Tisztelt Kollégák, Kedves Vendégek, Barátaim! Hasonló felszólalások során gyakran megesik, hogy mindenekelőtt megköszönöm az engem felkérők előzékenységét, nevezetesen azt, hogy általában rám bízzák az aktuális megemlékezéshez kötődő téma kijelölését, felhatalmaznak mondandóm tartalmának, sőt címének megválasztására is. Ezúttal nem ez történt, mégis köszönetet kell mondanom.
Készen kaptam, egy az előadást legalábbis határok közé szorító címet: "a tett-központú büntetőjogtól a sértett-központú büntetőjogig", s ennek vizsgálata olyan kérdésekkel szembesített, amelyekkel egyébként talán most nem kívántam volna foglalkozni. Amikor azonban mégis elgondolkodtam rajtuk, felvetések és válasz-kísérletek sorozata merült fel bennem, megannyi nagyon érdekes, időszerű és talán továbbgondolásra is érdemes téziscsokor.
Köszönöm tehát a jelenlévő szervezőknek, hogy legalább ezek felismeréséig eljuthattam.
S köszönöm a - sajnos - jelen nem lévő Ferencz Zoltánnak, hogy ürügyet, alkalmat, s főként gazdag tartalmat kínált éppen 20 évvel ezelőtt készült - meg már nem jelenhetett - kiváló értekezésében e kérdések vizsgálatára.[1]
Természetesen az időkeret szorítására is figyelemmel nem nyújthatok többet, mint vázlattöredékeket, impressziókat, s csupán remélhetem, hogy ezek egy része talán ugyanúgy elgondolkodtatja a tisztelt hallgatókat, ahogyan engem megérintett.
Nézzék tehát el nekem, hogy bele-belekapok egy felvetésbe, rövid kommentárt, a kétkedéseimet vagy az egyetértésemet megfogalmazó megjegyzést fűzök hozzájuk, többre és másra most nem vállalkozhatok. Bizonyosnak látszik azonban, hogy talán rövidesen eljön majd az idő, amikor erre a részletesebb analízisre is sort kell kerítenünk.
1. A cím tehát a tettől a sértettig vezető utat vetíti elénk. A bűnügyi tudományokban kevéssé jártas hallgatók számára mindez esetleg azt is sugallhatja, hogy a kriminológia és a büntetőjog fejlődése szinte töretlen úton haladt a tett középpontba állításától, a tettes személyiségének, biológiai majd társadalmi meghatározottságának elengedhetetlen vizsgálatán keresztül a napjainkban divatossá vált sértett-centrikus felfogásig.
Nos, tudjuk, nem így történt.
Érdekes felfigyelnünk arra, - s ezt kitűnően bizonyítja Korinek professzor "Irányzatok a kriminológiai gondolkodás fejlődésében" című monográfiája is[2] hogy a tett, a tettes és - esetleg vagy - a sértett fogalma, szerepe hogyan bukkant fel már régen a tudományban, elméleteket teremteni próbáló, vagy azokat formáló tényezőként, hogy primátusát átmenetileg talán feladva, ám biztosra vehető újraélesztését várva aztán ismét előtérbe kerüljön. A fejlődés tehát távolról sem volt töretlen, egyenletes, vagy túlhaladott eszméket mind korszerűbbekre, megalapozottabbakra felváltó, sőt, a klasszikus, a determinista, majd a közvetítő irányzatok olykor látványos hullámokat vetve süllyedtek el, majd tértek vissza a csúcsra. Ha nem félnék az esetleg túl sommás megfogalmazástól, azt is állíthatnám, hogy a mérsékelt közvetítő nézetek gyakran nem is önálló iskolaként jelentkeztek, inkább az egymást követő markáns tett-, és tettes-büntetőjog hosszú távú kiegyenlítődéseként foghatók fel. S ez szinte ma sincs másként.
