A Julius Claudius dinasztia princepsei közül Claudius megítélése már az ókori szerzők körében sem volt túl kedvezőnek mondható. A latin és a görög történetírók közül Tacitus és Cassius Dio, az életrajzíró Suetonius, a filozófus Seneca[1] már-már karikatúrának is beillő leírásokat adtak Claudius császárról, nevetséges, groteszk képet festve róla, mintegy a kegyetlenségéről híres nagybátyja Tiberius, az elmebeteg unokaöccse, Caligula és önkényeskedő utóda, Néró között elhelyezve. Portréját bemutatni igyekvő antik szerzők rendszerint megemlítik, hogy felszabadított rabszolgái és feleségei befolyása alatt állt.[2] A Claudiusról kialakult negatív véleményeket a modern kor történészei ugyan enyhítették, a róla festett kép objektív átértékelése azonban csak a 20. század második felében került sor, amelyhez nagymértékben hozzájárult Momiglianónak először 1932-ben Firenzében olasz nyelven, majd 1934-ben Oxfordban angolul megjelent monográfiája.[3] Ebben a művében Momigliano az epigráfiai és jogi szövegek alapos elemzésén keresztül rámutatott Claudius császár jelentős közigazgatási, igazságszolgáltatási reformintézkedéseire, amelyek már egy a birodalom ügyeivel törődő, koncepciózus, művelt uralkodó benyomását keltik az olvasóban. Rövid tanulmányomban ennek a történészi vitának az eldöntésére nem vállalkozom, célom csupán a rendelkezésünkre álló források értelmezésével Claudius közjogi újításainak bemutatása. Mindezek megértéséhez elsőként szükségesnek tartom röviden felvázolni Claudius uralkodásának főbb jellemzőit, majd ezt követően térnék rá birodalomszervező igazgatási reformjaira.
A később Claudius néven princepsként uralkodó császár Kr. e. 10-ben augusztus elsején született Lyonban Drusus és Antonia gyermekeként. Születésekor a Tiberius Claudius Drusus nevet kapta.[4] Anyai ágon felmenői között tudhatta Marcus Antoniust, aki nagyapja volt, apja testvére (azaz az ő nagybátyja) pedig Tiberius néven Augustus utódaként princepsként uralkodott Kr. u. 14-38 között. A híres Claudius nemzetség leszármazottjaként így a legelőkelőbb római családok közé tartozott, illetve anyai ágon a Iuliusok gensével is rokonságban állt.[5] Apját - aki a germán törzsek ellen aratott győzelmei elismeréseként megkapta a Germanicus név viselésére a jogot, s ezt átörökítette legidősebb gyermekére is - és bátyját Augustus örökbe fogadta. Gyermekkori betegségei miatt teljes fiatalkorában egészségügyi problémákkal küszködött, ezért alkalmatlannak minősítették minden köz- és magánjellegű tisztségre, s egyúttal egy szigorú büntetetéseket alkalmazó nevelő felügyelete alá is helyezték, s őt már nem érhette az a szerencse sem, hogy a princeps örökbefogadott gyermeke lehessen.[6] Miután Augustus (Kr. e. 27-Kr. u. 14), Tiberius (1437) és Caligula (37-41) uralkodásának idején jelentős közéleti szerepet nem játszhatott, műveltségének gyarapítását és a tudományokban való elmélyülést választotta.[7] Claudius élénk érdeklődést mutatott a történeti tudományok iránt - különösen a karthagói és az etruszk történelem[8] álltak érdeklődésének középpontjában -, de emellett filológiai kérdésekben is járatos volt. Az ábécét is megreformálta, illetve szónoki képességekkel is rendelkezett.[9] Caligula meggyilkolását követően a praetoriánusok már azelőtt kihirdették a császárrá történő megválasztását, mielőtt a szenátus meghozhatta volna a döntését.[10] Miután a Rómában állomásozó csapatok, akik korábban a szenátus mellett álltak, a nekik ígért tekintélyes pénzjutalom miatt átpártoltak a testőrcsapatokhoz, így végül 41. január 25-én a szenátus is beiktatta császári tisztségébe.[11]
Uralkodása alatt jelentős változások történtek az állam működésében, s e pozitív folyamatokat gyakran a környezetében tevékenykedő szakismerettel bíró felszabadítottjainak tulajdonítják. Különösen a törvényszövegek, beszédei és a feliratok tanulmányozása arra enged következtetni, hogy maga Claudius is reformer szemléletű volt - hadseregreformot is végrehajtott[12] -, és intézkedései mögött egy összefüggő eszmerendszer bontakozik ki. Már a hatalom gyakorlásával kapcsolatos címek viselésénél is mérsékletességet mutatott. A neki felajánlott imperatori címet és a túlzó császári kultuszt mindig visszautasította,[13] és a szenátus egyetértésével igyekezett meghozni döntéseit.[14] A Caligula után meggyengült és szétzilálódott állam megerősítésére és centralizálására hozott döntései mellett számos vallási intézményt is átszervezett, különösen a fetiales collegium és a haruspices működésével kapcsolatban.[15]
Claudius különös érdeklődést mutatott az igazságszolgáltatás iránt is. Számos alkalommal bírói funkcióját is gyakorolva járt el, elsősorban a cognitio extra ordinem eljárásoknál. A törvényhozási munkájánál a humánum is megjelent, számos a rabszolgák helyzetét javító intézkedést tett. A provinciaiak irányában nagyvonalúan gyakorolta a római polgárjog megadását, különösen Galliában.[16] Több provinciai coloniát is alapított,[17] így Pannóniában a
- 100/101 -
colonia Claudia Savaria (Szombathely) városa a nevét is viselte.[18]
Uralkodásának utolsó éveit két utolsó felesége közötti intrikák árnyékolták be. Harmadik feleségét, Messalinát - akitől egyetlen fia, Claudius Britannicus született - botrányos házasságtörései miatt Kr. e. 48-ban kivégeztette, majd ezt követően negyedik feleségként saját unokahúgával, Agrippinával házasodott össze (Kr. e. 49-ben). Agrippina az előző házasságából született fiát, Nérót is magával hozta a császári palotába, s ezzel hatalmi harc vette kezdetét Claudius fia, Britannicus és Néró között. Nérót a későbbiekben adoptálta is, majd a Kr. e. 51-ben imperium proconsularéval is felruházta, s egyben saját lányát, Octaviát is hozzáadta.[19] Kettejük vetélkedésből Néró került ki győztesen, miután Agrippina a testőrség parancsnokával szövetkezve megmérgeztette férjét, Claudiust és fiát, Nérót 54. október 13-án császárrá kiáltatta ki. Ebben a helyzetben a szenátusnak ismételten csak az a szerep jutott, hogy auctoritasáról biztosította a testőrgárda által kikényszerített állapotot.[20]
Claudius korára a Római Birodalom nem csupán egy olyan monarchia lett, amely megőrizte a régi köztársasági intézményeket, hanem egy tagolt közigazgatással rendelkező világbirodalommá is vált, amit ugyan Rómából igazgattak, de ennek ellenére a legtávolabbi provinciákban is kiépült szervezettel bírt.[21] Természetesen ennek a közigazgatási rendszernek az alapjai is már Augustus idejében (Kr. e. 27 - Kr. u. 14) létrejöttek, de Claudiusnak jelentős érdemei voltak modernizálása során, s abban, hogy egy olyan központosított szervezet jöhessen létre, amelyet a princeps ellenőriz.[22] Claudius reformjai a központi és a helyi igazgatás szinte valamennyi szintjére kiterjedtek, s a princeps a közvagyon és az állam megfelelő működésének érdekében a politikai ütközéseket is felvállalta az irányító rétegekkel, elsősorban a szenátori renddel szemben.[23] A Római Birodalom közigazgatását Claudius idejében meglátásom szerint a központi kormányzat, Róma városának igazgatása és a provinciák irányítása hármas bontásában célszerű áttekinteni.[24]
Vizsgálódásainkat a központi igazgatással kezdjük, amelynek keretében egyrészt a princeps közvetlen környezetét, a politikai jelentőséggel is bíró munkatársait, a császári kancelláriát, majd végül a pénzügyi kérdésekben eljáró központi államszerveket kívánom górcső alá venni.[25]
