptom, Nyugaton pedig Gallia, Italia és Illyricum). A két pénzügyekkel foglalkozó comes hivatalának hatáskörei főként Constantinus fiainak uralkodása idején kristályosodtak ki.[55]
Valentinianus (364-375) és Valens (364-378) idejére alakult ki az aerarium végleges struktúrája. A két pénzügyi comes rangban is egyenlő lett. A két császár reformjainak eredményeként a provinciákban adóként beszedett aranypénzeket ekkortól kellett aranyrudakká átalakítani, és így eljuttatni a birodalmi központokba, ahol nagyrészt ismét pénzt vertek belőlük. A császári magánvagyon terén a 370-es évektől kezdődően egyes feladatok kikerültek a comes rerum privatarum felügyelete alól, és a császári udvartartás (cubiculum) igazgatásának körébe került. A két pénzügyi főtisztviselő helyzete megerősödött a császári tanácsban is, már a magister officiorummal és a quaestor sacri palatii-vel egyenrangúnak számítottak. Valentinianus egyúttal a római arisztokrácia számára is megnyitotta a pénzügyi hivatali tisztségeket (palatini).
A következő időszakban főként a már kialakult rendszer további finomítása történt, amelynek keretében csak ritkábban került sor a 4. század második felében kialakított működési feltételek reformjára. Ezek körében említésre méltó változtatás volt, hogy 383-tól kezdődően a két comes pénzügyi iurisdictiót kezdett el gyakorolni a fellebbezett ügyeknél, amelyek kapcsán korábban maga a császár járt el. A pénzügyi comesek és hivatalaik jelentőségének csökkenése csak az 5. századtól (438-től) kezdődött el, amikor egyes hatásköreiket más udvari főméltóságok kezdték el átvenni.[56]
A rövid történeti áttekintés alapján is nyilvánvaló, hogy a dominatus korának központi pénzügyi igazgatásának kulcsszereplői a comes sacrarum largitionum és a comes rerum privatarum lettek. Ennek fényében szükségesnek látom a két pénzügyi comes tisztségének kialakulását és fejlődését, jogállásukat és hivatali szervezetüket, valamint hatásköreiket külön-külön is részletesen bemutatni.
A dominatus pénzügyi igazgatásának feje a comes sacrarum largitionum (rövidített formája: comes
- 112/113 -
largotionum) volt.[57] Az új császári tisztség felállítására feltehetően 324 körül került sor, de mindenképpen 326 előtt, mégpedig a pénzügyeket felügyelő kancelláriai ügyosztály, az a rationibus (rationalisnak is nevezik) átalakításával.[58] Miután Diocletianus létrehozta a tetrarchiának nevezett államberendezkedést, ezzel egy időben a központi kincstári ügyosztályt is megszüntette. Maga az elnevezés azonban megmaradt, mivel a több provinciát összefogó diocesisek szintjén tovább működött. Így a dominatus kezdeti éveiben az a ratinonibus mind a központi kincstár, mind a helyi igazgatási egységek szintjén működő pénzügyi hivatalok megjelölésére is szolgált. A fejlődés következő fokát a központi kincstári ügyosztályok megszüntetése jelentette. A négy személyre épülő államrend két főcsászára (augustusok), Diocletianus és Maximianus is fenntartották egy ideig a rationalis hivatalt, de végül Rómában Valerius Rusticus, Constantinus rationalisa (313-324), Keleten pedig a 313-ban megölt Peucetius volt. A pénzügyi hivatalokat tehát 319-ig egyértelműen a központi pénzügyekért felelős rationalis és az állami vagyont kezelő magister rei privatae látta el. Hivatalaik elnevezése a 4. század első felében a summae rationes és summa res volt, amihez még a res privata is hozzátartozott. Jelentős változás akkor következett be, amikor Constantinus 326-ban átszervezte a központi közigazgatást, aminek keretében megreformálta az államtanácsot (sacrum consistorium) is. Ekkor jöttek létre azok az új tisztségek, amelyek az államtanács tagjai is lettek. Így létrehozta a magister officiorum és a quaestor sacri palatii tisztségeket.[59] A pénzügyekkel foglalkozó comesek megjelenése is ekkorra tehető. Ezt a megállapítást látszanak alátámasztani Constans császár (337-350) szavai is, miszerint patris nostris salutaribus imperatis comperimus dudum esse paeceptum ut, si a rationali vel comite vel alio curam fiscalis commodi gerit, fiscale debitum postulante fuerit provocatum.[60]
Így a comes sacrarum largitionum tisztség létrehozása 326 körül történhetett, mégpedig a rationalis summarum átalakításával, aki ekképpen comes lett.[61] A comes cím eredetileg a császár úti kísérőjét jelölte, ezzel mintegy utalás történt a hivatal jellegére is.[62] Kezdetben csak egyetlen személy töltötte még be a pénzügyekért felelős hivatalt, aki a perfectissimus címet is viselte. Ez azt jelentette, hogy a vagyongazdálkodást felügyelő hivatalnok továbbra is a magister rei privatae maradt, feltehetően a comes sacrarum largitionum felügyelete alatt. Az ő tisztsége 326 és 339 között alakult át, és ekkortól vette fel a comes rerum privatarum címet. Az első ismert comes sacrarum largitionum 340-től 354-ig Nemesianus volt, aki karrierjét Egyiptomban kezdte.[63] A pénzügyi hivatalokat ellátó comesek hamarosan a clarissimus címet is megszerezték. Hivatali idejük lejárta után 380-tól ugyanazokat az elismeréseket kapták meg, mint a praefectus praetorio. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy rögtön magasabb rang illette őket, mint amilyet hivatali idejük alatt viseltek. Ez gyakran azt jelentette, hogy tényleges praefectus praetoriói kinevezést is kaptak, vagy ha ez nem történt meg, vacantesként tiszteletbeli címként viselték azt.
