Amennyiben a jogi tárgyra vonatkozó, ezzel a kérdéskörre átfogóan foglalkozó hazai művek, tanulmányok után érdeklődünk, kissé meglepetésszerű lesz az "eredmény". Vagyis egyrészt a jogi tárgyat feldolgozó átfogó monográfia hiányát lehet konstatálni, másrészt e témakörrel foglalkozó írásokkal elvétve találkozhatunk a magyar büntetőjogi szakirodalomban. Ezen írások sorából ki kell emelni Wiener A. Imre több mint 35 éve megjelent művét, amely, bár a címe alapján más témát dolgoz fel, de két fejezete is behatóan tárgyalja a jogi tárgy problematikáját.[1] A másik fontos munka, amely még korábbi időszakról származik, Schultheisz Emil tanulmánya,[2] amelynek dogmatörténeti áttekintésére/bemutatására Wiener A. Imre is jórészt támaszkodott.
A legutóbbi időszakból Filó Mihály egyik írása és Ph.D dolgozatának jónéhány oldala említhető.[3] Szomora Zsolt Ph.D értekezése pedig hazánkban újszerű megközelítést követ, azaz a teleologikus, más elnevezéssel jogtárgy-harmonikus értelmezést érvényesíti egy különös részi bűncselekménycsoport tekintetében.[4]
Természetesen a hazai büntetőjog általános részi tankönyvek is érintik a jogi tárgy kérdéskörét, de legtöbbször csupán egy-két bekezdés erejéig. A jogi tárgy problémakörét a jelenleg is folyó büntetőjogi kodifikáció folyamán eddigiekben különösebb érdeklődés nem kísérte. Ugyanakkor a leendő különös részben szabályozandó bűncselekményi tényállások összhangban kell, legyenek a jogalkotó által deklarált jogi tárgyakkal.
Jelen tanulmány írója a jogi tárgy néhány problematikus, vitatott olyan kérdését kívánja felvillantani, vázolni, amelyek közül több összefüggésben áll a jogalkalmazással és az anyagi büntetőjog kodifikációs munkálataival is.
A jogi tárgy fogalmával kapcsolatos dogmatörténet csak a XIX. század kezdetén, illetve első felében vette kezdetét. A társadalmi szerződés tanának hatása alatt a felvilágosodás büntetőjogi felfogása a bűncselekményt szubjektív jogok sértéseként értette. Feuerbach is minden büntetőjogi előírásnál az egyes vagy az állam szubjektív jogát látta védelmi tárgynak. Birnbaum ellenben a jogi tárgyban nem jogot látott, hanem az államhatalom által biztosított materiális javat (Gut), amely az egyes személyt vagy a közösséget megillethette, és amit természetes értelemben sérthetőnek gondolt. A fogalom egyik első finomítója Binding, aki a jogi tárgyat mint a törvényhozó által értékelt állapotot fogta fel: minden, ami a törvényhozó szemében a jogközösség egészséges életének feltételeként értékkel bír. Liszt is a jogtárgy-fogalom súlypontját a szubjektív jogról a "jogilag védett érdekre" helyezte, de ebben a bűncselekmény felépítés központi fogalmát látta. A büntetőjogi dogmatikának a XX. század húszas éveiben végbement nagy átalakítási folyamata oda vezetett, hogy a jogi tárgyat már nem a normában nyugvó konkrét érdek értelmében értette, inkább a jogi tárgy az értelmezés puszta segédeszköze lett, a célgondolat levonata. A jogtárgy-fogalom állítólagos "materialista" alapjának a célon túlnyúló kritikája a bűncselekmény alapfelfogásában hangsúlyeltolódást hozott a jogtárgyról a kötelességsértésre. Ma a jogtárgy fogalmát és funkcióját mindenekelőtt a büntető előírások kriminálpolitikai jogosultságának szempontjából vitatják. A vita azon elvi kérdés körül zajlik, hogy miként válik/válhat egy meghatározott, az egyes egyén vagy a közösség számára fontos érték büntetőjogilag védett jogi tárggyá, és milyen kritériumok határozzák meg ezt a folyamatot.[5]
A jogi tárgy fogalmának tisztázásához kiindulópontot jelent a büntetőjog feladatának a meghatározása. Ennek részletezésétől eltekintve, uralkodó vélemény szerint a büntetőjog feladata abban áll, hogy az állam a polgárainak a szabad és békés együttélést valamennyi alkotmányjogilag biztosított alapjog garantálásával biztosítsa. Ez a feladat összefoglalóan jogtárgy-védelemként jelölhető meg.
A jogi tárgy fogalmára vonatkozó megközelítések a német szakirodalomban az áttekinthetetlenség határát súrolják. Szinte ahány szerző, csaknem annyi fogalomkísérlet figyelhető meg. Ebben a fogalmi "dzsungelben" jó áttekintő eligazítást nyújt Stratenwerth tanulmánya, kritikai értékelése.[6] E szerint a csoportosítható felfogások az alábbiak.