A princeps miután saját személyében testesíti meg a róla elnevezett rendszert, egyúttal biztosítja a közigazgatás egységét és stabilitását is.[26] Ennek a szerepnek elsősorban a közéleti események, állami ünnepek alkalmával kialakított rítusok során főként a közvetlen környezetéhez tartozó családtagok, rabszolgák, cliensek és barátok közreműködésével tud a princeps megfelelni. Az államügyek intézése során Claudius létrehozott egy szűkebb baráti, tanácsadói kört, akiknek saját portréjával ellátott aranygyűrűt adományozott, amely megkülönböztette az ezt viselő személyeket a többiektől, s ennek segítségével könnyebben az uralkodó közelébe kerülhettek. Ebben a sajátos gesztusban egyes szereplők a principátus protokolljának alapjait látják.[27] Emellett a princeps lakóhelyén számos a közfeladatokhoz kapcsolódó magánjellegű tisztséget is el kellett látni. Ide tartozott mindenekelőtt a princeps magánlakosztályát irányító felszabadított (a cubiculo), az öltözetéért és az ékszereiért felelős (ab ornamenti), illetve a már Tiberius alatt kialakított poszt, amelyik az uralkodó szabadidejének megszervezéséért volt felelős (a voluptatibus). Miután Claudius - amint azt a továbbiakban majd részletesen is látni fogjuk - különös érdeklődést mutatott a pénzügyi és a vagyoni kérdések iránt, külön felelőst bízott meg magánvagyonának kezelésével. A princeps az állam egyik leggazdagabb polgáraként jelentős tulajdonnal rendelkezett, s ennek igazgatásával külön személyzet foglalkozott, a költségek és a bevételek pedig egy külön erre a célra rendelt pénztárba folytak be. Ennek a császári vagyonnak (patrimonium Augusti) a működtetését szolgáló pénztár bevételei a császári familiához tartozó felszabadítottak és családtagok adományaiból és hagyatékaiból, az ingatlanok jövedelmeiből és a papirusz monopólium után fizetett díjakból keletkeztek.[28] Ezek a jövedelmek tették lehetővé, hogy a princeps saját vagyonából ingyenes játékokat, előadásokat szervezhessen a nép számára.[29] Emellett ezekből a bevételekből jutott pénz a könyvtár kiadásainak, a középítkezéseknek, valamint a császári paloták karbantartási költségeinek finanszírozására is. Claudius egyik felszabadítottját bízta meg a könyvtár pénzügyeinek vezetésével, s valószínűsíthetően ugyanígy egy külön személy volt felelős a karbantartási munkálatokért (ratio castrensis). Az állami ünnepek közül kiemelkedett a Claudius által Róma alapításának 800. évében, 47-ben megtartott, az ősi római hagyományokon alapuló százados játékok (ludi saeculares).[30] A játékok eredete azon a római felfogáson alapult, hogy az időben kozmikus ciklusok követik egymást, amit ők korszakoknak fogtak fel, s amit etruszk hatásra századoknak neveztek. Ezek a századok azonban nem tekinthetők egy pontosan meghatározott időintervallumnak, s
- 101/102 -
főként nem száz évet jelentettek, hanem egy olyan ciklust jelöltek, amely akkor fejeződött be, amikor a legutolsó személy is meghalt, aki a periódus kezdetén született.[31] Ez általában nagyjából száztíz évet jelölt, a Claudiust megelőzően szervezett utolsó százados játékokat azonban csak 64 évvel korábban, Augustus idején, Kr. e. 17-ben tartották.[32] A százados játékok Claudius általi megszervezése mellett szólhatott a város alapításának 800. évi jubileuma, s annak a híres mondatnak a kihirdetéséhez fűződő presztízs, amivel a játékok kezdődtek, miszerint "senki nem látta még és senki nem láthatja újra".[33]
A közvetlen munkatársak kiválasztása elsőrangú prioritás minden közigazgatási vezető testület, illetve szervezet számára, azonban a princeps nem mindig dönthetett teljesen szabadon arról, hogy kit vesz maga mellé. Így természetesen a családtagjai és személyes kiválasztottjai mellett a kinevezésekkor a két vezető társadalmi réteg, a szenátori és a lovagi rend érdekeire is tekintettel kellett lennie. Közismert, hogy a Julius-Claudius császárok idejében a családon belüli öröklés nem foglalta még magába a hatalom megszerzését, ennek ellenére igyekeztek legközelebbi családtagjaikra átruházni azt.[34] Ennek elősegítése érdekében a házasságok elsődleges politikai kérdéssé váltak, hiszen az előkelő családokkal való rokonság megkönnyítette a princepsi cím megszerzését. A princeps felesége így gyakran a nagy tiszteletnek örvendő Augusta (pl. Agrippina) címet viselte, az elsőszámú örökösnek kiválasztottak pedig általában már fiatal korukban megkapták a princeps juventutis (pl. Néró) titulust. Ők természetesen Claudius legszűkebb tanácsadói köréhez tartoztak, de emellett kialakultak egy állandó tanácsadó testület, a későbbi consilium principis csírái is. Claudius ide elsősorban a szakértelemmel rendelkező felszabadítottjait hívta meg, de szenátorokat és lovagi rangú tisztviselőket is találhatunk köztük.[35] A tanácsadó testületbe egyrészt a princepsszel magán- és politikai kapcsolatban is lévők, mondhatni baráti viszonyban állók (amici), másrészt az egyes katonai hadjáratokban a kíséretében érdemeket szerző, s hozzá inkább politikai szálon kapcsolódó (comites) személyek kerülhettek be. Claudius consiliumának tagja volt Turranius, aki Claudius amicusa lévén a praefectus annonae tisztséget is ellátta 48-ig.[36] Lusius Geta szintén amicusa volt a princepsnek, a praefectus praetorio tisztségét is betöltötte, amelyről 52-ben lemondott, majd 54-ben praefectus Aegyptus is volt.[37] Ugyancsak baráti viszonyt tartott fenn a császár L. Vitelliusszal , aki uralkodása alatt kétszer betöltötte a consuli tisztséget (43-ban és 47-ben), majd Claudius-szal együtt 47-ben censorok is voltak.[38] Vitellius Claudius utódának, Nérónak a halálát követő évben (69-ben) a Rajna menti légióknak köszönhetően néhány hónapnyi időre princeps is lett.[39] Ugyancsak magisztrátus-társa volt Claudiusnak C. Caecina Largus, akivel együtt töltötték be a consuli tisztséget 42-ben.[40] Felszabadított rabszolgái közül Pallas, Callistus, Narcissus voltak még consiliumának tagjai.[41]A consilium működésének a kezdetekben még nem voltak kialakult szabályai, a princeps azt hívott meg, akit a tárgyalt téma szempontjából jónak látott. A consilium elsősorban bírósági és közigazgatási ügyekben adott tanácsot Claudiusnak.[42]
A formátlanul működő császári tanácsadói testület mellett már a principátus kezdeti időszakában is egyre nagyobb politikai szereppel bírt a praefectus praetorio. Magát a tisztséget még Augustus alapította Kr. e. 2-ben, abból a célból, hogy a princeps személyi biztonságáért felelős testőrcsapatok parancsnoka legyen. Hagyományosan egy lovagrendű személy töltötte be, s egyben a procuratori életpálya csúcsát is jelentette. A praefectus praetoriót maga a princeps nevezte ki tetszése szerint, az általa megállapított hatáskörökkel, majd az idők során császári jogköreinek egyre jelentősebb részét delegálta számára.[43] A kezdeti időkben a testőrcsapatok is a városon kívül állomásoztak, csak Tiberius idejében a Kr. e. 23-ban került sor a főhadiszállásuk, a castra praetoria Róma falain belül történő megalapítására. Claudius uralkodásának idején Catonius Iustus, Rufrius Pollio, Crispinus és Lusius Geta, töltötte be a praefectus praetorio tisztségét.[44]
Claudius közigazgatásának legerőteljesebb reformjai egyértelműen a császári kancellária megújítását érintik. A kancellárián belül szakterület szerinti felosztásban a különböző területekért felelős négy ügyosztályt (officia) hoztak létre, amelyeknek a tevékenysége a mai minisztériumi működéssel rokonítható.[45] Ezek közül a princeps hivatalos levelezését végző ab epistulist kell elsőként említenünk, amelynek élén Claudius felszabadítottja, Narcissus állt.[46] Az ab epistulis ügyosztály feladatai közé tartozott a helyi közigazgatási tisztviselőkhöz intézett utasítások (mandata) megszerkesztése is, így munkáját feltehetően titkárok és az iratok archiválását végző személyzet segítette. Emellett tevékenységi körébe tartozott a magánszemélyek, a köztestületek, a városok és a különböző tisztviselők által a princepshez intézett jogi kérdésekre adott szakvélemények elkészítése is. A princeps által adott jogi szakvélemény elkészülhetett udvariassági formulákat is tartalmazó külön levél formájában (epistula), vagy egyszerűen a kérdést tartalmazó irat alá (suscriptio) feljegyezve is. Narcissus mint felszabadított, egykori rabszolga vezetői tevékenysége azt is eredményezhette, hogy ő fogalmazott meg utasításokat a szenátori és lovagrendi provinciai kor-
