A jogos védelem ratio légisét alapvetően a védelmi elv határozza meg: a jogintézmény szabályozási célja ugyanis meghatározott érdekek oltalmazása a jogtalan támadásokkal szemben. A releváns jogi tárgyak közé a saját vagy más személye, javai, valamint a közérdek tartoznak [vö. Btk. 22. § (1) bekezdés]. E tanulmány célja az individuális jogi tárgyakhoz (személy és javak) kapcsolódó egyes kérdések dogmatikai szemléletű vizsgálata. A jogos védelem körében szabályozott egyéni érdekek - alapjogi karakterükre figyelemmel - alkotmányos szintű védelmet élveznek, ebből fakadóan oltalmazásuk jogrendünkben komplex rendszerben valósul meg: nemcsak a büntetőjogi, hanem a polgári és közigazgatási jogi szabályozás is biztosíthatja védelmüket. Kiemelendő, hogy a jogos védelem által garantált jogtárgyvédelem sajátos rendszerben valósul meg: a jogalkotó eliminálja mindazon cselekmények jogellenességét, amelyek a jogi tárgyakat sértő-veszélyeztető támadások elhárítására irányulnak. E felelősség-elimináló jogtárgyvédelem hatókörének meghatározására csak a védett érdekek tartalmi körülírásával nyílhat lehetőség.
A téma feldolgozásának módszertani sajátosságát a teleologikus és alkotmánykonform értelmezés alkalmazása jelenti. Ezen interpretációs módok választásának indoka, hogy a bíróságok az Alaptörvényből fakadóan a jogszabályok szövegét maguk is elsősorban azok céljával és az Alaptörvénnyel összhangban kötelesek értelmezni (28. cikk).
A dolgozat felépítését tekintve - igazodva a normatív szabályozáshoz - egymástól elkülönítve (személy és javak) vizsgálja a különböző individuális jogi tárgyakat. Az értelmezésre szoruló kérdések megválaszolását a hazai és német bírósági gyakorlatból vett példák, valamint a releváns alkotmánybírósági gyakorlat ismertetése segíti elő.
A jogos védelem általános szabályozási fundamentumaként a védelmi elv jelölhető meg. Ez az elv determinálja a jogintézmény ratio legisét is, amely alapvetően duális jellegű, hiszen a jogos védekezés a megtámadott érdekek védelmén keresztül közvetetten a jogrend megóvását is szolgálja.[1] Ebből következően a jogintézmény kifejezett szabályozási célja a jogtárgyvédelem.
- 64/65 -
A jogi tárgy fogalma a büntetőjogi dogmatikában elvont jellegére figyelemmel pontosan nem körülírható,[2] általános megközelítésben egy absztrakt módon meghatározott érdeket, értéket, állapotot értünk alatta, amelyet jelentőségére figyelemmel a büntetőjog védelemben részesít.[3] Ettől eltérően Filó a jogi tárgyra kifejezetten individuális kategóriaként tekint: "A jogi tárgy tehát büntetőjogi védelmet igénylő, konkrét személyhez kötött emberi érdek."[4] Álláspontja szerint egy univerzális jogi tárgy ezen elmélet fényében közvetített érdekként fogható fel, "amelyet a rész-egész viszonyában az individuumok összessége hordoz".[5] Szomora az általános megközelítést - német jogirodalomra hivatkozással - oly módon konkretizálja, hogy a jogi tárgy valójában nem egy elvont érdek, hanem az adott érdeknek a tárgya.[6] A szerző további fontos megállapítása, hogy a jogi tárgy vizsgálata során alapvető jelentőséggel nem elsősorban a fogalmi körülírás, hanem sokkal inkább a funkció-meghatározás bír.[7] A jogi tárgy funkciója pedig a konkrét büntetőjogi szabályozás szükségességének megindokolása, ami az adott érdek immanens tartalmának kibontásával történhet (jogtárgyharmonikus értelmezés).[8] Álláspontom szerint ezen érdekek védelme a büntetőjogban a következő módokon valósulhat meg:
a) primer jelleggel úgy, hogy a jogalkotó - bűncselekményi tényállások szabályozásával - büntetőjogi felelősséget alapít azokra a magatartásokra nézve, amelyek ezeket az érdekeket sértik vagy veszélyeztetik (felelősség-konstituáló jogtárgyvédelem);
b) szekunder jogvédelem keretében olyan jogintézmények - így a jogos védelem - kodifikálásával, amelyek az említett jogi tárgyakat azáltal védik, hogy az azokat sértő-veszélyeztető támadások - büntetőjogilag releváns - elhárítása esetén a védelmi cselekmény felelősséget kizárják (felelősség-elimináló jogtárgyvédelem).
A jogos védelem magától értetődően utóbbi jogvédelmi kategóriába sorolható be, általános törvényi rendelkezése [Btk. 22. § (1) bekezdés] szerint hatókörébe a jogtalan támadással érintett személy, javak vagy a közérdek oltalmazása tartozhat. Gyakorlati jelentőségükre figyelemmel jelen tanulmányomban kizárólag az
- 65/66 -
individuális jogi tárgyak kérdéseivel foglalkozom, nem érintem tehát a közérdek védelmének lehetőségét.[9]
A jogos védelem keretében oltalmazható egyéni jogi tárgyak közös jellemzője, hogy azok alapjogi karakterűek, így alkotmányos szintű védettséget élveznek.[10] Ebből fakadóan gyakori, hogy jogrendszerbeli védelmük komplex módon valósul meg: a polgári és közigazgatási jogon túl a büntetőjog is tartalmaz(hat) rájuk nézve szabályozást.[11] Utóbbi jogág által nyújtott jogvédelem a fentiekben felvázolt kettős rendszerben valósul meg.
Mivel mind az Alaptörvény V. cikke, mind a Btk. 21-22. §-ai az individuális jogi tárgyakat egymástól elkülönítve nevesítik,[12] ezért dolgozatomban is ezt a felosztást követem az elemzés során. A két kategória közötti elhatárolás szempontjából pedig adott esetben kiindulópontot jelenthet az alkotmányos jogvédelmet jelentő alapjogok hatókörének alkotmányjogi értelmezése.
A jogos védelem keretei között oltalmazott érdekek közül elsőként a megtámadott személyéhez tapadó jogi tárgyak vizsgálata érdemel figyelmet. Kiindulópontként leszögezendő, hogy ebbe a körbe vagyoni karakterű érdekek nem tartozhatnak bele, tartalmilag individuális jellegük ellenére sem. A jogos védelemre vonatkozó rendelkezések ugyanis a javakat önálló jogtárgycsoportként nevesítik, így argumentum a contrario azok nem vonhatók a személyre vonatkozó védelem körébe. A normatív szintű különválasztás indokára csak következtetni lehet. Feltehetően a jogalkotó e felosztásnak köszönhetően kívánta egyértelművé tenni, hogy "személy" alatt csak természetes személy értendő, míg a "javak" kitételbe beletartozhatnak olyan elemek is, ahol a jogi tárgy hordozója nem természetes, hanem jogi személy, vagy éppen jogi személyiséggel nem rendelkező egyéb jogalany. Az individuális jogtárgyak közötti ilyen jellegű differenciálás nem új keletű, ezzel a különbségtétellel ugyanis már a Csemegi-kódex esetében találkozhattunk.[13]
- 66/67 -
Az 1843. évi javaslat a vétlen önvédelem keretében a személy elleni támadások között nevesítette a megtámadott "életére, vagy testére, szabadságára vagy becsületére veszélythozó" magatartásokat [74. § a) pont]. Ezt a részletező, egyben taxatív megfogalmazást a Csemegi-kódex már nem vette át, és csupán személy elleni támadásról szólt (79. §). A későbbi törvénykönyvek - így a hatályos is - ugyanezt a szabályozási megoldást követték (követi). Törvényi értelmezés hiányában a vonatkozó tényállási elem köznyelvi jelentését kell alapul venni azzal, hogy a jogtárgyi kör meghatározása során - a jogintézmény jogvédelmi céljára is figyelemmel - extenzív interpretációnak lehet helye. Hasonló gondolatmenetet követve, a személyes érdekek legszélesebb körű elismerését szorgalmazta már az előző század elején Degré, aki általános kiindulópontként rögzítette, hogy
"e fogalom, - az életbeli fogalomhoz képest, - nyilván nem szoritkozik az egyén fizikai épségére, hanem felöleli az egyént egész adott fizikai és erkölcsi létében és társadalmi értékében: felöleli mindazt, a mi adott ember egyéni létének tartozéka; az embert összes egyéni vonatkozásaiban".[14]
Ezzel szemben Edvi kimerítő felsorolás adására törekedett: "a személy ellen intézett támadás az, amely az életet, testi épséget, a szabadságot, a szemérmet és a becsületet veszélyezteti."[15]
A recens jogirodalom[16] is elsősorban az élet, testi épség, egészség, nemi élet szabadsága,[17] személyi szabadság és az egyes személyhez fűződő jogok védelmét említi ebben a körben. A joggyakorlati relevancia szempontjából egyet lehet érteni Békés Imrével, aki szerint ténylegesen az élet-testi épség védelme tartozik a személy elleni támadások körébe: "a személy elleni támadások az ítélkezési gyakorlatban mint az élet, illetőleg a testi épség elleni bűntettek jelennek meg."[18] Mindez
- 67/68 -
azonban pusztán praktikus megközelítés, ami nem változtat azon, hogy a fentiekben említett egyéb személyhez kapcsolódó érdekek jogos védelem körében védhetőségét is el kell ismerni. Nem vonható ugyanakkor a jogellenességet kizáró ok hatókörébe egyes állampolgári jogok, illetve politikai szabadságjogok gyakorlásának védelme. Ezek a jogosultságok de lege lata legfeljebb az eset konkrét körülményeinek figyelembevételével, a közérdek ellen intézett támadásként foghatók fel. Ennek indokaként elegendő Degré álláspontját ismertetni:
"az állampolgári jogok háboritatlan gyakorlását és érvényesülését gátló támadás sem tekinthető egymagában a »személy«, mint az egyén fizikai és erkölcsi adott léte elleni támadásnak; itt a »személy« fogalma által nem fedett, egyéni és nyilvános érdekeket viselő állapot a támadási objectum. Az ily támadások tehát nem tartoznak a jogos védelemmel kivédhetők közé."[19]
Így nem lehet jogszerűen elhárítani olyan támadást, amely például kizárólag a vallásszabadság gyakorlását, a választásokon való részvétel jogát[20] vagy a gyülekezéshez való jog érvényesülését akadályozza. Hasonló okokra figyelemmel nem adott a ius defensionis egyes egyedi jogosultságok sértése esetén, így nincs helye jogos védelemnek például a kegyeleti vagy a szülői felügyeleti jog korlátozásával szemben.