A két pénzügyi tisztséget betöltő comes jelentős privilégiumokkal is rendelkezett. Tagjai voltak a császár tanácsának (consistorium), ezért ritkán hagyták el az uralkodó környezetét.[64] Miután a császár közvetlen környezetéhez tartozó állami főtisztviselők voltak, együtt utaztak vele, így amikor megszálltak, valahol a helyi lakosoknál kaptak rangjuknak megfelelő szállást. Ez kötelezettséget is rótt a polgárokra, akiknek kezdetben házuk egyharmadát, majd 398-től már felét kellett felajánlaniuk az illustris címmel rendelkező főtisztviselőknek. Ez a gyakorlatban úgy valósult meg, hogy a szállást adó és az elszállásolt közül az egyik végezte a lakásra kijelölt épület megosztását, a másik pedig választhatott a megosztott részek közül.[65] Hivatali idejének letöltése után az államtanács tagjai (comesek) a senatus tagjai is lettek, így elvileg Rómában vagy Constantinapolisban kellett volna letelepedniük, de eme kötelezettség alól számos esetben felmentést kaptak, különösen a rómaiak. A Constantinapolisban letelepedésre kötelezést szigorúbban vették, mivel az újonnan kialakuló főváros senatusának szüksége volt az igazgatási tapasztalatokkal rendelkező egykori császári főtisztviselőkre. Emellett számos jogi eljárásbeli kedvezményt is élveztek, így például mentesültek a crimen maiestas esetét kivéve a kínvallatás alól is.[66]
Személyzetükhöz tartoztak a palatinusnak nevezett hivatalnokok. A palatinus tágabb értelemben felöleli a császári palotában szolgálatot teljesítő civil személyeket (például a kancelláriai hivatalnokokat, a birodalmi ügynököket, az orvosokat), szűkebb értelemben azonban a 4. század közepétől kezdődően csak a két pénzügyi kérdésekért felelős comes (sacrarum largitionum és rerum privatarum) alkalmazottjait nevezték így.[67] A comes rerum privatarum hivatalnokai 367-ig alacsonyabb rangúak voltak, mint a comes sacrarum largitionum alkalmazottai.[68] A palatini virágokkal díszített, katonai jellegű öltözetet viseltek vállszíjjal (cingulum), és fizetségüket természetben (annona) kapták.[69] Hivataluk cohortalis szolgálatnak minősült, így őket helyhez kötötték.[70] A pénzügyi hivatalokban (scriniákban) általános titkári feladatokat az exceptores láttak el, a könyvelői teendőket a tabularii, míg a numeri az egyes katonai csapatokhoz tartozó személyek listáját tartották számon, akik pénzbeli zsoldot (donativa) kaptak.
- 113/114 -
A rendszeres adóbevételek igazgatásával egy külön osztály foglalkozott, személyzetét canonisták elnevezéssel is illették. Végül a palatini körébe tartoztak a mittendarii is, akiket meghatározott célokkal a provinciákba küldtek. A Notitia Dignitatum jusztiniánuszi változatában a 384-ben hozott törvény a comes sacrarum largitionum technikai személyzetéhez tartozó 534 hivatalnokot jelölt meg.[71]
Fennmaradt az egyes ügyosztályok (scrinumok) elnevezése is: az aranyrudak scrinuma, az arany ad responsum scrinuma, a miliarensia scrinuma, a ruházattal foglalkozó scrinum, az ezüst scrinuma, a pénzekkel foglalkozó scrinum, a palota ezüstművesei és a barbaricarii. Valamennyi ügyosztály szerepével kapcsolatban nem rendelkezünk megbízható ismeretekkel, de a közelmúltban napvilágot látott tanulmányoknak, főként Delmaire francia történész munkásságának köszönhetően számos új tudományos eredmény birtokába jutottunk. Így az aranyrudak ügyosztálya I. Valentinianus (364-375) óta már nem pénzérmékkel, hanem a tiszta aranyból öntött rudakkal foglalkozott. Ehhez az ügyosztályhoz kerültek az aranyművesek, az aranyverők, az uralkodói udvar számára aranytárgyakat előállító kézművesek is. Az arany ad responsum ügyosztályának szerepe ellentmondásos a szakirodalomban, míg korábban úgy vélték, hogy a kezességi ügyekkel kapcsolatos feladatokat végezhette, az újabb kutatások fényében inkább a császár számára szükséges aranykiadások biztosításáról gondoskodtak. A miliarensia és a pénzügyi (ad pecuniam) ügyosztály az arany- és bronzpénzek verésének rendjét felügyelte. Az ezüsttel foglalkozó ügyosztály ennek a nemesfémnek a szállítását központosította, míg a barbaricarii aranyozott használati eszközökkel látta el a császári udvartartást. A ruházattal (vestis sacra) foglalkozó scrinum két alosztályra tagolódott. Közülük az egyik a katonaság és a tisztviselők számára készíttetett egyenruhákat, míg a másik a császári ruhatárat látta el selyemmel és bíborral. Ugyanezek az ügyosztályok Nyugaton is megtalálhatóak voltak, de nem ismerjük a személyzeti beosztását, csak annyit, hogy 546 hivatalnoka volt.[72] Valamennyi palatini a teljes hivatalt felügyelő primicerius totium officii vezetése alatt állt, akit a secundocerius officii helyettesített, egyben az exceptores ügyosztály vezetését is ellátva (qui primicerium est exceptorum). A secundocerium beosztást a tertiocerium követte a hivatalnoki rangsorban, aki egyúttal császári udvarba szánt ingók és értékes tárgyak szállításaiért (bastaga) is felelős volt (tertiocerius officii quitractat bastaga). Végül a titkári feladatokat ellátó exceptores közül a rangidős a levelezésért és a hivatalnokok állománytáblájának (matricula) változásaival kapcsolatos jegyzéket (quarto loco libellos tractat, et ceteros palatinos officii supracript) is gondozásáért felelős tisztviselőt kell megemlíteni. Az egyes scrinumokat, amelyek a comes sacrarum largitionum hivatalának részei voltak, szintén primicerius - a szó elsődleges jelentése első (primus) a viaszostáblán (cera), azaz első az ügyosztályon működő hivatalnokok között - rangú személyek vezették, akik az osztályukon munkát legrégebb idő óta végzők voltak (rangidő).[73] A primicerius tisztség Keleten eleinte 3 éves időtartamú volt, majd ezt 379-ben kettő, végül 416-ban egy évre rövidítették le.[74] Az exceptores tisztséget ellátók közül többen a legmagasabb cím, a perfectissimus viselésére is jogosultak voltak. Közülük kettő 384-től consuli rangot is kapott nyugdíjba vonulásakor, de ők még 428 előtt kérték az ezzel járó senatori tisztség alóli felmentésüket, mivel ez túlzott terhekkel járt számukra.[75] További megtiszteltetést jelentett, hogy az összes ügyosztály primiceriusa (primicerius totium officii), valamint a numeri és a tabularii primiceriusai megkapták a katonai tribunusi címet is.[76]
