(A 106. életévében, 1992-ben elhunyt Óriás Nándor professzor 1939-től 1955-ig állt a pécsi Jogi Kar Római Jogi Tanszékének élén. Tisztelettel övezett személyiségéről, impozáns képzettségéről, szakirodalmi munkásságáról, lenyűgöző előadói stílusáról tanszéki utóda, Benedek Ferenc professzor a Jura 2001. 2. számában publikált megkapó jellemzést. Folyóiratunkban a hosszú és tartalmas élet erőfeszítéseit, gazdag és színes élményeit, az átélt korszakok meghatározó eseményeit és sajátos hangulatát felidéző - 1986 és 1989 között írt - emlékirat fejezeteit időrendben visszafelé haladva közöljük. Az 1939-ben kezdődő pécsi életszakaszról - az emlékirat születésének körülményeiről tájékoztató főszerkesztői bevezetéssel együtt - a Jura 2002. 2. számában olvashatunk. Az itt közölt emléktöredékek - amint ez részben a címből is kitűnik - az 1914-1939-ig Egerben kifejtett sokrétű szerepvállalás élményeiből adnak ízelítőt. A korábbi életszakaszok bemutatását periodikánk következő számaiban publikáljuk. Ádám Antal)
1914. október 7-én az alábbi levelet kézbesített számomra a posta.
Nagyságos Dr. Óriás Nándor
miniszteri fogalmazó úrnak
Igen Tisztelt Uram !
Ha az egri érseki jogakadémián megüresedett római jogi tanszékre reflektálni méltóztatik, úgy folyamodványát Szmrecsányi Lajos dr. érsek úr őexcellenciájához lehetőleg minél előbb beadni szíveskedjék.
Ha némely szükséges okmánymelléklet nem lenne most hamarosan beszerezhető, akkor azok lényeges tartalmát célszerűen be lehetne foglalni a kérvénybe.
Kinevezés esetén azonnal el kellene foglalni a tanszéket.
Eger, 1914. október 5.
Őszinte tisztelettel
Kriston Endre
érseki titkár
1. Amikor bölcs miniszteri principálásom ajkáról igenlést óhajtó kérdésemre elhangzott a válasz, hogy a minisztériumból való távozásomat ugyan sajnálattal látná, de főiskolai tanszékre szóló meghívást - még ha nem is Eger, de például Balmazújváros volna is a működés új centruma - bizony azt akkor is habozás nélkül el kellene fogadnod, ezt a választást tőled senki rossz néven nem veheti, hát én hálás köszönettel vettem a tanácsot és irataimat elküldve, bizakodással vártam Egerből a választ. Postafordultával megérkezett a távirati értesítés kinevezésem megtörténtéről, amelynek alapján siettem igénybe venni az ügyeim rendezésére engedélyezett egynapi szabadságot, amelyet Jankovich kultuszminisztertől kaptam meg.
Az 1914. év októberének 14. napján, azaz hogy estéjén helyet foglaltam a Budapest-Eger viszonylatában közlekedő egyetlen vonatpárnak a fővárosból induló szerelvényén. Már benne voltunk a világháborúban, s egész éjszaka döcögni kellett, hogy a 145 km-es úton eljuthassak az "ígéret földjére". A gyér világítású és persze még fűtetlen fülkében egyedül voltam és ráértem gondolkodni. Merészeljem-e vállalni a főiskolai tanszéket és valósággal "nekifutamodás nélkül átugrást próbálni meredek akadályain". A minisztériumi, bízvást remélhető lassú előmenetelt, amelyre magamat fölényesen alkalmasnak érzem, egyik napról a másikra feláldozni azonnali előlépésért, amelyre bizony még nem vagyok érdemes. Az íróasztalt elcserélni a katedrával?! Nem hazárdjáték-e ez a hirtelen vállalkozás és nem vagyok-e könnyelmű szerencselovag?!
A vonat miután sokat állott, álldogált, kikecmereg az apró állomások, megállóhelyek együtteséből és mintha már pitymallani kezdene, mire mögöttünk marad a hatvani pályaudvar. Vaj' mit szólna aggodalmaskodásomra a hatvani prépost? Jó volt, nagyon üdvös volt egykor teológiát tanulni és erőt meríteni az egyháznak az ifjú levitákat biztató szózatából, mintha Krisztus mondaná? Non vos me elegitis, sed ego elegi vos. (Nem ti választottatok engem, hanem én választalak titeket.) Hát sejtem biz' én, hogy a római jogról szóló sokszázados tudományt nem fogom fejlődésében előbbre vinni, de hiszem, erősen hiszem, hogy hallgatóimat a jogászi hivatás megbecsülésére és mindenekelőtt a nagyszerű római jog szeretetére nem eredménytelenül igyekszem buzdítani. Pályaválasztásom gyötrelmes gondjai közepette újból és újból eszembe jutott a tetszetős axióma, amelyet idős pap rokonunktól tanultam: Dat Galenus opes, Justinianus honores, solus Aristoteles cogitur ire pedes. Galenus az orvosi hivatás megszemélyesítője vagyont ad, Justinianus a római császár, a nagyszerű kodifikátor, a jogászok reprezentánsa tisztségeket vagy tiszteletet, megbecsülést nyújt (mert honores többes száma a honor főnévnek). Csak Arisztoteles (a bölcs, a filozófus) kényszerül gyalog járni, azaz neki "sem pénz, sem posztó", ahogy ezt a gondolatot a magyar közmondás kifejezi. Hát orvos nem leszek, annyi bizonyos. A bölcselkedést azonban össze lehet kapcsolni a jog szolgálatával, tehát tanítani, művelni lehet a jogot. Ezt a remek szintézist lehet a jogtanárságban megvalósítani. Gondviselésszerűnek jelentkezik számomra ez az egri katedra.
Megérkeztem szürke hajnalon, megérkeztem Egerbe, már délelőtt letettem a jogakadémia igazgatójának kezébe a hivatali esküt, s szívesen fogadott az érsek. Éjszaka visszatértem a fővárosba. Reggel jó anyám asztalára számoltam három hónapra előre kapott jogtanári illetményemet (a "fösvény" papok gyakorlata így folyósította a javadalmazást), aztán mintha mi sem történt volna, bebandukoltam a minisztériumba és letelepedtem az íróasztalom mellé. És hát persze megszövegeztem, gondosan le is másoltam lemondásomat fizetéstelen segédfogalmazói állásomról, elbocsátást kérve az állami szolgálatból.
- 173/174 -
A következő három nap a gratulációk nem is remélt tömegének illedelmesen szerény fogadásával telt el, s ezek nyomában október hó 19-én megérkezett a miniszter aláírásával ellátott dekrétum, amely a fizetéstelen miniszteri segédfogalmazót "buzgó szolgálatainak elismerése mellett" állásából felmentette. Másfél évi szolgálat eredményéül ez az elismerés tagadhatatlanul nagyon jól esett a lelkemnek, s nem könnyű új feladatom vállalásának küszöbén jelentősen emelte önbizalmamat.
2. Az 1914. esztendő október havának 23. napján, születésnapom vigiliáján 24 tényleges hallgató jelenlétében megkezdtem előadásaimat a római jog heti nyolcórás főkollégiumából. Ígéretes és igézetes feladat. A főiskolán akkor két tanszék került egyidejű betöltésre: az én előkelő katedrám mellett a kereskedelmi és váltójog - polgári perrendtartás kollégiumoké is. Különös megbecsülést véltem kiolvasni abból a tényből, hogy én a kiemelkedőként értékelt római jogi tanszéket kaptam, s három nap múlva a mostohább mérlegeléssel számon tartott közjogi tárgyú katedrára nyert kinevezést Székely István, a nálam három évvel fiatalabb ügyvéd, a pesti egyetem teológiai karán működő, igen nagy tekintélyű Sz. J. újszövetségi professzornak pályakezdő unokaöccse. Az ő kinevezésének az enyémnél három nappal későbbi volt a keltje, aminek eredményeképpen a kari életben teljes huszonöt esztendőn át mögöttem kullogott, az enyémnél kevésbé vonzó, sokrétű munkával terhelt, de kollegiálisan gondolkodó és kifogástalanul viselkedő, derék barátom, a kolozsvári, majd szegedi egyetem tanári és rektori székében is kipróbált eredményekkel működő, nehéz megpróbáltatások súlya alatt emelt fővel méltónak bizonyult Székely István.
A főiskolai tanári hivatás betöltéséhez bizony sehonnan sem kaptam útbaigazítást, még a főfeladat megoldására, az előadásokra vonatkozóan sem. Módszereimet teljes egészében magamnak kellett kidolgoznom. Alkalmas keret volt ehhez a hallgatók csekély létszáma. A háború kezdetén mindössze 20 tényleges hallgatója volt előadásaimnak, s ez a szám idővel lassan, de észrevehetően csökkent. A jogakadémiának alapításától eredően a vármegye és a város közigazgatása és bíróságai számára kellett szakembereket nevelnie, ennek a feladatnak alapfokon megfelelnie. Ez a munka tehát nem folyt széles keretekben. Tényleges hallgatóim létszámát a háború végére egyjelű számmal lehetett megjelölni.
