1. Bethlen Gábor alapította iskola és kollégium Nagyenyedre helyeztetvén át, tágas épület a gyulafehérvári várban honvédelmi célra: katonaság elhelyezésére szolgált már az 1848/49-es szabadságharc idején s azt követőleg is. Kisgyermek koromból emlékezem rá, hogy a császári és királyi 50. gyalogezred három zászlóalja volt elhelyezve az újabb épületszárnyakkal bővült egyemeletes, két udvarra terjeszkedő régi házban. Vele szemben földszintes házak egybeépített tömbje szerénykedett, kisemberek által lakottan, több udvarral tarkítva. Egyik épület négyszobás lakása a miénk volt, a másikban egy grófi házaspár lakott. Valóságos gróf volt az a reánk, gyermekekre barátságosan mosolygó idősecske törvényszéki irodatiszt, aki nagymúltú családból származó feleségével és két gyermekükkel szűkös keretek között éldegélt, ahogy egy státusférfiú szövegezte: a polgári nélkülözés szikkadt kenyerén, szájában 3 filléres, időnkint 5 filléres szivarral, ami akkoriban bőrszivar szemléletes elnevezéssel szerepelt az erdélyi kisemberek szókincsében. A két gyermek közül az egyik: a keménykötésű fiú velem nyilván azonos korú, sikerrel végezte el az elemi iskola első osztályát, s az 1894. év szeptemberének egyik szép korai napján azzal a boldogító reménységgel köszöntött be az iskola kapuján, hogy immáron a második osztályban folytathatja tanulmányait. Én pedig szomorkásan s kicsit irigyen bandukoltam jó Anyám oldalán, de egyben azzal az oldhatatlan reménységgel, hogy esetleg talán a Jenő gróf árnyékában sikerülni fog nekem is a második osztályba beszerénykednem. Az igazgató simán felvette Jenőt a második osztályba s akkor felém fordult. Jó anyám felelt helyettem.
Az én fiacskámnak még nincsen iskolai bizonyítványa, mégis arra kérném Igazgató Urat, hogy szíveskedjék őt a harmadik osztályba felvenni. Az igazgató meglepődve kérdezte, hogy mire építi az anya ezt az egészen szokatlan kérést. A válasz büszkén hangzott: az én fiacskám folyékonyan olvas, hibátlanul tudja az egyszeregyet, jól ismeri a négy alapműveletet s benne az osztást is. Az igazgató a könyvállványról leemelt egy nagy könyvet s kinyitva a kezembe nyomta. Olvastam, ez hibátlanul ment, úgyszintén a szorzótáblából vett kísérlet is. Vállaljuk ezt a kisfiút az osztályomba, Gyuri? Kérdezte a segédkező Chrósz tanártól az igazgató, s az igenlő válaszra rögtön fel is vett engem az elemi iskola harmadik osztályába. Életem első vizsgája tehát jól sikerült felvételi vizsga volt. Az iskolai év egész folyamán igen jól boldogultam, és a tanév végén is kitűnő osztályzattal 1894. szeptember havában a IV. osztály tanulója lettem. És itt következett egy fordulat, melyről azt hittük, hogy törést, kudarcot jelent. A tanítás első napján az írószereimet tartalmazó doboz nélkül jelentem meg az iskolában s az igazgató, aki a IV. osztály tanítója volt, példátlan hanyagságomat példaadó büntetéssel torolta meg: egy órára "bezárt", s így egy órai késéssel szomorúan érkeztem délben haza. Délutánra perszer enyhült a szomorúság, s az igazgató első óráján mivelhogy a magyarázat számomra - semmi újat nem tartalmazott - én a kitűnő diák beszélgetést kezdeményezve zavartam figyelni igyekvő padszomszédomat. Az igazgató észrevette ezt a nyegle viselkedést, s újabb egy órai bezárással lettem büntetendőnek. Két másik "fegyenc" társaságában könnyen telt el ez az óra is, csak éppen megint egy órai késéssel érkeztem haza, de már nem annyira lesújtott lelkiállapotban, mint délelőtt. Ez az érzelmi eltolódás nem kerülte el jó Anyám figyelmét, s mivel arra gondolt, hogy egy további büntetésből már táncolva fogok hazatérni és "észrevétlenül elzüllés" veszedelme fenyeget, úgy döntött, hogy nem enged tovább iskolába járni, hanem magántanulóként a tanév végén teendő vizsga alapján fogjuk kérni gimnáziumba leendő felvételemet. Persze a magántanulónak magántanítóra volt szüksége.
Tanári ajánlásra Vaszilia János gimnáziumi VI. osztályú tanuló, napi 1-1 1/2 órai munkaidőre vállalta tanításomat, szegény oláh fiú, egyike azoknak a falusi fiúknak, akik a gyulafehérvári piacra, vagy éppen munkahelyre bejáró szüleiktől részesültek szerény élelmezésben (többnyire "száraz" koszton éltek, s csak ritkán jutottak meleg ételhez). "Vaszilia úr" mint diák, csak közepes tanuló volt, de mint oktató igen lelkiismeretes, ügyes és fáradhatatlan. Buzgó és eredményes munkáját havi 6 korona és ünnepeken a családi ebéd ellenében végezte. Karácsonyra teljesen elvégeztük és készen lettünk a 4. osztály anyagával. Azután már csak újabb és újabb ismételgetés következett. És - új tananyag már a gimnáziumi tananyagokból, főleg számtan és latin. Igen, ige, igen: latin. Ez volt a tantervben élenjáró tárgy. A gimnázium négy alsó osztályában heti 6 óra jutott rá, ebből 1 óra dolgozatírásra volt fordítva, s nem la-
- 169/170 -
tinról magyarra, hanem magyarról latinra fordítottunk, amihez a nyelvtan alapos ismerete nélkülözhetetlenül szükséges kellék. Vaszilia úr, a "kitűnő" házitanítóm vezetésével ebbe a studiumba annyira belegyakoroltam magamat, hogy a szomszédos udvar családjánál lakó diákok házi leckeóráira is bekérezkedtem üdülésül, és úgy mondandók: a sikerélmény bűvöletében nemcsak a latinból, hanem a többi tárgyakból is jeleskedtem.
Mivel 1895. szeptemberében még nem töltöttem be kilencedik évemet, csak miniszteri engedéllyel voltam a gimnázium első osztályába felvehető. Az engedély - az összes tárgyból kitűnő eredményű elemi iskolai magánvizsga alapján - persze simán megérkezett, s a karácsonyi szünet előtt Péter János doktor, az első osztály főnöke a magyar és latin nyelv tanára titkos szavazásra bocsátotta a kérdést: ki az osztály legjobb tanulója? Nándika, az osztály legkisebb növésű és legifjabb tanulója elsöprő győzelmet aratott a szintén színjeles Bujáki Domokossal és Kolosy Mártonnal szemben, akik közül az előbb említett másfél évvel, az utóbbi teljes négy esztendővel volt a kisfiúnál idősebb. Ha két évvel később kerül sorra a szavazás, ez a két fiú bizonyára több voksot kapott volna az akkori győztesnél, mivelhogy akkorra elfogyott az egyéni magántanulás útján szerzett többlet. A negyedik osztálytól kezdve a három versenytárs közül én csak a harmadik helyre találtattam volna érdemesnek. A latinból azonban megvívtam volna az első helyért akkor is. Hogy ezt a messze múlt ködébe vesző gyerekkori emléket ilyen terjengősen rögzítettem írásba, annak több oka is vagyon.