Vizsgálni kell a jogos védelem lehetőségét öngyilkossági kísérlet esetén. Itt formálisan - az elhárító szempontjából - más személye elleni támadásról van szó, amit maga a jogi tárgy hordozója (az élethez való jog jogosultja) realizál. Általánosságban elmondható, hogy az ilyen cselekmény jogtalansága de lege lata azonban hiányzik, mivel a saját élet elvétele jogi normát nem sért.[21] Hangsúlyozni kell azonban, hogy jelen esetben a jogi tilalmazottság hiányáról, és nem pedig az öngyilkosság jogként való deklarációjáról van szó. A saját élet kioltását a jogrend kifejezetten jogként ugyanis nem ismerheti el, mivel az alapjog tekintetében az
- 68/69 -
államot (intézmény)védelmi kötelezettség terheli [vö. Alaptörvény I. cikk (1) bekezdés]. Az öngyilkosság tehát jogilag nem tilalmazott, de jogként sem elismert tevékenység. A jogos védelmi helyzet kialakulása szempontjából azonban csak az előbbi megjegyzésnek van jelentősége: a támadás jogtalansága hiányában jogos védelmi szituáció nem jöhet létre. Álláspontommal ellentétesen foglalt állást Székely, aki szerint ugyan az öngyilkosságot a jog nem bünteti, "de jogellenessége ennek ellenére sem tehető vitássá, még pedig azért, mert az életről jogszerűen lemondani nem lehet".[22] Ebből azt a következtetést vonja le, hogy "öngyilkosjelölt a törvény szellemében »támadó«, és a »támadása« elhárításához szükséges elhárító cselekmény - jogos védelem".[23]
Utóbbi felfogás tagadására elegendő Filó gondolatmenetét ismertetni, aki részletesebb elemzés körébe vonta a saját élet kioltása jogi megítélésének egyes kérdéseit. A szerző vizsgálata során megállapította, hogy az öngyilkosság a bírói gyakorlatban olyan társadalomra veszélyes cselekmény képében jelenik meg, amelynek tényállásszerűsége hiányzik, így az csupán ebből az okból kifolyólag nem képezhet bűncselekményt.[24] Ehhez kötődően ismerteti az LB egyik eseti döntését, amely a következőképpen fogalmaz:
"A Btk. az öngyilkosságot, illetőleg ennek megkísérlését nem tekinti bűncselekménynek. Minthogy azonban az öngyilkosságot közfelfogás elítéli, és az erkölcsi normákkal is ellentétes, ennek megelőzése érdekében a Btk. 168. §-a az ehhez kapcsolódó, járulékos jellegű magatartásokat - nevezetesen az erre való rábírást és az ehhez való segítségnyújtást - önálló (sui generis) bűncselekménynek nyilvánítja."[25]
Filó ebből azt a következtetést vonja le, hogy a judikatúra a társadalomra veszélyességet ebben az esetben törvényhozói kategóriaként értelmezi,[26] amely pusztán azt jelenti, hogy "a magyar jogalkotó a suicid magatartást - kivétel nélkül - devianciának látja, amely mind morális, mind mentálhigiénés szempontból káros a közösségre".[27] A szerző helytálló érveléssel teszi hozzá, hogy mindez azonban nem jelenthet bűncselekménytani értelemben vett társadalomra veszélyességet, mivel akkor egy olyan cselekmény materiális jogellenességéről beszélnénk, amit önmagában a hatályos büntetőjog nem is rendel büntetni.[28]
Ebből a gondolatmenetből világosan következik, hogy nem értékelhető egy suicid magatartás a közérdek ellen intézett jogtalan támadásként sem. Megjegyzendő
- 69/70 -
továbbá, hogy az emberi élet megóvása az állam oldalán jelent ugyan életvédelmi kötelezettséget, de az nem azonosítható olyan közösségi érdekkel, amely a jogos védelmet alkalmazhatóvá tenné. Ilyen helyzetben más életének a mentése szolidaritási alapokon nyugvó egyéni érdekvédelem, tehát nem egy kollektív jogi tárgy oltalmazásáról van szó.
A suicid magatartás jogtalanságában való állásfoglalás annyiban jelent előrelépést a probléma megoldásában, hogy az - öngyilkosságot megakadályozó, adott esetben az érintettnek sérelmet okozó[29] - elhárító cselekmény jogellenessége a jogos védelem szabályai alapján nem zárható ki. Az élet megóvását célzó, büntetőjogi szempontból releváns elhárító cselekmény jogellenességének kizárása ilyen helyzetben a végszükségre (Btk. 23. §) hivatkozással lehetséges. E jogellenességet kizáró ok ugyanis jogtalansági elemet nem értékel, jogos - legalábbis jogtalannak nem minősülő - pozíciók kerülnek egymással kollízióba.[30] Öngyilkossági szituációban a saját életét kioltani szándékozó személy sodorja magát olyan közvetlen és másként el nem hárítható veszélybe, amely más, kívülálló részéről akár büntetőjogi szempontból releváns elhárítás választását is indokolttá teheti. Erre figyelemmel az öngyilkosság elkövetését megakadályozó, egyébként tényállásszerű cselekmény jogellenességét a Btk. 23. §-ra alapozva lehet kizárni. Megjegyezhető, hogy ilyen esetben a végszükségi arányosság[31] vizsgálata fogalmilag kizárt, mivel a védekező olyan veszély elhárítására törekszik, amelynek esetleges bekövetkezése az individuális jogi tárgy legnagyobb sérelmét jelentené. További érdekességként teszem hozzá, hogy ilyen szituációban tulajdonképpen kötelezettség keletkezik a végszükség gyakorlására: az önsértő cselekmény észlelője ugyanis büntetőtörvényből fakadóan köteles az élet kioltásának megakadályozására.[32] Ez a joghelyzet dogmatikai értelemben kifogásolható: a végszükség - ugyanúgy a jogos védelem - gyakorlása az elhárító oldalán jogként fogható fel, és nem pedig tevésre vonatkozó kötelezettségként.
Külön kell említést tenni a magzati élet védelmének lehetőségéről. Az Alaptörvény II. cikkéből[33] következik, hogy a magzat jogi szempontból embernek nem tekinthető, így rá nézve nem lehet irányadó a fentiekben jogos védelmi jogtárgyként elismert emberi élet. A hivatkozott alkotmányos rendelkezés ugyanis az emberi élet-
- 70/71 -
hez és méltósághoz való jogot kifejezetten magához az emberhez kapcsolja, míg a magzatot attól külön nevesíti, és számára nem jogot, hanem a fogantatástól kezdődően védelmet biztosít.[34] Ezen alkotmánykonform értelmezés eredménye az, hogy a jogos védelem tényállásaiban meghatározott "személy" fogalmába a magzat nem tartozhat bele.[35]
Meg kell ugyanakkor vizsgálni a kérdést - komplex jellegére figyelemmel - az állapotos nő szempontjából is, hiszen ő már megkérdőjelezhetetlenül személynek minősül. Ebben a tekintetben akkor merülhet fel értelmezési probléma, ha az anya a beavatkozásba előzetesen beleegyezett.[36] Az ilyen típusú személy elleni magatartás esetén ugyanis kérdésként vetődik fel az abortőr cselekményének jogtalansága, hiszen az anya voltaképpen a saját testi épségét sértő cselekménybe egyezik bele, amely a magzat elvesztéséhez vezet. Ebben a körben meg kell jegyezni, hogy az anya elleni támadás eszközként szolgál a magzat elpusztítására, így abba joghatályosan beleegyezni nem lehet. A sértetti beleegyezés mint jogellenességet kizáró körülmény szokásjogban kimunkált feltételei között ugyanis szerepel, hogy "a testi épség sértéséhez való hozzájárulás csak akkor zárja ki az azt okozó büntetőjogi felelősségét, ha a sértett társadalmilag elismert cél érdekében adta beleegyezését".[37] Társadalmilag elismert célként pedig nyilvánvalóan nem értékelhető egy olyan magatartás, amelyre vonatkozó sértetti hozzájárulás maga is bűncselekményt valósít meg.[38] Erre figyelemmel az állapotos nő ilyen irányú beleegyezése a beavatkozás céljára figyelemmel nem lehet felelősséget kizáró hatású, vagyis az abortőr által a magzat ellen intézett támadás jogtalan marad. Összegezésképpen elmondható, hogy a magzat ugyan nem tekinthető a jogos védelem tényállásában szabályozott "személynek", azonban az embrió elpusztítását célzó magatartás - egyfajta eszközcselekményként - értékelhető olyan személy - konkrétan az állapo-
- 71/72 -
tos nő - elleni jogtalan támadásként, amellyel szemben a jogos védelem alkalmazhatóvá válik. Érdekességként megemlíthető, hogy ez a megközelítés az individuális jogi tárgyat kollektív (magzati élet megóvása mint társadalmi érdek) szempontok alapján értelmezi extenzíven. A jogos védelem duális ratio legise tehát sajátos kontextusban jut ehelyütt jelentőséghez.
Abban az esetben azonban, ha az anya saját maga - más közreműködése nélkül - szakítja meg a terhességet, a cselekmény jogtalansága ellenére jogos védelemről nem lehet szó, mivel az önsértés jogos védelmi helyzetet nem keletkeztethet, a magzat pedig a fentiekben kifejtettekből adódóan önmagában személyként nem értékelhető.[39]
A becsület jogtárgyi szerepe is önálló vizsgálatot érdemel. Az különösebb magyarázatot nem igényel, hogy e jogi tárgy, amely alkotóelemként magában foglalja az emberi méltóságot és a társadalmi megbecsülést is,[40] kifejezetten személyhez kötődő. Az Alaptörvény II. cikke az emberi méltósághoz való jogot az alapjogi katalógusban kiemelten kezeli, azt egyúttal sérthetetlennek nyilvánítja. Ennek alapján nemcsak a primer, hanem a szekunder büntetőjogi jogtárgyvédelem biztosítása is egyértelműen igazolhatóvá válik. Mindebből prima facie következne a becsület jogos védelem körében történő oltalmazásának lehetősége is. Mégis, a Csemegi-kódex óta uralkodó a joggyakorlat[41] abban, hogy e speciális individuális érdek - ugyan nem a jogi tárgy jellegére, hanem a támadás ismérveire tekintettel - nem vonható e jogellenességet kizáró ok hatókörébe. Már az első büntető törvénykönyv miniszteri indokolása rámutatott: "Szavak, irások, vagy képes ábrázolatok általi becsületsértés ellen önvédelemnek nincs helye. Ily támadások, midőn intéztetnek, egyuttal be is fejeztetnek; az erő alkalmazása tehát nem előzi meg, se nem akadályozza a veszélyt, hanem csupán megtorolná a szenvedett sérelmet."[42] Megfelelően értelmezve az elutasítás indokát megállapítható, hogy nem arról van tehát szó, hogy a becsület védelme - mint személyhez fűződő érdek - ne tartozhatna bele a kódex által meghatározott jogtárgyi körbe. Az irányadó judikatúra szerint ugyanis verbális támadással szemben a jogos védelem körében azért nincs lehetőség védekezni, mert az ilyen jellegű jogtalan támadásra történő reagálás nem vonható a jogos védelmi helyzet körébe: a támadás a sértés kimondásával azonnal a befe-
- 72/73 -
jezettség stádiumába jut, így a védekezés - elhárítandó cselekmény, vagy azzal közvetlenül fenyegető helyzet hiányában - már nem szükséges, az csak megtorlásként értékelhető. Az érvelés e lényeges irányára korábban már Heller Erik is elvi éllel rámutatott: "A tagadó vélemény nem arra támaszkodik, hogy a becsület nem lehet tárgya a jogos védelemnek, hanem arra, hogy az elhangzott szóval szemben a becsületsértés megtörtént és így már nincs mivel szemben védekezni."[43] Ebből következően a jogi tárgy nézőpontjából nem lehet megtagadni a jogos védelem alkalmazásának lehetőségét, és egy elutasító álláspont - más dogmatikai érvelést alkalmazva - legfeljebb a támadás egyedi körülményeinek mérlegelésével lehet alkotmányosan elfogadható.
Külön érdemes szólni a magánlakás sérthetetlenségéhez fűződő jog jogtárgyi szerepéről, mivel annak megítélése a jogirodalomban több szempontból is vitatott: egyes álláspontok a jogos védelem körében védhetőségét kifejezetten tagadják, míg mások ugyan elismerik, azonban - további gondolati lépcsőként - konkrét jogtárgyi besorolásában nem értenek egyet.
