1. Megvolt tehát a jeles fokozatú érettségi, s tulajdonképpen ekkor került volna sor a pályaválasztásra. Ennek a problémának az egész életre kiható fontosságú megoldására mi, akkori fiatalok távolról sem kaptunk olyan alapos, részletes útmutatást, mint a mai ifjú titánok örülhetni szerencsések. Számomra ennek a kérdésnek megválaszolása nem látszott nehéznek. Mint a püspök ministránsa, majd íródeákja arra készültem, hogy idővel titkár, később irodaigazgató, azaz személyzeti előadó és az erdélyi egyházmegye főpásztorának első tanácsosa lehetek. Hogy erre a nyilvánvalóan felfelé ívelő pályára a teológia négyéves tanfolyamán és a papszentelésen át vezet az út, az nekem semmi aggodalmat nem okozott. Erkölcsös élet és latin nyelv - hát nem nagyszerű perspektíva?! És amikor félév előtt egy Bécsben tanuló papnövendéktől megtudtam, hogy a bécsi Pazmaneum ifjai a császárváros híres Tudományegyetemére búzavirág színú talárban és fényes cilinderben járnak, hát akkor aztán minden további mérlegelés nélkül döntöttem: teológus leszek és a bécsi intézetbe pályázom. Jó szüleim alig titkolható aggodalommal nézték ugyan, hogy évekre terjedő távollét vár reám, és egy minden ragyogás mellett valójában nem könnyű pálya. Újból és újból figyelmeztettek, hogy nem szabad "elhamarkodni a dolgot", de végül is belenyugodtak elhatározásomba. Így aztán az 1903. esztendő október havának hatodik napján, tizenhét esztendősen, de gyerek fővel, igen gondosan összeállított nagy poggyásszal, könnyező anyám társaságában nekivágtam a hosszú útnak (erdélyi kisemberek Budapestre is személyvonaton tették meg az utat, ami pedig 15 óráig tartott). A Pazmaneum tanulmányi felügyelője öles termetű, hidegen udvarias pap, meglepetéssel fogadja, hogy a még nem is pelyhedző állú kisnövésű legénykét anyja is elkíséri a bemutatkozásra, mintha ez a gimnáziumba való beiratkozás alkalmával történnék.
Harmadnap aztán az első előadási óra az egyetemen. És az első csalódás. Szép latin nyelvű óra helyett héber nyelvtan, illetve a kegyelet kezdete héber ábécé, német nyelvű előadás keretében. A nyugdíjazott korú professzor szavait csak részben értem, de a tárgy nem is érdekel. A két óra közti szünetben egy Rozsnyóról jött negyedéves kolléga azzal biztat, hogy a következő félévben arab nyelvtan és perzsa ábécé is szerepel a tanrendben. De már kezdődik az alapvető dogmatikai óra. Folyékony előadás egy fáradt, középkorú pap ajkáról, elegáns latinsággal, közben a túlnyomóan német anyanyelvű hallgatók számára halkszavú német magyarázattal. Végre egy aszkéta arcú, hórihorgas fiatal tanár a filozófiából prelegál latinul, jól érthetően, lelkesen. Egy vékony tankönyv megtanulása - úgy mondják az idősebb kartársak - teljesen elegendő lesz az eminens vizsgaeredmény kimunkálására...
Az előadások után jó negyedóra alatt hazaérünk, kicsit fáradtan, hiszen (télen-nyáron egyaránt) ötkor keltünk, másfél óra ima és elmélkedés után könnyű reggeli, irány az Egyetem (persze cilinderesen), délben Szentírás-olvasás, nem túl bőséges, de jóízű polgári ebéd, utána hetenként négyszer 2,5-3 órás séta, lehetőleg a főváros peremén, jó levegőben, aztán tanulás a 1/2 8 órai vacsoráig. Este a kápolnában latin nyelven kijelöli a lelki igazgató a másnap reggeli elmélkedés pontjait ("puncta", szép latinsággal, amint ünnepnapok délelőttjén is valóban szép latin nyelvű prédikáció). Másnak szobájába bemenni tilos, a folyosón sem szabad beszélgetni és a társalgás nyelve magyar vagy latin. Mindezt idővel megszokja az ember, de az ifjonti vidámság lassankint elapad. Szüleim valósággal elárasztanak csemegecsomagokkal, s karácsony előtt kétheti szabadságot kapok meglátogatásukra. Persze cilinderesen parádézok a gyulafehérvári vár utcáin, büszkén és látszólag irigységgel - hallgatom gimnáziumi osztálytársaimnak a kolozsvári egyetem élményeiről szóló beszámolóit. A jogászok vetélkedve emlegetik a római jog nagytudományú és szigorú öreg professzorát: Farkas Lajost. Néha felötlik bennem a vágy: jó volna, igazán jó volna őt hallgatni. És Zilahy Lajos szép kisregényéből idézem a
- 225/226 -
passzust: "Ez lett a vesztem." Teljes tíz esztendőn át titokban még önmagam előtt is eltitkolva hordtam a lelkem mélyén a néma vágyat: római jogásznak lenni, a római jogot, a Római Jogot tanítani, igazát fennen hirdetni, szónokolni, s az igazhívő hűségével egyenesen prédikálni. Mert valóban nagyszerű alkotás, méltán állapítja meg róla XV. Benedek pápa, hogy "humanae sapientiae insigne monumentum": kiváló emléke a régiek bölcsességének.
Márciusban teológiai vizsgák, júliusban szintén. Csak a héber nyelvből kapok jó jegyet, még az arab is jelesre sikerül. Az állam nyelvén is lehetett vizsgázni, de én mindegyik tárgyból latinul feleltem. A kedves osztrák fiúk, akik között sokan csak elégséges eredménnyel érettségiztek, mosolyogva emlegettek engem " der kleine Cicero" néven: A Pazmaneum igazgatósága pedig jelentette a püspökömnek, hogy egyházmegyéjének ott nevelkedő kispapja igen jól fogalmaz és prédikál (próbaprédikáció évenként egyszer), kissé még gyerekes és elkényeztetetten viselkedik, de "spem optimam praebet" a legjobb reményt nyújtja. Ezt persze a püspöki irodában tudtam meg, miután július 20. napján hazaérkeztem és azt is, hogy a Várból a marostordahegyi Szovátára siessek, ahol jó szüleim szerény kis nyaralójában élvezhettem az áldott erdélyi levegőt.