Először is rámutatni kívánok arra, hogy a régi elv, amely szerint is a jó kezdet már fél siker, az én életem folyásán is beigazolódott. Az elemi iskolából igen jó alapvetéssel kerültem gimnáziumba és különösen a latin nyelv ismeretének szilárd megalapozása egész életre szóló előnyt jelentett számomra. Ezen keresztül jutottam a püspöki körlevelek latin nyelvű részének nyomdai korrektúrázásában való közreműködéshez, aminek folyományaképpen teológiát tanulhattam a bécsi, latin-történelem szakmát, egyben római jogot és egyházi jogot a budapesti egyetemen, majd kitüntetéssel szigorlatozhattam előbb a budapesti, utóbb a kolozsvári egyetemen. Ennek folyományául a minisztériumban, később meg az egyik érsek környezetében felfigyeltek reám, s amikor az egri Jogakadémián két tanszék sürgős betöltése vált szükségessé, ezek közül éppen a római jogi jutott érett gyümölcsként osztályrészemül. Persze a római jogból szereztem meg az egyetemi magántanári képesítést, s ebből a tárgyból tartottam egy nemzetközi kongresszuson latin nyelvű előadást. Ennek következtében kaptam meg - bár irodalmilag keveset produkáltam - "az egyetemi oktatás és a tudományos szakirodalom művelése terén szerzett érdemek elismeréséül az egyetem nyilvános rendkívüli tanári címet", aminek betetőzéséül jött a Pécsi Egyetem Római Jogi Tanszékére történt meghívás és kinevezés. Vaszilia János latin nyelvi órái indítottak el az egyetemi tanszék felé vezető rögös úton, erdélyi kispolgári család gyermekeként a dunántúli univerzitás tanszékének irigylésre méltó magassága felé. A hosszú út kezdő fázisára főleg azért emlékszem hálás örömmel, de még attól a meggyőződéstől is vezettetve, hogy a tanuló ifjúság munkáját általában igen-igen könnyebbé és eredményesebbé teszi a lelkiismeretes és értelmes korrepetitor.
2. A jó kezdet - fél siker: így tanultam meg gimnáziumi tanulmányaimnak mindjárt a legelején, persze latinul: dimidium facti, qui bene coepit, habet. Írásomat mégsem jól kezdem, hanem őszintén. Ki is mondom aperte: nő van a dologban. És akiről szó esik, annak múltja van. És ennek a múltnak híre van. De ez nem gátol abban a gavallér gesztusban, hogy kalapomat illően megemeljem e nő előtt. Elvégre úriember vagyok, s hadd lássa ezt és nyerjen erről újabb bizonyítékot Ő. Ő és mindenki, akit a jó sors az utamba hoz.
Az indulás különben nem tegnap történt, s még nem is a legutóbbi napokban, hanem bizony elég régen, pontosan kilencven év előtt, időszámításunk 1896. esztendejében. A magyar millennium évében. Történetünk most következő szakaszának elején életünk tizedik esztendejét tiportuk mindketten. Én október hó utolsó hetében jöttem világra, őt szüleinek karácsonyi ajándékul hozta a gólya. A nyilvánvaló korkülönbség következményéül ő csak az elemi iskola negyedik osztályának volt tanulója, amikor én már gimnáziumba jártam. (Ő tudniillik akkor félhivatalosan csupán kilencéves volt.) Amint egy - a sírig hű, bizalmas barátnőjétől jóval később értesültem, huszonkétéves korában még leány sorban ünnepelte meg huszadik születésnapját, s kevéssel később - az álmaiban lenézett színészi pálya tervének feladásával - feleségül ment egy igen jól minősített albíróhoz, atyjának ifjú kollégájához.
Jogászolvasóim persze jól tudják, hogy az albírói státus most már évtizedek óta a múlté. A 19. század végén azonban abban a minőségben kellett elkezdeni a bírói tevékenységet. A bírósági jegyző a bírói vizsga sikere után nem titkárrá lépett elő, hanem albírói kinevezéshez juthatott, sok esetben bizony valamelyik csendes kisvárosban vagy éppen nagyközségben székelő járásbíróságon. Pár év múlva aztán bíróvá léphetett elő, most már királyi kinevezéssel. Csak az első világháború után szűnt meg az albírói és aljegyzői rangfokozat.
Mindez a szemlélődés, illetve visszapillantás azonban történetünk kezdetén még tárgytalan. Egyelőre hősünk sorsáról van szó. A kilencesztendős kislány-
- 170/171 -
nak igen nagy a bűne: kíméletlenül gúny tárgyává tette az Irgalmasrend öt apácáját, elsősorban azokat, akiknek magatartását, s benne az oktató-nevelő munkáját saját tapasztalatából, közvetlen közelből figyelhette meg. Hát bizony nem ugyan gonoszságból, de gyermekes pajkosságból, s igen ügyesen, tehát tagadhatatlanul bizonyos fokú, nem is pillanatnyi eredménnyel történt ez a parodizálás. A mutatvány ugyanis egy vendégekkel kibővített családi uzsonna keretében, feltehetően ismételt próbák után, élénk sikerrel zárult. A jelenlevő anyák közül hárman is megígértették az ifjú művésznővel, hogy színes előadását náluk is megismétli. A meghívásban élen járt egy temperamentumos fiatal mama, akinek igen tehetséges kislánya a tudomány tengerének elővízi taposójában, az elemi iskolában, persze a tanerők hibájából, csak alig elégséges eredménnyel evickélt.
Megtörtént tehát az első, majd a második repríz, s hetek múlva a csendes városban a "középosztály", az intelligencia, és különösen a mindkét nembeli ifjúság kacagva mulathatott a derék apácák apró fogyatékosságainak reprodukciójában, nem is csekély mértékű rovására áldozatos munkájuknak. Hát ez bizony már közbotrány számba menő jelenségnek volt tekintendő, s a művésznőt az iskolából való eltávolítástól csak az a számára szerencsés körülmény mentette meg, hogy a tanév vége rohamosan közeledett.
Engem pedig két esemény is elvont az akkor már nevezetes ifjú művésznő bűvköréből. A kompromittált hölgy szülei elhatározták, hogy leányuk a következő tanév elején egy távoli városka gimnáziumában (internátusi növedékként) folytatja tudományos pályafutását. Az én szüleim meg úgy határoztak, hogy engem - jeles bizonyítványom jutalmául - felvisznek székesfővásrosunkba a millenniumi kiállítás megtekintésére. Mindjárt leszögezem, hogy ez valóban meg is történt. Érdemes megegyezni, hogy akkoriban a kisemberek Erdélyből Budapestre személyvonattal utaztak, ami kerek tizenöt órát vett igénybe, s benne egy éjszakát. Mint törékeny testű kisfiú, ideges is voltam, s kialvatlanul érkezvén a fővárosba, mindjárt a Baross téren és szomszédságában megpillantott három-négyemeletes házak, megannyi palota - mivel ilyeneket sőt éppen ilyenek tömegét a gyulafehérvári várban nem láttam - lenyűgöző benyomást gyakoroltak reám, s a hatást ma talán úgy mondhatnánk: a stresszhatást még fokozta a kiállítási pavilonok tömege, különösképpen pedig Ősbudavárban. Fél éjszakán át hánykolódtam ágyamban álmatlanul.
3. Gimnáziumi tanáraim közül kétségtelenül Iszpovni Jánost, a matematikust kell kiváló pedagógusként első helyen említenem, mivel az ő vezetése alatt váltam szaktárgyának terhe alatt több tanéven át kedvetlenül vánszorgó diákból annak lelkes és igen jó eredménnyel dicsekedhető tanulójává. De szívesen emlékezem Bálint Györgyre is, aki IV. éves koromban a világtörténelem ókori részét olyan színesen tanította, hogy az anyag már feldolgozott tömegét állandóan felelésre készen akartuk és tudtuk is számon tartani. Tőle a történelem tanítását a szép mondatokban, de többnyire egykedvűen magyarázó - bár nem kevésbé képzett - Csiky Miklós vette át, s bizony csak leckéről leckére készen voltunk képesek a tananyagot reprodukálni, "noteszre" feleltünk.
