A jogpolitika lehet elkötelezett, hiszen része a hivatalos uralkodó politikának, s a bűncselekményeket és elkövetőit egy meghatározott politikai felfogás (platform) talaján állva kezeli. A jogtudomány eszköztára a tudomány szabadsága folytán határtalan, befolyása a jogalkotásra állandó és a megalkotott jogszabályok kritikájában sem köti feltétlenül a tárgyilagosság igénye. A jogalkalmazónak nem tiszte a törvény dicsérete vagy elmarasztalása, mert azt legjobb tudása szerint alkalmazni kötelessége. "A törvényt alkalmazó bíróságnak a törvény bírálatához nincs joga." (K. 4393/1922. BJ. LXXV. 74. o.)
A jogalkotó, a jogtudós és a jogalkalmazó közül ezért a harmadik van a legnehezebb helyzetben, s így érthetően az is, aki ebben a minőségében szólal meg. A bíró feladata az általánosnak (a normának) az egyedire (az esetre) alkalmazása, amely a tények megállapításával, az alkalmazandó jog kiválasztásával és értelmezésével történik. A törvény iránti engedelmesség tehát az a motívum, ami a bírót gondolkodásra és megszólalásra készteti, ha azt tapasztalja, hogy a jogszabály gyakorlati alkalmazhatósága az ítélkezés eszközeivel ki nem küszöbölhető akadályokba ütközhet. Az ítélőbírótól a gyakorlat példái lennének elvárhatóak, s mondanivalómat ez könnyíthetné, valóságos menekülési útvonalat biztosítva az elvont gondolkodás veszélyeinek elkerülésére. A három csapásnak azonban nincs gyakorlata. Ezért saját ítélkezési tapasztalataimat próbálom összevetni az új törvény rendelkezéseivel, vizsgálva annak helyét és előrelátható jövőjét a büntető igazságszolgáltatásban. Vélek felfedezni egy-két buktatót, amely azonban csekély jogalkotói odafigyeléssel viszonylag könnyen megszüntethető.
A 2010. évi LVI. törvény nem vállalta fel a korábbi (2008-tól 2010 tavaszáig tartó) törvénykezésben megnyilvánuló koncepció elutasítását. Valószínűleg azért, mert ezt az időszakot a jogalkotás olyan kettős természete jellemezte, amelyet egyfelől egy koncepció (szankciórendszer megváltoztatása, a szankciók kombinatív alkalmazása, tevékeny megbánás, a büntetőjog államiságának részbeni feláldozása, a sértett érdekeihez igazítása, lemondás a tárgyalásról stb.) határozott meg, másfelől pedig felismerhető volt a határozott szigorítás igénye. Ez akár kettős nyomtávú büntetőpolitikának is felfogható. Ameddig a szankciók alternatív alkalmazását, az elterelést, egy liberalizációt képviselő koncepció mozgatott, addig a másikat (szigorítást) az élet, a valóság diktálta. Ezzel találkozott a jogalkalmazó ez év tavaszáig. Ez utóbbi körbe sorolható az erőszakos, többszörös visszaeső fogalmának 2009. évi LXXX. törvénnyel történt bevezetése, a feltételes szabadságból kizárás újabb esetének kodifikálása stb.
A 2010. évi LVI. törvény határozott szigorítást képvisel, amely azonban a korábbi két nyomtáv közül csak az egyiket folytatta anélkül, hogy a másikhoz hozzányúlt volna. A szigorítás tehát nem most kezdődött!
-129/130-
Nyilvánvalóan ebbe a körbe sorolhatók az egyes előkészületi magatartások térhódítása (pl. testi sértés stb.), valamint a különös részi tételkeretek felemelése és a védett jogtárgyak körének bővítése is. (Említhetném a 2007. évi XXVII. törvény bűncselekményi értékhatárt 10 000 forintról 20 000 forintra felemelő változtatását, vagy a 2008. évi LXXIX. törvényt, amely szigorította a közérdekű üzem működésének megzavarása és a garázdaság törvényi tényállásait.)