Ez volt az első bécsi év szaldója. A második évet már tagadhatatlanul bizonyos fokú kiábrándulással, s ezt követő lelki depresszióval kezdtem. Egyik beállítottság sem bizonyult átmeneti természetűnek. A bibliai Újszövetség tanulmányozására felkészítő agg Hofrat latin nyelvű prelegálását szívesen hallgattam ugyan, de a tárgy iránt sajnálatosan mérsékelt lelkesedéssel. Ugyanígy alakult magatartásom a "modern" irányzatokat kíméletlenül ostorozó agg Prälat kevéssé világos és még inkább életidegen előadásaival szemben. A szellemi hanyatláshoz pedig az a kedvezőtlen körülmény is jelentős mértékben hozzájárult, hogy az intézeti szigorú életmódot egyre nehezebben bírtam. Rossz alvó lévén, az alvásra szánt úgyis rövid időt nem tudtam megfelelően kihasználni, az egész napi lekötöttség, a nagyvárosi levegő egyaránt próbára tették különben sem erős szervezetemet. Mindinkább elhatalmasodott rajtam a csüggedés.
A tanév végén "civil" ruhát csináltattam. De "papi" civilt: fekete szövetből térdig érő redingotot, azaz Ferenc József kabátot, nadrágot, s a gallérnál záródó mellényt. És szinte forradalmárnak éreztem magamat ebben a talár nélküli öltözetben, amelyet stílszerűen egészített ki a fekete kalap és a bot. Így felszerelve bolyongtam a szovátai hegyek között, mindig magányosan.
A harmadik tanév még nehezebben telt el. Az Egyetemen Schindler professzor erkölcstani főkollégiuma volt a kiemelkedő fontosságú tárgy. Nem átlátszóan világos, de hibátlan latinsággal stilizált, igen rendszeres előadások sorozata, amelynek feldolgozását megnehezíti, hogy állandóan jegyzetelni kell. Közben bizony sűrűn gondolok reá, hogy ezt az anyagot nem is kevésbé alkalmas formában elsajátíthatnám a gyulafehérvári főiskolán Újfalusi kanonok igen szépen megírt könyvéből, amelynek egy dedikált (!) példányát jeles érettségim jutalmául annak idején megkaptam az illusztris szerzőtől.
A második évfolyam végén kérelmeztem is annak engedélyezését, hogy erkölcstanból és a lelkipásztorkodásból a főiskolán vizsgálatra bocsáttassam, s ennek sikere esetén mindjárt negyedéves teológusként térhessek vissza. A bölcs és jóságos püspök ezt a kérésemet nem teljesítette, hanem az erkölcstan kiemelkedő fontosságára való hivatkozással annak további teljes esztendőn át az Egyetemen leendő hallgatására és tanulására utasított. Ennek a döntésnek engedelmeskedve a harmadik évfolyamot is Bécsben végeztem, de annak befejeztével egyéves tanulmányi szabadságot kértem. És Bécsbe, illetve a Pazmaneumba nem is tértem többé vissza...
Másodévesen pontosan követtem a dogmatika professzorának mindenesetre orthodox, de túlságosan is meredeknek látszó, szép latinságú előadásait. Harmadévesen aztán az Egyetem akkori rektorának: Schindler prelátusnak igen szorgalmas, de kevésbé lelkes hallgatója voltam. Nem emlékszem reá, hogy a három év alatt a szociális kérdés, akárcsak XIII. Leó pápa 1891-ben megjelent Rerum Novarum körlevelének szellemében is valamelyes tanulmányozás tárgyává tétetett volna.
2. Amikor a Pazmaneumba kerülök, az intézet rektora Fischer-Colbrie Ágost pápai protonotárius, esztergomi kanonok. Az alig középtermetű egyházi férfiúra mint császári gyűrűvel avatott teológiai doktorra és mint minden tekintetben példaadó nagy egyéniségre mélységes tisztelettel tekintünk fel. És mindjárt első éves korom kezdetén színre kerülök: hivat, mert arról értesült, hogy szívpanaszaim vannak. Ezek valószínű oka, hogy telivér kisvárosi ifjú létemre nagyon megtetszik nekem a Praterben üzemelő Riesanrad, egy valóban gigantikus méretű kerék, amely lassan emeli és süllyeszti a reá akasztott jókora személykocsikat, s ezzel a Pazmaneum hálótermeinek ablakaiból is jól látható manipulációjával méltán felhívja, sőt leköti a magyar kispapok érdeklődését, miért is én naponta tízszer is felrohanok a harmadik emeleti hálóterembe, hogy ebben a rendkívüli látványban gyönyörködjem. A rohangálástól pár hét múlva szívpanaszok jelentkeznek. Az intézeti orvos jelentése nyomán a bölcs és jóságos rektor magához hívat s anélkül, hogy a fegyelemsértésért (tanulási időben ismétlődő hálószobai kirohanásokért) szemrehányást tenne, lel-
- 226/227 -
kemre köti, hogy lépcsőkön úgy közlekedjem, mintha nagyanyámat vezetném. Ezt a tanácsot azóta eltelt nyolc évtizeden át hűségesen követtem, s még három esztendő előtt is megerőltetés nélkül tudom "venni" a hatodik emeletet, mintegy a "lassan, de biztosan" jelszó jegyében.
A történtek után másfél esztendővel el kellett válnunk a valóban szeretetre méltó, tudós rektortól. Az elöregedett Bubics Zsigmond mellé utódlási joggal segédpüspökké nevezte ki a király. A püspöki szentelés nagyszerű szertartásán Granito del Belmonte bíboros, pápai nuncius (azaz vatikáni nagykövet) volt a celebráló főpap, s az asszisztáló püspökök egyikének, Meyer Lőrinc burgplébánosnak lehettem az úgynevezett infulistája (ünnepi fövegének kezelője). Ez számomra kitüntetést és egyben nagy örömöt jelentett a kassaiaknak - többek között anyai ági rokonaimnak el-elemlegettem, hogy minden tekintetben kiváló püspökünket felszentelni én is segítettem. Sajnos, a finomlelkű főpásztor a csehszlovák kormánytól mostoha elbánásban részesült, s alig egy évtizeddel az imperium változás után már nem volt az élők sorában. Utódjává egykori kispaptársamat, az akkoriban jelentéktelennek látszó Carsky apátot munkálta ki Rómától Masaryk népe. Az első "bécsi döntést" követő néhány évre ugyancsak pazmanita magyar pap került a kassai püspöki székbe.
