A büntetőjogot és a büntetőjogi gondolkodást meghatározó három alapvető fogalom egyike, a bűncselekmény elkövetője.[1] Ez nem véletlenül alakult így, hiszen minden elkövetett bűncselekmény mögött egy vagy több bűnelkövető áll, aki(k) nélkül nincs bűncselekmény. Modern büntetőjogokban alapelvi szinten fogalmazódik meg a tett büntetőjogi felelősség elve, mely azt jelenti, hogy a büntetőjogi felelősség megállapításának alapja az elkövetett cselekmény.[2] Ennek megfelelően a bűncselekmény minősítése szempontjából, - ami az elkövető(k) személyét, avagy személyiségét illeti, - a jogalkalmazót csupán az érdekli, hogy az elkövető rendelkezik-e az alannyá válás valamennyi feltételével és nem áll-e fenn vele szemben valamilyen büntethetőségi akadály, mely a büntetőjogi felelősség megállapítását kizárja. Ezen túl a bűncselekmény minősítése szempontjából, már teljesen közömbös, hogy ki az elkövető. Györgyi Kálmán szavait kölcsönözve: "nem az elkövető életvezetését és eddigi életútját kérjük számon, hanem és elsősorban az elkövetett cselekményt."[3]
Bár a büntetőjogi felelősség megállapításának középpontjában kétségtelenül az elkövetett bűncselekmény áll, de a büntetést mindig konkrét személlyel szemben szabja ki a bíróság és ennek a személynek szinte minden tulajdonsága komoly szempont lehet a büntetés meghatározásakor.[4] A modern büntetőjogi rendszerekben a büntetés kiszabása során, nem tekinthetünk el attól, hogy részletesebb vizsgálat tárgyává tegyük, hogy ki is a konkrét bűncselekmény elkövetője. Annál is inkább, hiszen a büntetéskiszabás egyik deklarált feladata, hogy a kiszabott büntetés legyen tekintettel a büntetési célokra. A büntetés akkor tölti be leghatékonyabban a célját, ha a bűncselekmény elkövetéséhez képest minél hamarabb és az elkövetett tetthez, valamint az elkövető személyiségéhez igazítottan, vagyis az individualizáció elvét is szem előtt tartva kerül kiszabásra. A büntetési célokra tekintettel történő büntetéskiszabás tehát nem képzelhető el az elkövető személyiségének a bűntett által meghatározott körben és mélységben történő feltárása nélkül. Földvári szerint nagyon megkönnyítené a büntetéskiszabás felelősségteljes munkáját az elkövető személyiségének alapos ismerete.[5]
A helyes büntetéskiszabás kulcsfontosságú kérdése a büntetőjognak, legalább olyan fontos kérdés, mint a bűncselekmény helyes minősítése.[6] A büntetéskiszabás bonyolult folyamata azonban számos elméleti problémát felvet.[7] A témánk szempontjából csupán néhány lényeges momentumot kiragadva: a bűncselekmény súlyával álljon-e arányban, vagy sokkal inkább a bűnelkövető személyéhez igazodjék a büntetés? Mennyiben vehető figyelembe az elkövető személyisége, eddigi életútja, életvezetése a büntetőjogi szankció megállapításakor? Lehet-e objektív a bíró, amikor a humanitás elvének parancsából kiindulva, figyelembe kell vennie azt a tényt, hogy a bűnelkövető is ember? Olyan alapvető elvi kérdések ezek, melyekre évtizedek óta rendszeresen megtalálja, - de legalább is megtalálni véli- a helyes választ a tudomány, de aztán mégis újra és újra felvetődnek, igaz kicsit más kontextusban.
Az elkövető személyét és személyiségét a szakirodalom sokszor egymás szinonimájaként használja, holott a két kategória között lényegi különbségek rejlenek. Kicsit leegyszerűsítve ugyan a dolgokat, de egy egyszerű közokirat, akár a személyi igazolvány alapján, az elkövető személyét illetően, szinte minden lényeges tényező megállapítható. Ez alapján el tudjuk ugyanis dönteni az elkövető nevét, címét, életkorát, nemét, családi állapotát, akár társadalmi csoporthoz tartozását is. Az elkövető személye tehát olyan adatok halmaza
- 498/499 -
lesz, mely nem függ az elkövető életvezetésétől, jellemétől, természetétől, hanem ezekre tekintet nélkül, objektíven, különösebb bírói értékelés nélkül is megállapítható. Ellenben a személyiség már olyan információk sokasága lesz, mely nem fejthető meg egy egyszerű személyazonosításra alkalmas okiratból. A személyiség vizsgálata már nem nélkülözi a különböző személyiségjegyek alapos megismerését. Az agresszióra való hajlam, a csavargó, munkakerülő, züllött életmód, sokkal inkább az elkövető személyiségében rejlő faktoroknak tulajdonítható. A személyiség alapos feltárása már szakértői kérdés lehet a büntetőeljárás során. A büntetéskiszabásban ugyanakkor, mind az elkövető személyét, mind személyiségét illetően megfelelő információknak kell a bíró rendelkezésére állnia ahhoz, hogy igazságos legyen a büntetés.
Az elkövető személyének és/ vagy személyiségének a büntetőjog különböző korszakai különböző jelentőséget tulajdonítottak. Volt idő, amikor a törvény előtti egyenlőség megteremtésének mindenek felett álló érdeke, nem tette lehetővé a tettes személyének és különösen személyiségének a figyelembevételét. Természetesen volt olyan korszak is, mely igyekezett csupán a tettesre fordítani a büntetőjogi gondolkodás figyelmét, míg napjainkra megszilárdult az az elvi tétel, hogy az elkövető személyiségét a büntetéskiszabás során a bírónak kell vizsgálnia. Ennek az elvnek a büntetőjogba való beágyazódása egy történeti folyamatnak az eredménye volt, mely a tett és tettes büntetőjogi iskolák harcának köszönhetően alakult így. Tanulmányomban most ezt a történeti vonulatot tekintem át dióhéjban. Arra igyekszek fókuszálni, hogy honnan indult és hol tart ma a tettes személyének és személyiségének a figyelembevétele, és miért van ennek kiemelt jelentősége a végleges bírói döntés meghozatalában.
Az elkövető személyének és személyiségének a büntetés kiszabásánál történő figyelembevétele nem volt mindig evidens a büntetőjog tudomány történetében. A 18. század végén, amikor a klasszikus iskola tanai megjelentek Európában, mérföldkőnek volt tekinthető az elkövetett tetthez igazodó büntetés elterjedése. Ennek óriási jelentősége volt abban az időben, hiszen a tettel arányos büntetés teremthette meg a törvény előtti egyenlőséget. A tett ugyanis egyenlősít, hiszen nincs tekintettel az elkövető társadalmi állására, egyházi személy mivoltára, nemesi, jobbágyi vagy bármely más származására. A klasszikus iskola szerint a büntetés célja az igazságos, proporcionális megtorlás, mely megakadályozza, hogy az elkövető újabb bűncselekményt kövessen el, ugyanakkor visszatartó hatást gyakorol másokra nézve is.[8] Ekkor vált szállóigévé az a Beccariai tétel, hogy a bűnözés legősibb ellenszere, nem a büntetések kegyetlensége, hanem azok elkerülhetetlensége.[9] A bűncselekmény tehát valamennyi esetben büntetést von maga után, a büntetést pedig a tettel arányosan kell kiszabni. A tett büntetőjogi iskola a maga idejében a feudális önkénnyel szemben ugyan hatalmas előrelépés volt, de a tettes személyét és személyiségét is figyelmen kívül hagyta és elzárkózott más tudományos eredmények felhasználásától.
