A nyomozó hatóság és az ügyész kapcsolatának ahogyan eddig, hasonlóképpen az eljövendő időszakban is az egymásrautaltság a legjellemzőbb vonása. Mindkét szervezet dolga az, hogy törvényesen és hatékonyan végezze azt, amire a jog kötelezi, s mindezt annak érdekében, hogy a bíróság ne egyszerűen jogot mérjen, hanem igazságot szolgáltasson. Láng László e szavakkal zárta egy, a nyomozó hatóság és az ügyészség viszonyát értékelő, a Belügyi Szemle hasábjain 2003-ban megjelent tanulmányát.[1] A magam részéről e sorokkal kezdem gondolataimat, mert úgy vélem, hogy bármilyen jogszabályi környezetet is alkot a törvényhozó, a két szervezet szoros és konstruktív együttműködése nélkül a büntetőeljárás eredményessége csak vágyálom.
Az ügyészség és a nyomozó hatóság, különösen a rendőrség egymáshoz való viszonya régóta állandó témája a jogirodalmi disputának.[2] A szakmai vitának új lendületet adott a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvényt (a továbbiakban: régi Be.) 2018. július 1. napján felváltó, a büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvény (a továbbiakban: Be.). Gyakorló büntetőjogászként az elmúlt több mint egy év tapasztalatával felvértezve dolgozatomban azt vizsgálom, hogy mennyiben változott a nyomozó hatóság és az ügyészség viszonya, illetve ez a módosulás mit is hoz-hozhat a jövő jogalkalmazói és a büntetőeljárás résztvevői számára.
Magyarország Alaptörvénye [2011. április 25. (a továbbiakban: Alaptv.)] 29. cikkének (1) bekezdése szerint a legfőbb ügyész és az ügyészség független, az igazságszolgáltatás közreműködőjeként mint közvádló az ál-
- 43/44 -
lam büntetőigényének kizárólagos érvényesítője. Az ügyészség üldözi a bűncselekményeket, fellép más jogsértő cselekményekkel és mulasztásokkal szemben, valamint elősegíti a jogellenes cselekmények megelőzését. Az Alaptv. 29. cikk (2) bekezdésének a) pontja szerint a legfőbb ügyész és az ügyészség a törvényben meghatározottak szerint jogokat gyakorol a nyomozással összefüggésben.
A büntető igazságszolgáltatás hagyományosan az állam bíróságainak az a ténykedése, amelynek révén törvényes eljárás eredményeként az állam nevében kijelentik, hogy a vádlott felelős-e büntetőjogilag, s ha igen, milyen mértékben.[3] Barna Péter e fogalmat tágabban határozta meg és nem korlátozta a bíróságok tevékenységére. Belefoglalta mindazt a ténykedést, ami az adott társadalomban a bűncselekmény megelőzésére irányul.[4]
Az Alkotmánybíróság szerint a bírói hatalomhoz kapcsolódó, az eljárási törvényben szabályozott közhatalmi tevékenység az igazságszolgáltatás. Az igazságszolgáltatásban való részvétel az ügyészség alkotmányos kötelessége. Az Alkotmány[5] 51. §-ának (1) bekezdése szerint az ügyészség gondoskodik az állampolgárok jogainak védelméről és a bűncselekmények üldözéséről. A bűnüldözés révén és a vádképviselet útján az ügyészség önálló nevesített jogosítványokkal (vádképviselet és vádelv) résztvevője az igazságszolgáltatásnak. Az Alkotmány 51. §-ának (2) bekezdése szerint az ügyészség "képviseli a vádat a bírósági eljárásban." A büntetőeljárás központi része a bírói eljárás ugyan, de az ítélő szakasz előkészítése is része az igazságszolgáltatásnak mint közhatalmi tevékenységnek [52/1996. (XI. 14.) AB határozat, ABH 1996, 159., 161.].