3. Másodéves voltam az orosz-japán háború idején, s mint zsenge ifjú, önként értődően a japánok pártján hangoskodtam. Szlovák származású kollégáim kivétel nélkül az oroszok győzelmét óhajtották és remélték. Ebben az évben a zárt levegőt és a jó kiadós osztrák élelmezést már nehezebben bírtam. Ez utóbbinak minősége s talán-talán a méretei váltottak ki elégedetlenséget éppen faluról, szerényebb viszonyok közül érkezett némely kartársunk részéről, míg mi, kedvezőbb keretekből jövő városi ifjak, a nálunk néhány évvel idősebb Jósika Gyula báróval élünkön, mindennel elégedettek voltunk. Szívesen emlékezem vissza, hogy egyik évfolyamtársam, Gebauer Miklós, akivel azonos gondolkodásmódúak és növésűek lévén "párban" együtt jártam, kesztyűvásárlási szándékomról értesülve lelkesen kapacitált, hogy okvetlenül Hamerli-féle pécsi kesztyűt keressek Bécs város, az osztrák metropolis közepén. Gebauerrel negyven év múlva már mint a pécsi Káptalan nagyprépostjával találkoztam, s a második világháború vége felé Hamerli-féle remek téli kesztyűmet egy pécsi kanonoknak ajándékozhattam.
Az 1904-05. tanév elején pedig elhatároztam, hogy tizennyolc évesen, mint immár második évfolyamú teológus, az első évre érkező egyik-másiknak érkezésekor útbaigazítással, jótanácsokkal segítségére leszek, hadd érezzék magukat a Pazmaneumban máris otthon. Az épület főlépcsőjén felfelé igyekvő, robusztus külsejű győri kispap elé siettem tehát, s a kölcsönösen elmorgott bemutatkozás után biztosítottam őt, hogy itt jó sora lesz s mi, idősebbek szeretettel fogadjuk őt baráti körünkbe. Ezzel el is váltunk, s ő a kápolnában megfordulva, a főlépcsőn folytatta útját felfelé tovább. Én ugyanekkor szintén felfelé igyekezvén a homályos világítású melléklépcsőn őgyelegtem újabb kliensre várakozva. Hát így esett aztán, hogy öt perccel később találkoztunk, s nem ismervén egymásra, az előbb vázolt jelenetet teljes őszinteséggel megismételtük, s én csak órák múlva döbbentem rá, hogy buzgalmamban az "új fiút" kétszer is üdvözöltem. Hász István volt a neve s kitűnő fizikumával és a bencés szerzetesrend győri gimnáziumában jól megalapozott szellemi erejével, valamint vasszorgalmával fölényesen bírta az Egyetem és a papnevelő intézet követelményeit és munkatempóját. Valósággal kimagaslott évfolyamtársai közül, tisztelte az intézet jól összehangolt követelményeit, ami valóban egészen kivételes jelenség volt, a bécsi Egyetem Hittudományi Karán "Sub Auspiciis Imperatoris" avatták doktorrá, amely díszes kitüntetéssel fémjelezve rövidesen tanszéket kapott a győri Teológiai Főiskolán. Annak idején Zadravecz István tábori püspöknek a frankhamisításban vállalt szerepe miatt távoznia kellett a püspöki székből, utódjául a nem országos hírű H. I. győri teológiatanár nyert kinevezést. Ebben a minőségben 1939. őszén találkoztam vele a pécsi Hadapródiskola zászlószentelési ünnepségének délutánján, ahol én mint az Egyetem tanára és egyik reprezentánsa jelentem meg. Örültünk egymásnak, de én némi csalódással voltam kénytelen konstatálni, hogy a pápista főpásztor ünnepi beszédének színvonala elmaradt a protestáns kolléga gondosan szövegezett szónoklatai mögött. Hász püspök aztán Szálasi szerencsétlen hadseregével Nyugatra távozott, s ott évek múlva meg is halt.
Olyan volt a sorsa, mint a tábori püspöki méltóságban szerény versenytársáé, Subik Károly egri kanonoké. Hát ez a derék, de fanatikus pap korántsem volt veszedelmes rivális. Nem is szívesen hagyta volna el agg főnökét, Szmrecsányi Lajos egri érseket, aki mellett mint az érsektartomány irodaigazgatója, főegyházmegyei felügyelő, uradalmi jószágkormányzó működött. Ez a hihetetlen munkabírású pap az első világháborúban katonai lelkészi szolgálatot is teljesített, s ott is kiemelkedő minőségű magatartásáért a vitézi rendnek is tagjává emelkedett. Szmrecsányi érsek utódja, Czapik Gyula "leváltotta", mire ő katonai lelkészi szolgálatra vonult be, s Szálasiékkal vonult ki és száműzöttként halt meg a ferencrendi szerzetesek grazi kolostorában. Ide merem írni egy nyilatkozatát, amelyet jószágigazgató minőségében egy bizalmas beszélgetésben meg merészelt tenni: "Nándi, nekünk nem kell a föld. Ne-
- 227/228 -
künk az csak teher, mert csupán nagyüzemi formában művelhető gazdaságosan, mi tehát a nép előtt a nagybirtokosok ódiumát viselni vagyunk kénytelenek. Elveheti tőlünk ezt a terhet az állam, de helyette adjon megfelelő, jól fundált értékeket, hogy intézményeinket fenntarthassuk." Így egy az Egyházat és érsekét híven szolgáló lelkész, akit pécsi magántanár koromban egyetemi előadásomról Budapestről az éjszakai vonattal hazasietve hajnali fél négykor nemegyszer láttam kivilágított ablaka mögött nagy könyvekben elmerülve, ilyenkor foglalkozott gazdasági problémákkal, és persze sajnos cigarettázott.