A 19. században a tudomány és a technika óriási fejlődésen ment keresztül. Ennek köszönhetően a szabad akarat, vagyis az ember uralma saját cselekedetei felett, sok esetben megkérdőjeleződött a tudósokban. A "büntetésnek a lehető legteljesebb mértében a tetthez kell igazodnia" tétel meghaladottá vált, és a merev tett büntetőjogi iskolával történő szembehelyezkedés, életre hívta a tettes büntetőjogi iskolákat.[10] Az új irányzatok művelői elsősorban orvosok, szociológusok, akik az embertan és a társadalomtudományok módszereinek és eredményeinek felhasználásával igyekeztek a büntetőjogot új alapokra helyezni.[11]
Ezekben az új irányzatokban a megtorlás helyébe a társadalom védelme került, az elkövető bűnösségét pedig az elkövető veszélyessége váltotta fel.[12] A tettes büntetőjogi szemléletet követő iskolákban felértékelődött a speciális prevenció szerepe, a büntetésnek fontos célja lett a javítás, nevelés, de ugyanakkor a javíthatatlan elkövetői kategóriákkal szemben
- 499/500 -
az elrettentés és ártalmatlanná tétel is. A büntetések elsődlegesen az elkövető személyi veszélyességéhez igazodó, javító, nevelő és biztonsági funkciókat betöltve, határozatlan időtartamban kerültek kiszabásra. Mivel az elkövető állt a büntetőjogi felelősségre vonás középpontjában, és mivel a bűnösség helyébe a veszélyesség került, egyes szélsőséges nézetek eljutottak arra a meggyőződésre is, hogy nem csupán azokkal az elkövetőkkel szemben kellene biztonsági intézkedéseket alkalmazni, akik már bűncselekményt követtek el, hanem azokkal szemben is, akiknek veszélyes állapota a bűncselekmény jövőbeli elkövetését valószínűvé teszi.[13] A büntetőjogi szankció határozatlansága, és a bűncselekmény elkövetése nélküli alkalmazása fontos büntetőjogi garanciáktól fosztotta meg az elkövetőket, melynek egyenes következménye lett a bírói önkény lehetőségének a megnyílása is.
A tett és tettes büntetőjogi iskola közötti ellentéteket igyekezett oldani a 19. század végén megjelenő közvetítő iskola, mely már a tettes tettét vizsgálta. Liszt szerint a bűn az elkövető személyiségének és az őt a bűncselekmény elkövetésének pillanatában körülvevő világnak a sajátos terméke.[14] A közvetítő iskola a klasszikus és a tettes büntetőjogi irányzatok összehangolására törekedett. Felfogásuk szerint a bűncselekmény nem csupán jogi, hanem egy társadalmi tényjelenség, a tettes pedig egy antiszociális személyiség. Az irányzat elismeri az arányosság elvét, de azt gyengítik az egyéniesítés követelményével. Liszt a "célbüntetésen" a bűnelkövető akarata elleni kényszert érti, mely szükséges a jogi javak megvédéséhez a bűntettesi típusoktól függően.[15] A büntetés célját a javításban, elrettentésben és ártalmatlanná tételben fogalmazta meg. Ezen céloknak megfelelően az elkövetőket az alábbi kategóriákba sorolta: javíthatók, javításra szorulók, a javításra nem szoruló alkalmi bűnelkövetők, és a javíthatatlan bűnelkövetők.
A 20. századi büntetőjogi gondolkodást is nagy mértékben meghatározta a tett és tettes büntetőjogi irányzatok immár nem harca, sokkal inkább váltakozása. Erre az időre már felismert ténnyé vált, hogy a bűnözés elleni küzdelemben a büntetőjog garanciális elveire és intézményeire szükség van. Így a tett és tettes büntetőjogi irányzatok már nem a korábbi szélsőséges formában, de mint megközelítési módok továbbra is jelen vannak. Amikor a bűnügyi statisztikák a bűnözés növekedéséről számoltak be, nem is beszélve a kezelések hatalmas anyagi költségeiről, akkor aposztrofáltuk, hogy a kezelés, a javítás, az elkövetők átnevelése, a treatment kudarcot vallott.[16] A kezelésbe vetett hit megingásának köszönhetően pedig újra felerősödtek a tett büntetőjogi szemléletet követő ún. neoklasszikus nézetek.[17] Ezek a büntetéskiszabás előterébe helyezik a tett és az elkövetője közötti arányossági viszony fokozottabb érvényre juttatását. Szabó András, a neoklasszikus iskola legnagyobb hazai képviselője szerint, a tettes személyiségállapota egy jogállamban nem lehet a büntetés alapja.[18] A büntetéskiszabás logikája nem cserélhető fel a nevelés, gyógyítás logikájával, ha meg akar maradni az igazságszolgáltatás kereteiben. Az arányos büntetés az egyedül lehetséges jogállami büntetés, mert egyedül ez fér össze a jogegyenlőség eszméjével.[19]
Amennyiben a tett és tettes büntetőjogi iskolák történeti váltakozását röviden értékelnünk kellene, megállapíthatjuk, hogy nincs új a nap alatt, régi és új korokban a tett és tettes büntetőjogi irányzatok "harca" határozza meg a büntetőjog fejlődését. Egyik iskola kudarca erősíti a másik iskola előretörését, egyes esetekben radikalizálódását és ez a folyamat gyakorlatilag napjainkban is tart. Tóth Mihály összegző szavaival élve: a klasszikus, determinista, majd a közvetítő irányzatok olykor látványos hullámokat vetve süllyedtek el, majd tértek vissza a csúcsra.[20] A történet folyamán az is megfigyelhető, hogy egyszerre egy időben, majdnem egymással párhuzamosan éltek és élnek egymás mellett olyan büntetőjogi iskolák, amelyek kizárólag vagy a determinizmus vagy az indeterminizmus prioritását hirdetik, és "ördögtől valónak mondják a másikat".[21] Ugyanakkor látnunk kell azt is, hogy még ha oly mereven el is határolódtak az irányzatok egymástól, de valójában vegytiszta formában egyik irányzat sem létezett,
- 500/501 -
hiszen a tett büntetőjogi irányzatok is igyekeztek pl. a visszaesés tényét értékelni, illetve a tettes büntetőjogi iskolákban is van jelentősége az elkövetett cselekménynek a felelősség megállapításában.[22] Nem véletlen tehát, hogy a harc az irányzatok között kiegyenlítődött, az ellentétek viszonylagossá váltak. A tett elsődlegességének elismerése mellett a tettes személyiségének jellemzői, egyaránt befolyásolhatták a proporcionális büntetést, enyhítve, pl. a fiatalkorúak esetében, illetve szigorítva azt, pl. a veszélyes bűnismétlőkkel szemben.[23]
Hol tartunk ma? Nos, a 21. századi büntetőjognak lényegesen új kihívásokkal kell szembenéznie. A régi, már-már idejét múltnak tartott és a büntetőjog képzeletbeli könyvtárának a polcain beporosodott elméleteket azonban, időről-időről segítségül lehet hívni a mai problémák kezelésére is. Mi sem bizonyítja ezt ékesebben, mint Günther Jakobs ellenség büntetőjog koncepciója, mely korunk egyik radikálisnak tekinthető tettes büntetőjogi szemléletet követő irányzata.[24] Az ellenség büntetőjog címzettjei elsősorban a terrorista bűnelkövetők, az ő esetükben már nem is a tettes személyisége, hanem veszélyessége kerül újra a büntetőjogi felelősségre vonás középpontjába. Mint potenciális ellenséget, mint veszélyforrást, ártalmatlanná kell őket tenni. Ennek egyik járható útja a büntetőjog hatókörének a lényeges előrehozatala, vagyis a megtörtént, és elkövetett bűncselekményekről, a jövőben elkövetendő cselekményekre irányítja a figyelmet. Ez a felfogás már-már vészesen emlékeztet bennünket a 19. századból megismert, és a 20. századból is rossz emlékeket idéző, ante deliktuális felelősség elvére.