A vádló meghatározó feladata valóban a vád előterjesztése, de tennivalói nem merülnek ki ebben, mivel a vádnak implicit eleme - az ártatlansági vélelem folytán és a bizonyítás büntetőeljárásbeli elosztása miatt - a bizonyítás is.[6] Az Alaptv. megfogalmazása alapján tehát hazánkban a közvádló az ügyészség, amiből azonban nemcsak az következik, hogy az állam vagy közhatalmat gyakorló szerv pótmagánvádlóként nem léphet fel,[7] hanem az is, hogy a megalapozott vádemeléshez az ügyészségnek a nyomozás során is hatékony eszközökkel kell rendelkeznie. Az ügyészség kizárólag ily módon tudja alkotmányos kötelezettségeit megfelelően teljesíteni és az állam büntetőigényét érvényre juttatni.
A büntetőeljárás egy múltbeli releváns esemény objektív igazságnak megfelelő rekonstruálására és az eljárási célok elérésére irányuló sokoldalú szellemi és gyakorlati tevékenység, amelynek feladata a bűncselekmény tényállásának - a vádemelés kérdésében való döntéshez szükséges mértékben történő - felderítése, a bizonyítékok összegyűjtése és az elkövetők felkutatása.[8] A fogalomból két összetevőt szükséges mindenképp kiemelni. Egyrészt a sokoldalúságra, másrészt a vádemelés kérdésében való döntéshez szükséges mértékre való utalást, amelyek rendkívül fontosak témám szempontjából.
Az Alaptv. számtalan rendelkezést tartalmaz a büntetőeljárási joggal összefüggésben, kifejezetten nem szól azonban arról, hogy mi is egy büntetőügy legfőbb célja, mi képezze a büntetőjogi felelősségre vonás alapját. Ha kizárólag alkotmányjogi szempontból vizsgálnánk a kérdést, meglátásom szerint mind a két modell, vagyis a materiális, illetve a formális igazságot kereső eljárási forma alaptörvénykonformnak minősülne. A Be. számára azonban - nyilván jogtörténeti hagyományokra is figyelemmel - továbbra is a materiális, az anyagi igazság az a fundamentum, amit tisztázni kell. Azt kell felderíteni, hogy egy múltbeli idősíkban mi történt, vagyis az igazságot.[9] A törvény megfogalmazásából adódóan a materiális igazság keresése - a bíróságon túlmenően - a nyomozó hatóság és az ügyészség számára is kötelezettség.[10] Logikusan adódna tehát, hogy ha a büntetőeljárási törvény ugyanazt a mércét állítja mindkét szervezet elé, akkor együttműködést vár el tőlük. A sokoldalú szellemi és gyakorlati tevékenységet csak abban az esetben lehet megvalósítani, ha a közös cél elérésére rendelt szervezetek ismereteiket és tapasztalataikat egyesítve együtt gondolkodnak. Láng László a már idézett és a régi Be. hatálybalépése kapcsán megjelent cikkében azt is rögzítette, hogy a nyomozó hatóság önállóan végzett nyomozásának elismerése nem valamiféle kivétel, hanem a bűnüldözés szakszerűségi okából hozott, feltétlenül kívánatos kompromisszum.[11] Érthető is, mivel a materiális igazság keresése eleve elérhetetlen célkitűzés, ha az ügyészség a nála meglévő tapasztalati tőkét nem tudja a nyomozó hatóságnak átadni, illetve ha a rendőrség az eljárás során elveszíti a kezdeményezés lehetőségét és képtelen erőforrásait kihasználni.
Felvetődik tehát a kérdés, hogy ha az ügyészség mint közvádló az igazságszolgáltatás közreműködője, ha az igazságszolgáltatás része a vádemelés előkészítése (nyomozás) és ha a törvényhozás a materiális igazság keresését várja el a nyomozó hatóságtól és az ügyészségtől, akkor mi az az alkotmányjogi, büntetőpolitikai vagy bármilyen más logikus ok, amely miatt a nyomozást két részre kell osztani és a szerepeket, illetve a felelősséget ennyire élesen el kell határolni? Őszintén szólva többször, újra és újra átolvastam a Be.-hez fűzött törvényi indokolást, de a kérdésre a választ nem találtam meg. Különösen annak fényében nem, hogy a koherenciazavar megszüntetése mellett a törvényalkotó az eljárás gyorsítását tekintette az új Be. egyik legfőbb célkitűzésének. Kérdéses azonban, hogy az új viszonyrendszer miként képes ezt elérni.
