A pécsi Jogi Kar volt neves professzorai között kiemelkedő helyet foglal el a 106. életévében, 1992-ben elhunyt Óriás Nándor, aki 1939-től 1955-ig állt a Kar Római Jogi Tanszékének élén. Tisztelettel övezett személyiségéről, impozáns képzettségéről, szakirodalmi munkásságáról, lenyűgöző előadói stílusáról tanszéki utóda, Benedek Ferenc professzor a Jura 2001. évi 2. számában publikált megkapó jellemzést. Óriás professzor úr az 1980-as évek közepén vállalta, hogy változásokban és színes élményekben gazdag életének egyes emlékeit leírja abból a célból, hogy a Kar azokat önálló kiadványban megjelentesse. Ennek alapján annak a megtisztelésnek lehettem részese, hogy 1986 és 1989 között két-háromhetenként, vagy bizonyos időszakban, például nyáron ritkábban Óriás Nándor lakásán megkaphattam kézzel írt emléktöredékeit azzal a feladattal, hogy azok gépelt leírását a Karon, többnyire a Római Jogi Tanszéken megszervezzem. A másolt töredékek - az Ö megnevezése szerint "kutyanyelvek" - első példányát a következő látogatás alkalmával Szerzőnek átadtam, a másodpéldányok kezelése rám hárult. Ezekhez az esti látogatásokhoz, amelyeken - miközben a nemeslelkű feleségtől, Margitkától kapott citromos teát ízlelgettem - Szerző a megírt történetek némelyikét szóban is felelevenítette, életem felejthetetlenül szép emlékei fűződnek. 1989. december 6-i keltezéssel azonban ma is őrzött postai levelezőlapot kaptam professzor úrtól, amelyben arról értesített, hogy "most viszik a Tüdőszanatóriumba hetek óta szenvedő feleségemet és talán én is kórházba megyek". Arra kért, hogy egyelőre legyek türelemmel. Az emlékek leírása ezzel megszakadt.
Miután folyóiratunk Szerkesztőbizottsága 2002 őszén elhatározta, hogy a mintegy 300 oldalnyi kézirat bizonyos, tematikailag összefüggő részeinek közzétételét megkezdjük, megjegyzendőnek tartom a következőket. Óriás Nándor saját emlékiratai kiadásának jogát Karunkra ruházta. A Kar e jog elnyeréséért köszönetét szerény honorárium átutalásával kifejezésre juttatta. Szerző emlékei leírásának megkezdésekor egyrészt kikötötte, hogy a kiadvány "kézirat gyanánt" megjegyzéssel láthat napvilágot, másrészt az előszóban többek között megállapította: "A publikáció nyomatékosan ismételt kívánságomra csak szűk körű közönség számára történik, főleg egykori diákjaimnak szántam ezt a kis írást, televíziómentes hétfői olvasmányul... Igen hosszúra nyúlt életem folyamán, gyér és kevéssé terjedelmes írásaimban a nyilvánvalóan döntő jelentőségű követelmények mellett az eufóniára, vagyis a jó hangzásra és a szabatosságra erőmtől telhetőleg igyekeztem megkülönböztetett figyelmet fordítani. Írásom létrejötte hosszú időbe került, nehezen róttam, körmöltem a betűket, amíg végre megszületett a szerény kis kötet. Az utolsó simítás azonban elmaradt, a világszerte méltatott Stephan Zweig-nek példáját követve 'az anyag jókora részét kiselejteztem'. Mivel 'megnehezült az idők viharos járása felettünk', a humorizálást is szűkebbre szabni véltem volna helyénvalónak. Egykori tanítványom, a már nem fiatal barátom, Ádám professzor azonban lebeszélt a további rövidítésről. A kötetke így is torzó. Persze pislákol lelkemben a reménység, hogy mire Olvasóim kezébe kerül, talán még nem lesz posthumus munka". Sajnos Szerzőnek e kívánsága nem teljesült. E mulasztás pótlása halaszthatatlan erkölcsi és jogi kötelességünk. A kézirat tartalma egyébként mintegy 8-10 - pl. gyermekkor, egyetemi tanulmányok, Pazmaneum, minisztériumi szolgálat, jogakadémiai tanárság és felsőkereskedelmi iskolai igazgatói tevékenység Egerben, pécsi profesz-szorság, külföldi utak stb. - életszakaszt, illetve témakört ölel fel. Az emléktöredékekből megismerhetjük Szerző derűs egyéniségét, kritikus szemléletét, élvezhetjük finom iróniáját, szellemes fogalmazását és ezek alapján megfontolhatjuk következtetéseit, tanácsait. A színes korrajz felidézi az átélt több mint száz év változatos szakaszainak szellemi, politikai, gazdasági irányultságait, súlyos tévedéseit, keserű gyötrelmeit, titkolt, kényszerített vagy természetesen megnyilvánuló hangulatát.
Az emléktöredékek első példányának hollétét eddig nem sikerült megállapítani. Professzor urat bizonyos ideig otthonukban ápoló kaposvári rokonok egyik jeles tagja, dr. Csákabonyi Ágnes megyei bírósági tanácselnök érdeklődésemre kinyilvánította, hogy ők a kéziratot nem látták. A megőrzött másodpéldány sajtó alá rendezését a Kar dékánjának megbízásából elkezdtem. Remélem, hogy a becses kortörténeti emlékirat bizonyos részeinek folyóirati közlése elvezet Óriás Nándor "Emlékeim töredékei" c. hagyatékának önálló kiadásához is.
Adám Antal
- 143/144 -
1. 1939. év május havában mintegy automatikus megoldási tervként merült fel a Karon, illetve a tanszéken évek óta működő magántanárnak, az Egri Érseki Jogakadémia 25 év óta szolgáló romanistájának a pécsi egyetemi tanszékre sürgősen leendő meghívása. Ez a júniusi titkos szavazás egyhangú eredményeként meg is történt. Pázmány Zoltán professzor maga is részt vett az utódját helyébe invitáló tárgyaláson és a visszavonuló - és feledésre ítélt - öreg ember érthető rezignációját félretéve, lelkesen vett részt az egyhangú határozat meghozatalában, amihez pedig stilizált, meleghangú levélben gratulált a római jog hazai nagymesteréül tisztelt Marton Géza is.
A minisztériumnak, közelebbről szólva talán Haász Aladár miniszteri osztályfőnöknek és legfőképpen Szily Kálmán államtitkárnak, a hazai felsőfokú közoktatás mindenható kormánybiztosának helyeslését is megnyerni látszott a fenn említett elintézés. Hóman Bálint miniszternek ugyanis az volt az álláspontja, hogy az egyetemi tanszékre egyhangú határozattal történő meghívásokhoz a minisztérium minden további beavatkozás nélkül hozzájárul, a szótöbbséggel történőek mérlegelését ellenben továbbra is fenntartja. (A szótöbbséggel meghívott Rudolf Loránd kinevezésére csak kétéves huzavona után - feltehetően, illetve némi malíciával gyaníthatóan csak a nagytekintélyű nagybácsi: Alföldi ítélőtáblai elnök sürgető beavatkozására került sor.)
Hivatali elődömet, Pázmány Zoltánt, illedelmes levélben kértem fel egy előadás megtartására, attól a szándéktól vezettetve, hogy a valóban minden tekintetben nagystílű öreg tudóst a neki járó megbecsüléssel illetvén, pillanatnyi vigasztalásul szolgálok azért a sérelemért, hogy nyugdíjazásával kapcsolatban a magyar érdemkeresztet a csillag nélkül kapta meg. Az öreg úr ugyancsak igen barátságos levélben köszönte meg a felkérést, de elhárította teljesítését. Ezt a negatív választ én úgy véltem, illetve akartam magyarázhatni, hogy most már nem akar kimozdulni nagy nehezen visszaszerzett csallóközi kúriájából, ami a háború után a cseh-tót állam kezébe került. Ezzel kapcsolatban felmerült a kérdés, a külföldön lakó nyugdíjas számára tovább is folyó-síttatni fog-e a magyar államtól a nyugdíj? Én ebben az ügyben semminő értesülést nem kaptam, s mivel dékáni teendőim (az 1944/45. és 1945/46. tanévben) két éven át amúgy is minden erőmet lekötötték, így az egész kérdésről - bevallom - megfeledkeztem.
A Kar másik great old man-je, a puritán igényű Bozóky Géza sorsához való viszonyulásom sem volt szerencsés. Ez a mintaszerűen kötelességtudó, szerény öreg úr ugyanis 1945 nyarán betöltötte 70. életévét, amit mint dékán, egy évek sora előtt kelt miniszteri rendelet alapján, hivatalosan jelentettem. Minden bürokratikus huzavona nélkül megtörtént a buzgó - minden tekintetben buzgó - agg profesz-szor nyugdíjazása, aminek híre őt az évek előtt szerzett budai öröklakásán érte. Hát bizony utólag nekem újból és újból gondolnom kellett arra, hogy ha a "fasiszta" időből eredő miniszteri rendeletet a nehéz idők okozta munkatorlódásban elfeledem, Bozóky bácsi még pár évig minden nehézség nélkül elláthatja tanszéki teendőit. Hiszen akkoriban még nem volt "tabu" a hetven év mint korhatár. A Tanácsköztársaság idején megkülönböztetett lojalitással működött Búza László éppen úgy, mint az ugyancsak nemzetközi jogász Hajdú Gyula szinte már-már 80 évesen kapták meg a selyemzsinórt.
2. Pázmány és Bozóky professzorok után, akik egyetemünknek már Pozsonyban professzorai voltak, a büntetőjogász Irk Albertről kívánok megemlékezni, aki kora ifjúságától kezdve szívbajos ember és akinek orvos bátyja fiatalon lett e kór áldozatává. Hozzám hasonlóan, mint a kultuszminisztérium fizetéstelen segédfogalmazója kezdte meg a közszolgálatot, majd rövidesen a kolozsvári egyetem könyvtárához nyert beosztást. Külföldi egyetemeken töltött szemeszterek munkáján kívül ez a beosztás is segítségére volt az önképzésben, s így hamar megszerezte az egyetemi magántanári képesítést. Mint gyenge fizikumú ember, még a háború alatt megismétlődő sorozásokon sem vált be katonának. Az igen szorgalmas kutató munka közben, az első világháború harmadik esztendejében megpályázta a nagyváradi jogakadémia politika-közjogi tanszékét. Előtte Szandtner Pál 1912-ben és Óriás Nándor 1914-ben szintén mint a kultuszminisztérium kezdő tisztviselői simán jutottak jogakadémiai tanszékhez, mindketten még egyetemi habilitáció nélkül. Irk helyzete nem volt könnyű, mert a tanszékért egy szintén igen tehetséges és szorgalmas kollégánkkal: Bárdossy Lászlóval kellett megküzdenie. A vetélkedésből Bárdossy előkelő összeköttetéseinek dacára mégis Irk került ki győztesen, mert Jankovich kultuszminiszter, aki maga is egyetemi magántanár volt, ezt a képesítést nagyon értékelte és a fiatal Bárdossy korai ambícióját buzdítással nyugtázni és kinevezésre Irket előterjeszteni látta igazságos döntésnek (az állami jogakadémiák tanárait - rendeseket és rendkívülieket egyaránt - a király nevezte ki). Igazságos lehetett ez a döntés, de hogy szerencsés-e, azt a történelem fogja megmondani. Ha a túltemperamentumos kerül tanári pályára, talán be is érte volna valamelyik (esetleg éppen a pesti) univerzitás egyik katedrájával, s elmaradt volna a hebehurgya hadüzenet a Szovjetuniónak.
- 144/145 -
Innen került Irk Albert aztán 1921-ben, egyetemünk Pécsre történt áthelyezése után ennek az egyetemnek büntetőjogi tanszékére most már egyetemi nyilvános rendes tanárrá nyervén kinevezést. Itt fejtett ki igen tartalmas és széles körű szakirodalmi tevékenységet, amelynek a joggyakorlattal szorosabban összefüggő perjogi részében a nyilv. rkiv. címmel felruházott kiváló ügyésznek, Auer Györgynek hasznos segítséget is igénybe vehette. Ö maga sokat küszködött szívbajával, amely néha elődás közben orvul támadt reá, de amelyet ő hősies türelemmel titkolt, érte valósággal rajongó hallgatói előtt. Önmagához szigorúan az 1945. év őszén hozzám mint akkori dékánhoz nyújtotta be nyugdíjazás iránti kérelmét, amire én azzal a határozott kijelentéssel válaszoltam, hogy ez az ügyirat nem fog továbbmenni, hanem az én íróasztalom fiókjában fejezi be létét. Auer és a szintén igen kiváló Losonczy István, az egykori tanítvány - 1940 ősze óta a jogbölcselet rkv. tanára - hűségesen és szakszerűen helyettesítették alkalmilag a jeles tudóst 1949. év őszén történt nyugdíjazásáig.