A 21. századi büntetőjognak azonban nemcsak a terrorista bűnelkövetők jelentik az egyetlen kihívást. A büntetőjogi szankciórendszer is a változások korát éli, a büntetések humanizálódása, a szankciók átértékelődése a büntetéskiszabási szempontokat is szükségképpen alakítják. A nem is olyan régen még a szabadságvesztést általános jelleggel, főbüntetésként alkalmazó bírónak, ma a lehető legtöbb esetben törekednie kell a szabadságvesztést helyettesítő más, alternatív szankció kiszabására, és az eljárási alternatívák minél szélesebb körű alkalmazására. A "bűn büntetést érdemel", és a "valamennyi bűncselekmény szükségképpen felelősségre vonást von maga után" évtizedeken keresztül uralkodó elvei mára átértékelődni látszanak. A bíró törvényben meghatározott keretek között ugyan, de egyre szélesebb körben eltekinthet a felelősségre vonástól és megbüntetéstől, akár büntetlenséget ajánlhat fel az együttműködésért cserébe vagy csak egyszerűen célszerűségi vagy pergazdaságossági megfontolások ürügyén. Azokban az esetekben azonban, amikor ténylegesen büntetés kiszabására kerül sor, a bíróval szemben elvárt kötelezettség az egyéniesített büntetés és ez már nemcsak a szabadságvesztés egyéniesítését jelenti, hanem az összes többi szankció kiszabásában is meg kell, hogy jelenjen.
Hazánkban 2013. július 1-jén, immáron a 4. büntető törvénykönyvünk hatályba lépésével, a büntetőjog történetének új korszaka kezdődött el. Az új Btk. alapvető vezérelvként az általános szigorítást hirdette meg,[25] mely a tettarányos büntetőjogi szemlélet hangsúlyosabb megjelenítését célozta.[26] A jogalkotó igyekezett határozottan azt a látszatot kelteni, hogy a büntetőjogi gondolkodás középpontjában egyedül az elkövetetett bűncselekmény áll. Napjaink büntetőjogában azonban az elkövetők személyének differenciált kezelése nagyon is hangsúlyos feladat. Ez pedig nem csupán a jogalkalmazó feladata, hanem már a jogalkotás szintjén is megjelenik. A jogalkotó ugyanis igyekszik az elkövető személyére és veszélyességére tekintettel differenciálni, lehetővé téve a legszigorúbb fellépést a szervezett bűnözéssel, terrorista csoportokkal, illetve azokkal szemben, akik visszaesői minőségben követnek el durva, erőszakos bűncselekményeket. Ugyanakkor a büntetőjognak és a bírónak is megbocsátónak kell lenni, azzal a tettessel szemben, aki első ízben követ el, ráadásul a társadalomra csekélyebb veszélyességű bűncselekményt.[27]
A büntetéskiszabást meghatározó, egyik alapelvként számon tartott tétel az individualizá-
- 501/502 -
ció vagy egyéniesítés elve. Az individualizációt hajlamosak vagyunk helytelenül ugyan, de leszűkíteni, az elkövető személyéhez/személyiségéhez igazodó, adekvát büntetéskiszabásra. Holott a büntetéskiszabás teljes folyamata maga az egyéniesítés, a konkrét bűncselekményhez és annak tárgyi súlyához, valamint az elkövető társadalomra veszélyességéhez igazodó szankció megtalálása.
Az individualizáció elve régi és igen fontos követelménye a büntetéskiszabásnak.[28] Finkey ezt így foglalta össze: "minden egyes bűntettest az általa elkövetett bűncselekmény nagysága, objektív súlya és a saját alanyi bűnösségének a minősége és foka szerint, tehát az osztó és kiegyenlítő igazság szerint érjen a büntetés."[29] Az individualizáció tehát olyan körülmények figyelembevételét jelenti, amelyek soha nem általános érvényűek, amelyek nem jellemzik valamennyi bűncselekményt, hanem csak a konkrét cselekményt és annak az elkövetőjét.
Az egyéniesítésnek a szakirodalom szerint három fajtája van: a törvényi, a bírói és a végrehajtási individualizáció. A törvényhozó egyéniesít, amikor általános érvénnyel ugyan, de minősített eseteket, vagy privilegizált eseteket határoz meg, egy-egy sajátos életkörülményre tekintettel. Ezek általánosak abban az értelemben, hogy minden olyan esetben megállapíthatóak, ha az adott körülmény fennforog, ugyanakkor a bűncselekmény alapesetéhez képest mindenképp egyéniesített eseteket jelentenek. A törvényi egyéniesítés történhet a cselekmény vagy az elkövető sajátosságaira tekintettel.[30] Azonban ha a Btk. Különös Részét megnézzük, kétségtelenül sokkal több törvényi egyéniesítést találunk a cselekmény tárgyi tényezőihez kapcsolódóan.[31] Az elkövető személyéhez igazított minősítő körülményre példa, amikor az elkövető eddigi bűnözői életútja, a különös visszaesés minősítő körülményként jelenik meg egyes bűncselekményeknél.[32] A törvényi individualizáció az elkövető személyére tekintettel kerül alkalmazásra, amikor a bűncselekmény elkövetője életkorát tekintve, csak felnőtt bűnelkövető lehet.[33]
A törvényi individualizációra nagyszerű példa az is, amikor az elkövető személyiségére tekintettel szigorított büntetéskiszabási szabályok vonatkoznak a különös és többszörös visszaesőkre, valamint a legszigorúbb fellépést követeli meg a törvény az erőszakos többszörös visszaesők vonatkozásában. Ebben az esetben is a jogalkotó egyértelműen az elkövető személyiségéhez fűz súlyosabb jogkövetkezményeket. Hatályos büntetőjogunk és büntetéskiszabásunk egyik legvitatottabb pontja a "három csapásként" ismertté vált jogintézményünk,[34] mely bizonyos esetekben az erőszakos többszörös visszaesői minőségre tekintettel, mérlegelést nem tűrően, abszolút büntetéskiszabási szabályként, a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabását teszi kötelezővé a bíró számára.[35] A három csapás célja, ami az erőszakos többszörös visszaesőkkel szembeni szigorúbb fellépést illeti, alkotmányosan mindenképp igazolható. Azonban az élethelyzetek sokszínűsége megköveteli, hogy bízzuk a bíró bölcs belátására, tapasztalatára, hogy kivel szemben és mikor alkalmaz tényleges életfogytig tartó szabadságvesztést. A gyakorlatban ez a fajta törvényi individualizáció szükségképpen igazságtalanságokhoz vezet (het).[36] Nemcsak a szigorításra van ugyanakkor példa a törvényi individualizáció keretében, hiszen az elkövető személyére, nevezetesen életkorára tekintettel, az általánoshoz képest kedvezőbb elbírálás alá esnek a fiatalkorúak.[37] A törvényi individualizáció azonban csak a kezdete az igazi egyéniesítésnek.