A felsőoktatásban működésre hivatott pedagógus lettem tehát. Az unostalan idézett példa valósult meg sorsomban: jóakaróim a mélyvízbe nyomtak, ússzam benne, ahogy tudok. A jogakadémia igazgatója, az egri főkáptalan tagja, maga is főiskolai tanár, a legnehezebb tárgyat, a dogmatikát tanítja ékes latin nyelven, nagyhírű kézikönyv igénybevételével. Nagyon szívesen fogadott, egy órámat meg is látogatta és melegen kívánta, hogy a pompázó székesfővárosból a szerény vidéki kisvárosba jővén jól érezzem itt magamat. A jogakadémia tanárai közül a jóságos széniorra, Udvardy-Cserna Lászlóra, az egyházjog és jogtörténet évtizedek óta működő, agg tanárára örömmel támaszkodnám, de ő már a saját terhét is nehezen viseli. Köszvénytől gyötrötten sokszor már nem is bírja a jogakadémia magas két emeletét, hanem tágas közeli lakásának erre a célra berendezett szobájában prelegál a háború kitörésével meggyérült hallgatóinak. Csutorás László, a magánjog tanára szintén fogyatékos egészségű, koravén ember, hatvanévesen meg is hal. Dambrovszky Imre személyéről és eléggé mostoha sorsáról másutt részletesen szólok. Molnár Kálmán a háború kitörésekor hadbavonult, s vele csak négy év múltán találkozom, amikor már saját erőmből túljutottam a kezdet nehézségein. Módly László gondolkodásmódjához nem kívánok alkalmazkodni, a politikával kacérkodik, a polgári forradalomban főispán-kormánybiztosi állást vállal, s pár hónap múlva Budapestre költözik, egyelőre ügyvédnek.
Kinevezésünk után nem bővülő, de nem is szűkülő, gyér hallgatóság előtt folytattuk az oktató munkát, amelynek a viszonyok diktálta kiegészítésül Székely a főiskolán végzett alkalmi helyettesítéseket, én pedig az Angolkisasszonyok gimnáziumában és a Felső Kereskedelmi Iskolában óraadó tanári minőségben tanítottam éveken át. Sokkal kényelmesebb és főleg veszélytelenebb működési területek voltak bizony azok, mint a katonai vagy éppen a harctéri szolgálat. De hát még egyikünk sem részesült katonai kiképzésben, s ennek hiányában az illetékes tényezők mérlegelése szerint túlzottan költséges rizikót jelentett volna államköltségen szerzett tudományos felkészültségünk jelentéktelen hadi szolgálaton való kockázatos felhasználása. Ugyanezt az álláspontot hivatalosként korábban közölte már volt minisztériumi főnököm, mikor a közszellem hatása alatt indíttatva éreztem magamat az íróasztal mellől katonai szolgálatra jelentkezni.
3. A század második évtizedének első felében még igen reánk nehezedett a háború elvesztése. Szellemtörténészek bizonygatták, hogy a magyar szervezet nagyon elöregedett a végpusztulás előtt. A Műegyetem egyik nagyszerű professzora kristálytiszta világossággal megírt könyvében meggyőzően bizonygatta, hogy a megcsonkított Magyarország gazdasági okokból teljességgel életképtelen. Ám mintha léteztek volna még rejtett tartalékok: a tudományosan jósolt összeomlást egyelőre elviselhető stagnálás előzte meg. Az infláció üteme időnként lelassult, a föld, az áldott anyaföld keblére ölelte a balsorstépte magyar népet, a feltámadás hite élni
- 174/175 -
akarássá konkretizálódott. Már akartunk katonát látni...újabb és újabb tömörülések vallották, hogy "lesz még egyszer ünnep a világon". Már 1921 tavaszán két aktív katonatiszt tanulta főiskolánkon a jogot, az uniformisnak visszajött a varázsa, s egy szép napon hallgatóinknak egy kisebb küldöttsége azzal a kéréssel fordult hozzám, hogy segítsek számukra egyensapkát szerezni. Bécsi teológus koromban tapasztaltam, hogy a különböző egyetemi sapkát és szalagot viselő diákok az erősen heterogén Ausztria politikai áramlatainak képviselői, sőt többé-kevésbé harcosai is egyben, s mint ilyenek annyira türelmetlenek, hogy némelyiküknek agresszív magatartása miatt az egyetem központi épületét napokon át zárva kellett tartani. Fiainkat nem mulasztottam el figyelmeztetni, hogy az egyensapka általában politikai, vagy éppen világnézeti hovatartozásnak is kifejezője. Egy budapesti utam során közelebbről is betekintettem a sapkák világába s megfigyelésem eredményeképpen kialakult az a vélemény, hogy nem választjuk a fehér színűt, a Szent István Bajtársi Szövetség tagjainak szép, elegáns fövegét, mivel az határozottan politikai irányt képvisel: a legitimizmust, a Habsburg dinasztiához, illetve a Pragmatica Sanctiohoz való, megalkuvást nem tűrő ragaszkodást. De nem vállaljuk (még kevésbé vállaljuk) a magyaros turul sapkát sem, mert az az antiszemita fajvédelemnek s a szabad királyválasztásnak élcsapatát "ékesíti". Az ifjúság - annak főiskolai rétege is - a nemzethez való hűség jegyében nem politizálni, hanem lelkes odaadással tanulni akar. Ezért tetszik nekünk az Emericana zöld sapkája, mivel viselői a felekezeti sovinizmusnak és a párbajnak határozott elutasítása mellett a katolikus értelmiség megszervezését s ebbe a munkába a családok minden felnőtt tagjának bevonását vallják a tömörülés feladatául.
4. Hát igen, a párbaj. Ennek a barbár intézménynek társadalmunkban oly mélyek voltak a gyökerei, hogy a világháború diktálta hasznos kényszerszünet után újraéledésétől tartani nem látszott alaptalan aggodalomnak. Vestigiis terrent - gondoltam Vergiliussal, hiszen nálunk a háború előtti időkben a közéleti férfiak közül éppen az érdeklődés központjában díszelgő férfiak: az országgyűlési képviselők is sűrűn párbajoztak, s a parlamenti viták során felmerült ellentétek is nem ritkán "lovagias útra" tereltettek. A "lovagias elégtétel" mellőzése, azaz a párbajra hivatástól való tartózkodás, illetve kihívás elhárítása úgynevezett diszkvalifikálást vonhatott maga után. Azért foglakozom ezzel a témával bővebben, mert kitűnő példája annak a ferde helyzetnek, amikor a jogi szankcióval szemben a nem kodifikált társadalmi konvenció érvényesül. Büntető törvénykönyvünk kifejezetten tiltotta a párviadalt, de a törvényhozás hivatásos munkásai közül egyetlenegyre emlékezem, a magát demokratának valló, de még a polgári forradalomtól is mereven elzárkózó Vázsonyi Vilmosra, a budapesti VI. kerület képviselőjére, aki a lovagias tornászkodást határozottan elutasította, s az őt ellenfele nevében provokáló "segédei" kérdésére, hogy mi lesz hát az úri becsülettel, szavai szerint "beérte a dolgozó milliók polgári becsületével". A párbajról szólva a közszellem beteges eltorzulásának beszédes jele volt, hogy nemcsak általában a középosztály tagjai, élükön az országgyűlési képviselőkkel, hanem a miniszterek sem merészelték magukat kivonni a párbaj mánia Nyugatról importált kényszere alól.
Fejérváry Géza báró honvédelmi miniszter, majd miniszterelnök, Tisza István gróf éppen úgy kiálltak vagdalkozni, mint például az ifjú Lengyel Zoltán ügyvéd, függetlenségi párti képviselő, aki Polónyi Géza igazságügyminisztert a "Nap" című bulvárlapban írt cikkeivel megbuktatta, majd Keglovich István gróf képviselőt párbajban a szó szoros értelmében halálra szúrta. A 30 éves ifjú, a 64 éves gróf a parlamentben vitázva oly súlyosan megsértették egymást, hogy ez már "vért kívánt". Hát megkapta Polónyi, akit Wekerle miniszterelnök a bársonyszékbe emelt, majd hírlapi meghurcoltatása miatt az impedimentum publicae honestatis jegyében elejtett, megtalálta a mérgezett légkörben a módját, hogy visszaüssön: a miniszterelnököt párbajra hívta és a törvényesség őre kiállt. A két idős korú politikus, egykori jóbarátok övig meztelenül, kezükben karddal egymásnak rontottak. Nem is "első vérre" ment a párbaj, hanem egyenesen "harcképtelenségig". Az orvos és a komoly gondolkodású szakemberek egybehangzóan megállapították - s a segédek jegyzőkönyvben rögzítették az eljárásnak a lovagiasság szabályai szerint történt elintézését. A két öreg dalia pedig rövid pihenő után felvehette a munkát. Polónyi visszatérhetett ügyvédi irodájába, hogy államfogházi bentlakása helyett szabad állapotban a jogkereső közönség rendelkezésére álljon. Wekerle Sándor a Sándor utcai kormányelnöki palotába, hogy ugyancsak államfogház helyett, a minisztertanácsban elnököljön. Mivel pedig az uralkodó első tanácsosa ennek a feladatának csak szabad állapotban felelhetett meg, az uralkodó az igazságügyminiszter előterjesztésére elrendelte az úgynevezett közvádra büntetendő bűncselekmény elkövetői ellen a "pertörlést".