A comes rerum privatarum hivatali felépítésével kapcsolatosan kevesebb adattal rendelkezünk. A Notitia Dignitatum arról tesz említést, hogy négy ügyosztályból (scrinia) állt.[77] Az első a kérelmezők számára dolgokat juttató kedvezmények osztálya (beneficia), a második az örökhaszonbérletek után járó díjak, a canon beszedésével foglalkozó osztály, a harmadik az elismervények (securiatates) és a fizetési bizonylatok kiadását végző, végül a negyedik a császári adományokat intéző volt. Itt is minden ügyosztály élén egy primicerius állt, illetve a teljes hivatalnak volt egy ilyen rangú vezetője (primicerium totius officii), neki pedig egy helyettese (secundocerium totius officii, qui tractat chartas ipsius officii, et ceteros palatinus). A comes rerum privatarum hivatalát 428-ban átszervezték, amelynek eredményeképpen a négy scrinumból három lett, mégpedig úgy, hogy a magánadományok osztálya megszűnt, mivel annak feladatköreit a cubiculum hivatalában dolgozó császári magánpénztárnok vette át. Az ügyosztályok mellett a provinciai kiküldetésekre mittendarii álltak rendelkezésre.[78] Keleten nem ismerjük a hivatalnokok létszámát, de 399-ben Nyugaton 300-an tevékenykedtek.[79]
A palatini személyzetét a palotán kívüli tartózkodásakor számos kötelezettség terhelte. Így ha egy kiküldetés vagy szabadságolási időszak után nem tért vissza haladéktalanul a szolgálati helyére, hat hónaponként öt fokozattal visszavetették a beosztásában, majd négy év elteltével kizárták a tisztségéből.[80] Nem lehettek Rómában vagy a provinciákban engedély vagy kiküldetés nélkül, nem folytathattak vizsgálatot abban a provinciában, amelyből származtak, kétszer nem lehetett őket ugyanabba a tartományba kiküldeni, és nem térhettek el a megbízatásuk pontos tartamától sem.[81] A palatini személyzete nem foglalkozott az adó beszedésével, csupán annak a tartományi helytartók hivatala általi behajtását felügyelte, bár a bevételek után részesedés (sportula) illette meg.[82]
- 114/115 -
A sacrae largitiones jelentése császári kiadásokat jelöl, ami jól jellemzi ezt a Constantinus által létrehozott központi államszervet. Vezetőjének, a comes sacrarum largitionumnak a feladatait több mint 110 törvény szabályozza, de a legpontosabb hatásköri leírást a Notitia Dignitatum tartalmazza.[83] Széleskörű teendőit hat nagyobb csoportba sorolhatjuk.
Elsőként a császári kincstárral (aerarium sacrum) kapcsolatos feladatait érdemes említeni. Az államkincstár fejeként elsősorban a császárság bevételeinek növekedését kellett elérnie. E körben a ritka és értékes dolgokat átvette vagy megvásárolta az államkincstár javára: főként az arany, az ezüst, a drágakő, a márvány, a selyem, a bíbor, értékes ajándékok jöttek számításba, de emellett gyártásra is rendelhetett a felügyelete alatt álló kézművesektől, így a ruhakészítőktől, ezüstművesektől és ékszerészektől.[84]
Az ő felelőssége volt az államkincstárt terhelő kiadások fedezetéül szolgáló adók (tituli largotionales) beszedése és az adó beszedését végző személyzet irányítása. Az ő személyzete foglalkozott a közvetett adók, a vectigalia, a vestis militaris és az oblatio equorum behajtásával.[85] A vectigalia azoknak a közvetett adóknak a gyűjtő megnevezése volt, amit a bányák, valamint a sókitermelést végző és a nagyobb mezőgazdasági célú birtoktestek használata után kellett fizetni. A vestis militis a katonai felszerelések költségeinek fedezésére kivetett adófajta, amit elsősorban ruházatra fordítottak, s így a hivatalnokok ez irányú költségeire is felhasználható volt. Az oblatio equorum szintén katonai jellegű adó, ami a jelentősebb méltóságokat betöltő személyeket sújtotta, s négyévente két vagy három ló felajánlásában állt.[86] Ezeknek a bevételeknek az összértéke alacsony volt, messze elmaradt a praefectus praetorio kincstárának bevételeitől. Miután a császári (aerarium sacrum) és a praefectus praetoriói (arca) kincstár élesen elkülönült egymástól, a provinciák kormányzói kétféle számadást is vezettek, ugyanis a kettő bevételeit nem lehetett keverni egymással. A comes sacrarum largitionum aranybevételeit 366-től kezdve tiszta aranyrúdként kellett továbbküldeni a császári udvar számára, miután egy ellenőrző személy (probator) azt ellátta pecsétjével.[87] A provinciákban behajtott készpénz és az értéktárgyak a helyi kincstárakban (thesauri) az őrzésre felhatalmazott személyzetnél került letétbe.[88]
A comes sacrarum largitionum irányította továbbá azokat a műhelyeket és szakmai testületeket, amelyek az államkincstárnak dolgoztak. E körbe főként az aranykeresők, a különböző ércbányákban és kitermeléseken dolgozók, a bíborcsiga halászok, a textilmanufaktúrák munkásai, az ezüstművesek, aranyművesek és ékszerészek, valamint a szárazföldi szállítók (bastaga) tartoztak.[89]