1. A jogi tárgy fogalma kapcsán v. Liszt ebben az összefüggésben már az érdeket (Interesse) hangsúlyozta. Liszt szerint "A jogilag védett érdekeket jogi tárgyaknak nevezzük".[7] Ezáltal az értékhangsúlyt is kifejezésre juttatta. Szoros a kapcsolat az életérdekekkel is.
Hellmuth Mayer szerint a jogi tárgy az egészséges társadalmi élet feltételeként nem az aktuális érdek. Az érdeket ugyanis az empirikusan felülvizsgálható pszichés adottságként való gondolkodás helyett általánosított "objektív" érdeknek gondolja, amely a büntető normában manifesztálódik.[8] Az érdek megjelenik a jogi tárgy meghatározását illetően a hazai szerzőknél is.
Az érdekkel kapcsolatos alapvető kifogás a sok/többértelműsége, hiszen valamilyen érdeknek minden büntető rendelkezés mögött állni kell. Az érdekek valamire irányulnak, csak az az értékességének válaszreakciója. A jogi tárgy így az érdek tárgya és nem önmagában az.
2. Vannak olyan definíciók, amelyek a jogtárgyról mint objektumokról, állapotokról vagy adottságokról szólnak. A jogi tárgy és az elkövetési tárgy megkülönböztetésével általánosan elismert, hogy a jogi tárgy nem kézzelfogható, érzékileg észrevehető. Különben már az olyan jogi tárgy a személyiségvédelem területén, mint az akaratképződés szabadsága vagy házasság szabadsága definíciószerűen nem megragadható. Ez a belátás az absztrakció első lépését követeli, a konkrét tárgytól való elválasztást. Kérdés, milyen távoli lehet az absztrakció, anélkül, hogy a fogalom minden körvonalát elveszítené.
Objektumhoz, tárgyhoz így - állam, köznyugalom… az egész jogrend tartozhat, a védelemre méltó szociális (társadalmi) állapotok, mint pszichofizikai és szellemi tárgyak, mint reális állapotok és életfeltételek. Ebben a verzióban a jogi tárgy fogalma a dogma szerint neki gondolt funkciót csak annak árán teljesítheti, hogy nem jelent szinte semmit, illetve túlzottan általános.
Welzel: "Jogi tárgy minden kívánatos társadalmi állapot, amit a jog a sértésektől biztosítani akar."[9]
Roxin szerint jogi tárgyak alatt mindazon adottságok vagy céltételezések értendők, amelyek az egyes személy szabad kibontakozásához, alapjogai megvalósulásához (valóra válásához) és ezen célelképzelésre felépülő állami rendszer működéséhez/funkcionálásához szükségesek.[10]
Az "adottságok és céltételezések" kifejezésre juttatják, hogy a jogtárgy-fogalom a jog által már "talált" állapotokat éppúgy magában foglalja, mint a jog által alkotott normakövetési kötelezettségeket (pl. állami adókövetelést).
3. A jogi tárgynak mint védelmi értékű állapotnak a körülírása ellen további kifogás emelhető, az nevezetesen, hogy a társadalomban a polgárok együttélésének feltételei nem statikusak, inkább a szükséges társadalmi funkciókról és hatásmechanizmusokról van szó. Ebből következik az a javaslat és felfogás, amely a jogi tárgyat funkcióegységként definiálja.[11]
Kérdés azonban, hogy ezen funkciók "egységét" miként kell gondolni. Nem világos, hogy ez a funkcióegység a fogalomképzés mely területére vonatkozik, az állami igazságszolgáltatás/jogalkalmazás egészére vagy egy ágára, avagy az egyes eljárásokra is.