A fegyelmezés, a rendtartás, pontosság, az első osztálytól kezdve a nyolc esztendőn át a pedantéria határáig gondos Péter János kedvelt munkaterülete. A magyar irodalmat kevésbé színesen tanította, amint Rass Károly, de a latin nyelvtan precíz elsajátítására sikerélmények fáradhatatlan munkálásával igyekezett. Az úgynevezett puritanizmusnak volt néha túlzásba menően követője: a nyelvhasználatban nemcsak a nélkülözhetetlen idegen szavaknak, de a "hibás" képzésűeknek is néha a komikumig menő éberséggel üldözője. A -da, -de képzővel végződő főnevek például éppen úgy kedvelt vadászterületéhez tartoztak, mint a -nok, -nek képzésűek. Az írnok szó helyettesítése pedig még döcögősebben járható út, mint a -da, -de végzetű járda, varroda, vagy képezde átformálása. A járda helyett gyalogjárót kellett mondanunk, ha nem akartuk a Kazinczy-epigon, Helmeczy ("ki a szavak végét elmetszi") balkezes újításával a "tiprattyú" műkifejezést használni. És Péter tanár úr nemcsak törekvésének betetőzéséül a tanár címet sem szívesen alkalmazta, helyette gyakran az oktató, sőt tanító néven emlegette magát. Hiszen a tanár műszót csak Bugát Pál, az orvos, nyelvújító csempészte be a magyar szókincs nemes állományába. Péter tanár úr különben elmondta nekünk, hogy egyetemi hallgató korában helyénvalónak látta Kolozsvár egész területét bejárni, s figyelmünkbe ajánlotta, hogy ha felsőbb tanulmányaink Budapestre fognak szólítani, ugyanezt az eljárást kövessük ott, a nagy terjedelmű fővárosban is. Ezt a tanácsát bécsi teológus koromban is alkalmas volt folytatni, majd bölcsész és jogász koromban lehetőleg követni is.
Évekig ugyanazon épülettömbben laktunk, s bőven volt alkalmam életvitelét közelről megfigyelni - szorgalmasan tanulta a francia nyelvet. A Péter tanár úrról alkotott kép viszonylagos teljességéhez tartozik még annak megemlítése, hogy negyedévenkénti 25 osztrák értékű forint egyszázharminckét magyar korona összegű lakbérét a negyedév első délutánján személyesen adja postára, ezután késedelem nélkül hazasiet - magánszorgalomból egy régi könyvből franciául tanulni. Ö pontosan szabályozott életének példájával hat reánk, alig tizenéves tanítványaira, az égőszemű, lelkes szavú fiatal pap a maga szuggesztív egyéniségén keresztül kedvelteti
- 171/172 -
meg velünk a barátságtalan német nyelvet, ami különben nem is anyanyelve, könyvből tanulta ő is. Tanári oklevelének megszerzése után egy évi szabadságot kapott Goethe nyelvének német földön való tanulmányozására és gyakorlására. Órái valósággal élvezetesek, ahogyan a Rajna menti várakról beszél, maradandó emlékül őrizzük.
Az egyházas lelkületű, de nevelő szándékkal a világ felé forduló, új életszemléletű papi típus képviselője Rass Károly. Ókonzervatív öreg székely papok némelyike bizalmatlanul kíséri figyelemmel, a "világias" magatartást: hiszen Rass tanár úr délutánonként civil ruhát ölt - korrekt "papi" civilt - s az úri társaság színjátszó műkedvelői, vagy még sűrűbben iparos ifjoncokból álló Katolikus Legényegylet koraesti önképzőköri összejöveteleire látogat. Lakótársa, Czimbalmos József alacsony termetű, középkorú pap, a tankönyv anyagán túl az agykutatás és technika fejlődését is éberen figyelő és világosan ismertető tanár, mosolygó arcú, de zárkózott életvitelű egyéniség. Kezében, vagy zsebében mindig ott van a brevárium, a papi imakönyv. Zlamál Ágoston tanár úr cseh származású, de ízig vérig magyarrá nemesedett, derűs alkatú pap-tanár, a latin és a görög nyelv szabályait logikus gondolkodás fejlesztésével módszeresen hangolja egybe. A nagyon hideg levegőjű székesegyház prédikáló székében gyakran helyettesét, egy-egy öreg kanonokot, a hívek szívesen hallgatják.
Fejér Gerő hittanár megkülönböztetett figyelmet fordít a logikus gondolkodás fejlesztésére, az egyház tanításának inkább harcosa, mint apostola igyekszik lenni. Külsője és lelki beállítottsága egyaránt elárulják örmény származását. Híven támogatja öreg örmény főnökét: Ávéd Jákó igazgatót, aki nem magával ragadó oktatója a matematikának, de annál kiválóbb eredménnyel hangolja egybe a részletek tekintetében nem éppen homogen tanári testületet, kiváló adminisztrátor, ő is azonban már nyugalomba került. Hiszen lassú járásával és szürke szakállával öregember benyomását teszi, közel van a 60. évhez. Hűséges barátja, életkorban és tanári szolgálatban egyaránt hozzá igazodó kartársa, Szentmiklóssy József vele együtt kerül nyugállományba ez a derék öreg úriember is. Éberen figyel a nagyvilág eseményeire, s mivel az Ecsedi Láp néven ismert többezer holdas mocsár lecsapolása akkor tájban sokat tárgyalt és vitatott témaanyag, templomba menőben felügyelő tanérként mindannyiunkat megtanít arra, hogy a "lápok vizenyős, mocsaras területek, amelyeknek mélyebb helyein tavak vannak, s a tavak telvén mocsári növényekkel (sás, káka, szittyó, nád), amelyeknek elkorhadásából származik a tufa nevű tüzelőanyag". Hát így! Szentmiklóssy tanár úr mintegy "játszva" úgy megtanított erre, hogy idestova 90 év után sem felejtem el. Ne mondja hát nekem senki, hogy a szóról szóra való tanulásnak semmi értéke sincsen. Vaj' ki tudja a régiek (és az újak közül), hogy mi is voltaképpen "a láp". Persze valahol a 90-es évtized közepe táján a magyar könyvpiacon megjelent a "Láp világa" címmel Herczeg Ferencnek egy remekbe készült kisregénye, s utóbb a Milliók Könyve sorozatban, ha jól emlékszem, a sorozat élén tette igen széles olvasórétegeknek közkinccsé az élelmes Singer és Wolfner cég.
4. Az 1900. év nyarán a nagy diák rangjának büszke tudatában, hosszú nadrágban merészeltem vakációzni és igényt tartottam arra, hogy tanáraim most már magázzanak még akkor is, ha netalán egyiket-másikat baráti tegeződés is egybefűzte szerény apámmal. Ez a viszony nem érinthette saját rangomat, s elhatároztam, hogy a város kisebb diákjait - persze csak úgy a harmadik osztálytól lefelé - ezután tegezni fogom. Jóindulatúan előre számítottam reá, hogy nem mindegyik merészel majd visszategezni. Hát ez egészen mindegy. Hadd lássák a fiúk, hogy milyen nagyvonalú diáktárssal, mondhatnám: úriemberrel kerültek kapcsolatba. Ez a felemelő szituáció nekik is örömöt fog jelenteni és társadalmi helyzetükre s én-tudatukra jótékony hatást gyakorol.
Egy koranyári délután váratlanul felmerült a kilátás, hogy a rangomat kipróbálhatom. A rezidencia udvarára begördült két fiáker, azaz egyenkint két-két lóval vontatott személyszállító kocsi. A másodikban egy férfi ült csupán, vagy öt-hat útitáska társaságában, de ez engem igen kevéssé érdekelt. Annál inkább az első kocsi személyi tartalma: két komolyképű úr (nem egészen fiatalok) és ami a fontosabb: egy mosolygó, kedves arcú kisfiú, lehajtott, fehér szegélyű, szürke gallérral. Hát ez az én esetem - gondoltam -, lehet a gyerek már 12-13 éves, nem lehet ugyan velem egyenlő rangú, de ezt a grádust valószínűleg megközelíti immár. Megtudhatom mindjárt. Velük ment fel az emeletre a püspöki titkár, s most láthatólag kissé izgatottan belépett az irodába, ahol már én is vártam reá. Hogy a váratlan vendégek érkezéséből eredő izgalmán könnyítsek, elárultam szándékomat: barátilag fogadom a fiúcskát és hamarosan együtt fogunk játszani.