3. Emlékezésem folytatásául most arra a négy kartársamra gondolok, akik hozzám hasonlóan jogakadémiai tanszékükről emelkedtek egyetemi katedrára. Vasváry Ferencet említem elsőként. Ha nem tévedek, teljes hét esztendeig működött a pécsi jogakadémia római jogi tanszékén, amíg a vágyainak megfelelőbb közigazgatási és pénzügyire áthelyeztetett. Egyetemi magántanári képesítése után szakképzettségének területén valósággal univerzális műveltséget szerzett ez a minden hivalkodástól visszariadó, szerény ember, akinek a reprezentáció "nem kenyere", de a dékáni, majd a rektori tisztet is kötelességszerű gondossággal látta el. Ízig-vérig pécsi polgár (ahogy itt mondják: tüke), akinek önzetlenül szélesre tárt ajtaján ügyes-bajos dolgával sok kisember kopogtat bizalommal. Magam is hozzá fordultam a keszthelyi nyári egyetem szervezésével kapcsolatosan, s ő szíves készséggel vállalta, hogy mindennemű költségtérítés nélkül segítségemre lesz előadások tartásával. A háború alatti mindkét nyáron pontosan meg is tartja a szociális előadásokat. Szomorúan láttam viszont a jóságos Feri bácsit, a halotthalvány beteget az egyik klinikán. Nemcsak életkorban, de szerénységben és emberszeretetben is, a "siralom völgyéből" való panasztalan elköltözésben is első volt köztünk, akik jogakadémiáról jöttünk az egyetemre, és akik között nekem kell utolsónak lennem.
4. Vinkler Jánost közös egyetemi tanulmányaink idejéből ismertem. Ö akkoriban Földes Béla remekbe készült, de - úgy éreztük - túlságosan terjedelmes könyveinek lapjait forgatta a szó teljes értelmében éjjel-nappal. Én ugyanekkor a kánonjogi doktorátus eléréséért folytattam egyelőre kevés eredménnyel kecsegtetett, nem csekély munkát. Az egyetemi menzai ebédek élvezetét időnkint mintegy kiegészíteni kívánva, sűrűn gyalogoltunk együtt "Mari néni" Nagymező utcai kifőzdéjébe, ahol egy koronába került az ízletes és bőséges ebéd. Ott néha találkoztunk Homonnay Tivadarral, aki akkor már doktora volt a jogi tudományoknak. Komoly, de nem gőgös, ám nem is könnyen barátkozó fiatalember. (V agy három évtizeddel később a székesfőváros főpolgármesteri székéből került nyugdíjba.) Vinkler János ugyancsak hamarosan megkapta a pécsi Püspöki Jogakadémia perjogi tanszékét, bírói vizsgát tett és vasszorgalommal megszerezte az egyetemi magántanári képesítést is. Perjogtörténeti munkáját igen nagyra értékelő Magyary Géza budapesti professzor támogatásával a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává is megválasztották. Ezzel véglegesen biztosította is a maga számára az egyetemi tanszéket, amelyet 1921-ben el is nyert, alig harmincéves korában. Megértő szeretettel vizsgálva itteni működését, arra az eredményre kell jutnunk, hogy a jogalkalmazás gyakorlati igényeit is közvetlenül kielégíteni hivatott tanszék munkáját - némely illetékesen bírálni hivatott bíráló tényezők jól megokolt felfogása szerint is - túlzottan elméletivé alakította, s ő maga éveken át merőben filozófiai spekulációkba (például a per fogalmának meghatározásába) fektette kiváló képességét. Ehhez a jelesen elemző képességhez pedig igen nagy szorgalom is járult, nemkülönben az adminisztratív tevékenységre való szinte ösztönös rátermettség, amelynek hatása alatt előbb ismételten a dékáni, majd a rektori tisztet a pedantéria határáig terjedő gondossággal viselte. Emellett érzékeny lelkületű, igen jóindulatú ember és megbecsülésre érdemes kolléga. Élete utolsó éveiben sokat küzd légzési nehézségekkel, de hatvannyolc esztendős koráig példaadó gondossággal készült előadásaira. Családi érdekből szívesen fogadná a budapesti tanszékre való meghívást, amely azonban előbb évekre terjedően elakad azon a körülményen, hogy ugyanarra másik, szintén komoly jelöltet is tartogatnak a hivatottak és ez a jelölt - politikával is behatóan foglalkozik. Ez a jelölt, az ugyancsak kiváló képességekkel megáldott Fabinyi Tihamér, országgyűlési képviselő, majd pénzügy-, később kereskedelemügyi miniszter. Az egyaránt érdemes két jelölt pártjainak csendes vetélkedése megszűnik ugyan, amikor Fabinyi a bársonyszéket nyilván véglegesen a Hitelbank vezérigazgatói stallumával cseréli fel, de akkor már Vinkler számára kockázatos volna, sőt egyenesen veszélyesnek látszik a Mecsek ájerjét a budapesti szmogért odaadni. Marad tehát osztályrészül további rövid pár pécsi szemeszter és a temetőben nem díszsírhely, hanem a "plebs parva contribuens" sorában egy szerény, néma sír, amely a jelen írás keltekor a rokon-
- 145/146 -
ság távol lévén, gondozásban alig részesül.
5. Vinkler pályafutásához Schaurek Rafaelé mutatkozik a legközelebb állónak, bár egyéni tulajdonságaik némely vonatkozásokban eltérnek egymástól. Indulásuk sem mindenben azonos. Schaurek atyja is jogakadémiai tanár, akitől igen sokat tanulhatott a tehetséges fiú. Széles körű műveltséget, zenei műveltséget is. A bürokratikus túlzásoktól mentes adminisztráció mesterségét vagy éppen művészetét is gyökerekben már ifjú korában elsajátítja. Az éles judicium is szembetűnően érvényesülő személyi tulajdonsága. Keveset publikál, de vaslogikával magyaráz és kristálytiszta világossággal, mindig kifogástalan szabatossággal ír. Hívei azt mondják róla, hogy voltaképpen Kolostáry-tanítvány, aki az úgynevezett "szakmát" tanítja, nem közönséges eredménnyel, szigorú, de bölcs és jóindulatú cenzor. A reprezentáció alkalmát nem keresi, de feladatként szívesen vállalja és kitűnően teljesíti. Tipikusan és hűségesen pécsi ember. Az osztályharc közepén, 1949. év őszén Irkkel és Esztergárral együtt kezdi el nyugdíjas éveit. Aránylag fiatalon, még nem is hatvan évesen váratlanul távozott el az élők sorából.
6. Faluhelyi Ferenc a nemzetközi (az ő általa kezdeményezett, de nem általánosan elfogadott elnevezés szerint államközi) jog professzora. Testi szervezetének törékenységével dacolva, példamutató szorgalommal, következetesen és állandóan, nem is csekély eredménnyel igyekezett mindenkori és egykori hallgatóinak egyre szélesedő csoportját szaktudománya különösen előtérbe lépő problémáinak, főleg a kisebbségi jog kérdéseinek beható vizsgálatába és feldolgozásába bevonni. Évek során gondosan gyűjtögetett jegyzeteinek, feljegyzéseinek a hadak útján történt sajnálatos megsemmisülése megdöbbentően érte és lesújtotta a fáradhatatlanul kutató tudóst, a kitűnően szíves modorú kollégát és egykori dékánt.
7. A több viszonylatban közös sors és eszmevilágunk megingathatatlan azonossága késztet arra, hogy ideírjam: nunc venio ad fortissimum. Mivelhogy fizikailag és szellemileg egyaránt kimagaslott az egyetem jogi karából, a magyar közjog tanára: Molnár Kálmán. Az ő atyja is jogakadémiai tanár volt, segédtanári kinevezését Eötvös József írta alá. Ifjabb Molnár Kálmán pedig 26 éves korában már tanszékét önállóan ellátó tanár az egri Érseki Jogakadémián. Mint tartalékos hadnagy a világháború első esztendejében Przemysl elvesztésével hadifogságba kerül s onnan csak három év múlva tér haza. Sikerül egri tanszékére visszatérnie, hogy az egyetemi habilitáció megszerzése és további nyolc munkás év után a pécsi Egyetem Jogi Karán nyilvános rendes tanárrá kineveztessék. Itt két évtizeden át működik. Önmagával szemben kérlelhetetlen, hallgatói irányában szigorú, de a becsületes munkát valósággal örvendezve jutalmazó, lelkes és lelkesíteni tudó professzor, kitűnő előadó, a jogfolytonosság tántoríthatatlan híve, az úgynevezett fajvédelem ellenzékének és a jogegyenlőségnek emelt fővel kiálló harcosa. Ez irányban való hírlapi cikkezéstől, sőt éles vitázástól sem riad vissza, mint ahogyan egyébként is sokat publikál. Szakirodalmi tevékenységének betetőzése, nem záróköve a 752 oldalas Magyar Közjog, amely műve a politika akkori vezető köreiben osztatlan elismerésre talál. Meghívás alapján 1946. év elején ki is neveztetik a Pázmány Péter alapította és az alapító nevét viselő budapesti univerzitásra, innen azonban már kétévi működés után, alkotóképessége hiánytalan állapotában, de persze "saját kérelmére", nyugalomba kényszerül. Az Akadémiának évek óta levelező tagja ugyan, de most már felhagy a tudományos és közéleti tevékenységgel. Ehelyett a világirodalom esztétikus remekeit olvasgatja. Egyik kiváló publicistánk megjegyzése: abban is szerencsétlen a magyar nemzet, hogy miután megszülte és nagyra nevelte a maga kiváló embereit - nem bírja el őket.
Molnár tekintélyének illusztrálásául idekívánkozik az az adat, hogy őt a budapesti egyetemre történt kinevezése után, mielőtt ezt az állást elfoglalhatta volna, a pécsi Egyetem rektorává választottuk, remélve, hogy új állásáról egy évi szabadsággal még távol maradva, régi munkahelyén megnövekedett hatáskörben a közre hasznosabb szolgálatot fog teljesíthetni. Mivel a választás az elektoroknak nem egyhangú, hanem csak szótöbbséges szavazatával történt, Molnár kitért a bizalom szerinte fogyatékos értékű megnyilvánulása elől. Molnár számos tanulmánya és sok hírlapi cikke közül kiemelkedik és országos feltűnést keltett "Mindenki felelős" kezdetű, a fajüldözést elítélő, széles körű vitát is elindító írás.
8. Az ő működésének és befolyásának rövid ismertetéséhez is hozzátartozik két további adat. Az ő nemcsak szokatlanul ható kezdeményezésére, de a tradíciók ellenére is választatott meg az 1941/42. tanév rektorának Vargha Damján, a szünetelő bölcsészeti karnak a jogi karhoz beosztott professzora, akinek iniciativájára kettejük jól összehangolt közreműködésével indult meg az Egyetemi Tanács lelkes akciója a bölcsészeti kar visszahelyezése érdekében. Vargha Damján különben elévülhetetlen érdemeket szerzett a "Maurinum" elnevezésű egyetemi kollégium alapítása és igazgatása, üzemeltetése körül is, amely utóbbi keretben az egyetemi előadásaikra ideutazó magántanárok kedvező feltételek mellett való elhelyezéséről és élelmezéséről, hálás köszönetre valóban méltóan gondoskodott. Az ő tevékenységének méltatása egyetemünk történetében külön fejezetet érdemel.
9. Molnár Kálmán hatása nyilvánult meg továbbá
- 146/147 -
Zsedényi Béla egyetemi nyilvános, rendkívüli címmel felruházott magántanár, a miskolci jogakadémia rendes tanárának válságos körülmények közötti jól lebonyolított szereplésében is, mert tapintatosan mintegy "megfésülte és szalonképessé tette a természeténél fogva borzas fiatalembert. De hova lett Zsedényi, a hídépítő? Ő is mintha tanítómesterének, a félretolt Molnár Kálmánnak sorsában osztoznék...
10. Krisztics Sándor igen széles műveltségű jogászember, kitűnő előadó, az élet buktatóin fölényes biztonsággal felülemelkedő tudós, aki az egyetem szociális tanfolyamának igazgatását is simán ellátja. Rektori éve leteltével szokás szerint prorektor-rá választván rövid időn belül nyugdíjba kerül, persze saját kérelmére. Bár Pécsett szép családi háza van, a fővárosba költözik s a politika tudományáról két kötetre tervezett művének első kötete meg is jelenik. Nem hallgathatom el, hogy miután elvált első feleségétől, akinek ő már harmadik férje volt, s aki negyedik férjül Csekonics Iván grófot, az ismert diplomatát választotta, Krisztics Sándor egy erdélyi hölggyel, Lázár grófnővel kötött házasságot, s ez az emelkedett szellemű, erősen demokratikus gondolkodású asszony hűségesen elkísérte a gyenge egészségű, korán nyugdíjas sorsra jutott tudóst.
11. Kriszticset kari rangsorban Dambrovszky Imre, a közigazgatási és pénzügyi jog professzora követte, akivel mint egri jogakadémiai tanárral tizennégy, mint pécsi egyetemi professzorral már csak egy évig működhettem együtt. Neki sem volt könnyű az élete. Mint az egri egyházmegye fiatal papja, a század elején előbb kánonjogi, majd jog- és államtudományi doktorátust szerzett. Mivel az egri érseki jogakadémián a tanári kar egyik tagja hagyomány szerint az egyházi rendhez tartozó személy volt, tanszékének teendői mellett a katolikus alapítású főiskola lelkészeként (hitszónokaként) is tevékenykedett. Az ambíciózus fiatal Dambrovszkynak önként értődő kilátása lehetett arra, hogy idővel jogakadémiai - mivel az egyházjog és jogtörténet tanára Udvardy László nála huszonkét évvel idősebb, betegeskedő ember -, talán éppen egyházjogi és jogtörténeti tanszéket kaphasson. Közbejött azonban az a körülmény, hogy Samassa József egri érsek János nevű unokaöcs-cse, okleveles ügyvéd, a közigazgatási és pénzügyi tanszék tanára, országgyűlési képviselővé választatott s új minőségénél fogva a tanszéken helyettesítésre szorult. Az akkori viszonyok között mi sem látszott inkább kézenfekvőnek, hogy ideiglenes helyettesül Dambrovszky álljon a főiskolát fenntartó érsek rendelkezésére. A fiatal pap a feladatra annál készségesebben vállalkozott, mivel ez a tanszék a tanév 2. szemeszterében kevéssé volt frekventálva, miután a negyedéves hallgatók zömmel - egyéves "önkéntes" katonai szolgálatuk kedvezményéül - hét szemeszter után már megkapták végbizonyítványukat. Másrészről a tanári kar egyetlen pap tagja - csak államtudor, a nemzetgazdaságtan kifinomult gyakorlati érzékű embere, akkor már kifelé igyekezett a jogakadémiáról lehetőleg egy gazdálkodásra is alkalmas plébániára, amit sikerült is megkapnia. Így tehát a lelkészi munkakör ellátására is képesített Dambrovszky került a tanszékre, egyelőre ideiglenes helyettesül. A helyzet aztán úgy alakult, hogy Samassa János képviselői mandátumának lejártával nem kívánt visszatérni tanszékére, ezáltal szinte automatikusan utódjává lett Dambrovszky, aki 1928-ban pályázta meg a pécsi egyetemen betöltésre váró közigazgatási jogi tanszéket.
