A tett- és a tettes-büntetőjog elhatárolása szempontjából három dogmatikai "építőkő" bír kiemelkedő jelentőséggel: az anyagi jogi legalitás elve, a bűncselekmény-fogalom és a büntetési elméletek. Ezek egyfajta "indikátorként" értelmezhetők az adott korszak vagy állam büntetőjogának tett- vagy tettes-büntetőjogi jellegének meghatározásánál. A sikeres büntetőjogi kodifikáció előtti magyar büntetőjog-tudomány vizsgálata során egyértelművé válik, hogy önmagában a nullum crimen sine lege elv érvényesülésének hiánya nem vezet a tettes-büntetőjog irányába történő elmozduláshoz.
A mai büntető anyagi jogi gondolkodás különbséget tesz a büntetőjogi felelősség megalapozása vonatkozósában két nagy modell között, a kizárólag az elkövetett cselekményre koncentráló felfogást tett-büntetőjognak (Tatstrafrecht), az elkövető személyes tulajdonságaira alapozó büntetőjogi felelősséget középpontba helyezőt pedig tettes-büntetőjognak (Täterstrafrecht) nevezve.[2] A két rendszer természetesen teljesen tiszta formában sem a történeti korokban nem fordult elő, sem manapság nem létezik, a bűnelkövető felelősségét megalapozó két rendszer inkább az egyik vagy másik irányba történő elmozdulásként értékelhető. Még a kifejezetten tett-központú klasszikus büntetőjog is reagált valamilyen módon a visszaesés jelenségére, és a leginkább tettes büntetőjogi felfogás sem nélkülözi teljesen a bűncselekmény elkövetését a felelősség megállapításánál.[3] A német - és ennek nyomán a hazai - szakirodalom a tett-büntetőjog vonatkozásában három jellemzőt határoz meg: az anyagi jogi legalitás (nullum crimen sine lege és nulla poena sine lege) következetes érvényesülését, a bűncselekmény-fogalomban kizárólag a cselekményre vonatkoztatott fogalmi elemeket, valamint a büntetés céljaként az egyesítő elméletek valamelyikének megjelenését. Ezzel szemben a tettes-büntetőjogi felfogás csak korlátozottan engedi érvényesülni az anyagi jogi legalitás elvét, vagy egyenesen kizártnak tartja azt, a bűncselekmény fogalmába beépíti az elkövető egyes személyes tulajdonságait, valamint a büntetés céljaként szinte kizárólagosan a speciális prevenciót határozza meg.[4]
A fenti szakirodalmi álláspontok három olyan nagy dogmatikai kategóriát tartalmaznak, amelyek alapvetően meghatározzák az egyes államok büntetőjogát, a modern büntetőjog egyfajta "építőkövei": a nullum crimen sine lege elve, a bűncselekmény-fogalom és a büntetési elméletek. Ezek nélkül elképzelhetetlen a mai büntetőjog elméleti megalapozottsága, a 18. század utolsó harmadától ez a három kategória együttesen jelen van, és kellő forrásanyag birtokában jól elemezhe-
- 429/430 -
tő. Ebből kiindulva az egyes nemzeti jogrendszerek - vagy az egy időszakban érvényesülő büntetőjog - tett- vagy tettes-büntetőjogi jellegének meghatározása szempontjából ezek az elemek "indikátornak" tekinthetők, vagyis olyan jellemzőknek, amelyekben beállott változás az egész rendszer elmozdulását jelzi. Ezt a három alapvető és viszonylag önállóan vizsgálható indikátort kell részletesen elemezni, ha meg karjuk állapítani az adott periódus vagy állam anyagi büntetőjogának irányultságát. A kérdés az, hogy az indikátorok miként viszonyulnak egymáshoz, milyen összefüggést mutatnak. Kérdés az is, hogy az egyes indikátorként megjelölt elemekben milyen fokú változás eredményezhet az egész rendszerben elmozdulást. Vizsgálat tárgyává lehet tenni azt is, hogy az egyes indikátorokban bekövetkező változás oka vagy csak következménye a büntetőjog a tett- vagy tettes-büntetőjog irányába történő eltolódásnak.
A magyar büntetőjog története ennek a kérdéskomplexumnak a részbeni megválaszolásához igen szerencsésen lehetőséget nyújt, ugyanis az egyik indikátor, az anyagi jogi legalitás elve viszonylag hosszú időn keresztül nem érvényesült a késői kodifikáció miatt. Ebből következően a dogmatikai "építőkövek" (indikátorok) egyenkénti történeti elemzése és összefüggéseik feltárása releváns válaszok megfogalmazását teszi lehetővé.