A titkár most már mosolyogva, talán egy kissé gúnyosan is mondta, hogy a két férfiú egyike magyar báró és országgyűlési képviselő, különben igen barátságos úr. Ám útitársa kissé merev tartású, katonás modorú katona, civilben persze az osztrák hadsereg őrnagya: a neve gróf Wallis. Kissé megborzadtam ugyan a két vendég előkelőségétől, de saját pozícióm jelentőségének önérzetes tudatában mégis bizalommal fordultam a főtisztelendő titkár úrhoz azzal a kérdéssel, hogy a két úr közül melyikhez tartozik a fenn említett, rokonszenves kisfiú. Hát egyikhez sem, válaszolt habozás nélkül a pap. Mindketten hoz-
- 172/173 -
zá tartoznak. A katonás tartású úr valóban katona, az osztrák-magyar hadsereg őrnagya: Wallis gróf, a kisfiú egyik nevelője. A magyar úr pedig Huszár Károly báró, országgyűlési képviselő, az "expedíció" magyar vezetője. A kisfiú pedig Károly Ferenc József főherceg, az Osztrák-Magyar Monarchia leendő trónörököse, gimnáziumi negyedikes diák. Nem tagadom, a leereszkedő tegezés gyakorlását mellőztem.
5. A századforduló (1900) idején Gyulafehérvár város alig tízezer főnyi lakosságából mindössze ezernyolcszázhatvanan voltunk katolikus vallású magyarok. Plébániánk élén Imets Fülöp Jákó állott, tősgyökeres székely származású, derűs kedélyű, jóságos arcú öreg ember, aki a csíksomlyói gimnázium igazgatói székéből, immáron hatvanesztendős korában emelkedett a gyulafehérvári székeskáptalan egyik kanonoki stallumába. Mi, kisdiákok annál inkább tisztelettel néztünk fel reá, mert híre járt, hogy latinos műveltség tekintetében messze kiemelkedik megfelelően képzett kortársai közül. Arról is szó esett, hogy tanár korában a magyar történelem némely fejezeteit klasszikus versformában, többnyire éppen hexameterekben örökítette meg. És, hogy ezek a méltóságosan hömpölygő verssorok itt-ott még a kronosztikon jellegével is ékeskednek. Erre a vonatkozásra kiemelt például szerepelt volna az I. Ulászló király hősi halálával megpecsételt várnai csata tömör rögzítése. Egy foszlányául emlegettetett (egy másik, ugyancsak) nevezetes sora a kronosztikus elemet nem tartalmazza ugyan, de annál beszédesebben fejezi ki a jelentős etnikai és materiális eseménysorozatot, eme furcsán hangzó sorral: "Bélovagol büszkén Erdélybe az okosan gazdag örmény". Amely sornak közelebbi megvilágítása kívánatossá teszi annak megemlítését, hogy a sokszínű Erdély nációinak tarka sorában nem is jelentéktelen helyet foglalnak el a tehetséges és tevékeny örmények is. Hogy honfoglalásuk nem belopódzás keretében történt, s nem mint ágrólszakadtak kopogtattak befogadásért, a büszke magyar nép nem könnyen táruló ajtaján, azt kifejezésre juttatja az ige: belovagol.
Eközben pedig a nem hiteles alakban megismert verssor igazi tartalmát még a verstan választóvizével is megfejteni igyekeztünk - mi 14-15 éves gimnazisták akkoriban jól ismertük a verstan reguláit -, egyikünk ajkán megszólalt a kétség, hogy talán-talán nem is büszkén vonultak be az ismeretlen nagyságú és katonai pontenciájú örmények a magyar földre, hanem lovon ugyan, mert tehetősek voltak, de kevésbé büszkén, mint inkább ravaszul, a nem csupán kifelé diadalmasan harcias, de befelé is békétlenkedő magyarok közé, egyenetlenségükből eredő gyengeségük ügyes kihasználásának ravasz szándékával és reményében. Az elemezett verssor a valószínűsített korrekcióval tehát így hangzott volna: bélovagol ravaszul Erdélybe az üzletes örmény... a verstanilag nem hibáztatható, de egyenesen előnyös interpolációval egy lassan cammogó spondalus helyébe rugalmasan rohanó dactylus juttatásával. A hiányos verssor ilyetén kiegészítésével az örmények békés inváziója pedig helyes megvilágításba lőn helyezve és e sorok ultrakonzervatív írója megint alkalmat talált gyakorlásra ama kedves szokásának, hogy fringiát rántson a napjainkban mindinkább előtérbe nyomuló úgynevezett szabad vers térfoglalásával szemben a verstan igaza mellett. A költői gondolatok a széppróza színes köntösében is megtalálhatják létezésük, érvényesülésük illő formáját, a vers azonban a nyelv muzsikája, s mint ilyen, nem nélkülözeti a hangtani szabályokat.
Az évszázados város várában a plébánia épülete szerény, földszintes hajlék. A bejárat ízléses díszítésű, nem hivalkodóan cifra székelykapu, homlokán a hagyományos felirattal: "Vándor, ez a kapu nem akar kizárni; csak azt mutatja, hogy merre kell bejárni." A barátságos invitációra illedelmesen beszerénykedő kisdiákot szálasabb növésű nagyobb fiú fogadja, Imets Izra, az öreg kanonok-plébános unokaöccse. Arcáról lerítt a szeretet, magatartása inkább alázatos, mint barátságos. Mégis mintha kölcsönösen bíznánk egymásban. Szíve megnyílik, ajka őszinteségre tárul. Falusi iskolában töltött nem is négy, de hat esztendőt, a csíksomlyói gimnázium első osztályában mégis alig-alig boldogult. Nagybácsi biztatására most itt, Fehérváron próbálkozik, de máris érzi, hogy neki magas az itteni mérce. Egyelőre arról van szó, hogy egy jó előmenetelű nagyobb diákot, vagy éppen osztálytársat kérnének segítségül.
Most Badilla János falusi származású, román anyanyelvű félárva fiú bekapcsolása van tervbe véve. Jól tanuló, illedelmes magatartású gyerek, a katolikus főpap házában görögkeleti vallása ellenére is otthon érezhetné magát. A megegyezés létre is jön, s a kis Badilla teljes öt esztendőn át együtt tanul és éldegél a székelyfiúval, emennek boldogulását hathatósan elősegítve, maga pedig a derék egyházi ember egyszerű, de rendezett háztartásában jó otthonra találva. Ezekben az években már aránylag ritkán találkozunk, s ennek az időszakban befejezéséül Izra visszamegy Csíksomlyóra, hogy immár mint ferencrendi szerzetes növendék folytassa gimnáziumi tanulmányait. Évtizedeken át mit sem hallok róla. Már egri tanár vagyok, amikor előbukkan a homályból, mint Imets Károly ferencrendi szerzetes, papnövendékek tanulmányi felügyelője. Éveken át sűrűsödő levelekben készülődünk egymás meglátogatására, de az útlevél a kemény székely fejünknek gondot okoz. Amikor pedig már szabad volna az út, Károly atya római beosztásban működik, s ott fejezi be életét. Badilla emlékezetem szerint ugyancsak teológi-
- 173/174 -
át tanult, Gyulafehérváron-e vagy Balázsfalván, immár katolikus papnak készülvén, amikor én ugyanazon pályán Bécsben kísérleteztem. A következő küzdelmes évek során elfeledkeztünk egymásról. Én 1913 után már csak alkalmilag, vendégként fordultam meg Erdélyben, az átcsatolás után pedig többé sohasem. Az 1940-44-es években már Keszthelyen kellett töltenem a pedagógusok nyári szünidejét, mivel a Pécsi Egyetem ottani diáküdülőjének igazgatói tisztét csupán névlegesen viselni nem láttam volna megfelelő eljárásnak.