- 102/103 -
mányzók felé is. Valószínűsíthető, hogy az emiatt vele szemben kialakult ellenszenv is hozzájárulhatott a történetírásban elterjedt kép kialakulásához, miszerint mesés gazdagsággal rendelkezett.[47] A korszakban a legnagyobb vagyonok is 30-60 millió sestertius nagyságúak voltak, de ritkán lépték túl a 30 milliót, így Narcissus vagyonát tízmillió drachmára (40 millió sestertiusnak felel meg) becsülő Cassius Dio sorai mindenképpen arról árulkodnak, hogy szakértelme anyagi elismerésben is része-sült.[48] Emellett Claudius erkölcsi megbecsülést is nyújtott a szolgálatában állóknak, így felszabadítottjainak is azzal, hogy felújított egy régi köztársasági hagyományt, ami a köztársasági címek valós tartalom nélküli viselésében állt. Ilyen volt az ornamenta consularia, amit a Rómával jó viszonyt ápoló királyok viselhettek.[49] A magisztrátusi címek közül a quaestori volt ugyan a legalacsonyabb, de egy volt rabszolgának hatalmas elismerést jelentett, amikor Narcissus megkapta az ornamenta quaestoriát.[50]
Másik jelentős egység volt a pénzügyekkel foglalkozó, s így a fiscus és a császári vagyon (patrimonium) könyvelését végző a rationibus ügyosztály a görög származású Pallas vezetésével, aki már Claudius uralkodását megelőzően is fontos tisztségeket töltött be, s csak 54-55-ben Néró uralkodása alatt kellett lemondania hivataláról.[51] Tacitus azt írta róla, hogy a többi ügyosztály tekintetében is döntő befolyással bírt, s érdemei elismeréseként a császár quaestori és praetori címmel is felruházta.[52] Az ornamenta praetoriát a híres senatusconsultum Claudianumra tett javaslatáért kapta, amelynek értelmében a szenátus 52-ben hozott döntése alapján a más rabszolgájával a tulajdonosa jóváhagyása nélkül nemi viszonyt folytató római polgárnő a kapcsolat megszüntetésére irányuló harmadszori felszólítás után maga is rabszolga lett.[53] Ugyanakkor szintén Tacitus szerint ő kezdeményezte Néró Claudius általi örökbefogadását annak ellenére, hogy a princeps Britannicus személyében rendelkezett már fiúörökössel. Ennek okát Tacitus abban látta, hogy Pallas házasságtörő kapcsolatot tartott fenn Agrippinával, Claudius negyedik feleségével.[54] Mindenesetre a pénzügyi ismeretei révén rálátással rendelkezett az állam teljes működésére, ismerte az adóként befolyó összegek nagyságát, a légiók kiadásait, illetve a császári provinciák mérlegét is ő készítette el.[55]
A magánszemélyek beadványait kezelő a libellis ügyosztály Callistus vezetésével jogi szakértői véleményeket készített, abból a célból, hogy a princeps minél megalapozottabb választ adhasson a hozzá érkező kérelmekre. Callistus Caligula felszabadítottja volt, felemelkedését annak is köszönhette, hogy patronusa halálát követően ő volt az egyik támogatója Claudius princepsszé választásának.[56] Miután már Caligula idején is vezető szerepet játszott, Claudius negyedik házasságkötése előtt ő egy nagy vagyonnal rendelkező előkelő római nőt, Lollia Paulinát ajánlotta, aki rövid ideig régi urának felesége is volt.
A császári nyilvántartások és a könyvtár ügyek osztálya, a studiis Polybius vezetése alatt állt, aki Momigliano véleménye szerint a művészeti és irodalmi kérdések eldöntésénél, valamint a vallási ügyekben is segítette Claudius munkáját.[57]
Áttekintve Claudius kancelláriai reformjait világosan kitűnik, hogy a származás helyett a szakértelmet tekintette lényegesebbnek a fontos ügyosztályok élére történő kinevezésekkor. A felszabadítottak előtérbe kerülését segítette Claudius korábbi környezete, ami miatt jobban bízott a libertinusokban, másrészt a principátus monarchikus jellegének erősödése és a centralizáló törekvések is ezt indokolták. A közigazgatási vezetőket mind anyagilag, mind erkölcsileg megbecsülte.[58]
Claudius reformjainak jelentős elemei voltak a pénzügyi igazgatás terén végrehajtott változtatások. A köztársaság korában az állami kincstár a szenátus ellenőrzése alatt állt, amely a Saturnus templomban székelt (aerarium Saturni), itt őrizték ugyanis a magisztrátusok fontosabb iratait is. A városállam birodalommá válásával azonban már többé nem tudta ellátni feladatát, ezért olyan városi pénztárként működött, amelyet a szenátus ellenőrzött, és a magisztrátusok igazgattak.[59] Augustus korától kezdődően emellett létrejött egy második kincstár, a fiscus is, amely elsősorban a provinciák által fizetett adók összegyűjtésére szolgált.[60] Mindemellett a principátus időszakában az aerarium is megmaradt, irányítása a quaestoroktól átkerült a praetorok kezébe. Claudius 42-től kezdődően fordított nagyobb figyelmet az aerarium Saturni ügyeire, mivel egy visszaéléssekkel kapcsolatos vád érte a felelős praetort. Az eljárást ugyan nem folytatták le ellene, azonban ekkortól kezdődően a princeps személyesen felügyelte a kincstári vagyonhoz tartozó dolgok adásvételét és bérletét, ezzel egy időben három volt praetorságot viselt személyt bízott meg a kincstár adósságainak rendezésével. Jelentősebb reformokat valósított meg azzal, hogy 44-ben ismét a quaestorokat bízta meg a kincstári ügyek intézésével, a korábbiakhoz képest a működési feltételeket két kérdéskörben módosította is. Egyrészt szakított a magisztrátusok annuitásával, s az új quaestorokat három évre bízták meg, másrészt hivataluk befejeztével rögtön pályázhattak a praetori tisztségre anélkül, hogy aedilisek lettek volna.[61] Így a pénzügyekért felelős megbízatás három szempontból is vonzóvá lett a fiatal jelöltek előtt: a császártól kapták kinevezésüket, három évig elláthatták a feladatot, és karrierjük is felgyorsult a Claudius-i reformoknak köszönhetően. Jelentős újítás volt a fiscus mel-
- 103/104 -
lett a császári koronatulajdon (patrimonium Augusti) felelősen működtető szervezetrendszer létrehozása, amely elkülönült saját vagyonától (res privata).[62] A pénzügyeket a központi kormányzat keretében irányító a rationibus ügyosztály élén a felszabadított Pallas állt. Ő ellenőrizte a császári provinciákba kinevezett pénzügyi procuratorokat és a szenátusi provinciákban található császári magánvagyont.[63] A provinciai beosztottjai gyakran lovagrendűek voltak, s a Claudius idejében általánossá vált előtérbe kerülése a felszabadítottaknak feltehetően jelentős érdeksérelmekkel is járhatott. A provinciai pénzügyi igazgatás által beszedett jövedelmek a fiscushoz kerültek, s mintegy annak területi pénztáraiként működtek.[64] Miután a procuratorok a provinciákban első fokon ítélkeztek a fiscust érintő perekben, másodfokon pedig maga a princeps járt el, a pénzügyek teljesen kikerültek a szenátus látóköréből.[65]
Róma - miután a birodalom számos népének közös hazája (patria communis) lett - közigazgatása kiemelt szerepet játszott a principátus korában is, mivel a csaknem egymilliós népességű város közúthálózatának, urbanisztikai kérdéseinek, gabonaellátásának, ivóvíz biztosításának és vallási ügyeinek igazgatása rugalmas megoldásokat igényelt. Az Urbs közjogi szabályai magukon viselték a principátus jellegzetességeit, nevezetesen azt, hogy egyrészt a régi köztársasági intézmények részben tovább működtek, másrészt a monarchikus jelleg erősödésével császári hivatalok is keletkeztek. Ráadásul a régi és az új intézmények közötti hatásköri elkülönülés sem valósult meg tisztán, maradtak nyitott jogi kérdések, amelyeket gyakran politikai jellegű megoldásokkal orvosoltak.[66] Így elsőként a városi közigazgatásban továbbra is résztvevő régi köztársasági magisztrátusokat, majd az újonnan megjelenő hivatalok közül a praefectus urbit, a praefectus annonae-t, és a praefectus vigiliumot, végül az egyes speciális, az urbanizáció miatt előálló szervezési feladatokkal kapcsolatos tisztségeket tekintjük át.