Gondoskodott a hivatalos állami kiadások foganatosításáról. A legnagyobb tételt kétségtelenül a katonaság és a tisztviselők számára fizetett zsold vagy díjazás (stipendium) és az ünnepek alkalmával juttatott donativum képezte, mivel a római dominatus korában mintegy 250-550 ezer főnyi állandó hadsereget kellett fenntartani.[90] E körben jelentős tételnek számítottak az állami hivatalnokok, a kegyencek, a küldöttek, a szövetségesek számára nyújtott ajándékok és egyéb juttatások. Az általa felügyelt kincstárból történtek az ünnepek alkalmával való osztogatások, valamint a császár által vállalt építkezések, kultuszok, háborús költségek viselése.[91]
Nyugaton a comes sacrarum largitionum továbbra is nem a császárhoz, hanem az államkincstárhoz tartozó koronajavak (ingatlanok, örökhaszonbérletek, a városok vagyona) kezelését, valamint az ezekből befolyó jövedelmeket beszedte.[92]
Foganatosította azokat az aranyra, ezüstre, ruhaneműre, egyéb ingóságokra irányuló kisajátításokat, amelyeknek a hasznai az általa felügyelt kincstárba folytak be.[93]
Gyakorolta az őt megillető pénzügyi jogi igazságszolgáltatási hatalmat is. Ez főként az arca és az aerarium adósai ellen lefolytatott peres eljárásokat jelentette, amelyek során közvetlen szankciókat alkalmazhatott a fiscusnak tartozókkal szemben. Azokban az esetekben, amikor ezzel a potestasából fakadó bírói jogkörrel nem rendelkezett, akkor a rendes bíróságok előtt felperesként képviselte az államkincstárt. Azoknál az ügyeknél, ahol a kisajátítási vagy öröklési ügyekben már született elsőfokú ítélet, gyakran fellebbviteli bíróként is eljárhatott. A saját hivatalnokai (palatini) visszaéléseivel szemben különleges bírói hatalommal is rendelkezett.[94]
A dominatus idején tágabb értelemben res privatának nevezték a fiscus dolgait, a koronajavakat, a császári vagyont és a fiscus ellenőrzése alatt álló városok és templomok javait is. Ezen a res privatán belül elkülönült a császár magánvagyona, amit a személyes kincstárnoka kezelt és a császár rendelkezésére bocsátott állami vagyon is, amelyet 531-ig a comes rerum privatorum felügyelt.[95]
Forrásaink alapján mintegy 104 törvénynek volt címzettje a comes rerum privatorum. Fő feladata a res privata körébe tartozó birtokok igazgatása volt. Ebben a körben jelentős szereppel bírt az örökhaszonbérletbe (emphyteusis) adott mezőgazdasági ingatlanok után járó éves díj, a vectigalia beszedése során. Ez azonban csak a Keleten tartozott a comes rerum privatorum hatáskörébe, mivel Nyugaton az emphyteusis az ager vectigalisszal együtt a comes sacrarum largitionum hatáskörébe tartozott, így a bérleti díjak (canon) is az ő pénztárába folytak be.[96]
- 115/116 -
Második fő tevékenységi körét a kisajátításokkal kapcsolatos ügyek tették ki, amelynek következtében számos tulajdonos nélküli vagyontárgy került a császári magánvagyonba.[97] Ezeknél az eljárásoknál ő volt a felelős a vagyonleltárok elkészítéséért, az eljárások során beadott panaszokat eljuttatta a császárhoz, engedélyeket adott ki a panaszosoknak a vitás dolgok birtokbavételére, felügyelte a koronajavak eladását.[98]
A res privata körében jelentős részt tettek ki a tulajdonos nélküli javak, így az elejtett örökrész (caducum) és az uratlan hagyaték (bona vacantia). E javak körébe rabszolgák is tartozhattak.[99] Az elejtett örökrész (caducum) a házasságon kívül élőket és a gyermekteleneket sújtó jogintézmény volt.[100] A végrendelet alapján rájuk szállott hagyatékot vagy hagyományt a házasságon kívül élők egyáltalán nem, a gyermektelenek pedig csak a felét szerezhették meg. A többit "elejtik" a végrendeletben szereplő gyermekes örököstársak, ezek hiányában a gyermekes hagyományosok, végül a fiscus javára.[101] Az államkincstár érdekelt volt az öröklésre érdemtelen személyekkel szemben is. Ők azért váltak érdemtelenné, mivel az örökhagyóval szemben még annak életében méltánytalanul viselkedtek. Az érdemtelenek (indignus) örökösök maradtak, sőt az házasságon kívüliekkel és a gyermektelenekkel (incapax) szemben ők a hagyatékot is megszerezhették, de azt a fiscus egy extra ordinem lefolytatott eljárásban később elperelhette tőlük. Az így elragadott örökséget nevezzük bona ereptoriának (eripere, azaz 'tőle elragadni', innen bona ereptoria). A megfosztott indignus személy örökös maradt, a fiscus ellenben nem volt az, csak annak helyébe lépett heredis loco est (azaz: mintha örökös volna). Ennek következtében a fiscust terhelték a hagyatéki adósságok is, de csak a hagyaték erejéig.[102] A császári jog megváltoztatta azt az ősi szabályt, hogy az olyan uratlan hagyaték, amelynek egyáltalán nincs örököse (bona vacantia), bárki által elfoglalható. A lex Julia et Papia Poppaea értelmében ilyenkor a hagyaték ipso iure az aerariumra, majd később már a fiscusra szállt, de nem örökségképpen, hanem csak az örökös helyén (heredis loco). Így az államkincstár a vagyont a hagyományok és felszabadítások terhével kapta, de az adósságokért csak a hagyaték erejéig terjedő felelőssége volt.[103]
A res privata magába foglalta azokat a vagyontárgyakat is, amelyek a principatus korában a császárhoz tartoztak.[104] Ilyenek voltak a városok és a templomok vagyontárgyai is. A városi vagyon tekintetében Nyugaton a comes sacrarum largitionum bírt felügyeleti jogkörrel, míg Keleten a comes rerum privatorum. Ebben a körben a városok tulajdonában álló földekből származó bevételek játszották a legfontosabb szerepet.[105] A 4. században ezeknek a jövedelme megoszlott a városok és a fiscus között, majd a későbbiekben Iustinianus végleg a fiscus tulajdonává nyilvánította ezeket a javakat.[106] A korábbi időkben a templomoknak és a kegyhelyeknek adott tulajdonos nélküli dolgok (bona vacantia) a 4. századtól szintén a res privata körébe kerültek. Gratianus (367-383) 380-ban döntött ezeknek (főként pénz és értékes nemesfém tárgyak) a bekebelezéséről, egyúttal meghagyva a res privatán belüli sajátos helyzetüket (ius templorum körébe tartozó dolgok).[107] Ezek a dolgok elvileg elidegenítési tilalom alatt álltak, de canon fizetése fejében magánjogilag is bérbe adhatóak voltak.[108]