A tartui (dorpati) egyetemen működő, s hazavágyó Csekey Istvánnal szemben sikerült is boldogulnia, s így most már hajlamától és előképzettségétől voltaképpen távol eső diszciplína lett a további sorsa - immár élethossziglan. Ehelyett szívesen vállalta volna az egri káptalan egyik kanonoki stallumát is, de erre alig lehetett reménye. Viszont igen kedves modorával annyira megnyerte a pécsi Egyetem mindegyik karának bizalmát, hogy alig hét évi itteni működés után, soron kívül rektorrá választották. De aktív szolgálat idejének vége immár gyorsan közeledett s a munkaképességének teljében lévő, frissen mozgó, hetvenéves professzor a második világháborút közvetlenül megelőző 1940. esztendő nyarán Budapestre költözött. A Tőle idegen fővárosban földi sorsa hamarosan betelt: egy bombatámadás során orvosi segítség híján elvérzett.
12. Sed nunc iam laetitiam canamus, sóhajtom Vergiliusszal, s a minden megpróbáltatás közepette is derűs lelkű és lekötelezően kedves modorú Holub Józsefre, a magyar alkotmány- és jogtörténet professzorára emlékezem. Az ő sorsára való rápillan-tással be is fejezhetem azoknak a professzoroknak életművére való emlékezést, akiknek annak idején történt meghívásomat köszönhettem. Kinevezésem után egy évvel került Karunkra négy nagynevű munkaerő, hárman nyilvános rendes tanári, egy pedig fiatal kora miatt rendkívüli tanári minőségben.
Ereky István a közigazgatási jognak és történetének illusztris művelője, régi akadémikus, a Szegedi Karból ugyancsak meghívással jött át hozzánk, de csak rövid három esztendőre. Egy kissé agyondolgozta magát. Én nagyon felfigyeltem az angol egyetemek életéről írt tanulmányára s annak is arra a kiemelkedő tézisére, hogy bármely nemzet élete egyetemeiben tükröződik.
13. Egy hétvégén Venczell kanonok Egerben megkérdezte tőlem: mit szólnánk mi, a jogakadémia tanárai, ha az országosan nagy tekintélynek örvendő budapesti táblaelnök fia, a kitüntetéses jogászdoktor a mi akadémiánkon kívánná elkezdeni tudományos
- 147/148 -
(tanári) tevékenységét? Nem kellett töprengeni a válaszon, hiszen tanári karunk az utóbbi években már is megfiatalodott s az egyik ifjú titán, akit alig pár hónappal járásbírói kinevezése után - Molnár Kálmán kartársunk nyomatékos szorgalmazására - magunk közé kooptálni hajlandóknak nyilatkoztunk, s aki ily értelmű előterjesztésünkre a büntetőjog-jogbölcseleti tanszékre ki is neveztetett, tanári működésének megkezdése előtt nem volt hajlandó a bírói státusból elbocsátását kérni, csupán egyévi szabadságot vett igénybe, hogy ezalatt módja legyen mérlegelni a két állás közül melyiket kívánja választani: a jogakadémiai tanszéket végre is hajlandó lesz-e a járásbírói széknél többre becsülni. Furcsa helyzet: a XX. század második évtizedének első felében és az inflációnak derekán a jogakadémiai tanszék egyelőre kevéssé vonzó, de a jogászi hivatás általában is ilyen.
A század közepén már két budapesti ügyvéd is készséges örömmel hagyja el a bizonytalan fővárosi praxist a nem ugyan sziklaszilárdnak látszó, de izgalommentes vidéki katedráért. Én kanonok igazgatónknak érdeklődésére csak azt a választ adhattam, hogy az előkelő szakmabeli kapcsolatnak főiskolánk bizonyára hasznát venné, tehát a kiváló munkaerőnek ígérkező fiatal Degrét szívesen köszöntenők sorunkban - néhány év múlva. Most még túl fiatal ahhoz, hogy a tisztes korú professzorokhoz szokott főiskolán megfelelő tekintéllyel működhessék. Igaz, hogy én is alig 28 évesen léptem ott katedrára, de ez egyrészt annak eredményéül történt, hogy a római jogi tanszékre akkor - az első világháború kezdetén kívülem aligha találtatott volna csak utcumque is alkalmas személy, de még reám vonatkozóan érvényesülhetett az az előny is - persze euphemistice -, hogy malitia supplet talentum, a gonoszság pótolja az életkor hiányosságát és én nemcsak jogász voltam, hanem végzett teológus is, és a történelemnek (elsősorban az ókori történelemnek), továbbá a latin nyelvnek abszolutóriumos tanárjelöltje is - és egyelőre a kánonjogi doktorátusnak is felavatásra váró kandidátusa, végül pedig - a vallás- és közoktatási minisztérium fogalmazói karából jöttem. A fiatal Degré Alajos most még csupán készül közszolgálatra, mivel diplomáján éppen csak megszáradtak az aláírások. Az én szerény véleményem szerint egy évtizeden belül esetleg betöltésre kerülhet vele a tanszék. Így láttam - ismétlem - a szituációt, s a fiatal Degré az ő tudományos érdeklődésének különben sem megfelelő közgazdaságtan-pénzügytani tanszékre kiírt pályázatban nem is vett részt.
Annál intenzívebb szorgalommal és tegyük hozzá: figyelmet érdemlő eredménnyel is dolgozott éveken keresztül a hazai jogágak tanulmányozásában, s az igazságügyi minisztérium státusában, ott is éppen a törvényelőkészítő ügyosztályon képezte magát és érdemleges munkát folytatott. Az ügyvédi-bírói képesítés birtokában hamarosan az egyetemi magántanári tudományos fokozatot is megszerezte, s már miniszteri titkár. Ez utóbbi minőségében aztán a Rákosi-érában az a veszély fenyegette, hogy népes családjával együtt úgynevezett kitelepítésre kerül, de sikerül magát egyelőre a pécsi táblához bíróvá kineveztetnie. A feleséggel - okleveles tanítónő - és a négy kiskorú gyermekkel a Pécstől 25 kilométernyi távolságban fekvő Hosszúhetény községbe költöztek, a táblabíró családfő pedig a pécsi hónapos szobából szolgálta a hazai igazságszolgáltatást. Ám ez csak átmeneti megoldása családi problémájának: az ítélőtáblákat egy törvény 1950-ben megszünteti, s Degré az utcára kerülne, ha nem "rendelkeznék" egyetemi habilitációval. Ennek birtokában a pécsi Egyetem Jogi Karára nyer beosztást, mintegy a jogtörténeti professzor tanársegédjéül. Holub professzornak (Hóman Bálint egykori kultuszminiszternek, az életfogytiglani börtönre ítélt "háborús bűnös" személyes barátjának, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjának a Pécsi Tudományegyetem 1944-45. tanévi rektorának) 1952 év őszén már nyugállományba kell vonulnia, s a tanszék ellátásának feladata Degré Alajosra marad. És itt kezdődik a fáradhatatlan, de már középkorú szakember életének egy új szakasza, amely közvetve e sorok írójának sorsára is kihat. A sokat próbált, jobb sorsra érdemes ember valósággal reátelepszik a tanszékre, reggeltől estig a munka rabja, leleményesen tanító és nevelő tevékenységével egyaránt reászolgál az egyetemi oktatói személyzet és ifjúság részéről személye felé irányuló és egyre fokozódó megbecsülésre. Pedig nehéz idők következnek, egyre nehezebbek. Magunkon tapasztaljuk helyességét a régi meglátásnak, hogy inter arma silent Musae (a fegyverek között némák a múzsák), sőt hozzátesszük a rezignált kiegészítést, hogy "et scientia" és a tudomány is hallgat. A "végjáték a Duna mentén" sokáig eltart és hovatovább egyre gátolja a tudományos munkát. A nyilas uralom megkísérli az Egyetemnek német földre telepítését, de a Jogi Kar a hebehurgya rendelkezésre fity-tyet hányva, helyén marad. Forradalom következik és ellenforradalom. Izgalmak, nélkülözések. Degré állandóan az épületben tartózkodik, családját egyre ritkábban látogatja. "Minden ember a fedélzetre" hangulat az egyetemen. A felkelés napokon át egyre hangosabb és a rend fenntartására nemzetőrséget szervez. Faluról a városba bekíváncsiskodó fiatalok fegyvert kapnak a személy- és vagyonbiztonság védelmére. Szedett-vedett népség. Egyik nap késő délutánján Degré kilép az egyetem kiskapuján, hogy papírban csomagolandó vacsoráját, illetve ennek anyagát beszerezze. A 48-as tér épületszárnyának falához falusi földműves legényke támaszkodik, s vállán lóg
- 148/149 -
a puska, amelyet harcban rendeltetésszerűen használni aligha tudna. A jogtörténész tudós szórakozott lelkében a tudat alatt felébred a tartalékos hadnagy. A tétlenül őgyelgő suhanchoz fordul: "Fiam, nem helyesen viseled a fegyvert. A puskát így kell tartani, megmutatom neked. Vállhoz !" - elhangzik a vezényszó s most már mosolyogva válik el az eset két szereplője.
Degré "részt vett az ellenforradalmi karhatalom kiképzésében", szögezi le hónapok múlva a fegyelmi vizsgálat. És amikor a szovjet erők bevonulnak a katonailag kiürített városba, az egyetemi ifjúságnak egy hangoskodó csoportja - ugyancsak hevenyészve felfegyverzett csoportja - tüntetően kivonul a Tettye fennsík erdejébe, hogy majd ők visszafordítják a város történetének most félrecsúszott szekerét. És Degré a fiatalokkal megy, hogy vigyázzon reájuk, nehogy bajt okozzanak és nehogy bajuk történjék. Mindez Degré Alajos állásába került. Később a Zala Megyei Levéltár vezetőjeként rendkívül kiterjedt, eredményes kutatásokat végzett és sokat publikált.
1. A Pécsi egyetem Jogi Karán már hagyományos szokássá szilárdult eljárást követve én is kedves kötelességemnek tekintettem dékáni minőségemben professzor társaimat egy baráti ebédre vendégül látni, s mivel az 1945/46. tanévre is dékánná választottak, 1945 kora őszén megrendeztem a dékáni díszebédet - bizony cseppet sem hagyományos keretekben, az Egyetem gazdasági hivatalának segítségével az egyetemi menzán. Időközben eltávozott két kartársam helyére az orvosi karról invitáltam meg a velem azonos korú két kedves kollégát: Ángyán János belgyógyászt és Neuber Ernő sebészt, akik el is jöttek a jogászok asztalához és bölcs, jóságos emberek szűk körében példaadóan vidám kedéllyel vettek részt lakománkon. Az étlapot két fogás tette ki: Paprikás burgonya és mákos metélt, záradékul pedig úgynevezett kávé. A díszebéd első fogása után Neuber kijelentette, hogy neki ugyan egészségügyi indokból tiltott gyümölcs volna a paprikás krumpli, de ezúttal olyan ízes kivitelben tálaltatik, hogy ő még egy adagot örömmel vállalna belőle. Mondanom sem kell, hogy ez a szerény kívánság ugyancsak örömmel volt teljesíthető. Ebéd közben aztán elbeszélte fiatal életének egy derűs és tanulságos epizódját, amelyet örömmel regisztrálok. (Mennyi öröm egy rövid fél óra alatt !) Íme az epizód.
Az egyik betegeskedő budapesti professzor indokoltnak vélvén kollégáinak optimistán szövegezett diagnózisát felülvizsgáltatni, ezért Bécsbe utazott.
Útjára friss diplomájú tanársegédjét, Neubert vitte magával, pontosabban szólva az ifjú asszisztens által vonszoltatva magát. Az orvosi vizsgálat végeztével a professzor a legközelebbi gyorsvonattal haza igyekezni szándékozott, s szállodai szobájában egyenlőre lepihenve várva az időt, amikor majd indulni kell a pályaudvarra. Ezt a jó másfél órát igyekezett a fiatal tanársegéd arra felhasználni, hogy főnökének a hazautazást a vonaton alkalmas elhelyezés biztosításával lehetőleg megkönnyítse. Kikocsizott tehát a pályaudvarra, s ott az inspekciós vasutas tisztnek előadta kérését egy külön fülke biztosítása iránt a beteg professzor számára. Az elhárító válaszra el volt készülve, de az indoklás szokatlan volt és meglepő. "Ezen a gyorson budapesti urak szoktak hazasietni s mivel nem szeretik egymást, mindenki siet egy üres fülkébe telepedni. A vonat induláskor üres fülke már nincsen, holott Budapestre félig üresen fut be a szerelvény. De itt egy Hofrat elhelyezéséről van szó, s én megpróbálom a lehetetlent is, mondta és sapkáját fejébe nyomva elrohant. Öt perc múlva izzadt homlokkal robbant be az ajtón. Nem fél-, hanem egész fülkét rekvirálhatott a nagybeteg Hofrat és a kísérő orvosa számára.