A principátus meghatározó közjogi sajátosságaként a köztársasági intézmények közül a magisztrátus és a szenátus továbbra is megmaradt, gyakran azonban módosult formában.[67] A Sulla idején kialakult cursus honorumnak megfelelően előbb a quaestori, majd az aedilis curulisi vagy tribunus plebisi, ezek után a praetori, végül a consuli hivatal egymás utáni betöltése volt az előmeneteli rend. A régi köztársasági tisztségek közül elsőként a consulit szükséges megemlíteni, amit 33 éves kortól kezdődően lehetett betölteni. A két consules ordinarii (akikről az évet is elnevezték) mellett gyakran consules suffectit is választottak, akik csak pár hónapig töltötték be a tisztséget. Azokban az években, amikor maga a princeps is consul volt, különösen nagy tekintélynek számított vele egy időben consul-társnak lenni. Megszűnt hivatali hatalmuk helyett igazságszolgáltatási jogköröket vettek át (pl. hitbizományi és gyámsággal kapcsolatos ügyeknél), valamint hivatali évük után a császári közigazgatásban kaphattak megbízatásokat.[68] Claudius maga is többször betöltötte a consuli tisztséget, bár ennek során is mérsékletet mutatott: először még Caligula uralkodásának idején, 37-ben, másodszor 42-ben, harmadszor 43-ban, negyedszer 47-ben és ötödször 51-ben. Csak első consuli évét töltötte ki teljesen, a második, harmadik és negyedik csupán két hónapig, míg az ötödik ugyan több hónapig tartott de az év eltelte előtt már október hónapban befejeződött.[69] A régi hagyományok szerint a római városfal, a pomerium közjogi szempontból elhatárolta egymástól a falakon belüli polgári főhatalmat (imperium domi) és az azokon kívülit, a katonait (imperium militiae). A princeps hatalmának egyik alapja éppen a parancsnoklási jog volt, ezért Augustus Kr. e. 23-ban consuli hatalmáról lemondva ezt kivételesen megőrizte Rómán belül is.[70]
A praetori magisztratúra, amelyet 33 éves kortól lehetett ellátni, őrzött meg legtöbbet a korábbi jogállásából, mivel a politikától távolabb állva tisztán jogi kérdések felügyelete tartozott jogkörébe. Számukat Tiberius 12 főre emelte, majd Claudius 44-től kezdődően két praetores aerarii kinevezésével átszervezte feladatköreiket, s így ők a pénzügyi kérdések felelőseként az államkincstárnál dolgoztak.[71]
A tribunus plebisi és az aedilis curulisi magisztratúrát 27 éves kortól tölthették be a rómaiak. Az aedilisek vásárrendészeti és vásárbíráskodási jogköre megmaradt, azonban a többi hatáskörüket a császári hivatalnokok vették át.[72] A néptribunusok a tribunica potesta princepsre való átszállása miatt korábbi szerepüket elvesztették, ebben a korban csupán a plebeius tisztviselőket megválasztó consilium plebis gyűlésein elnököltek.[73]
A quaestorok száma továbbra is 20 maradt, magát a hivatalt 20 éves kortól lehetett betölteni. A quaestorok egyik jelentős része a szenátusi provinciákban teljesített szolgálatot, ketten a szenátus és a princeps, négyen pedig a consulok és a szenátus között láttak el feladatokat.
A cursus honorumon kívüli magisztrátusok közül a censorit megszüntették, a census elvégzésének a terhét maga a princeps vállalta.[74] Így tett Claudius is, aki 47-48-ban maga látta el a censori teendőket.[75] Claudius ebben a jogkörében a pomeriumot is megváltoztatta, kiterjesztette az Aventinusra, a Tiberis partvonalára, ahol a raktárak voltak, valamint a Testaccio dombra.[76] A régi köztársasági magisztrá-
- 104/105 -
tusok szerepet kaptak az új Augustus által Kr. e. 7-ben 14 kerületre (regiones) osztott Róma helyi ügyeinek intézésében is. Az egyes kerületek élén álló magistert sorshúzással jelölték ki a még működő egy évre választott aedilisek, tribunus plebisek és praetorok közül.[77] Így az egyes kerületek igazgatása olyan személyek, a magisterek által valósult meg, akik ismerték kerületüket. Ők közreműködtek a közrendért felelős magisztrátusokkal, nyilvántartották a lakókat, amivel elősegítették a vagyoni census elkészítését, valamint részt vettek az egyes vallási jellegű kultuszok szertartásainak és az ünnepi játékoknak a szervezésében is.[78]
A praefectus urbi tisztség létrehozása is Augustus nevéhez fűződik, aki miután a Kr. e. 26-ban az Ibériai-félszigeten folyó háborúk miatt el kellett hagynia Rómát, Valerius Messala Corvinust elsőként nevezte ki erre a posztra, ő azonban saját alkalmatlanságát felismerve néhány nap múlva le is mondott.[79] Kr. e. 13-tól rendszeresebbé váltak a praefectus urbi tisztségre történő kinevezések (L. Calpurnius Piso 13-42 között töltötte be), majd Tiberius erőfeszítéseinek eredményeként 27-től kezdődően folyamatosan működő közjogi intézmény lett. Hagyományosan olyan szenátori rangú személyt neveztek ki erre a tisztségre, akinek már hosszú időkre visszanyúló, gazdag közigazgatási tapasztalatai voltak, s pályafutása során alkalma volt bizonyítani hűségét a princepshez.[80] Így a legmagasabb szenátorok által betölthető közigazgatási funkció lett, akit a princeps nevezett ki és mentett fel. Tekintélyét hangsúlyozandó toga lacticlavus viselésére volt jogosult, és útjai során 12 lictor kísérte. Fő feladata Róma közrendjének biztosítása volt a nappali időszakban (az éjszakai közrendért a praefectus vigilium felelt). Ebből kifolyólag megillette a ius coercitionis, ezért járőröket küldött az utcákra, a piacokra, a nyilvános előadások helyéül szolgáló helyszínekre és a collegiumok székhelyeire is. Feladatának hatékony ellátása érdekében csapatokat rendeltek parancsnoksága alá (cohortes urbanae), amelyeknek száma Nérót megelőzően három lehetett. A város rendjét biztosító csapatok (cohortes) létszáma egyenként feltehetően 500 fő volt, így a Julius-Claudius dinasztia idején, átlagosan mintegy 2000 főnyi ilyen jellegű fegyveres erő lehetett Rómában.[81] Claudius hatalomra kerülésekor három cohortes urbanae tartózkodott Rómában. A praefectus urbi hivatala is rendelkezett a működéséhez tartozó helyiségekkel, ahol a hivatalos iratokat is tárolták. Ez Claudius idejében a basilica Aemelia lehetett, amely a perek helyszínéül is szolgálhatott.[82]
A köztársaság korában a kezdeti időktől fogva az aedilis curulis és a quaestorok, majd a cura annonae volt felelős Róma gabonával történő ellátásáért. Az előbbi kettő egyéves hivatal lévén nem volt képes a problémát hosszabb távon kezelni, majd ezen a helyzeten javított Pompeius négy évre szóló cura annonae tisztsége. Caesar a nagy volumenű szervezési feladatok elősegítésére két új magisztrátust, aediles cerealest nevezett ki. A principátus idején működő rendszer alapjait Augustus teremtette meg, amikor a Kr. e. 22-ben kitört gabonaválság miatt a nép őt kérte fel a helyzet orvoslására. Két már korábban a praetori tisztséget betöltő személyt (praefecti frumenti dandi) és két aedilist nevezett ki az ingyenes gabonaosztás megszervezésére, majd Kr. e. 18-tól kezdődően négy szenátort kért fel a feladat irányítására, akiket évenként megújított hivatalukban, majd számukat a későbbiekben rögzítették is.[83] A praefectus annonae tisztség felállítására Kr. u. 814 között került sor azzal, hogy ezúttal egy lovagi rendű személyt nevezett ki a princeps, akinek kiválasztásánál a hozzáértés és a megbízhatóság játszotta a fő szerepet.[84] Elsődleges feladata az volt, hogy a gabonát a provinciákból (Egyiptom, Szicília, Afrika) valamelyik Rómához közeli tengeri kikötőbe (Puteoli, Ostia) szállíttassa, ott megszervezze annak raktározását, és a tengeri fuvarozásra alkalmatlan téli hónapokban a római polgárok között azt szétossza. A tevékenység ellátása közigazgatási, gazdasági és jogi ismereteket is igényelt. Mivel a feladat nagyon összetett volt, rendelkezett egy helyettessel (adiutor), aki rendszerint egy felszabadított volt. Munkája során együtt kellett működnie az egyiptomi provinciai helytartóval (praefectus Aegypi) - a gabona jelentős része ugyanis onnan származott -, a praefectus vigiliummal - aki a raktárak biztonságát felügyelte-, a curator alvei Tiberis et riparum tisztviselővel -, aki az Ostia és a Róma közötti folyami szállítást lehetővé tevő Tiberis folyóért felelt -, illetve a középítkezéseket felügyelő curator operum publicorommal, aki a raktárak karbantartásáért volt felelős.[85]
