"Az interprofesszionális munka két, vagy több különböző foglalkozási ághoz tartozó szakma sokoldalú interakcióján alapul. Olyan kollaborációs vállalkozás [...], amely közösen megvitatott, egyeztetett és folyamatosan figyelemmel kísért célok elérésére irányul, közösen meghatározott eljárásmód alkalmazásával. Ehhez a sokféle tudás és szakértelem összeadódása szükséges, ez teszi lehetővé az egymással megosztott, egyeztetett, szakmai szempontok alapján történő együttes döntéshozatalt."[1]
Amikor manapság a közéletben kapcsolatokról beszélünk, akkor azalatt leginkább - kissé maliciózus és kimérten visszafogott megfogalmazással - befolyás-orientált érdekérvényesítő ismeretséget értünk. Az államapparátus részét képező szervek között azonban jórészt más típusú kapcsolat van: annak jellegét, hivatalos formáját és tartalmi kereteit jogszabályok és közjogi szervezetszabályozó eszközök határozzák meg. Nyugodtan mondhatjuk tehát, hogy az effajta kapcsolat relatíve kötött; szabadsága többnyire a hivatali működés körén kívülre esik.
Annak megítélése, hogy a kapcsolat "kétféle" jellegének milyen az ideális aránya, igen változatos. Sok múlik az adott szervek múltjában gyökerező hagyományokon, de talán még több az együttműködésre való hajlandóságukon. A magam részéről úgy ítélem meg, ez lehet a kulcsszó: nyelvészeti mélységekbe bocsátkozás nélkül kijelenthető, hogy az egyazon cél vezérelte, észszerű kereteken belüli együttműködés minden esetben a hatékonyság záloga. Hosszabb idő alatt és rögösebb utat bejárva, eredmény elérhető ugyan, ám ennek értékéből sokat elvesz, ha az érintettek makacs különállása tapasztalható. Az erőltetett partikuláris hozzáállás előbb-utóbb odáig is vezethet, hogy az "önjáró" szervek, hivatalok már a hozzájuk telepített feladatköröket sem tudják az elvárt színvonalon ellátni. Ez pedig végső soron megkérdőjelezi valódi létjogosultságukat: ha a bennük rejlő potenciál elenyésző, felmerül a kérdés, indokolt-e - változatlan formában - a fenntartásuk.
Vajon az iménti előfeltevések rávetíthetők-e az ügyész és a nyomozó hatóság kapcsolatára? Amennyiben igen, adhatók-e mintaválaszok az együttműködés mikéntjére irányuló kérdésekre? Van-e standardizált megoldókulcs a hétköznapokban tucatszám felmerülő gyakorlati problémákra? Ezek azok az alapvető sarokkérdések, melyek semmiképp sem kerülhetők meg, ha az ügyész-nyomozó hatóság párosának működését szeretnénk megvizsgálni és annak ideálishoz közelítő módjára vonatkozóan támpontokat adni. Az alábbiakban erre teszek kísérletet.
Hatályos eljárási kódexünk minden mást megelőzően rögzíti: a büntetőeljárásban a vád, a védelem és az ítélkezés egymástól elkülönül[2]. Ez a tétel nem csupán egy alapelvet deklarál, hanem lényegében kijelöli az eljárás legfőbb szereplőit, akik annak kimenetelét - a rendelkezésükre álló törvényes eszközökkel - érdemben befolyásolják, eldöntik. Ugyan kifejezetten nem említi a nyomozó hatóságot, azonban a vád, illetve a vádló tevékenységének immanens eleme a nyomozás[3], melyet a nyomozó hatóság (önállóan, továbbá ügyészi[4], esetleg bírói[5] rendelkezésre), vagy - kisebb-nagyobb mértékben a nyomozó hatóság közreműködésére támaszkodva[6], bizonyos esetekben - az ügyész végez[7]. Az alapelvi rendelkezések között - immár explicite - a nyomozó hatóság (és az ügyész) meghatározó szerepére utal a jogorvoslati jog[8], a védelem joga biztosításának[9] és az officialitás[10] törvényi megfogalmazása, kibontása is.
Mindehhez a közjogi alapot az Alaptörvény, valamint az ügyész és a nyomozó hatóság jogállását meghatározó szervezeti törvények biztosítják. Ezek az ügyész kapcsán világossá teszik, hogy ő a közvádló, aki az igazságszolgáltatás közreműködőjeként az állam büntetőigényének kizárólagos érvényesítője és a bűnüldözés során jogokat gyakorol a nyomozásban és a bíróság előtt[11]. A rendőr-
- 305/306 -
ség[12], illetve a Nemzeti Adó- és Vámhivatal[13] (bűnügyi nyomozó hatósági jogköréhez kapcsolódó) alapvető feladata a bűncselekmények megelőzése és felderítése[14].