Az előbbiekben talán némileg előreszaladtam, mivel a büntetőeljárás hatályos felépítéséről még nem szóltam. A régi Be. három részre osztva a büntetőeljárást, elkülönítette a nyomozást (IX. Fejezet), a vádemelést (X. Fejezet) és a bírósági szakaszt (elsődlegesen Harmadik Rész). A hatályos büntetőeljárási törvény egyik legszembetűnőbb változtatása, hogy nemcsak megbontotta az említett triászt, de a vádemelést a nyomozásba integrál-
- 44/45 -
ta, amelyet ezt követően két részre osztott: felderítésre és vizsgálatra.[12] A jogalkotó azonban nemcsak a büntetőeljárás tagozódását változtatta meg, de élesen elválasztotta egymástól a nyomozó hatóság és az ügyészség feladatait, illetve felelősségét aszerint, hogy az ügyben gyanúsítottként felelősségre vontak-e már valakit.[13]
A felderítés rendeltetése annak megállapítása, hogy történt-e bűncselekmény, és ha igen, ki az elkövetője és amennyiben mind a két kérdés tisztázást nyert, az elkövetőt gyanúsítottként kell kihallgatni. A két szakasz, vagyis a felderítés és a vizsgálat között a legjelentősebb különbség, hogy a felderítés során az ügy ura a nyomozó hatóság, míg a vizsgálati szakban a nyomozás már az ügyészség rendelkezései szerint folyik.[14] A nyomozás felderítési szakaszában az ügyészségi jogosultságok az eljárás törvényességének a biztosítására hivatottak. Tehát az ügyészségnek kell garantálnia felügyeleti jogkörében, hogy a nyomozó hatóságok az Alaptörvényben, a büntetőeljárási törvényben, valamint az egyéb törvényekben meghatározott rendelkezéseket betartsák.[15] Míg felderítés során az ügyész felügyelőként jár el, a vizsgálat ideje alatt olyan eszközök állnak az ügyészség rendelkezésére, amelyekkel operatív módon képes irányítani a nyomozó hatóság által végzett nyomozást.[16]
Az előbbieket megismételve azt mondhatom, hogy a felderítést a nyomozó hatóság teljes önállósága jellemzi, amikor is az ügyészség - újra magára öltve az alkotmányozás során már kopottasnak minősített törvényesség őre palástot - kizárólag törvényességi szempontból vizsgálódhat. A nyomozás irányát, folyamatát a nyomozó hatóság határozza meg, afelett kizárólagosan rendelkezik. Az ügyészség csak abban az esetben avatkozhat közbe, ha törvénysértést észlel és akkor is csak - értelemszerűen - utólagosan. A kérdés csupán az, hogy mit is értünk törvénysértés alatt, vagyis hol húzható meg a felügyeleti jogkör határa.
A Be. rendelkezéseiből következően az ügyészség a felderítés során a hathavonta történő iratbemutatás alkalmával [Be. 351.§ (2) bekezdés], az adatkérés engedélyezése körében (például Be. 216-227. §-ai), jogorvoslat elbírálása kapcsán (például Be. 369-372. §-ai), illetve kényszerintézkedések indítványozása [például közjegyzői vagy ügyvédi irodában történő kutatás, lefoglalás; Be. 303. § (2) bekezdés és Be. 309. § (2) bekezdés] esetén vizsgálja meg a nyomozás anyagát és szükség esetén közli - a nyomozó hatóságra nézve egyébként kötelező - álláspontját. Már az előbbi felsorolásból is látható, hogy a törvényességi felügyelet elsődlegesen a jogszabályok betartatásához kapcsolódik. Az igazi kérdés azonban az, hogy a törvényességi felügyelet körébe vonható-e az az eset, amikor a nyomozó hatóság rossz csapáson haladva, szakszerűtlenül, ügyetlenül végzi a nyomozást, és ha igen, milyen - objektív - mércét kell alkalmazni ennek megítélése érdekében. További megválaszolandó kérdés, hogy ilyen esetekben az ügyészség utat mutathat-e a nyomozó hatóságnak, előírhatja-e, hogy milyen konkrét eljárási cselekményeket kell végrehajtania.