4. Felejthetetlen élményt jelentett számomra Bécsben az Űrnap megünneplése, amiben pedig nem tevőlegesen, csupán áhítatos hívőként adatott részt vennem. A Stephanskirche nevű, világhírű gótikus dómba teljes díszben érkeztek a főhercegek és a császári udvar, valamint a Monarchia államainak és tartományainak képviselői, belső titkos tanácsosok, kamarások, tábornokok, miniszterek, valamennyien nemzeti, illetve katonai díszben, s amikor pontosan reggeli 7-et ütött az óra, a zöldfrakkos herceg hármas koppantása jelezte, hogy megérkezett I. Ferenc József magyar király és osztrák császár is. A templom főhajójában nemesi testőrök kivont karddal formáltak sorrendet, a király a trónörökössel az emeletnyi magasságban emelt oratórium díszpáholyába vonult, a lépcsőház ajtajánál egy magyar és egy osztrák úr - nemesi testőr - állott kivont karddal. A kivonulás hasonlóan ünnepélyes módon történt, s amikor a hatlovas díszhintó a császárral és a trónörökössel elindult, egyik oldalán osztrák, a másikon pedig fehér lovon dolmányos, kacagányos magyar testőrök parádéztak, a környező négyemeletes paloták valamennyi ablakából pedig lelkes bécsi polgárok ujjongva köszöntötték a hatalmasságokat. Negyedóra múlva pedig a közeli Neuer Markt felől eldördült a katonaság díszszázadának ünnepi sortüze. Hát mindez persze, hogy felejthetetlen képül maradt meg emlékezetemben, mint ahogyan ilyen emlékül őrizte nagyrabecsült öreg barátom, Egerbe hazatért Puy ny. tábornok is.
Puy generális, mint a 60. gyalogezred parancsnoka vezényelte csapatait a harctéren. P. és katonái példaadó hősiességgel állták a küzdelmeket. Harctéri élményeiről sohasem beszélt a kedves, de hallgatag öreg úr, hanem amikor egyszer diskurzus közben megemlítettem az Űrnap bécsi ünneplését, mintha csak megittasodott volna, olyan tűzzel kezdte emlegetni, hogy egyszer régen, százados korában ő szerepelt ott, mint a díszszázadot vezénylő tiszt. A diskurzust követő napon elhozta az egri kaszinóba a bécsi Neuer Markt egy kisalakú térképét, amelyen világosan meg volt jelölve, hogy hol állott a Hauptmann Puy vezényelte Kompanie. Én korábban Egerben, s azóta itt, az ugyancsak történelmi levegőjű Pécs városában sokszor gondoltam arra, hogy Mária Terézia magyar királynőnek politikai szempontból kitűnő kezdeményező lépése volt a magyar nemességet a bécsi udvar légkörébe vonzani, mivelhogy ez az évszázados tradícióktól átfűtött atmoszféra biztosan érvényesülő hatóerő a dinasztiához való hűséges ragaszkodás szilárdításában.
5. A császári hadügyminisztérium impozáns palotája előtt Radetzky táborszernagynak, a kevés számú győzelmes osztrák generálisok egyikének monumentális lovasszobra áll. Győzelmi indulóját, a zeneirodalom méltán megörökített műdarabját mostanában is néha-néha sugározza a magyar rádió, illetve televízió, ez utóbbit különösen a bécsi filharmonikusok újévi ünnepi hangversenyéről egyenes közvetítésben. Ezt a valóban igen szép előadást, amellyel az osztrák világváros az Európa, vagy talán éppen az egész világ népeit most már hagyományszerűen megajándékozza, bizonyára olvasóim közül is élvezni szokták. Az idén is a világhírű karmester, Robert von Karaján vezényelte, aki egy salzburgi klinikai ágyból - láthatóan megviselten -, de lelkesen tartotta össze a kitűnő zenekart. A műsor utolsó darabját, a lenyűgözően, vagy talán inkább a fellegekig raga-dóan szépséges indulót, illetve annak szövegét a díszes közönség felállva énekeli. Immáron véglegesen elaggottan íróasztalomnál magam is meghatottan dongtam a fascináló melódiát. És arra emlékeztem, hogy évtizedek előtt egy csendes pécsi utcán csüggedten baktató, koravén nyugdíjas alezredest ezzel a dallammal friss mozgásra sikerült galvanizálnom. A törődött öregúr háta mögé ügyeskedve dúdolni kezdtem a Radetzky-marsot, s ennek hallatára hirtelen valósággal daliásan kezdett menetelni az előbb még roskadtan bandukoló, kedves öreg hadfi. Perszer fél percig tartott a varázslat, aztán szembefordulva meghatottan szorongattuk egymás kezét.
1. A Kultuszminisztérium ügyosztályának ajtaján persze ki volt függesztve az ott dolgozó fogalmazói személyzet névsora. Elől mi, kebelbeliek, élünkön két osztálytanácsossal, a sor végén a fogalmazógyakornokok, s utánuk a szolgálattételre berendelt tanfelügyelők. Némely vármegyék tanfelügyelőinek jelentései szerint számos helységben lehetetlen a népiskolák helyzete, a 8 éven felüli gyermekeket szüleik libalegeltetésre, sertésőrzésre stb., alantas gazdasági munkákra használják, s iskolakerülésre nevelik. Előfordult oly eset is, hogy a tanfelügyelő hivatalos látogatása az iskolában mindössze három gyermeket
- 228/229 -
talált, akik a tanító 13 éves leányának vezetése alatt művelődtek, mialatt a tanító saját földecskéjén kapált. Ez persze határeset lehetett, de ehhez hasonlóak sem hiányoztak. Én mint kezdő tisztviselő, kíméletlenül lecsapni kívántam a visszaélésekre, s például az egyik falusi iskolában egyetlenegy nedves falú szoba használtatván "tanterem" gyanánt, többször ismételt megintés után, iskola létesítését kívántam az érvényes jogszabályok pontos alkalmazásával javasolni. Az inspekciós osztálytanácsos figyelmeztetett, hogy a szegény ruszin (vagy oláh) szénégetők, akik mint görög-keleti vallású jámbor hívek, képtelenek iskolát fenntartani, ugyanúgy tehetetlenek lesznek e feladat ellátására, mint községi polgárok is. Tehát nem szabad "buzogni", hanem az illetékes egyház főhatóságait újólag felkérni (felhívni) a megfelelő intézkedésre. Mikor aztán a kormány a tűrhetetlen állapot részleges megszüntetésére nemzetiségi iskolák helyébe állami iskolákat létesített, nagy lett a felzúdulás e "soviniszta" politikai megnyilvánulás ellen, s a jajszó Párizsig és utóbb Trianonig is eljutott.