A bűncselekmények felderítése, nyomozása (vizsgálata) jelenti azt a kapcsolódási közeget, amelynek keretein belül az ügyész és a nyomozó hatóság interakciói értelmezhetők. Ezeket leginkább - sommásan - kölcsönös függőségi viszony jellemezte hivatali érintkezésnek nevezhetjük: mindkét szervezet önmagában is (bár eltérő mértékben) hierarchizált és ehhez adódik a két szervezet ugyancsak alá-fölérendelt kapcsolata, az ügyész javára. Ez utóbbi nyilvánvalóan mérvadó ismérv, de optimális esetben a gyakorlatban kevéssé észrevehető, ha a felek határozottan, de egyben racionálisan és konstruktívan állnak a felmerülő kriminalisztikai és jogi problémák megoldásához. Előfordulhat persze olyan szituáció, amikor a nyomozó hatóság nem ért egyet az ügyésszel valamiben, vagy fordítva. Ilyenkor - a közös célról, vagyis az elkövető büntetőjogi felelősségre vonásának eléréséről nem megfeledkezve - célszerű először a pontos "diagnózist" felállítani, majd a felmerülő vitás kérdés mélyére ásni és annak mibenlétét szintetizálni. Ez legtöbbször elvezet a megfelelő "terápia" kiokoskodásáig, de csak akkor, ha mindig meghallgattatik a másik fél is.
Ügyészi oldalon időnként előfordul sajnos az "erőfölénnyel visszaélés": amikor már elfogynak az észérvek és a nyomozó hatóság még mindig nem törik meg, marad - még olykor élőszóban vagy telefonbeszélgetés során is(!) - az "utasítom" szóhasználat, ami jogos felháborodást válthat ki a rendőrből, pénzügyőr nyomozóból. Ilyenkor - ha az ügyésznek önérzetes előadóval van dolga (vagy csak neki is rossz napja van), aki vezetői támogatást is kap hozzá - megtörténhet, hogy a nyomozó hatóság vezetője a felettes szerve útján a felettes ügyészhez fordul[15], ami azzal jár, hogy ott (a magasabb fórum előtt) kerülhet az ügyész akár nagyon kényelmetlen helyzetbe. Ám ha az ügyész a felettese előtt meg tudja védeni álláspontját, joggal merülhet fel, hogy a nyomozó hatósággal azt azért nem tudta elfogadtatni, mert az egyeztetési folyamatba csúszott (érvelési, stílusbeli kommunikációs, esetleg az adott ügyészség és nyomozó szerv közötti - régről eredeztethető, mesterségesen életben tartott és emiatt nehezen orvosolható - rossz viszonyból fakadó) hiba.
A nyomozó hatóság "térfelén" inkább olyan - tapasztalataim szerint szerencsére elszigeteltnek mondható - esetek figyelhetők meg, melyekből a nyomozó hatóság eljáró tagjának felületességére, érdektelenségére lehet következtetni. A törvényesség küzdelmes helyreállítása mellett sajnos ilyenkor ultima ratio-ként (nem megleckéztetésképpen, hanem a jövőre nézve levonandó tanulságul) nem maradhat el az ügyész részéről a parancsnoki kivizsgálás kezdeményezése. Jól illusztrálja viszont az ügyész általában is jellemző türelmét az alábbi megtörtént eset.
A pénzhamisítás bűntette miatt 2009. október 29-én elrendelt nyomozást - mely azért indult, mert ismeretlen elkövető 2009. október 28-án egy étteremben a pincérnek, majd 2009. október 31-én a piacon egy kistermelőnek hamisnak látszó, mindkét esetben azonos sorozatszámú, 10 000 forintos bankjeggyel fizetett - a rendőrség a Be. 188. § (1) bekezdés c) pontja alapján 2010. február 26-án felfüggesztette. (1) Az ügyészség a hozzá 2010. március 31-én érkezett felfüggesztő határozatra reagálva, 2010. április 1-jén - a bűncselekmény pontos minősítése és az elkobzási előterjesztés felfüggesztő határozaton kívüli megtétele érdekében - kijavító határozat meghozatalára, továbbá formai követelmények megtartására hívta fel a nyomozó hatóságot. (2) Három hónappal később, 2010. július 2-án az ügyészség újabb átiratában ismételten felhívta a nyomozó hatóságot a korábban írtak soron kívüli teljesítésére. (3) Mivel az ügyészi utasítás végrehajtására továbbra sem került sor, 2010. augusztus 25-én az előadó ügyész telefonon vette fel a kapcsolatot a nyomozó hatósággal, ahol azt a tájékoztatást kapta, hogy az ügy előadója 2010. augusztus 31-ig szabadságát tölti, azonban amint munkába áll, haladéktalanul intézkedni fog az ügyben. (4) 2010. szeptember 8-án felcsillant egy (mint utóbb kiderült: csalóka) reménysugár, ugyanis - elkobzásra irányuló előterjesztéssel együtt - megérkeztek a nyomozás iratai az ügyészségre. Az ügyészség kisebb csalódás mellett - az (1) pontban foglaltak csupán részleges teljesítése miatt - a 2010. szeptember 12-i átiratával visszaküldte az iratokat a nyomozó hatóságnak. (5) A nyomozás iratai 2010. október 15-én érkeztek meg újfent az ügyészségre. Az ügyészség az iratokat - az elkobzási indítvány megtételére való alkalmatlansága miatt - ismételten kénytelen volt visszaküldeni 2010. november 10-én.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