Az egyik megközelítés szerint az ügyészség kötelessége a valósághű tényállás felderítése, ezért minden olyan intézkedés, bizonyítási vagy nyomozási cselekmény vagy annak elmulasztása, amely e cél elérését hátráltatja, törvénysértő és így a felügyelő ügyész intézkedését kell, hogy kiváltsa. A valósághű tényállás megállapítását célzó felügyeleti eszközök csak arra szolgálhatnak, hogy az ügyészség megakadályozza, hogy a nyomozó hatóság letérjen az útról, az utat azonban a nyomozó hatóságnak kell kijelölnie. A másik álláspont szerint a felügyelet kizárólag törvényességi szempontú vizsgálódást jelent, vagyis az ügyészség célszerűségi, gazdaságossági és - ami a legfontosabb - kriminalisztikai, szakmai oldalról nem értékelheti a nyomozó hatóság tevékenységét. Mindkét értelmezés mellett több érv felhozható, mivel a kérdés önmagában a Be. 25. és 26. §-ainak egyszerű nyelvtani értelmezésével megnyugtatóan nem tisztázható. A magam részéről azonban egy köztes álláspontot képviselek.
Elismerem, hogy a törvényességi felügyelet körének meghatározása során nem kizárólag a Be. már említett rendelkezéseiből lehet és kell kiindulni, hanem a jogszabályokat összességükben, rendszerükben kell értékelni. Ebből következően vitathatatlan, hogy a valósághű tényállás felderítése a nyomozó hatóság kötelessége, így ha ezt nem vagy nem megfelelően teljesíti, akkor törvénysértést valósít meg, amit az ügyészségnek szóvá kell tennie. A Be. 31. §-ának (2) bekezdése ugyanakkor egyértelművé teszi, hogy a nyomozó hatóság az előkészítő eljárás és a felderítés alatt önállóan, a vizsgálat során pedig az ügyészség irányításával jár el. A nyomozás kettéosztása és a felelősség elhatárolása azt jelenti, hogy ha az ügyészség szakmai tévelygést észlel, kizárólag ezt a tényt és az azt megalapozó indokokat közölheti a nyomozó hatósággal. Nincs azonban lehetősége arra, hogy az eljárás folytatásához támpontokat adjon. Már csak azért sem, mert a törvényhozó a felügyelet fogalmával élt, amikor az ügyészség jogköréről szólt. A felügyelet definíciójába pedig tartalmilag nem fér bele a rendelkezési jog.[17]
A törvényi indokolás szerint jelentős társadalmi igény mutatkozik az eljárások időszerű befejezése, valamint a büntető igazságszolgáltatás hatékony működése iránt, amelynek lényege, hogy a bűncselekmények elkövetőit - de csak őket - kivétel nélkül, minél kevesebb társadalmi ráfordítás mellett, tisztességes eljárásban vonják felelősségre. Még ha az ismertetett értelmezési lehetőségek közül az elsőt fogadom is el, akkor is azt kell mondanom, hogy a felderítés jelenlegi szabályozása alkalmatlan a jogalkotó által elérni kívánt célok megvalósítására. Úgy vélem, hogy az ügyészségnek a felderítés során nem korrigálnia, hanem segítenie kellene a nyomozó hatóság munkáját. Érthetetlen az is, hogy a jogalkotó miért nem biztosította legalább annak a lehetőségét, hogy a nyomozó hatóság állásfoglalás-kérése esetén az ügyészség érdemi - akár kötelező, akár ajánlás jellegű - iránymutatást adjon. Ennek hiánya ugyanis - mint az alábbi példa is mutatja - a nyomozások zátonyra futását és/vagy elhúzódását eredményezi.[18]
Mind a régi, mind a hatályos Be. szól a nyomozás tartamáról azzal, hogy 2018. július 1. napja óta az ügyész-
- 45/46 -