4. Léteznek olyan megfogalmazások, amelyek nem a szubsztrátumokra vannak tekintettel, hanem egyedül a jogi tárgy normatív momentumára. Ezek a jogi tárgyat értékként, vagy az értékhez fűződő kapcsolatként, avagy a jogi magatartási normák foglalataként definiálják.[12]
5. A legújabb német szakirodalomban a jogi tárgy nem egy tárgy, nem egy értékítélet, hanem az embereknek az érdekekhez fűződő értékelt kapcsolata, amely a jogi tárgy fogalmának alapjául fekvő szubsztrátum. Ezzel kapcsolatban megállapítható, hogy a jogi tárgy, amit kapcsolatként fogunk fel, épp nem javakban vagy tárgyakban merül ki. A javat személyhez kell rendelni, rá kell vonatkoznia. A jogi tárgynak személyhez rendelése normatív elemet tartalmaz. Ebben a tekintetben a személy és a java közötti kapcsolat deliktuális beavatkozással nem sérthető: a lopás a tulajdoni viszonyokat nem érinti. Azonban minden személyhez rendelés tényleges vetülettel is rendelkezik: a személynek megnyílik a lehetősége a javat használni, a testi képességeket használni, a szabadsággal élni stb. Ebben a kapcsolatban van a jogi tárgy tulajdonképpeni szubsztrátuma, az az állapot, jelenség, ami sérthető, és a sértés ellen, a csorbítás ellen védekezni lehet és kell.[13]
Pozitivista, rendszerimmanens nézet szerint csak az tekintendő jogtárgynak, amit a törvényhozó védendő értékűnek tekint. A már létező tényállások úgy értelmezendők, hogy a törvényhozó célját kutatják és a ratio legis a jogtárgy maga. A társadalom számára jogilag releváns értékek tartalmát a törvényhozó végül maga rögzíti, ő van abban a helyzetben, hogy jogtárgyakat "találjon". Az ilyen modell csupán szisztematikus jellegű formális aspektusokat tartalmaz, és végül is az adott védelmi javak rendszerezését szolgálja.
Másrészt létezik a "rendszertranszcendens" (rendszerkritikai) modell. Ez társadalmi jelentősége alapján, jogon kívüli támpontot rögzít. A jogtárgy meghatározása itt nem egyedül a büntetőjogtudomány kötelessége/dolga, hanem a társadalmilag releváns értékeket a társadalomtudományok is meghatározzák. A következmény, hogy a jogtárgy nem, illetve nem elsősorban a törvényhozó révén keletkezik, hanem akár védik, akár nem, függetlenül tőle létezik. A tényállásilag védett védelmi javak jogigazolására kérdez és keresi a bűncselekmény tartalmi ismérveit, amelyek minden törvényhozói döntés előtt fennállnak, és amelyekhez a döntést mérni kell.
Az első esetben a jogtárgy funkciója rendszer-immanens, a másodikban "rendszertranszcendens"/rendszerkritikai. Az első esetben a jogtárgy-koncepció csak a mindenkori Btk., azaz a törvényi rendszer modellje, kiválogatott védelmi objektumokkal, anélkül, hogy ezt a kiválasztást kérdésessé lehetne tenni. A második esetben a védelmi tárgyak választása az anyagi büntetőjogban kritikai elemzéseknek alávetett.[14]
Ideális esetben ezen két funkció gyakorlatilag nem különül el, ténylegesen azonban a rendszerkritikai és a pozitivista modell között komoly feszültség húzódik. Kérdés, hogy melyik modell választása, követése lehet indokolt, továbbá kérdés az is, hogy a két modell közötti feszültség oldására, sőt akár a "vegyítésükre" létezik/létezhet-e reális lehetőség/kiút?
A büntetőjog eleve arra korlátozódik, hogy az alkotmányos keretek között létező társadalmat fejlődési lehetőségeiben is védje, ellenben nem alkalmas eszköz arra, hogy társadalmi viszonyainkat aktíve megváltoztassa. A büntetőjogi normák lehetséges védendő javainak köre a törvényhozónak adottak. Döntése messzemenően arra korlátozódik, hogy egyáltalán és milyen terjedelemben akar a társadalom és talán már egyéb jogrend részéről, mint értékesnek elismert javaknak büntetőjogi védelmet biztosítani. E tekintetben arra kell figyelemmel lenni, hogy az egyéb jogrenddel vagy egyáltalán az alkotmánnyal ellentmondásba ne jusson. Roxin összeállítása[15] alapján az alábbi pontokban feltüntetettek a jogi tárgy minősítést és besorolást nem teszik lehetővé.
1. Az önkényes, tisztán ideológiailag motivált vagy az alapjogokat sértő büntető törvények jogi tárgyakat nem védenek.
Ilyen jellegű illegitimitás, például az egyenlőség, a véleménynyilvánítási vagy a vallásszabadságot sértő büntető előírások. Ezzel kapcsolatos kirívó esetek a jogállamban viszonylag ritkák.
2. A törvényi célképzetek körülírása még nem alapoz meg tényállást legitimáló jogi tárgyat.
Meghatározott kábítószer (például hasis) megszerzésének és birtoklásának, illetve saját részére történő használatának büntethetőségét nem ritkán azzal az indokolással igazolják, hogy a védett jogtárgy a kábítószermentes társadalom létezése. Azonban a büntethetőséget így nem szabad megalapozni/indokolni. A döntő kérdés, vajon az inkriminált magatartás az emberek békés együttélését csorbítja-e, kárt okoz-e, a közegészséget hátrányosan érinti-e, nos ezen kérdések megválaszolatlanul maradnak. Megfelelő módon az emberi test szerveivel való kereskedés kivétel nélküli büntetendősége sem megalapozható.