Claudius idején - Cassius Dio szerint hatalomra kerülésekor 42-ben, Tacitus szerint 51-ben[86] - a rossz termés miatt az állami készletek csupán néhány napi mennyiségre csökkentek, ami elégedetlenséget szült Rómában.[87] A princeps felvállalta a helyzet megoldását, és három jelentősebb intézkedést hozott, amelyek hosszabb távon kívánták orvosolni a gyakran előálló időszakos gabonahiányt. Az első a tengeri hajózással volt kapcsolatos, amelynek veszélyei miatt a hajósvállalkozások jelentős veszteségeket szenvedtek, illetve a téli hónapokban a hajózás szünetelt is (mare clausum). Claudius a téli gabonaszállítás biztosítása érdekében a hajósok által a viharok miatt elszenvedett károkat saját vagyonának terhére (tehát nem az aerariumból) megtérítette (...suscepto in se danno, si cui quid per tempestates accidisset,...).[88] Második intézkedésként mindazoknak a vállalkozóknak, akik
- 105/106 -
hat éven keresztül vállalták, hogy legalább 10 000 modii befogadású hajóval biztosítják Róma gabonaellátását, jelentős jogi előnyöket biztosított.[89] Nevezetesen a latinjogúak megkaphatják a római polgárjogot, az azzal rendelkezők mentesülnek a lex Papia Poppea nőtleneket és gyermekteleneket sújtó rendelkezései alól, a felszabadítottak pedig megkapták mindazokat a kedvezményeket, amiket a négygyermekes felszabadított anyák élveztek.[90] A harmadik intézkedése jelentős állami építkezések elindításában állt, amelynek célja Ostia kikötőjének újjáépítése volt.[91] Emellett még Ostia és Puteoli kikötőinek biztonsága érdekében egy-egy tűzoltó egységet vezényelt a tűzvészek hatékony elhárítására (...Puteolis et Ostiae singulas cohortes ad arcendos incendiorum casus collocavit. ...).[92] Claudius a praefectus annonae hivatali székhelyét is megújította, míg korábban a porticus Minucia Vetusnál volt, most mellette a Villa Publicánál új épületeket is emeltetett, ahol gabonaosztást is végeztek.[93]
Kifejezetten városi feladatok megoldására jött létre a praefectus vigilium tisztség Kr. e. 6-ban. Miután Róma városának épületei nagyrészt fából épültek, a tűzesetek gyakoriak voltak, amit az állami rabszolgák (familia publica) feladata volt megfékezni. Augustus hűséges hívének, Agrippának a temetését Kr. e. 7-ben volt kénytelen elhalasztani egy nagy tűzeset miatt.[94] Ezért a következő évben létrehozta a tűzesetek megelőzésére felállított éjjeli őrséget (... Adversus incendia excubias nocturnas vigilisque commentus est; ...).[95] A cohors vigilium - amelynek számát nem ismerjük pontosan Claudius idejében (a későbbiekben számuk 7 lett) - élén a lovagi származású praefectus vigilium állt, akinek fő feladata az éjjeli rend biztosítása volt, így a nappali közrendért felelős praefectus urbit váltotta, akivel szoros együttműködésben látta el feladatát. [96] A cohors vigiliumban szolgálatot teljesítők általában felszabadítottak voltak, az egyes cohorsok élén tribunusok álltak. Még Tiberius idejében, 24-ben született az a törvény (lex Visella de libertinis), amelynek alapján az éjszakai őrségben hat éven keresztül szolgálatot teljesítő latinus Iunianus jogállásúak megkapták a római polgárjogot.[97] A praefectus vigilium fő feladata a tűzvészek elleni küzdelem volt, amelynek során szorosan együttműködött a vízellátásért felelős tisztviselővel (curator aquarum), illetve ellenőrizte azt is, hogy a rómaiak rendelkeznek-e a tűz tovaterjedését megakadályozó alapvető eszközökkel. A köztereken és a fürdőkben az éjszaka során rendvédelmi feladatokat is ellátott, így igazságszolgáltatási jogköre is folyamatosan nőtt a korai császárság időszakában. Elnökölt az éjszakai lopások ügyében eljáró bíróságon, valamint a tűzesetet szándékosan vagy hanyagságból okozók elleni eljárásoknál is bíráskodott (Marcus Aurelius híres jogtudósa, Q. Cervidius Scaevola is betölti majd a későbbiekben ezt a tisztséget).[98]
Róma városának működtetéséért felelős tisztviselők egy jelentős csoportja nem praefectusként, hanem curatorként látta el feladatát. Ezek közül a legfontosabbak: a két közmunkáért felelős (curator aedium sacrarum és a curator operum locorumque publicorum), a vízellátásért felelős (curator aquarum), valamint a Tiberis folyó és Róma csatornahálózata felügyeletével és karbantartásával megbízott (curator alvei Tiberis et riparum) tisztviselőket.
A köztársaság korában az aedilisek játszottak jelentős szerepet a középületekkel kapcsolatos munkáknál. Ez a rendszer azonban a köztársasági magisztratúrák feladatainak megváltozásával egyidejűleg már Augustus principátusának kezdetén átalakult, s helyette curatort bíztak meg. Róma városának közmunkáiért felelős tisztviselő létrehozásának pontos időpontját nem ismerjük, de feltehetően a Kr. e. 12-ben bekövetkezett tűzesethez kapcsolódik, mivel ekkor a Forumon található középületek is jelentős károkat szenvedtek. Az újjáépítési munkák megszervezésével Augustus ekkor egy öttagú bizottságot hozott létre, amely egy consuli rangú szenátor vezetésével, valamint további négy praetori tisztséget már korábban betöltött szenátor részvételével működött. Az első általunk ismert, e hivatalt viselő személy Quintus Varius Geminus volt Tiberius uralkodásának idején. Claudius adta meg a hivatal végleges formáját, két consuli rangú, a princeps által kinevezett szenátor vezetővé történő megbízásával. Mindkettőjük pontos hatáskörrel bírt. Egyikük a vallási, a szent helyek és a kulturális terek közmunkáiért (curator aedium sacrarum), a másik az egyéb nem vallási jellegű köztereken folyó építési munkákért (curator operum locorumque publicorum) felelt. Sokrétű munkát végeztek: biztosították az építkezésre kiszemelt ingatlant, felügyelték a középületek karbantartását, felújítási munkálatait. A tényleges építkezést gyakran egy liciteljárás során a legkedvezőbb ajánlatot tevő magánszemélynek adták ki. Ilyenkor a curator személyzete ellenőrizte a munkák lefolyását. Claudius idején a curatort azzal is megbízták, hogy ellenőrizze, hogy a köztulajdonban álló ingatlanokat magánszemélyek nem értékesítették-e. A középítkezések Claudius uralkodásától kezdődően a már ex auctoritate Ceasaris és nem ex senatus consulto folytak, azaz császári előjog lett a középületek felépítése és felújítása.[99] Mindenképpen említést érdemel az épületek lebontását spekulációs céllal megakadályozni szándékozó senatus consultum Hosidianum, melyet 44-ben fogadott el a szenátus Cn. Hosidius Geta javaslatára.[100]
A vízellátásért felelős (curator aquarum) hivatalt is Augustus idejében hozták létre, a Kr. e. 11-ben
- 106/107 -
azzal, hogy egy háromtagú szenátorokból álló bizottságot állítottak fel a vízvezetékek felügyeletére és karbantartási munkálataira. Előzménye az volt, hogy Agrippa aedilisi évének lejárta után örök időkre viselte ezt a központi jelentőségű hivatalt. A háromtagú bizottság a köztársaság gyakorlatára kívánt utalni, bár a hivatal megszerzése nem választással, hanem a princeps általi kinevezéssel történt. A háromtagú bizottságot ismeretlen időponttól kezdődően egyszemélyi vezetés váltotta fel. A princeps erre a pozícióra consuli rangú szenátort nevezett ki, s a curatori megbízások közül a legnagyobb tekintélynek örvendő hivatal volt. Claudius, miután a szenátori rangú kinevezettek vagy nem értettek a feladathoz, vagy nem tanúsítottak kellő érdeklődést, előbb hűséges, megbízható emberekkel váltotta fel (előbb A. Didius Gallus 38-tól, majd Cn. Domitius Afer 49-től) őket egyúttal a curator aquarum tisztséget is létrehozva. Emellett egy procurator rangú, a feladathoz értő személyt is mellé rendelt a felszabadítottjai közül, egyúttal jelentős számú (mintegy 460 főt) személyzetet bocsátott a rendelkezésére. Így valójában a fennálló szervezetet megtartotta, csak a hatásköröket csoportosította át a tényleges munkát végző procurator aquarum felé,[101] aki személyzetével együtt a vízvezetékrendszer megbízható működését volt hivatott biztosítani azzal, hogy megakadályozta a szivárgásokat, és elrendelte a karbantartási munkálatokat. Jogában állt a magánszemélyek számára vízvételi koncessziókat alapítani, de gyakoriak voltak az engedély nélküli vízvételek is, amit a procurator aquarumnak jogában állt büntetni, így jelentős iurisdictióval is bírt.