A népiskolai ügyosztályban eltöltött fél év után a katolikus egyházi ügyosztályba nyertem beosztást. Ez valamiképpen mintha kedvezés számba menő intézkedés lett volna, ám teológiai végzettségemre való tekintettel az ifjúság "tolerari posse" egyházi elv alkalmazását látták helyénvalónak. Különben is mit jelentett ez a privilégium, az I. ügyosztályban szolgálhatni? Hát először azt, hogy ez az ügyosztály államtitkári felülvizsgálat nélkül a miniszternek volt alárendelve (Jankovics miniszter úgy emlegette: "az én ügyosztályom"). Másrészről az is előnynek látszott, hogy az ügyosztályt felkereső "felek" többnyire egyházi személyek, úgynevezett dignitáriusok, vagy éppen püspökök voltak, jól fegyelmezett, tekintélytisztelő, könnyen kezelhető nép. A főnök az én ottlétem idején Andor György, Rómában képzett pápai protonotárius, egy meleg jóindulatú és modorú, csak önmagával szemben szigorú úriember, aki minden tavasszal "díszvacsorán" vendégül látja néhány előkelő barátját - köztük Klebelsberg gróf államtitkárt és ennek apósát, Keveházi rangbeli kollégáját és saját ügyosztályának fogalmazói karát, amelyen a hattagú személyzetéből csupán egy kartársának volt jogi és egynek államtudományi doktorátusa, egyedül én voltam utriusque iuris doctor. Hát ezt a pozíciót bizony igen-igen meg kellett volna becsülnöm.
Végül pedig, de nem utolsósorban, az is előnynek számított, hogy ebben a finom tónusú ügyosztályban a személyzet nem roskadozott a munka terhe alatt, hiszen Állam és Egyház inkább együtt munkálkodtak, mint vitáztak. Én kemény erdélyi fejemmel keveselltem azt a szerény munkakört, amely nekem, mint a személyzet legifjabb tagjának osztályrészemül jutott, s elégedetlenségemet nem is titkoltam, aminek eredményéül fél év múlva egy fegyelméről hírhedt és munkateljesítményéről híres ügyosztályba helyeztettem át. Neményi Imre miniszteri tanácsos szigorúan megkövetelte a pontosságot és a szorgalmas munkát, de meg is becsülte. Ami a minisztériumban, s gondolom a többi minisztériumban sem volt szokás, Neményi reggel elsőnek ment be hivatalába, s nekünk legkésőbb 9 óra előtt kellett nála jelentkeznünk, 14 órakor tőle elköszönhettünk, s utolsónak ő is távozott. A háború kitörését követően délután is 2-3 óra időre be kellett vonulnunk "az íróasztal mellé". Ezt megelőzően június elején közölte velem, hogy a július hó közepére kért négyheti szabadságot megkapom, de a miniszter úr őexcellenciájának az volna a kívánsága, hogy az egyhónapos szabadság egy részét tanulmányi szabadságnak tekintsem.
2. Neményi miniszteri tanácsos előszobájában nagy volt a forgalom, s íróasztalomat csak módjával lehetett használni. Gyakran írásaiba zárkózott a főnök, s ilyenkor csak püspök, főispán, országgyűlési képviselő juthatott be hozzá. Más halandó az ügyosztály előadójánál jelentkezhetett felvilágosításért. Egy alkalommal ilyen zárt napon az egyik napilap szerkesztője vagy főmunkatársa arra hivatkozva, hogy ő személyes barátságban áll a méltóságos úrral, addig kapacitált engem a bebocsátásra, hogy végre is engednem kellett, s a deresedő fejű hírlapíró teljes fél órát töltött odabenn. Távozása után a nagyúr kijött, s íróasztalomhoz lépve enyhe bosszankodással figyelmeztetett, hogy Schiller úr nem püspök, nem főispán, s még csak nem is képviselő. A szigorú klotúr ellenére napok múlva mégis bebocsátottam egy középkorú, igen disztingvált megjelenésű és modorú urat, Lukács Györgyöt, a tíz év előtti kultuszminisztert, s ezért a kivételért nem kaptam szemrehányást. Nem bocsátottam be egy rokonszenves, szerény újságírót, aki úgy mutatkozott be, hogy ő Ignotus. Nagyon megörült annak a kijelentésemnek, hogy írásaiból, főleg költeményeiből jól ismerem őt, s leánykáját óhajtotta az előkelő Erzsébet Nőiskola internátusába bejuttatni, mivel feleségétől a közelmúltban elvált. Az előadótól rövidesen megtudtuk, hogy a kis Veigelsberg lány (ha jól emlékszem hetven év távlatából atyja vezetéknevére) az intézetbe felvétetett. Ignotus apa boldogan köszönt el, én pedig a hivatalból hazamenőben megvásároltam legújabb verskötetét. És ez a sárga füzet három év múlva Egerben előbújt szakkönyveim közül.