Így mondta el ezt Neuber barátunk, s azzal váltunk el, hogy viszontlátásra a legközelebbi szerdán. Az is ugyancsak szokásban lévén, hogy az egyetem ráérő tanárai minden szerda este a színháztéri Korzó Kávéházban jönnek össze baráti beszélgetésre. Ma is él bennem az emléke annak, hogy ezeken az összejöveteleken részt venni minél sűrűbben igyekezvén, nálam rangban idősebb kartársaimtól sokat tanulhattam s az univerzitáshoz való hűségben tovább erősödhettem. Ami pedig nem volt merőben céltalan és fölösleges.
2. Meg kell ugyanis jegyeznem, hogy innen való távozásom gondolata ismételten megkísértett. Egyszer álomszerűen, egyszer pedig reálisan, alig elháríthatóan. Az első alkalom az Imrédy kormány hivatalba lépése után, az úgynevezett első bécsi döntést közvetlenül megelőzően jelentkezett, amikor azt merészeltük álmodni, hogy ismét magyar város lesz Pozsony és persze visszaköltözhetik székhelyébe az ideiglenesen Pécsre áthelyezett pozsonyi egyetem. Visszatérhetnek oda az egyetem keretében működő professzorok is. Valóban szép volt ez az álom, de vonalát úgy szőttem tovább, hogy Pécsett a hontalanná nyomorított pozsonyi egyetemet alázatos szeretettel kebelébe fogadó délvidéki határvárosban is fennmarad az egyetem, hát akkor én nem foglalom vissza Pázmány Zoltán pozsonyi katedráját, hanem a pécsi tanszéken maradok. Hát így ! Hűségesen a pécsi egyetemhez. De a hűség ebben a vonatkozásban nem került kipróbálásra. Sokkal inkább a realitás vetette fel újra a kérdést.
Nyár derekán boldogan kopogott ajtómon régi barátom: Szalai Béla miniszteri osztálytanácsos,
- 149/150 -
Hóman Bálint kultuszminiszternek egyetemi professzori múltjában kedves tanítványa, majd bölcsészetkari doktor és a miniszter bizalmas tanácsadója. Örömmel újságolta, hogy a miniszter elfogadta azt a javaslatot, hogy én mint erdélyi születésű és nevelésű ember, a Kolozsvárott restituálandó egyetemre kerüljek. Személyi Kálmán pedig a pécsi tanszékre helyeztessék át. A közlés hallatára ösztönszerűen felsziszszentem, s sűrűn elhatároztam, hogy Pécsett maradok, s a nekem szánt sakkfigura szerepet - nem vállalom. Másnap Budapestre utaztam, s Mártonffy Károlyt, a felsőoktatási ügyosztály főnökét oly értelmű megoldás szorgalmazására kértem, hogy a Ferenc József Tudományegyetem Jogi Karának Kolozsvárra való visszahelyezésével kapcsolatban a római jogi tanszékén nyilvános rendes tanárként Személyi Kálmán is addigi helyén maradjon.
3. A kultuszminisztérium 1936 őszén jól előkészített, magas színvonalú felsőoktatási kongresszust rendezett. A minden vonatkozásban nagyszabású tanácskozás elnökeként tevékenykedő Szily Kálmán államtitkár, a több évtizedes műegyetemi tanári működésének tapasztalataira is visszatekintő szakember hivatottságával mutatott rá, hogy a kongresszus munkálatai a felsőoktatás munkásai számára igen becses ismeretforrásul fognak szolgálhatni. Ennek a célkitűzésnek megfelelően a minisztérium nyomtatásban közölte az elhangzottakat.
Magam két évtizedes jogtanári munkásságom ellenére sem véltem helyénvalónak a kongresszuson cselekvően részt venni, de a három kötetes kiadványt annál szorgalmasabban tanulmányoztam, több helyen ismertettem, és még nyugdíjas állapotomban is érdeklődéssel olvasgatom. Annak idején különösen is felfigyeltem a miniszternek arra a megállapítására, hogy az egyetem, főiskola hármas feladatának egyenlően magas szintű teljesítésére nem minden (különben jeles) szakember képes. Ez az illetékes tényezőktől eredő megállapítás nekem, a vidéki szerény oktatónak vigasztalásul és megnyugvásul szolgált. Amennyire erőmben bízva igyekeztem az oktatás és nevelés munkájában tevékenykedni, éppen annyira nehezen tudtam elszánni magamat az évszázadokon át intenzíven kutatott római jog tudománya problémáinak keresésére és eredeti megoldások kimunkálására. Ebben a beállítottságomban egyébként századunk egyik legmagasabb tekintélyű romanista szaktudósának "Scherz und Ernst in der Jurisprudenz" című humorosan árnyalt, igen komoly műve is megerősített, mikor jóhiszeműen kifigurázta a mindenáron újat mondani igyekvő, egyes kiváló kutatók halvaszületett tudományos kísérleteit. Eger városa, s benne a másfél százados jogakadémia különben nem is volt megkülönböztetetten alkalmas táptalaja a tudományos kísérletezésnek. Munkatervem legfőbb pontjául ezért azt tekintettem - Navratil Ákosnak akkoriban a kolozsvári, utóbb a budapesti egyetem kitűnő professzorának kifejezésével élve - megtanítani a szakmát, s a jogászi hivatás megbecsülésére és lelkiismeretes szolgálatára nevelni az ifjúságot.
Ezért önelégülten bírom egy, az életben kitűnően szerepelt idősebb jogász levelét, amelyben arra történik utalás, hogy az én római perjogi előadásaimon keresztül szerette meg a perjogot, a így vetett horgot a bírói pálya mélyvizei között. Ennek a megnyilvánulásnak annál inkább örültem, mert kitűnő alanya engem mint magántanárt hallgatott, én pedig akkoriban nagyon hatása alatt állottam a kimagasló tekintélyű Wenger professzor koncepcióinak, amelyek egyike szerint a római jog előadásai során az örökösödési jog és a perjog részletes ismertetése a szükség mértéke szerint rövidíthető.
4. Az 1947/48. tanév előkészítése nehézkesen indult. Június elején megkaptuk az Orvosi Karról a bizalmas értesítést, hogy az ő rektorjelöltjük a Minisztérium kívánságára a fiatal Lissák Kálmán, az Élettan tanára, aki még nem rendes tanár ugyan, de a rektorválasztás előtt meg fogja kapni a nyilvános rendes tanári kinevezést. Nekünk, jogászoknak az orvoskollégák ily értelmű állásfoglalása ellen annál kevésbé lehetett kifogásunk, mivel a tervezettel kapcsolatban az egyetemi autonómia tiszteletben tartásának bizonyos fokú látszata is megvalósulhatott. Létrejött egyébként a megállapodás, hogy az elektorok először az Orvosi Karnak rektorságára rangsor szerint következő professzorát, Neuber Ernő sebészt fogják titkos szavazással megválasztani, aki azonban klinikájának feladatokkal való túlterheltségére és saját betegeskedésére való hivatkozással elhárítja a rektori tisztség elvállalását. Ez az eljárás megismétlődik az ugyancsak egyhangú választással megtisztelt Melczer Miklós bőrgyógyász esetében is, aminek lebonyolítását most már minden további huzavona nélkül követheti Lissák rektorrá választása. Ennek az örömteli ténynek hamarosan elenyészett az a jelentéktelen szépséghibája, hogy a leadott szavazatok között egy tartózkodás is szerepelt. Én előre közöltem Lissákkal, hogy nyilvánvalóan politikai érdekből történő megválasztását nem fogom megszavazni. Az idillikus egyhangúság elmaradásából pedig senkinek terhére sem származott joghátrány. Reám, a "zavaró repülés" merész elkövetőjére sem, az ifjonti diadalra emelt Lissákra sem.
Nem hallgathatom el, hogy ez a kiválóan tehetséges és remekül reprezentáló fiatal tudós pár év előtt a debreceni egyetem oktatószemélyzetéből mint kiemelkedően jobboldali beállítottságú szakember nyerte el a pécsi Kar többségének bizalmát, s ennek megszerzésére irányuló törekvésében
- 150/151 -
döntő jelentőséggel érvényesült a pécsi tanszék betöltését előkészítő bizottság, illetve a Kar kimagasló tekintélyű előadója: a nem-árja származású Mansfeld Géza gyógyszertanprofesszor, aki a budapesti egyetemről Pécsre próbálkozó, ugyancsak érdemes és alkalmas másik pályázóval szemben "a jók közül ám győzzön a jobb" elv előtérbe állításával, kizárólag tudományos szempontból indokolt határozottsággal védte meg, s eredményesen segítette a fiatal Lissák érdekeit. Az életmódban angol szellemű, még a ruházkodásban is angol mintákhoz igazodó Lissák kétgyermekes családapa feltehetően a jobboldali múlt terhét igyekezett véglegesen felszámolni a kommunista pártba való példamutatóan gyors belépésével.
5. A Boross testvérekkel történt megismerkedésem - nem közönséges szerencsémre - közelebbi kapcsolatot eredményezett. Ma, Pécs város felszabadulásának negyvenkettedik évfordulóján ideírom, hogy a nagy változást nem kisebb szorongással éltem át, mint a nyolc, illetve másfél hónap előttieket. Két nappal előbb ágyúdörgés kísérőzenéje mellett avattunk orvosdoktorokat, hogy a háború finiséhez egyúttal is cselekvőleg járulhassunk hozzá. És a novemberi ködös reggelen magyar hírhozó csengetett be az Anna utcai ódon lakóház kapuján a közléssel: itt vannak az oroszok és nyugalomra intik a város lakóit, senkinek sem lesz bántódása, mindenki békében folytassa rendes munkáját. Kisvártatva egy kétméteres termetű fegyveres orosz katona lépett be a kapun, s német katonákat keresett, persze hiába. Testvérhúgom, akit négy kisgyermekével (1-9 évesek) az Alföld különösen is bombaveszélyesnek vélt területéről az óvóhelyekkel valamennyire ellátott városunkba menekítettem, félelemtől és hidegtől vacogva várta a fejleményeket. Én pedig arról iparkodtam meggyőzni magamat, hogy dékán voltom ellenére egy-két napig lakásomon maradhatok. És így is lőn. Még aznap kora délután hangszóróval szólítottak a Széchenyi térre, hogy a bevonult csapatok parancsnokának és a nyilas deportálásban távollevő polgármester helyettesének figyelmeztető és megnyugtató felszólítását meghallgatva a napi munka fonalát felvegyem. Ugyan mi dolga lehet egy dékánnak a néptelené vált egyetemi központban? - igyekeztem valahogyan utat egyengetni egy kívánatosnak látszó alibi számára. Harmadnap aztán mégiscsak útra keltem, hogy meglátogassam hivatali helyiségemet. Az utcákon kevés járókelő, a nők kendősen bekötött fejjel, a férfiak többnapos szakállal, mindenki sietve járt. Az egyetem központi épületének főkapuja zárva, előtte női hulla fekszik. A jogi Kar kiskapuján akadálytalanul bejutok az épületbe, a földszinten és emeleten kongó üresség fogad. Egyébként nem látom pusztulás nyomát. De amint aránylag megnyugodtan a kapu elé érek, nem aggodalom nélkül kísérem figyelemmel a katonát, aki a Mór Kollégiumból egy széket szállít a központi épület udvari ajtaján át, majd üres kézzel visszatér. Egyetemi altiszt sehol. Nem tetszik nekem ez a furcsa helyzet, hiszen az egyetemi központ tágas tömbje átjáróháznak tűnik. Őrség kell bizony ide; de honnan vegyem? Rendőrt seholsem látok, katona segítségért nyilvánvalóan parancsnokságához kellene fordulnom. Nehezen járható útnak látszik biz' ez, pedig "periculum in mora". Hirtelen felötlik agyamban a gondolat, hogy a kommunista párt elnökéhez fordulok útbaigazításért. Most ugyan a biztosítási szakmában dolgozik, de pedagógus volt ő is, jóindulatú, higgadt ember hírében áll. A gondolatot tett követi: a párt helyiségébe megyek s ott nyomban fogad a főnök: Boross István doktor, okleveles középiskolai tanár. Hamar szót értünk s másnap déltájban fegyveres őrség tartóztat fel az egyetem jogi karának kapujában s gondosan igazoltattak. A készséges és gyors intézkedést megköszönöm. Ettől kezdve kölcsönösen becsülő barátság köti össze a két pedagógust. Sőt rövidesen harmadik kolléga, illetve kollegina csatlakozik hozzánk: Boross István, az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregének tartalékos hadnagya az orosz hadifogságból nemcsak marxista világnézetet hozott magával, de feleséget is, ugyancsak pedagógust, aki most a helyőrség parancsnokságán tolmácsként működik, s megértő jóságával a nehéz viszonyok között igen sokat segít a magyar-orosz álláspontok egyeztetésében.