ségnek nem kell formális határozatot hoznia a nyomozás határidejének meghosszabbításáról. A Be. 351. §-ának (2) bekezdése értelmében azonban - mivel határidő hosszabbításra nincs szükség - a nyomozó hatóságnak hathavonta be kell számolnia a nyomozás állásáról.[19] A gondot abban látom, hogy míg a régi Be. 176. §-ának (1) bekezdése szerint a nyomozást legfeljebb két hónapon belül be kellett fejezni, így a nyomozó hatóságnak a határidő lejárta előtt előterjesztéssel kellett élnie a hosszabbítás érdekében, addig ma az ügyészség az elrendelésről szóló feljegyzés beérkezését követően - kivételektől eltekintve - hat hónapig semmit sem tud a nyomozás állásáról. Önmagában már a két hónapig tartó tétlenség is alkalmas lehet egy büntetőügy "megtorpedózására," de hat hónap alatt a hajó el is süllyed, nemcsak az oldalára dől. Hogy gyakorlati példával éljek: állatkínzás vétsége miatt - már bírósági szakban - büntetőeljárás van folyamatban a feljelentettekkel szemben, akik a vádirat szerint nagyszámú állatot tartottak nem megfelelő körülmények között. Utóbb - feljelentés révén - adat merült fel arra, hogy a feljelentettek ismét állatokat tartanak, amely miatt - többek között - adatgyűjtést, kihallgatásokat és természetesen kutatást kellett volna foganatosítani. A nyomozás elrendeléséről szóló feljegyzés iktatásakor semmiféle olyan körülmény nem merült fel, amely miatt az iratok soron kívüli bemutatását kellett volna kérni, mivel a rendőrség a korábbi, már bíróság előtt folyamatban lévő ügyben rendkívül lelkiismeretesen és szakszerűen végezte a feladatait. A hat hónapot követő kötelező iratbemutatás alkalmával azonban fény derült arra, hogy a nyomozó hatóság - az időközben történt újabb feljelentés ellenére - azt sem tisztázta, miszerint az ingatlanban valóban tartanak-e állatot, ha igen, hányat és milyen körülmények között. Az ügyészség természetszerűleg átiratában jelezte a törvénysértés tényét és okát, azonban az eset kiemelése nemcsak a büntetőeljárás eredményessége miatt fontos. A felderítés jellegéből, a nyomozó hatóság teljes körű önállóságából adódóan ugyanis a rendőrség mulasztása nemcsak a statisztikai mutatókat ronthatja és az eljárás időszerűtlenségéhez vezethet, de az ügy jellegéből adódóan visszafordíthatatlan és helyrehozhatatlan eredménnyel, jelen esetben akár az állatok pusztulásával járhat. Még felvetni se igazán merem, hogy a hasonló nemtörődömség mihez vezethet, ha az ügyben kiskorú sértett szerepel vagy hozzátartozók közötti erőszak merül fel, amely ügyek egyébként is mindig gondos odafigyelést és nagyfokú körültekintést igényelnek.
Összefoglalva az eddigi gondolatokat úgy vélem, hogy a felderítés során betöltött törvényességi őr szerepkör érthetetlenül száműzi az oldalvonal mellé az ügyészséget. A nyomozó hatóság önállóságát növelhette volna úgy is a jogalkotó, hogy közben az ügyészséget nem teszi az eljárás passzív szemlélőjévé. Az utóbbi években folyamatosan csökkent a regisztrált bűncselekmények száma és így az ügyészség iratforgalma is,[20] ami tehát nem indokolhatja a szerepváltozást. Különösen nem úgy, hogy közben a vizsgálat során - mint arra majd kitérek - vezető szerep jutott az ügyészségnek. Az ügyészségre rótt passzív szerepkör nem a rutinszerűen elintézhető ügyekben jelent valós problémát, hanem a jogilag és ténybelileg is összetett büntetőügyekben, amelyek így gyakran közérdeklődésre tartanak számot. Olyan büntetőeljárásokban tehát, amelyeknél a gyors, szakszerű és - ami még fontosabb - az eredményes ügyészi és nyomozó hatósági munka leginkább alkalmas lehet például a generális prevenció megvalósítására.