Az ilyen jogi tárgyak (a társadalom kábítószertől mentessége, az emberi szervek nem kereskedelmivé tétele) nem többet jelentenek, mint a törvényi cél körülírását és így megfelelnek a metodikai, rendszerimmanens jogtárgy-fogalomnak. Azonban a büntetőjogot behatároló/korlátozó "rendszerkritikai" jogtárgy-fogalomnak már nem.
3. Az erkölcstelenség vagy a magatartás más etikai elvetendősége még nem jogtárgy-sértés.
A jogtárgyak védelméhez, mint élet, tulajdon védelméhez a büntetőjog tilalmakat szabályoz, mint emberölés, lopás stb. Azaz a büntetőtörvények garantálják a jogi magatartási normák lényegi körét. Innen nézve képviselt az a nézet, hogy a büntetőjog az elementáris szociáletikai érzületi értékek védelmét célozza, ide tartozik a büntetőjog "erkölcsképző" funkciója is.[16]
A büntetőjog bizonyára erkölcsképző erőt bontakoztat ki, mivel a jogi magatartási normák lényegi körét büntetőjogi büntetéssel fenyegetés révén a normaszegés esetére garantálja. Mégis ez a garancia csak a jogi tárgyak védelmi céljához eszköz. Ennek megfelelően felcseréli az eszközt és a célt az, aki az erkölcsképző funkciót a büntetőjog elsődleges (primer) feladatának jelöli… A jogállami büntetőjog feladata sohasem lehet az erkölcs, az etika vagy a vallás normáinak puszta megsértését kriminalizálni. Erkölcstelen vagy vallási parancsoknak ellentmondó cselekmények nem alapoznak meg állami büntető jogosultságot, ha azok jogi tárgyat nem sértenek [mint a gyermekek, fiatalkorúak zavartalan, egészséges szexuális fejlődése, vagy az exhibicionista cselekménnyel zavart személy(ek) védelme]. Ez az elv a jogtárgy tanának centrális üzenete.
A magatartás erkölcstelensége vagy az etikai elvetendősége tehát büntetőjogi büntetéssel fenyegetést nem igazolhat, amíg a békés együttélés előfeltételeit ezáltal nem csorbítja. Ezzel kapcsolatosan jó példa a homoszexualitás büntetőjogi megítélésének alakulása. A németeknél 1969-ig az a felfogás érvényesült, hogy az etikailag különösen elvetendő és az általános meggyőződés szerint szégyenletes magatartás meghatározott esetei akkor is büntetendőek, ha jogtárgyat nem sértenek.[17]
Ettől az állapottól eltérően az ilyen magatartások büntetlenül kell, hogy maradjanak, mert az a magatartás, amely a felnőttkorú résztvevők beleegyezésével magánszférában játszódik le, senkinek a szabadságát és biztonságát nem csorbítja.
A konszenzusos homoszexualitás büntetlenné nyilvánítása a társadalmi morál és tudat változásán alapul, azonban nem a jogtárgy-koncepción. A transzplantációs medicina vagy a géntechnológia jelenleg nagyon aktuális problémái esetében az etikai elvekre hivatkozás a pönalizálásnak még nem elégséges érve/indoka.[18]
4. A saját emberi méltóság vagy az emberiség méltósága megsértése a megbüntetésnek nem elegendő alapja.
Az emberi méltóság a büntetéssel fenyegetések legitimációjának kedvelt eszköze, és a legfontosabb jogtárgyakhoz tartozik, de csupán más személy(ek) emberi méltóságának megsértéseként.
5. Az érzések védelme csak fenyegetési érzéseknél ismerhető el jogtárgyként.
6. A tudatos önkárosítás, amelynek lehetővé tétele és támogatása büntetéssel fenyegetést nem legitimál.
7. A túlnyomórészt szimbolikus büntetőjogi normák elutasítandók.
A modern büntető törvényhozás egyik neuralgikus pontja az ún. szimbolikus büntetőjog. Ezzel a fogalommal olyan büntető előírásokat jelölnek, amelyek nem elsősorban konkrét védelmi hatásokat fejtenek ki. Gyakran a választók megnyugtatását célozzák, hogy az előreláthatólag ineffektív, azaz hatástalan, eredménytelen, rossz törvények révén az a benyomás keletkezzék, miszerint a nemkívánatos cselekmények, jelenségek elleni küzdelem jegyében valami történik. A büntetőjog azon típusáról van tehát szó, amelynek látens (rejtett) funkciója az, hogy a manifeszt/nyilvánvaló funkciókat elkendőzze.[19]
8. A tabuk nem jogi tárgyak.
A tabu hátterének magyarázata lényegesen változott az utóbbi időben. A tabu jelenléte nem vitatható, de nagyon fontos, hogy a társadalmi tabu és a büntetőjogi tilalmazottság közé nem szabad egyenlőségjelet tenni. Önmagában egy tabu jelenléte nem legitimálhatja a büntetőjogi beavatkozást, a tabunak a büntetőjog saját szempontjai mentén kell magát megmérettetnie.[20]