Az Urbs működtetése szempontjából fontos feladatokat látott el a Tiberis folyóért és a csatornák karbantartásáért felelős római tisztviselő (curator alvei Tiberis et riparum) is. A szennyvizet elvezető csatornák (köztük a cloaca Maxima) a közegészségügy szempontjából, a Tiberis folyó medrének és partvonalának gondozása pedig az Ostia tengeri kikötőjéből induló, Rómába érkező szállítmányok eljuttatása és a gyakori árvizek kivédése szempontjából bírt különös jelentőséggel. E feladatok ellátására Tiberius idejében egy öttagú bizottságot hoztak létre szenátori rangúakból, akik közül sorshúzással választották ki az elnököt. Claudius uralkodása idején a sorshúzást a kinevezés váltotta fel, így a hozzáértés lett az elsődleges szempont. Mindemellett Claudius politikai bölcsességről tanúbizonyságot téve továbbra is fenntartotta az öttagú testületet.[102]
Érdemes még megjegyezi, hogy Claudius uralkodása alatt a városi procuratori funkcióval bíró tisztviselők száma a téma jeles kutatója, Pflaum szerint három volt.[103] A már tárgyalt vízszolgáltatásért felelős (procurator aquarum), az ünnepi játékok megrendezésével megbízott (procurator ludi) és a császári kancellária görög ügyekben illetékes tisztviselője (ad legationes et responsa Graeca).[104]
Claudius uralkodásának idejére a Római Birodalom irányítása a jelentős számú provincia következtében strukturáltabb és szakértőbb szervezetrendszert követelt meg. Valamennyi provincia kormányzásánál létrejött egy a tartományi vezető mellett kialakuló provinciai központosított közigazgatás, amelynek élén a helytartó titkárságának a vezetője, a principalis állt. Az irányításával működő hivatalban a nyilvántartások elkészítéséért felelős commentarienses, a testőri és jogi feladatokat is ellátó speculatores és a provinciai kormányzók védelmét ellátó singulares működtek. A hivatali segédszemélyzetet a provinciabeliek köréből állították össze írnokokból, számvevőkből, titkárokból, börtönőrökből, az idézéseket kézbesítőkből (viatores) és kikiáltókból (praecones).[105] A már korábban megindult fejlődés eredményeként Claudius principátusa a provinciák közigazgatása vonatkozásában alapvetően négy fő irányítási modellt követett. Megkülönböztették a szenátus és a római nép által igazgatott provinciákat, valamint a princeps által irányítottakat, amelyeknek élén állhatott szenátori rangú procurator vagy praefectus is.
A szenátusi (és a római nép) által igazgatott provinciákat mindig egy szenátor kormányozta. Claudius idejében tíz provincia bírt ezzel a státusszal (Africa, Achaia, Asia, Baetica, Bythinia et Pontus, Creta et Cyrenaica, Cyprus, Macedonia, Narbonensis és Sicilia), a kormányzók közül pedig többen is korábban már consulságot viseltek vagy praetorok voltak.[106] Ezek a kormányzók proconsuli címmel is rendelkeztek, hivatalukat az év július elsejétől látták el, s egyúttal már fizetést is kaptak, melynek összege a principátus idején nem ismert, kivéve Africa esetét, ahol a juttatás egymillió sestertius volt évente. A proconsult lictori kíséret illette meg, amelyeknek száma a provincia jelentőségétől függően változott (Africa provinciában 12 főnyi volt). Fő feladata a provinciai közigazgatás irányítása, a közrend fenntartása volt, amelybe a vallási béke és az egyes városok jó működésének biztosítása is beletartozott. Emellett bírói hatalommal is rendelkezett, ami a peregrinusok vonatkozásában a halálra ítélés jogát (ius gladii) is folyamatosan magába foglalta, illetve a kisebb jelentőségű ügyekben fellebbezési fórumként, a jelentősebb ügyekben első fokon eljáró bíróként is működött.[107] A pénzügyi igazgatás terén is vezető szerepet játszott, ugyanis ő döntött a provinciát terhelő adók egyes városok közötti szétosztásáért. A szenátori provinciák kormányzói jelentős helyi autonómiával bírtak, tisztségük azonban időben korlátozott volt,
- 107/108 -
amit általában egy évben határoztak meg, s csak kivételes esetben kaptak hosszabbítást. Munkájukat a quaestor, a legatus és az accentus segítette. A szenátori rangú quaestor a pénzügyi igazgatásban helyettesítette a provinciai kormányzót, vezette a bevételekkel és a kiadásokkal kapcsolatos nyilvántartásokat. A többletet Rómába, az aerarium Saturni pénztárába kellett elküldenie. A tisztségre a szenátus sorshúzással, egy évre választotta. A legatus szintén szenátori rendű személyként, főként jogi ügyekben segítette a proconsult, de őt már nem a szenátus küldte ki a provinciába, hanem maga a kormányzó választotta barátai, bizalmasai köréből. A legatusok rendelkeztek közigazgatási tapasztalattal, és gyakran a praetori tisztség várományosai voltak, vagy éppen lejárt hivatali évük. A fontosabb és nagyobb provinciákban sor kerülhetett akár három legatus egyidejű kinevezésére is (pl. Asia), a propraetoriak esetében mindig csak egy volt. A proconsul titkára és egyben bizalmi embere az accensus volt, akit általában felszabadítottjai közül ő maga nevezett ki.[108]
Claudius idejében a császári provinciák már túlsúlyba kerültek a szenátusihoz képest, mind területük, mind számuk alapján. Ezeket a provinciákat a princeps által a consuli vagy praetori tisztséget már betöltött szenátorok köréből kiválasztott bizalmi személy, a legatus Augusti pro praetore címet viselve irányította akár több éven keresztül. Claudius idejében ezek a provinciák a következők voltak: Belgica, Cilicia, Corsica-Sardinia, Gallia Comata, Galatia, Lusitania-Asturia-Callaecia, Syria, Tarraconensis és az általa meghódított Britannia.[109] A legatus Augusti hatalma széleskörű volt, a közigazgatási és bírói funkciók mellett a princeps imperium domi et militiae jogkörét is gyakorolta átruházott hatáskörként. Így a provinciája területén állomásozó katonai csapatok parancsnoka is volt. Helyettesei közül a legati már egy a provinciai székhelytől távol eső területeket kormányoztak, ami lehetővé tette a kormányzó tehermentesítését, megkímélve a hosszú ideig tartó utazásoktól. A szenátor által vezetett császári provinciákban - miután katonai csapatok is állomásoztak területén - létezett az itteni légiók parancsnokaiként eljáró legati legiones tisztség is. Ezeknek a provinciáknak a pénzügyi igazgatása a császártól függött, mivel ő nevezett ki egy a kormányzótól független lovagrendű procuratort, akinek éves fizetése 200 000 sestertius (procurator ducentenarii) volt. Az általa beszedett jövedelmek közvetlenül a fiscust illették.[110]
Ezek a provinciák korábban a Rómával cliensi viszonyban lévő helyi uralkodó irányítása alá tartoztak. Ezt a történetileg kialakult királyi funkcionáriusi réteget váltotta fel a lovagrend köréből a princeps által kinevezett és általa fizetett kormányzó, a procurator, aki katonai, civil jellegű közigazgatási és bírói feladatokat is ellátott.[111] Parancsnoksága alá a légiókhoz nem tartozó kiegészítő jellegű katonai alakulatok tartoztak.[112] Claudius uralkodásának idejében ilyen provincia volt Cappadocia, Iamnia, Iudea, Mauretania Caesariensis, Mauritania Tingitana, Noricum, Raetia és Thracia.[113] Az is előfordult, hogy légiókat kellett ezekbe a provinciákba küldeni, ilyenkor a kormányzást kezdetben egy szenátori rendű, majd fokozatosan egy lovagi rendhez tartozó procurator pro legato vette át. A lovagok provinciák élére való kinevezése pro legato csak fokozatosan történt, az először 44-ben, Mauritania provinciában.[114] A rómaiak által ekkor már megszállt Pannónia területén Claudius uralkodása alatt került sor Savaria (Szombathely) városának megalapítására.[115] Pannóniában mint császári provinciában Claudius utóda, Néró uralkodásától kezdődően már pénzügyi procurator működött.[116]