Az alkotmányos élet megújítása során a nemzeti kormány Boross Istvánt Baranya vármegye és Pécs város főispánjává nevezte ki. Rövid pár év lett, majd ugyancsak pár esztendő a Nemzeti Múzeum Természetrajzi Osztályának igazgatói székében, aztán nyugdíj. De kortántsem abszolút nyugalom: a szülővárosába hazatért öreg pedagógussal gyakran találkozom az Egyetemi Könyvtár kutató részlegében, ahol szinte napról napra lekötik társadalomtudományi szakkönyvek. Aztán megritkulnak, majd elmaradnak a találkozások, míg ugyancsak a kutatószobában a szomorú hír: Boross István nem jön ide többé...
Béla nevű testvéröccse régi "egyetemi ember", évtizedeken át az Egyetem szemészeti tanszékének rendes tanára, több éven át az Egyetem rektora, majd Cholnoky László rektorsága idején rektorhelyettese. Nagystílű adminisztrátori működése mellett elsősorban mégis professzor s a klinika igazgatója marad. Ebben a minőségében való működésének utolsó esztendejében fordulok hozzá: egyik szememen fejlett, a másikon fejlődő szürke hályog. Az előbbit eltávolítja. Megdicsér, hogy a műtét alatt fegyelmezetten viselkedem. És napokon át újból és újból meglátogat. Látásomat jórészt visszanyerve, hálásan búcsúzom tőle, mélységesen érzett hálámat
- 151/152 -
méltó hálapénz illő formájú átnyújtásával igyekezvén nyomatékosabban is kifejezésre juttatni. Gesztusomat valósággal ridegen utasítja vissza, s azzal bocsát utamra, hogy pontosan három hét múlva a másik szem operációjára visszavár. A műtét sikerül, s a záróakkord megismétlődik, pár hét múlva rangelső adjunktusának adja át tanszékét és klinikája igazgatását, s Boross Béla professzor munkaképessége és manualitása hibátlan teljességében nyugalomba vonul, azaz a klinika kisszobájába költözik s én most már holtomiglan hálás lekötelezettje maradok.
6. Kevésbé sorsdöntő, de tanulságos diskurzust folytattam a Pesti Egyetem két professzorával, pécsi látogatásuk alkalmával. Eckhart Ferenc, a jogtörténet tanára egy emberöltő előtt, főleg Klebelsberg kultuszminiszternek, a Magyar Történelmi Társulat elnökének bizalmából jutott a budapesti tanszékhez, amikor Timon Ákos a "Szentkorona" tanának művészi interpretátora, nyugalomba vonult. A nagyon szépen írt tankönyvet a nagynevű öreg tudós rendszerint a szó szoros értelmében, jóformán változtatás nélkül "prelegálta" (ez az előadásmód Pécsett csak elvétve fordult elő), s a gimnáziumi érettségivel éretlenül egyetemre került némely ifjoncok gúnyos kacaja valóban nem volt alkalmas arra, hogy a "vidéki" egyetemek bármelyike részére modellül szerepeljen.
A budapesti Egyetem Jogi Kara számára meglepetésszerűen hatott, hogy a Timon távozásával megüresedett székre a miniszternek már megvolt a jelöltje, s ez a jelölt nem is jogász, hanem történész volt. Az egyetem egyre zsugorodó autonómiájának védelme jegyében is érthető volt a miniszter által oktrojálni kívánt jelölt iránti bizalmatlanság, amelyet Eckhart bécsi évei is aláhúztak. Nem is könnyen, valóban nem könnyen ment Eckhart jelöltségének a Karral való elfogadtatása, de a jeles tudós személyes kiválósága, a historikus makacssága és szilárd állhatatossága végül is eredményre vezetett: pályázat nélkül, kari meghívás alapján jutott a miniszter abba a helyzetbe, hogy a bölcsészdoktor Eckhartnak a budapesti Egyetem Jogi Karának alkotmány- és jogtörténeti tanszékére leendő kinevezésére tehessen az államfőnek előterjesztést. E kinevezés persze meg is történt s az új tag hamarosan megnyerte kartársainak indokolt bizalmát.
Diadalt ünneplő költői emlékezés kívánkozik tollamra, amikor nagynevű budapesti kartársammal való egyetlen találkozásomra visszagondolok. Öt szó csendült ki ebből az egyetlen találkozásból. Öt bátor szó az úgynevezett személyi kultusz zenitjén. Egyetemi ünnepélyen a budapesti egyetem képviselőjéül jelent meg nálunk Eckhart. Nekem jutott a szerencse, hogy őt a jogkari tanácsteremből az Aulába vezethessem. Útközben elmondtam neki, hogy a közelmúltban szigorú dorgatóriumot kaptam a minisztériumból azért, mivel az ifjúságot saját jelentésem szerint igénytelenségre nevelni igyekszem, annál kevésbé értem a minisztériumi főosztály műfelháborodását, mivel mint ezt a napi sajtóból a napokban olvastam, Sztálin is a saját személyére nézve igen igénytelen ember. Megérkeztünk az Aula közelébe s a budapesti egyetem illusztris képviselője spontán kitöréssel figyelmeztetett, hogy "egymás közötti diskurzusból hagyjuk ki Sztálint". Persze megörültem ennek a figyelmeztetésnek, amely szinte rendreutasításnak is felfogható lett volna, de amelyből kiérezhetőnek véltem a bizalmat, hogy újszerűnek és merésznek látszó véleményét velem szemben nem kell eltitkolnia. Egyébiránt a tanácsot megfogadni nem esett nehezemre.
7. A desztalinizálás kíméletlen, de következetes mai korszakában pedig felötlik bennem az emléke egy szűkebb keretű ünnepségnek, amelyet a Karunk fenntartás nélküli lojalitással folytatott le a szovjet államfő hetvenedik születésnapja alkalmából, feltehetően felsőbb sugalmazásra, vagy éppen utasításra, s amelyen a Kar mindegyik professzorának előadóként kellett szerepelnie, annak tudatában, hogy előadása előreláthatóan publikációnak, vagy legalább a minisztériumhoz leendő felterjesztésnek anyagául fog kezeltetni. Hát ez az ünnepség is baj nélkül zajlott le, a professzor urak nem szűkszavúan ugyan, de józan mértéktartással ünnepeltek. Csupán egyikük vélte helyénvalónak magától értetődően kiváló szaktudásról tanúskodó előadását, a "nagy Sztálin lábai elé helyezni". Hát a római jog tanára valóban visszariadni igyekezett ettől a példaadónak szánt szuperlojális megnyilvánulástól, mert a kétségtelenül világtörténelmi jelentőségű hadvezér dicsőítése helyett arra mutatott reá, hogy a Szovjetunió sztálini alkotmányának mintájára készült hazai alkotmánytörvényünk távolról sem abszorbeálja a szent tradícióul őrzött magyar szabadságot, s polgári jogi, azaz magánjogi részében sem hasonlít a római mintára épült magyar magánjoghoz, tehát tanulmányozása és mutatis mutandis a termelési viszonyok változásához igazodó változtatása nem is távoli időben indokoltnak fog bizonyulni.
A nagy államférfi szépen ötvözött írásait és egyéb megnyilatkozásait szemlélve valóban arra a meggyőződésre kell jutnunk, hogy a naptári adatokat korrigálni kell, mivelhogy aki ily tüzes ifjú bort mér, az nem lehet még hetvenéves. Elvfeladás és ízléstelenség nélkül ily értelemben ünnepeltünk valaha. A ravasz góbé előadását, mint a hízelgő kolléga sziszegve konstatálta, zúgó tapssal honorálta a jogászifjúság. Magunk között pedig nem habozom reá mutatni, hogy a góbé ravaszság ezúttal plagiumot követett el. Mivelhogy ez a hangulatos tiráda eredeti formájában a hatvanadik születésnapját ünneplő Beöthy
- 152/153 -
Zsoltnak, a mélyen szántó és ragyogó stílusú, európai szintű nagymesternek köszöntése alkalmára készülvén, zajos tetszéstől követve hangzott el. Az ódának ezen a befejező során csupán az a változás történt, hogy a hatvanadik szó helyére a hetvenedik jelző került. Római jogászok számára ez az "adaptáció", illetve interpoláció nem szokatlan módja az adaptálásnak.
Justinianus kelet-római császár, a nagy kodifikátor munkatársai pedig nem is nagyon ritkán éltek ezzel a módszerrel, pedig egyikük a berytusi jogi főiskola professzora vala. Nota bene: A "sötét" középkornak mindjárt a kezdetén viszonylag magas szinten taníthatták a római jogot Berytusban, mikor napjainkban és immár évek óta szabadon öldösik egymást a gyarmati uralom alól felszabadult emberek ezrei. Bizony Berytus boldogabb volt a Pax Romana védőszárnyai alatt, mint a szabad Beirut.
8. A budapesti Tudományegyetem egy fiatal professzorával történt találkozásom öröme pedig váratlan csattanóval végződött. A csattanó abban állott, hogy a beszélő elhallgatott. Bóka László, a magyar nyelv és irodalom tanszékén működő fiatal professzor ugyancsak a fővárosi univerzitás képviselőjeként köszöntött be egyszer, úgy az ötvenes évek elején, s a jogi karon való fogadás megint nekem jutott osztályrészül. Örültem neki, mivel a debreceni Egyetem tanszékéről Budapestre hívott fiatal kollégámról néhány lelkes hallgatójától ismételten igen kedvező értesülésnek birtokába juthattam. Nem is akartam tehát arra emlékezni, hogy a máris nagyszerű ifjú tudós az előtérbe került közszellem hatása alatt egy a magyar nemzeti hadseregben uralkodó szellemiséget perszifláló, jól megírt irányregényt követett el. Egyetemünk Aulája felé együtt mendegélve azzal az őszinte nyilatkozattal kívántam kedveskedni kollégámnak, hogy már régóta ismerem őt írásaiból, amelyek közül a háború alatt publikáltakat élénk tetszéssel olvasgattam. Ez a voltaképpen gratulációnak szánt kijelentésem váratlanul kedvezőtlen hatást váltott ki tanártársamból: ő egyszerűen, de valójában sokatmondóan elhallgatott s számára nagy megkönnyebbülést jelentett, hogy az aula bejáratához érkezvén, kedves vendégünket a rektori hivatal kalauzul beállított tisztviselőjének adhattam át. Bóka professzor pedig udvarias készséggel csatlakozott az új kísérőjéhez, aki nyilván nem emlékeztethette őt azokra a korábbi írásaira, amelyek keretéül a legitimista irredentizmus folyóirata szolgált. Egy Desewffy gróf volt a szerkesztője az "Az Ország útja" című időszaki lapnak s Bóka teljesen politikamentes cikkei - ha jól emlékeszem: könyvismertetések, színházi kritikák, esztétikai elmefuttatások megfelelően illeszkedtek az ugyancsak színvonalas egyéb írásokhoz.
Talán közel negyven esztendő távlatából visszaemlékezve erre az incidensre, nyugodt lelkiismerettel merészelem leszögezni, hogy eszem ágában sem volt Bóka professzornak kellemetlenkedni, de a legtöbb baj - mindenesetre sok, de talán a legtöbb baj - félreértésekből származik. (Idézem vagy plagizálom egy államférfiúi magasságba illő mai politikusnak, Medgyessy Péternek pénzügyminiszter korából eredő egyik megnyilatkozását.)
1. A pécsi Jogi Karon az Egyetemi Tanács és a Kar bizalmából a római jogi oktatómunkán kívül is bőségesen kaptam feladatokat. Az egyetem keszthelyi üdülőházának igazgatója, a nyári egyetem szervezője és vezetője lettem, majd a pécsi egyetemi menza vezetőjeként, a latin nyelv tanítójaként, a bölcsészeti kar működése egyelőre leállíttatván, a filozófia előadójaként és az ifjúság zömét magában gyűjtő Emericana Diákegyesület vezető tanáraként is tevékenykedtem.
1941 tavaszán az Egyetemi Tanács a Bölcsészeti Kar működésének kezdődő szüneteltetése miatt a Szegedi Egyetemre távozott Tóth László professzor helyére engem választott meg a Keszthelyi Diáküdülő igazgatójául, s én ezt a nekem szánt megtisztelő feladatot igen komolyan vettem. Egyik előkelő funkcionárius ama óhajának, hogy az üdülő igazgatói lakását a szünidő hónapjainak egyikére engedjem át, nem tettem eleget. Pedig nem üdülni kívántam nyáron, hanem közel lenni az egyetemi ifjúsághoz, s a szünidő napjaiban, heteiben segítségére lenni. Arra is törekedtem, hogy azt a hosszú és drága időt ne a teljes tétlenség jegyében töltsem, hanem valódi pihenésre, üdülésre és néhány óráig hasznos tanulmányokra fordítsam.
"Otium est pulvinar diaboli" (A tétlenség az ördög párnája) - vallották a középkori jámbor barátok. A bölcsen felállított tézis idegenül hangzik bár, különösen a csapongásra hajlamos, eleven fantáziájú ifjúság számára megkülönböztetetten érvényes. A keszthelyi Balaton-part pedig a napozás címén szokásos homoki fetrengésre úgy sem annyira vonzó terrenum, hogy a Helikon-liget árnyas fűzei és tölgyei tövében jó könyveket, sőt folyóiratokat, vagy éppen újságokat olvasgatni kárbaveszett tevékenységnek lett volna minősíthető. Magam a Keszthelyen töltött négy nyáron kizárólag az üdülőház igazgatói lakásának fürdőszobájában élveztem az enyhén langyos vizet, mérvadó helyi tényezőkkel (agrárfőiskolai, közigazgatási, középiskolai, vendéglátóipari szervekkel) folytatott tárgyalásokon és az ifjúsággal való törődésen túl idegen nyelvű olvasmányok-
- 153/154 -
kal (szépirodalommal is !) és kiadós sétálgatással delektáltam magamat. Így röpült el a nyári két hónap, amelynek kellemes felhasználása után pihenten és jókedvűen tértem "haza" a római jog nekem napról napra újabb és újabb lelkiörömöket jelentő tanszékére, ahol hivatalos segédszemélyzet nélkül, de egy-egy különösem ambíciózus hallgatóm önkéntes közreműködésével szolgálhattam hivatásomat.