A res privatának része volt a császári vagyon is, ami főként magánkiadásainak fedezetéül szolgált. Ezen belül is különbség volt a tényleges, személyes magánvagyon és a fiscus által személyes rendelkezésére bocsátott vagyon között, amely felett tulajdonjoggal nem rendelkezett, így azokat elidegeníteni sem tudta. Mindezeket a dolgokat azonban szintén bérbe adhatta, akár hosszabb időre is. A császár dolgai feltehetően pénzügyi, adó jellegű és jogi privilégiumokkal is rendelkeztek.[109]
A központi pénzügyi igazgatás tanulmányozása után a területi pénzügyi adminisztráció szintjeinek rövid bemutatását is szükségesnek látom. A tagolt területi igazgatás legalsóbb szintjén a provinciák álltak. Több provinciát foglaltak magukba a diocesisek, amelyek élén a vicariusok álltak. Végül a diocesiseket négy praefectura (Oriens és Illyricum Keleten, Italia és Gallia Nyugaton) fogta össze a praefectus praetorio irányításával.[110]
A korábbiakban már utaltunk rá, hogy Constantinus a praefectus praetoriói tisztséget elválasztotta a társcsászárok személyétől és külön hatáskörökkel felruházva a római polgári igazgatási szervezet kulcsszereplőivé tette őket.[111] A praefectus praetoriók által felügyelt diocesisek területén ők voltak a felelősek a katonák zsoldjának, az állami tisztviselők fizetésének folyósításáért, valamint a hadsereg ellátásának megszervezéséért is. A kiadások fedezetéül a praefectus praetorio pénztárába (arca) befolyó adóbevételek szolgáltak.[112]
A diocesisek szintjén a központi pénzügyi igazgatás szerkezetének megfelelően két részre oszlott a fiskális adminisztráció. Az egyik a rationalis summarum, a másik a magister rei privatae vezetése alá került. Kezdetben ez utóbbi is a rationalis summarum irányítása alatt állt, majd az idők során egyenrangúak lettek. A rationales summarum a kezdeti időkben a diocesiseken belül pénzügyi kérdések tekintetében teljes körű hatalommal rendelkezett, majd a 4. század során hatáskörei egyre szűkültek, bizonyos feladatokat részben a praefectus praetoriónak, részben a provinciai helytartóknak adtak át. A
- 116/117 -
rationalis summarum a 4. század végére gyakorlatilag köztes hivatalnokká degradálódott a comes sacrarum largitionum és a provinciák között. Jelentős hatalmuk nem volt, s hatékonyságuk is alacsony fokú maradt. Tevékenységi körükbe tartozott a területükön keletkezett pénzügyi, elsőfokú igazságszolgáltatás megszervezése, a büntetések beszedése, a pénzügyi irányítás érdekkörébe tartozó manufaktúrák felügyelete, a tituli largitionales beszedése és továbbítása, valamit a provinciai számadások ellenőrzése. A rationales summarummal ellentétben a rationales rei privatae jelentősége a dominatus 4. és 5. századának elejéig megmaradt, mivel a kisajátítások és a res privata körébe tartozó birtokok kezelése körében továbbra is meghatározó szerepet játszottak. A diocesisek pénzügyi igazgatásának vezetését 350 után a comes largitionumnak (valószínűleg a comes thesaurorum cím is az ő megjelölésükre szolgált) nevezték, Egyiptom kivételével.[113] Ez a tisztség Nyugaton csak a gótok betörésekor, III. Valentinianus (425-455) idején szűnt meg.[114]
A provinciákban a principatus korában kialakult rendben megfelelően a dominatus időszakában is a procuratorok voltak a pénzügyi igazgatás felelős vezetői. Míg a tartományi helytartók az általános provinciai igazgatás vezetői voltak, a procuratores a pénzügyi igazgatást irányították. Feltehetően egy részük a summa res (procurator summarum), más részük a res privata (procurator rei privatae) ügyeket felügyelte. Az igazgatási reformok következtében 330-ban megszűnt a procurator summarum tisztség, ettől kezdve a comes sacrarum largitionum legalacsonyabb területi szintű beosztottjai a diocesisek szintjén működő rationales summarum lettek. A pénzügyekért felelős procuratorok a szolgálati helyül kijelölt provincia nevét viselték, így jól megkülönböztethetőek voltak a császár által az egyes res privatához tartozó nagyobb földbirtokokat kezelő procuratoroktól. A procurator summarum feladatai sokrétűek voltak. Az adók beszedésének felügyelete körében hozzá tartozott az adóbeszedők kinevezésének, a visszaéléseket elkövetők letartóztatásának és a hivatalos intézkedések meghozatalának joga. Emellett az adókönyvek ellenőrzése és a belőlük készült összefoglalók továbbítása a diocesisek felé, a közföldek felmérettetése, a fiscushoz tartozó hajók fenntartása, a hadsereg ellátására szedett adó (vestis militis) miatt a fiscusnak járó arany és ezüst begyűjtése, a katonák zsoldja és a császár által juttatott donativa kifizetése, a bányákból származó ércek szállításának megszervezése is a tevékenységi körébe tartozott. Fontos hangsúlyozni, hogy pénzügyi igazságszolgáltatói jogkörrel nem rendelkezett, az ilyen jellegű ügyeket a diocesisek szintjére kellett utalnia. A provinciákban működő másik, pénzügyi feladatokat ellátó személy, a procurator rei privatae hatáskörébe elsősorban a kisajátításokkal kapcsolatos feladatok megszervezése tartozott. E körben leltárt készítettek, lepecsételték a kisajátításra került vagyont, árverésen értékesítették őket, illetve a fiscus dolgainak eladásával is ők foglalkoztak. Másik jelentős hatáskörük a földbirtokok igazgatása volt, ezeket bérbe adták, kinevezték felelőseiket, illetve az utánuk járó bérleti díjat (canon) behajtották. A procurator rei privatae hivatalának alkalmazottjait caesarianinak nevezték.