Az elutasító értelmezést a jogirodalomban Schultheisz képviseli, aki kifejezetten tagadta a házi jog[44] jogos védelem körében védhetőségének lehetőségét: "A bírói gyakorlat azonban a lakásjog megsértése, vagy veszélyeztetése esetén is helyt ad a jogos védelemnek, noha ez az érdek tulajdonképen nem tartozik bele az említett körbe."[45] A szerző véleményét nem is indokolja, külön említést - elszigetelt jellege ellenére - csupán azért érdemel, mert sajnálatos módon találhatunk a recens joggyakorlatban olyan döntéseket, amelyek indokolásából utóbbi - kifejezetten restriktív jellegű - értelmezés továbbélésére lehet következtetni. Az egyik bírósági döntés történeti tényállása röviden a következőképpen foglalható össze:
A terhelt és élettársa egy bérlakásban éltek együtt. Az élettárs két - korábbi házasságából született - gyermeke visszaköltözött a lakásba, mivel anyjuknál szerettek volna lakni. A terheltet ez az új helyzet zavarta, és tőlük elszigetelten a konyhában lakott. A vádbeli napon a szomszéd kertben - többek között - a vádlott élettársa és a gyermekei magnetofont hallgattak. A vádlott, miután megebédelt, a konyhában aludni akart, a magnetofon hangja azonban erősen behallatszott, ezért kiszólt a társaságnak, hogy azt vegyék halkabbra, kérését azonban nem teljesítették. Ezt követően a vádlott és élettársa között a házban veszekedés alakult ki, amelyre az egyik
- 73/74 -
gyermek a házba beszaladt. A terhelt ekkor élettársát éppen késsel fenyegette, amit a kezéből a gyermek igyekezett kivenni. Ennek során a gyermeknek felületes, metszett sérülései keletkeztek, amelyek véreztek, a kést a vádlottnál hagyta, kiment és a kint levőknek azt kiabálta, hogy a vádlott megszúrta. Rövid idő múlva ismét veszekedést hallottak a vádlott és élettársa lakásából. Ezért három helybeli személy a lakáshoz ment. A vádlott a konyhában tartózkodott, és annak ajtaját magára zárta. A kint levők belülről beszédhangokat és csattogást hallottak, ezért abban a feltevésben, hogy esetleg a vádlottnál bennrekedt valaki, be akartak menni. Az ajtót először ásóval feszegették, de nem sikerült kinyitni. Ezért egyikük, a sértett, előbb vállal esett az ajtónak, majd pedig azt lábbal berúgta. Ennek hatására az ajtó teljesen kinyílt: a sértett és a másik két személy beléptek, az előtérből pedig a vádlott élettársa az ajtó nyílásán nézett befelé. A vádlott az ajtó mögötti ágyon ült. Mivel a sértett a vádlotton kívül mást nem látott bent, megfordult, hogy kimenjen. A vádlott ekkor az ágyból magához vett egy kést, melynek zajára a sértett visszafordult. Így teljesen közel, szemközti helyzetbe kerültek egymással. Ekkor a vádlott a jobb kezét - amelyben a kés volt - először a sértett bal térde felé lendítette, majd egy hirtelen mozdulattal a mellkasa bal oldalán, lentről felfelé, a VI. bordaközben, kb. 1,5 cm-es bemeneti nyílású szúrt sebet okozva megszúrta. A sérülés 6-7 hét alatt gyógyult.[46]
Az LB helyesen jutott arra a következtetésre, hogy
"a lakásba behatoló személyek tényállásban megállapított az a magatartása, hogy a vádlott által lakott és bezárt lakrészbe erőszakkal, részben az ásó nyelével, részben pedig a bezárt ajtó erőszakkal való befeszítése útján behatolt, jogellenes volt. Nem zárja ki az erőszakos behatolás jogellenességét az a körülmény sem, hogy az említett személyek abban a téves feltevésben voltak, hogy a helyiségben a vádlotton kívül még más - esetleg a hozzátartozóik valamelyike - is tartózkodik".[47]
Ebből a megállapításból azonban álláspontom szerint a legfőbb bírói fórum már helytelenül következtetett a jogos védelmi helyzet hiányára:
"Az említett három személynek a vádlott által lakott lakrészbe való erőszakos behatolását követően azonban az említett személyek a vádlott irányában nem fejtettek ki semmiféle támadó magatartást, bár hármójuknak ide történő behatolása objektíve alkalmas volt arra, hogy a vádlottban a közvetlenül fenyegető támadás lehetőségét felidézze."[48]
Ez a megfogalmazás arra enged következtetni, hogy a vádlott csak abban az esetben került volna jogos védelmi helyzetbe, ha a sértett ellene - azaz személye ellen - támadó magatartást fejtett volna ki, vagy azzal közvetlenül fenyegetett volna.
- 74/75 -
Levonható ezáltal a konklúzió: a lakásba erőszakkal történő jogellenes behatolás önmagában jogos védelmi helyzetet nem keletkeztethet, az ellen az ott tartózkodó személy e jogellenességet kizáró ok keretei között nem léphet fel. Ezzel a jogi következtetéssel egyetérteni nem tudok, erre vonatkozó okfejtésemet az alábbiakban fejtem ki részletesen. A döntéssel kapcsolatban még megjegyezhető, hogy az LB jogos védelmi hivatkozást elvető végkövetkeztetésével egyet lehet érteni, azonban annak indokolása - a fentiekben elmondottakra tekintettel - vitatható. Az LB érvelésével ellentétben álláspontom szerint ebben a jogesetben a jogos védelem azért nem hívható fel, mert a vádlott által a jogellenes állapot megszüntetése érdekében választott elhárító cselekmény a szükségesség ismérvének nem felelt meg. Ennek a kérdésnek a részletes elemzése azonban az elhárító cselekmény dogmatikai ismérveihez kapcsolódik, így azzal ehelyütt részletesen nem foglalkozok.
Hasonló jogi következtetéseket vontak le az eljáró bíróságok a következő ügyben is. A tényállás lényege szerint:
A vádlott élettársa és a sértett között párkapcsolat alakult ki. A sértett életvitelszerűen külföldön élt, ezért eleinte csak leveleztek egymással. A vádlott élettársa többször panaszkodott a sértettnél a vádlottra, és úgy tájékoztatta, hogy a vádlott el is hagyta őt, ezért a sértett elhatározta, hogy a kapcsolatukat személyessé teszi. Ezért 2002. október 1-jén Stuttgartból Magyarországra indult. A sértett 2002. október 2-án a hajnali órákban ért a házhoz, ahol ismeretlen mennyiségű szeszes italt fogyasztott, majd 6 óra körül - érzelmileg is felfokozott állapotban - úgy döntött, hogy ottlétét a vádlott élettársa tudomására hozza: a kerítést rázta, valamint bekiabált a házban tartózkodó vádlott élettársának. A vádlott ekkor szerzett tudomást a sértett és élettársa között kialakulóban lévő kapcsolatról, és elhatározta, hogy a sértettet szándékától eltántorítja, lakásába nem engedi be. Ezért a vádlott a kapuhoz ment, élettársa pedig - aki félt kapcsolatát megszakítani a vádlottal - megijedve a lehetséges következményektől, közben telefonált egy biztonsági őr ismerősüknek. A kerítésnél a vádlott és a sértett között szóváltás alakult ki, amelynek során a sértett - azért, hogy a vádlott élettársával beszéljen - be akart mászni, mire a vádlott, hogy ezt megakadályozza, visszaszaladt a házba, és magához vette az előszobában tartott két bozótvágó kés egyikét. A kerítésen átmászó sértettet a vádlott a bozótvágó késsel a bal kezén megvágta. A sértett nem hagyott fel azzal, hogy bemenjen, a vádlott pedig őt az udvarra rántotta. Eközben a rönkfából hasított deszkákból álló kerítés felső deszkája a helyéből kiszakadt. A vádlott élettársa közben értesítette a rendőrséget is. A vádlott és a sértett dulakodtak, közben a vádlott kezéből a bozótvágó kés kiesett, aki emiatt megijedt, és a házba szaladt, de sikerült a bejárati ajtót bezárnia.
A szándékának megakadályozásától és bántalmazásától feldühödött, ittas sértett követte őt. A bejárati ajtó egyik fakazettáját beütve akart a házba hatolni, a vádlott pedig magához vette a másik bozótvágó kést, majd a ház hátsó oldalán található erkélyről leugorva, a házat megkerülve, hátulról a sértettre támadt, aki a támadástól a földre esett. A sértett beszélni akart a vádlott élettársával, valamint bántalmazása miatt haragudott a vádlottra. A vádlott meg akarta akadályozni, hogy a sértett
- 75/76 -
a házba hatoljon, ezért a bozótvágó kés élével, sújtó-vágó mozdulatokkal bántalmazta őt. Ennek következtében maradandó fogyatékosság alakult ki.[49]
Az elemzett kérdés szempontjából a jogeset-ismertetés első bekezdésében foglalt események jogi értékelésének van meghatározó jelentősége.[50] Ezt minősítve az elsőfokon eljáró Pest Megyei Bíróság kijelenti, hogy "a vádlott a sértett kerítésen átmászásakor nem volt jogos védelmi helyzetben".[51] Ennek indokaként a sértett elkövetési motivációját hozza fel, miszerint ő azért akart a telekre mászni, hogy "a vádlott élettársával beszéljen, és a vádlott valójában a közöttük létrejövő kapcsolatfelvételt akarta a bántalmazással megakadályozni. Ezen túl, a vádlottra, érzelmei miatt, haragudott is".[52] Ezt követően a megyei bíróság érvelésében szubjektív elemeket értékel a védekezői oldalon is: "A vádlott tehát a kerítésen átmászási szándékot nem személy, vagy dolog elleni erőszak veszélyének értékelhette, és cselekvősége sem az ezek, vagy saját személye elleni támadás megakadályozására irányult. Magatartását ezen túl, a sértettel szembeni harag is irányította."[53] A másodfokon eljáró ítélőtábla helyeselte az elsőfokú bíróság erre vonatkozó jogi érveit: "Helyesen állapította meg a megyei bíróság, hogy a sértett nem személy, vagy dolog elleni támadás céljából mászott át a kerítésen, hanem mert mindenáron beszélni akart a házban tartózkodó tanúval. Helytállóan zárta ki, hogy a sértettet emiatt jogos védelmi helyzetben bántalmazta." (kiemelés a szerzőtől)[54]
A bíróságok által kialakított érvrendszer több tekintetben sem fogadható el. Egyrészt, a támadás jogtalansága kapcsán szubjektív szempontokat értékel, jóllehet az bűnösségi elemektől mentes, kifejezetten objektív kategória.[55] Az elemzett jogi tárgyat érintően az ítéletek hiányosságaként azonban leginkább az jegyezhető meg, hogy a magánlakás sérthetetlenségéhez való jog a bírósági döntések indokolásában mint a terhelt által védhető jog fel sem merült. Ebből következően vagy nem tekintették jogszerűtlennek a bekerített helyre a magánlakással rendelkező akarata ellenére történő bemenetelt, vagy jogtalannak tekintették ugyan, csak arra a következtetésre jutottak, hogy e jogi tárgy a jogos védelem körében nem oltalmazható. Előbbi felvetés könnyen kizárható azáltal, hogy az ítélőtábla kifejti: nemcsak a vádlott, de a sértett is a jogtalanság talaján állt. Mindebből pedig arra lehet következtetni, hogy a sértett kerítésen átmászásakor a jogos védelem eredendően azért nem volt megállapítható, mert a sértetti cselekmény személy vagy javak ellen
- 76/77 -
nem irányult,[56] a magánlakásba való bemenetellel szemben pedig a jogos védelem keretei között nem lehet védekezni. Ezt az érvelést az alábbi szempontokra figyelemmel nem tudom elfogadni.
A magánlakás sérthetetlenségéhez fűződő jog az AB joggyakorlata szerint "az emberi méltósághoz való jog, mint általános személyiségi jog alkotó elemeinek egyike, az Alkotmány által nevesítetten biztosított alakzata, amely a magánszféra egyik jelentős összetevőjének sérthetetlenségét alapozza meg" (1115/B/1995. AB határozat, ABH 1996, 551, 552.). Az alkotmányjogi szakirodalom szerint ún. negatív jellegű alapjog értendő alatta,[57] vagyis "nem valamely szolgáltatás igénybevételére, nem is meghatározott aktivitás kifejtésére jogosít, hanem a védett tárgykörben a kívülállók bizonyos zavaró, beavatkozó, sértő megnyilvánulásaitól való mentességre és a mentesség állami védelmére jogosít" (1115/B/1995. AB határozat, ABH 1996, 551, 552.). Ez a jog tehát a magánszférajogok részelemének tekintendő, és a hatályos szabályozás szerint az Alaptörvény VI. cikk (1) bekezdése[58] alapján élvez alapjogi védettséget.[59] Erre figyelemmel kétség sem férhet ahhoz, hogy az alapjog jogosultja - akár büntetőjogilag releváns cselekmény kifejtésével is - felléphet a jogos védelem keretei között az alapjog gyakorlását zavaró-sértő támadással szemben.