Amint már jeleztem, sok örömöt jelentett számomra az a bizalom, amellyel pécsi szolgálatomnak mindjárt második évétől kezdődően az Egyetemi Tanács, illetve a Jog- és Államtudományi Kar megtisztelt. Nekik köszönhettem, hogy a visszavonuló Mansfeld Géza orvoskari professzor utóda lettem az egyetem Keszthelyi Üdülőjének vezetésében, majd az Egyetemi Menzának felügyeletében. Kedves bon möt gyanánt őrzöm Tóth Zsigmond orvoskari professzornak, az 1941-42. tanévi Rector Magnificusnak figyelmeztetését, hogy a konyhasó használatát mindkét intézmény gondolkodásában mérsékelni igyekezzem. Ezt jótanácsképpen Olvasóimnak is ezennel átadom. A szűkölködés klasszikus idején, a második világháború befejezése körüli talán másfél esztendőben saját ebédemet a Nádor Szálló étterméből az Egyetemi Menzába, illetve a Menza folyosójára helyeztem át, s "parcus vescendo parcissimus esto libendo" - ételben mérsékletes, italban (pedig) nagyon mérsékletes légy (vagy más szövegezésben: partito saepe cibos et sic., "gyakran mérsékeld táplálékaidat és jól fogsz járni") elvet követtem. Hát ez a középkori regula az én hosszú életemben is helyesnek bizonyult. (S itt jól esik konstatálnom, hogy korunk emberének is bölcs útmutatással szolgál egy-egy latin nyelvű életszabály. Ezeket könnyű megjegyezni és számon tartani, kivált ha sima, elegáns hexameterben, esetleg éppen distichonban maradnak reánk.)
A Keszthelyi Nyári Egyetem számomra örömteli benyomások, hasznos tanulságok és kedves emlékek forrásának bizonyult. Nem én hoztam létre s nem is volt működésében kimagasló szerepem, miként a mintául szolgáló Debreceni Nyári Egyetem országos jelentőségű megszervezésében és évről évre fokozódó dinamizmusában a nálam egy évtizeddel fiatalabb Hankiss János professzornak, aki az Egri Főreál Iskolánál helyettes tanári minőségben kezdvén meg hivatali tevékenységét, az én tágas lakásomban egy éven át albérlő volt, s már akkor példamutató szorgalommal és irigylésre méltó rátermettséggel dolgozott. Minisztériumi szolgálatom idejéből eredő barátságunk címén Ruzitska Gyula kollégám kérésére nyitottam ajtót az államtitkár csemetének, akinek komoly és szerény egyénisége hamar megnyerte rokonszenvemet. Ízig-vérig fővárosi ember lévén azonban hamarosan a fővárosba küzdötte magát, amit sajnálattal kellett tudomásul vennem. Akkor már benne voltunk az I. világháborúban, s a törékeny szervezetű Hankiss katonai szolgálatra az újabb és újabb pótsorozásokon is alkalmatlannak bizonyulván a középiskolai rendes tanári kinevezéshez jutott. Pár év múlva egyetemi magántanár, s újabb néhány év múltán a Debreceni Egyetem professzora. A Debreceni Nyári Egyetem az ő alapítása.
Ezt a jól bevált intézményt utánozni aztán Szegeden is, Pécsett is megkísérelte egy-két lelkes és ambíciózus közéleti férfiú, persze többnyire egyetemi tanárok, Pécsett főleg bölcsészetkari professzorok. A kísérlet bevált, a Pécsi Tudományegyetem rendezésében a Keszthelyi Nyári Egyetem a szűkös viszonyok közepette is pár évig működött.
A nyári egyetem rövid, alig három hetes komoly tanfolyam 1942 nyarán, pontosan augusztus 1-20 között hazai hallgatóság számára megrendezhetőnek bizonyult. A Pécsi Tudományegyetem professzoraiból és magántanáraiból az ingyenes közreműködésre felkért előadók az üdülő két vendégszobájában nyertek 1-2 napig terjedő elhelyezést, s a diákok asztalánál élelmezést. A diákok pedig Pécsről, Sopronból és Egerből rekrutálódtak. A pécsiek számára a június 25. és július 30. közötti időszakban két-két heti turnusokban jól lebonyolítható volt az üdültetés is. A nyári egyetem 20 napi munkájában való részvételre kívánkozó fiatalokhoz, köztük a Sopronban székelő teológiai fakultás egynéhány hallgatójához (Káldy Zoltán is), továbbá az Egri Jogakadémiáról jelentkezett és befogadott 22 ifjúhoz a dunántúli vármegyékből és Budapestről csatlakoztak érdeklődő polgári elemek.
A tanfolyam ünnepi megnyitása előtti napon a "lövészegyenruhájukban" jól mutató egri fiúk csapata (hármas sorokban, harsány trombitaszóval vonult fel a vasútállomásról a "város" főutcáján), a csapat élén egy jól gondozott és kölcsönbe (ingyenesen, tehát commodatum-ba) kapott lovon daliás romanista fiú parádézott. Keszthely központjának jókora hányada nagy érdeklődéssel és tetszéssel fogadva a szokatlan látványt, s másnap a Gazdasági Akadémia nagyterme szűknek bizonyult a megjelentek befogadására. A megnyitó ünnepségen a Pécsi Egyetem Tanácsa élén a Rector Magnificus ismertette a rendezvény programját, s másnap reggel megkezdődtek az előadások is, amelyek sorát a Biblia jegyében Deák János soproni professzor nyitotta meg. És rendben folyt a munka, átlagosan 60-70 figyelmes hallgató részvételével 3 órán át. Mindössze egyetlenegyszer keltett riadalmat egy zavaró repülés.
2. Keszthelyen 1943 nyarán második alkalommal rendeztem meg az úgynevezett Nyári Egyetemet. Akkor országszerte nehézségek merültek fel az élelmezés terén. A közigazgatási hatóságok jótékony beavatkozására volt szükség, hogy a Diáküdülő és a Nyári Egyetem népe szerény keretekben, de folya-
- 154/155 -
matosan ellátható legyen. A főszolgabírói hivatalt kerestem fel tehát, de a helyettestől sajnálattal arról kellett értesülnöm, hogy a hivatalt vezető főszolgabíró "kiszálláson van elfoglalva, de lehet, hogy még a délelőtt folyamán visszaérkezik, méltóztassék tehát helyet foglalni és egyelőre türelemmel várni." Hát letelepedtem és vártam, vártam, vártam. A hivatal két ifjú dolgozója - nyilván jogi diplomával a tarsolyukban - zavartalanul folytatta adminisztrációs és ügyfélfogadó tevékenységét, velem azonban semmit sem törődtek.
Közben délre fordult az idő, s eluntam a már-már kilátás nélkülinek tűnő várakozást. Egyszer csak felpattantam helyemről s a rangidősebbnek látszó fiatal jogászhoz lépve imigyen szóltam: "Halljátok-e kedves jurista kollégáim: én nemcsak egyetemi nyilvános rendes tanár vagyok, hanem Heves vármegye tiszteletbeli főjegyzője is és ez utóbbi minőségemben szíves aktív közreműködésetekre tartok igényt". Hát ennek a megnyilatkozásnak nem maradt el a hatása. A két fiú kedvesen mosolygó arccal, már-már egymás szavába vágva sietett kijelenteni, hogy készségesen rendelkezésemre állanak, a még távollevő főszolgabírónak látogatásomat jelenteni fogják s a további teendőkről még aznap folyamán, vagy esetleg másnap reggel értesítéssel szolgálnak. Hát ez volt a vármegyei szolidaritás.
A Keszthelyi Nyári Egyetemmel kapcsolatban még egy látogatásra emlékszem, 1943 júliusában lakásán kerestem fel az izraelita hitközség országos nevű lelkészét, főrabbit, a Budapesti Tudományegyetem magántanárát, hogy személyesen is meghívjam a rendezvény megnyitó ünnepségére és előadásaira, aminek az adott körülmények között megkülönböztetett jelentőségét látnám. A kedves öreg Úr barátságosan fogad, de a meghívással nem kíván élni. Mint a zsidók történetének a Pázmány Péter Tudományegyetem magántanárrá képesített specialistája a hazai zsidóság elleni intézkedéseket a szakértő történész szemével vizsgálva epizódnak tekinti. Szívélyesen búcsúzunk és többé nem találkozunk. Ö négyszáz hitsorsával - megannyi jobb sorsra érdemes kispolgárral - illetve családjukkal áldozata lesz az "epizódnak".
3. Az 1944-46. években azonban szüneteltetni kellett a nyári egyetemet. Csak az 1947. év nyara hozta meg a felújítását. Mikor aztán Abay Gyula kollégánk kísérletezett folytatásával, a minisztérium rideg elutasításával találkozott, amiben inkább a politikai szempont érvényesülése lehetett döntő. Abay Gyula az 1946/47. tanév jogkari dékánja és Krisztics Sándor ugyanazon időben az egyetem rektora angol műveltségű, jeles szakemberek, feltehetően már egyetemi tanulmányi idejükből eredően bizalmatlanul mérlegelték egymás munkáját és magatartását.
Sajnálatosan betelt rajtuk a bölcs aforizma fenyegetése, amely szerint "concordia res parvae crescunt" - egyetértés eredményéül kis dolgok is nagyra nőnek. Ez üdvös jelenség volna, de itt jön a figyelmeztető passzus: - discordia maximae dilabuntur - széthúzás következtében széthullanak a legnagyobb dolgok is. A hivatalos együttműködés évének leteltével mindketten megkapták az udvarias felszólítást, hogy nyugdíjba helyezésüket kérelmezzék.
1. Miután 1939 augusztusában Pécsre rendkívüli, majd 1940 októberében rendes tanárrá kinevezést nyertem, az 1939-40. tanév elején jogi tanulmányaikat megkezdő hallgatóim heti 8 órás római jogi előadásaimból kezdtek megismerkedni a római jogtudománnyal. A tanrend szerint hétfőtől csütörtökig naponta 8-10 óráig tartottam római jogi előadásaimat. Mint tanár nem annyira tudós igyekeztem lenni, aki kevesek által olvasandó szakkönyveket izzad össze, a 700 esztendő óta szinte túlontúl ellenzett római jog képző hatását és nevelő erejét szubjektív lendülettel operáló pedagógusként hathatósabban véltem szolgálni. Ez, az elismerés irányában igénytelen, de lelkiismeretem szava szerint nem eredménytelen munka javarészt a baráti társaság megalakulása előtt és után egyenlő intenzitással folyt, és folyik ma is, működésem szellemét fenntartás nélkül átvevő kiváló utódom, Benedek professzor bölcs vezetése alatt.
2. Szaktudományom tág mezején főleg a római közjog és a római személy- és családjog problémái vonták magukra éber figyelmemet. A szabadság stástusát vizsgáltam az 1928-ban kiadott "Manumissio" c. monográfiámban, amelynek alapján nyertem egyetemünkön 1930-ban Pázmány Zoltán professzornál magántanári képesítést. A szabadság elnyerése a tárgya "Manumissio necessaria" c. munkámnak, valamint a "Pontificium Institutum Utriusque Iuris" által a IX. Gergely pápa Decretalisai kihirdetésének 700. és a jusztiniánuszi kodifikációt befejező Codex repetitae praelectionis életbe léptetésének 1400. évfordulója alkalmából, 1934-ben Rómában rendezett nemzetközi kongresszuson tartott előadásomnak is, amelyben a "favor libertatis" szellemében fogant jusztiniánuszi reformokkal foglalkoztam.
Kongresszusi előadásomban, amely az ünnepélyes megnyitás harmadik napján hangzott el, hivatkoztam az Európa-szerte kimagasló tekintélyű Wenger Lipót professzornak, a bajor Tudományos Akadémiai elnökének két nap előtti, német nyelvű előadására, persze latin nyelven, ami jóakaratú
- 155/156 -
megfigyelők véleménye szerint egymagában is élénk feltűnést keltett. Magam abból a tapasztalatból kiindulva illesztettem a német nyelvű megnyilatkozást latin nyelvű előadásomba, hogy a zömmel olasz, illetve francia hallgatóság Kübler erlangeni professzor igen érdekes és színes előadását távolról sem kísérte osztatlan figyelemmel, s a jeles tudós megnyilatkozása csak mérsékelt elismeréssel találkozott. Ezen okulva a szép előadás másnapján lendületes befejezéssel bővítettem hazulról kész szövegezésben hozott előadásomat, amely ebben a formában a méltán világhírű Providentissima Mater Ecclesia kezdetű pápai bulla szavával zárult.