A teljes kép kialakításához feltétlenül említést érdemelnek a provinciai procuratoroknál alacsonyabb rendű, az egyes császári birtokokra kinevezett procuratorok. Ők teljes körű irányítási jogokkal rendelkeztek ezeknek a birtokoknak a körébe tartozó épületek, állatállomány és termőföldek kezelésében. A provinciák szintjén a 380-as évektől kezdődően speciális jogkörökkel felruházott olyan tisztviselők is megjelennek, akik a császár és a családtagjaik használatára kirendelt birtokok (domus divina) igazgatásáért voltak felelősek.[115] Az 5. századra a domus divina felelősei a magasabb rangú curatores lettek, míg a helyi szinteken procuratores rangot viseltek. A procurator domus divinae működése Nyugaton egyszerű volt, mivel csak Africában voltak ilyen birtokok. Keleten a helyzet összetettebb volt, mert vezetőik, a comesek közül egyeseket a comes rerum privatarum felügyelt, míg Cappadocia comes domoruma egy másik császári főtisztviselő, a praepositus sacri cubiculi fennhatósága alá tartozott.[116] Keleten az egyes domus divina körébe sorolható birtokok élén procuratorok álltak.[117]
Rövid fejtegetéseink alapján megállapítható, hogy a dominatus korának három területi szintre tagolt pénzügyi igazgatási szervezetrendszerének egyes szereplői pontosan körülírt hatáskörökkel rendelkeztek. Bár felépítésük és feladatköreik gyakran módosultak, a dominusok a történeti fejlődés során mindvégig tekintettel tudtak lenni a helyi sajátosságokra.
A dominatus korának pénzügyi igazgatását elemző rövid tanulmányom összegzéseként megállapítható, hogy a római állam e területen is fejlődésének csúcspontjára jutott ebben az időszakban. Hierarchikusan tagolt, jól felépített szervezetrendszert tudott kialakítani, amelynek keretében valamennyi igazgatási szint világos feladatkörökkel rendelkezett. Tisztviselői szakterületüket jól ismerő, a hivatalukat élethivatásszerűen végző, többnyire kellő anyagi és erkölcsi megbecsülésnek örvendő állami alkalmazottként a császár általi kinevezés eredményeképpen elnyerő és működő szakemberek voltak. Ezeknek az értékeknek a fényében jól érthető, hogy a későbbi korok államszervezetei - ezek közül is elsősorban a bizánci állam - miért tekintett mintaként a dominatus korának igazgatására. ■
JEGYZETEK
* A tanulmány a Bolyai János Kutatói Ösztöndíj (2013-2016) támogatásával készült.
[1] Carrié, Jean-Michel: Les finances militaires et le fait monétaire dans l'empire romain tardif, in: Les « dévaluation » à Rome. Époque républicaine et impériale. Volume 1.,
- 117/118 -
Publication de l'École française de Rome 37/1, Rome 1978, 227-248.
[2] Rémondon, Roger: La crise de l'empire romain, de Marc Aurele à Anastase, Paris 1964, 89.
[3] Jones, Arnold Hugh Martin: Inflation under the Roman empire, The Economic History Review 5/3 (1953), 298-301.; Hamza Gábor: Gazdaság és jog kapcsolata a császárkori római birodalomban, JK 9 (1995), 412-417.
[4] Pókecz Kovács Attila: A principatus közjoga, Budapest-Pécs 2016, 97-99.
[5] Tacit. Ann., 13, 29, 2: Nam Augustus senatui permisit deligere praefectos;... .; Suet. Aug., 36.: Auctor et aliarum rerum fuit, in quis: ... ut cura aerari a questoribus urbanis ad praetorios praetoresve transiret.
[6] Tacit. Ann., 13, 29, 2.; Suet. Aug., 36.; Cass. Dio, 13, 32,2.
[7] Frank, Teney: on Augustus and the Aerarium, JRS 23 (1933), 143-148.
[8] Tacit. Ann., 13, 29, 3-4.; Suet. Claud., 24, 4..; Cass. Dio, 60, 24, 1-3.
[9] Corbier, Mireille: L'aerarium Saturni et l'aerarium militare. Administration et prosographie sénatoriale, Rome 1974, 645-647.
[10] Tacit. Ann., 13, 28, 6-7.; Tacit. Ann., 13, 29, 4-5.; Suet. Claud., 24, 4.. ; Cassius Dio, 43, 48, 3.
[11] Corbier, i.m., 81-88 és 650.
[12] Corbier, i.m., 337- 340 és 651.
[13] Corbier, i.m. 667.
[14] Corbier, i.m., 658.
[15] Corbier, i.m. 682-692.
[16] Cass. Dio, 55, 25, 1-3.; Corbier, i.m. 664.
[17] R.G, 17.
[18] Ulp. D. 50, 16,17, 1:
[19] Corbier, i.m. 703-705.
[20] Ürögdy György: A fiscus Caesaris alapításához, Antik Tanulmányok 7 (1960), 61-68.