Karsai szerint az elutasító álláspont elfogadása esetén a jogrend egységének elve is sérülne, mivel
"a polgári jogi birtokvédelem szabályainak alkalmazása felhatalmazná a megsértett személyt bizonyos mérvű tettlegesség, azaz büntetőjogilag akár tényállásszerű cselekmény kifejtésére, úgy, hogy közben a büntetőjog eleve kizárná a jogos védelem rendelkezéseinek alkalmazhatóságát".[60]
E gondolatmenet helyességét igazolja egyébként maga a büntetőkódex normaszövege is azáltal, hogy az ún. szituációs jogos védelem két esetkörének [Btk. 22. § (2) bekezdés b)-c) pont] szabályozása is kifejezetten a magánlakás fogalmi körébe tartozó életbeli helyzeten alapul.[61] A törvény ezzel ellentétes - restriktív értelmezése - tehát nem fogadható el, az a jogellenességet kizáró ok hatókörének indo-
- 77/78 -
kolatlan leszűkítéséhez vezet, ami alkotmányosan nem megengedhető. Ennek figyelembevételével a második jogeset alapjául szolgáló bírósági ítéletek jogi indokolása nem elfogadható: a vádlott jogos védelmi helyzetben volt, amikor a sértett behatolt a tulajdonát képező lakáshoz tartozó bekerített helyre. Ekkor tehát ő nem állt a jogtalanság talaján, védekezés kifejtésére - a magánszférajogot ért támadás visszaverése érdekében - jogosított volt. Az már a jogtárgykérdés szempontjából közömbös, hogy az általa választott elhárítási mód a szükségesség mértékének követelményét sértette, miáltal ő a jogos védekező pozícióját elvesztette. Az azonban nem állítható, hogy az eseménysor kezdetén a vádlott ne lett volna jogos védelmi helyzetben.
A magánlakás sérthetetlenségéhez fűződő jog oltalmazásának elismerését követően tisztázni szükséges e jog konkrét jogtárgyi besorolását. Ez a jogosultság ugyanis egyaránt köthető lehet a védekező (vagy más) személyéhez, valamint akár javaihoz is, hiszen a magánlakáshoz egyértelműen vagyoni jogosultságok kapcsolódnak.
Ennek a kérdésnek az eldöntése már a korábbi jogirodalomban sem volt egyértelmű. Edvi álláspontja szerint: "a házjog megtámadása rendszerint a személy és vagyon elleni támadás vegyülékéből áll: mert aki másnak lakába vagy bekerített udvarába erőszakosan betolakodik, egyidejűleg a személyt és vagyont is megtámadja."[62] Heller szerint a jogos védelem körében említett vagyonhoz számítandók "a megtámadott tényleges hatalmában lévő akár ingó, akár ingatlan dolgok, továbbá ugyanannak mindennemű gazdasági jelentőségű érdekei, amennyiben azokat a jog általában védelemben részesíti, így pl. a lakás háborítatlansága".[63] A korabeli judikatúra is ez utóbbi értelmezést követte akkor, amikor a magánlakás sérthetetlenségéhez való jogot a sértett kizárólagos vagyonát képező házjogának tekintette.[64]
Álláspontom szerint helyesebb e jogot a személyhez kapcsolódó jogok között tárgyalni, és a jogos védekezés lehetőségét erre hivatkozással biztosítani. Mindezt erősíti a kérdés - fentiekben részletezett - alkotmányjogi szempontú megközelítése is. A magánlakás sérthetetlensége ugyanis - az AB értelmezését alapul véve - az Alaptörvény által önálló alapjogként elismert magánszférához való jog része, az tehát elsődlegesen nem a tulajdonhoz való alapjogból vezethető le.[65] Ez a gondolatmenet konform továbbá az Alaptörvény más rendelkezésével is. A jogos önvédelem
- 78/79 -
alapjogáról szóló V. cikk ugyanis a megtámadott személyét és tulajdonát jelöli meg védendő érdekként, amelyek közül - a fenti érveknek megfelelően - a magánszféra az előbbi tárgykörbe sorolható be. Ennek a konklúziónak azért van jelentősége, mert a magánszféra körében oltalmazott magánlakás fogalmának ezáltal szélesebb értelem adható, mintha azt a javak körében tárgyalnánk. Itt szükséges említeni az AB azon joggyakorlatát, amely szerint a magánszférához kötődő magánlakás-fogalom nem szűkíthető le a magánlaksértés tényállása (Btk. 221. §), a Ptk.-ban nevesített személyiségi jogi rendelkezés [2:43. § b) pont] vagy az Rtv. által használt [97. § (1) bekezdés c) pont] fogalomra, hanem annak önálló jelentéstartalom adható.[66] Erre figyelemmel a jogos védelem keretei között védhető magánlakás ismérvei nem szükségképpen azonosak a magánlaksértéshez[67] fűződően kimunkált - a felelősség megalapozását szolgáló - definíció tartalmi elemeivel. A különös részi jogirodalom szerint lakásnak minősül minden olyan körbezárt, oldalfalakkal és tetővel körbehatárolt hely, amely rendeltetésszerűen személyek tartózkodási, pihenési helyéül, éjszakai szállásául szolgál.[68] Ennek megfelelően nem tartozhat e fogalomba az olyan helyiség, amely nem lakhatásra rendelt (például iroda, üzlethelyiség, gépjármű utastere), vagy nem körbezárt (például pajta, karám stb.). Ez a joggyakorlat a jogos védelem alkalmazása során azonban nem irányadó, mivel e jogintézmény teleologikus értelmezésével nem összeegyeztethető: a magánszférához való jog ugyanis az említett helyeken is sérthető.[69]
A vagyoni érdekek jogos védelem körében történő oltalmazása a kodifikált büntetőjog kezdetei óta töretlenül érvényesül, azonban a javakat sértő jogtalan támadások elleni széles körű fellépést a 19. század második felében még egy sajátos elmélet érvényesülése korlátozta.
- 79/80 -
A Feuerbach nyomán elterjedő és népszerűvé váló ún. pótolhatatlansági teória abból indult ki, hogy a támadás által sértett/veszélyeztetett jogi tárgynak olyannak kell lennie, amelynek sérelme a konkrét körülményekhez képest valószínűleg a későbbiekben nem helyreállítható.[70] Ennek az elméletnek a hazai képviselőjeként Schnierer említhető, aki feltételként határozta meg, hogy "a támadás valamely magában kipótolhatatlan jog, vagy pedig oly jog ellen legyen intézve, melyet a védekező a fennforgó körülményekhez képest alaposan kipótolhatatlannak tarhatott".[71] A kérdést az elhárítás szükségességének nézőpontjából közelítette meg Edvi, aki szerint e törvényi kritérium reparálható jogtárgy esetén eltérően ítélendő meg: "általános szempontból csak azt állíthatjuk, hogy amennyiben a jogsértés másként is megakadályozható, vagy a kár megtérítése biztosan várható: a vagyon megvédésére személy elleni erőszakot alkalmazni nem szabad, mert nem szükséges."[72] E restriktív - kifejezetten a vagyoni jogok védelmét korlátozó - értelmezések tarthatatlanságát Degré helytálló érveléssel vitatta. Álláspontja szerint a jogos védelem tényállása a jogi tárgyak pótolhatatlanságára vonatkozó kitételt nem tartalmaz, és az nem is vezethető le az irányadó törvényi ismérvekből. A sérelem utólagos visszaállítása továbbá nem is hozható összefüggésbe az elhárítás szükségességével, mivel az nem tehető attól a bizonytalan tényezőtől függővé, hogy a sérelem később reparálható-e, avagy sem. A védekezés a támadásra reagál, annak szükségességét a jogtalan cselekmény kifejtésével összevetésben kell vizsgálni, ebben a körben pedig a támadó által okozott sérelem utólagos helyreállíthatóságával kapcsolatos mérlegelésnek nem lehet helye.[73] Később Székely is meghaladottnak és elvetendőnek tartotta a pótolhatatlansági követelmény érvényesítését, mivel a "pótolhatóság gyakorlatilag számos akadályba ütközhetik; ezek leküzdésének a kockázatát sem köteles a jogalany - joga védelmének mellőzésével - magára vállalni".[74] Összegezve: a kritikai álláspontot elfoglaló szerzők véleményével csak egyetérteni lehet, ez a felfogás meghaladottnak tekinthető, megszorító jellegére figyelemmel pedig elfogadása a nullum crimen sine lege alapelvvel és az Alaptörvény jogos önvédelemre vonatkozó szabályával lenne ellentétes.
Mielőtt rátérek a törvényi tényállásban rögzített "javak" kitétel valódi tartalmára, először elhatárolásokat kell tenni különböző jogtárgyként használatos kategóriák, így a javak, a vagyon és a tulajdon fogalmai között.
- 80/81 -
A jogos védelem szabályozásának történetiségét nézve elmondható, hogy a Csemegi-kódex a jogi tárgy megjelölésére még a "vagyon" kifejezést használta,[75] a "javak" kitétel pedig a Btá.-ban jelent meg.[76] A vagyon fogalma a polgári jogban a következő:
"Vagyon alatt értjük - fogalmi egységgé tömörítve - valamely jogalany értékben meghatározható javainak, azaz dolgokra vonatkozó és más személyekkel szemben fennálló jogainak, valamint kötelezettségeinek összességét. A vagyon tehát egy meghatározott személy, mint központ köré koncentrált dologi és kötelmi jogviszonyok egyetemessége, melyből csak a pénzben ki nem fejezhető, nem vagyoni javak [...] vannak kizárva."[77]
Ez a fogalom rendkívül tág, olyan jogviszonyokat is magában foglal, amelyek védelme a jogos védelem törvényi céljával nem feltétlen összeegyeztethető. Így a vagyon normaszövegben hagyásával a teleologikus értelmezés megszorító eredményhez vezetne, amely a törvényesség elve szempontjából vetne fel aggályokat. Ezért helyeselhetőbb egy olyan kifejezés használata, amely inkább kidomborítja azon jogviszonyok körét, amelyek a jogos védelem körében védelemre érdemesek. A javak megfogalmazás e cél elérésére feltétlenül alkalmasnak tűnik.[78]
A tulajdon fogalmának tisztázása jelen témával összefüggésben azért szükséges, mert az Alaptörvény V. cikke - a büntetőkódextől eltérően - védhető tárgyként nem javakról, hanem a megtámadott tulajdonáról tesz említést. A magánjogban a tulajdon fogalmán szűk értelemben "azt az abszolút szerkezetű tulajdonjogviszonyból fakadó alanyi jogot (tulajdonjog) értjük, amely nem más, mint a hagyományos magántulajdon elvont jogi kifejeződése".[79] A fogalom tartalmi elemeit illetően pedig elmondható, hogy a polgári jog hagyományos megközelítésben a tulajdonjogviszony alapvető jogosultságainak a birtoklás, használat és a rendelkezés jogát tekinti.[80] Szükséges kiemelni, hogy az általam vizsgált kérdésben e definíció csak részben irányadó, mivel az alkotmány által védett tulajdon fogalma nincs teljes átfedésben a szakjog által kimunkált ismérvekkel.[81] Az AB ugyanis az alkotmányos tulajdonfogalmat leválasztotta a polgári jogi meghatározástól, és ezáltal a tulajdonvédelem körét kitágította.[82] Mindezt azért tehette meg, mert az alkotmány szupremáciájából fakadó követelmény az, hogy a jogrendszer alapját képező normaszö-
- 81/82 -
veg egyes autonóm fogalmainak elemeit magából az alaptörvényből kell levezetni, azok kimunkálása során alacsonyabb szintű jogforrásra nem kell tekintettel lenni. Ennek megfelelően alkotmányjogi nézőpontból "a tulajdon nem csak a polgári jogi értelemben vett tulajdon, hanem azon túl annak önállósult részjogosítványai, és más vagyoni értékű - dologi, kötelmi, és bizonyos közjogi eredetű - jogosultságok is".[83] Kiemelendő, hogy az Alaptörvény tulajdonként csak a jog által meghatározott tartalommal elismert, konkrét időpontban fennálló konkrét jogosítványt védhet, amelyek a tulajdon esetében pedig valamennyi, a jogosult jogi helyzetére vonatkozó jogszabály együtteséből állnak elő.[84] Az Alaptörvény V. cikkének értelmezésekor erre az alkotmánybírósági joggyakorlatra kell figyelemmel lenni. Ennek megfelelően állapítható meg, hogy a tulajdon fogalom használata nem okoz tartalmi diszkrepanciát az alkotmány és a büntetőkódex között, mivel annak alkotmányos nézőpontból olyan tág értelme van, ami a szakjogban értékesített "javak" fogalommal tulajdonképpen egybeesik, köztük lényegi szemantikai eltérés nem mutatható ki.