Napjainkban pl. újra feléledtek, a több évtizedig túlhaladottnak minősített tett-büntetőjog tézisei. Hívei és értékelői "neo-klasszicizmusról" beszélnek, magam olykor mégis úgy vélem, hogy a "neo" nem mindig jelenik meg igazán kézzel foghatóan, csupán az érvanyag vagy a retorika vált kissé korszerűbbé. S mindez akár meggyőzőnek is hathat, mert általában jogállami köntösben jelenik meg, alkotmányossági igényeket is hangsúlyoz. Azt igyekszik igazolni. hogy a tettes személyiségének, szerepének markáns figyelembevétele eltorzíthatja a proporcionális ítélkezést, sérti a "jogépséget", a büntetőjogtól idegen (pl. pszichológiai, szociológiai, pedagógiai, orvostudományi) szempontokat csempészhet a bíró döntési folyamatába, tehát aláássa a tettek azonos megítélésében testet öltő jogbiztonság és jogegyenlőség elvét.
Így azután a bűntettes "személyi társadalomra veszélyességének" kérdései - Bócz Endre (Ferencz Zoltán disszertációjának évében megjelent) fontos monográfiája[3] vagy a különböző bűnözői csoportok differenciált megítélésének szükségességét hangsúlyozó tudományos nézetek ellenére - , alkalmanként háttérbe szorulnak, erősödnek bizonyos, a cselekmény primátusát felértékelő vagy a tettnek úgyszólván kizárólagos jelentőségét hangsúlyozó teóriák.[4]
- 189/190 -
Még az is előfordult, hogy e helyzetből az elkövetők bizonyos csoportja próbált tőkét kovácsolni. Alkotmánybíróságunkhoz alig több mint egy évtizede is pl. olyan tartalmú beadványokkal fordultak bűnismétlőként felelősségre vont személyek, hogy a visszaesők különböző kategóriáinak meghatározása ellentétes az Alkotmányban megfogalmazott jogegyenlőséggel, valamint ellenkezik "a nemzetközi jogban alkalmazott tettarányos büntetéssel", továbbá azzal a követelménnyel, hogy "egyazon magatartásért senkit ne lehessen többször felelősségre vonni". Volt olyan panaszos, aki - amellett, hogy saját ügyében a bíróságok eljárását sérelmezte, - a különös és többszörös visszaesők esetében irányadó büntetéskiszabási szabályokat szintén alkotmányellenesnek vélte, mivel álláspontja szerint a Btk. szabályai "a tettes büntetőjogi felfogás megtorló szemléletét tükrözik", és azt fejezik ki, hogy "mégsem egyenlőek az emberek a Bíróság előtt".
Nyilván nem meglepő, hogy az Alkotmánybíróság a kérelmek elutasítása kapcsán rámutatott a tettes-büntetőjogi irányzatok elévülhetetlen érdemeire: "a modern büntetőjog egész fejlődése szempontjából igen fontos szerepe van azoknak a büntetőjogelméleti eredményeknek, amelyek a bűncselekménnyel okozott tárgyi jogsértés mellett felismerték az elkövetőkhöz kapcsolódóan a motívumok, a célzat fontosságát, az életvezetés ( az elkövetés előtti és utáni magatartás) jelentőségét, továbbá az életkor meghatározó szerepét."[5]
Tett- és tettes-büntetőjog előtérbe állítói azóta is időről időre összecsapnak, gondoljunk pl. a kábítószerrel visszaélés elterelési mechanizmusának változásaira, vagy a pártfogó felügyelet körül napjainkban is zajló vitára. Ez utóbbiban a tettesre összpontosító irányzat hívei - igaz eltérő elvi alapról - támogatják az intézmény erősítését (a gyakorlati bűnüldözők elsősorban sajátos felügyeleti, ellenőrzési eszközként használnák, a kriminológusok viszont reszocializációs instrumentumként); a tettarányos szankciórendszer hívei viszont felkarolják a társadalom jelentős részének érzékelhető igényét, mely szerint nem pártfogolni kell a bűnözőket, hanem "jól meg kell büntetni őket".
Az ennek kapcsán is megfigyelhető folyamatos újrakezdésben szerepet játszik a politikai váltógazdaság folytán négyévente újrafogalmazódó, vagy inkább visszatérő - olykor populista indíttatású - aktuálpolitikai (s távolról sem következetes jogpolitikai) igényrendszer, ami természetesen a stabilitásnak sem tesz jót.