3. 1913 júniusában vagyunk, a minisztériumban szíves fogadtatásra találtam és a nem állami elemi iskolai ügyosztályhoz nyertem beosztást, tagadhatatlanul nem érdemleges szakmai munkára. Túlfűtött önérzettel igyekeztem hát jogászi erudiciómnak fogalmazványaimban is érvényesülést biztosítani, ám
- 229/230 -
az ügyosztály főnökhelyettese, egy doktori diploma nélküli, csak államvizsgás, tipikus miniszteriális egyéniségűnek felismert, elegáns és komoly úr hamarosan leszállított a magas lóról, a gyakorlatban eredményesen bevált, egyszerűbb formulák alkalmazásával javítgatván (vagy csak módosítgatván) írásbeli előterjesztéseimen. Nem mondhatnám, hogy elbűvölt ez a légkör, amelynek ridegségét egyelőre csak ifjú kartársaim szíves kollegialitása enyhítette. Igen jól esett lelkemnek például az a baráti gesztus, hogy alig két hónapi megismerkedésünk után egy kisebb társaság csupa fogalmazókból és segédfogalmazókból álló együttese közös ebédre invitált, amelynek egy nagyon divatos városligeti étterem terveztetett meg színhelyéül, időpontja pedig május elseje, délutáni fél három óra. (A munkásság ünnepi megmozdulásaiban való részvételről 1913 tavaszán miniszteriális tisztviselők számára szó sem lehetett.) Boldogan írtuk alá az ebédre szóló jelentkező ívet. Csak az tűnt fel meglepetésül, hogy baráti körünknek egyik tagja, a kellemes modorú, jó kedélyű Leidenfrost Pál segédfogalmazóm nem csatlakozott a derűs hangulatúnak ígérkező kompániához. A tartózkodás oka iránt persze annál kevésbé érdeklődhettünk, mivel a művészi hajlamú ifjú titán elzárkózása mögött némi lappangó tavaszi romantikát véltünk sejthetőnek. Hogy ez a feltevés valóban nem volt alaptalan, azt utólag világosan igazolta barátunk íróasztalának sorsában bekövetkezett nem közönséges változás: a minisztériumi íróasztal aránylag rövid idő múltán gazdát cserélt, Leidenfrost kartárs hátat fordított a hivatalnoki pályának, külföldre - elsősorban Münchenbe indult, festészetet tanulni. Évek múltán - ha jól emlékszem - Esztergomban telepedett meg, mint vidéki festőművész. Az együttes ebéden pedig azért nem vehetett részt, mert földbirtokos atyja, aki a minisztériumi kísérletezést is finanszírozta, a főváros egyik legelőkelőbb szállodájában, az Angol Királynőben bérelt számára hónapos szobát, lelkére kötötte, hogy minden hó első napján - légyen az munkanap vagy munkaszüneti nap - ennek a szállónak éttermében ebédel, s étkezés után nyomban a portánál (a recepcióban) kifizeti szobája havibérét.
4. Kedvvel néztem a közeljövőbe, s a havi 81 korona és 21 fillér segélydíjból, amelyet a fogalmazói kar 18 fizetéstelen tagja közül mint rangelső élveztem, nagynéném és keresztanyám támogatásával az ingyenes személyzeti (azaz cseléd-) szobával szinte beérhettem volna és kivárhattam volna a valóságos segédfogalmazói kinevezést, a 18 ifjonc közül 1914. év derekán már a harmadik helyre kerültem, amikor egyszercsak váratlanul hozzájutottam egy mellékfoglalkozáshoz, amely egyelőre viszonylag könnyített anyagi gondjaimon, sőt távolabbi jövőm megalapozásához is hozzásegített.
A magyar kormánynak a magyar király mellé beosztott tagja, az Őfelsége mellé beosztott Burián István (a későbbi külügyminiszter) Bécsből Budapestre hazalátogatván, sógorának, illetve vőtársának kérésére vállalta a feladatot, hogy ennek kisebb fia, a budapesti Egyetem első éves joghallgatója mellé római jogi korrepetitort szerez. Telefonon felhívta a kultuszminisztérium osztályát, s ebben az ügyben segítséget kért az osztályfőnöktől. Schrőder Ervin annak a szerény kijelentésével, hogy az egyetem Jogi Karánál nagyobb szakszerűséggel állhatunk rendelkezésre, nem minden elégtétel nélkül vállalta a feladatot, hogy társadalmi formákhoz alkalmazkodni képes minisztériumi gárdából remél megfelelő embert néhány hétre a fiatalember instruktorává verbuválni. Ez a fiatal arisztokrata ugyanis miután Félix nevű testvérbátyja a budapesti egyetemen sub auspiciis avattatott doktorrá, a gimnáziumban állandóan színjeles bizonyítványára ugyancsak sub auspiciis minősítésű jogi doktorátust kívánt reáépíteni, s így mindenekelőtt a jogtudományi első alapvizsga nehezebbik tárgyából, a római jogból ambicionált kitüntetéses eredményt. Ennek kimunkálásához pedig a tantárgy néhány kiemelkedő fontosságú fejezetének közelebbi megvilágítása látszott kívánatosnak, mivelhogy Szentmiklósi professzor bőbeszédűséggel nem vádolható, magisztrális tankönyve ezt a kiegészítést valóban igényelte is. Így jutottam én római jogi instruktornak Gerházy Ferenc báró István nevű igen tehetséges és vasszorgalmú fia mellé, ami egyúttal a Burián báró miniszterrel való személyes megismerkedés előnyét is jelentette. Fizetés nélküli segédfogalmazói minőségemben ugyanis valósággal komikusnak kellett elkönyvelnem a rokonszenvnek azt a gesztusát, hogy amikor a bárógyerek engem a miniszternek bemutatott, egyúttal a minisztert is bemutatta nekem.
A mindenképpen jól megalapozott együttes munka ezt követően hamar megkezdődött, én talán egy tucatszor gyalogoltam fel Retek utcai lakásomból az Uri utcai egyemeletes Gerházy-kúriába, s megnyugvással merészeltem megjósolni, hogy az alapvizsga az óhajtott eredménnyel fog sikerülni. Az elköszönés után három nappal pedig címemre egy ötpecsétes pénzeslevél érkezett, benne öt darab százas bankóval - az egyiket mindjárt le is foglalta egyik előkelő kollégám "Nándi, elsejéig légy szíves" jelszóval.
István báró atyjának, az országgyűlési képviselőnek őszintén megmondtam, hogy a nagyon tehetséges és szorgalmas fiúnak az én meglátásom szerint a második évfolyam tanulmányaihoz instruktori közreműködésre nincsen szüksége. A jogi tanfolyam harmadik és negyedik szemesztere kifejezetten államtudományi tanulmányozásra van a szakképzés programjába beillesztve, s a magyar közjog és a pénzügytannal bővített nemzetgazdaságtan kitűnő
- 230/231 -
szakirodalmi termékekben gazdag lévén, aránylag könnyen elsajátítható, én legfeljebb a harmadik tanév magánjogi kazuisztikájának beható tanulmányozásához vélnék valamelyes ügyvédjelölti kooperációt jól felhasználhatónak. És jómagam pár hét múlva egy címemre érkezett gyászjelentésből értesültem a család gyászáról, Fejérváry Géza báró nyugalmazott miniszterelnök, István nagyatyjának haláláról.