9. A nyilvánvaló általánosság védelmi objektumai nem jogtárgyak.
A jogtárgy-koncepció bár normatív jellegű, de nem statikus, hanem az alkotmány szerinti célkitűzések keretében a történeti változások és az empirikus fel/megismerés haladása előtt nyitott. Így pl. az exhibicionista cselekmények pönalizálása (magyar Btk. 208. §) megengedett, mert az ilyen magatartásmódok félelmet keltenek a szexuális visszaélésektől, zaklatástól. Ha azonban az idő során a lakosságban olyan vélemény érvényesülne, hogy az ilyen magatartás a pszichés zavarnak a közösségre csak veszélytelen tünete, úgy a megbüntetése már nem jogtárgy-védelmet, hanem pusztán az erkölcsellenesség megakadályozását szolgálná. A büntető hatalomnak az empirikus megismerés mindenkori helyzetéhez/állásához való kötődése megmutatkozik pl. a pornográfia kezelésében (Btk. 204. §). Ennek - a 18. életévét be nem töltött személytől eltérően - felnőtt személy számára történő átadását, kínálását stb. a törvényhozó a jogtárgy-tannal egyetértésben lényegében büntetlenül hagyta, mert abból indul ki, hogy az ilyen írások/lektűrök privát megtekintése, miként az morálisan megítélhető, társadalmilag nem káros és bizonyos esetekben akár a pszichés feszültségek leépítéséhez is hozzájárulhat. Amennyiben mégis az adódna, hogy a pornográfiának vagy egyes megjelenési formáinak a konzumja növekvő mértékben szexuális deliktumok elkövetéséhez vezet(ne), úgy a büntetőjognak a jogtárgy-védelemre korlátozása a pönalizálásnak hosszabb ideig nem állna útjában.
Az olyan munkaterületek is, amelyek a tudományos haladás révén keletkeztek, mint a géntechnológia, transzplantációs medicina, vagy az adatfeldolgozás, az emberi együttélésre hatással vannak, új jogi tárgyakat hoznak létre és ezáltal új bűncselekményi tényállásokhoz vezetnek. Ugyanazon mércével kell természetesen mérni az újaknál, mint a régi tényállásoknál. Ezt azonban nem mindig veszik figyelembe.[21]
A védett jogi tárgyak körében történő változások nem csupán azáltal adódhatnak, hogy új jogi tárgyak a jogi védelem körébe bekerülnek, hanem akkor is, ha a védelemből kikerülnek (például korábbról a házasságtörés büntetlensége). A büntetőjogi védelem köréből történő teljes körű kikerülés nélkül is jelentős tartalmi változások lehetségesek, korlátozások vagy kibővítések révén. Így például akár a terhes nő kérelmét feltételező megoldás, akár az indikációs szisztéma a terhesség-megszakítással kapcsolatban a magzatelhajtás elvi büntetendőségét megtartja, ezáltal a magzati élet büntetőjogi védett jogi tárgy marad, azonban a védelem visszafogása is érinti az ilyen jogi tárgy tartalmát és értékét. Éppúgy az újszülött megölésének külön privilegizált bűncselekménykénti megszüntetése hatással van az "élet" jogi tárgy tartalmi kiteljesedésére.
A védendő javaknak a jogi tárgyak körébe történő felvétele mellett tehát döntő jelentőségű, hogy milyen terjedelemben és milyen támadásokkal szemben biztosít a jogalkotó a jogi tárgy számára védelmet. A lehetőségek e tekintetben a teljes körű védelemtől (például élet), a csak pontosan meghatározott támadási változatokig (például vagyon), vagy meghatározott behatás-intenzitásig (például gondatlan könnyű testi sértés büntetlensége) terjedhetnek.[22]
Általánosan elfogadott álláspontnak tekinthető, hogy a jogi tárgyat meg kell különböztetni az elkövetési tárgytól. Például a lopás elkövetési tárgya "az idegen (ingó és értékkel bíró) dolog", a védett jogi tárgya azonban a tulajdon(jog), jóllehet a lopásra vonatkozó törvényi előírásban a tulajdon(jog) nem merül fel.
Az egyes esetben/egyenként a jogi tárgy és az elkövetési tárgy viszonya különböző lehet.[23] Az első lehetőség, hogy a kettő egybeesik: a csalásnál a vagyon, a vagyoni jog a tettes által előidézett károsításnak mind az elkövetési tárgya, mind a védett jogi tárgya. Ilyen esetben tehát az elkövetési tárgy és a jogi tárgy formálisan és tartalmilag összhangban van/egyezik.