6. A heterogén összetételű erdélyi népességben létszámukhoz képest kiemelkedően jelentős szerepet töltöttek be az örmények. A gyulafehérvári gimnáziumban a bölcs és tapintatos Ávéd Jákó és méltó utódja: az ugyancsak halkszavú Pál Antal mellett két évtizeden át hittanérként működött Fejér Gerő hittudományi doktor, akinek külső megjelenése és temperamentumos modora egyaránt szembetűnően elárulta örmény származását. A fiúnevelő intézetben a szelíd, de következetes Szporni János számtan tanár, mint szubrégens, azaz aligazgató, az ifjúsággal gondosan foglalkozott. A gazdasági vezetést régensként, azaz igazgatóként, Fejér tanár úr fillérekre kiterjedő pedantériával látta el. És ez a materialista síneken is tevékenykedni hivatott örmény pap a millennium esztendejében egy gyönyörűen megírt ünnepi ódával vett részt gimnáziumunk lelkesedésének megszólaltatásában. Kilencven év távlatából sem felejtem a szép költeményt, amelynek kezdő nyolc sorát meg is örökítem. Íme a verstani szempontból is mintaszerűen stilizált sorok:
"Egy ezredév s még mindig élünk,
egy ezredév s még áll honunk.
Nagy Isten, oh ébredünk-e
avagy talán csak álmodunk?
Nagy nemzetek rég elpihentek,
az elmúlás rájuk talált,
s idegenben mi elkerültük
a ránk leselkedő halált."
A remek jambusokba öltöztetett fohászkodás tovább is folytatódott. Fejér doktort azonban a tanári kathedráról az adminisztráció szürke íróasztalához irányította át z Erdélyi Római katolikus Státus Igazgató Tanácsa. Ö lett a Tanács előadója: az úgynevezett referens, és ebben a pozícióban két évtizeden át híven őrködött és dolgozott az erdélyi katolikus magyarság birtokállományának integritásán. (Egy több száz holdas, jól instruált uradalom és hét gimnázium voltak gondoskodásának megkülönböztetett figyelemmel kísért objektumai.)
Gyulafehérvárról pedig egy ugyancsak örmény veretű másik élményt is hoztam magammal, kevésbé jelentőset, de a messzeségből is emlékezeteset és derűset. Harmadik osztályos gimnazista koromban a nemzetiségi szempontból exponált Nagyszeben városának állami gimnáziumából egyszerre három nagyobb diák kopogtatott a mi tanintézetünk kapuján, tanév derekán felvételt kérve. A nagyszebeni iskola igazgatójának írásos nyilatkozata szerint ottani magatartásuk a szabályoknak megfelelő lévén, s mivel nálunk, kivált a felső osztályokban, sohasem volt zsúfoltság, a gyulafehérvári gimnáziumba rendes tanulókul felvételt is nyertek.
Az idegenből jött három diákot szívesen fogadtuk, s közülük hamarosan megnyerte különös tetszésünket a bozontos fekete hajú, sötét arcú, már bajuszkát viselő, szembetűnően örmény származású Vikár P. Artur. Rendszerint megjelent az önképzőköri gyűlésen, s ott ismételten fel is szólalt. És március tizenötödikén az ünnepi matinén elszavalta Vörösmarty az Élő szobor című költeményét. Valójában nem csupán szavalta, hanem meg is játszotta. Az élőszobor cím alatt a felosztott Lengyelország, illetve annak orosz uralom alá került nagyterületű tömbje volt értendő, s a képet már a magyar szabadságharc leverését követő években megértette és átérezte a magyar ifjúság. "Szobor vagyok, de fáj minden tagom", jajdult fel a költővel a sötét megjelenésű és hangú, nagynövésű fiú, s a teremben, amint mondani szokás, a légy repülését is meg lehetett volna hallani. A komor jambusokat mozdulatlan pózban félhangosan suttogta el a szavaló, amikor pedig ahhoz a verssorhoz ért, hogy "oldódjatok ti, megkövült karok s te, elnyomott szó, hagyd el börtönöd", hát ezekben a pillanatokban felsüvöltött a hang s lenyűgöző volt a siker. A hős ifjú mellén szétnyílt a fekete szalonkabát, s mintegy görögtűzként kiviláglott lila szegélyű vörös mellénye. Ezt a szenzációt évek múltán sem feledtem, s amikor theológusból filozopterré vedlettem, egy ilyen ruhadarabbal gazdagodni is igyekeztem. Adler Salamonnál, a Szerecsen utca végén fel is fedeztem egy ilyen példányt. A "főnök úr" személyesen vette át érette az alku nélküli nyolc koronás vételárat s biztosított, hogy nem raktáron heverő (pultsitzer), tehát nehezen eladható, hanem valódi értékű áru tulajdonához jutok.
Megbecsültem tehát, s az egyetemi hallgatóság körében nem fedezvén fel mását, úgy terveztem, hogy az első félévet követő karácsonyi szünidőben otthon fogok vele parádézni. A papi civilből hibátlan állapotban megőrzött redongot, azaz a germán földön Gehrock, az Osztrák-Magyar Monarchiában "Ferenc József-kabát" (vulgo: Kájzer) méltó kiegészítéséül fogok parádézni vele. Keserű volt a csalódásom, mikor díszes jelmezemet futó tekintettel megszemlélve a karácsonyfa mellett szinte bosszúsan jegyzete meg jó anyám, hogy "úgy öltözöl fiam, mint egy muzsikus cigány!" Amely megállapításban a muzsikus szó csupán melléknévül, a cigány meg-
- 174/175 -
jelölés ellenben határozottan főnév rangjával szerepel. Képzelt eleganciám lesújtó fiaskója annyira lehangolt, hogy a vörös mellényt egyelőre csak hideg időben, gondosan begombolt zakó alatt, szerényen, sőt aggodalommal viseltem addig is, míg egy ibolyaszerénységű és meghatóan naiv távoli rokon fiút örvendeztettem meg tulajdonával.
7. A gyulafehérvári várban elhelyezett katonák többsége román, a tiszteké német anyanyelvű volt, s ez a két nyelv nekünk, gimnazista diákoknak érdeklődésünk körén nem esett kívül. Tanrendünkben a harmadik osztálytól kezdve jelentős helyet foglalt el a német nyelv, a gót betűket pedig már az első osztályban megismertük, s olvasásukat és írásukat a két alsó osztályban rendszeresen gyakoroltuk. A felső osztályokban a tanulók zömmel alig észlelték, hogy a német szöveg latin vagy gót betűkkel van írva, vagy éppen nyomtatva. Könyvespolcomon díszeleg néhány albumalakú kötet is, nagyrészt költői művek díszes példányai: illetve a későbbi időkből eredően bőven vannak gót betűs könyvek, s köztük kiemelkedő helyet foglal el Goethe összes műveinek népszerű kiadása. Tíz év előtt az orvosi kar két hallgatóját, nagy lakóházunkban korrektül viselkedő szomszédainkat igyekeztem megajándékozni egy Körner-, illetve Lenau-kötettel. A szép könyveket örömmel vették át, s másnap csüggedten hozták vissza, mivelhogy gót betűs szövegeiket olvasni nem tudták. A kedves fiatalokat őszintén sajnáltam és egy-egy magyar regénnyel kárpótoltam. Közben visszaemlékeztem, hogy a magyar könyvpiacon ifjúságom idején alig találkoztam latin betűkkel nyomtatott irodalmi termékkel. Ötven-hatvan év előtt a német szöveg aránylag ritkán öltött latin ruhát.