A jogtörténeti kutatás két megközelítési módszert ismer és alkalmaz: az ún. külső jogtörténetet, amely a jogtörténeti fejlődés összes faktorát (kodifikációtörténet, tudománytörténet, jogászképzés története, praxis) összességében tekinti át, és ennek megfelelően a periodizáció a nagy kodifikáció-történeti eseményekhez igazodik. Ez a megközelítési mód a nagy fejlődési tendenciák kimutatására alkalmas: pl.: új irányzatok megjelenése. A másik megközelítési mód az ún. belső jogtörténet, vagy más elnevezéssel intézménytörténet, amely egyes jogintézmények, dogmatikai kategóriák történetét dolgozza fel. A két kutatási irányzat az eltérő szemlélet miatt teljesen eltérő korszakolást is alkalmazhat, az egyes jogintézmények feltűnése ritkán esik egybe azok kodifikált változatban történő megjelenésével. Sokszor vagy előbb, vagy csak később kerül a tudományos köztudatba a törvényben meghatározott intézmény, sőt akár teljességgel hiányozhat is. Az indikátorok elemzése egyértelműen intézménytörténeti jellegű, ennek következtében a kodifikációtörténeti korszakbeosztástól eltérő periodizációban vizsgálandó.
A magyar büntetőjog nagy korszakai (16-18. század; korai kodifikáció 1790-1848; osztrák közvetlen jogexport 1849/1852-1860/1861; klasszikus kodifikáció 1861/1867-1878/1880) tovább is tagolhatóak kodifikációtörténeti szempontból, de az indikátorok vizsgálatához nem elegendő ez a megközelítés, hanem bizonyos esetekben el kell tekinteni a kronológiától. A dogmatikatörténeti vizsgálódások szempontjából célszerű a következő periodizációt alkalmazni:
1. 18. század közepi szakirodalom (Huszty István, Bodó Mátyás);
2. korai kodifikáció 1790-1843;
3. korai szakirodalom (Szlemenics Pál, Vuchetich Mátyás);
4. az 1852. évi osztrák Btk. és a kommentárok;
5. az "átmenet irodalma" 1830-as évektől az 1870-es évekig;
6. a Csemegi-kódexhez kapcsolódó irodalom.
A 18. század közepének irodalmát nemcsak a fél évszázados hiátus miatt célszerű elválasztani a későbbiektől, hanem a teljesen eltérő jogszemlélet miatt is. Huszty és Bodó még alapvetően processzuális megközelítést alkalmaztak, még nem vált el az anyagi jog az eljárási szabályoktól és ennek következtében még nem beszélhetünk önálló anyagi általános részről sem.[5] Szlemenics Pál 1817-es munkájában viszont már a mai rendszer jelent meg.[6] A kodifikációs folyamaton belül ez késleltetve tűnt fel, az 1795. évi tervezetben egy alapelvek című rész tartalmazta a legfontosabb általános részi kérdéseket,[7] az 1830-as tervezetben viszont csak egy rövidke (3. §) bevezető található,[8]
- 430/431 -
önálló általános rész pedig csak az 1843. évi javaslatban kapott szerepet.[9] Az 1830-1848 közötti rendszeres szakirodalmi tevékenység, valamint az Októberi Diplomától a Csemegi-kódex hatályba lépéséig terjedő időszak jogirodalma között viszont sokkal szorosabb a kapcsolat, mint a köztük levő időszakkal (1852-1860). Ugyanis mindkét periódusban alapvetően azonos volt a büntetőjogi "környezet": kodifikált büntetőjog hiányában a szokásjog volt a meghatározó jogforrás, és az teljesen más feltételeket teremtett, mint az osztrák abszolutizmus időszakának kódexe. Szokolay István 1848-as kézikönyve[10] szemléletben közelebb állt Pauler Tivadar 1864-ben megjelent Büntetőjogtanához,[11] mint saját 1852-ben megjelentetett kommentárjához.[12] Az osztrák jogforrások elemzésére nem kerül sor, hiszen az Moos művéből jól ismert,[13] és csak ott történik említés róluk, ahol a magyar irodalomban felmerülnek. A vizsgált időszak büntetéstani és börtönügyi munkái külön kifejezetten nem kerülnek elemzésre, mivel a büntetőjogi kézikönyvek szerzőivel azonos álláspontot képviselnek.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