A második lehetőség abban áll, hogy bár tartalmilag azonosság áll fenn, de formai identitás nincs. Így például az ölési bűncselekménynél, ahol az emberölés elkövetési tárgya "más ember", a védett jogi tárgy pedig az "élete".
A harmadik lehetőség a jogi tárgy és az elkövetési tárgy szétválása, miként a lopásnál már említettük. Másik példát szolgáltatnak az okiratokkal kapcsolatos deliktumok, amelyeknél az elkövetési tárgya az okirat (így pl. közokirat vagy magánokirat), a védett jogi tárgy viszont a hitelességébe, a valódiságába és bizonyító erejébe vetett közbizalom.
Figyelembe veendő, hogy a jogi tárgyak valamiképp valóságosak és nem pusztán eszmei képződmények/alakzatok. Valamint ahhoz, hogy veszélyeztetni vagy sérteni lehessen, a jogi tárgyaknak bár nem kell testi szubsztrátummal bírnia, de mégis a csorbításhoz elérhető valósággal kell rendelkezniük. Így a becsület bár nem materiális, azonban mégis a társadalmi/társadalomban ható realitás és különféle sértések, rágalmazások, hamis vádak révén effektíve sérthető. A közbizalom ugyancsak bár nem testi tárgy, de a valóságban előforduló társadalmi interakciós folyamat, amely a hamisított okiratok használata révén sérthető. És ami a tulajdont, mint jogi tárgyat illeti, úgy ez a jogi tárgy nem pusztán gondolati konstrukció - jogként a tulajdon lopások révén egyáltalán nem támadható -, hanem jogi rendelkezési lehetőség, amely csorbítható. Ezzel szemben többen a jogi tárgyat mint puszta absztrakciót, mint gondolati képződményt vagy mint eszmei értéket értik. Jescheck szerint a jogi tárgyak "a társadalmi rend jogilag védett absztrakt értékei;[24] eszmei társadalmi értékek;[25] a külvilág nem megragadható valamije, hanem gondolati képződmény;[26] továbbá a jogi tárgy szellemesített eszmei érték.[27]
Ezen kizárólagos eszmei jogtárgy-fogalom elutasítandó.[28] Hiszen, ha a büntetőjog feladata abban áll, hogy a jogi tárgyakat a sértésektől vagy a veszélyeztetésektől védeni kell, akkor ellentmondásos olyan jogi tárgyakból kiindulni, amelyek eszmei értékként sérthetetlenek. Ezen kívül az eszmei jogtárgy-fogalom azt a tendenciát támogatja, hogy jogi tárgya lehessen olyan általános fogalomnak, amelyek realitás/tartalom nélküliek. Ezáltal a jogtárgy-fogalom büntetőjog-korlátozó erejét, teljesítőképességét értékteleníti.
A jogi tárgy magasabb rendűségének elismerésével még az nem eldöntött, hogy ezen érdek minden tekintetben büntetőjogi védelmet igényel-e. Itt a büntetésre irányuló igényt kell a jogtárgy csorbítása tekintetében gondosan mérlegleni/fontolóra venni. Hiszen a büntetőjogot a különösen súlyos jogkövetkezmények miatt csak az állami beavatkozás ultima ratiojaként szabad figyelembe venni. Csak ha más eszközök (például a polgári jog, közigazgatási jog vagy szociális jog) nem hatnak, akkor szabad az államnak az élesebb/szigorúbb (nem ritkán túl éles/szigorú és túlontúl pusztító) büntetőjogi eszközt érvényesíteni a társadalmi magatartás kikényszerítése érdekében. A büntetőjogra a szubszidiaritás elve érvényesül.[29]
Ez az alkotmányból levezethető. Az alkotmányban rögzített alapjogokból következően az állam csak olyan korlátozásokat rendelhet el, amelyek a társadalmi rend fenntartásához feltétlenül szükségesek. A büntetőjog számára ez azt jelenti, hogy az eszköztársa csak ott alkalmazható, ahol az egyes vagy a társadalom védelméhez elkerülhetetlen.
Így például a vagyoni értékek a szubszidiaritási elvre tekintettel a jogsértésekkel szemben nem hiánytalanul védhetők. A gondatlan dologrongálás és az eltulajdonítási célzat nélküli dologelvétel büntetlen, és arra a Ptk. polgári jogi védelme terjed ki. A vagyont a büntetőjog nem minden sértéssel szemben védi, hanem csak a különösen veszélyes támadásokkal szemben.
Az arányosság elve, mint a törvényhozói mozgástér korlátja elemi jelentőségű, a jogállamiság elvéből következik és tartalmazza:
a) a polgárok alapjogaiba történő beavatkozást, amelynek a beavatkozással követett cél elérésére alkalmasnak kell lenni (az alkalmasság elve); továbbá
b) a beavatkozásnak szükségesnek kell lenni, azaz olyan enyhébb eszköznek nem szabad rendelkezésre állnia, ami azonos eredményhez vezet (szükségesség elve); valamint
c) az érintettnek a beavatkozással terhelése nem lehet aránytalan a kívánt/célzott eredményhez, haszonhoz képest. Ebben az értelemben a beavatkozásnak megfelelőnek kell lenni (arányosság elve szűkebb értelemben = ágyúval verébre lőni tilalma).