5. Ugyanakkor pedig az a meglepetés ért, hogy a miniszter szabadságom részbeni felhasználásával a tanítóképzés tanulmányozására Szászországba küldött, bőséges útipénzzel ellátva. Hát ez bizony egészen új szituációt teremtett számomra, aki négyheti szabadságomat teljes egészében családi körben Szovátafürdőn szándékoztam eltölteni. De nagy kitüntetés számba ment egy aprócska tucatember, egy segédfogalmazó számára ez a külföldi kiküldetés, amelyet önként értetődően ügyosztályfőnököm javaslatára kaptam. Ugyancsak meglepetés, de már kínos meglepetés volt persze számomra a háború, amelynek kitörése éppen Lipcsében ért, miután Drezdában két kitűnően felszerelt tanintézet berendezését utam céljának és módjának megfelelően tanulmányozhattam. Hazajövet a nagyobb vasúti pályaudvaron már bevonuló katonák tömege kapaszkodott a vonatra hangos útitársakul. Akkor még nem is sejtvén, hogy nem csupán Szerbiával, hanem gigantikus erejű szövetségeseivel is vívandó, világméretű, négy esztendőnél is hosszabb időre terjedő háború pokoli torkába rohan velünk a végzet hatalma.
Szászországban az előadások persze már szüneteltek, de az épületek és felszerelésük valóban mintaszerű volt. Mivel egyik helyen sem találkozhattam az oktatószemélyzet egyetlen tagjával sem, az engem ügyesen kalauzoló pedellus előtt sajnálkozva nyilatkoztam utam eredményének fogyatékosságáról. Az intelligens segéderő szerint az igazgató - jeles és joviális szakember - fiatalságom ellenére igen örült volna látogatásomnak, de most már külföldön tartózkodik, s családjának egyetlen tagja őrzi és kezeli a hétszobás igazgatói lakást. Csodálkozásomat látva, az intelligens és készséges pedellus a saját lakásába invitált, s a szuterénben lévő tágas, négyszobás lakásban bizalmasan elárulta, hogy a feszült nemzetközi légkörben állandó készenlétben kell várnia az igazgató esetleges távirati utasításait. Délután a postatiszt, aki felvette anyámnak Budapestre feladott táviratomat, kedélyesen megkérdezte, hogy a háború előestéjén óvatosságból sietek-e haza. Én ugyancsak kedélyesen azt válaszoltam, hogy munkámat befejeztem, csakugyan haza indulok, de egyáltalán nem hiszek a háború kitörésében. De azért - szokásom ellenére - nem vártam be a másnapi reggelt, hanem éjféltájban vonatra ültem. Július 25. napján hazaérkezve íróasztalomon találtam a minisztérium lakonikus táviratát: "szabadságát megszakítva sürgősen jelentkezzék szolgálatra". Az út mérlege: az előírt 4 tanintézetet megtekintettem, jegyzeteim alapján részletes beszámoló beterjesztésére készülök, az 500 koronából mindössze 150-et költöttem.
6. Humorra hajlamosan felidéztem magamban emlékét a duhajkodva táncoló székely legény nótájának: "ha kicsinyek vagyunk es (is), tágasságot nekünk es". Tizedrangú előadó létemre igen tágas dolgozószobába kerültem. Kicsiny helyiségekből jutottam szinte teremszerű szobához, amelynek ablak melletti szögletében húzódott meg a szokásos méretű íróasztal, thonett székek körös-körül és a falak mellett. Hamarosan reá kellett azonban jönnöm, hogy ez a helyiség nem csupán a személyi titkári teendőkkel megbízott segédfogalmazó dolgozószobája, hanem egyben nem kevésbé fontos szerepet is betöltő váróterem is az igen széles hatáskörű, nagytekintélyű Neményi Imre miniszteri tanácsos ügyosztályfőnök előszobája; a nagyhatalmú nagyúr előszobája a bebocsátást igénylő ügyfelek várakozó szobája is egyben. A munkaidőt példaszerűen kihasználó funkcionárius rendszerint a köznapokon 10-14 óra között állott a közönség rendelkezésére. Nem elírásból, hanem szoros értelemben használtam a szót, hogy "állott", ugyanis az erősen őszülő, bozontos fejével, szolgálatkészen állva fogadta a feleket, ezzel a pózzal is kifejezve, hogy kedélyes diskurzusra sor nem kerülhet, csak komoly tárgyalásra nyílt alkalom és jut idő. A hét közben szerdán és szombaton rendszerint csak "püspök, főispán és országgyűlési képviselő" számára nyílott az ügyosztályfőnök dolgozószobájának ajtaja. Ehhez a rendhez alkalmazkodnia kellett az ügyosztály, sőt az egész minisztérium tisztviselőinek, de még a nagyközönségnek is egyben. Ide kívánkozik különben annak is megemlítése, hogy az országgyűlési képviselők pártállásukra való megkülönböztetés nélkül voltak kivételezetten kezelendők. Így történt például, hogy a független 48-as párti Török Kálmán képviselővel, Gyöngyös város képviselőjével már minisztériumi szolgálatom idejében megismerkedhettem, aki aztán az egri működésem alatt már nem politikusként, hanem pápai prelátus - egri kanonok és egyházmegyei bankelnökként funkcionált. Egyébiránt például az ugyancsak függetlenpárti Hédervári Lehel képviselő is ismételten szíves fogadtatásban részesült nálunk, nemkülönben Siegesen József görög katolikus lelkész, a budapesti Egyetem román nyelv és irodalom professzora, aki a parlamentben egy nemzetiségi többségű választókerületet képviselt kormánypárti programmal, s mint kiváló pedagógiai szakember, ügyosztályunk külső munkatársául is szerepelt. Reá azért emlékszem különösebben is, mivel az egyetemi tanszék betöltése előtt, szovátai üdülésem során megis-
- 231/232 -
merkedhettem a Bölcsészettudományi Kar nála indokoltan kedvezőbben kandidált ellenjelöltjével, a már magántanárul képesített Alexis Györggyel, aki szociáldemokrata és exponált nemzetiségi ember lévén, előre látta a tanszékért folyó küzdelemben valószínű kudarcát. Alexis egyetlen gyermeke György, mint kiváló matematikus a második világháború után mintegy a családot is érintő mellőztetés némi elégtételéül kapott államtitkári állást a kultuszminisztériumban. Hát az egykori szovátafürdői diákpajtásra, aki nálam 5-6 évvel fiatalabb lehetett, s akit annak idején a nyilvánvaló rangkülönbségre való tekintet nélkül, szinte atyáskodó baráti jóindulattal kezeltem, hát arra a kamaszodni éppen elkezdő nyurga gyerekre bizony nem ismertem volna reá az erősen kopaszodó, kövérkés öregúrban, aki ugyancsak nem éreztette a fél század alatt visszafordult rangkülönbséget.