5. A kultuszminisztériumban eltöltött másfél év után néhány kollégám a lelkemre kötötte, hogy csak "átmenetileg" költözzem a vidéki szerény tanszékre, s pár év múlva igyekezzem vissza a "vezérkari" szolgálatra. Hát ez az átmeneti időszak pontosan egy negyedszázadra terjedt s én - a háború négy esztendejétől eltekintve - igen jól éreztem magamat a csendes Egerben. Jogtanári működésem nyolcadik
- 175/176 -
évében az érsek egy négy évfolyamú Felső Kereskedelmi Iskolát létesített, egyelőre óraadó tanárok alkalmazásával. Két tanévi kísérletezés után már a harmadik évfolyam megindulására kerülvén a sor, szükségesnek mutatkozott állandó tantestület megszervezése. Klebelsberg Kuno kultuszminiszter egy igazgatói és három rendes tanári állás javadalmazására ötven százalékos államsegélyt biztosított. A három rendes tanári állásra Nyíregyháza város felső kereskedelmi iskolájának három rendes fiatal tanárát sikerült elhódítani, de ki legyen az igazgató? Az érsek első tanácsosa megkérdezte tőlem, vállalnám-e ezt a bizalmi állást, amely számomra egy fizetései osztállyal való előlépést jelentene. Csak azzal a fenntartással, hogy jogakadémiai tanszékemet változatlanul megtarthatom, késznek nyilatkoztam az új munkakör betöltésére. Így lettem "másodállásban" felső kereskedelmi iskolai igazgató. Nem anyagi érdek vezetett, hiszen egyidejűleg számolnom kellett azzal, hogy egyetemi magántanári képesítésem most már újabb évekre elhúzódik, s így a jogakadémián csak emez évek után lehetek rendes tanár. De úgy ítéltem meg a helyzetet, hogy a velem szemben nagy megbecsülést tanúsító egyházi főhatóságnak sokkal inkább szüksége van az úttörőül létesített középfokú szakiskola élére alkalmasnak vélt szakembert állítani, mint a jogakadémiának rendkívüli tanárai közül egyet rendes tanárrá előléptethetnie. Másrészről engem a tanügyi adminisztráció majdnem annyira érdekelt, mint az oktatás és nevelés elméleti és gyakorlati része. És végül: vállalkozásommal könnyíteni igyekeztem az állami támogatást nélkülöző 200 éves jogakadémia költségvetésén, mivel az ottani teljes illetményem helyett csupán a szerény helyettesítési óradíj összegét vettem igénybe. Legvégül pedig az a kilátás is segített vállalkozásomban, hogy a másodállás teendőinek ellátása annál könnyebben lesz megvalósíthatóvá, mivel a jogakadémia első számú előadói terme, a római jogi előadások színhelye a felső kereskedelmi iskola adminisztrációs helyiségeinek (tanári szoba, igazgatói iroda) tőszomszédságában van, tehát 8 óra előtt igazgatói minőségemben indítván a középfokú szakiskola jól olajozott gépezetét, 1/4 9 és 1/4 11 óra között római jogászként tevékenykedhetem (s ezt a munkát az esti órákban zavartalanul folytathatom). A gyakorlat igazolta a két munkakör összeegyeztethetőségét. A szakközépiskola fiatal tanárai olyan jó munkát végeztek, hogy 12 évi együttműködés eredményéül, az egyházi főhatóság teljes elismerésével együtt az államfőtől a tanügyi főtanácsosi címet is megkapta az igazgató, aki már évek előtt mint római jogból képesített egyetemi magántanár büszkén dicsekedhetett vele, hogy fiatal tanártársai közül időközben négyen szereztek doktori diplomát. Ezzel az egri középiskolák formailag is kiemelkedően képesített tanárainak számában a vetélkedés élére kerültünk. És ez a tény a kezdetben kissé lekezelt iskolatípusnak, a város legfiatalabb középfokú tanintézetének tekintélyét jelentősen emelte, ugyanakkor diákjai túlnyomó többségének nemcsak öntudatát, szorgalmát is növelte, s közülük aránylag számosan az érettségi után továbbtanulni igyekeztek, részben ugyancsak kézzelfogható eredménnyel. Ketten kiszélesedett hatósugarú iskolánk tanári testületébe emelkedtek, többen jogi s néhányam közgazdasági doktorrá küzdötték fel magukat.
6. Miután az 1923. év nyarán, a két tanév előtt létesített Felső Kereskedelmi Iskola igazgatói állását vállalni az érseki udvar kívánságára hajlandónak nyilatkoztam, s az állásra kineveztetvén annak teendőit elfogadhatóan ellátnom sikerült, újabb irányú feladat várt rám. A Keresztény Sajtószövetkezetnek napilapja a Liceum palotában szerkesztett, az ugyanazon épületben működő Érseki Nyomda által előállított és forgalmazott Egri Népújság munkájának élénkítése végett a lap élére, a felelős szerkesztő mellé vagy fölé(?) főszerkesztő beállítása vétetett tervbe. Ennek betöltője pedig ki más is lehetne, mint az érsekség bizalmának letéteményese és a városban tíz évi működése eredményéül tekintélyt és jóindulatot, sőt bizonyos fokú népszerűséget élvező "Nándi", ha vállalja. A nevezett személy hivatali és társadalmi szereplésének mottója megint egy régi elv: nihil quaerere et nihil recusare (semmit sem keresni és semmit nem visszautasítani). Hát vállaltam, két állásom: a jogakadémiai tanári és a kereskedelmi iskolai igazgatói állás mellé egy harmadikat is, ami persze tudományos szakirodalmi tevékenységem ütemének újabb korlátozását jelentette, de másrészről a bizalom beszédes jele is volt. Elhatározásomat 1925 januárjában vállalkozásom ideiglenességét és személyes önállóságomat nyomatékosan hangoztató vezércikk közölte a nyilvánossággal.
Hát egyelőre ment is minden, mint a karikacsapás. Hétköznapokon 3/4 8-tól 1/4 9-ig a kereskedelmi iskolát "igazgattam". Mindenki tudatában volt kötelességének, s tőle telhetően igyekezett is annak megfelelően tevékenykedni. Amikor már javában folyt a munka, átmentem a jogakadémiára, amelynek első tantermében a középiskolai fegyelemtől még el nem szokott, elsőéves hallgatók vártak reám, aki a szomszédos helyiségből: a kereskedelmi iskola igazgatói irodájából ugyancsak friss munkakedvvel érkeztem a nagyszerű római jogból prelegálni. Nota bene: jogtanári szolgálatom első két tanévében még gyakran tényleg prelegáltam, azaz olvastam a latin idézetek többségét, később már többnyire kívülről recitáltam. Előadásaimnak csak vázlatát vittem a katedrára. Az egyetemen azt sem. Tulajdonképpen előnyös szituáció volt, hogy magam a tömérdek idegen nyelvű, többségükben persze német tankönyvek
- 176/177 -
és a Vécsey Tamás, Szentmiklósi Márton, Marton Géza és Pázmány Zoltán magyar nyelvű Institutiói mellé nem írtam magam is tankönyvet, s így nem kísértett az a német földről átvett, ferde szokás, hogy a professzor a saját tankönyvéből kisebb-nagyobb részleteket olvasva ad elő. A nap első két munkaórája tehát a jogakadémiáé, mivel rendkívüli és rendes tanári előadásaimat, óráimat sohasem "összevonva", hanem negyedórás szünettel elválasztott formában tartottam. 1/4 11 órától tizenegyig megint "igazgatok", s akkor kezdek a második emeltről a földszintre leereszkedni újságot "főszerkeszteni", illetve vezércikket írni, hetenkint hármat, négyet. Egy óra tájban igazgató vagyok, fél kettőkor otthon ebédelek, fél háromtól négyig, esetleg fél ötig megint szerkesztek, illetve írok. Ez a napi munka sémája tanulmányi időben. Ennek lebonyolítása után hat óráig sétálok, hat órától nyolcig magamnak dolgozom, azaz tanulok. Este nyolckor rövid vacsora, utána fél tízig, néha tízig is öreguras újabb séta, Szokolay vagy/és Mike ügyvéd társaságában. Kapukulccsal hazajutva, olvasgatok, pepecselek, éjféltájban jutok alváshoz.