Az alkalmasság elve a büntető törvényekre vonatkozóan megkívánja, hogy segítségével a mindenkori jogtárgy célzott védelme elősegíthető. Mégis ez az elv a legislatura kriminálpolitikai mérlegelésének jelentős korlátozását nem alapozza meg.
Ezzel szemben a büntető törvények szabályozásánál jelentősebb alkotmányjogi korlát a szűkebb értelemben vett arányosság elve és különösen a szükségesség elve.
A szűkebb értelemben vett arányosság elve megalapozza a büntetőjog számára a büntetésre méltó(ság) előfeltételét/követelményét. Nem minden jogellenes magatartás, amely jogtárgyat sért vagy veszélyeztet, szabad büntetéssel tiltani, azaz kriminalizálni.
A büntetőjogi büntetés a legélesebb eszköz/fegyver az állami jogtárgy-védelem rendszerében. Csak a jelentősen társadalomra káros/hátrányos cselekmények engedik a büntetőjog alkalmazását, mivel ennek a használatnak megfelelőnek kell lennie. Más szavakkal a bűncselekménynek büntetést érdemlő cselekménynek kell lennie.
Példákkal élve: Az önmagában hibás gépjárműparkolás, a teljesen veszélytelen sebességtúllépés napközben az autópályán, a dohányzási tilalom ellenére történő dohányzás középület üres lépcsőházában, ha minden tűzveszély kizárt. Mindezek normaszegések, de bagatell jellegűek. Ezekre az állam szankciókkal reagálhat, de mégsem büntetőjogi büntetéssel, hiszen másként az ágyúval verébre lövés elv gyakorlata valósulna meg.[30]
A legfontosabb értelmezési módok közé tartozik, a teleologikus, azaz a törvény értelme és célja szerinti értelmezés (ratio legis), amelyet jogtárgy-harmonikus értelmezésnek is szokás nevezni.[31] A jogtárgy-harmonikus elemzés lényegében háromféle eredménnyel járhat:
- ha a kívánt célnak megfelel a törvény szövege és annak elfogadott értelmezése, akkor semmilyen változtatás nem indokolt;
- amennyiben a törvényi tényállás teleologikus értelmezése nincs összhangban az uralkodó jogértelmezéssel, akkor - a törvény szövegének keretei között - a jogi tárgy védelmi igényével adekvát értelmezést szükséges megadni;
- amennyiben a jogalkotó által deklarált jogi tárgy nincs összhangban a törvényi tényállással, a törvényi rendelkezés valójában nem azt védi, amit a jogalkotó azzal védeni kíván, ez esetben ezen csak jogalkotással, törvénymódosítással lehet segíteni.[32]
Mivel valamennyi büntető törvény meghatározott jogi tárgyak védelmét célozza, a büntető norma teleologikus értelmezése számára, az általa védett jogi tárgy iránti kérdés komoly relevanciával bír. Ez a következő esettel világítható meg:
T cserbenhagyás vétségét (magyar Btk. 190. §) követi el. Amikor a rendőrség őt kihallgatja, az esetet úgy magyarázza, hogy felesége, E vezetett, ő a cselekmény elkövetésének idején otthon volt. Ezt a vallomást T a feleségével megbeszélte, ezáltal a rendőrség a továbbiakban nem ellene, hanem E ellen nyomozott. A rendőrséggel szemben tett valótlan vallomás tényállásszerűen kimerítette a hamis vád bűntettét (Btk. 233. §). Kérdés, hogy E beleegyezése igazolja-e T-t? Az érintett beleegyezése, mint jogellenességet kizáró ok csak az egyes személy elleni bűncselekményeknél alkalmazható, aki rendelkezési jogosultsággal bír (diszponálhat), továbbá a beleegyezés nem irányulhat társadalmilag káros célra. A hamis vádnál a bűncselekmény jogi tárgya az igazságszolgáltatás tisztaságának védelme és az érintett személy (passzív alany) érdekeinek védelme. A bűncselekményi tényállás alkalmazható elegendő feltétele, hogy a két jogi tárgy egyike sérüljön. Mivel a hamis vád az érintett személy (passzív alany) mellett az igazságszolgáltatást is védi (sőt, elsősorban azt), következésképp a bűncselekmény közösség elleni is, így a beleegyezés, mint jogellenességet kizáró ok T tettére nem vonatkoztatható. ■
JEGYZETEK
1 Wiener A. Imre: A hivatali bűntettek. KJK, Budapest, 1972. 33-76. p.
2 Schultheisz Emil: A jogtárgy (büntetőjogi tanulmány). Jog, 1938. V. évf. 3-4. és 5-6. számai.
3 Filó Mihály: A jogi tárgy fogalmáról. In: Ligeti Katalin (szerk.): Wiener A. Imre Ünnepi Kötet. KJK-KERSZÖV, Budapest, 2005. 57-62. p.; A Ph.D dolgozatának címe: Az eutanázia a büntetőjogi gondolkodásban. Kézirat. Budapest, 2007.