A nyomában felhangzó taps persze a gyönyörűen stilizált pápai megnyilatkozásnak szólott, de némely hazai jóakaróim azt igénytelen személyem javára is elkönyvelték, mint a különben néma magyar romanisztika sikerének bizonyságát. Azért írok erről az ügyről részletesebben, mivel a méltatlanul egyre szűkülő terjedelmű érvényesülésre szorított latin nyelv apológiájának szánom ezeket az őszinte sorokat. És persze a nyomtatott betűk az egész világra elviszik és hirdetik a magyar tudomány hírét.
3. Rómából hazaindulóban a Termini pályaudvaron elhatároztam, hogy ezúttal nem a magyar turisták megszokott útján járok, hanem Velencén és Firenzén, ahol ismételten megfordultam, most csupán átrobogok, de közben meglátogatom a középkori stílust híven őrző Siena városát. Ott aztán minden előkészület nélkül választott lakásom ablakából kitekintve, meghatott csodálattal gyönyörködhettem a nagyszerű dómban. Útikönyvemből pedig élénk érdeklődéssel olvastam, hogy ennek a csodálatos városnak egyik kapuján ez az üdvözlet volt egykor olvasható: "Cor tibi pandet Siena". És felébredt bennem az egykori latin szakos filozopter: tűnődni kezdtem azon, hogy vajon nem "sajtóhiba" állott-e a kapun? Ha pandet helyett pandit volna a szövegben, ez azt jelentené, hogy neked - aki a kapun nyilván belépni készülsz, kitárja, már is kitárja a szívét Siena. De ha a kapun olvasható "pandet" a jövő időre utal, akkor nem azonnal, hanem csak egy bizonyos idejű itt tartózkodásod és illő magatartásod után fogja szívét kitárni a város. Vajon melyik szöveg, illetve felirat a helyes? Kiléptem a szobámból s pár perc múlva a Mangia elnevezésű, nagyszerű középkori torony tövében feltettem magamnak a kérdést: vajon vár-e otthon, s kitárja-e előttem nemcsak kapuját, de szívét is egy-egy magyar város? És ha igen, hát melyik? Melyik a kettő közül? Talán Eger, amelyet húsz esztendő alatt jól megismertem s igencsak megszerettem. Avagy Pécs városa vár-e, amelynek kapuját immár tizenöt esztendeje nyitogatom, mindig csak rövid időre? Az egri élet íze kellemes, valóban igen kellemes. Jó régen ismerem immár, s nem szívesen mondanék le róla. A pécsi élet rangosabb, az ízét ízlelgetem, de hogy minő anyagokból tevődik össze, azt még tapasztalnom és értékelnem kell.
4. Én két órai előadásomat sohasem "összevontan" tartottam: engem az első óra annyira igénybe vett, hogy a negyedórás megszakításra - érzésem szerint a második óra megfelelő színvonala végett is - szükségem, vagy legalábbis igényem volt. Ezt a negyedórát tanári szobám karosszékében ülve, gondolkodva szoktam eltölteni, ebben az időben senkit sem fogadok. Az idővel és erővel való gazdálkodásnak ezt a módszerét annyira megfelelőnek tartottam, hogy ha esetleg a harmadik órában is tanszéki munka várt reám (nota bene a gyakorlati órákat a négy csoport számára külön-külön magam vezettem, csupán aktív szolgálatom utolsó két esztendejében adtam át egy-egy csoportot a hozzám beosztott tanársegédnek) a tízórai szünetet is ilyképpen kívántam felhasználni.
Egy ilyen "pihenő" negyedórában keresett fel egyszer az a kollégám, akinek tudományos felkészültségéről és pártszerűségéről egyaránt pozitív volt a véleményem. Ő anélkül, hogy a pártnak ezirányú megbízatására hivatkozott volna, közölte, hogy az Egyetem egész személyzete számára egy békepropaganda-előadás megrendezése vétetett tervbe s az előadáson az én szónoklatomnak vezérfonalul kellene szerepelnie. Fáradt voltam és mert egyrészről a francia példa lebegett a szemem előtt: illendően Elzász-Lotharingiára gondolni, de nem beszélni róla - másrészről az egyetem személyzetének plénuma előtt beszélni és különösen figyelemreméltót vagy éppen újat mondani - hát ez bizony igen nehéz feladat, amelyet nem kielégítően teljesíteni - híremet veszélyezteti, hiúságom szenvedne tőle. Vonakodtam tehát a megbízatást elfogadni, ifjú kollégám azonban nem hátrált meg, hanem kijelentette, hogy az elmondandó beszéd nyomtatásban elkészült szövegét azonnal rendelkezésemre bocsátja. És a szót tett követte, mire én nem minden fanyalgás nélkül kénytelen voltam kijelenteni, hogy a "vezérfonalat" elolvasom s délben el is jött a válaszért s én nem haboztam vele közölni, hogy a nyomtatott beszéd felolvasását akkor is méltatlan feladatnak érezném, ha a szöveg nem volna olyan durván stilizálva, mint ahogyan egyszeri elolvasással reá döbbenni kényszerültem. Barátom nem adta fel a játszmát, hanem udvariasan sietett megnyugtatásomra kijelenteni, hogy a szöveg rideg hangján ízlésem szerint enyhítenem lehet, csupán a tartalmat kell teljes egészében közölnöm. Igen ám, de a módosított szövegből sem hiányozhatott volna Li Szin Man dél-koreai köztársasági elnöknek és Adenauer német kancellárnak háborús uszítókként való aposztrofálása, amire pedig vállalkozni nem voltam hajlandó, hanem arra utalással,
- 156/157 -
hogy a fakultás békebizottságának én csak harmadik tagja vagyok, a két másik pedig a nálam rangidősebb Vinkler, illetve a bizottság elnöki tisztét viselő Kislégi Nagy Dénes, a felkérés teljesítését elhárítottam.
5. Dékánságom második évének elején egyszer meglepetésül egy kánonjog-jogtörténeti tárgyú doktoravató értekezés került bírálat végett asztalomra. Meglepetés volt bizony -ismétlem - a reám váró feladat, amelyhez nyilván azért jutottam hozzá, mivel az egyházjogi főkollégium eddigi megbízott előadója, Bozóky Géza professzor hetvenedik életévét betöltvén, a nyáron nyugalomba vonult. És annál kellemesebb volt a meglepetés, mivel az értekezés tárgya a pápaválasztás jogtörténetében nem jelentéktelen témával: az úgynevezett két uralkodó akármelyikének vétójogával igyekezett foglalkozni. Hát ez különös érdeklődést váltott ki belőlem, az egri jogakadémia egykori egyházjog-professzorából.
Belelapozva a dolgozatba rövidesen megállapíthattam, hogy nem laikus munka, előállítójában egyházi ember is közreműködhetett. Hát csak jöjjön a disszertáló fiú, majd jól elbeszélgetünk. Nem is leszek túl szigorú az egyházi kooperáció mértékének felmérésénél. És Deux ex machina... Íróasztalomhoz telepedni készülök és az ajtón belép egy szerény fiatalember. Tegyem lehetővé - kéri -, hogy ő neki ne kelljen megvárnia a hóvégi rendes terminuson leendő doktoravatást, hanem holnap vagy holnapután legyen felavatható. Messziről jön, egy Sátoraljaújhely melletti falucska jegyzői irodájában dolgozik, vele szemben valóban helyénvalónak mutatkozik a fokozott méltányosság alkalmazása.
Hát az értekezés címe csakugyan igen jól van megfogalmazva. Mivelhogy a tárgyalt téma jelentősége "in facto potius, quam in iure consistit". De hát csakugyan ismernem kell az ifjú egyházjogász álláspontját erről a kényes kérdésről. Ez iránt kívántam - már-már szinte baráti hangvételű kérdésekkel - érdeklődni és bár ne tettem volna. Rövid diskurzus eredményeképpen reá kell döbbennem, hogy a szerény fiatalembernek semmi köze sincs az értekezés címéhez, az egész tanulmány merőben idegen munka, a doktorjelölt csak megvásárolta, s még annyi fáradtságot sem vett magának, hogy elolvassa, sőt még a címére sem volt kíváncsi. Szó sincs arról, hogy megrendelte volna, egyszerűen "raktárról" vásárolta, nem is személyesen, hanem egy bizalmas barátjának önzetlen közreműködésével. Mindez pedig nem egyedülálló eset, némelyek többé-kevésbé úzusként gyakorolják.
Engem az őszinte, mondhatnám cinikusan őszinte vallomás, amelyből megbánást nagy jóakarattal sem lehetett kiolvasni, valósággal felháborított s kijelentettem, hogy ha büntetőjogász volnék, az eljárást az intellektuális közokirat-hamisítás cselekményének szomszédságába utalni kívánnám. Én tehát nem voltam "jó ember", s nem igyekeztem a "tipikus" esetet ifjonti könnyelműségül elkönyvelni, illetve "elkenni", hanem habozás nélkül közöltem az ifjú szerencselovaggal, hogy dékáni évem alatt jogdoktorrá avattatni nem fog. Négy évtized távlatából visszanézve sem bánom akkori ridegségemet, s örülök, hogy a doktori grádushoz vezető útból az új szabályozás elhárította a fentiekhez hasonló visszaélések lehetőségét.
6. Jól öltözött középkorú pár a Széchenyi tér sarkán. A férfiú felmutat egy papírlapot: antikvárium és kérdezi wo bitte. Korrektül felelek: szívesen megmutatom, én is arra megyek. Ö igen örül, hogy németül válaszolok kérdésére. Mondom: magamfajta emberek többnyire tudnak németül. Hozzáteszem: jobban, mint önök, németek. Ö csodálkozva mosolyog, az asszony szintén. Magyarázom: mi könyvből tanultuk a német szót s nyelvtani helyességgel beszéljük. Ök többé-kevésbé tájszólással ferdítik. Jöjjenek a szépséges, patinás Egerbe - ahol egykori kollégáim: dr. Engel (Angyal) és dr. Scheffler (Somlay) megtanítják őket Goethe gyönyörű nyelvére. Vidáman mosolygó partnereimnek tetszik anyanyelvükért való lelkesedésem. Az antikvárium ajtajánál elköszönünk egymástól. Másnap a főutcán barátságos sapka-, illetve kendőlobogtatással, ugyancsak mosolyogva köszöntjük egymást.
1. Egri szolgálatom hetedik esztendejében egyenlőre kísérletül bevezettem, később állandósítottam a séta kollokviumokat, repetitóriumokat. Öt-hat szorgalmas hallgató társaságában kora tavaszi délutánokon sétálni indultam a városszéli kisgazdaságok és törpebirtokok felé, s amit az utcákon találtunk, tapasztaltunk, igyekeztünk a római jog szemüvegén keresztül szemlélni és megbeszélni. Hát ez bizony a csendes iskolavárosban szokatlan eljárásul jelentkezett, de jól bevált módszernek bizonyult. A vezető tanár tevékenysége mindinkább a kérdések felvetésére korlátozódik. Az ifjak valósággal vetélkedve igyekeznek a probléma megvilágítására és feldolgozására. Az élenjáró ifjú kartárs (én az I. éves hallgatót mindig kollégának tekintettem és ezzel a megszólítással tiszteltem meg, ami jogászi öntudatát nem csekély mértékben növelte) lassanként egyre többet vesz át az oktató tevékenységéből, s ez nyilvánvalóan a tudományos utánpótlás síkjába eső, nagyértékű eredmény, melynek felismerése némely ifjabb tanártársam tevékenységére is serkentően hatott és a pécsi tanszék elfoglalását bevezető hivatali esküm letételekor Birkás Géza, a Bölcsészeti Kar kebeléből választott Rector Magnificus nem habozik rámutatni, hogy
- 157/158 -
nekem, mint jó pedagógusnak jutott osztályrészemül az egyetemi tanszékre való meghívás tisztessége, mivel hogy a csupa kutató tudós munkájának kiegészítéséül helyénvalónak jelentkezik jó oktatóul számba jövő szakemberek munkába állítása.
Ily minőségemben magamat kipróbáltnak érezvén rendes munkastílusomban tartottam meg az előadást is, amelyet a munkamódszerünk megvizsgálására érkező 4 tagú küldöttség vezetőjéül működő Beér János, a budapesti Egyetem professzora, mint tanfelügyelő meglátogatott. A négy csoportra osztott hallgatóságból háromnak gyakorlati óráit magam vezettem, ezek egyikével folyt az órarend szerint ütemezett és meglátogatott gyakorlat is. Jól ment minden, a hallgatóság élénk érdeklődéséről és s feldolgozásra előkészített anyag kellő fokú elsajátításáról tanúskodó magatartását elismerésre érdemesnek véltem. Meg is mondtam kiváló fővárosi kollégámnak, hogy nem érzem magamat a római jogi tudomány fejlesztésére hivatott tudósnak, jó iskolamesternek azonban igen. Erre a kijelentésemre nyomban elhangzott a csattanó választ: az Egyetemnek nem jó iskolamesterekre, hanem tudósokra van szüksége. A délután megtartott kibővített kari ülésen Világhy Miklós budapesti professzor hasonló értelemben nyilatkozott, s bár két héttel később a minisztérium felsőoktatási osztályának egyik vezetője szerint egy kedvezőtlen bírálat nyomában nem okvetlenül következik mintegy sorsdöntő intézkedés, Kocsis Mihály dékán újabb két héttel később hivatott és közölte velem, hogy "Sulán elvtársnak, a főosztály vezetőjének véleménye szerint helyénvaló lesz nyugdíjazás iránti kérelmem."