2. S most lássuk, mit kezdhetünk ilyen körülmények között az ún. "sértett-központú büntetőjoggal". Úgy vélem, - s ebben Ferencz Zoltán gondolatai megerősítettek - hogy a mai divatos felfogás ellenére nem új, nem az eddigiektől eltérő irányzatról van szó, csupán a szintézis elengedhetetlenségének felismeréséről, s annak a korábbinál magasabb fokra emeléséről.
Kétségtelen, hogy a sértett felé fordulás folyamata a XX. század közepétől, a viktimológia kialakulásával kezdődött. Ma már az is igazolhatónak tűnik viszont, hogy míg e vizsgálatok kezdetben inkább az áldozattá válás, a sértetti közrehatás kérdéskörét tekintették lényegesnek, mára inkább a reparáció, vagy a mediáció problémáját érintik.[6]
Ám ha időközben részben változott is a viktimológia szemlélete, az igazán színvonalas kutatások a sértettet sohasem a tettes vagy a tett rovására, vagyis azok szükségszerű háttérbe szorításával vizsgálták.
A sértett megváltozott szerepe, s e szerep felértékelődése ugyanis önmagában nem, kizárólag a tettessel összefüggésben, kettőjük viszonyából kiindulva magyarázható meg. Mindezt már Von Hentig 1948-ban megjelent iskolateremtő könyvének címe érzékelteti: "A bűnöző és áldozata".[7] A mű azt a szinte közhelyszerű igazságot erősíti, hogy bűnöző és áldozata, elkövető és sértett, egymás nélkül jószerivel értelmezhetetlen szereplői a kriminológia színpadának. Ha tehát most mi formálódó "sértett-centrikus" büntetőjogról beszélünk, voltaképpen nem teszünk egyebet, mint a tettest és a sértettet együtt, egymást szükségszerűen feltételezve és meghatározva vizsgáljuk, a kárt, a hátrányt, a veszélyt vagy a sérelmet az azt okozó és az azt elszenvedő oldaláról komplex módon közelítjük meg.
Ferencz Zoltán ún. "bűncselekmény-szituáció"-elmélete lényegében e szemlélet elengedhetetlenségét hangsúlyozta, rámutatva: "végső soron a viktimológia kialakulása, majd gyors fejlődése tette lehetővé, hogy a kriminológiai vizsgálatok ezután egyaránt figyelembe vegyék a tettest, az elkövetés külső körülményeit és a sértett személyét (...) íly módon felöleljék a tárgyi és alanyi elemeket."
Meghatározása szerint a bűncselekmény-szituáció "a bűncselekmény elkövetőjének, sértettjének és az elkövetés körülményeinek minden tényezőjét összefüggésükben felölelő kategória, amely a cselekményt a maga folyamatában, a kriminális folyamatban vizsgálja, az elkövetés gondolatának megjelenésétől a tettes reszocializációjáig; közvetlenül elősegítve ezzel az egyedi bűnelkövetés, valamint a bűnözés egyes részterületein az alaktani és etiológiai vizsgálatokat, s ezáltal a megelőzés lehetőségét is."[8]
Tett- tettes-, vagy sértett-büntetőjogi felfogás helyett tehát helyesebbnek látszik leszögezni, hogy mára megérett, lényegében általánossá vált Ferencz Zoltán felvetése: a kriminológiai kutatások összetett, több-faktorú megközelítés révén juthatnak csak el a
- 190/191 -
mindannyiunk számára áhított, de nehezen elérhető eredményhez: a kriminalitás megfelelő megértéséhez, kezeléséhez és megelőzéséhez.
3. Az említett komplex megközelítés eredményeképpen az egyre több szempontot felsorakoztató és mind több tanulsággal járó kriminológiai kutatások egy idő után kezdték szétfeszíteni a tudományág elvi kereteit, és szükségszerűen felvetették egyes tételes jogi szabályok megváltoztatásának, illetve megalkotásának szükségességét is.