Amíg a felderítés a nyomozó hatóság teljes önállóságával és az ügyészség felügyeleti szerepkörével jellemezhető, addig a vizsgálat épp ennek reciproka. A gyanúsítotti kihallgatást követően a nyomozás a vizsgálati szakkal folytatódik, amelyet az ügyészség irányít. A nyomozó hatóság önállósága a vizsgálat során nem szűnik meg, azonban mozgástere jelentősen beszűkül. A továbbiakban ugyanis a nyomozó hatóság önállóan elvégzi a felelősségre vonást követő beszámolójában tervezett eljárási cselekményeket,[21] azokat a nyomozati cselekményeket, amelyek késedelmet nem tűrnek vagy az ügyészség utasításához szükségszerűen kapcsolódnak,[22] illetve azokat, amelyek a gyanúsítás tárgyát nem érintik vagy más elkövető felderítésére irányulnak.[23]
Nagyobb terjedelmű vagy több terheltet (elkövetőt) érintő büntetőügyekben meglátásom szerint a jogszabálymódosítás érezhető változtatásokat nem eredményez majd, mivel a hasonló büntetőeljárásokban az ügyészség már eddig is felvállalta az irányító szerepet és átirataival utat mutatott a nyomozó hatóság számára.[24] Az ügyiratforgalom nagyobb részét kitevő kisebb súlyú büntetőügyekben azonban idővel az eljárások elhúzódásához vezethet a felesleges adminisztráció. Míg korábban - túlnyomóan kéthavonta - az ügyészség a határidő-hosszabbítás kapcsán átvizsgálta a nyomozás anyagát és csak szükség esetén avatkozott az eljárás menetébe, addig a Be. hatálybalépése óta ezt minden egyes iratbemutatás[25] alkalmával meg kell tennie. Az eljáró ügyészségi alkalmazottnak minden revízió alkalmával alaposan, teljes terjedelmében újra és újra át kell vizsgálnia az iratanyagot és átiratában kell meghatároznia, hogy kit, mire nézve és miért kell kihallgatni, milyen szakkérdés miatt van szükség szakértő kirendelésére, hol és milyen körben kell kényszerintézkedést foganatosítani stb. Ez a fajta utasításadási kötelezettség a kisebb súlyú és egyszerűbb megítélésű ügyeknél, amelyekből egyébiránt a legtöbb van, csak a két szervezet leterheltségét és az eljárás elhúzódását eredményezi. Egyrészt a nyomozó hatóság hiába van tisztában a teendőkkel, mégis köteles bevárni az ügyészség utasítását és amíg az megérkezik, a büntetőügy gyakorlatilag nem mozdul előre.
A mindennapok tapasztalatai alapján azonban szerencsére azt mondhatom, hogy a nyomozó hatóság gyakorlata nem a tétlenség, a várakozás irányába hat. A nyomozó hatóság ugyanis az ügyészi utasításra várva is foganatosítja a szükséges eljárási cselekményeket, majd az ügyészi instrukciók ismeretében korrigálja a nyomozás irányát, a még elvégzendő eljárási cselekményeket. A szabályozási hibát a magam részéről abban
- 46/47 -
látom, hogy ha a nyomozó hatóság minden esetben tartja magát a jogszabály szövegéhez, akkor az az észszerű időn belüli eljáráshoz való jog sérelmét eredményezi. Az irányítás lényegéből adódóan alá-fölé rendeltséget jelent, vagyis elvben a nyomozó hatóság - jogszabályi felhatalmazás hiányában - csak az ügyészség utasítására végezhet nyomozati cselekményeket.