Számomra megtisztelő kivételezés volt, hogy míg a Kar többi professzorának a dékán hozta meg (egy alkalommal egyszerre háromnak) a nyugdíjazás iránti kérelem előterjesztésére szóló felhívást, én - az utolsó mohikán - abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy négytagú bizottság - benne Beér János és Világhy Miklós budapesti, valamint Kovács István szegedi professzorokkal és az ugyancsak kiváló szakemberként számon tartott és ennek az akciónak lebonyolításában nem előtérben szereplő Szabó Imrével, az MTA Állam- és Jogtudományi Intézete igazgatójával (a "néphumor" szerint "kivégző osztag") - szállott ki nyugdíjazásom előkészítésére, illetve megalapozására. Ennek a többrétű, súlyos apparátusnak megszervezésére és munkába állítására pedig annál kevésbé volt szükség, mivel életemnek már hatvankilencedik évét tapostam, tehát közel voltam a kritikus hetven évhez, aminek elérésekor az egyetemi professzorok a hatályos "nyugdíjtörvény" értelmében amúgy is nyugállományba voltak helyezendők. A számomra különösen kedvezőtlen körülmények között sem maradhattam volna tehát további két éven túl is aktív szolgálatban. Megint csak a "néphumor" jegyében le kell szögeznem, hogy az egyetemek professzorai főleg azért igyekeztek a számukra megállapított jogkedvezményt kihasználva hetvenéves korukig tényleges szolgálatban maradni (holott más közalkalmazottak 30, illetve 35 évi aktív működés után életkorukra és munkaképességük fokára való tekintet nélkül nyugállományba voltak helyezhetők, mivelhogy - így mutattak reá a humoristák - a professzorok aktív szolgálatuk alatt nem szoktak meghalni, még a nyugdíjas állapotban kivétel nélkül mind elhaláloztak. A tényleges szolgálat tehát közel jár az élet biztosításához.
Magam az 1939. év szeptemberétől az 1955. esztendő szeptember hó végéig terjedő 16 évi időszakban tanszékvezető tanára voltam a Pécsi Tudományegyetemnek. Harmincegy esztendeje is elmúlt, hogy nyugdíjban vagyok. Az aktív szolgálatban eltöltött másfél évtizedre most már alig emlékszem vissza, s ennek az időszaknak az úgynevezett személyi kultusz jegyében eltelt periódusára emlékezni nem is igyekszem. Akkoriban a professzori hivatás teljesítése korántsem volt könnyű feladat, oktatói tevékenységemet szerény erőimtől telhetőleg legjobb igyekezettel iparkodtam teljesíteni, de a szakirodalomban csupán az egyetemi jegyzet személyi és dologi jogi részének megírásával kívántam részt venni.
2. Mivel 1955. október havában kerültem nyugalomba, ellátásom sokkal szűkebb volt, mint lett volna, ha még két évig tényleges szolgálatban maradhattam volna. Kettőnk szerény nyugdíjának valamelyes kiegészítésére családi összefogással és hitellel szőlőt szereztünk a Donátus hegyen, s annak hozadéka egyelőre lényeges segítséget jelentett tágas lakásunk fenntartásához. Megfizethető volt a munkabér s asszonyom szorgalmas munkálkodása is számottevően érvényesült gazdálkodásunkban. Ámde a termelési viszonyok nem is lassankint egyre kedvezőtlenebbekké váltak, s a városi szőlőt a várostól 25 kilométernyire fekvő vokányi tágas szőlőterülettel kényszerültünk felcserélni. Ettől azért vált meg a gazdája, mert az elöregedett és feleségét is elvesztette, a gazdaságot egyedül ellátni már nem bírta, s a falusi lakosságból az ifjú réteg úgynevezett szőlőmunkára egyáltalán nem vállalkozván, az idős réteghez tartozó munkásokat megfizetni igen-igen nehéznek bizonyult.
A család együttműködése egyelőre ugyan enyhítette a probléma (itt is probléma tehát, az élet problémákkal van tele) nehézségét, de meg nem oldotta a kérdést: miképpen lehet a "szabadidő" fáradtságot alig ismerő erőbedobásával egy öregedő háziasszonynak s egy középkorú házaspárnak megművelni néhány száz ölnyi, régi telepítésű szőlőt. Én persze csupán könyveltem, a rokoni brigád szűkös anyagi
- 158/159 -
eszközeiből valahogyan kimunkáltam a nem is kevésbé lassan, mint sokkal biztosabban dráguló munkaeszközök, természetes és vegyi anyagok árát, s kilencvenedik évem betöltésével tétlenül, mert tehetetlenül néztem jobb sorsra érdemes hozzátartozóim panasztalan, de szomorú vergődését. És akkor, egy koraőszi reggel végzetes lépésre szántam el magam... Ugyan mi volt ez a lépés? Hát képzelje el Kedves Olvasóm: verset írtam. Ezt a ballépést az utóbbi évtizedekben több kollégám is elkövette, s én rosszalló fejcsóválással vettem tudomásul, mivelhogy ezeken az elöregedett alkalmi poétákon a kezdődő dementia (ideírjam, hogy agylágyulás?!) félreismerhetetlen jelei kezdtek könyörtelenül mutatkozni. Hát igen! Az evangélium plasztikus szövegezésében így hangzik erről a sorsdöntő tényről a beszámoló: et concessus est et non negavit et concessus est. Megvallotta és nem tagadta és megvallotta.
Kisdiák koromban a budapesti Rákóczi úton szájtátva figyeltem, amint egy ember magyar ruhába öltözötten, csizmásan, hóna alatt vaskos leveles csomaggal lépdelve elég harsányan zengte, hogy "három krajcár, három, Kerepesi utat járom. Vegyen komám minden áron". Hát igen, a világbéke vissza aligha térő korszakának komótosan ődöngő népei elbírták a fűzfapoétákat. Pár évtized múlva Kosztolányi Dezső már hűvös tárgyilagossággal megállapíthatónak véli, hogy az igazi, a "nagy" költők hagyatékában is alig marad negyven vagy ötven hibátlan alkotás. Költeményem nem görgeti közönséges halandó számára itt-ott alig hozzáférhetően gigantikus gondolatok át nem látszó szikláit korszerű szabad versként, hanem egy ósdi Ars poetica elavult sallangjaival egy már letűnt kor tétova emberének banálisakká avult érzéseit kívánja kifejezni. Hát így konferálom a szerény versikét, amelyet kilencvenöt éves koromban írtam aggságom terhét fáradhatatlan türelemmel és gondossággal viselő, immár hetvenbe hajló feleségemnek. Íme a versike lelkes kalaplengetése a Janus Pannonius Tudományegyetem Tanárképző Karának Irodalmi Tanszéke felé.
Hűs hajnalon a hegyre mész,
Nem búcsúzunk, csak annyi az egész,
Hogy féltő gonddal végignézek rajtad
S egy könnyű csók köszönti kedves ajkad.
Érzem pedig, s Te nyilván már tudod,
Hogy ez a csók lehet hogy búcsú csók,
Holtfáradtan ha este hazatérsz,
Nagy csend fogad és - ennyi az egész,
Az asztalnál várlak, hol reggel voltam
S fénylő szemmel fogadlak, ámde holtan.
Halálommal nem száll Reád vagyon,
Csak a nevem s a könyveim reád hagyom.
S Neked hagyom a vallomást,
Hogy holtomiglan hálás szívvel szerettelek,
szerettelek nagyon.
***
Hát ennyi az egész. És a lírikus borongás után korszerű materialista szemüvegen át tartok terepszemlét a vokányi szép szőlőhegy fölött. Az emlékekkel szemben a kép elszomorító. Meglátszik rajta, hogy ez a fennsík, s rajta ez a gazdaság ez idő szerint, s már évek óta nem szívügye senkinek. Tizenkét esztendő előtt az egyholdnyi területnek egyik fele szőlő volt ugyan, de a tőkék öregek. A másik felén kukoricát termelt a gazda. Az én rokonságom lépésről lépésre elkanyarított ott a kukoricásból egy-egy részletet s az egész területet tervszerűen, sok munkával és költséggel szőlőtermelés alá vonta. A vállalkozás szorgalmas résztvevői valóban elégedetten dörzsölhették volna kezüket, ha a termés megfelelő értékesítése megvalósult volna, ami azonban külföldi piacok bekapcsolását igényelte sürgősen.
Mivel hogy itthon csekély volt az eredmény: aránytalanul sokba került az adminisztráció és szűkmarkúan fizetett az átvevő hazai nagyvállalat, a közvetítő kereskedelem hiányában külföldi piacokon alig jutott szóhoz a magyar bor, lekonkurálta az olasz, francia, spanyol márka. Mindeme bajokhoz döntő súllyal járult hozzá a mostoha időjárás is.
Szalay Mátyás szép, szomorú verse a román imperium alá erőszakolt sepsiszentgyörgyi (Háromszék vármegye) székely költő feljajdulása, az "Isten sípjai" című kötetben jelent meg 1933 nyarán. Én a kötet egy példányát ajándékul kaptam keresztfiamtól 1967 karácsonyán. A most már 71 esztendős fiú mint nyugdíjas idegorvos Kolozsvárott él - egy erdélyi menekülttől hallom - mélységes szellemi depresszióban. A vers ebben a szövegezésben ugyancsak őszintén hangzanék, de aligha adhatnák ki az "Erdélyi Lapok" és nem kerülne nagyközönség elé a nagyváradi Szent László nyomda betűivel. Szalay Mátyás verse:
De elfeledtük...
De elfeledtük, mit jelent
A szó, a szín, az illat
Halotti gyászra gondolunk,
Ha felragyog a csillag.
A hajnal véresen lebeg
Fényére sose várunk,
S hiába vannak ünnepek,
Mi gyászmisére járunk.
De más a zöngés, más a hang,
Ha zongorára vernek!
De elfeledtük, hogy gagyog,
- 159/160 -
Ha cukrot kér a gyermek !
De elfeledtük a mosolyt,
A kacajt és a táncot;
Mosoly helyett boronganak
Az arcokon a ráncok,
De megfogyott a jó napunk,
De megfogyott a számunk!
De megtanultuk mit jelent
Ha "jó napot" kívánunk.
3. És hogy beteljék a pohár, két év óta jórészt (rosszrészt!) üresen marad a pécsi pohár. Mintha csak sztrájkba lépett volna a természet, a baranyai szőlőhegyekről két év óta bujdosik a szüret. Előbb kíméletlenül vágtázó bővízű nyári zivatarok, utóbb alattomos tavaszi fagyok húzták keresztül a sok száz kispénzű kistermelő féltve dédelgetett számításait.
Három éve immár, hogy nincsen termés - ha pedig netalán valamelyes mégis akadna, hát nincsen piaca és nincsen ára. Ámbátor osztrák földön is kiadós méretű borhamisítás rázta meg a piacokat, a magyar borok, köztük a szekszárdi vörös és a villányi oportó is, hiába várnak egy fürge marketing leleményétől jótékony támogatást. E sorok írójának tépelődései során még az is eszébe ötlött, hogy talán egyetemeink közgazdaság-tudományi karai is megvizsgálhatnák ezt a kérdést, hiszen a Magyar Tudományos Akadémia jó példával jár elöl az ország gazdasági problémáinak korszerű kutatásában.
Csalóka játéka-e a sorsnak, hogy pár nap előtt egy berlini folyóiratnak egy ötven év előtti számából kezembe került egy érdekes közlemény, amely szerint a 12. században alapított salamancai egyetem a 17. század elején egy feltűnő deklarációban tette szóvá: a főváros némely utcáin a felhalmozott szemét komoly akadálya a közlekedésnek. Gondolkodóba estem: anélkül, hogy a szépirodalmi lap írásának kútfői jelentőséget tulajdonítanék, fel kell tételeznem, hogy megdöbbentő közlése aligha lehet merőben légből kapott, minden alapot nélkülöző feljajdulás. És tovább fűzöm a gondolatot: hát ha ilyenforma lehetett a büszke hispán metropolisban a helyzet, ugyan miért hallgatott róla a fővárosi univerzitás?!
És most még tovább töprengek a kályha mellett. Ha elkerülte figyelmemet, vagy talán meg sem született a hír, hogy megyénk országgyűlési, különben gondos csoportja egyelőre későbbi rangcsoportba sorolhatónak véli a bortermelés egyre súlyosbodó nehézségeinek legalább részbeni könnyítésére irányuló kiállást, nem volna-e helyénvaló ezt a feladatot a Janus Pannonius Tudományegyetem Közgazdasági Karának dús munkaprogramjába iktatnia. Egy másik kar régóta tehetetlenné vált Altmeisterétől mintha nem is volna lojális magatartás ezt az egyre súlyosabbá váló problémát az agilis és még fiatal közgazdasági testület teendői közé csempészni, de olyan időket élünk, amikor a "minden embert a fedélzetre" vezénylő ősi elv égető sürgősséggel érvényesülő harsány jelszóval uralja egész közéletünket. Ettől a tudattól és érzéstől áthatottan, megkülönböztetett nagyrabecsüléssel és bizalommal lengetem hát fáradt kezemből az üdvözlő sapkát közgazdász kollégáim felé, akik persze méltán apellálhatnak a Jogi Kar kooperációs készségére is, amit ugyancsak indokoltan mozgósítandónak vélek. Mennyi tudás a professzorok oldalán és mennyi ifjonti agitatív lelkesedés a hallgatóság népes soraiban. Hoc erat in votis (ez volt régi kívánságom)... sóhajtok fel a klasszikus mondat némi módosításával, de sürgető hangossággal is egyben. ■
Lábjegyzetek:
[1] A szerző Ny. egyetemi tanár.
Visszaugrás