Rátérve a Btk. által használt "javak" kifejezés elemzésére megállapítható, hogy az jogi tárgyként magában foglalja a vagyoni jogok, valamint az ezek tárgyául szolgáló vagyontárgyak védelmének jogát.[85] E fogalom alatt ún. abszolút hatályú vagyoni jogosultságokat kell érteni, amelyek körébe tartozik például a tulajdonjog, a birtokláshoz való jog vagy az idegen dologbeli jogok is.[86] A polgári jog szerint az abszolút jogok ismertetőjegyei a következők:
a) a jogosult pozíciójában meghatározott személy van, akit a jogosultságok kizárólagos gyakorlása illet meg,
b) a jogosulttal szemben mindenki (legalább eshetőleges) kötelezett.[87]
E kötelezettség elismerésből, tűrésből és tartózkodásból áll. Ezen összetevők közül büntetőjogi szempontból a tartózkodás mint passzív magatartás bír jelentőséggel, amelynek tartalma szerint "tilos bármiféle jogellenes behatás, beavatkozás, zavarás vagy akadályozás a dologi jogosultság hatókörébe, terjedelmén belüli gyakorlásába".[88] Ezzel szemben relatív szerkezetű jogviszonyokból (például kötelmi jogosultságok) eredő vagyoni jellegű követelések nem vonhatók a jogos védelem körében védelemben részesített "javak" körébe.[89] Székely példájával élve, nem
- 82/83 -
teremthet jogos védelmi helyzetet, ha az adós nem fizeti vissza a kölcsön összegét, vagy ha a károkozó a kárt megtéríteni, vagy az eredeti állapotot helyreállítani vonakodik.[90] A hitelező vagy a károsult vagyoni érdekei ilyen helyzetben ugyan valóban sérelmet szenvedhetnek, azonban azok reparálása - a kötelmi jogi igény kikényszeríthetőségén keresztül - a polgári jog területére tartozik. Az ilyen típusú jogsérelem büntetőjogilag releváns úton - például erőszakban vagy fenyegetésben megnyilvánuló kényszerítéssel - történő elhárítása bűncselekménynek [önbíráskodás (Btk. 368. §)] minősül.[91]
Előfordulhat, hogy a jogos védelmi helyzettel érintett személyek között relatív jogviszony is létrejön:
a) ex ante úgy, hogy a dologi jogi jogosultságot eredendően kötelmi jogviszony fakasztja: például lakásbérleti szerződés esetén a bérlő birtokláshoz való jogát egy szerződés keletkezteti;[92]
b) ex post úgy, hogy egy kötelmi jogviszony éppen az eredeti dologi jogi állapot helyreállítását célozza: például a jogtalan támadással a dologban bekövetkező károsodással összefüggésben létrejött kötelem.
Hangsúlyozni kell, hogy ilyen helyzetekben a relatív típusú jogviszony a dologi jogok abszolút hatályán nem változtat (a jogsértő változatlanul dologi kötelezett marad),[93] és a jogos védelem alkalmazhatóságát továbbra is az abszolút hatályú jogosultság alapozza meg.
E témakörrel összefüggésben szükséges szólni a birtokvédelem egyes fajairól is. A polgári jog possessorius és petitórius birtokvédelem között tesz különbséget. Előbbi esetén a birtokláshoz való jog nem releváns, a védelem igénybe vételéhez elegendő a tényleges birtoklást igazolni. Ezzel szemben a petitórius birtokvédelem a birtokláshoz való jogon alapszik: az erre hivatkozónak azt kell igazolnia, hogy a birtokláshoz erősebb joga van, mint annak, aki a birtoklásban megzavarta.[94] A jogos védelem szempontjából a possessorius birtokvédelem szerinti elvet kell követni, vagyis olyan személy is védekezhet a vagyontárgy elleni támadással szemben, aki azt ugyan ténylegesen uralma alatt tartja, de arra vonatkozóan birtoklási joga nincs. Ezt egyértelműen kifejezésre juttatja a büntetőkódex azzal, hogy a tényállásban a jogi tárgyak között a saját mellett a más javait is nevesíti, ezáltal kiterjesztve a büntethetőségi akadály alkalmazási körét. Abban az esetben azonban, ha jogtalan támadó az a személy, akitől a birtokos a birtokláshoz való jogot származtatja (például a bérbeadó vagy haszonélvezetbe adó tulajdonos),[95] a jogcímek összemérése nem kerülhető meg, mivel az befolyásolhatja a támadás
- 83/84 -
jogtalanságának megítélését.[96] Ennyiben tehát a petitórius birtokvédelem szempontrendszerének - ha szűk körben is - jelentősége lehet a javak elleni támadások büntetőjogi értékelésénél.
A felvázolt gondolatmenetből kitűnik, hogy a jogos védelem tényállásában megjelölt "javak" mint jogtárgy valódi tartalma milyen interdiszciplináris ismérvek segítségével adható meg. Ezen érvek hasznosításához azonban annak igazolása szükséges, hogy a jogos védelemnek ténylegesen van önálló hatóköre vagyoni érdekek oltalmazása során. Prima facie ugyanis polgári jogi jogosultságok megsértése esetén közvetlenül a Ptk. által nyújtott jogszabályi engedély alkalmazása merül fel. Így az elhatárolási probléma büntetőjogi nézőpontból a jogos védelem és a jogszabály engedélye között merül fel. Ennek részletes elemzésére - lévén nem az elemzett jogtárgy tartalmi elemeivel függ össze - ehelyütt nem térek ki.[97]
A jogos védelem német szabályozása kifejezetten nem említi a védelemre érdemes tárgyak körét, azokra csak a támadás irányultságából lehet következtetni. A dStGB 32. §-a szerint ugyanis a jogellenes támadás a megtámadott vagy más ellen irányul. Ebből következően a hatályos német büntetőjog a jogos védelem körében elsődlegesen az individuális jogi tárgyak oltalmazását ismeri el. Ezt illetően azonban a szakirodalom kifejezetten extenzív felfogást követ: az uralkodó álláspont szerint védelemben részesülhet minden jogilag védett érdek, függetlenül attól, hogy azt a büntetőjog vagy más jogág oltalmazza. Így a jogos védelem jogtárgyai közé sorolják általánosságban az emberi életet, a testi integritást, a személyes szabadságot, a becsületet, a szexuális önrendelkezést, a tulajdonhoz, illetve birtokláshoz való jogot, a házi jogot, az intimszférához való jogot és egyes közösségi szolgáltatások igénybevételének jogát is.[98]
Ehhez kapcsolódva külön érdemes kitérni egyes, a fenti általános jellegű érdekekből levezethető más, speciális jogi tárgyakra, amelyeket a német szakirodalom külön említ, mivel ezekre nézve releváns, önálló joggyakorlat is rendelkezésre
- 84/85 -
áll. Az ezekkel kapcsolatos okfejtések tehát nem pusztán elméleti eszmefuttatások, hanem gyakorlati példákkal alátámasztott valós kérdések, s praktikus mivoltukban akár a magyar büntetőjog számára is hasznosíthatók.
A német joggyakorlat szerint a személyhez fűződő jogok körében elismert képmáshoz való jog (das Recht am eigenen Bild) oltalmazása érdekében a jogos védelem szabályai szerint fel lehet lépni. Az alábbi eset rendőrökről jogsértő körülmények között készült fotófelvételekkel kapcsolatos.
1970. június 30-án egy ellenzéki demonstráció került megrendezésre a hamburgi vasútállomáson. A tüntetésen - elöljárójuk utasítására, az esetleges atrocitások megakadályozása érdekében - három civil ruhás, szolgálatban lévő rendőr is részt vett. Róluk a rendezvényen résztvevő egyik személy portréfelvételeket készített azért, hogy azokat egy ellenzéki szerveződés (APO) számára továbbítsa. A nyomozók észrevették a sértetti cselekményt, ezért őt felszólították személyazonosságának igazolására és a felvételek kiadására. A sértett egyik kérésnek sem tett eleget, ezért őt a legközelebbi kapitányságra előállították, tőle a fényképezőgépet elvették, belőle a készített felvételeket kivették és tartalmukat megtekintették.[99]
A hamburgi bíróság az eljáró rendőrök cselekményét jogszerűnek minősítette, mivel azok egyrészt az eljárási jogszabályokkal összhangban álltak, másrészt a sértetti cselekmény a rendőrök képmáshoz való jogával szembeni olyan jogtalan támadásként is értékelhető volt, amellyel szemben a jogos védelem szabályai szerint fel lehet lépni.[100] A bíróság vizsgálta a tüntető magatartásának jogszerűségét is, és kimondta, hogy a felvételkészítés jogellenessége annak sajátos céljában, tulajdonképpen önkényességében rejlik: az erre vonatkozó német háttérjogszabály[101] ugyanis nem engedi meg az érintett személyek beleegyezése nélkül képmásukra vonatkozó felvételek készítését.[102] Az uralkodó német jogirodalom egyetért ezzel a jogalkalmazói értelmezéssel,[103] kérdés csupán abban a körben merül fel, hogy a
- 85/86 -
jogos védelem önmagában a felvételkészítéssel, vagy - további feltételként - csak a terjesztési (vagy egyéb kifejezetten önkényes) célzatú képrögzítéssel szemben jöhet szóba. Az utóbbi álláspontot képviselő Herzog jegyzi meg, hogy a jogtárgyként védett általános személyiségi jog ténylegesen a fénykép nyilvánosságra hozatalával sérül, így elhárító cselekmény is csak ilyen magatartással szemben fejthető ki.[104] Gyakorlati relevancia szempontjából valóban ezek az esetek bírhatnak jelentőséggel (például paparazzik által, a sértettek tudta nélkül, későbbi publikálás érdekében készített kompromittáló felvételek), mégis a jogtárgy immanens tartalmát már a felvétel jogszerűtlen rögzítése is sértheti, így a jogos védelem megengedhetősége elvi síkon ebben az esetben sem zárható ki.[105] A Maurach/Zipf szerzőpáros szerint ugyanerre az okfejtésre figyelemmel lehet jogos védelemmel élni hangfelvételek jogosulatlanul rögzítése esetén is.[106]
Megvizsgálva a kérdést a hazai szabályozás szempontjából elmondható, hogy a Ptk. személyiségi jogként a képmáshoz és a hangfelvételhez való jogot kifejezetten nevesíti (2:48. §). A polgári jogi kódex által nyújtott védelem széles körűnek tekinthető, mivel már a felvétel elkészítéséhez is szükséges az érintett hozzájárulása. Ebből következően jogsérelem nem pusztán felhasználással állhat elő, hanem már a beleegyezést nélkülöző rögzítés ténye is normasértő. Ez a jogsértés jelentheti a jogos védelmi helyzetet kiváltó támadás jogtalanságát, miáltal a büntethetőségi akadály - akár az ismertetett német esethez hasonló szituációkban[107] történő - felhívására lehetőség nyílhat.
A német judikatúra szerint a jogos védelem szabályai szerint lehet eljárni a vadászati jog megóvása érdekében is. Az uralkodó álláspont szerint ez a jogosultság ugyanis a tulajdon fogalmába vonható, amelynek oltalmazása érdekében a jogos védekezés helyt foghat. Erre hivatkozással állapította meg a német bíróság a jogos védelmi helyzetet az alábbi ügyben.
- 86/87 -
Az erdésztanuló "M" éppen az erdőben járt, amikor felfigyelt a vádlottra, "K"-ra, aki őzek felkutatása érdekében az erdőben fekvő idegen vadászterületen tartózkodott. "K" magánál - mivel vadászatra készült - fegyvert tartott. "M" felszólította a jogszerűtlenül a területen sétáló és lelőhető vad után kutató "K"-t fegyvere eldobására. A vádlott ennek a kérésnek azonban nem tett eleget. Ekkor "M" - "K" lefegyverzése érdekében - a vádlotthoz lépett azért, hogy tőle a fegyvert elvegye. Ezt követően köztük dulakodás alakult ki, a fegyvert mindketten fogták, végül az a vádlott birtokából kikerült. Erre "K" egy kést készült kivenni a táskájából, azonban ez már nem sikerült neki, mivel "M" válaszként a halántékához tartotta revolverét. Ennek következtében "K" a lőfegyvert átadta "M"-nek.