Ám a feszített munkatempót az én mérsékelt teljesítőképességem nem sokáig bírja. Könnyítésének előkészítésére egyébként sajnálatosnak látszó incidens nyújt kedvező alkalmat. Heves vármegye öregedő alispánja a kényelmesebbnek ígérkező főispáni méltóságba lép elő. Helyére a megye tisztviselői karának rangban legidősebb tagja, Mártonffy Lajos árvaszéki elnök pályázik, s legalább egyelőre egyedülinek látszó jelöltként. Meglepetésszámba megy tehát, hogy az új főispán veje, Okolicsányi Imre, a központi járás főszolgabírója is pályázik az alispánságra, apósa örökébe. Ő sem gyerekember, Mártonffyéval egyenlő a rangfokozata, de csak nyolc esztendő óta szolgálja a vármegyét, előbb a pénzügyi igazgatásban dolgozott, onnan segítette át apósa a vármegyéhez. A két jelölt a hatodik fizetési osztályú árvaszéki elnök és az ugyanabba a rangba jutott "előkelő idegen", egyenlő eséllyel indul a küzdelemben, s én úgy érzem, hogy ebben a vetélkedésben a vármegye egyetlen napilapja sem maradhat tehetetlenül passzív. Anélkül tehát, hogy bárkitől is tanácsot, vagy éppen irányítást várnék, óvatos formában ugyan, de Mártonffy mellett foglalok állást, s anélkül, hogy a nepotizmusnak még a látszatára is rámutatnék, a vármegye rangidősebb szolgája javára vélem billenteni a mérleg nyelvét. Az én mérsékelt hangú nyelvelésem azonban váratlanul heves reakcióba ütközik. Alig egy órával később a lap tárgyilagos hangú cikkének megjelenése után, merőben szokatlanul belép a szerkesztőségbe a Sajtószövetkezet nagy tekintélyű elnöke s élénken kifogásolja, hogy az illetékes tényezők nyilvánvaló semlegessége ellenére Mártonffy megválasztása mellett török lándzsát.
Na ja, füstölgök magamban, az "illetékes tényezők" a vetélkedés győztese mellett fognak állást foglalni, akik minden győztes zászlót megcsókolnak. A sajtószövetkezeti elnök számára, aki pápai prelátus és apátkanonok volt, s főispán-apósnak na nem éppen iskolatársa, de mindenesetre barátja, mai nyegle stílusban haverja, igen kellemetlen volt a vezetése alatt álló szövetkezet hírlapjának nem szignált, s így nyilván úgynevezett szerkesztőségi cikke, amely mögött, abba nem avatottak, vagyis a közvélemény méltán az "illetékesek", azaz az érseki udvar, a vármegye, a főkáptalan hangadó tényezőinek állásfoglalását vélhették felismerhetni, ami sokkot jelenthetett a köztiszteletben álló főispánnak. Ebben a helyzetben a hírlap szelleméért elsősorban felelős főszerkesztő az "illetékes körök" számára nyilvánvalóan tehertételnek látszott.
Hát így a legközvetlenebbül érintett személyek általános megelégedéssel megegyeztek volna az ügy sima elintézésében, csak az Érsek jóváhagyását kellett még megnyerni. Szmrecsányi Lajos érsekét "cuncta supercilio moventis", - aki Jupiterként szemöldökével intézte el a dolgokat: ezt is. Az elintézés tervezetéről habozás nélkül kiadta az előadónak az utasítást: Óriás maradjon a helyén és végezze a dolgát úgy, ahogyan jónak látja. Hát így a döntés feldöntötte a paktumot. Amikor ennek hírével a Kiadó Hivatal igazgatója diadalmasan és boldogan valósággal beesett a szerkesztőség ajtaján, a hír engem is meglepett és örömöt jelentett, mert derék és őszinte barátom szövegezésében "az érseki döntés Óriásnak óriási elégtételt jelent". De lelkemből hamar elpárolgott a diadalmi mámor: ha tovább is főszerkesztő maradok, bátor vezércikkeket írhatok, csak az egyetemi magántanári képesítés megszerzéséhez szükséges szaktudományos könyvem megírásával maradok továbbra is adós. Őszintén feltártam a helyzetet két pártfogóm előtt. Az Érsek testvéröccse Szmrecsányi Miklós, nyugalmazott miniszteri tanácsos, a kultuszminisztérium művészeti osztályának egykori főnöke és Kriston Endre nagyprépost, segédpüspök felvilágosították a nagyothalló nagyurat arról, hogy az én valódi érdekem a laptól való megválás és a tudományos munka hatékonyabb folytatása. Október havában csakugyan lebonyolítható volt a változtatás: Urbán Gusztáv tanár kollégám foglalta el az Egri Népújság főszerkesztői székét.
Urbán Gusztáv pedig nagy odaadással és az enyémnél különb rátermettséggel viselte a hírlapírói feladat nem könnyű terhét. Miután a főszerkesztői tisztet vállaira áthárítani vagy plasztikusabb kifejezéssel élve nyakába varrni sikerült, a kompromisszumos megoldás könnyen létrejött: Én eredeti programnyilatkozatomhoz ragaszkodva készségesen hajlandó voltam a lapban kijelenteni, hogy az ominózus
- 177/178 -
és "inkriminált" cikkben minden sugalmazás nélkül, saját véleményemet juttattam kifejezésre, a Szövetkezet simán beleegyezett, hogy visszavonulásom csak az alispánválasztás után, annak kimenetelétől függetlenül, hónapok múlva történjék. Tehát "a kecske is, a káposzta is...". A lap élén a nevem továbbra is változatlanul megmaradt, az íróasztal és a "vezércikk" ugyancsak az enyém, aki megígértem, hogy igyekszem alkalmas utód bemutatásával a Szövetkezetnek segítségére lenni.
A sztori folytatása: az alispán-választás megtörtént, a halk szavú Mártonffy a küzdelemben alulmaradt és továbbra is a vármegye árváit istápoló csendes hivatal élén tevékenykedett, a nagyon ügyes, mozgékony Okolicsányi 25 főnyi szótöbbséggel apósa örökébe lépett, és mindig tettre kész agilitásával, derűs modorával mihamarabb megyeszerte hiánytalanul megnyerte a nagyközönség bizalmát is. A hullámok elcsendesedése annál simábban történhetett, hogy a "bukott" jelölt két szép cikkel, amelyeket vezércikkül alkalmazhattam, viszonozta a napilap főszerkesztőjétől kapott támogatást, és egyáltalán nem játszotta meg a sértődöttet, sőt a Társaság (értsd: a vármegye vezető urai) vadászataira is eljárogatott. A sors kegyetlenül tett végső pontot az ügyre azzal, hogy ez a nemes gondolkodású ember, a háromgyermekes családapa alig pár hónap múlva egy januári körvadászaton egy nem eléggé óvatos úri vadász puskájának áldozatául holtan terült el, szeretett és egy emberöltőn át híven szolgált vármegyéje egyik erdejének rideggé fagyott földjén.
A sokfelé ágazó, lelkiismeretesen és ügyesen végzett újságírói munka annyira igénybe vette a derék Urbán erejét és idejét, hogy jogtanári pályáján előmenetelre - egyetemi magántanári habilitáció hiányában - nem számíthatott, népes családja érdekében el kellett hagynia az egri munkateret, s tizenhat esztendő múltával más, könnyebbnek ígérkező terrénumra áttenni tehetségét. Eddigi munkájának méltó megbecsülésével ítélőtáblai bíróvá neveztetett ki, s ebben a minőségben négy évig Kolozsvárra, majd az imperiumváltozás után Budapestre került. Ott hallása meggyengülésével nyugdíjaztatását kérte és meg is kapta. Életének 60. esztendejét már meg sem érte, feleségét, s időközben felserdült négy gyermekét most már elhagyva a Farkasréti Temetőbe költözött. Egerben akkor már évek óta egykori kedves tanítványunk, Kapor Elemér működött az időközben "Eger" nevet kapott napilap felelős szerkesztői íróasztalánál.