8. Zichy Nándor gróf tárnokmester, az ország zászlósurainak egyike a Bánffy-Kormány stílusának ellensúlyozására az úgynevezett Néppártot alapította meg, a szervezés munkájának oroszlánrészét Molnár János komáromi apátplébános olyan ügyesen végezte, hogy a párt mindjárt 25 képviselői mandátummal jelent meg a millenniumi országgyűlésen. Ennek a kétségtelenül szenzációs eredménynek kimunkálása persze csak "Molnár apát" lelkipásztori tevékenységének időleges szüneteltetésével volt lehetséges. A magyar Komárom város (a mai szlovák Komarno) a kéttornyú Szent András templomával és húszezer katolikus hívével kiváló egyházi vezetőt igényelt, s a hercegprímás erre az igen jelentős posztra a fiatal Majláth Gusztáv grófot, az esztergomi papnevelő intézet tanulmányi felügyelőjét küldte plébánoshelyettesnek. A fiatal lelkipásztor nemcsak buzgóságával és szelídségével, hanem bőkezűségével is igen értékes szolgálatot teljesített. Alig két esztendő alatt országos hírűvé vált tevékenysége nemcsak fölöttesének, a hercegprímásnak, hanem a kormánynak elismerését is kiváltotta, s amikor a végleg elöregedett Lönhárt erdélyi püspök már-már jórészt tehetetlenné betegesedett, a király, a magyar kormány előterjesztésére - a Vatikán hozzájárulásával egy alig harminchárom éves grófot - az agg Lönhárt mellé utódlási jogú püspök-koadjutorrá kinevezte. A közvélemény meglepetésére a többségében idős székely papokból álló székeskáptalan fegyelmezetten ugyan, de meglepetéssel s egyelőre némi tartózkodással fogadta a fiatal főpapot, mi, gyulafehérvári gimnazisták pedig kitörő lelkesedéssel ünnepeltük Öt az 1892. év június havában történt bevonulásakor. Áhítatot és alázatot sugárzó megjelenésével megnyerte az ifjúság szívét. Június hó 7-én, Pünkösd vasárnapján "zajlott" le ez a lelkeket simogató szép bemutatkozás. A segédpüspök másnap már elindult a hathetesnek tervezett bérmaútra, székelyföldi plébániákat látogatni. Három hét múlva a hirtelen elhalálozott agg püspök temetésén kellett részt vennie. A temetésen a király is képviseltette magát (ritka gesztus), a képviseletében megjelent személye körüli miniszternek, Jósika Samu báró erdélyi földbirtokosnak alkalma nyílt az új püspökkel közelebbről is megismerkednie. A nagyúr, akinek magyarországi méretekben sem különösen jelentős vagyona akkor már nehezen bírta a bécsi udvari szolgálat reprezentációs költségeit, nemsokára lemondott miniszteri méltóságáról, az Erdélyben régóta megvalósított és jól működő demokratikus szervezetű Római Katolikus Státus világi elnökévé választatván, haláláig hűségesen támogatta az arisztokratikus zárkózottságtól és úgynevezett felekezeti elfogultságtól mentes gróf-püspököt. Ez utóbbi jelzőnek valamelyes megvilágítására álljon itt csak egyetlen adat: Majláth püspök, a Vatikán bizalmasa Kenessey Béla református püspökről úgy nyilatkozott, hogy ez a lelkipásztor "szent ember".
A főpásztori körútról hazatérő Majláth püspök a marosvásárhelyi gimnázium hittanárát, Balog Józsefet hozta magával püspöki titkárul, egyelőre szertartói fokozattal. Ebben a minőségben nemcsak adminisztrációs munkát végzett ez a meleg lelkű pap, hanem a püspök mindennapi miséjén is segédkezett, szakkifejezéssel megjelölve: ministrált. Ezen a helyzeten változtatni kellett. A püspök hamarosan belátta, hogy titkára a kétirányú foglalkoztatást nem szívesen bírja, s indokoltan vágyik vissza a nyugalmasabb tanári pozícióba. Eleget tett tehát visszahelyezése iránti kérelmének, s utódjául püspöki szertartónak a régi erdélyi arisztokrata családból származó Tordahelyi Samu gróf káplánt nevezte ki. Egyben pedig az ő tehermentesítésére az örmény eredetű, külsejű és temperamentumú Fejér Gerő hittanárom és osztályfőnököm, Zlamál Ágoston, a latin nyelv tanárának együttes ajánlása alapján a püspök saját
- 175/176 -
ministránsának fogadott. Fejér a nagyon jó viseletű kisfiút, Zlamál a kitűnő latinista diákot kívánta felkarolni. Várbeli lakó lettem, s nemcsak recitáltam, hanem értetem és áhitattal is imádkoztam a miséző püspök mellett, hogy "Tu es Deus, fortitudo mea" - és tovább "spera in Deo". Történik vala pedig ez a rangemelésem az 1898 év kora nyarán, s nyomban megkezdődött a nagy vakáció. Mise után a rezidencia személyzeti ebédlőjében jó reggelit kaptam, s tovább is néhány ugyancsak ministráló diáktársammal együtt Tu es Deus fortitudo mea: "Te Isten vagy, az én erősségem", spera in Deo "reménykedjél Istenben", a nagy házban őgyelegtem, s vártam, lestem a püspök parancsát. A szolgálattevő inastól átvettem és szétosztottam a napi postát, - hivatalos leveleket az irodába továbbítottam, a magánleveleket (családiak: a püspöknek négy bátyja és két nővére volt), köztük sok kérelmezőt felbontottam és odakészítettem az íróasztalra, amelynek írószerekkel is (tintával és címeres levélpapírral, valamint postabélyegekkel is) megfelelő ellátásáról gondoskodtam, a nagyúr üzeneteit, meghívásait kanonoknak, papnevelő intézeti és gimnáziumi tanároknak (papoknak) szállítottam (telefon nem volt). Mivel a Várban még évekig csak postahivatal működött, távirat feladása legalább egyórai gyaloglást is jelentett. A következő években már írásbeli munkát is kaptam: eleinte magyar, később latin szövegeket is diktált a főpap, s nekem valósággal szívügyemmé lett, hogy az írásban csekély hiba se essék. Évek múlva a püspöki körlevelek nyomdai korrektúrájában is részt vehettem, s mint hetedikes diák a főpásztornak még a latin nyelvű megnyilatkozásairól készült nyomdai kefelevonatok első korrektúrája is az én hatáskörömbe tartozott. A matematikát eddig nem szerettem, a természetrajzi tárgyakért: ásvány-, növény- és állattanért nem hevültem, de a latin, a Latin - hát az a szívemhez nőtt. A tanár diktálta, lefordítandó magyar szöveget már harmadikos korom óta mindjárt latinul írtam. Persze ez csak első "hangszerelésű", de kellő javítgatás - ma is úgy mondhatnám - kozmetikázás után hibátlanul használható munka volt.
És közben jóformán észre sem vettem, hogy nyílegyenesen haladok a papi pálya felé. Az 1903. esztendő június havában, alig négy hónappal tizenhetedik születésnapom előtt, ajkamon és szívemben a latin nyelvvel - valamennyi tanárom szeretetétől kísérve - jeles eredménnyel leérettségiztem.
A bölcs és jóságos püspök az 1905. évi nyári vakáció idején egyszer megkérdezte tőlem, hogy pappá szentelésem után az egyházi szolgálat melyik ágában óhajtanék tevékenykedni. Szó lehetett az egyházmegyei adminisztráció központjában, vagy lelkipásztori, illetve hitoktatói, vagy tanári működés választásáról, de én immáron majdnem tizenkilenc évesen, kétévi nevelőintézeti képzés után e kérdésre töprengés nélkül azt feleltem, hogy legjobban szeretnék kanonokká lenni. A püspök szomorúan vette tudomásul, hogy ilyen nagyravágyó lettem, hiszen az egyházmegye 300 papja közül csak nyolcan emelkedhetnek a székeskáptalan kanonokjainak sorába, s így ez a rang rendszerint legalább huszonöt éves buzgó szolgálat jutalmául érhető el. Pár nap elteltével a központi irodából felhivatott a püspök, s kezében örömmel és meghatottan lobogtatta egy falusi plébános levelét, amelyben a derék idős lelkész mélységes hálával és alázatosan elhárította magáról a tiszteletbeli alesperessé történt kinevezést, írván, hogy hívei őt fekete öves lelkipásztori minőségű papjukul tisztelték és szerették, s ennek az állapotnak további fenntartása szívük szerint valónak ígérkezik. Az érdemes öregúr éppen ezért a püspöki hivatal címére visszajuttatni bátorkodik a neki szánt és megküldött vörös övet.