Néhány éve, egyik tanulmányom bevezetőjében a következő feltevést kockáztattam meg: "úgy látom, egyre érzékelhetőbbé válik az az igény, hogy bizonyos kriminológiai tételek, fogalmak és tudományos ajánlások jogszabályi formában is megjelenjenek. Míg a büntetőjog más részterületeinek elméleti fejlődése mindig együtt járt jogi normák alkotásával és a folyamatosan fejlesztett elvek tételes jogi megjelenítésével, a kriminológia jellemzően nem épült be közvetlen módon az írott jogba, inkább fölötte, jó esetben mellette létezett. Ez a helyzet napjainkra megváltozott, s ma a kriminológia egyes területei gyakran normatívvá (is) válnak, formalizálódásuk erősödik."[9]
Lényegében ez történt a sértettel kapcsolatos kutatások kapcsán is, a kriminológia itt is előkészítette a terepet a változásokhoz, de egyben igazolta is azok elodázhatatlanságát.
Ennek felismerése fokozatosan, de mind érzékelhetőbben ment és megy végbe. Pár évtizede egyik ügyvéd kolléga tanulmánya címében a sértettet még a büntető eljárás mostohagyerekének minősítette, aki alig több tanúnál, puszta bizonyítási eszköznél.[10] Azóta a Király Tibor, Kratochwill Ferenc, Tóth Tihamér, Kiss Anna és mások tanulmányai nyomán megindult szemléletváltás jelentős módosulásokat eredményezett a büntető jogban és a büntető eljárásjogban is.
Íme néhány, a teljesség igénye nélkül. Felélesztettük a pótmagánvád intézményét, tehát a sértett az ügyész passzivitása esetén bizonyos feltételek mellett a közvádló helyére léphet.
Nemrégiben a Legfelsőbb Bíróság - szakítva a korabeli Curia több évtizedes gyakorlatával is - jogegységi döntésben ismerte el az állam lehetséges pótmagánvádlói szerepét is.[11]
A sértett-tanút jogban jártas személy, ügyvéd kísérheti el a kihallgatásra, s azon jelen is lehet.
Jelenléte távolról sem formális: észrevételeket tehet a kihallgatási jegyzőkönyvre, indítványozhatja a sértett adatainak, vagy a vele kapcsolatos, a szakvélemény leleti részének zárt kezelését, indítványozhatja, hogy kihallgatására zárt célú hálózaton keresztül kerüljön sor, stb.
Eljárási törvényünk a vádemelés elhalasztása kapcsán ma már az ügyész hatáskörébe utalja pl. olyan magatartási szabályok előírását, amelyek értelmében a gyanúsított köteles részben vagy egészben megtéríteni a sértettnek okozott kárt, vagy más módon kell gondoskodnia a sértettnek adandó jóvátételről.[12]
Fokozott szerephez jut tehát a bűncselekmény áldozata az elkövető büntetőjogi útról történő elterelésének lehetősége kapcsán is.
Ma már nem csupán homályos elképzelés, "elvileg vitatható és gyakorlati eséllyel alig kecsegtető"[13] intézmény a büntetőjogi mediáció, amelyet Németországban és Ausztriában már sikerrel alkalmaznak, s nálunk is zajlik büntetőjogi előkészítése.
Új büntető törvénykönyvünk egyik közkézen forgó tervezte szerint a jövőben büntethetőséget megszüntető ok lehet a sértettnek nyújtott jóvátétel.[14]
Ennek a folyamatnak az elindulásában Ferencz Zoltánnak is fontos szerepe volt.
Szinte elsőként vetette fel és vizsgálta részletesen pl. a sértett állami kártalanításának kérdéseit. Sajnálom, hogy pár éve, amikor ennek jogi formába öntéséért tisztviselőként magam is felelős voltam, még nem ismertem ezzel kapcsolatos gondolatait.
Ő annak idején alapos kitekintés és elemzés után feltétlenül támogatta az állami szerepvállalás eszméjét, a "központi reparáció" azonnali bevezetését illetően azonban még kissé óvatos volt: "végső soron tehát véleményünk úgy összegezhető, hogy míg elvi alapon nem tartjuk kizártnak a sértettnek az állam által történő kártalanítását, a gyakorlati szempontokat is elemezve azt kell mondanunk, hogy az intézmény gyakorlatának rövid távon való felvetése egyenlőre nem időszerű"[15]
Ilyen gyakorlati szempontnak tekintette pl. a társadalom teherbíró képességét, és az esetleges visszaélések lehetőségét. Azt is hangsúlyozta azonban, hogy a további szituáció-kutatások az anyagi jogi kódex átalakítása mellett később "olyan részben eljárási szabályok megalkotásánál is értékesíthetők, mint amilyen a sértett kártalanítása, vagy egyáltalán a sértett eljárási helyzete"[16]
Nos, ma biztosan örülne neki, hogy e várakozása valóra vált. Megszületett az egyes erőszakos bűncselekmények következtében sérelmet szenvedettek állam általi kárenyhítésének szabályairól szóló 209/2001. (X. 31.) sz. Kormányrendelet, és mint láttuk, jelentősen bővültek a sértett büntető eljárásjogi lehetőségei.