A bírói individualizáció megfelel a fogalom szűkebb értelmezésének. A bíró ugyanis mindig konkrét élethelyzetekkel, egyedi jelenségekkel találkozik és egyszer előforduló összefüggéseket értékel. Ezek az eset egyedi körülményei, kötődhetnek az elkövetett cselekményhez is, de nagyobb hányaduk az elkövető személyéhez vagy személyiségéhez kapcsolódik. Az elkövető személye csak szűkebb körben kerül értékelésre a jogalkotó által, személyisége pedig szinte egyáltalán nem, így az esetek nagy részében ennek figyelembe vétele inkább a bíró feladata.[38] A bírói individualizáció, ahogy azt már említettem, a bírói büntetéskiszabási tevékenység összességét és lényegét jelenti és nem csupán az elkövető
- 502/503 -
személyiségének figyelembe vételét, de kétségtelen, hogy ebben a körben nyomatékosnak tekinthető az elkövető személyiségének a figyelembevétele.
Az elkövetett cselekmény tárgyi súlya és társadalomra veszélyessége, valamint az elkövető társadalomra veszélyessége szoros kapcsolatban állnak egymással. Az elkövető személyiség jegyei már kifejezésre jutnak a bűncselekményt megvalósító tárgyi tényezőkben is, így az elkövetés körülményeiből és módjából lehet következtetni az elkövető személyiségére. Ugyanakkor az elkövető személyiségének a megfelelő mélységgel történő feltárása, sok esetben magyarázatul szolgálhat magára a bűncselekmény elkövetésének a miértjeire is. A bírói individualizáció során az elkövetett cselekménnyel kapcsolatos körülmények, mint a múltban már lezajlott tények kerülnek értékelésre, azonban az elkövető személyét, személyiségét jellemző egyedi sajátosságok értékelése, döntően a jövőbe néző szemlélet eredménye.[39] Az elkövető szubjektív sajátosságainak a feltárása segít abban, hogy a kiszabott büntetés neme és mértéke alkalmas legyen az elkövető gondolkodásmódjának, értékrendszerének, szemléletének a befolyásolására.
Végül a végrehajtási individualizáció lényege a bűntettesre való ráhatás, nevelés, jobbítás, mely már kizárólag a bűnelkövető személyi tulajdonságaitól függ. Bár az elkövetett cselekmény jellege is befolyásolja például a szabadságvesztés végrehajtása során az egyes elkövetői csoportok kialakítását, de az elítéltekre való ráhatás döntően a személyi tulajdonságoktól függ.[40]
A büntetéskiszabás elvei körében nagy jelentősége van a büntetés céljának. Én sem véletlenül emelem ki, a büntetéskiszabási elvek közül, hiszen az elkövető személyiségére tekintettel történő büntetéskiszabás és a büntetési célokra tekintettel történő büntetéskiszabás szoros, elválaszthatatlan egységet képez. Vannak olyan szerzők, akik a büntetéskiszabási elvek közül a büntetési célt tekintik a legfontosabbnak. Ezek közé tartozik Földvári is, aki szerint a büntetés nemének és mértékének a meghatározásánál a büntetés céljainak kell a legnagyobb jelentőséget tulajdonítani. Amennyiben ez nem így történik, akkor a büntetés üres megtorlássá válik. Szerinte a büntetéskiszabás körében csak olyan körülményeket szabad értékelni, melyek a büntetés céljával valamilyen összefüggésben állnak.[41]
De mi is a büntetés célja? A büntetési cél meghatározása a büntetőjog egy igen izgalmas és örökké megoldásra váró kérdése marad. Ahogy azt nagyon találóan olvashatjuk: napjainkban is, akárcsak Hammurapi idejében, a megtorlás, az akadályoztatás, az elrettentés, és az elkövető jó útra térítése jelentik a büntetési célokat.[42] Ezek a büntetési célok azonban büntetőjogi iskolánként és történelmi koronként igen változatos arculatot öltenek, legfeljebb sorrendiségükben cserélődnek, folyamatosan váltakozva, vagy egyik, vagy másik kerül előtérbe, megfelelve az adott kor kulturális elvárásainak is.[43] A büntetési céllal kapcsolatos teóriák részletes bemutatása meghaladná ennek a tanulmánynak a kereteit, ezért csupán a büntetési cél lényegi ismérveire térek ki.
A jogtudomány a büntetési célelméleteket három csoportba osztja. Az első csoportba az abszolút teóriák tartoznak, melynek lényege, hogy a büntetés célja a megtorlás, egy a múltban elkövetett cselekmény viszonzása a társadalom részéről.[44] Ezen kívül a büntetésnek nem szabad, nem kell más hasznossági vagy célszerűségi célokat szolgálnia. A büntetés alapja a múltban elkövetett cselekmény és a büntetést úgy kell alkalmazni, hogy egyáltalán nem kell a jövőt semmilyen vonatkozásban tekintetbe venni.[45] A másik csoportba tartozó teóriák a relatív elméletek. A relatív teória nem a múltra tekint vissza, hanem a jövőre néz. Az elkövetőt nem azért bünteti, mert bűncselekményt követett el, hanem azért, hogy a jövőben ne kövessen el bűncselekményt. Ezek a teóriák kiemelik a büntetés nevelő, javító, valamint a visszatartó, megelőző funkcióját, megerősítve a speciális prevenciót. A harmadik csoportot vegyes teóriának nevezzük, melynek lényege, hogy a büntetés
- 503/504 -
célja a megtorlás, de olyan formában, hogy az visszatartó erő legyen újabb bűncselekmény elkövetésétől.[46]
A magyar büntetőjogban a büntetési cél először a Btá-ban került megfogalmazásra, mely szerint a büntetést a dolgozó nép érdekében a bűnelkövető megjavítása és nevelése, valamint a társadalom tagjainak a bűnözéstől való visszatartása végett kell alkalmazni.[47] A Btá miniszteri indokolása kifejezetten deklarálta, hogy a büntetés célja nem a megtorlás. Kiemelt ugyanakkor a generális és speciális prevenció, vagyis a büntetési célok közül az elkövető személyére vonatkozó speciális prevenció, egyértelműen megerősödött. Az 1961. évi V. törvény 34. §-a szintén definiálta a büntetési célt, és a büntetéskiszabásra vonatkozó szabályok élére a büntetés célját helyezte.[48] A büntetés célját három dologban foglalta össze a szocialista Btk.: egyik célja a társadalom védelme, másik az elkövető megjavítása és nevelése, harmadik célja pedig a társadalom tagjainak a bűnözéstől való visszatartása.[49] Azóta is következetesen érvényesül, némi változással ez az álláspont a magyar büntetőjogban, és az 1978. évi IV. törvényünk is megfogalmazta, hogy a büntetési cél a társadalom védelme érdekében, a generális és speciális prevenció.[50]
Az új Btk. szemlélet változását tükrözi, hogy a büntetés célja a büntetéskiszabási fejezet elejére került, és nem a büntetéstan fejezetbe, ezzel is kifejezve azt, hogy a büntetés önmagában nem cél, hanem a cél megvalósításának eszköze.[51] A büntetési célt a hatályos Btk. meghatározza, és ennek megfelelően a felelősségre vonás és büntetéskiszabás mértékét, ma is a speciális és a generális prevenció tölti ki tartalommal.[52] Az egyéni és a társadalmi megelőzés egymással szoros összefüggésben áll, hiszen az egyénnel szemben kiszabott büntetésnek is van generál prevenciós hatása, de a hatékony társadalmi megelőzés kihat az egyénre is. Kétségtelen azonban az is, hogy az egyéni és a társadalmi megelőzés nem mindig igényel azonos büntetőjogi reakciót. Előfordulhat, hogy az eset konkrét körülményei az elkövető tekintetében egy enyhe büntetést eredményeznének, mert a jövőbeli elkövetéstől való visszatartáshoz az is elegendő lenne. Ugyanakkor a cselekmény jellege pl. elszaporodottsága miatt, a társadalmi megelőzés egyértelműen szigorúbb szankciót igényel. A bírónak néha ilyen ellentmondásos helyzetben kell a helyes szankció nemét és mértékét megtalálni úgy, hogy az enyhítő és súlyosító körülményeket egyenként és összességében vizsgálja, és meghatározza azoknak a konkrét ügyben való nyomatékát. A büntetés végső és általános célja pedig, a társadalom védelme. Mind a generális, mind a speciális prevenció ezt az általános célt szolgálja.[53]
Összegzésképpen tehát elmondható, hogy a büntetési célok komplex értékelése után, a bírónak azt kell szem előtt tartania, hogy olyan büntetést és olyan mértékben szabjon ki, amivel a büntetési cél elérhető, vagyis hatékonyan védi a társadalmat, visszatart újabb bűncselekmények elkövetésétől, és az elkövető személyiségére, gondolkodásmódjára és jövőbeli életvezetésére is pozitív hatással van.