7. Nekem persze jól jött a visszavonulás kitűnő alkalma: a főszerkesztői tiszteletdíj elmaradt ugyan, de hamarább fogom elérhetni a jogtanári előléptetést. Kevesebb jövedelem, de gyorsabb előmenetel. Ezt követően nyolc hónap múlva egy, a rabszolga felszabadítás római jogintézményéről írott, nyomtatásban 110 oldalas tanulmánnyal jelentkezhettem a Pécsi Egyetemen magántanári habilitációért. Baráti fogadtatásban részesültem, s személyi minőségemet titkos szavazással egyhangúan megállapította a Kar, de régi barátaim: Irk és Molnár figyelmeztettek egy korábbi határozatra, amely szerint működésem érdemi elismerésére csak akkor számíthatok, ha 160 nyomtatott oldal tanúskodik szakírói készségemről. Erről valóságos örömmel értesültem abban a tudatban, hogy az egyetemi docentúra, más szóval venia legendi így nem lesz infláció tárgya. Egy évi munkám eredményéül tehát további 50 oldalnyi szöveggel egészítettem ki folyamodványom melléklet-anyagát, s 1930 júniusában a kijelölt két cenzorral a Kar plénuma előtt lefolytatott kollokvium eredményéül megkaptam az egyetemi magántanári képesítést, amelynek birtokában 14 szemeszteren át kéthetenkénti 4 órában előadásokat tartottam Pázmány Zoltán professzor oktató munkájának kiegészítéséül. Ma is melegen emlékezem arra a 30-35 főnyi hallgatóságra, amely pénteki napokon reggel negyed 8-kor és délután negyed 3-kor kezdődő előadásaimon megjelent, s élénk érdeklődésével dokumentálta, hogy Eger és Pécs közötti utazgatásom nem volt hiábavaló. A magántanári előadások szorgalmas látogatása és az anyagukból letett sikeres kollokvium kizárólag tanulmányi előnyt jelentett, az előmenetel hivatalos elismerésénél tandíjkedvezmény, vagy éppen ösztöndíj iránti kérelem elbírálásánál figyelmen kívül maradt. Ezt a hiányosságot részemről azzal igyekeztem pótolni, hogy hallgatóimat a tananyag elsajátíttatása mellett a jogászi hivatás méltó megbecsülésére és az Egyetem iránti fenntartás nélküli hűséges tiszteletre meggyőződéstől áthatott szuggesztív lelkesedéssel, sűrűn buzdítottam.
8. A Rath, illetve korszerű helyesírással a Rat, azaz tanácsos műszónak német földön, tehát mind a Német Birodalomban, mind Ausztriában különös volt a varázsa. Kezdve a járásbírón, a kerületi bírón (Bezirksrat) át, az államigazgatás minden Rat-jának öntudatát hathatósan dagasztotta a tanácsosi cím. Hát az Úrnak 1935. esztendejében saját tapasztalatomból is rájöttem ennek a megállapításnak helyénvalóságára. Annak az évnek július havában megkaptam a tanügyi főtanácsosi címet. Erről "Méltóságodat örvendetes számomra értesíteni" - szólt a miniszteri leirat. Délben telefonhoz hívnak. Orvos unokatestvérem pár hónap óta egészségügyi főtanácsos. Most a felesége - az egykor szegény kis tanítónő telefonál: szégyelljem magamat, hogy nincsen, még mindig nincsen feleségem, aki most méltóságos asszonnyá lépne elő. Örömmel, de nem egészen őszintén, a kagylóba ígérem, hogy sietni igyekszem a mulasztást jóvátenni. Alig tizennyolc esztendő múltán sikerült is a hibát megszüntetnem. Csakhogy akkorra
- 178/179 -
megszűntek a régi címek. Igaz, hogy helyükbe újakat termelt ki az emberi hiúságot okosan kihasználó állami vezetés. Elvégre ezek a "szóékszerek" megannyi játékszer felnőtt gyermekek számára, az adományozó államnak pedig semmibe sem kerülnek. Hát ez aztán valóban nagy szó, nem terhelik a költségvetést, ami napjaink státusférfiai számára az álmok álma.
9. Alighogy igazgatója lettem az egri Felső Kereskedelmi Iskolának, egy budapesti utam alkalmával egyszer csak azon vettem észre magamat, hogy gégémet, vagy légcsőmet reszelni kezdi egy kellemetlen nyomás. Az Üllői úton a legközelebbi "Fűszer és csemege" cégtáblájú boltba benyitottam azért, hogy az ismételten bevált Negro cukorkával mindjárt a kezdet kezdetén megállítsam, illetve visszafejlesszem a fenyegető hurutot. Egy kisnövésű tanoncgyerek fürge szolgálatkészséggel pattant elém és ügyesen olyan eredménnyel kínálgatta a jól berendezett bolt áruit, hogy 5-6 perc múlva kezemben jókora csomaggal távoztam az üzletből, miután a kasszánál őszinte elismeréssel és dicsérettel az ambiciózus inasgyerek ügyességét nem mulasztottam el a "vidéki" ember bőbeszédűségével nyugtázni. Egerben hazaérkezve pedig siettem ezt az önmagában jelentéktelen élményemet iskolám fiatal tanárainak tanulságul és buzdításul elbeszélni.
10. A Károlyi kormány rövidesen intézkedett a közrend biztosítása érdekében polgárőrség felállításáról, s város vezetőségének felhívására elsősorban az értelmiség háborús szolgálattól mentesült tagjai önkéntesen jelentkeztek országszerte, jóformán mindenütt. Egerben is így történt, s a jogakadémia ifjabb tanárai is kötelességüknek érezték a mozgalomhoz csatlakozni. Fegyvert ragadtam én is, ötlövetű Mannlicher fegyvert, aminővel a Monarchia gyalogos katonái a világháborút végigharcolták. Tisztes csoportunknak azt a részlegét, amelynek én is tagja voltam, a Kaszinó egyik tágas helyiségében egy leszerelt altiszt egy teljes délután hosszú óráin át igyekezett a kitűnő fegyver kezelésére kiképezni. Nem volt ez könnyű feladat, s az oktatás eredménye kétségkívül az emberanyag készséges alkalmazkodása ellenére bizony mérsékelt maradt. Jószándékunk pedig annál kevésbé hiányzott, mert egyik kartársunk, a jogbölcselet és büntetőjog tanára, mint főispáni teendők ellátásával megbízott kormánybiztos, egy nem éppen daliás termetű, enyhén kopaszodó, de az új orientációért tüzesen hevülő ifjú agglegény egy-két este, tokba rejtett nagyméretű pisztollyal a derekán meglátogatta a polgárőrség rezervátumait, érdeklődött észleleteink, tapasztalataink iránt, s örömmel vette tudomásul, hogy alakulatunkban rend és fegyelem uralkodik, a hattagú őrjáratok kétóránkint indulnak, s még jelentéktelen zavaró jelenségre is alig akad példa, a belvárosban pedig valósággal ünnepi a csend.
A kormánybiztos előtt rejtve maradt, hogy erősebb havazásnál egy-egy osztag "állig" fegyverben csak a kaszinó épületének egyik földszinti szobájáig menetel, s ott fegyverét falnak támasztva, idilli csendben békésen kártyázik, két óra leteltével pedig megint felfegyverkezve, mindenesetre katonásan dübörgő léptekkel "veszi" a lépcsőket és nincsen jelentenivalója. Hát négy őrjárat során nem volt, miért lett volna most, amikor a zord időben még a kutya is vackába húzódik. Annak a részlegnek, amelyhez én is tartoztam, vezetője egy háborútjárt fiatal ügyvéd, azt az utasítást adta, hogy gyanús, vagy esetleg éppen zavaró jelenség észlelésére állva maradjunk, a vállunkon a szuronyos fegyverrel beavatkozásra készen várjuk az ő utasításait. Ő egy furkósbottal hatol előre, s csak szükség esetén mozgósít bennünket. Amint utóbb bizalmasan elárulta, óvakodott felidézni a veszélyt, hogy szuronyos fegyverünkkel kapkodva egymásban kárt tehetnénk.
Az őrjáratról visszatérve készenlétben vártuk a reggelt. Közben persze előkerült a kártya, s a kis tételekben huszonegyező békés családapák "unaloműző" játékából én sem vontam ki magamat. A sötét decemberi reggelen haza ballagva aztán reájöttem, hogy engem a szerény méretű kockázattal járó játék is izgat és gyönyörködtet. Nyilvánvalóan az volt a magyarázata annak a baráti készségnek, amellyel egy nálam idősebb sorstársamnak polgárőri helyettesítésére ismételten vállalkoztam. És felderengett bennem az emléke egy elemista koromból eredő olvasókönyvi intelemnek. A tolvaj a lopást egy tűn kezdette, minden nagy véteknek csekély a kezdete. És a kártyában, ebben a veszélyes játékban én már nem is voltam kezdő, a karácsonyi szünetben néhányszor a kaszinói hazardírozásból reggel vetődtem haza. Megütköztem ugyan egyik-másik játékosnak azon a szánalmas igyekezetén, amellyel a dohányhiány közepette hajnaltájban már a kártyaasztal alól kapart össze cigarettavégeket, hogy azok anyagával füstölhessen tovább. De a füstös atmoszférából csupán akkor tudtam magamat kivonni, amikor egy éjszaka elkártyáztam atyámtól örökölt szép arany óraláncomat. Hát azon a karácsonytáji sötét hajnalon világosan felismertem a lelkemben már-már döntően kialakuló szenvedély súlyos veszélyét, és elhatároztam, hogy nem veszek kártyát a kezembe.
Annyira erős volt ez az elhatározásom, hogy bár vármegyei ember létemre (tiszteletbeli főjegyzőnek nevezett ki a főispán) helyénvalónak látszott az ártatlan bridge mesterséget elsajátítanom. Mivel a betanítást örömmel vállalni kész kedves meghívás sem hiányzott, megmaradtam elhatározásomnál. Ugyanez a helyzet ismétlődött meg Pécsett, ahova 1939 őszén költöztem végleg és a kártyát, mindenféle kártyát el-
- 179/180 -
hárítottam magamtól, ugyancsak végleg. A kártyaasztalhoz szóló baráti meghívást itt is megkaptam, de a szórakozásnak erre a fajtájára nagyon sajnáltam az időt és a szellemi erőt.