Az eljáró bíróságok az esetet eltérően ítélték meg. Az elsőfokú bíróság a vádlottat bűnösnek mondta ki kényszerítés kísérletében. Cselekményét jogtalannak ítélte, amellyel szemben "M" jogszerűen léphetett fel, vagyis a jogsértő magatartás további folytatását megakadályozhatta. Ezzel ellentétesen foglalt állást a másodfokú döntés, amely "M" fellépését ítélte jogellenesnek, és vele szemben a "K" részéről tanúsított magatartást jogszerűnek ismerte el, arra hivatkozással, hogy "K" saját tulajdonának védelme érdekében cselekedett. Így került az ügy a kasseli tartományi bíróság elé, amely az elsőfokon eljárt bírói fórummal értett egyet. Álláspontja szerint a vádlott jogosulatlanul gyakorolt vadászati jogot egy idegen vadászterületen, amelynek megakadályozására az adott területen jogszerűen tartózkodó bármely személy (így egy erdésztanuló is) jogosult lehet. A tartományi bíróság szerint nem kifogásolható továbbá az "M" által választott elhárítási cselekmény szükségessége sem. Mindezek alapján a bíróság "M" javára jogos védelmi helyzetet állapított meg, egyúttal kimondta "K" bűnösségét.[108]
A német joggyakorlat szerint védelmezhető jogi tárgyat jelent a zálogjog is. Az eset lényege a következő:
A vádlott elfogta a szomszédja egyik csirkéjét, mert az átjött a veteményesébe. Ekkortól őt az akkor hatályos tartományi szabályok szerint az állaton zálogjogi jogosultság illette meg. Később egy bejelentés alapján eljáró rendőr felhívta a vádlottat az állat visszaszolgáltatására. A vádlott azonban ezt megtagadta, így végül a rendőr a házat átkutatta, a megtalált csirkét pedig magával kívánta vinni. A vádlott annak érdekében, hogy mindezt megakadályozza egy fejsze tompa részével a rendőr fejére ütött, rajta sebet is ejtett, majd a rendőr a csirkével együtt elhagyta a vádlott házát.[109]
- 87/88 -
A bajor tartományi felsőbíróság (Das Bayerische Obererste Landesgericht -BayObLG) szerint a rendőr eljárása nem volt jogszerű, mivel a zálogjogosulttól mint jogszerű birtokostól nem vehette volna vissza - hozzájárulása nélkül - a csirkét, így a rendőri cselekmény a magánjogi normával ellentétes volt, amely jogos védelmi helyzetet keletkeztetett. A német joggyakorlat ezáltal általános jelleggel ismerte el a zálogjogot a jogos védelem egyik jogi tárgyaként.[110] A bíróság azonban nem tudta az elkövető javára értékelni a jogos védelmi szabályokat, mivel in concreto nem szükséges elhárítási módot választott, tulajdonképpen visszaélt a törvény által biztosított védekezési joggal. Kifejtette továbbá, hogy ilyen helyzetben élet, testi épség ellen irányuló elhárítás nem megengedett, és a vádlottnak enyhébb védekezési lehetősége is rendelkezésre állt - a jogos védelem körében egyébként védelemre érdemes - zálogtárggyal kapcsolatos birtokviszony helyreállítására.[111]
A német jogirodalom - a magyarral ellentétben - kifejezetten vizsgálja e témában a magzati élet védelmének lehetőségét, és elfogadja védhető érdekként a magzati életet. Ezt tekintve tehát kifejezetten extenzív értelmezés az uralkodó. Ezzel kapcsolatban Herzog találóan jegyzi meg, hogy ez az interpretáció az individuális érdeknek kifejezetten kollektív szempontok figyelembevételével ad tág értelmet: az anya beleegyezése esetén ugyanis az ilyen típusú támadásnak a megtámadott "személye" körében történő értékelését kifejezetten a magzatot megillető állami védelemi kötelezettség, pontosabban az annak teljesítéséhez nyújtandó egyéni segítség lehetőségének biztosítása teszi indokolttá.[112] Roxin a kérdést alkotmánykonform módon közelítette meg, álláspontja szerint a magzati élet védelmének lehetősége a német alaptörvényből fakad, azt az alkotmány alapján önálló jogtárgyként kell elismerni.[113] A GG 1. cikk (1) bekezdés 2. mondata szerint az államot kötelezettség terheli az emberi méltóság védelmére vonatkozóan.[114] Erre figyelemmel a GG 2. cikk (2) bekezdésében meghatározott élethez és testi épséghez való jog oly módon értelmezendő, hogy abba - az állami védelmi kötelezettség szempontjából - a magzati élet védelmét is bele kell érteni, így teremtődik ugyanis összhang a két alkotmányos rendelkezés között.[115] Ennek megfelelően a német alkotmánybírósági joggyakor-
- 88/89 -
lat a magzat számára "a meg nem született emberi életnek járó méltóságot" és a "meg nem született ember élethez való saját jogot" biztosít.[116] Ebben a körben tehát az állami intézményvédelmi kötelezettség kiszélesedik: az alaptörvény kötelezi az államot nemcsak az anya, hanem annak magzata megóvására is.[117] Mindezek alapján Roxin azt a konklúziót vonja le, hogy nemcsak az anya beleegyezése nélkül lefolytatott terhesség-megszakítás esetén, hanem akkor is - egyfajta jogigazolt segítségnyújtást kifejtve - lehet védekezni, ha a cselekmény az anya hozzájárulásával történik, vagy azt éppen az állapotos nő maga tanúsítja.[118]
A tanulmány premisszája szerint a büntetőjog alapvető feladataként meghatározható jogtárgy-védelem nemcsak egyes cselekmények büntetendővé nyilvánításával, hanem azáltal is biztosítható, hogy egyes jogi tárgyakat óvó-védelmező magatartások jogellenességét kizárjuk. E felelősség-elimináló jogtárgyvédelem jegyében szabályozza a büntetőkódex a jogos védelem jogintézményét. A törvényi rendelkezés [Btk. 22. § (1) bekezdés] szerint a jogos védelem individuális és kollektív jogi tárgy oltalmazása érdekében egyaránt alkalmazható lehet. Ez a dolgozat csak az előbbi érdekek elemzésére vállalkozott.
A vizsgálati módszertan alapjául az alkotmánykonform és teleologikus értelmezés alkalmazása szolgált. Ezt az indokolta, hogy az érintett jogi érdekek alapjogi karakterűek, így fogalmi meghatározásuk során az Alaptörvényből fakadó egyes követelményekre és az AB gyakorlatára is figyelemmel kell lenni. Mindez egyben célelvű értelmezést is magában foglalt, hiszen a jogintézménynek éppen a jogtárgyvédő funkciója a domináns. Ennek a vizsgálati módszernek köszönhetően lehetőség nyílik a kérdéses jogi tárgyak extenzív felfogására. Ez az interpretáció egyébként konform a nullum crimen sine lege elvvel, hiszen a büntetőjogi felelősség köre - büntethetőségi akadályról lévén szó - ezáltal szűkül. A kiterjesztő értelmezés létjogosultságát erősítették a tanulmányban bemutatott német jogirodalom és joggyakorlat által hasznosított egyes további érvek is. A német büntetőjogból merített álláspontok és jogesetek világosan érzékeltették azt, hogy e területen a hazai büntetőjogi gondolkodás mely szempontok figyelembevételével, milyen irányba fejleszthető tovább. ■
- 89 -
JEGYZETEK
[1] Nagy Ferenc a jogos védelmet az állami jogvédelem szükséges kiegészítésének tartja, amelynek gyakorlása során "a saját vagy más jogi tárgyát védő személy egyúttal a jogot is garantálja, a jogrendet védi". Nagy Ferenc: Anyagi büntetőjog. Általános rész I. (Szeged: Iurisperitus 2014) 212. Belovics Ervin megfogalmazásában: "a jogszerűen védekező a társadalom védekezését valósítja meg a támadóval szemben." Belovics Ervin: A büntetendőséget kizáró okok (Budapest: HVG-ORAC 2009) 77.
[2] Nagy Ferenc jogi tárgyat taglaló tanulmányában kimutatja, hogy e témával foglalkozó kutatásokkal a magyar büntetőjog-tudományban csak elvétve találkozhatunk, míg "a jogi tárgy fogalmára vonatkozó megközelítések a német szakirodalomban az áttekinthetetlenség határát súrolják". Megállapítható, hogy e kérdés vizsgálata terén a magyar és német szakirodalmi helyzetkép a két végletet jelenti. Nagy Ferenc: "Gondolatok a jogi tárgyról" Büntetőjogi Kodifikáció 2008/1. 3-4.
[3] Nagy (1. lj.) 152-153; Balogh Ágnes: "A bűncselekmény tárgya" in Balogh Ágnes - Tóth Mihály (szerk.): Magyar büntetőjog. Általános rész (Budapest: Osiris 2010) 97; Hollán Miklós: "A tényállásszerűség" in Kis Norbert - Hollán Miklós: Büntetőjog I. Általános rész. Alapismeretek a közigazgatási szakemberképzés számára (Budapest - Pécs: Dialóg Campus [2]2013) 103.
[4] Filó Mihály: "A jogi tárgy fogalmáról" in Ligeti Katalin (szerk.): Wiener A. Imre ünnepi kötet (Budapest: KJK-Kerszöv 2005) 61.
[5] Filó (4. lj.).
[6] Szomora Zsolt: "A jogi tárgy funkciói és a jogtárgyharmonikus értelmezés" Bűnügyi Szemle 2009/2. 11.
[7] Szomora (6. lj.) 12.
[8] Az interpretációs mód lényegének kifejtésére lásd Szomora Zsolt: Alkotmány és anyagi büntetőjog. A büntetőjog-alkalmazás alkotmányosságának egyes kérdései (Szeged: Pólay Elemér Alapítvány 2015) 27-36.
[9] A közérdek jogtárgyi szerepének elemzésére lásd Mészáros Ádám Zoltán: "A közérdek és egyéb jogi tárgyak a büntetendőséget kizáró okok szabályozásában" Jogelméleti Szemle 2015/2. 74-81.
[10] Ebben a körben érdemes utalni arra az elméleti irányzatra, amely a jogos védelem ratio legisét a kiemelkedő érdekek védelmében látja. Erre lásd Joachim Renzikowski: Notstand und Notwehr (Berlin: Duncker & Humblot 1994) 119; Antje Kross: Notwehr gegen Schweigegelderpressung. Zugleich ein Beitrag zu den Grundprinzipien der Notwehr (Berlin: Dunckner & Humblot 2004) 56. Az individuális jogi tárgyak nézőpontjából ez a megközelítés helytállónak tekinthető, ezért is lehet rendszerbontó (rendszeridegen) jellege a közérdek szerepeltetésének a jogos védelem szabályozásában.
[11] Ezzel magyarázható, hogy több esetben a felelősség kizárását illetően egyes büntetőjogi jogintézmények közötti elhatárolási kérdés merül fel: pl. jogos védelem és jogszabályi engedély elhatárolása.
[12] Az Alaptörvényben személy vagy tulajdon, míg a Btk.-ban személy vagy javak elleni támadás szerepel. Vö. Alaptörvény V. cikk, Btk. 21. §, 22. § (1) bek.
[13] A Csemegi-kódex 79. §-a szerint: "Kizárja továbbá a cselekmény beszámíthatóságát a jogos védelem. Jogos védelem az: mely akár a megtámadottnak, akár másnak, személye vagy vagyona ellen intézett - vagy azt fenyegető jogtalan, és közvetlen megtámadásnak elhárítására szükséges."
[14] Degré Lajos: A jogos védelem az anyagi büntetőjogban. Tanulmány az anyagi büntetőjog köréből (Vác: Pestvidéki Nyomda 1910) 362.
[15] Edvi Illés Károly: A magyar büntetőtörvénykönyv magyarázata (Budapest: Révai [3]1909) 344; Tartalmilag hasonló értelmezést ad Finkey Ferenc: A magyar büntetőjog tankönyve (Budapest: Politzer-féle Könyvkiadó [2]1905) 196.
[16] Nagy (1. lj.) 214; Belovics (1. lj.) 90-91; Karsai Krisztina: "A büntethetőséget kizáró vagy korlátozó okok" in Karsai Krisztina (szerk.): Kommentár a Büntető Törvénykönyvhöz (Budapest: CompLex 2013) 88; Blaskó Béla: Magyar büntetőjog. Általános rész (Budapest - Debrecen: Rejtjel [5]2013) 227; Ujvári Ákos: A jogos védelem megítélésének új irányai (Budapest: Ad Librum 2009) 77.