Egy állam jogpolitikájának kétségbe nem vonható szándéka lehet a büntetőjog szigorítása, amelynek kárhoztatása azért furcsa, mert a büntetőjog maga a szigor, az ultima ratio, az egész jogrendszer szankciós zárköve. A 2010. június 8-án elfogadott 2010. évi LVI. törvény, mely 2010. július 23-a óta hatályos, bevezette az ún. három csapás intézményét, valamint visszatért az ezzel összefüggő középmértékes büntetés kiszabásához.
Sem a három csapás, sem az azzal szorosan összefüggő középmértékes büntetés-kiszabás gondolata nem új.
Az előzmények: 1913. évi XXI. tc. a közveszélyes munkakerülőkről. Az ún. dologházi törvényként emlegetett jogszabály az általánostól eltérő rendelkezéseket vezetett be nem csupán a közveszélyes munkakerülőkre, de a bűnismétlő elkövetőkre is. Súlyosabb büntetéssel sújtotta azokat a munkakerülő egyéneket, akik már legalább kétszer voltak büntetve és az utolsó büntetés kiállása óta kettő év még nem telt el. Bevezette a dologház intézményét, ahová olyan bűntetteseket utaltak, akiket az élet-, testi épség, szemérem vagy vagyon ellen elkövetett bűntett, vagy vétség miatt fegyházra, börtönre vagy legalább 3 havi fogházra ítéltek, ha megállapították, hogy ez a bűntett vagy vétség a tettes munkakerülő életmódjával van összefüggésben. Az így elítéltet a szabadságvesztés végrehajtása után dologházba kellett szállítani.
A dologházba utalás határozatlan időre szólt, de tartama 1 évnél rövidebb és 5 évnél hosszabb nem lehetett.
Az 1928. évi X. tc. (második büntető novella) a megrögzött bűntettesek cselekményeinek elbírálását szabályozta. Az 1928. évi X. tc. a büntető igazságszolgáltatás kérdéseinek szabályozásáról III. Fejezete "A megrögzött bűntettesekről" címet viselte és részletesen foglalkozott a bűnismétlőkkel. A tc. bevezette a szigorított dologház intézményét, amely gyakorlatilag határozatlan tartamú büntetést jelentett. A tc. 36. §-a szerint "A bíróság ítélettel határozott tartamú szabadságvesztés kiszabása nélkül szigorított dologházba utalja azt a bűntettest, aki az élet-, a szemérem vagy a vagyon ellen különböző időben és egymástól függetlenül legalább három bűntettet követett el, és a törvény értelmében halálbüntetés kiszabásának nincs helye, ha megállapítja róla, hogy az utolsó és az azt közvetlenül megelőző bűntettet öt éven belül követte el, és hogy bűncselekményeket üzletszerűen követ el, vagy bűncselekmények elkövetésére állandó hajlamot mutat (megrögzött bűntettes)".
A szigorított dologházba csak olyan egyént lehetett utalni, aki a cselekményeket 18. életévének betöltése után követte el és az ítélet meghozatalakor a 21. életévét betöltötte.
A szigorított dologház legrövidebb tartamát a bíróság az ítéletben határozta meg, azonban a legrövidebb tartam 3 évnél rövidebb nem lehetett.
A szigorított dologházra ítélt az ítéletben megállapított legrövidebb idő elteltével nem szabadult automatikusan, hanem az igazságügyi minisztertől kérelmezhette ideiglenes elbocsátását. Ha ezt elutasították, évente újra kérelmezhette ideiglenes elbocsátását. A szigorított dologháznak felső határa nem volt, így akár életfogytig is tarthatott. Az 1928. évi X. tc. tehát nem a többszöri elítélést, hanem a többszöri elkövetést vette alapul és nem a határozott tartamú szabadságvesztés befejezése után, hanem ehelyett - felső határ nélkül - alkalmazták.
Az 1974. évi 9. számú tvr. (amely már az 1961. évi V. törvényt módosította) a társadalom fokozottabb védelméről, a közrendre és közbiztonságra különösen veszélyes visszaeső bűnözők elleni hatékonyabb fellépés érdekében született.
A tvr. különösen veszélyes visszaesőnek tekintette azt, akit a 1961. évi V. törvényben meghatározott bizonyos szándékos bűncselekményekért korábban már legalább háromszor - együttesen legkevesebb 3 évi - szabadságvesztésre ítéltek és
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