Az új Btk. 80. §-a tartalmazza a büntetéskiszabás jogalkotó által is deklarált általános elveit. A Btk. az enyhítő és súlyosító körülmények között kiemeli a bűncselekmény tárgyi súlyát, a bűnösség fokát, az elkövető társadalomra veszélyességét, valamint az előbbiekhez nem sorolható egyéb súlyosító és enyhítő körülményeket.
Az elkövető személyiségéből a társadalomra háruló veszélyt először a Btá szabályozta, mint büntetéskiszabási tényezőt. Az 50-es években a gyakorlatban a személyi társadalomra veszélyesség meghatározó tényezőjeként az osztályhelyzetet, valamint az elkövetőnek a munkához való viszonyát tekintették.[54] Azóta természetesen ez az elv is jelentős változáson esett át. Jelenleg ez azt a kötelezettséget rója az ítélkező bíróra, hogy a büntetéskiszabás alkalmával vegye figyelembe a konkrét elkövető személyiségét, személyi körülményeit, hiszen a speciális prevenciós célkitűzés hatékony megvalósításában ennek valóban szerepe lehet. A bírónak meg kell
- 504/505 -
vizsgálni az elkövető előéletét, életmódját, a bűncselekménnyel kapcsolatban tanúsított magatartását és viselkedését és egyéb személyi körülményeit. A bűnelkövetőnek az újabb bűncselekménytől való visszatartása csak személyéhez igazított, olyan büntetéssel érhető el, amely az elkövető személyi tulajdonságaira tekintettel kerül kiszabásra. A büntetést azonban mindig az összes büntetéskiszabási szempontot gondosan mérlegelve kell meghatározni. Ez azt is jelenti, hogy hiába kimagasló az elkövető személyi társadalomra veszélyessége, ha az általa elkövetett cselekmény csekély tárgyi súlyú.
Az 1843-as Deák féle anyagi jogi javaslat nem taxatíve ugyan, de még felsorolta a büntetés kiszabása során figyelembe vehető súlyosító és enyhítő körülményeket. Ezt követően azonban következetesen érvényesült, és mai napig uralkodó a magyar büntetőjogban az az álláspont, hogy a súlyosító és enyhítő körülmények felsorolása az élethelyzetek sokszínűsége miatt lehetetlen és egyben értelmetlen vállalkozás is lenne.[55] A hatályos Btk. tehát az enyhítő és súlyosító körülmények felsorolásával - nagyon helyesen-még csak példálózó jelleggel sem próbálkozik. A Kúria 56.-os számú Büntető Kollégiumi véleménye azonban egy gyűjteményét adja ezeknek a tényezőknek. Ezen belül az elkövető személyével és személyiségével, valamint bűnösségével kapcsolatos büntetéskiszabási szempontokat 12 pontba összeszedve, mint alanyi tényezőket tárgyalja. Ezek rámutatnak arra, hogy hogyan és egyáltalán miért állíthatók az elkövető társadalomra veszélyességével kapcsolatos körülmények és a személyi tényezők az egyéniesítés szolgálatába. Ezekből csak néhány példa álljon annak szemléltetésére, hogy miért fontos minden egyes ügyben a személyi illetve a személyiségi jegyek alapos ismerete.
Az elkövető életkorának nemcsak a felelősségre vonás, hanem a büntetéskiszabás szempontjából is jelentősége van. A büntethetőségi korhatár megállapítása egy büntetőpolitikai kérdés, ami bár szakmai és politikai hangos vitáktól sem mentes, de kétségtelen, hogy a határt valahol meg kell húzni.[56] Bármilyen életkorban húzzuk is meg a büntetőjogi felelősség határát, egészen biztosak lehetünk abban, hogy egyes esetekben szükségképpen igazságtalanságokat eredményez. Hiszen mindig lesznek olyanok, akik éppen "kiesnek" a rostából és akár néhány nap híján, de nem vonhatók felelősségre és lesznek olyanok is, akik épp néhány nappal, de a felelősségre vonható kategóriába fognak tartozni. Szükségszerűen van olyan is, amikor az elkövető a fiatalkort éppen csak meghaladva követ el bűncselekményt, és bár mérhetetlen igazságtalanságként megélve, már a felnőtt bűnelkövetőkre vonatkozó szigorúbb rendelkezéseket kell rá alkalmazni.
Az életkorból eredő ezen igazságtalanságok kompenzálására a bíróságnak lehetősége van a büntetés kiszabásánál, hiszen ha az elkövető a büntethetőség határát jelentő tizennégy éves életkort nem sokkal haladta meg, vagy fiatal felnőtt volt, amikor a bűncselekményt elkövette, ez enyhítő körülményként figyelembe vehető. Ennek magyarázata a fiatalabb kort jellemzően még kiforratlan személyiség, az ismeretek szűkebb köre, a befolyásolhatóság, az értékelés felszínesebb volta.
A fiatalkoron kívül az életkor szempontjából különös figyelmet érdemel az idős kor is. Az öreg kor figyelembevételét az indokolja, hogy idősebb korban végbemegy egy fajta szellemi és testi leépülés, az ember értelmi képességei gyengülnek, érékelő és felismerési képessége csökken. Ugyanakkor a büntetést elviselő képesség is csökken, hiszen idősebb korban nehezebben tud alkalmazkodni az ember az új élethelyzetekhez. Így pl. ugyanolyan időtartamú szabadságvesztés kiszabása jóval nagyobb hátrányt jelent egy idősebb embernek, mint egy fiatal, egészséges személynek.[57]
Az elkövető személyiségének figyelembevétele esetén nagy jelentősége van a bűnismétlésnek, vagyis azon körülmények feltárásának, hogy korábban követett-e el bűncselekményt, volt-e büntetve, hány esetben, milyen súlyú büntetésekre. Ezeknek a kérdéseknek a megválaszolása az életvitel szempontjából is igen jelentős. A jelenleg hatályos törvényünk a bűnismétlésnek öt kategóriáját különbözteti meg és szigorított büntetéskiszabási szabályo-
- 505/506 -
kat állapít meg arra az esetre, ha valaki különös, vagy többszörös visszaesőként vagy erőszakos többszörös visszaesőként követi el a bűncselekményt.[58] Ezen szigorított szabályok a kétszeres értékelés tilalma miatt nem alkalmazhatók olyan esetekre, amikor a különös visszaesés minősítő körülményként már értékelést nyert. Ezzel szemben nincs akadálya annak, hogy súlyosító körülmény legyen, ha a többszörös visszaeső egyben különös visszaeső is.