[21] Mommsen, Theodor: Römisches Staatsrecht, Dritter Band, II. Abtheilung, Leipzig 1888, 998.
[22] Hirschfeld Otto: Die kaiserlichen Verwaltungsbeamten bis auf Diocletian, Berlin 1905[2], 2.; France, Jérôme: Administration et fiscalité douanières sous la règne d'Auguste: la date de la création de la Quadragesima Galliarum, MEFRA 105/2, (1993), 908-909.
[23] Pókecz Kovács Attila: A római közigazgatás Claudius uralkodása idején (Kr. u. 41-54.), JURA 21/1 (2015), 100-111.
[24] Senec. de benef., 7, 6,3: Caesar omnia habet, fiscus eius privata tantum ac sua : et universa in imperio eius sunt, in patrimonio propria.
[25] Last, Hugh: The fiscus. a note, JRS 34 (1944), 57-59.
[26] Pókecz Kovács, A principatus , 43-44.
[27] Ürögdy, i.m. 65-66.
[28] von Gosen, Julius: Der römische Fiscus und das römische Fiscalrecht, Zeitschrift für die gesamte Staatswissenschaft 23/4 (1867), 529-570.; Jones, Arnold Hugh Martin: The aerarium and the fiscus, JRS 40 (1950), 22-29.; Brunt, Peter Astbury: the 'fiscus' and its Development, JRS 56 (1966), 75-91.;.Millar, Fergus: The Fiscus in the First Two Centuries, JRS 53/1-2 (1963), 29-42.
[29] De Martino, Francesco: Storia della costituzione romana IV/2, Napoli 1965,804.-810
[30] Ürögdy, i.m. 61.
[31] De Martino, i.m. 811-817.
[32] Williams, Stephen: Dioclétien. Le renouveau de Rome, Dijon 2006, 155-170.
[33] Stein, Ernest: Histoire du Bas-Empire 1. De l'État romain à l'État byzantin (284-476), Paris 1959, 73-74.
[34] Cerati, André: Caractère annonaire et assiette de l'impôt foncier au Bas-Empire, Paris 1975,
[35] Bats, Maria - Benoist, Stéphane - Lefebre, Sabine: L'empire romain au III[e] siècle de la mort de Commode au Concile de Nicée, Tournai 1997, 235.
[36] Delmaire, Roland: Largesses sacrées et res privata. L'aerarium impérial et son administration du IV[e] au VI[e] siècle, Rome 1989, 703.
[37] Modéran, Yves: L'Empire romain tardif 235-395 ap. J.-C., Paris 2006[2], 86-88.
[38] Chastagnol, André: Problèmes fiscaux du Bas-Empire, in: Points de vue sur la fiscalité antique, (sous la direction: Henri van Effenterre), Paris 1979, 130-131.; Demandt, Alexander: Die Spätantike. Römische Geschichte von Diocletian bis Justinian 284-565 n. Chr., München 2007, .295.
[39] Rémondon, i.m. 130.
[40] Stein, i.m. 74.
[41] Chastagnol, André: Problèmes fiscaux du Bas-Empire, 131.
[42] Gaudemet, Jean: Institutions de l'Antiquité, Paris 1982[2], 681.
[43] Chastagnol, Problèmes, 131-132.
[44] Kaïla, Elieser: L'unité foncière en droit romain. Exposé récapitulatif et critique, Paris 1927, 63-64.
[45] Havas László - Hegyi W. György - Szabó Edit: Római történelem, Budapest 2007,592.
[46] Chastagnol, Problèmes,133-136.
[47] Hahn István - Maróti Egon: Az ókor története V. A római császárság története, Budapest 1995, 82-83.
[48] Callu, Jean-Pierre: Denier et Nummus (300-364), in: Les « dévaluation » à Rome. Époque rpublicaine et impériale. Volume 1. Publication de l'École française de Rome 37/1, Rome 1978, 107-121.
[49] Havas - Hegyi W. - Szabó, i.m. 593-594.
[50] Jusztinger János: Észrevételek a feléntúli sérelem római jogi forrásaihoz (CJ. 4. 44. 2, CJ. 4. 44. 8), PhDT 9, Pécs 2010, 351.; Jusztinger János: The principle of laesio enormis in sale and purchase contracts in Roman law, in: Essays of Faculty of Law University of Pécs, Yearbook of 2011 [SUP 9], szerk. Balogh Zs., Pécs 2011, 115-116.; Jusztinger János: A vételár meghatározása és szolgáltatása a konszenzuális adásvétel római jogi forrásaiban, Doktori értekezés, Pécs 2012, 161-165.; Jusztinger János: A vételár a római jogban: "emptionis substantia constitit ex pretio", Jura 11/1 (2005), 123-124.; Petrak, Marko - Ziha, Nikol - Jusztinger János: Univerzalni temelji lokalnih prava - primjer "pravedne cijene" (iustum pretium), in: Mirela Zupan, Mario Vinkovič (szerk.): Pravo -regije - razvoj, Pečuh - Osijek 2013, 269.; Petrak, Marko -Ziha, Nikol - Jusztinger János:: Universal foundations of local laws - example of 'just price' (iustum pretium), in: Drinóczi T, Zupan M., Vinkovic, Mario (szerk.): Law - Regions - Development, Pécs - Osijek 2013, 333.; Jusztinger János -Petrak, Marko - Riha, Nikol: A helyi jogok egyetemes alapjai - az "igazságos ár" példája, in: Drinóczi Timea, Novák Barnabás (szerk.): Jog - Régiók - Fejlesztés, Pécs - Eszék 2013, 279.
[51] L. Laufer, Siegfried: Diokletians Preisedikt, Berlin 1971.
[52] Delmaire, i.m. 704.
[53] Jones, Arnold Hugh Martin: The Criminal Courts of the Roman Republic and Principate, Oxford 1972, 91-92.
[54] Havas - Hegyi W. - Szabó, i.m. 611.
[55] Delmaire, Largesses sacrées, 704-706.