Az idő tehát Ferencz Zoltánt igazolta. Az idő, amiből a földön nagyon kevés jutott neki.
Ha méltóak szeretnénk lenni hozzá, akkor arra is figyelmeztet mindannyiunkat: használjuk fel okosan, hasznosan, tevékenyen a nekünk esetleg bőkezűbben juttatott lehetőségeket, tanuljunk tőle és fejlesszük tovább gondolatait. ■
- 191/192 -
JEGYZETEK
* Elhangzott 2004 október 8-án a Ferencz Zoltán egyetemi adjunktus halálának 20. évfordulójára rendezett emlékülésen. Az előadás szerkesztett változatát csupán a fontosabb jegyzetekkel egészítettem ki (T.M.)
[1] Ferencz Zoltán: A bűncselekmény-szituáció kriminológiai jellemzői (kandidátusi értekezés - kézirat) 1983
[2] Korinek László: Irányzatok a kriminológiai gondolkodás fejlődésében. BM kiadó, Budapest 2002
[3] Bócz Endre: A személyi társadalomra veszélyesség a büntetőjogban. KJK, Budapest 1983
[4] Gondoljunk pl. Szabó András munkásságára, akiről Ferencz Zoltán már 1983-ban ezt írta: "fejtegetései (...) alkalmanként olyan képet alakítanak ki, mintha a tettesi személyiség szerepét erősen háttérbe szorítaná.. (Ferencz i.m. 226. o.)
[6] Itt is óvakodnunk kell azonban a leegyszerűsítő megfogalmazásoktól. A sértett jelentőségét, s ezzel összefüggésben a reparáció fontosságát már a XVIII. század második felében felismerték.
1795-ös kódex-tervezetünk XIV. szakaszának 5. §-a pl. így rendelkezik: "...mivel a per során mindig fel kell deríteni az adatokból a tettes által magánszemélyeknek okozott kár vagy sérelem minőségét, ezért ugyanebben az ítéletben kifejezetten ki kell a bűnösre szabni a sértett vagy károsult fél kártalanítását is, az elítélt összes létező javaiból; sem a sértettek, sem a károsultak e tekintetben nem utalhatók elkülönített perre." (Hajdú Lajos: Az első (1795-ös magyar büntető-kódextervezet. KJK, Budapest 1971. 435. o.)
[7] Hans von Hentig: The Criminal and His Victim (New Haven 1948)
[8] Ferencz i.m. 89. o.
[9] Tóth Mihály: A kárenyhítés jogi rendezésére várva. Belügyi Szemle különszám 1999
Persze ezúttal sem teljesen új jelenségről van szó, hiszen már a Csemegi-kódex első két novellája felfogható a kor divatos kriminológiai eszméi, a tettes-büntetőjogi elvek jogi formába öntésének. Az mégis biztos, hogy a kriminológia tételes jogba épülése napjainkra gyorsult fel.
[10] Róth Miklós: A sértett, a büntetőeljárás mostohagyereke. Belügyi Szemle 1983/8. sz.
[11] Lásd a 3/2004. BJE-t
[12] 1998. évi XIX. tv. 225. § (2) bek. a) és b) pont
[13] A siófoki Jogász Vándorgyűlés egyik befolyásos hozzászólója a 90-es évek közepén még így nyilatkozott.
[14] Wiener A. Imre: A Btk. Általános része de lege ferenda. Az MTA Jogtudományi Intézetének kiadása, Budapest 2003. 175. o.
[15] Ferencz i.m. 221. o.
[16] Ferencz i.m. 240. o
Lábjegyzetek:
[1] A szerző tanszékvezető egyetemi tanár.
Visszaugrás