A bűnismétlés és a visszaesés önmagában súlyosító körülmények. A büntetlen előélet enyhítő körülmény, különösen nagyobb a nyomatéka, ha idősebb az elkövető, hiszen ez a tény azt támasztja alá, hogy élete nagy részét úgy élte le, hogy nem került összetűzésbe a törvénnyel. Azonban a büntetlen előélet sem vehető minden esetben figyelembe enyhítő körülményként, nem írható ez a fiatalkorúak, vagy fiatal felnőttek javára, és annak a javára sem, aki a legsúlyosabb bűntetteket követi el. Az elkövető személyi társadalomra veszélyességét növeli, ha létfenntartást biztosító jövedelme nincs, és munkakerülő, csavargó életmódot folytat, hiszen ebben az esetben nagyobb a valószínűsége, hogy szükségleteit illegális módon fogja kielégíteni. Ezeket a tényezőket kizárólag a bíró és mindig a konkrét ügyre vonatkoztatva tudja értékelni.
Az elkövető személyi társadalomra veszélyességén kívül a helyes büntetéskiszabáshoz hozzátartozik az elkövető egyéb személyi körülményeinek a tisztázása is. Ebbe a körbe sorolhatók pl. az egészségi állapotának, munkavégzési körülményének, családi kapcsolatainak, vagyoni helyzetének feltárása stb. Az elkövető tartósan kiemelkedő munkavégzése, tartós betegsége, rokkantsága, valamint az, hogy kiskorúak tartására kötelezett, általában enyhítő körülmények. A bírónak értékelni kell a beismerő vallomást, önfeljelentést enyhítő körülményként, és értékelnie kell a bűncselekmény elkövetésének a motívumát is, mely, ha erkölcsileg menthető, akkor az enyhítő, míg ha erkölcsileg különösen elítélendő, az súlyosító körülményként értékelendő.
Látjuk tehát, csupán a példálózó jelleggel felsoroltak alapján is, hogy igen széles a paletta, amit a bírónak vizsgálnia kell. Ehhez mintegy sillabuszként vagy iránytűként nyújt segítséget a joggyakorlat azzal, hogy rögzíti azokat a legfontosabb szempontokat, amelyeket a bírónak a büntetés kiszabásánál figyelembe kell venni. A kérdés már csupán az, hogy vajon a bíró minden esetben elég figyelmet szentel-e az elkövető személyének, személyiségének feltárására? Lehet-e különbséget tenni az ügyek között aszerint, hogy csekélyebb vagy súlyosabb megítélésű-e? Kérdés, hogy az elkövető személyi társadalomra veszélyességének és személyi körülményeinek a feltárása, nem minden bűncselekmény esetén egyformán fontos?
Sajnos napjainkban is tapasztalható az a tendencia, hogy a hatóságok kevesebb energiát fordítanak az elkövető személyi körülményeinek a felderítésére. Tóth Mihály éppen a pénzbüntetés kapcsán hívja fel a figyelmet arra, hogy az egységes vagyonnyilvántartás hiánya miatt esetenként alaposabb vizsgálatot kellene folytatni a valós jövedelmi és vagyoni viszonyok feltárása érdekében.[59] Ennek az alaposabb vizsgálatnak a sok esetben történő elmaradása persze érvekkel alátámasztható, sőt még bizonyos szempontból meg is érthető, hiszen a bonyolult vagyoni viszonyok tisztázása több időt vesz igénybe, mint magának a bűncselekménynek a teljes körű, alapos felgöngyölítése. Büntetéskiszabási szempontból azonban nem fogadható el sem az időtakarékossági, sem a pergazdaságossági kifogás, hiszen a jövedelmi és vagyoni viszonyok reális feltárása nélkül, aligha szabható ki igazságosan és céljának megfelelően a pénzbüntetés.
Kétségtelen, hogy a szubjektív tények, az elkövető személyiségéből eredő körülmények felderítése is mindig bonyolultabb és időigényesebb, mint az objektíveké. Azonban hangsúlyoznunk kell, hogy sem kényelmességi, sem egyéb szempontok nem indokolhatják a szubjektív körülmények tisztázásának az elmaradását. A büntetéskiszabási folyamatban nem szabad semmiképp a szubjektív szempontokat az objektív tények alá rendelni. Földvári szerint a bírósági tárgyalás néhány órája, esetleg napja, nem elegendő az elkövető személyiségének az alapos megismerésére,
- 506/507 -
ennek már a büntetőeljárás megindításával, a nyomozati szakaszban el kell kezdődnie.[60] Sőt tovább menve, arra is felhívja a figyelmet, hogy több bűncselekményfajta és elkövető vonatkozásában lenne szükség a személyiség fejlődés útjának a felderítésére is, ezért javasolja több esetben, a sok időt és energiát, sőt költséget sem kímélő pszichológiai vizsgálat elvégzését.[61]
Földvári ugyan rögzítette azt, hogy még a néhány órás tárgyalás sem feltétlenül elég a bírónak az elkövető személyiségének megismerésére, ehhez képest külön nehezítheti az igazságos büntetéskiszabásnak a feladatát, amikor a bíró egyáltalán nem is találkozik a vádlottal és íróasztal mögül, papírok alapján hozza meg ítéletét. Nem csekély ugyanis azoknak az ügyeknek a száma, melyek tárgyalás mellőzésével kerülnek elintézésre, vagy egyébként a terhelt távollétében zajlanak.[62] Ekkor a bíróban semmilyen személyes benyomás nem alakulhat ki a vádlottról, annak személyiségéről, természetéről, jelleméről, arról, hogy vajon a bűncselekmény elkövetésének megbánása, bocsánatkérése őszinte volt-e vagy sem.
Az ilyen ügyekben különösen fontos lenne minden esetben a terhelt személyiségének, személyi körülményeinek már a nyomozati szakban történő részletes feltárása. Ezekben az esetekben az igazságos büntetéskiszabásához mindenképp kívánatos volna egy pártfogó felügyelői vélemény beszerzése is. Tisztában vagyok azzal, hogy ez többlet munkaterhet ró a már egyébként is leterhelt és a büntetés-végrehajtás során így is számos feladatot ellátó pártfogó felügyelői szolgálatra[63], de büntetéskiszabási szempontokat szem előtt tartva, a pártfogó felügyelői vélemény kötelező beszerzését indokoltnak tartom. Abban az esetben ugyanis, ha a személyi és személyiségi körülmények alapos feltárására minden ügyben sor kerülne, akkor nagy valószínűséggel kiküszöbölhetőek lennének például az olyan bírói tévedések, mint tárgyalás mellőzésével közérdekű munkaként fizikai munka kiszabása egy mozgássérült bűnelkövetővel szemben.
A tett és tettes büntetőjogi iskolák harcának vívmánya napjainkban az, hogy a büntetőjogi felelősség megállapítására az elkövetett tett alapján kerül sor, de a büntetés kiszabása körében szükség van az elkövetők differenciált kezelésére. Ennek megfelelően a bíróra hárul az a nem egyszerű feladat, hogy az elkövető személyi és személyiségi körülményeinek ismeretében, találja meg azt a büntetési nemet és mértéket, mely megfelel az egyéniesítés követelményeinek és tökéletesen illeszkedik a büntetési célokhoz.