4 Szomora Zsolt: A nemi bűncselekmények egyes dogmatikai alapkérdéseiről. Kézirat. Szeged, 2008. 274. p.
5 Jescheck, H.-H. - Weigend, Th.: Lehrbuch des Strafrechts. Allgemeiner Teil. 5. Aufl. Duncker&Humblot, Berlin, 1996. 257. p.; Maurach, R. - Zipf, H.: Strafrecht Allgemeiner Teil. Teilband 1. Ein Lehrbuch. 8. Aufl. C. F. Müller, Heidelberg, 1992. 266-269. p.
6 Stratenwerth, Günter: Zum Begriff des "Rechtsgutes". In: Eser, A (Hrsg.): Festschrift für Theodor Lenckner zum 70. Geburtstag. C. H. Beck, München, 1998. 377-391. p.
7 Liszt, von Franz: Lehrbuch des Deutschen Strafrechts. 12-13. Aufl. J. Guttentag Verlagsbuchhandlung, Berlin, 1903. 65-66. p.
8 Mayert idézi Stratenwerth, G.: I. m. 378-379. p.
9 Welzel, Hans: Das Deutsche Strafrecht. 11. Aufl. Walter de Gruyter, Berlin, 1969. 4. p.
10 Roxin, Claus: Strafrecht Allgemeiner Teil. Band I. 4. Aufl. C. H. Beck, München, 2006. 16. p.
11 Rudolphi, Hans-Joachim: Systematischer Kommentar zum Strafgesetzbuch. Band I. Allgemeiner Teil. Luchterhand, Neuwied, Vor § 1. 26. Lieferung 6. Aufl. 1997. 3. s köv. p.
12 Stratenwerth, G.: I. m. 382. p.
13 Stratenwerth, G.: I. m. 383-384. p.
14 Hassemer, Winfried: Theorie und Soziologie des Verbrechens. Europäische Verlagsanstalt. Frankfurt/M. 1980. 19-20. p.
15 Roxin, C.: I. m. 18-29. p.
16 Welzel, H.: I. m. 3-4. p.
17 Vö.: Roxin, C.: I. m. 19. p.
18 Roxin, C.: I. m. 19-20. p.
19 Roxin, C.: I. m. 25. p.
20 Vö.: Szomora Zsolt: I. m. 235. p.
21 Roxin, C.: I. m. 32-33. p.
22 Vö.: Maurach, R. - Zipf, H.: I. m. 266-269. p.
23 Vö.: Hefendehl, Roland: Kollektive Rechtsgüter im Strafrecht. C. Heymanns Verlag, Köln, 2002. 40. p.
24 Jescheck, H.-H. - Weigend, Th.: I. m. 257. p.
25 Wessels, J. - Beulke, W.: Strafrecht Allgemeiner Teil. 37. Aufl. C. F. Müller Verlag, Heidelberg, 2007. 2-3. p.
26 Schönke, A. - Schröder, H. - Lenckner, Th.: Strafgesetzbuch. Kommentar. 25. Aufl. C. H. Beck, München, 1997. 131. p.
27 Baumann, J. - Weber, U. - Mitsch, W.: Strafrecht Allgemeinen Teil. 11. Aufl. Verlag Gieseking, Bielefeld, 2003. 15. p.
28 Amelung, Knut: Der Begriff des Rechtsguts in der Lehre vom strafrechtlichen Rechtsgüterschutz. In: Hefendehl, R. (Hrsg.): Die Rechtsgutstheorie. Nomos, Baden-Baden, 2003. 167. p.
29 Nagy Ferenc: A magyar büntetőjog általános része. 3. kiadás. Korona Kiadó, Budapest, 2004. 75-76. p.
30 Krey, Volker: Deutsches Strafrecht Allgemeiner Teil. Band 1. 2. Aufl. Kohlhammer Verlag, Stuttgart, 2001/2004. 7. p.
31 Vö.: Nagy Ferenc: I. m. 2004. 90. p.
32 Szomora Zsolt: I. m. 6. p.
Lábjegyzetek:
[1] Prof. Dr. Nagy Ferenc, a SZTE ÁJK Büntetőjogi és Büntetőeljárási Tanszékének vezetője, egyetemi tanár
Visszaugrás