Egyiptom különleges és kivételes helyet foglal el a Római Birodalom provinciális rendszerében, miután Kr. e. 30-ban Octavianus győzelme folytán az addig Ptolemaioszok uralma alatt álló Egyiptom Róma fennhatósága alá került. Sajátossága, hogy státusza nem a római államtól, hanem a princeps személyétől függött, aki egyben a fáraók helyébe is lépett. A kormányzói feladatokat Augustus idejétől kezdődően a praefectus Aegypti látta el, aki a princeps közeli környezetéhez tartozó bizalmi ember volt. Claudius a politikai helyzet sürgető jellege miatt 32-ben néhány hónapra egyik felszabadítottját, Hiberust volt kénytelen kinevezni a praefectus Aegypti tisztségre, noha ezt a posztot általában lovagrendiek töltötték be.[117] Speciális helyzeténél fogva egyben "egyiptomi alkirálynak" is volt tekinthető, s mint a princeps képviselője delegált jogkörként gyakorolta annak imperiumát is, akárcsak a proconsulok. Közigazgatási feladatai rendkívül összetett jellegűek voltak, s részben a fáraók korában kiépült közigazgatási rendszerre támaszkodott.[118] Emellett még bírói funkciókat is ellátott elsősorban székhelyén, Alexandriában, de a provinciában utazva is főként Pelusiumban és Memphisben. A provinciai igazságszolgáltatás fejeként a fontos ügyekben ő járt el, a kisebb jelentőségű ügyekben pedig bírói hatalmát átruházta akár polgári, akár katonai ügyekben eljáró bíróra (iudex datus). Sajátos
- 108/109 -
helyzetének egyik fő sajátossága az volt, hogy jogalkotó hatalommal is bírt, így edictumot adhatott ki, amely valamennyi provinciai lakosra nézve kötelező volt. Jelentős számú helyettessel dolgozott, akik római főhivatalnokként a curatores ducenenarii címmel is rendelkeztek. Claudius idején hat ilyen procurator segítette a praefectus Aegypti munkáját.[119] Közülük elsőként a iuridicus Alexandrae említhető, aki az igazságszolgáltatást irányította, amikor a praefectus nem tartózkodott Alexandriában. Egyben a praefectus Aegypti első helyettese is, "alprefektusnak" is tekinthető. Mellette az idiologus Aegypti a provincia pénzügyeiért volt felelős, egyúttal a templomok és az egyesületek felett is ellenőrzést gyakorolt, s e területeken igazságszolgáltatói hatalommal is rendelkezett. Az archiereus Aegypti tisztségét ellátó procurator a provincia főpapjaként vallási kérdésekben iurisdictióval is bírt. Miután Egyiptom stratégiai szempontból is kitüntetett szerepet játszott a római politika megvalósításában, ezért az ott állomásozó három légió élén procuratorok (epistrategus Pelusi, epistrategus VII Nomorum, epistrategus Thebaidos) álltak.[120]
Egyiptom közigazgatási rendszerén belül is külön helyet foglalt el Alexandria városa, a praefectus Aegypti székhelye, a provinciai irányítás központja. A helyi lakosság vonatkozásában a városi tanács (boulé) történetileg meghatározó szereppel bírt, de a római hatóságokkal szembeni ellenséges viszonya miatt gyakran felfüggesztették működését. Így a helyi származású és a posztjukon maradó korábbi hivatalnokok közvetítettek az alexandriai lakosok és a római hatóságok között.[121]
Fontos hangsúlyozni, hogy Itáliát nem illesztette be a provinciák rendszerébe a principátus közigazgatási szervezetrendszere. Itália irányítása ugyanakkor a központi kormányzathoz sem csatlakozott, elvileg autonóm civitasokból, coloniákból és municipiumokból állt össze.[122] Egyáltalán az is kérdéses, hogy Itáliáról mint közigazgatási egységről beszélhetünk-e, mivel az itt lakó szabad személyek latinus jogállásán túl más közös jogi kapcsolóelemről nem igazán beszélhetünk. Ennek ellenére a közbeszédben folyamatosan jelen volt a "tota Italia" megjelölés.[123] Itáliában a legfontosabb közigazgatási feladat az utak állapotának biztosítása volt, amit szenátori rendű, korábban már praetorságot viselt curatores viarum felügyeltek, akiket a princeps a szenátus egyetértésével nevezett ki. Az új utak építését felügyelő procuratoroknál azonban a kinevezéskor már a consularisi rang is szükséges volt. A princeps ezekkel a feltételekkel az itáliai városok és népek iránti tiszteletét is ki kívánta fejezni. Az egyes utakat felügyelő procuratores között egyfajta hierarchia is kialakult a közlekedésben elfoglalt fontosságuk alapján, s a tisztviselők fizetése is eszerint alakult.[124]
Így beszélhetünk évi 60 000 sestertiust (procuratores sexagenarii) keresőkről (pl. via Cornelia et Triumphalis) és évi 100 000 sestertius (procuratores centenarii) jövedelemmel rendelkezőkről is (pl. via Nomentana).[125] A princeps csak a Rómát a provinciákkal összekötő utak építéséről és karbantartásáról gondoskodott, a másodrendű utak fenntartása már az egyes városok kötelezettsége volt.[126]
A Claudius idejében működő közigazgatást bemutató rövid tanulmányom összefoglalásaként megállapítható, hogy a császár reformjainak eredményeképpen a római állam megerősödött. Főként szakértelme, a feladatok hosszútávra történő tervezése és pragmatikus szemléletű politikája segítségével a Római Birodalom jól tagolt és átgondolt elvek mentén működtetett világbirodalommá vált. Claudius - a köztársasági intézmények részbeni fenntartásával - a kor kihívásaira válasz adni képes, jól igazgatott központi monarchiává szervezte át a római államot. ■
JEGYZETEK
* A tanulmány a Bolyai János Kutatói Ösztöndíj (2013-2016) támogatásával készült.
[1] Grimal, Pierre: Les rapports de Sénèque et de l'empereur Claude, in: Comptes rendues des séannces de l'Académie des Inscription et Belles-Lettres 122/2 (1978), 469-478.
[2] Suet. Cl., 25,15.
[3] Momigliano, Arnoldo: L'opera dell'Imperator Claudio, Firenze 1932. A második kiadás már Cambridgben jelent meg 1961-ben. l. Momigliano, Arnoldo: Claudius. The Emperor and his Achievement, Cambridge 1961.
[4] Grimal, Pierre: L'Empire romain, Paris 1993, 110-113.; Levick, Barbara: Claude, Dijon 2002, 21-35.
[5] Renucci, Pierre: Claude. L'empereur inattendu, Mesnilsur-l'Estrée 2012, 25-28.
[6] Suet. Cl., 2.
[7] Petit, Paul: Histoire générale de l'Empire romain. I. La Haut-Empire (27 avant J.-C. - 161 après J.-C.), Paris 1974, 90-91.
[8] Heurgon, Jacques: La vocation étruscologie de l'Empereur Claude, Comptes rendues des séannces de l'Académie des Inscription et Belles-Lettres 97/1 (1953), 92-97.
[9] Briquel, Dominique: Claude, érudit et empereur, in: Comptes rendues des séannces de l'Académie des Inscription et Belles-Lettres 132/1 (1988), 217-232.
[10] Roman, Yves: Empereurs et sénateurs. Une histoire politique de l'Empire romain, Paris 2001, 289-293.
[11] Suet. Cl. 10.
[12] Cosme, Pierre: L'armée romaine. VIII[e] s. av. J.-C. - V[e] s. ap. J.-C., Paris 2009, 80-82.
[13] Lesuisse, Léon: La nomination de l'empereur et le titre d'«Imperator», in: L'antiquité classique 30/2 (1961), 421-424.
[14] McAlindon, D.: Senatorial Opposition to Claudius and Nero, in: American Journal of Philology 77/2 (1956), 113-132.
[15] May, Gaston: La politique religieuse de l'empereur Claude, in: Revue Historique de Droit Français et Etranger 17 (1938), 1-46.; Heurgon, Jacques: Tarquinius Priscus et l'organisation de l'ordre des haruspices sous l'empereur Claude, Latomus 12 (1953), 402-415.
[16] Chastagnol, André: Le Sénat romain à l'époque impriale. Recherches sur la composition et le statut de ses membres, Paris 2004, 79-96.; Vittinghoff, Friedrich: Zur Rede des Kaisers Claudius über die Aufnahme von »Galliern« in den römischen Senat (CIL XIII 1668 =Dessau 212 und Tacitus,
- 109/110 -
annales 11,24), in: Hermes 82/1 (1954), 348-371.; Schillinger-Häfele, Ute: Das Edikt des Claudius CIL V 5050, in: Hermes 95 (1967), 353-365.; flach, Dieter: Die Rede des Claudius de iure honorum Gallis dando, Hermes 101 (1973), 313-320.
[17] Pont, Anne-Valérie: L'empereur «fondateur» : enquête sur les motifs de la reconnaisance civique, in: Revue des Études Grecques 120/2 (2007), 526-552.
[18] Ferency Endre - Maróti Egon - Hahn István: Az ókori Róma története, Budapest 1998, 273-275.
[19] May, Gaston: Notes complémentaires sur les actes de l'empereur Claude, in: Revue Historique de Droit Français et Étranger 22 (1944), 101-105.
[20] Magdelain, André: De l'auctoritas Patrum à l'auctoritas Senatus, in: Iura 23 (1982), 21-45.; Petit, Paul: Le premier siècle de notre ère, Paris 1968, 23-30.
[21] Zlinszky János: Ius publicum, Budapest 1994, 180-188.
[22] Béranger, Jean: Recherches sur l'aspect idéologique du principat, Bâ1e 1953, 14.
[23] Renucci, Pierre: Claude. L'empereur inattendu, Mesnil- sur -l'Estrée 2012, 290-291.
[24] Petit, Paul: La paix romain, Paris 1967, 134-153.
[25] Földi András - Hamza Gábor: A római jog története és institúciói, Budapest 2014[19], 49.
[26] Cogitore, Isabelle: La légitimité dynastique d'Auguste à Néron à l'épreuve des conspiration, Rome 2002.
[27] Lefebvre, Sabine: L'Administration de l'Empire romain d'Auguste à Dioclétien, Paris, 2011, 47.
[28] Maiuro, Marco: Res Caesaris. Richerhe sulla proprietà imperiale nel Principato, Bari 2012.