Gondolataimat Láng László szavaival kezdtem, munkámat Hevér Tibortól vett idézettel zárom. Hevér Tibor szerint ugyanis a nyomozó hatóság nem az ügyész folyamatos pátyolgatásra szoruló kistestvére, az ügyész pedig nem a nyomozások "háttértáncosa."[26] Sajnálatosan a hatályos szabályozás alapján sokakban mégis ez a kép alakulhat ki. Nem állítom, hogy a jelenlegi jogszabályi környezet alaptörvény-ellenes lenne, mivel az ügyészség magához vonhatja a nyomozást[27] vagy elvégezhet egyes eljárási cselekményeket,[28] illetve a végtelenségig élhet a felderítés során a felügyeleti jogkörökkel, amivel végül kikényszerítheti akaratát és így közvádlóként elláthatja alkotmányos kötelezettségét. Az új szabályozás azonban sajnálatosan nem az eljárások időszerűségéhez, az adminisztráció csökkentéséhez és az eljárásban részt vevők szerepének javulásához vezet.
Magam sem vitatom, hogy a Be. megalkotása során a nyomozó hatóság és az ügyészség viszonyát újra kellett értékelni, mivel a régi Be. hiába helyezte felügyeleti szerepkörbe az ügyészséget, jogköre tartalmilag jóval több volt annál. A feladatok és ily módon a felelősség éles elválasztása azonban csak azt eredményezi, hogy az eddigi konstruktív kapcsolat idővel egymásra mutogatássá változhat, ami pont a végső cél, az anyagi igazság felderítése és az eljárás időszerűsége ellenében hat. ■
JEGYZETEK
[1] Láng László: Nyomozásfelügyelet, nyomozásirányítás és kriminalisztika. Belügyi Szemle 2003. 7-8. sz. 30. o.
[2] A témában l. Nyíri Sándor: Az ügyész és a nyomozó hatóságok viszonyának egyes elvi kérdései. Ügyészségi Értesítő 1990. 3. sz. 3-11. o., Farkas Ákos: A nyomozó hatóság és az ügyész kapcsolatának modelljei. In: Tanulmányok dr. Kováts Andor professzor születésének 120. évfordulójára (szerk. Szabó Krisztián). Debreceni Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar, Debrecen 2004. 49-56. o.
[3] Bócz Endre: Vádfunkció, közvád, ügyész. Állam- és Jogtudomány 2011. 1. sz. 3. o.
[4] Barna Péter: A bűnüldözés elvi kérdései. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1971. 10. o.
[5] A Magyar Köztársaság Alkotmányáról szóló 1949. évi XX. törvény.
[6] Bócz: i. m. 4. o.
[7] Be. 787. § (3) bekezdésének d) pontja, illetve lásd a témában 42/2005. (XI. 14.) AB határozatot (ABH 2005, 504).
[8] Hevér Tibor: Gondolatok az ügyész és a nyomozó hatóság kapcsolatáról. Magyar Jog 2017. 5. sz. 308. o.
[9] Belovics Ervin: Új büntetőeljárási törvény, új feladatok. Börtönügyi Szemle 2018. 4. sz. 6. o.
[10] Az Alkotmánybíróság korábbi döntéseiben többször foglalkozott az anyagi igazság kérdésével és rögzítette, hogy az Alkotmány az anyagi igazság érvényesülésére nem, kizárólag az ahhoz szükséges és az esetek többségében arra alkalmas eljárásra biztosít alanyi jogot. [9/1992. (I. 30.) AB határozat, ABH 1992, 59, 65, 1320/B/1993 AB határozat, ABH 1995 683, 685., illetve 1437/B/1996 AB határozat, ABH 1998, 672, 674.] Az anyagi igazság keresése ebből következően jogállami követelmény és így a nyomozó hatóság, az ügyészség és a bíróság feladata.
[11] Láng: i. m. 25. o.
[12] További nóvuma a Be.-nek a nyomozást megelőző előkészítő eljárás. Munkámban - terjedelmi korlátokra is figyelemmel - a nyomozó hatóság és az ügyészség viszonyát kizárólag a nyomozás kapcsán vizsgálom.