A főpásztor észrevehető megindultsággal magyarázta nekem, a bécsi nevelésű, cilinderes egyházi ficsúrnak, hogy a szűkös viszonyok közt már huszonnyolc éve buzgón munkálkodó lelkész magatartása számunkra, nagyravágyó hetyke levitáknak követésre méltó például szolgálhat. Én persze hódolattal vettem a főpásztori intelmet, de már újból is felvillant bennem a gondolat, hogy számomra talán nem is lesz gyakorlativá ez az intelem.
A kép teljességéhez hozzátartozik annak a ténynek rögzítése is, hogy a Gyulafehérvárott működő erdélyi kanonokok ebben a hivatali minőségükben igen szerény jövedelmet élveztek, s ezért mellékfoglalkozásuk is volt: püspöki irodaigazgató, plébános, egyházmegyei főtanfelügyelő, püspökhelyettes, püspöki vagy káptalani jószágigazgató, teológiai tanár stb. A pécsi egyházmegye anyagiakban sokkal bővebben volt ellátva. Kanonokjai is, különösen az első világháború előtt jelentékeny jövedelemmel rendelkeztek. Ma fejenkint hatszáz forint rendkívüli élelemsegélyt kapnak. (Ez évekre szólóan biztosíttatott juttatás.) Az állam költségvetését pedig súlyosan terheli a fejlődés előmozdítására felvett négymilliárdos dollárkölcsön ugyancsak dollárban fizetendő nyolcszázalékos kamata. A húszas évek egyikén Kállay Tivadar, a hivatali létrán miniszteri bársonyszékbe emelkedett pénzügyminiszter nem habozott kereken kimondani, hogy országunk "tőkeszegény" ország. A második világháború eredményéül pedig valóban nem lettünk gazdagabbakká. Döntő jelentőségű ok az újabb háború elleni bátor kiállás mellett.
9. Főpásztorunkat a századfordulókor Radu Demeter nagyváradi és Hosszú Vazul lugosi görög katolikus román püspökök is meglátogatták. Az előbbi igen előkelő megjelenésével imponált nekünk, gimnazista fiúknak. A püspök lugosi kollégáját pedig ízes magyar beszédéért és szeretetre méltó modorá-
- 176/177 -
ért kedveltük meg. A század második évtizedének legelején látogatásra autón érkező Széchenyi Miklós váradi magyar püspök szálas termetét csodáltam. A Nagyváradtól Gyulafehérvárig és vissza mintegy ötszáz kilométernyi, akkoriban irdatlan hosszúságúnak számító utazás műszaki lebonyolításának zavartalanságára két sofőr kezében volt a volán.
Majláth püspök fáradhatatlanul járta nyolc vármegyére terjedő egyházmegyéjét. Rendszerint vonaton utazott, hathetes tavaszi és négyhetes őszi bérmaútját lipicai szürkék fogatán tette meg. Ezeken a kevéssé karbantartott erdélyi utakon néha egy-egy napot teljesen igénybe vett egyik községből a másikba való utazás. Nagy örömöt jelentett az alázatos lelkű egyházfő számára, hogy püspökségének huszonötödik évfordulóján, 1922 tavaszán hívei autóval ajándékozták meg. Ez persze már a román imperium alatt történt, a magyar gróf ugyanis hűségesen kitartott az erdélyi egyházmegye szolgálatában. Az 1905. esztendő egy derült szeptemberi napján nekem, mint vakációzó kispapnak diktálta Lukács György kultuszminiszterhez intézett levelét, amelyben a neki felajánlott kalocsai érsekséget elhárította. Ő úgy érezte, hogy Erdélyben egyházi és nemzeti szempontból egyaránt fontos missziót teljesít. Ősei évszázadok előtt ugyancsak a keleti végeken szolgálták a magyarságot.
A püspök gesztusa mély benyomást tett környezetére és híveire. A dús jövedelmű érseki méltóság helyett az ugyancsak tekintélyes, de távoli szegény és nehéz erdélyi püspöki őrállomást választani: hát ez bizony merőben emberi szemüvegen át alig-alig volt megérthető gesztus. Ám a nagy főpap más szemüvegen át nézte a világ folyását. És a látszólag nagy összegű püspöki jövedelemmel távolról sem volt könnyű feladat oly módon gazdálkodni, hogy az anyagi alapokat nélkülöző egyházi intézmények, célok hathatós támogatásában részesülhessenek. A püspök rokonsága persze nem igényelt, s nem is kapott semminő anyagi juttatást. Ellenben - amint ezt íródeák minőségemben megállapíthattam, a főpap gondosan vezetett számadásaiban sűrűn szerepeltek ily tételek, - a matre accepi (anyámtól kaptam) - 10 000, 20 000 s egy ízben 50 000, mi ugyanannyi koronát jelentett, első világháború előtti, úgynevezett "békebeli" koronát. A "mater" pedig Majláth György országbíró és főrendiházi elnök fehérhajú özvegye, aki decembertől tavaszig hét gyermeke közül a legfiatalabbnál és talán legkedvesebbnél is: Gusztáv Károly püspöknél különösen megbecsült vendégül éldegélt, amint a fentebbiekből kitűnik valóban fizető vendégként. Tehette, mert mint a nagyiparos vagy nagykereskedő osztrák Prandau báró család leszármazottja, Szlavóniában nagy terjedelmű erdőségekkel rendelkezett. Engem megtanított arra, hogy a négyoldalas levélpapíros beíratlan második lapját letépve fogalmazás ("konceptus") céljára jól felhasználhatjuk. Ezt a műveletet szorgalmasan gyakorolta is egy baleset során jórészt megbénult jobbjával, amellyel öregedő fiai számára melegítő mellényeket kötögetett, s bal kezével írogatta családi leveleit. Az álló íróasztal (pulpitus) egyik tágas fiókja időnkint meg is telt használható fehér papirossal. A jóságos öreg asszony pedig csak úgy "suttyomban" százezer koronát adott az Üllői úti "Örökimádás" templom építésére. Gyulafehévári tartózkodása alatt persze mindennap részt vett püspök fiának miséjén és reggeli áhítatán, ami 7-től 8 óráig tartott. Ezután együtt reggeliztek, ez volt a püspök pihenője a napi munka előtt.
10. Délben pontosan fél egy órakor egy mosolygó szemű, de komoly magatartású, idős pap kopogtatott a püspök dolgozószobájának ajtaján: Tamási Áron pápai prelátus, a székeskáptalan nagyprépostja, az egyházmegyei iroda igazgatója, a főpap első tanácsosa. (A hasonló nevű erdélyi magyar író nagybátyja.) Alaposan ismerte a nagy terjedelmű, részben hegyes-völgyes, nehezen bejárható tartomány egyházi embereinek minden gondját, feladatát és egyéniségét. Hivatása fontosságának fenntartás nélküli átérzésével, de a mindig jóindulatú ember bölcsességével adta felvilágosításait és tanácsait a főpapnak. Ők ketten nem fukarkodtak az idővel és rendesen negyed kettőkor kezdődött a valamikor egy órára kitűzött, polgári stílusú ebéd, a vendégeknek és a hivatal papjainak társaságában. Egy-két, vagy éppen néhány vendége mindig volt a püspöki asztalnak, de rendszerint több is, javarészt vidékről beszerénykedő papok, tanárok, továbbá hivatalos személyek, felnőtt korában gyakran e sorok írója is. Az asztalról a múlthoz és a szokáshoz képest leszállított mennyiségű bor sem hiányzott. (A házigazda alig ivott valamicskét.) A délután a püspök számára a visszavonulás ideje colt, megint csak az imádságé és az olvasásé. De nyáron, ha otthon tartózkodott, délután fél 6-tól fél 8-ig az Újvilágnak nevezett püspöki kertben tartózkodott, sétálgatott, persze kezében a brevárium néven ismert papi zsolozsmakönyvvel és rózsafüzérrel. A szűk körben elköltött vacsora után visszavonult, olvasgatott, s hihetőleg aránylag korán pihenőre tért, hogy másnap pontosan tíz perccel hét óra előtt beléphessen házi kápolnája ajtaján. Az irodában délután fél 3 és 5 óra között is folyt a munka, hiszen délelőtt papok, s hívek sokat kilincselgettek.