Mindezt megelőzően azonban forradalom, idegen megszállás, ellenforradalom és növekvő elszegényedés kergették egymást. A történelmi Magyarország összeomlásával annál nehezebb volt megbarátkozni, mivelhogy a háborúban megritkult sorainkat menekülők, vagyontalanok népes tömege töltötte fel. Akik megmaradtunk és magyarnak maradhattunk, többé-kevésbé rokkantan kapkodtunk narkózis után. Viharok utáni fülledt csend. Elszegényedve és megsokasodva. Betelik rajtunk az Írás: multiplicati gentem sed non multiplicati laetitiam. Most aztán igazán szükség van a narkózisra. Jöjjön hát olcsó és kézenfekvő eszköze, a kártya. Erdélyből származott, Budapesten át Egerbe került, de ott még gyakorlatlan, egyedülálló elszigetelt ember lévén estefelé mind sűrűbben látogattam a Kaszinót. Egy téli este a Kaszinóban hozzám lépett egy kedves fiatalember, vármegyei aljegyző, barátságos szomszédomnak, az egri káptalan kasznárjának egyetlen gyermeke. Arra kért, hogy miután a kártyaszobában minden pénzét elvesztette, adjak neki száz, vagy százötven koronát kölcsön, vagy "mutyiban", mivel idegfeszültségében érzi, hogy a zöldasztalnál újból hadba vonulván, most már reá fog mosolyogni a csalfa kártyaszerencse, s az elvesztettet egészében vagy éppen "púpozottan" vissza fogja varázsolni. Gondolkodás nélkül átnyújtottam a fiúnak százhúsz koronát, mosolyogva mondva a varázsigét, hogy "mutyiban". Jó félóra múlva egyik olvasószobában láttam őt viszont. Átnyújtott 250, írd, mondd és kiáltsd: kettőszázötven koronát, örömmel újságolván, hogy nemcsak saját pénzét nyerte vissza, hanem jókora nyereséghez jutott, s ennek felét további együttműködés tiszteletteljes reményében át is szolgáltatja. Minek tagadjam? Az egyre növekvő árak mellett, a rendkívüli tanári fizetés kiegészítéséül, a karácsony közeledtével jól jött nekem a szerencse váratlan ajándéka. Másnap újra megjelentem a Kaszinóban azzal a titkos reménységgel, hogy ifjú barátom megint csak nyeregbe szólít. Hát bizony hiába vártam jövetelére. Mint később bevallotta, abban a babonában is rendületlenül hisz, hogy a kártyázó kezet, s vele a szerencsét is időként pihentetni szükséges. Ebbe a helyzetbe persze belenyugodnom illett, de fejem fölött a lavina már megindult. A kártyaszobában most már magam is megfordultam, s alkalmilag immáron nem mint szerény kibic, kezdtem egyre sűrűbben szerepelni. Egyszer aztán, amikor a Kaszinóval szembeni kolostorban este nyolc órakor megcsendült a vacsorára hívó harang, s a kártyázó társaság két tagja - a cisztercita rendnek tagjai és gimnáziumának méltán városszerte köztiszteletnek örvendő jeles tanárai, akik "történetesen" két órán át civil urakkal lapozták az ördög bibliáját -, sietve távozott, az ottmaradt társaság "szellemi" vezére, egy réges-régen nyugalomba vonult alezredes barátságosan meghívott, hogy "a papok" pótlása végett helyüket a kártyaasztalnál játékosul elfoglaljam, a meghívásnak készségesen eleget tettem. És nem is gyakorlatlan kézzel kezdtem huszonegyezni.
11. Nagyon tetszett nekem némely előkelőségnek az az állásfoglalása, hogy az országos politikától távol tartják magukat, azaz nem politizálnak. Atyám, erdélyi kispolgár évek során át a "Budapest" című képes napilapnak előfizetője és olvasója volt, s kisdiák korom óta ebből a függetlenségi párti sajtóorgánumból szereztem bizonyos fokú politikai iskolázottságot. Már mint a 48-as párt lelkes híve kerültem a Pazmaneumba és a bécsi egyetemre. Ott hamarosan elkapott a császári város bűvölete, s amikor az úrnapi felvonuláson közvetlen közelből gyönyörködhettem a spanyol mintára parádézó császári és királyi udvar pompájában, majd részt vehettem egy osztrák nemzeti ünnepségen, ahol az öreg uralkodót negyvenezer ember lelkes rivalgása, valamint a Gotterhalte zenéje és éneke köszöntötte, hát akkor egyszer s mindenkorra és visszavonhatatlanul a hatvanhetes Kiegyezésnek és ezzel az uralkodóháznak híve lettem. Hiszen a politikában nemcsak az észnek, hanem az érzelmeknek is jelentős a szerepe. Budapestre visszatérve hatvanhetes alapon kormányzó Koalíciónak voltam lelkes híve, s akkori pártfogóm és kenyéradóm, az alkotmánypárti László Mihály képviselőt a pártkörbe kísérőben boldog voltam, ha a párt vezére, Andrássy Gyula előtt mélyen meghajolva lendíthettem levegőbe bécsi cilinderemet.
Ám a Koalíció a saját tehetetlenségén és belső viszálykodásán megbukott, s én az 1910 nyarán tartott országgyűlési képviselőválasztáson Márkus József, a székesfőváros hetedik kerületének hatvanhetes párti képviselőjelöltjével szemben a 48-as párt jelöltjeként, Lányi Mór bankdirektornak választási irodájában tevékenykedtem - iuventus ventus - ezzel is tanújelét adván az antiszemitizmus felé hajló másik jelölttel szembeállásomnak. Nekem akkor még nem volt választójogom, egyetemi hallgató voltam, nem adóalany és sehol sem helybenlakó. De teltek, múltak a idők, doktor és minisztériumi tisztviselő, majd jogakadémiai tanár lettem, s az elhúzódó négyéves háború vége felé, az 1918. év nyarán megvalósításra kerülő választáson már büszke polgárként dülleszthettem volna mellemet, ha a választás nem egy sokkal korábbi, az 1910. évi névjegyzék alapján történt volna. Az egri választókerületben Zichy János gróf kultuszminiszter volt a kormány jelöltje, akinek a világnézet azonosságánál és emberi magatartásánál fogva is híve voltam. Ugyanakkor az ellenzéki jelölttel, Vass
- 180/181 -
János nyug. főispánnal személyileg igen jó viszonyban lévén gimnazista leányának egyik megbecsült tanára voltam. Nem lett volna könnyű a helyzetem a nyilvános szavazás során, s valósággal örülnöm kellett, hogy a plebs misera contribuens (a szegény adózó csőcselék) népes táborába tartozom.
Gyökeresen megváltozott a helyzet 1920 januárjára. Forradalom és ellenforradalom után egy fajvédő jelölt kilátástalan próbálkozásával szemben az egri Hittudományi Főiskola egyik tanára, a székesegyház nagyra becsült hitszónoka szállott síkra a mandátumért keresztényszocialista programmal. Ha nem is lett volna szívbéli jóbarátom, amint hogy az volt, akkor is lelkesen munkálkodtam volna megválasztása érdekében. Ahogyan mondani szokás, elseprő győzelmével végződött a vetélkedés, a derék, kissé túlságosan is komoly, személyes igényeiben igen-igen szerény, közvetlen modorú pap bevonult az országházba. Ott elkapta a mágnások és a gentryk barátsága, s a Kereszténypárt kettéválásával ő előbb a kormányt támogató részleghez csatalakozott, majd a Bethlen István koncepciójú egységes Párt felé orientálódott, közben előkelő politikus barátai segítségének is eredményéül az egri főkáptalan tagjává: egri kanonokká avanzsált. A kormányrendelet alapján tartott 1922. évi általános választáson a korábbi fajvédő jelölttel kerülvén szembe, ismét sima győzelmet aratott, de egyházi vonalon kevésbé megbecsültnek érezte magát, s az érzékeny, jobb sorsra érdemes, de köpönyegforgatónak tekintett korábbi jóbarátomat, a politikai zsonglőrködést általában elítélő utalással újságírói minőségemben ismételten megcsipkedtem, az érseki aula passzív magatartásából feltehetően az ottani - illetékes - bizalom megrendülésére támaszkodva. Az 1926. év nyarának egyik délutánján is el volt helyezve a napilap megjelenésre előkészített számának vezércikkében egy ily szellemű passzus, amelyet az érzékeny lelkű, s az ország sorsáért is túlzott aggályoskodással magát is felelősnek érző naiv ember, megint magára vehetett volna. A szerkesztőség ajtaján váratlanul valósággal beesett az érsek bizalmát is élvező sebész főorvos és felindulását nem is titkolva elmondta, hogy a kanonok képviselő vérrel áztatott padlójú fogadószobájából jön: a szerencsétlen ember főbe lőtte magát, nyilvánvalóan pillanatnyi elmezavarában. A tragédiában szereplő okok egyikénél betöltött szerepemért önvádtól nem gyötörten siettem illetékes helyen megkérdezni, nem volna-e tanácsos a halál valódi okát elhallgatni, s a szívszélhűdés vagy agyvérzés fikciójával pótolni. Illetékes helyen az igazság közlését jelezték helyénvalónak, mivel a lelkiismeretes orvos szerint a forgópisztolyt emelő kéz mögött lelki meghasonlás sugallta pillanatnyi elmezavar volt a döntő tényező. A politikai hűségről szónokoló vezércikk helyett az elhunyt jellemének kiváló kvalitását híven méltató írás került az Egri Népújság másnapi számának vezető helyére. Megrendülten parentáltam el a trianoni tragédia újabb áldozatát, akinek korai koporsója körül harmadnap gyászolók ezrei szorongtak.