[56] Delmaire, Largesses sacrées, 706-708.
[57] Kelemen Miklós: A Birodalom kormányzása. A Késő-római Birodalom közszolgálata - jogi források alapján, Budapest 2007, 35-36.
[58] Delmaire, Roland: et res privata. L'aerarium impérial et son administration du IV[e] au VI[e] siècle, Rome 1989.
[59] Euseb, VC. 4, 1.; Zosim. 5, 32 ,6.
[60] Cth. 11, 30, 28,
[61] Delmaire, Largesses sacrées, 36-37.
[62] Benedek Ferenc - Pókecz Kovács Attila: Római magánjog, Budapest-Pécs 2015[3], 44.
[63] Delmaire, Largesses sacrées, 38.
[64] Delmaire, Roland: Les institutions du Bas-Empire romain de Constantin à Justinien. I. Les institutions civiles palatines, Paris 1995, 121.
- 118/119 -
[65] C. 12, 42,2
[66] Delmaire, Largesses sacrées, 59-53.
[67] Groß-Albenhausen, Kirsten: Palatini in:. Der Neue Pauly. Enzyklopädie der Antike (Hrg.: Hubert Cancik und Helmuth Schneider), Band 9, Stuttgart-Weimar 2000, 185.
[68] CTh. 5, 35, 7.
[69] Kelemen, A Birodalom kormányzása, 154-171.
[70] Kelemen Miklós: A cohortalisok helye és szerepe a későrómai igazgatás rendszerében, AUB 45 (2009), 57-80.
[71] Delmaire, Roland: Les institutions, 123-125.
[72] CTh. 5, 30, 15-17.
[73] Groß-Albenhausen, Kirsten: Primicerius in: Der Neue Pauly. Enzyklopädie der Antike (Hrg.: Hubert Cancik und Helmuth Schneider), Band 10, Stuttgart-Weimar 2001, 325.
[74] CTh. 5, 30, 3. ; Kelemen, A Birodalom kormányzása,. 138-139.
[75] CTh. 5, 2, 25.
[76] Delmaire, Roland: Les institutions, 123-125.
[77] ND. Or. XIV.
[78] Delmaire, Roland: Les institutions, 125-127.
[79] CTh. 5, 30, 15-17.
[80] CTh. 7, 12, 2 és CTh. 7, 18, 15.
[81] CTh. 5, 30, 15; CTh. 1, 10, 5; CTh. 14, 11,1; CTh. 8, 8, 4; CTh.8, 8, 9.
[82] Delmaire, Roland: Les institutions, 125-127.
[83] A Notitia Dignitatum (teljes nevén: Notitia omnium dignitatum et administrationum tam civilium quam militarium) 425-430-ból ránk maradt lista, amely a római birodalom tisztségviselőinek hierarchiáját, feladatköreit, címeit jelvényeit és fizetéseit tartalmazta.
[84] Delmaire, Largesses sacrées, 58.
[85] Delmaire, Roland: Les institutions, 129-131.
[86] CTh. 7, 23, 1.
[87] CTh. 12, 5 12, 13, 17; CTh. 12, 5, 1; CTh. 8, 5, 47, 58.
[88] CTh. 1, 32, 3; CJ. 11,8, 14. Delmaire, Les institutions, 128.
[89] Delmaire, Les institutions, 134-138.; Kelemen, A Birodalom kormányzása, 114.
[90] Várady László: Későrómai hadügyek és társadalmi alapjaik. A római birodalom utolsó évszázada (375-475), Budapest 1951, 113-119.
[91] Delmaire, Les institutions, 138-140.
[92] CTh. 5, 16, 19; CTh. 5, 16, 29; CJ. 11, 62, 2-3; CJ. 11, 62, 11;
[93] Delmaire, Largesses sacrées, 347-371.
[94] Delmaire, Largesses sacrées, 80-91.
[95] Delmaire, Les institutions, 140.
[96] Delmaire, Les institutions, 143-144.
[97] Delmaire, Largesses sacrées, 597-606.
[98] Delmaire, Largesses sacrées, 606-610.
[99] Delmaire, Roland: Les esclaves et condicionales fiscaux au Bas-Empire romain, Topoi 9/1 (1999), 179-189.
[100] Provera, Giuseppe: La vindicatio caducorum. Contributo allo studio del processo fiscale romano, Torino 1964, 107-161
[101] Benedek Ferenc - Pókecz Kovács Attila: Római magánjog, Budapest-Pécs 2015[3], 367.
[102] Benedek - Pókecz Kovács, i.m. 367-368.
[103] Delmaire, Largesses sacrées, 610-620.
[104] Masi, Antonio: Richerche sulla 'res privata' del 'princeps', Milano 1971, 55-94.
[105] Corbier, Mireille: Cité, territoire et fiscalité, in: Epigrafia. Actes du colloque international d'épigraphie latine en mémoire de Attilio Degrassi pour centenaire de sa naissance. Actes de colloque de Rome (27-28 mai 1988), Publication de l'École française de Rome 143, Rome 1991, 629-655.
[106] Delmaire, Les institutions, 142-143.
[107] CTh.16, 10, 20; CTh.10, 3, 4.
[108] Delmaire, Largesses sacrées, 641-657.
[109] Lehmann, Hannes: Grenzen der Mehrfachbesteuerung in der Spätantike. Zur Auslegung von CT. 12,1, 35, Historia 33/3 (1984), 378-384.; Delmaire, Largesses sacrées, 675-698.
[110] Benedek - Pókecz Kovács, i.m. 45.
[111] Rémondon, i.m. 142-143.
[112] Stein, i.m. 117-120.
[113] CTh. 8, 7, 3.
[114] Delmaire, Largesses sacrées, 171-205.
[115] Delmaire, Roland: Les institutions, 146.
[116] ND Or. 10, 2.
[117] Delmaire, Largesses sacrées, 207-233
Lábjegyzetek:
[1] A szerző tanszékvezető egyetemi docens, PTE ÁJK Római Jogi Tanszék.
Visszaugrás