Napjainkban a tett és tettes büntetőjogi iskolák kiegyenlítődését láthatjuk, és elmondhatjuk, hogy a 21. században mind a tett, mind a tettes egyformán kiemelkedő helyet vindikál magának. A jogalkotó feladata a tett értékelése és a büntetőjogi reakciót igénylő magatartások bevonása a büntetőjog hatókörébe. Ugyanakkor nem hiba, sőt kívánalom is a jogalkotó részéről az elkövetőknek már jogszabályi szinten történő differenciált kezelése. Az elkövetők közti különbségtétel jogalkotói szinten már megjelenik és meg is kell, hogy jelenjen azzal, hogy enyhébb szabályok alapján bíráljuk el a fiatalkorúakat, vagy szigorúbb szabályok vonatkoznak a bűnismétlőre.
Az igazi egyéniesítésre azonban csak a bíró képes. A bíró mindig egy konkrét üggyel, és annak konkrét bűnelkövetőjével találkozik, egyszer előforduló jelenségeknek és összefüggéseknek tulajdonít jelentőséget. A bíró az, aki a súlyosító és enyhítő körülmények feltárásával és helyes értékelésével, képes az esetleges jogalkotásból is eredő igazságtalanságok kompenzálására, enyhítésére.
Az elkövető személye, és személyi társadalomra veszélyessége csupán egy a figyelembe veendő büntetéskiszabási szempontok közül, de hangsúlyoznunk kell, hogy soha nem elhanyagolható szempont. Még akkor sem, ha csekélyebb tárgyi súlyú bűncselekményről van szó. Hiszen nagy eséllyel a csekélyebb súlyú bűncselekmények miatt nem szabadságvesztés, hanem valamely más alternatív szankció kerül majd kiszabásra, amely az elkövető személyét és jellemét illetően, még
- 507/508 -
inkább plusz ismeretek meglétét követeli a bírótól. A büntetéskiszabás bonyolult folyamata nem az ügyek tárgyi súlyával lesz egyenesen arányos, vagyis nem biztos, hogy egyszerűbb a büntetéskiszabás azzal szemben, akinek a bűncselekménye csekélyebb tárgyi súlyú. A büntetéskiszabás soha nem lehet automatizmus a bírák részéről, így minden esetben kiemelkedő figyelmet kell szentelni az elkövető személyiségének és egyéb személyi körülményeinek a gondos és alapos feltárására is. ■
JEGYZETEK
[1] A bűnügyi tudományokat alapvetően befolyásoló alapfogalmak: a bűncselekmény, az elkövető és szankció. Ld. Nagy Ferenc: A magyar büntetőjog Általános Része. HVG-ORAC Kiadó, Budapest 2008. 26-27. o.
[2] Görgényi Ilona - Gula József - Horváth Tibor - Jacsó Judit - Lévay Miklós - Sántha Ferenc - Váradi Erika: Magyar Büntetőjog, Általános Rész. Complex Kiadó, Budapest 2014. 68. o.; Nagy Ferenc: i.m. 52-53. o.
[3] Györgyi Kálmán: Büntetések és intézkedések. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1984. 318. o.
[4] Rendeki Sándor: A büntetés kiszabása, Enyhítő és súlyosító körülmények. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1976. 155. o.
[5] Földvári József: A büntetés tana. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1970. 239. o.
[6] A büntetés kiszabásakor kel életre az anyagi jogi diszpozíció mellett a szankció is, a büntetés kiszabásában csúcsosodik ki a büntetőeljárás, és ekkortól kapcsolódik be a folyamatba a büntetés-végrehajtás is. Ebben a pontban összpontosul tehát a tágabb értelemben vett büntetőjog. A büntetés nemének és mértékének helyes megválasztása teljesítheti be a büntetési célokat, és adhat értelmet ennek a tágabb értelemben vett büntetőjognak. Ld. Pápai-Tarr Ágnes: Gondolatok a büntetéskiszabás néhány elméleti és gyakorlati kérdéséről. Pro Futuro 2017. 1. sz. 11. o.
[7] Ezekről ld. részletesen: Pápai-Tarr: i.m. 11-25. o.
[8] Korinek László: A kriminológia tudományának létrejötte. In: Gönczöl Katalin - Kerezsi Klára - Korinek László - Lévay Miklós (szerk.): Kriminológia-Szakkriminológia. Complex Kiadó, Budapest 2006. 48. o.
[9] Beccaria, Cesare: A bűnökről és a büntetésekről. Eötvös József Könyvkiadó, Budapest 1998. 42. o.
[10] Ld. részletesen: Korinek: i.m. 53-63. o.
[11] Görgényi - Gula - Horváth - Jacsó - Lévay - Sántha - Váradi: i.m. 37. o.
[12] Nagy Ferenc: Intézkedések a büntetőjog szankciórendszerében. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1986. 2324. o.
[13] Ante deliktuális felelősség: amennyiben egy személy potenciálisan hajlamos a bűncselekmény elkövetésére, már a deliktum elkövetése előtt felelősségre vonható. A totalitárius államok büntetőjoga előszeretettel alkalmazta az elvet. Ld. Nagy (2008): i.m. 53. o.
[14] Korinek: i.m. 64. o.
[15] Nagy Ferenc: Régi és új tendenciák a büntetőjogban és a büntetőjog-tudományban. Akadémiai Kiadó, Budapest 2013. 106. o.
[16] A treatment ideológiáról ld. Nagy (2013): i.m. 108-109. o.
[17] Nagy (2008): 33. o.; Görgényi - Gula - Horváth - Jacsó -Lévay - Sántha - Váradi: i.m. 41-42. o
[18] 23/1990 AB határozat, Szabó András párhuzamos véleménye.
[19] Szabó András: A büntetőjog reformja. G&G, Budapest 1992. 252-262. o.
[20] Tóth Mihály: A tett központú büntetőjogtól a sértett központú büntetőjogig. JURA 2005. 1. sz. 189. o.
[21] Sipos Ferenc: Determinizmus-indeterminizmus-predestináció. Jogelméleti Szemle 2011 2. sz. http://jesz.ajk.elte.hu/sipos46.html (letöltés dátuma: 2018. január 29.)
[22] Tokaji Géza: A bűncselekmény alapjai a magyar büntetőjogban. Közigazgatási és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1984. 19. o.; Bató Szilvia: Dogmatikai indikátorok a tett és tettes büntetőjog elhatárolására. Jogtudományi Közlöny 2011. 9. sz. 429. o.
[23] Tóth Mihály: Egy büntetőjogász gondolatai a "vox populi" oldalvizén. http://ujbtk.hu/dr-toth-mihaly-egy-buntetojogasz-gondolatai-a-vox-populi-oldalvizen/ (letöltés dátuma: 2018. január 29.)
[24] Az ellenség büntetőjog koncepcióját ld. részletesen Nagy Ferenc munkáiban: Nagy Ferenc: Az ellenség büntetőjogról és a jogállami büntetőjog eróziójáról. Acta Jur et Pol. Szeged, Szeged 2006. 3-20. o.; továbbá Nagy (2013): i.m. 168-178. o.
[25] Az új Btk. kodifikációja kapcsán a kormány egy igen határozott fellépést fogalmazott meg a Nemzeti Együttműködés Programjában, mégpedig azt, hogy a "jogszabály szigora, a büntetési tételek növelése, az életfogytig tartó szabadságvesztés többszöri alkalmazása, az áldozatok védelme meg fogja fékezni a bűnök elkövetőit és világossá teszi a társadalom minden tagja számára, hogy Magyarország nem a bűnelkövetők paradicsoma." Ezt a gondolatmenetet látjuk megjelenni az új Btk. indokolásában is, mely szerint a Kormány kiemelt feladata, hogy helyreállítsa Magyarországon a rendet, és javítsa az állampolgárok biztonságérzetét. Ennek egyik eszköze, ha szigorú törvények születnek, amelyek minden jogkövető állampolgárnak védelmet garantálnak, a bűnelkövetők számára azonban hatékony és visszatartó erejű büntetést helyeznek kilátásba.