Ez a tragédia az 1926. esztendő nyarán zajlott le, de én már korábban belekapcsolódtam az országos politikába. Mayer János kisgazda földművelésügyi államtitkár és a világháború második felében a kápolnai kerület országgyűlési képviselője az 1920. év januárjában megtartott országos választáson újból indult a kerületi mandátumért. De ellenjelöltet is kapott, egy ugyancsak kisgazda vette fel a küzdelmet keresztényszocialista programmal a hatalmas államtitkárral szemben, s mivel mi, egriek a keresztényszocialista Nagy János megválasztását biztosra vehettük, érdeklődésünkkel és erőinkkel a Kápolnai kerületben a keresztényszocialista jelölt érdekében beavatkozni indokoltnak és helyénvalónak véltük. Magam is néhány szabad délutánomat felhasználva ismételten meglátogattam a kerület néhány községét, s népgyűléseken agitáltam jelöltünk mellett. A nem nagy terjedelmű kerület tehetősebb gazdáinak azonban sikerült a törpebirtokos réteg többségének bizalmát megnyerniük és a mi jelöltünk alulmaradt a küzdelemben. Ugyanez lett az eredménye két évvel később az első Bethlen kormányrendelet alapján lezajlott újabb küzdelemnek is.
Időközben 1921 őszén vettem részt a tompai választókerület mandátumáért kialakult helyzet javunkra fordításában. Az egykori Bácskából a Trianon után alig maradt valami. Az elcsatolt Szabadka város külső területét képező, csonkául emlegetett tompai kerület mindössze ezerötszáz választójából nyolcszázat sikerült a keresztényszocialista jelölt számára megnyerni. Megfigyelésre méltó és megszívlelésre érdemes jelenségül jelentkezett azonban a szavazatok megoszlása: valóságos osztályharc alakult ki. A megyében egykor domináló Vojnits nemzetség egyik tagja, Szabadka város utolsó polgármestere szerepelt zászlóvivőül az egyik oldalon, vele szemben a "szegény" párt élharcosa és képviselőjelöltje: Katona János, az egykori Szatmár vármegye közigazgatási gyakornoka. A szavazás titkos. Vojnitsék oldalán a Podmaniczky bárói uradalom kocsikon szállítja a szavazókat, akik le is szavaznak mind, vagy legalább túlnyomó többségben a keresztényszocialista Katonára. A választás eredménye általános meglepetést (illetve megdöbbenést) kelt. A választhatóság kellékéül a betöltött harmincéves életkor is megkívántatik, s az alig-alig harmincéves új követ a választás másnapján büszke öntudattal veszi át a mandátumot. A községházáról kilépve a nép, az istenadta Nép ujjongó üdvözlete s a kivezényelt csendőrszakasz katonai
- 181/182 -
tisztelgése köszönti, és megindul a vasúti pályaudvarra a diadalmenet. Jómagam egy kövér bunyevác (katolikus szerb) gazda kocsijára kerülök, ő irányítja a lovakat. Egyik kezében a gyeplő, másikban félig telt borospalack, ezzel és hangos diadalordítással üdvözli az utca népét. Én kesztyűs kézzel integetek.
12. Breslau, magyarul Boroszló városában, a mai Wroclawban töltöttem pár napot az 1924. esztendő szeptemberében. Az egri úszók, akik közül a tizenhét esztendős Bárány István európai hírnévre tett szert, meghívást kaptak egy reprezentatív sportegylet által rendezendő úszóversenyre, mindjárt a tanév kezdetén útnak indulhattak újabb sportbabért szerezni Boroszlóban, a Német Birodalom nagy múltú metropoliszában, amelyet Berlin után az akkor még egységes Németország legnagyobb városául tartottak számon. Bár a középkor végén történt megalapítása egy lengyel lovagrend kezdeményezésének volt köszönhető, Breslau az évszázadok során egyre fejlődő iparral és kereskedelmével igazi német (porosz !) nagyvárossá nőtte ki magát. Az egri úszóegyesület elnöke, Bárány István atyja személyesen jött el hozzám azzal a kéréssel, hogy az expedíció szellemi vezetését vállaljam, s a kérés elől annál kevésbé vonhattam ki magamat, mivel a kis csapat egyik prominens tagja az én vezetésem alatt álló Felső Kereskedelmi Iskola diákja volt, s különös gondozást igényelt, másrészről a kis magyar úszógárda német nyelvismerete is kiegészítésre szorult.
Az én aktív szereplésemre mindjárt az első versenynapon sor került. Az egri fiúk minden versenyszám bevezetéséül az ősi vagy talán csak a kuruc korból eredő csatakiáltással ugrottak a vízbe, s ezt a furcsa indítást (huj, huj, hajrá) félreértették a hazaiak: a "pfuj, pfuj" indulatszó viharzását vélték benne felismerni. A sajnálatos félreértést az én felvilágosító beavatkozásom oszlatta el. Jól is ment minden. Meleg baráti fogadtatásban részesültünk, s ez a melegség csak akkor kezdett veszíteni erejéből, amikor az egyes versenyszámokban a nagycsontú és nagymellű német úszók elől a sovány egri fiúk sorozatosan elvitték a győzelmi pálmát. Jól tudtak úszni a nagyméretű német legények, de a fizikában ismert úgynevezett közegellenállás a magyarokkal szemben kevésbé érvényesült, könnyebben hasították a vizet.
A "Deutchland über alles" (a nagynémet Gotterhalte) a záróünnepélyen résztvevő, s lelkesen harsogva éneklő háromszáz derék német ajkán a szokásosnál mérsékeltebben meggyőző erővel zúgott. Bárány apó a tagadhatatlanul feszülésre hajló légkör javítása végett felkért engem egy ünnepi felszólalás improvizálására, s néhány őszinte mondattal sikerült az atmoszféra feszültségét annyira feloldanom, hogy felszólalásom nyomán valósággal felviharzott a barátság, s nekem az egyik rendezővel egy sorban kellett vonulnom, hogy ott elénekelhessem a magyar himnuszt, amit hirtelen lekottázott egy Kappelmeister.
Azzal az elégedettséggel indultunk másnap reggel haza, hogy "minden jó, ha a vége jó", s ezt el is értük, én pedig azzal a megnyugtató tudattal fejeztem be breslaui vállalkozásomat, hogy nem hiába hagytam el egy hétre katedrámat és íróasztalomat. Egy kora reggeli gyorsvonattal indultunk, hogy estére már itthon legyünk. Amikor vonatunk Bodenbachba, a német-osztrák határállomásra érkezett, az útlevél- és vámvizsgálat idejét felhasználva reggelizni kívántam, s ebből a célból a pályaudvar utasellátójába siettem. Szerencsém volt, sorsom egy ügyes fiatal felszolgáló kezébe irányított, s erről a fiúról - mivel a zsebemből kiálló újság - elárulta magyar voltomat, rögtön kiderült, hogy ugyancsak magyar, közelebbi megjelöléssel ferencvárosi srác. Boldogan sietett a kiszolgálással, s a nekem hozott jó híg német kávé ellenében, a legényke számára illő borravalót csatolni érezvén indokoltnak, nagyhirtelen számba vettem német pénzkészletem bús maradványait. Hát örömmel konstatálhattam, hogy a bankjegyek összértéke kettőszázezer millió régi márkára rúg. Nem is szerényen, hanem az önérzetes külföldi utas pózával nyújtottam át a fiúnak a bankjegyeket, amelyek összértékét ő gyakorlott szemmel és kézzel mihamar megállapította. A német infláció csúcspontján voltunk. Az FTC árnyékában sihederré avanzsált francstadti gyerek kicsit szemtelen alázatossággal köszönte meg a dús borravalót, imigyen szólván: Nagyságos uram, ennek a bankjegytömegnek otthon Magyarországon bizonyára sok bámulója akadna, nekünk pedig az új valutára átváltás még nehézkesen megy. Ha méltóztatnék a kétszázmilliárd régi márka helyett egy mai húsz pfenniges új váltópénz darabbal megajándékozni, hálásan megköszönném.