[29] Gedeon Magdolna: Az antik Róma "sportjoga", Miskolc 2005, 29.
[30] Tac. Ann. 11, 11; Suet. Cl. 21, 4-5.
[31] Gedeon, i. m. 26.
[32] Coarelli, Filippo: Note sui ludi caeculares, Spectacles sportifs et scéniques dans le monde étrusco-italique, Rome 1993, 211-245.
[33] Renucci, i. m. 330.
[34] Parsi, Blanche: Désignation et investiture de l'empereur romain (I[er] et II[e] siècle après J.-C.), Paris 1963.
[35] Crook, John: Consilium principis. Imperial councils and counsellors from Augustus to Diocletian, Cambridge 1955, 4045.
[36] Tac. Ann. 12, 41; Crook, i.m. 186-187.
[37] Tac. Ann. 11, 31 et ib. 12,42; Crook, i.m. 173.
[38] Tac. Ann. 6. 32 et ib. 11, 33; Dio. 59,27,6; Crook, i.m. 189.
[39] Suet.. Vit. 3, 1.
[40] Tac. Ann. 11, 33; Crook, i.m. 155.
[41] Crook, i.m. 42.
[42] Lefebvre, i.m. 55-62.
[43] Petit, Paul: Le premier siècle de notre ère, Paris 1968.
[44] Molin, Michel: Préfets et préfecture du prétoire dans l'Histoire Romaine de Dion Cassius, in: Cahiers Glotz 18 (2007), 204-213.
[45] Momigliano, i.m. 43.
[46] Suet. Cl., 28,
[47] Renucci, i.m. 302.
[48] Cass. Dio., 60, 34.
[49] Laurendi, Rossella: Profili costituzionali e ornientamenti politici del principato di Claudio, Reggio Calabria 2012.
[50] Suet. Cl. 28.
[51] Levick, i.m. 81, 94.
[52] Tac. Ann. 13, 14,
[53] Sirks, A.J. Boudewijn: Ad senatus consultum Claudianum, SZ 111 (1994), 436-437.
[54] Tac. Ann. 12, 25.
[55] Lefebvre, i.m. 70.
[56] Flav. Ant. 19, 64-69.
[57] Suet. Cl., 28, ; Momigliano, i.m. 43.
[58] Levick, i.m. 112.
[59] May, Gaston: Notes complémentaires sur les actes de l'empereur Claude, in: Revue Historique de Droit Français et Étranger 22 (1944), 108-110.
[60] Tac. Ann. 13, 29; Suet. Aug. 36; Cass. Dio 63, 2,1.
[61] Renucci, i.m. 292.
[62] Alföldy Géza: Római társadalomtörténet, Budapest 2002, 102.
[63] May, Gaston: L'activité juridique de l'empereur Claude, in: Revue Historique de Droit Français et Étranger 15 (1936), 8283.
[64] Cosme, Pierre: Les empereurs romains, Paris 2011, 79-80.
[65] Renucci, i.m. 294-296.
[66] Petit, Paul: La paix romain, Paris 1967, 139-140.
[67] Humbert, Michel: Institution politiques et sociales de l'Antiquité, Paris 2011, 402-403.
[68] Gaudemet, Jean: Institution de l'Antiquité, Paris 1982[2], 492.
[69] Levick, i.m. 125.
[70] Lefebvre, i.m. 81.
[71] Levick, i.m. 125.
[72] Niccolini, Giovanni: Il tribunato della plebe, Milano 1932
[73] Benedek Ferenc - Pókecz Kovács Attila: Római Magánjog, Budapest-Pécs 2014, 35.
[74] Parsi-Magdelain, Blanche: La cura legum et morum, in: Revue Historique de Droit Français et Étranger 42 (1964), 373-412.
[75] Levick, i.m. 131-132.
[76] May, Gaston: Notes complémentaires sur les actes de l'empereur Claude, in: Revue Historique de Droit Français et Étranger 22 (1944), 105-108.; Giardina, Andrea: Seneca, Claudio e il Pomerio, in: «Alla Signorina». Mélanges offerts à Noëlle de La Blanchardière, École Française de Rome, Rome 1955, 123-140.
[77] Suet. Div. Aug. 30, 1-3.
[78] De Martino, Francesco: Storia della costituzione romana IV/1, Napoli 1962, 547-565.; Lefebvre, i. m. 82-84.
[79] Chastagnol, André: Le foncionnement de la préfecture urbaine, in: La Rome impériale. Démographie et logistique. Actes de la table ronde de Rome, 25 mars 1944, École Française de Rome, Rome 1997, 111-119.
[80] Vitucci, Giovanni: Ricerhe sulla prefectura urbi in età imperiale, Roma 1956.
[81] Durry, Marcel: Les cohortes prétoriennes, Paris 1938, 84.; Fries, Helmut: Die cohortes urbanae, Köln-Graz, 1967, 41-42.
[82] Gros, Pierre: Les édifices de la bureaucratie impériale: administration, archives et services publics dans le centre monumentale de Rome, in: Pallas 55 (2011), 107-126.; Lefebvre, i. m. 84-89.
[83] Lefebvre, i.m. 92.
[84] Suet. Aug, 37, 1-2.
[85] Lefebvre, i.m. 94.
[86] Cass. Dio. 60,11; Tac. Ann. 12,43,1.
[87] Virlouvet, Catherine : Famines et émeutes à Rome des origines de la République à la mort de Néron, Rome 1985, 98102.
[88] Suet. Cl. 18, 4.
[89] Levick, i.m. 143.
[90] Gai. Inst. 1, 32c; Ulp. Reg. 3, 6; Suet. Cl. 19. Bessenyő András: Római magánjog. a római magánjog az európai jogi gondolkodás történetében, Budapest Pécs 2010, 168.
[91] Suet. Cl. 20.
[92] Suet. Cl. 25, 6.
[93] Gros, i.m. 84-89.
[94] Roddaz, Jean-Michel: Marcus Agrippa, Rome 1984
[95] Suet. Div. Aug. 30, 2.
[96] Paul. D. 1, 15, 2-4.
[97] Rotondi, Giovanni: Leges publicae populi romani, Hildesheim 1962,464-465.
[98] Lefebvre, i.m. 89-91.
[99] Lefebvre, i.m. 96-98.
- 110/111 -
[100] May, Gaston: Les sénatusconsultes Hosidien et Volusien, in: Revue Historique de Droit Français et Etranger 14 (1935), 1-25.; Murga Gener, Jose Luis: Proteccion a la estetica en la legislation urbanistica del alto imperio, Sevilla 1976, 17-23.
[101] Levick, i.m. 145.
[102] Lefebvre, i. m. 102-103.
[103] Pflaum, Hans-Georg: Abrégé des procurateurs équestres, Paris 1974, 12.
[104] Pflaum, Hans-Georg: Les procurateurs équestres sous la Haut-Empire, Paris 1950, 42.
[105] Lefebvre, i.m. 134.
[106] Pflaum, Hans-Georg: Abrégé, 11.
[107] Lefebvre, i.m. 118-119.
[108] Lefebvre, i.m. 118-121.
[109] Renucci, i.m. 157-163.
[110] Lefebvre, i.m. 124-125.
[111] Pflaum, Hans-Georg: Abrégé, 50-53.
[112] Lefebvre, i.m. 125-127.
[113] Pflaum, Hans-Georg: Abrégé, 11.
[114] Levick, i.m. 70.
[115] Mócsy, András: Pannonia a korai császárság idején, Budapest 1974, 78-84.
[116] Pflaum, Hans-Georg: Abrégé, 12.
[117] Levick, i.m. 69.
[118] Haensch, Rudolf: «Dans tout le prétoire...». le personnel du préfet d'Égypte sous le Haut-Empire, in: Cahiers Glotz 18 (2007), 93-100.
[119] Pflaum, Hans-Georg: Abrégé, 11.
[120] Pflaum, Hans-Georg: Les procurateurs équestres, 41.
[121] Lefebvre, i.m. 127-130.
[122] Chastagnol, André: Considérations sur les muncipes latins du premier siècle apr. J.-C., in: L'Afrique dans l'Occident romain (Ier siècle av. j.-C. - IVe siècle apr. J.-C, Ecole française de Rome, Rome 1990, 351-365.
[123] Nicolet, Claude: L'Italie comme cadre juridique sous Haut-Emoire, in: L'Italie d'Auguste à Dioclétien, Actes du colloque de Rome, 25-28 mars 1992, Rome 1994, 377-398.
[124] Pflaum, Hans-Georg: Abrégé, 55-56.
[125] Pflaum, Hans-Georg: Les salaires des magistrats et fonctionnaires du Haut-Empire, in: Les «dévaluations» à Rome. Epoque républicaine et impériale. Volume 1. École Française de Rome, Rome 1978, 311-315.
[126] Mommsen, Theodor: Römisches Staatrecht III., Leipzig 1887, 790-800.; Lefebvre, i.m. 130-132.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző tanszékvezető egyetemi docens.
Visszaugrás