[13] Meglátásom szerint már a felderítés és vizsgálat közötti "határvonal", vagyis a gyanúsítotti felelősségre vonás meghatározása is felemásan sikerült. A kriminalisztika valóban különbséget tesz aszerint, hogy ismert-e az elkövető vagy sem. A terhelti minőség azonban egy eljárásjogi kategória, ezért a nyomozást nem a terhelti kihallgatás ténye alapján kellett volna elhatárolni. Hogy példával éljek: egy tartási kötelezettség elmulasztásának vétsége miatt folyamatban lévő büntetőügy sosem minősülhet "ismeretlenesnek", mivel a törvényi tényállás eleve megadja, hogy ki lehet az elkövető. Ilyen és hasonló ügyekben a felderítés-vizsgálat felosztás értelmetlen és kriminalisztikai szempontokkal sem igazolható.
[14] Belovics: Új büntetőeljárási... 9. o.
[15] Belovics Ervin: Második Rész. A bíróság az ügyészség és a nyomozó hatóság. Az ügyészség. IV. Fejezet. In: Büntetőeljárás jog. Kommentár a gyakorlat számára I. (szerk. Belegi József). HVG-ORAC, Budapest 2018. 83. o.
[16] Belovics: Második Rész. A bíróság... 85. o.
[17] Munkámban a felügyelet és az irányítás fogalmainak az elemzésére nem vállalkozom, azt az ügyészség és a nyomozó hatóság viszonyában Nyíri Sándor már megtette. A témában l. Nyíri Sándor: A nyomozó hatóságok és az ügyészség kapcsolata az új büntetőeljárási törvényben. Ügyészek Lapja 1998. 4. sz. 5-20. o., illetve Nyíri Sándor: Az ügyészség és a nyomozó hatóságok kapcsolata a büntetőeljárásról szóló törvény hatálybalépése után. Belügyi Szemle 2003. 7-8. sz. 56-72. o.
[18] A szabályozás átgondoltságát mutatja, hogy a Be. 26. § (2) bekezdésének c) pontja nem teszi lehetővé, hogy az ügyészség hivatalból a nyomozó hatóság határozatát megváltoztassa. Emiatt ha felderítés során az ügyészség hivatalból például a megszüntető határozat törvénysértő voltát észleli, kizárólag a kasszáció lehetőségével élhet. Ezzel szemben, ha az ügyészség panasz alapján jár el, még a felderítés során is lehetősége van a döntés megváltoztatására a Be. 370. §-ának (1) bekezdése szerint. Megjegyzendő az is, hogy az ügyészségről szóló 2011. évi CLXI. törvény korábbi, 17. §-a (3) bekezdésének a) pontja értelmében az ügyészségnek 2018. december 31. napjáig a felderítés során is lehetősége volt a határozat megváltoztatására. A jogszabály-módosítás azonban ezt megszüntette.
[19] Ide nem értve a Be. 351. §-ának (4) bekezdését.
[20] L. pl. a legfőbb ügyész országgyűlési beszámolója az ügyészség 2017. évi tevékenységéről. http://ugyeszseg.hu/pdf/ogy_besz/ogy_beszamolo_2017.pdf (2019.08.07.)
[21] Be. 392. § (2) bek.
[22] Be. 392. § (3) bek.
[23] Be. 392. § (4) bek.
[24] Különösen azon ügyekben, amelyeknél a vádelőkészítéssel, a nyomozás törvényessége feletti felügyelettel és a vádemeléssel kapcsolatos ügyészi feladatokról szóló 11/2003. (ÜK. 7.) LÜ utasítás (a továbbiakban: Utasítás1) 37-39. §-ai szerint az ügyészség fokozott ügyészi felügyeletet jelentett be és gyakorolt.
[25] Az előkészítő eljárással, a nyomozás felügyeletével és irányításával, valamint a befejező intézkedésekkel kapcsolatos ügyészi feladatokról szóló 9/2018. (VI. 29.) LÜ utasítás (a továbbiakban: Utasítás2) 40. §-ának (2) bekezdése értelmében vizsgálat során az iratbemutatási határidőt úgy kell megállapítani, hogy az ügyészség az ügyet kéthavonta megvizsgálhassa.
[26] Hevér: i. m. 308. o.
[27] Be. 26. § (5) bek.
[28] Be. 26. § (4) bek.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző alügyész (Békéscsabai Járási Ügyészség).
Visszaugrás