13. Az egri két tanintézettel, amelynek működésében évtizedeken át részt vettem, Pécsre költözésem után is fenntartani igyekeztem a kapcsolatot. A Felső Kereskedelmi Iskolától való távozásom után annál inkább magától értetődő volt ez a viszony, mivel az igazgatói állásról való lemondásomat követő felmentésemmel egyidejűleg az érsek felkért arra, hogy mint érseki biztos továbbra is figyelemmel kísérjem és támogassam az iskola munkáját. A megtisztelő megbízásnak eleget teendően mindjárt a következő tanév közepe után több napra terjedő látogatást tettem az intézetben, s szemlém eredményéről részletes írásbeli jelentésében be is számoltam. Azóta pedig igyekeztem az érettségi találkozókon személyesen vagy legalább levélben részt venni.
A második világháborút követő években lelassult ez a közreműködés, de a béke éveiben annál inkább felélénkült, mivel az egyes évfolyamok el-
- 182/183 -
kezdték egybekapcsolni találkozóikat, amíg végre is az akkor ötven év előtti érettségijüket jubiláló "régi fiatalok" (szám szerint tizennégyen) elhatározták, hogy ezután évenkint megismétlik a találkozást, s ennek a kezdeményezésnek követésére a következő esztendők népét is felszólítják. A határozatot százszázalékos eredmény követte: az iskola egykori érettségizett tanulói - a közbeeső halálozások ellenére is - évek óta bővülő létszámmal vesznek részt az öregdiákok immár hagyományossá alakult ünnepi találkozóján, amelyeken az elaggott egykori igazgató is megjelenik és felszólal. Pedig Pécstől Egerig hosszú az út, de százfőnyi lelkes közösséggel együtt örvendezni - megéri a költséges és hosszú "fuvart". És hogy megéri, annak beszédes bizonysága, hogy évről-évre gyarapodik a szeptember első vasárnapján történő ünnepi találkozón résztvevők száma, mivel a régi, úgy mondhatnám: alapító öregdiákok sorába, az ötvenesek közé ifjabb évjáratok: negyven év előtt érettségizett "fiatalok" is bekéredzkednek. És valósággal szívderítő esemény, hogy igen szép programmal megalakult az Egri Öregdiákok Baráti Társasága is a főiskolák (köztük nem csupán a Tanárképző, hanem a Hittudományi is) és a negyven év előtt megszüntetett Jogakadémia egykori diákjainak részvételével.
14. Most a tollamra tolakodik és váratlanul kelleti magát egy másik élmény. Egyik kedves öreg diákom megküldte az egri napilap egyik számát, amelyből örömmel olvashattam, hogy egykori igen kedves diákomat, Kapor Elemér nyugalmazott hírlapírót 80. születésnapja alkalmából lelkesen ünnepli a város, és költeményeinek ismételt kiadására készségesen vállalkozik egyik hazai vállalatunk. Az utóbbi adat azonban nem volt alkalmas arra, hogy lelkemben valódi örömöt keltsen. Reá kellett ugyanis döbbennem, hogy én erről a könyvről mit sem tudok. Az egri napilap előállításában magam főszerkesztői minőségben harmadfél éven át munkálkodtam, majd Urbán Gusztáv kollégám 15 éven át tevékenykedett, s őt Kapor, a jogtudor és a jó tollú fiatal író, a Thalia Egri Színjátszó Társaság prominens és közkedvelt tagja váltotta fel, mégpedig felelős szerkesztő minőségben. Hát én vagy 20 esztendőn át naponként legalább kétszer elmentem az egri napilap szerkesztősége mellett, tagja voltam a lapot patronáló Egri Keresztény Sajtószövetkezet igazgatóságának stb. stb. Szerettem és vásároltam, szaporán, könnyű kézzel vásárolgattam a könyveket - és egyáltalán nem jutott tudomásomra, hogy egyik kitűnő egykori diákom megnövekedett tekintélyű tollából egy színesnek ígérkező önálló könyv látott napvilágot. Ezt a kiadványt a helyi sajtó valóban nem reklámozta és nem propagálta, a kereskedelem nem forgalmazta. Vagy oly kevés példányban jelent meg, hogy mindjárt elkapkodták ismeretlen előfizetők, esetleg más szerencsés beavatottak? Hát ilyen ritka sikert miért nem követett változatlan szövegű újabb kiadás? Nem tudok a titok nyitjára találni, de tényként kell megállapítanom, hogy a könyv terjesztésében hiba történt.
És a közelmúlt egyik délutánján egy baráti társaságban kedvelt íróm, Herczeg Ferenc történeti regényei új kiadásának előreláthatóan megismétlésre kerülő kiadásáról lelkendeztem, s közben annak a véleményemnek adtam kifejezést, hogy ez a méltán ünnepelt jeles írónk nagyszerű munkálkodásával milliós vállalattá virágoztatta az előbb csak második sorban szerénykedhető Singer és Wolfner céget, egy ifjú közgazdász kiábrándító tárgyilagossággal vélte megállapíthatónak, hogy a magyar nyelvet csak kisiskolás gyermekkorában tanulni kezdő sváb fiúcskából, először szűk körben érvényesülő íróból a vitathatatlanul ügyes Singer és Wolfner cég (illetve annak kötelékében az öreg Wolfner József, a kitűnő szimatú üzletember) "csinált" európai hírű, nagy nevű írót. Olyan nagystílű belletristát, akit immár nemcsak szerte a kontinens országaiban a középosztály (nálunk közelebbről az ún. "úri" középosztály) tízezrei, sőt itt-ott százezrei kedvenc írójukul tartanak számon, hanem - csodák-csodája ez ! - még az itthon virányai, ifjú irodalmárai és műkritikusai is elismeréssel emlegetnek. Hát a mi, kétségkívül tehetséges és kiváló formaérzékű Kapor Elemérünknek méltó érvényesülést biztosító kelléktárából annak idején sajnálatosan, hiányzott a megfelelő felkészültségű gazdasági szakember (mai elnevezéssel élve úgy mondanám, hogy menedzser). Ezt a hiányt próbálja pótolni most évtizedekkel elkésetten, de reménytelenül a 80 éves poéta, aki csupán az Arany János ars poetica-jának útmutatása szerinti költeményeket írt, s csak elvétve követett el úgynevezett szabad verseket, a tisztes korának járó vállveregetéssel kezelt, illetve lekezelt költő maradt.
15. Középiskolai tanári alapvizsgálatomon szaktárgyaim fölötti eredménnyel szerepeltem a magyar nyelv- és irodalomból (a kitűnő Riedl professzornál), éreztem tehát, hogy a "szakmát" tanítani is képes vagyok. Kedvem sem hiányzott, mivel kvalitásaim elismerését láttam a megbízásban, s szinte a gőg határáig emelkedett szellemű apácák bizalmának valóban örülhettem. Reám, a 31 éves, nőtlen férfiúra bízták a 16 éves lányok oktatásának és nevelésének nem is csekélyke részletét. Hogy hadbavonult kartársaim mostoha sorsában való osztozás helyett az itthon biztonságában és viszonylagos kényelemben teljesíthetek többletmunkát, számomra megnyugtató érzésül jelentkezett.
Hát bizony elvállaltam ezt a nem könnyűnek ígérkező feladatot. Simán is ment a munka. Szinte a komorság határáig komoly és tartózkodó magatartást tanúsítottam mindig. A szerelmi líra ismertetésénél külö-
- 183/184 -
nösen vigyáztam az izgalmassá alakulható légkör nemes stílusára. Ady vérforraló költészetével szemben kiemeltem a nem kevésbé haladó szellemiségű Ignotus idealizmusát. Visszafojtott lélegzettel hallgatták ifjú tanítványaim Ignotus következő sorait.
"Eszembe jut, amit elfelejtett,
Felemelem, amit elejtett,
Megőrzöm, amit eltapos,
Vigasztalom, ha bánatos,
Nem búsítom, mikor nevet,
Azt említem, akit szeret,
A kis kabátját rásegítem
Nem szenvedéllyel, de szelíden,
S hozzá csak újheggyel sem érek,
Szerelmet tőle sohse kérek,
És nem is vallok sohasem,
Oh milyen forrón szeretem."
Volt tanítványaim hívására ötvenéves érettségi találkozójukon örömmel megjelentem. Az egykori éltanuló ajkán megszólalt Ignotus versének kezdő sora: Eszembe jut, amit elfelejtett..., a többiek halk kórusban folytatták, mert annak idején néhány romló koronáért ketten is megvásárolták a sovány sárga könyvet. Az első lapon tizenkét soros vers, címe: Szerelem. Verstani szempontból itt-ott nem elsőrangú alkotás, de a tartalom és a feldolgozás remek. ■
Lábjegyzetek:
[1] A szerző ny. egyetemi tanár.
Visszaugrás