A munka üteme persze nem volt egyenletes: lelassult a főpap gyakori távolléte idején. Ö pedig minden hónap 13. napján az Erdélyi Római Katolikus Státus (az erdélyi katolikusok papokból és civilekből álló önkormányzata) Kolozsvárott működő igazgató tanácsának ülésén elnökölt, s persze a város középisko-
- 177/178 -
láit, szerzetesházait és kórházait is látogatta. Az egyháznak Erdélyben két fiú gimnáziuma is volt. Ezeken kívül tanítóképző intézetei és a székely tömb a maga egészében, valamint a szász és főleg román tengerben mostoha viszonyok közt őrállomásain meghúzódva, vagy éppen tengődve élő magyarság gondjai is lekötötték érdeklődését és igényelték meg-megújuló látogatásait. Fáradhatatlanul járta az egyházmegye városait, ahova elődei hetven-, vagy éppen nyolcvanévesen - már alig-alig juthattak el. A bölcs
- 178/1179 -
és jóságos Lönhárt Ferenc püspököt életének utolsó két esztendejében mi, székvárosbeli hívei is csupán Nagycsütörtökön és a nyár három napján láttuk, amikor az olajszentelés, illetve a papszentelés szertartásának püspök számára fenntartott elvégzésekor ornátusban a székesegyházban vánszorgott.
A szórakozási igényt nem ismerte, s így nem is ismerte el az aszkéta főpap. Ö maga a kápolna és az íróasztal között élt, rezidenciája kapuján kilépve a papnevelő intézet, a gimnázium és internátus felé vette útját. Az ifjúságot keresztény szellemben nevelni volt lelkipásztori tevékenységének vezető gondolata, amelynek megvalósítása érdekében nemcsak székhelye és egyházmegyéje középfokú tanintézeteit látogatta, de módot keresett és talált a történelmi Magyarország számos tanintézetének, más egyházmegyék ily intézményeinek alkalomszerű felkeresésére is. Az igazgatók, tanári testületek többnyire jóakaratú semlegességgel fogadták, illetve készséges közreműködéssel támogatták a prédikáló főpapot, akinek közvetlen hangú szózatára a katolikus ifjúság túlnyomó része áhítatosan figyelt.
11. Néhány egyetemi professzor is megfordult a gyulafehérvári rezidenciában. Engem különösen egy jogász és egy bölcsész érdekelt. A jogász Buchner Mihály, a század első tizedében még a nagyváradi jogakadémián adta elő az egyházjogot és jogtörténetet. Ezt megelőzően jelent meg és igen nagy feltűnést keltett, némely egyházi körökben kritikát, sőt visszatetszést kiváltó munkája (műnek is indokoltan nevezhetem), amelynek címe: A katolikus világnézet szociális integrátiója. A régies helyesírású cím igen haladó szellemű útmutatás a helyben topogó egyházpolitika számára, én egy évtizeddel később úgy véltem értékelhetni, hogy ez a kitűnően megírt, szokatlanul bátor hangú mű méltó előde volt Prohászka Ottokár "Modern Katholicizmus" című, a Szent István Könyvek sorozatában megjelent írásának, amely utóbb a dominikánus rend befolyásának a pápai kúriában fokozódó érvényesülése révén az úgynevezett "tiltott könyvek" listájára került. Csekély vigasz, hogy ezt a tényt nemcsak a tolerancia szellemében gondolkodó hívők tömege, de a hivatalos Egyház is régmúlt idők sajnálatos anakronizmusaként tartja számon, sőt magát az Index Kongregációt is felszámolta.
Buchner Mihály egyébiránt 1914 őszén a pozsonyi egyetemen kapott tanszéket, amelyet a kolozsvári egyetem részéről történt meghívásnak engedve, ez utóbbi universitás jogtörténeti katedrájával cserélt fel. Nemes életszemléletű, aszkéta egyénisége nem csekély hatást gyakorolt e sorok írójának tanári működésére, kivált a kezdő évek háborús zűrzavarában.
Egy másik látogatója a püspöki székháznak Szamosi János, a kolozsvári egyetemen a latin nyelv professzora, akinek több kiadást ért, kitűnő tankönyvéből nemzedékek tanultak, s amelynek sárguló lapjait ma is örömmel forgatom, olvasását most Girk György egykori pécsi püspök Sermones Latini-jének 1875. évi kiadású példánya élénkíti. Kölcsönbe a római jog szerint - commodatum - haszonkölcsön tárgyául kaptam, de nem sietek tulajdonosához visszajuttatni. Annál kevésbé, mivel egyidejűleg Buchner Mihály fentebb említett opusát is olvasgatom, nem tudom hányadszor. Igazolva látom ugyanis a régi tételt, hogy amelyik könyvet kétszer elolvasni nem érdemes, hát azt nem volt érdemes elolvasni egyetlenegyszer sem. És talán ennek a megkülönböztetésnek jegyében jelenik meg az a nem éppen példamutató, de elnézhető tény, hogy érdemes, agg tudósok hagyatékából néha kézikocsival szállítja helyükre egyes könyveit a türelmes közkönyvtár.
12. Gyulafehérvárott, az erdélyi fejedelmek és püspökök egykori székvárosában a századforduló idején sem antiszemitizmus, sem nemzetiségi sovinizmus nem zavarta, nem nehezítette a tízezer főnyi lakosság életét. A legszélesebb körű emberszeretet jegyében alázatos lélekkel működő, szentéletű Majláth Gusztáv rk. püspök nagy megbecsüléssel traktálta az izraeliták lelkipásztorát, a külföldi egyetemen bölcsészeti doktorátust szerzett főrabbit. Sőt, nagyritkán adott reprezentációs ebéden is kedves vendégként traktálta volna, ám az agg főpap megjelent ugyan az ünnepi találkozáson, de azt - konfesszionális okból - csupán tartózkodóan végigülte. A városi tiszti orvosok, Náthán doktor és Hartenbaum doktor azonban ott olyan jól érezték magukat, amint a görög katolikus és görögkeleti papok is.
A város egyetlen hetilapjának szerkesztésében és minden sajtótermék terjesztésében, valamint a kereskedelem és a banküzlet terén túlnyomó részben izraelita vallású magyar emberek tevékenykedtek és a katolikus gimnázium tanulói között is szép számmal voltak zsidó fiúk. Ez utóbbiak a keresztényekkel egyenlő elbánásban részesültek, s ezen a tényen mit sem változtatott, hogy többségük nem tartozott az átlagosnál jobb előmenetelű diákok sorába. E sorok írójának évfolyamtársai közül Jónás, Weiss, Ungár és Wolf az alig közepes színvonalú eredményt produkáló tucatokhoz tartoztak, csak Springer Aladár emelkedett ki soraikból. Az átlagnál intelligensebb és szorgalmasabb fiú volt, egy mérsékelt keresetű, szerényebb életmódú fogtechnikus kötelességtudó gyermeke, míg előbb megnevezett négy osztálytársa a jómódú kereskedő családok elkényeztetett ivadéka. Ez utóbbiak további sorsáról nem tudok, hiszen a tízéves érettségi találkozón, mivel akkor még csak segélydíjas miniszteri fogalmazó voltam, nem kívántam részt venni, a húszévesre és a későbbiekre pedig már csak útlevéllel lehetett volna elzarándokolni. Springer Aladár az egyetemen is megállta a helyét, idejekorán szigorlatozott és az ügyvédi oklevelet is megszerezte, mire én kétszeri pályaválasztás után csak az államtudományi doktorátusig küzdöttem fel magamat. ■
JEGYZETEK
* Óriás Nándor professzor úr emlékiratának előző fejezetei folyóiratunk 2002. 2. és 2003. 1. és 2. számában találhatók.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző ny. egyetemi tanár.
Visszaugrás