[17] Hangsúlyozni szükséges, hogy a szexuális motívumú személy elleni támadások esetén a sértett szexuális önrendelkezése (nemi szabadsága) sérül, ezért a nemi erkölcsre mint kollektív jogi tárgyra történő hivatkozás ebben a körben nem bír jelentőséggel. A nemi erkölcs univerzális jogtárgyi jellegére lásd Filó Mihály: "A sértett beleegyezése a német büntetőjogban" Magyar Jog 2004/12. 748. A nemi erkölcs mint jogtárgy jogirodalmi kritikájára pedig lásd Szomora Zsolt: "A nemi erkölcs mint a nemi bűncselekmények alkalmatlan jogi tárgya" Állam- és Jogtudomány 2006/4. 611-638. Ezzel ellentétesen a jogos védelem jogi tárgyát érintően a nemi erkölcsre hivatkozik Belovics (1. lj.) 90.
[18] Békés Imre: "II. Fejezet. A büntethetőség" in Halász Sándor (szerk.): A büntető törvénykönyv kommentárja. I. köt. (Budapest: KJK 1968) 167. Az ügyészségi joggyakorlatot elemző kutatása alapján hasonló következtetésre jutott Mészáros Ádám is, aki az általa vizsgált iratok csaknem 95%-ában testi épség ellen irányuló támadásokkal találkozott. Mészáros Ádám: A jogos védelem elvi és gyakorlati problémái (Budapest: Országos Kriminológiai Intézet 2015) 110.
[19] Degré (14. lj.) 368.
[20] Így pl. abban a 2016 februárjában történt, nagy társadalmi felháborodást keltő esetben, amikor a Nemzeti Választási Iroda épületében népszavazási kezdeményezést bejelenteni kívánó ellenzéki politikust több, erősebb fizikai adottságokkal rendelkező személy megakadályozta, hogy a leadás időbeli sorrendjét meghatározó időbélyegzőhöz lépjen, jogos védelmi helyzet jött létre. Ennek alapját azonban jelen esetben a népszavazás-kezdeményező személyi szabadsága, szabad mozgáshoz való joga adja, amit az akadályozó személyek korlátoztak. Nem vitathatóan sérült az érintett népszavazás kezdeményezésére vonatkozó alkotmányos joga is, de a jogos védelmet nem ez, hanem az előbb említett individuális érdekre hivatkozás alapozhatja meg. A jogsértés bírósági megállapítására lásd Kúria Kvk.III.37.223/2016/2; Kúria Knk.IV.37.257/2016.
[21] Egy öngyilkossági kísérletnek lehetnek jogi következményei (pl. kórházi, hatósági beavatkozás költségei kapcsán kialakuló jogviszony), ezek azonban normasértést nem jelentenek.
[22] Székely János: A jogos védelem (Budapest: Igazságügyi Minisztérium 1983) 47.
[23] Székely (22. lj.).
[24] Filó Mihály: Az eutanázia a büntetőjogi gondolkodásban (Budapest: ELTE Eötvös 2009) 253.
[25] BH 1983.7.
[26] Álláspontja szerint a közfelfogásra, erkölcsi normákra hivatkozás egyértelmű törekvést mutat a jog átmoralizálására, miáltal a tárgyalt cselekmény társadalomra veszélyes jellegét igazolni lehet. Ennek segítségével pedig az öngyilkosságban közreműködés szabályozásának indokoltságát is könnyen meg lehet magyarázni. Levonható a következtetés: e bűncselekmény esetén "az LB a büntetőjogot a mentálhigiéniás prevenció legitim eszközének tekinti". Filó (24. lj.) 250.
[27] Filó (24. lj.) 255.
[28] Filó (24. lj.).
[29] Erre az esetre példaként szolgálhat annak a járókelőnek a cselekménye, aki a hídról leugrani szándékozó személyt a járdára löki, aki ennek következtében testi sérülést szenved.
[30] Tokaji Géza: A bűncselekménytan alapjai a magyar büntetőjogban (Budapest: KJK 1984) 266.
[31] A végszükségi proporcionalitás követelménye azt jelenti, hogy a védekező személy nem okozhat nagyobb sérelmet, mint amelynek elhárítására eredetileg törekedett. Vö. Btk. 23. § (1) bek.
[32] Ennek elmulasztása esetén - egyéb feltételektől függően - bűncselekmény valósulhat meg. Minősítési megoldásként az öngyilkosságban közreműködés (Btk. 162. §), vagy a segítségnyújtás elmulasztása (Btk. 166. §) merülhet fel.
[33] Alaptörvény II. cikk: "Az emberi méltóság sérthetetlen. Minden embernek joga van az élethez és az emberi méltósághoz, a magzat életét a fogantatástól kezdve védelem illeti meg."
[34] Hasonlóan Jakab András: Az új Alaptörvény keletkezése és gyakorlati következményei (Budapest: HVG-ORAC 2011) 203. A korábbi alkotmány szövegével kapcsolatban ilyen egyértelmű megállapítást nem lehetett tenni, az AB első abortuszhatározatában arra a következtetésre jutott, hogy a magzat jogalanyiságának előkérdése az Alkotmány értelmezésével nem dönthető el. Vitatták ugyanakkor a többségi döntés álláspontját a határozathoz fűzött párhuzamos véleményeikben Lábady Tamás és Zlinszky János alkotmánybírók. Lásd 64/1991. (XII. 17.) AB hat. (ABH 1991, 297, 307, 324-341). A második abortuszhatározat indokolásából pedig már az olvasható ki, hogy a magzati élet védelméről szóló 1992. évi LXXIX. tv. megalkotásával az értelmezési háttér megváltozott, és az Országgyűlés ezáltal implicite kifejezésre juttatta, hogy a magzat jogilag nem ember. Lásd 48/1998. (XI. 23.) AB hat. (ABH 1998, 333, 339). Az abortuszdöntések elemzésére lásd Zakariás Kinga - Szirbik Miklós: "54. § [Az élethez és emberi méltósághoz való jog.]" in Jakab András (szerk.): Az Alkotmány kommentárja. III. (Budapest: Századvég 2009) 1970-1974.
[35] Megjegyzendő, hogy az Alaptörvény által biztosított magzatvédelemből nem lehet egy, a "személy" értelmét tágító extenzív értelmezés szükségességére következtetni, mivel e védelem az államra - és nem az egyénekre - ró (intézményvédelmi) kötelezettséget.
[36] Ellenkező esetben a beleegyezés hiányára figyelemmel olyan testi épség elleni támadásról beszélünk, amelynek jogtalansága vitán felül áll, és egyben bűncselekményt, a magzatelhajtás minősített esetét valósítja meg. Vö. Btk. 163. § (2) bek. b) pont.
[37] Belovics Ervin: "A büntetőjogi felelősségre vonás akadályai" in Belovics [et al.]: Büntetőjog I. Általános Rész. A 2012. évi C. törvény alapján (Budapest: HVG-ORAC [2]2014) 2 44; ugyanígy Blaskó Béla: Magyar büntetőjog. Általános rész (Budapest - Debrecen: Rejtjel [5]2013) 253-254.
[38] Az állapotos nő ilyen helyzetben az "elhajtatás" fordulat alapján a magzatelhajtás második alapesete szerint tartozik büntetőjogi felelősséggel. Vö. Btk. 163. § (4) bek.
[39] Ennek ellenére az ilyen cselekmény a Btk. 163. § (4) bekezdésének "elhajtás" fordulata alapján bűncselekményként értékelendő.
[40] A becsület mint jogi tárgy részletekbe menő büntetőjog-dogmatikai és alkotmányjogi elemzését adja Szomora (8. lj.) 45-59.
[41] A korábbi judikatúrából lásd Kir. Curia 16573/903. (1903. deczember 30.), Kir. Curia 497/904. (1904. január 19.), Kir. Curia 4211/905. (1905. május 2.); recens joggyakorlatból lásd 4/2013. BJE Fővárosi Bíróság 22.B.1355/2012/25., Fővárosi Ítélőtábla 2.Bf.490/2013/8. Kifejezetten új, ezzel ellentétes eseti döntésre ugyanakkor lásd Győri Ítélőtábla Bf.17/2015/5.
[42] Löw Tóbiás (szerk.): A magyar büntetőtörvénykönyv a bűntettekről és vétségekről (1878: 5. tcz.) és teljes anyaggyüjteménye. I. köt. (Budapest: Pytheas 2003) 516.
[43] Heller Erik: Magyar büntetőjog tankönyve (Szeged: Szent István Társulat 1931) 165.
[44] A házi jog kifejezés a recens irodalomban a magánlakás sérthetetlenségéhez, zavartalan használatához fűződő alkotmányos alapjogot jelenti, amely a büntetőjogon túl, a polgári jog és a szabálysértési jog által is védett. Vida Mihály: "A szabadság és az emberi méltóság elleni bűncselekmények" in Nagy Ferenc (szerk.): A magyar büntetőjog különös része (Budapest: Korona 1999) 159.
[45] Schultheisz Emil: A bűncselekmény tana (Debrecen: Debreceni Tudományegyetem 1948) 39.
[46] BH 1993.401.
[47] BH 1993.401.
[48] BH 1993.401.
[49] Pest Megyei Bíróság 20.B.26/2009/23.
[50] A második bek.-ben ismertetett eseménysort a megyei bíróság önállóan értékelte, ahol már megállapította a jogos védelmi helyzetet, a jogellenességet kizáró ok alkalmazását pedig a mennyiségi túllépésre figyelemmel zárta ki. Ezt a gondolatmenetet azonban - helyesen - az ítélőtábla az indokolásból kirekesztette, mivel a vádbeli történéseket egységesen kell értékelni. A másodfokú bíróság azonban alapvetően egyetértett a megyei bíróság kiindulópontjával, amely szerint a jogos védelem a kezdetektől fogva jelen ügyben fel sem merülhetett. Vö. Fővárosi Ítélőtábla 2.Bf.166/2010/7.
[51] Pest Megyei Bíróság 20.B.26/2009/23.
[52] Pest Megyei Bíróság 20.B.26/2009/23.
[53] Pest Megyei Bíróság 20.B.26/2009/23.
[54] Fővárosi Ítélőtábla 2.Bf.166/2010/7.
[55] Erre lásd Nagy (1. lj.) 213; Tokaji (30. lj.) 250; Belovics (1. lj.) 95; Karsai (16. lj.) 89; Ujvári (16. lj.) 76.
[56] Lásd fentebb az ítélőtábla érveléséből kiemelt részt.
[57] Jóri András: "59. § A magánszférajogok" in Jakab András (szerk.): Az Alkotmány kommentárja. II. (Budapest: Századvég 2009) 2223.
[58] "Mindenkinek joga van ahhoz, hogy magán- és családi életét, otthonát, kapcsolattartását és jó hírnevét tiszteletben tartsák."
[59] Megjegyzendő, hogy e jog védelme annak alapjogi jellege mellett az Alaptörvény Q) cikkére figyelemmel is alkotmányos kötelezettség. A magánszférajogok védelmét ugyanis Magyarországra kötelező nemzetközi szerződés, az EJEE is kifejezetten deklarálja. Az egyezmény 8. cikk 1. pontja alapján: "Mindenkinek joga van arra, hogy magán- és családi életét, lakását és levelezését tiszteletben tartsák." Ennek megfelelően a hivatkozott alkotmánybírósági judikatúra kifejezetten értékesíti az EJEB joggyakorlatában kialakított elvi megállapításokat. Vö. 1115/B/1995. AB hat. (ABH 1996, 551, 552.)
[60] Karsai (16. lj.) 88.
[61] Szintén a magánlakás sérthetetlenségéhez fűződő jog legszélesebb körű védelmét kívánja szolgálni - többek között - a megelőző jogos védelem (Btk. 21. §) jogintézménye is.
[62] Edvi (15. lj.) 345.
[63] Heller (43. lj.) 166. Ugyanezt az álláspontot képviselte Degré (14. lj.) 381; Angyal Pál: A magyar büntetőjog tankönyve (Budapest: Athenaeum [3]1920) 400; Hacker Ervin: A magyar büntetőjog tankönyve. Általános rész (Miskolc: Ludvig István Könyvnyomdája 1936) 155.