[26] Az új Btk. általános indokolása
[27] Az új Btk. általános indokolása
[28] Horváth Tibor: Büntetés, illetőleg társadalmi intézkedés alkalmazása a társadalomra veszélyes cselekmények miatt. Jogtudományi Közlöny 1961. 1-2. sz. 15. o.; Földvári: i.m. 196. o.
[29] Finkey Ferenc: Büntetéstani problémák. Sylvester Irodalmi és Nyomdai Rt., Budapest 1933, 38. o.
[30] Földvári: i.m. 200. o.
[31] Számos bűncselekménynek minősítő körülménye pl. az elkövetés módja, az eredmény, az elkövetési eszköz stb.
[32] Különös visszaesés minősítő körülmény pl. az emberölésnél [Btk. 160. § (2) bekezdés h) pont], rendbontásnál [Btk. 340. § (3) bekezdés d) pont]
[33] pl. öngyilkosságban közreműködés minősített esete [Btk. 162. § (2) bekezdés], kábítószer kereskedelem (Btk. 177. §), kábítószer birtoklás minősített esete (Btk. 179. §.) stb.
[34] A három csapás az erőszakos többszörös visszaeső kategóriáját és a velük szemben való igen szigorú büntetőjogi válasz lehetőségét teremtette meg büntetőjogunkban. Erőszakos többszörös visszaeső az a többszörös visszaeső, aki mindhárom alkalommal személy elleni erőszakos bűncselekményt követ el. A személy elleni erőszakos bűncselekmények körét a Btk. Záró Rész 459. § 26. pontja kimerítően felsorolja. Az erőszakos többszörös visszaesővel szemben a Btk. szigorú büntetéskiszabási szabályokat állapít meg. Az erőszakos többszörös visszaesővel szemben az erőszakos többszörös visszaesőkénti minősítést megalapozó bűncselekmény büntetési tételének felső határa szabadságvesztés esetén a kétszeresére emelkedik. Ha a büntetési tétel így felemelt felső határa a húsz évet meghaladná, vagy
- 508/509 -
a törvény szerint a bűncselekmény életfogytig tartó szabadságvesztéssel is büntethető, az elkövetővel szemben életfogytig tartó szabadságvesztést kell kiszabni. Ráadásul a Btk. 44. § (2) bekezdés a) pontja értelmében, az erőszakos többszörös visszaeső vonatkozásában az életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabása esetén a bírónak kötelezően ki kell zárni a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét.
[36] Ezzel kapcsolatosan számos kritikai észrevétel is megfogalmazódott a szakirodalomban, sérti a bírói függetlenség elvét, az individualizáció elvét stb. Kónya István: A három csapás bírói szemmel. Magyar Jog 2011. 3. sz. 132-137. o.; Tóth Mihály: Újabb szigorítási törekvések-kérdőjelekkel. Bűnügyi Szemle 2009. 2. sz. 5-7. o.; Pápai-Tarr Ágnes: A büntetéskiszabás rögös útjain. In: Miskolci Doktoranduszok Jogtudományi Tanulmányai 15/2. Bíbor Kiadó, Miskolc 2014. 123-141. o.
[37] Btk. XI. fejezet
[38] A személyiség tekintetében a jogalkotó legfeljebb a "bűnöző életmód" a "bűnözői karrier", vagyis a különböző visszaesői kategóriák tekintetében individualizál.
[39] Földvári: i.m. 239. o.
[40] Békés Imre - Földvári József - Gáspár Gyula - Tokaji Géza: Magyar Büntetőjog, Általános Rész. BM Könyvkiadó, Budapest 1980. 388. o.
[41] Földvári: i.m. 204. o.
[42] Lyons, Lewis: A büntetés története. Magyar Könyvklub, Budapest 2005. 9. o.
[43] Sipos Ferenc: A büntetés céljának változásai a magyar büntető anyagi jogban a Csemegi kódextől az 1978. évi IV. törvényig. In: P. Szabó Béla - Szemesi Sándor (szerk.): Profectus in Litteris 3. Debreceni Egyetem Állam- és Jogtudomány Doktori Iskola, Debrecen 2011. 249. o.
[44] Az abszolút büntetési elméletekről ld. részletesen: Sipos Ferenc: Abszolút büntetési elméletek. In: P. Szabó Béla - Szemesi Sándor (szerk.): Profectus in Litteris 4. Debreceni Egyetem Állam- és Jogtudományi Doktori Iskola, Debrecen 2012. 197-204. o.
[45] Görgényi - Gula - Horváth - Jacsó - Lévay - Sántha - Váradi: i.m. 308-311. o.
[46] Lukács Tibor: A bűn és a büntetés. Minerva Kiadó, Budapest 1980. 233-237. o.
[47] Btá. 50. §
[48] Kádár Miklós - Kálmán György: A büntetőjog általános tanai. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1966. 775. o.
[49] Uo. 775. o.
[50] 1978. évi IV. törvény 37. §
[51] Elek Balázs: A büntetés kiszabása. In: Polt Péter (főszerk.): Új Btk. Kommentár. 2. kötet, Nemzeti Közszolgálati és Tankönyv Kiadó, Budapest 2013. 117. o.
[52] Pontos fogalmat ld. Btk. 79. §
[53] Lukács: i.m. 236. o.
[54] Györgyi: i.m. 311. o.
[55] Kádár, Kálmán: i.m. 787. o., GYÖRGYI: i.m. 282. o., NAGY (2008) i.m. 332. o., ELEK Balázs: i.m. 126. o., Balogh Ágnes-Tóth Mihály: Magyar Büntetőjog Általános Rész, Osiris Kiadó, Budapest, 2015, 383. o.
[56] Ld. Tóth Mihály: Az új Btk. bölcsőjénél. http://ujbtk.hu/toth-mihaly-az-uj-btk-bolcsojenel/ (letöltés dátuma: 2018. január 29.); Pallagi Anikó: Büntetőpolitika az új évszázad első éveiben. Doktori (PhD) értekezés, Debrecen, 2014. 223-237. o.
https://dea.lib.unideb.hu/dea/bitstream/handle/2437/199523/PallagiAniko_ertekezes_titkositott.pdf?sequence=1&isAllowed=y (letöltés dátuma: 2018. január 29.)
[57] Rendeki: i.m. 165-166. o.
[59] Balogh - Tóth: i.m. 320. o.
[60] Földvári: i.m. 325. o.
[61] U. o. 336. o.
[62] 2013-ban a tárgyalás mellőzésével lezárt ügyek száma még csökkenő tendencia ellenére is az összes büntetőügy 25,41%-a volt. Ld.: Pápai-Tarr Ágnes: A büntetőperek elhúzódása. In.: Jakab András - Gajdushek György (szerk.): A magyar jogrendszer állapota. MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont, Budapest 2016. 789-790. o.
[63] Sipos Ferenc: Új szabályok régi gondok a közérdekű munka szabályozásában. Miskolci Jogi Szemle 2016. 1. sz. 78-80. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi adjunktus, DE-ÁJK, Büntetőjogi és Kriminológiai Tanszék.
Visszaugrás