7. Minisztériumi szolgálatom rövid két esztendeje alatt az a fél év volt tanulmányaimnak és hajlandóságaimnak leginkább megfelelő időszak, amelyet a minisztérium első ügyosztályában töltöttem. Az elfoglaltság nem volt kimerítő, a személyi kapcsolatok kimértek, de kellemesek, a tónus pedig zökkenőmentesen nyugodt, valósággal idegpihentető volt. A miniszter és államtitkárok fogadószobáinak tőszomszédságában, az épületnek a főbejárata fölött, az első emeleten fekvő szárnyából a munkaidő alatt is szabadon és könnyen ellátogathattam más ügyosztályokba, ismerkedést keresni ügyekkel és emberekkel. Számomra a középiskolai, s ennél is inkább a felsőoktatási ügyosztály volt különösen vonzó terület. Az előbbiben Vajdinger miniszteri titkár és központi szolgálatra berendelt Dsida Ottó tankerületi főigazgató a rangkülönbség ellenére személyesen barátságukkal tiszteltek meg. Az egyetemi (felsőoktatási) ügyosztály személyzetéből Gál (Gyulai) József titkár mellett főleg Német Aurél titkár karolt fel, s ismertetett meg családjával is. Az erdélyi végeken persze hamarosan elterjedt a jóakaró híresztelés, hogy a minisztériumban én már "valaki" vagyok, s régi ismerőseim közül többen, egyre többen kerestek fel érdeklődésükkel, illetve kérésükkel. Vajdinger mint személyi előadó, érdeklődéssel és jóakarattal hallgatta erdélyi pedagógusokról adott információimat, s szívesen vette tudomásul egy-egy alkalmi bejelentését annak, hogy valamelyik erdélyi gimnáziumból egy szürke pedagógus nála rövidesen személyesen bemutatkozni készül.
Egy nálam valamivel idősebb gimnáziumi tanár, aki fölöttem egy osztállyal járt a gyulafehérvári gimnáziumba, s jeles előmenetele után a Kolozsvári Egyetemen ugyancsak átlagon felüli eredménnyel boldogulván, mihamar egyik erdélyi kisváros gimnáziumában rendes tanárként működhetett, nagyobb városba vágyott, s ambíciójának teljesülését az én támogatásommal is előmozdítani remélte. Bejött a hivatali szobámba, ünnepi habitusban és hangulatban június egyik verőfényes délelőttjén, jól vasalt szmokingban és vadonatúj, kanárisárga cipővel. Megdöbbenésemet nem is titkolom, figyelmeztettem őt, hogy ebben a jelmezben nagyobb városba igyekezni nem éppen opportunus kísérlet. Meglepődve, s talán kissé sértődötten is, távozott, többé nem találkoztunk. Egyetlen fiúgyermeke, a gyulafehérvári gimnázium nyugalmazott tanára, félév előtt hatvanévesen gratulált századik születésnapomra.
Német Artúr mindjárt első találkozásunkkor nem mint kiváló tanügyi közigazgatási szakember nyerte meg tiszteletteljes bizalmamat, pedig hogy az volt, bizonyítja élete utolsó évében a pécsi Egyetem Közigazgatási Tanszékére nyilvános rendes tanárrá történt kinevezése. Reám, mint a római jog avatott művelője, a római perjog kevéssé felszántott talaján tevékenykedő szakember és igazi tudós egyéniség hatott. Választott szaktárgya inkább jogtörténeti aspektusú vizsgálata mellett, annak elméleti elemzésével, a jogügylet fogalmainak, s a vonatkozó szakirodalom szerteágazó teóriájának beható elemzésével valóban sikeresen elérte habilitációját a budapesti Egyetemen. Az előkészületi eljárás már folyamatban volt, amikor a minisztériumban megismerkedhettem ezzel a kiváló romanista kartárssal, aki családjába is barátságosan meghívott, s ahol sajnálattal kellett konstatálnom, hogy tudományos vizsgálódásaival ő ott valójában egyedül van, mint harangszó az erdőn. Felesége cseh gyárosnak magyarul alig beszélő lánya - igen intelligens asszony, érdeklődésével a gazdasági problémák felé fordult, serdülő fiuk, a némileg elkényeztetett, tehetséges "egyke" határozottan az orvosi pályára készül. A tudós apa korai elhalálozása után jeles kvalitású ifjú boldogulása eztán nem volt zökkenőmentesnek mondható.
Ezekben az években a felsőoktatási ügyosztály főnöke az igen tekintélyes Tóth Lajos miniszteri tanácsos volt. Orvosdoktor létére a szakmai sovinizmustól mentesen a jogi fakultások és jogakadémiák ügyeit is szakszerűen és megértéssel intézte. Az életkor- és rangkülönbségnél fogva csak a távolból nézhettem fel rá, aki az akkoriban tagadhatatlanul itt-ott előtérbe igyekvő, előtérbe próbálkozó szempontokon is felülemelkedve szolgálta a felsőoktatás, illetve ezen túlmenően a közoktatás ügyét. Ezzel a mindennemű pártosságtól mentes, tárgyilagos igyekezetével egyébiránt korántsem állott elszigetelten egyedül.
Minisztériumi szolgálatom rövid korszakából még Mészáros Károly miniszteri titkárra gondolok megkülönböztetett nagyrabecsüléssel. Ö is egyike volt azoknak a kevés számú tisztviselőknek, akik nem a fogalmazói státusból való indulás után fokozatos előléptetések során jutottak pozíciójukhoz, hanem kívülről számvevőségből, tanfelügyelőségből, tanintézetből, vagy éppen a közszolgálat valamely egyéb ágából, személyi kiválóságuk alapján nyertek a nagytekintélyű kultuszminisztérium fogalmazói karába való átminősítést, esetleg kifejezetten rangemeléssel egybekötött kiemelkedéssel egybekötötten. ■
Lábjegyzetek:
[1] A szerző ny. egyetemi tanár.
Visszaugrás