[64] Kir. Curia 10289/904. (1904. deczember 14.) Éppen ebből fakadóan nehezen érthető a Kádár-Kálmán szerzőpáros azon megállapítása, amely szerint a szocialista büntetőjog érdeme a lakásjog jogtalan támadásokkal szembeni védelmezhetőségének megengedése. Véleményük szerint a "javak" kitétel alkalmazása tette ugyanis lehetővé mindezt, jóllehet azt a korábbi jogirodalom és joggyakorlat is elismerte, a Csemegi-kódex által használt "vagyon" megjelölés megfelelő értelmezésével. Vö. Kádár Miklós - Kálmán György: A büntetőjog általános tanai (Budapest: KJK 1966) 327-328.
[65] Egyezően foglal állást Karsai Krisztina: "A magánlakás sérthetetlenségét és a házijogot is a jogos védelem körébe lehet vonni (személy közvetlen támadása)" Karsai (16. lj.) 88.
[66] A 44/2004. (XI. 23.) AB hat. többségi álláspontja obiter dictum utal erre a lehetőségre. Kifejezetten jelenik meg ugyanakkor a határozathoz fűzött különvéleményekben. Lásd Holló András és Tersztyánszkyné Vasadi Éva különvéleményei (ABH 2004, 618, 653, 668-672.). A téma bővebb elemzésére lásd továbbá Jóri (57. lj.) 2223.
[67] A magánlakás fogalmának definiálása a büntetőjogban elsősorban a magánlaksértés tényállása (Btk. 221. §) kapcsán merül fel, amelynek elkövetési tárgyaként a magánlakás összetett fogalomként értendő, és a normaszövegből következően magában foglalja a szoros értelemben vett lakást, egyéb helyiséget, valamint az ezekhez tartozó bekerített helyet is.
[68] Belovics Ervin: "Az emberi méltóság és egyes alapvető jogok elleni bűncselekmények. - Btk. XXI. Fejezet" in Busch Béla (szerk.): Büntetőjog II. Különös rész. A 2012. évi C. törvény alapján (Budapest: HVG-ORAC 2012) 241; Kónya István: "Az emberi méltóság és egyes alapvető jogok elleni bűncselekmények" in Kónya István (szerk.): Magyar büntetőjog. Kommentár a gyakorlat számára (Budapest: HVG-ORAC 2013) 846; Vida Mihály: "Az emberi méltóság és egyes alapvető jogok elleni bűncselekmények (Btk. XXI. fejezet)" in Karsai Krisztina [et al.]: Anyagi büntetőjog I. (Szeged: Iurisperitus 2013) 186.
[69] E megállapításból az a konklúzió is levonható, hogy a támadásnak álláspontom szerint nem kell feltétlenül büntetőjogi értelemben véve jogtalannak lennie. Erre vonatkozó érveimet önálló tanulmányban fejtettem ki. Lásd Gál Andor: "A jogos védelmi helyzetet kiváltó támadás jogtalanságáról" Jogtudományi Közlöny 2016 (megjelenés alatt).
[70] Degré (14. lj.) 352.
[71] Schnierer Aladár: A büntettekről és vétségekről szóló magyar büntető-törvény magyarázata (Budapest: Franklin Társulat [2]1885) 173.
[72] Edvi (15. lj.) 348.
[73] Vö. Degré (14. lj.) 356.
[74] Székely (22. lj.) 100.
[75] Vö. 13. lj.
[76] 15. § (1) bek. szerint: "A jogtalan támadást vagy a jogtalan és közvetlen támadásra utaló fenyegetést - akár a köz ellen, akár egyesek személye vagy javai ellen irányul - a megtámadott vagy bárki más elháríthatja. Az elhárításhoz szükséges cselekmény - jogos védelem - nem büntethető."
[77] Lenkovics Barnabás: Dologi jog (Budapest: Eötvös 2008) 49.
[78] Székely szerint a javak kitétel nem jelent nagy változást a korábbi szabályozáshoz képest, mivel "a »javak« kifejezés vagyonjogias szinezetü". Székely (22. lj.) 100.
[79] Lenkovics (77. lj.) 56.
[80] Lenkovics (77. lj.) 83-84.
[81] Salát Orsolya - Sonnevend Pál: "13. § [A tulajdonjoghoz való jog.]" in Jakab András (szerk.): Az Alkotmány kommentárja. I. (Budapest: Századvég 2009) 491.
[82] Lásd 64/1993. (XII. 22.) AB hat. (ABH 1993, 373, 379-380.)
[83] Salát-Sonnevend (81. lj.) 493.
[84] Salát-Sonnevend (81. lj.) 489, 493.
[85] Belovics (1. lj.) 94.
[86] Ugyanígy Blaskó (16. lj.) 227.
[87] Lenkovics (77. lj.) 23.
[88] Lenkovics (77. lj.) 24.
[89] Székely (22. lj.) 103. A német szakirodalomban egyezően foglal állást Günther Jakobs: Strafrecht. Allgemeiner Teil (Berlin - New York: Walter de Gruyter [2]1993) 382; Claus Roxin: Strafrecht. Allgemeiner Teil. Band I. (München: C. H. Beck [4]2006) 671; Bernd Heinrich: Strafrecht -Allgemeiner Teil (Stuttgart: W. Kohlhammer [3]2012) 140.
[90] Székely (22. lj.) 103.
[91] Ugyanígy Belovics (1. lj.) 94.
[92] A Ptk. szerint ilyen esetben a dolog időleges birtokára jogosult, azt ténylegesen hatalmában tartó személy az albirtokos, míg főbirtokos az a személy, akitől a tényleges hatalmat gyakorló a birtoklás jogát származtatja. Lásd 5:1 § (2) bek. Ennek megfelelően a példában a bérlő albirtokosnak, míg a bérbeadó főbirtokosnak tekintendő.
[93] Lenkovics (77. lj.) 24.
[94] Lenkovics (77. lj.) 258.
[95] Tehát a Ptk. 5:1. § (2) bek.-e szerint főbirtokosnak minősül.
[96] Degré szerint: "ott, a hol a hatalomban tartónak a tulajdonossal szemben a magatartásra valamely jogcíme áll fenn, a jogos védelem is megilleti őt, - így a zálogbirtokost, használatra jogosítottat." Degré (14. lj.) 370-371.
[97] Ezt a kérdést több aspektusból is elemzi Ambrus István: "A kis értékű tulajdonsértések kezelésének néhány kérdése büntetőjogi nézőpontból" MTA Law Working Papers 2015/1. 2-10.
[98] Walter Perron: "§ 32 Notwehr" in Adolf Schönke - Horst Schröder (szerk.): Strafgesetzbuch. Kommentar (München: C. H. Beck [29]2014) 645; Volker Erb: "Notwehr § 32" in Wolfgang Joecks - Klaus Miebach (szerk.): Münchener Kommentar zum Strafgesetzbuch. Band 1 §§ 1-51 StGB (München: C. H. Beck 2003) 1279-1280; Thomas Rönnau - Kristian Hohn: "§ 32 Notwehr" in Heinrich Wilhelm Laufhütte [et al.] (szerk.): Leipziger Kommentar. Großkommentar zum Strafgesetzbuch. Band 2. (Berlin: De Gruyter [12]2006) 411; Roxin (89. lj.) 669; Felix Herzog: "§ 32 Notwehr" in Urs Kindhäuser [et al.] (szerk.): Nomos Kommentar Strafgesetzbuch Band 1. (Baden-Baden: Nomos 2005) 1148; Hans-Heinrich Jescheck - Thomas Weigend: Lehrbuch des Strafrechts. Allgemeiner Teil (Berlin: Duncker & Humblot [5]1996) 339; Jakobs (89. lj.) 381.
[99] "Notwehr gegen sog. Porträtaufnahmen von Polizeibeamten bei Demonstrationen" [OLG Hamburg, Beschluß vom 14. 4. 1972 - 1 Ws 84/72.] Neue Juristische Wochenschrift 1972. 1290.
[100] Lásd 99. lj.
[101] A képmáshoz való jog védelmét a képzőművészeti és fotográfiai alkotások szerzői jogáról szóló törvény szabályozza [KunstUrhG: Gesetz betreffend das Urheberrecht an Werken der bildenden Künste und der Photographie (Ausfertigungsdatum: 09.01.1907)].
[102] A törvény ismer ez alól kivételeket, amelyek esetén a beleegyezés megadása nem szükséges, azonban erre az esetre nézve - az elkövetési körülmények összességére figyelemmel - a bíróság azokat nem látta alkalmazhatónak. Lásd KunstUrhG §§ 22-23.
[103] Erre lásd pl. Wolfgang Mitsch: Medienstrafrecht (Berlin - Heidelberg: Springer 2012) 19-20; Perron (98. lj.) 646; Reinhart Maurach - Hans Zipf: Strafrecht. Allgemeiner Teil. Teilband I. (Heidelberg - Karlsruhe: C. F. Müller 1977) 377; Erb (98. lj.) 1282; Thomas Fischer: Beck'sche Kurzkommentare. Band 10. Strafgesetzbuch mit Nebengesetzen (München: C. H. Beck [62]2014) 303.
[104] Herzog (98. lj.) 1149.
[105] Erre kifejezetten lásd Erb (98. lj.) 1282; Rönnau-Hohn (98. lj.) 414.
[106] Maurach-Zipf (103. lj.) 377; később rájuk hivatkozással ugyanígy Mitsch (103. lj.) 21.
[107] A konkrét kérdés legújabb hazai jogi megítélését bizonytalanság övezi. A 28/2014. (IX. 29.) AB hat. alapján a rendőrök képmáshoz való jogának korlátozhatósága más alkotmányos alapjogok (így a szólás, a sajtó és a véleménynyilvánítás szabadsága) érvényesülése érdekében megengedhető lehet. Ennek megfelelően a rendőri intézkedésről készült képfelvétel hozzájárulás nélkül is nyilvánosságra hozható, ha az nem öncélú, vagyis közérdeklődésre számot tartó tájékoztatásnak, képi tudósításnak minősül. (ABH 2014, 813, 823.) A döntésre figyelemmel a Kúria 1/2012. BKMPJE hat.-át hatályon kívül helyezte annak érdekében, hogy a bíróságok számára szabad teret engedjen az egyes esetek konkrét körülményeinek AB hat.-tal konform megítélésére. Lásd Kúria 1/2015. BKMPJE. Jelen esetben azonban nyilvánvaló, hogy a felvétel készítése nem egy alapjog gyakorlásának keretei között, hanem önkényes céllal történt, amely a magatartás jogsértő jellegét kifejezetten megalapozza.
[108] Lásd I. Strafsenat. Urt. v. 21. Oktober 1920 g. B. I 653/20. megjelent: Entscheidungen des Reichsgerichts in Strafsachen (RGSt) 55, 167.
[109] BayObLG, Urteil vom 22. 6. 1954 - RevReg. 2 St 41/54 megjelent: Neue Juristische Wochenschrift (NJW) 1954, 1377.
[110] Több kommentár is erre a döntésre hivatkozással említi a zálogjogot mint a jogos védelem körében védhető jogi tárgyak egyikét. Henning Rosenau: "§ 32 Notwehr" in Helmut Satzger - Wilhelm Schluckebier - Gunter Widmaier: StGB Strafgesetzbuch Kommentar (Köln: Carl Heymanns [2]2014) 283; Rönnau-Hohn (98. lj.) 415; Herzog (98. lj.) 1148.
[111] BayObLG, Urteil vom 22. 6. 1954 - RevReg. 2 St 41/54 megjelent: Neue Juristische Wochenschrift 1954. 1377.
[112] Herzog (98. lj.) 1150.
[113] Roxin (89. lj.) 671.
[114] GG Art. 1 (1) "Die Würde des Menschen ist unantastbar. Sie zu achten und zu schützen ist Verpflichtung aller staatlichen Gewalt."
[115] Franz Klein: "I. Die Grundrechte Art 1-9." in Bruno Schmidt-Bleibtreu - Franz Klein: Kommentar zum Grundgesetz für die Bundesrepublik Deutschland (Neuwied - Darmstadt Luchterhand [6]1983) 173.
[116] A döntést idézi a hazai alkotmánybírósági gyakorlat: 48/1998. (XI. 23.) AB hat. (ABH 1998, 333, 344.)
[117] Lásd 116. lj.
[118] Roxin (89. lj.) 671.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző tanársegéd, Szegedi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar, 6720 Szeged, Tisza Lajos krt. 54. E-mail: andor.gal@juris.u-szeged.hu.
Visszaugrás
